Rengeteg beszámolót hallhattunk és olvashattunk már róla, de talán azok a leg érdekesebbek, vagy leg hitelesebbek, amiket orvosok tesznek, akik egyébként nem hittek ebben, egészen addig, amíg nem történt velük valami, ami megváltoztatta a véleményüket.

A cikkünkben szereplő orvos, Dr. Eben Alexander is pontosan egy ilyen orvos volt korábban. Azonban a kómába esése után valami egészen fura történt vele.

Dr. Eben Alexander sem hitt korábban a túlvilágban, a lélekvándorlásban, de a halál utáni életben sem. Olyan ember volt, aki ezeket a lehetőségeket teljesen kizárta, és egész életében ilyen körökben is mozgott. Azonban ezek a nézetei teljesen megváltoztak akkor, amikor egy hétre kómába esett, és olyanokat tapasztalt, amikben eddig nem is hitt volna.

Ezalatt a hét nap alatt, több világot is bejárt, és rengeteg dolgot tapasztalt a túlvilágról.

"A halál utáni élet sokkal valódibbnak tűnt, mint az az élet, amit a Földön töltöttem. Mintha a földi lét, csak egy mesterséges, kavargó álomvilág lenne csupán… A halál után nem vár más, csak tiszta és tömény SZERETET. Ha meg akarjuk érteni az univerzumot, előbb meg kell értenünk a szeretetet." 

De beszélt arról is, hogy telepatikusan kommunikáltak odaát.

„Mindenről telepatikusan kommunikáltunk. Nem volt szükség beszédre többé. Nem különült el többé az én és az egész. Minden kérdésre amit feltettél magadban, azonnal választ kaptál…”

Ezután persze megváltozott a véleménye, és rögtön hitt abban, hogy a halál után is van élet. Sokan hallucinációkra tippeltek az orvosok közül, azonban a kómában lévő embereknél, erre nem igazán van esély.

Sokan azt mondták, hogy valószínűleg a DMT hatás történhetett az orvossal is. A DMT egy természetes formában fellelhető anyag, ami nagyon komoly hallucinációkat idéz elő, ez az anyag a drogokban is megtalálható. Azonban ahhoz, hogy a DMT hatás előjöjjön, szükség van úgynevezett külső behatásokra, amik kiválták a hallucinációkat.

De mivel az orvos kómában volt, ezért ez lehetetlen, hiszen nem érhette semmilyen olyan hatás, ami miatt ezek a hallucinációk előjöttek volna, így ezzel sem magyarázható az, amiket Dr. Eben Alexander tapasztalt.

Egyenlőre Dr. Eben Alexander története a leghitelesebb orvosi szempontból, és ez a legjobban alátámasztott beszámoló is. Persze az is előfordulhat hogy az egészet csak kitalálta, és sokan erre is tippelnek, hiszen az orvos a kóma után rögtön írt egy könyvet a tapasztalatairól, és erről az egész témakörről, ami rengeteg példányban el is kelt.

Az, hogy elhisszük-e vagy sem, az a mi döntésünk, de egy biztos, méghozzá az, hogy egyszer minden kiderül.

Olvasói ajánlat

Forrás: http://www.netextra.hu/egy-harvardi-idegsebesz-beszelt-a-halal-utani-eletrol/

 Veled is történt hasonló eset? Akkor oszd meg velünk ha lehet ! (MM. szerkesztő) 

 A hozzászólás terjedelme végett szerkesztem ide ezt az élménybeszámolót. >Zoli<

Olvasónk írja:

Nehezen hittem

Nehezen hittem, hogy valaha is a halál utáni életről beszélek – meg akkor sem, ha közvetlen, átélt tapasztalataim vannak a valóságról. Egyet azonban határozottan állíthatok: ha valaki ezt az állapotot nem élte át – az soha nem fogja elhinni, hogy a doki igazat beszél.

Én is a hitetlenek köze tartoztam, de az édesanyám halálakor Ő bizonyította nekem – a túlvilági kommunikáció úgy létezik, ahogy a doktor leírta. S aki ezt nem éli át – az legfeljebb csak hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy: micsoda ostobaságokat akarnak velünk elhitetni.

Amikor megkaptam a telefonértesítést, hogy édesanyámmal valami nagyon nagy baj van – azonnal mentem.
Éppen a lakásajtót akartam bezárni, amikor az az érzésem támadt, hogy valamit elfelejtettem. Ösztönös volt, a tudatalattim kommunikált velem (ez a mániája, állandóan teszi – és én hallgatok rá) – ezt az érzést a mai napig nem tudtam magamnak megmagyarázni, holott mar 11 éve történt.
Anyám megérkezésemkor már a kórházban volt (sajnos), s én rohantam hozzá. 10 napig minden éjjel ott ültem az ágya mellett, mert tudtam: a legfontosabb, hogy ne hatalmasodjon el rajta az az érzés, hogy egyedül van. Tény, hogy az ügyeletes orvosok igencsak ferde szemmel néztek rám – de nem tudott érdekelni.
Sok minden járt a fejemben, csak egyetlen gondolatot tartott távol tőlem egy számomra ismeretlen erő: az, hogy anyám ideje lejárt, lelke gyümölcse megérett, le fog hullani: azaz, meg fog halni. Mert ez a gondolat fel sem merült bennem.
Nagy fájdalmai voltak – s az osztályos orvos azzal jött hozzá, hogy írjam alá a papírt a morfiumterápiára, amit fájdalomcsillapításra kívánnak alkalmazni. Pechje volt – én ismerem a morfium halálos hatását: lebénítja a belső szerveket, végső soron előidézi a halált, azaz halálos méreg! Alkalmazása egyenlő a gyilkossággal.
Amikor én nem akartam aláírni, anyám orra alá dugta a papírt s kezébe adta a tollat. Anyám rámnézett, én lassan ingattam jobbra-balra a fejemet – mire ö visszaadta a tollat és a papírt az orvosnak.
Az orvos rám nézett aztán szó nélkül elhagyta a kórtermet. Azt hittem, vége, nem lesz morfiumterápia. Óriásit tévedtem – perceken belül visszajött az orvos, kezében az injekciós fecskendővel – kettőt sem tudtam pislogni, máris beadta az injekciót. Anyám feje előrecsuklott – s én akkor döbbentem rá: már csak idő kérdése, s nem lesz anyukám.
Egy gondolat azonban még bennem volt – talán másnap reggel meg él, ha elég korán bemegyek hozzá. Valami ismeretlen erő taszított kifelé a kórteremből, hazamentem. Olyan elemi erővel tört ki belőlem a görcsös zokogás, amit kb. 4 óráig abba sem tudtam hagyni. Rettenetes állapot volt. A cicái, akik szabadon jártak ki a lakásból – a nyitott ajtó ellenére sem távoztak, szorosan hozzám simultak, mintha vigasztalni akarnának, holott vigasztalhatatlan voltam.
Annyira kimerültem, hogy elaludtam. Éjfél előtt néhány perccel fölriadtam – s abban a pillanatban tudtam: az édesanyám halott.
Ösztönösen meggyújtottam a magammal hozott, gyertyát – leültem vele szemben – s csak bámultam a semmibe és a gyertyára. Teljesen megdöbbentem, amikor észleltem, hogy a gyertyának két lángja van – az egyik mozdulatlanul, nyílegyenesen égett – a másik láng viszont mintha táncolt volna. Rettentő sokáig néztem a két lángot – levegőmozgás, huzat nélkül – de az egyik láng állandó mozgásban volt, míg a másik nyílegyenesen, mozdulatlanul égett. Pontosan tudtam, mit jelent: édesanyám ott van velem, de már nem él!

Másnap a kórházban tudtam meg, hogy valóban éjfél előtt pár perccel állt meg a szíve! Pontosan abban az időben, amikor én otthon fölriadtam.
Mint aki egy hatalmas, üres térben mozog, gépiesen hazamentem s azon kezdtem gondolkodni: mit kell tennem. A lakást felszámolni, s elintézni a papírmunkát.
A szék előtt, amin ültem – egy dobozhalom hevert, mindegyikben évjárat szerint számlák, szerződések, csekkek borítékban, évjárat szerint a befizetésöl – csak éppen azt a szerződést nem tudtam hol van, ami nagyon kellett volna.
Egyszerre csak a tekintetem egy lila cipős kartonra esett s megállapítottam: ezt még nem is láttam. Kinyitottam – a keresett szerződés volt az első, ami a kezembe került! Csak azt nem tudtam, miért ezt a dobozt nyitottam ki legelőször, miért éppen ott kerestem azt, amire szükségem volt? A választ a mai napig nem tudom.

Amikor végeztem a papírmunkával – úgy döntöttem: a porcelánokkal kezdem a csomagolást – s közben megkeresem a kulcscsomót, amire szükség volt. Szinte dühös lettem, hogy anyu otthagyott anélkül, hogy megmondta volna: hol a kulcscsomó? Most hogy fogom kinyitni a bezárt fiókokat, szekrényeket?
Úgy döntöttem, majd később megkeresem vagy csomagolás közben a kezembe akad. Felrántottam a szekrényajtót, ahol a porcelánok voltak – kivettem az első kávéscsészét, ami a kezembe akadt – s döbbenetemre ott volt a csészében a keresett kulcscsomó.
Akkor már kezdtem gyanítani, hogy anyám onnan tartja a kapcsolatot velem, ahol ő most van, egy másik dimenzióból. Rendkívül megnyugtató érzés volt!
Amikor mindennel végeztem a lakásban, összeszedtem a cicákat, s hazamentem. Este lefekvés előtt a gyertyát egy doboz gyufával az ágy mellé tettem s hangosan felszólítottam anyámat: ha elaludnék, ébressz fel, ha jössz – mondanivalóm van! Elaludtam, de éjjel pontosan fél háromkor valaki, valami, egy gondolat, egy történés felébresztett. Azonnal meggyújtottam a gyertyát – s megláttam a két lángot. Az egyik mozdulatlanul, szálfaegyenesen égett – a másik viszont változatlanul táncot lejtett. Ekkor már valahogy természetesnek vettem az egészet, még csodálkozni sem tudtam. Végiggondoltam minden mondanivalómat – s újra elaludtam. S megtörtént mindez pontosan fél háromkor éjjel, egy héten keresztül - engem anyám felébresztett, a két gyertyaláng égett – jelezve, hogy kedves vendégem van.
Elmondhattam minden búbánatomat, keserűségemet a halála miatt. Mindent, ami a lelkemet nyomta – jólesett, de megnyugtatni nem nyugtatott meg, a görcs bennem volt s bennem van a mai napig is: hogy nem voltam mellette, nem fogtam a kezét halála előtti pillanatokban, hogy egyedül hagytam a küzdelmeivel! Azóta is gyötör a lelkiismeret furdalás, pedig tudom. Ő már régen megbocsátotta ezt a számomra megbocsáthatatlan tettemet.
Amikor hazajöttem a cicákkal (mert az volt anyám kívánsága, hogy ne dobjam őket az utcára, nem is tudtam volna megtenni, az utolsó pillanatig mellettem voltak és őriztek), ugyanaz a rituálé játszódott le: gyertya az ágy mellé – de anya többé nem jelentkezett. Én viszont minden este azzal a tudattal hajtottam álomra a fejemet, hogy jó helyen van, „kibeszélgettük" magunkat még egyszer utoljára, annak ellenére, hogy hangos szó nem esett, csak a gondolatok jutottak el hozzá (mert ebben biztos voltam!) – miatta nem kell aggódnom.
Ez a szavak nélküli kapcsolatteremtés bebizonyította nekem: a halállal nincs vége valaminek, mert egy részünk, a legfontosabb: továbbél. Milyen formában?
Majdnem sikerült megtapasztalnom, amikor kénytelen voltam egy szállodai szobát kivenni egy, a repülőtérhez közeli városban, mert a gép reggel 6-kor indult – vonat viszont csak este volt, s nem akartam ébren, a repülőtéren tölteni az éjszakát. Hajnali 3 –ra kértem ébresztőt, s a korai vacsora után lefeküdtem aludni. Éjfél előtt néhány perccel (az ébredés ideje percnyi pontossággal egybeesett édesanyám halálának idejével) szabályosan arra riadtam fel, hogy a szobában nincs levegő, mintha láthatatlanul valaki ülne a mellkasomon, de a levegő megakad a torkom elején! Rettenetes érzés volt, valószínűleg ebben az állapotban vannak a vízbefúlók is – s azóta nem merek úszni menni – még a tenger, a Balaton látványától is pánikszerű félelem tör rám.
Pár percen belül megjelentek a mentők, s csak arra emlékszem, hogy egy kétségbeesett hang azt kiabálta: találd meg már azt a nyaki vénát, mert itt fullad meg a kezem között – s én fentről, a levegőben „úszva" érdeklődéssel, rettenetes nyugalomban azt „néztem" – mivel foglalatoskodik a négy mentős és az orvos. Csodálatos érzés volt felettük lebegni s figyelni a sürgölődésüket – aztán egyszerre elsötétült minden, s tudtam: most vissza kell mennem az ágyon heverő testembe, ami nagyon nem akaródzott, mert a súlytalanság állapotát csodálatosnak éreztem s nagyon maradni akartam ott, ahol voltam. A tudatomban azonban egy kedves „hang" figyelmeztetett: Korán jöttél, menj vissza – s elsötétült előttem minden, majd a kórházban tértem magamhoz. Állítólag akkor, amikor a kórterembe vittek, három orvosnak köszönhetően ismét újjáélesztettek – én azonban nem túlságosan örültem akkor ennek a ténynek.
Lehet, hogy rövid ideig kómában voltam, egy számomra ismeretlen világban, ahol jobban éreztem magam – de visszaparancsoltak, hát visszajöttem. Következő nap megkérdeztem az osztályos orvost (miután 3 napig egyetlen orvost se láttam!) . árulja már el, mi a bajom?
Elárulta: tüdőembóliája van. Közöltem vele: nekem olyan nincs.
Rendben, akkor szívinfarktusa – jött a gyors válasz.
Aha – szóval barkochbázunk, mi a baja a páciensnek. Aztán másnap közölte, milyen vizsgálatokat tervezett, én pedig kissé indulatosan kijelentettem: készítsék elő a papírjaimat, saját felelősségemre hazamegyek! Felrántotta a vállát – s elengedett, ezen már meg sem lepődtem. Eszembe sem jutott arra gondolni, hogy útközben mi lehet még velem s nagyon reméltem, nem kell átesnem ismét az előző napi procedúrákon, de szerencsésen hazaértem.

Nos, az elmondottakból utólag levontam a következtetéseket:
Az amerikai orvosnak igaza van, mert megélte, amiről ír: nem HISZ benne – TUDJA , miről beszél. A saját tapasztalataim igazolják, hogy ha nem is az élet létezik a halál után, de a tudatunk, a földi élet során szerzett élményeink, tapasztalataink – szóval MINDEN, amit földi életünkben megtanultunk!!! - a tudatalattiban elraktároztunk: megmarad s előbb-utóbb valamilyen formában hasznosítjuk ezt a tudást. Csak jobban kell figyelnünk azokra a jelzésekre, amit a tudatalattink küldözget nekünk, s helyesen kell értelmeznünk, mert a tudatalattinkban benne vannak a válaszok az életben felmerült problémákra, csak meg kell találnunk. Komolyabban oda kell figyelnünk a megérzéseinkre, mert ezek a megérzések a tudatalattinkból származnak – s ha a megérzéseink szerint cselekszünk, a tévedés lehetősége kizárt vagy minimális. Ehhez viszont az szükséges, hogy döntéseinkben ne mások véleményére alapozzunk, mert mindenki (az élete során megszerzett tapasztalatok s a kialakult látásmódja során) másként látja és ítéli meg a bennünket körülvevő világot.
Ezert is nem beszéltem még soha erről az élményről, mert biztos voltam benne: úgysem hiszi el senki, legfeljebb mesének tartja. Pedig én a valóságról beszéltem – s meggyőződésem: az amerikai orvos is!

Nem a halál a rettenetes – a hozzá vezető út a szörnyű és fájdalmas. A halál megszabadít a fájdalmainktól, a lelki gyötrelmeinktől, eloszlatja a kétségeinket – megnyugvást ad nekünk. Kíváncsian várom, ha valóban bekövetkezik: milyen érdekes élmények tapasztalatok, várnak rám a következő dimenzióban.
De amíg a jelenlegi életünket éljük, tapasztalatokat szerzünk, tanulunk: többet kell törődnünk magunkkal, az egészségünkkel, különösen a lelki egészségünkkel – mert nem az orvos felelős az egészségünkért, hanem mi, saját magunk. Ezt a felelősséget nem tudjuk áthárítani senkire!!

Szerző: Júlia (cím, elérhetőség csak a szerkesztőnél)