Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2020Jun06

2008. Április 10., Csütörtök 16:27

Két kézzel öleljétek a kisdedeket, magyar anyák!

Írta:  P.G.
Értékelés:
(3 szavazat)
Lenyeli a haragját, elfojtja a büszkeségét, hamu alá rejti izzó magyarságát, mert fél, hogy még azt is elveszik tőle, amije megmaradt. Félti a magyar anya a családját, a gyermekeit, a jövőt. Mert nem maradt más nekünk, mint gyermekeink, akikre sötét jövő vár. Testi, szellemi nyomor… És egy anya öleli, csak öleli mind a két tehetetlen kezével a gyermekét, mert fél, hogy őt is elveszik tőle…

 

Két kézzel öleljétek a kisdedeket, magyar anyák!

„Már csak a szívünk magyar. Azt nem veheti el senki, és a dühöt, tehetetlen haragot, a keserűséget sem, ami most az én szívemben lakik.”

 A feleségem írta ezeket a sorokat múlt éjszaka, szégyenlősen olvassa reggel a konyhában az első kávé iszogatása közben.
- Nem tudok írni, tudod, csak szerettem volna kifejezni, valahogy hogy…
- Olvasd csak tovább, biztattam - és rágyújtottam egy cigarettára.
- De olyan kapkodó, össze-visszaság az egész, nem is tudom…
- Olvasd.

-A gyerekeimet szorosan magamhoz ölelem, szemem sarkából könnycsepp gördül, ajkam gyors mozdulattal elnyeli. Csak a gyerekek meg ne lássák! - folytatja szégyenlősen. Rám néz, kezében remeg a papír. Nem szólok már, elszorult szívvel várom a folytatást.

- De látják, érzik így is, tapasztalják a saját bőrükön a bajt utcán, iskolában, és még itthon is. Érzik a gyerekek, hogy valami nincs rendjén. Gondolkodom, mit is jelent magyarnak lenni, de „csak” anyaként tudok gondolkodni, és egy anya két kézzel öleli gyermekeit. Az ember mindkét keze fontos, a bal és a jobb egyformán, hogy ölelhessen, körbefonhassa családját. Így alkot egységet a két kéz, így tud teljes erőt kifejteni az ember. Mind a két kezünkre szükségünk van a jól végzett munkához, az öléshez és az öleléshez is. Csak így tudja igazán oltalmazni az ember azt, akit szeret: ha körbeöleli mindét karjával.

Szívni is elfelejtettem a cigarettámat, ott füstölgött a hamutartóban, már a füstszűrője égett. Meggyújtottam egy másikat, s közben a feleségemre pillantottam. A szája széle remegett, szeme fátyolos volt a könnyektől. Gyönyörű volt, én pedig szerelmes vagyok ebbe a csodaszép asszonyba, aki négy gyermekkel áldott meg engem.

- Hülyeség, ugye? - kérdezte majdnem sírva.
- Nagyon szép, mondtam neki, és legszívesebben átöleltem volna. Mind a két kezemmel.

- Már mindenünket elvették! - folytatta hirtelen, dacosan. De nem is igaz, hogy elvették: odaadtuk azt mi magunk! Mert nem volt mit tenni?! Lett volna! Közös erővel, akarattal, magyar szívvel a családért, a hazáért, önmagunkért. Nem külön-külön, jobbra meg balra, hanem „csak” magyarként, közösen, együtt.

Talán a magyar nem is tudja mit akar, gyáva a saját sorsát irányítani? Biztosan nem, de akkor miért, miért..? Miért tűr a büszke magyar, miért hajt fejet, miért alázkodik meg? Kire számítson az, aki még hisz a hatalmon levőknek, hiszen Gyurcsány is elfelejtette rég, hogy volt ő is szegény proligyerek? Miért tűr a magyar, mire vár? Nem gyávaságból, inkább félelemből nőtt óvatosságból teszi, amit nem kéne: tűr némán.

Lenyeli a haragját, elfojtja a büszkeségét, hamu alá rejti izzó magyarságát, mert fél, hogy még azt is elveszik tőle, amije megmaradt. Félti a magyar anya a családját, a gyermekeit, a jövőt. Mert nem maradt más nekünk, mint gyermekeink, akikre sötét jövő vár. Testi, szellemi nyomor… És egy anya öleli, csak öleli mind a két tehetetlen kezével a gyermekét, mert fél, hogy őt is elveszik tőle…

A sírására emeltem fel a fejem, lassan, komoran. Néztem, ahogy tehetetlenül zokog, és arra gondoltam: nincs, amivel megvigasztalhatnám. „Mert béke nincs!” - ahogy a költő is megírta, de ezt mégsem mondhatom neki most. Megbocsátás? Csak legyintene rá: ezektől? Akik a Megváltót is keresztre húzták?!

Néztük egymást szótlanul, lassan elfogytak a könnyei, a szája remegése is elállt, és a sírásra görbedt száj lassan, makacs daccal húzódott keményre. Egyszerre álltunk fel, egymáshoz léptünk és két karunkba zártuk egymást. Szeretettel, de tele daccal, harcra készen.

A szobából mocorgás hallatszott, majd vékonyka lánykahang, legkisebb gyermekünké: Édesanya!

Szétrebbentünk, de már mosolyogva, mert tudtuk, felkelt a mi napunk, van remény. S hogy a reménységből valóság legyen, az már a mi dolgunk, a mi felelősségünk, a magyar szülőké.

- Menj, drágám - mondtam neki mosolyogva - Kincső hív!

P.G.

Forrás: abcug.hu
 

Megjelent: 19483 alkalommal Utoljára frissítve: 2011. November 16., Szerda 15:34
Tovább a kategóriában: Nyújtsd a kezed! »

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 69.6%Norway 1.2%
Romania 5.4%Canada 0.9%
United States 3.9%Sweden 0.8%
Ukraine 3.3%Switzerland 0.4%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Germany 2.2%Netherlands 0.3%
United Kingdom 2%Australia 0.2%
Slovakia 2%Kuwait 0.2%
Serbia 1.3%Italy 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 550
This Week: 6036
Last Week: 5819
This Month: 4947
Last Month: 42081
Total: 2412717

Belépés