Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2019Dec08

2019. November 11., Hétfő 09:29

Hová jutottunk – IV., V. rész Kiemelt

Írta:  ROÓB GUSZTÁV
Értékelés:
(11 szavazat)
„Mi jobban gyûlölünk titeket..." Elkezdõdött történelmünknek az a tragikus korszaka, amelynek során céljuknak megfelelõen a gazdaság, a politika és a társadalmi élet minden síkján és fokán népünk ellen törnek. A továbbiakban ennek tényeit és folyamatait vesszük sorra, amelyek következményeit, természetes gondolatmenete fonalán, mindenki egyértelmûen beláthatja...

ROÓB GUSZTÁV
Hová jutottunk? – IV. rész

A gazdaság terén a magyarság teljes kizsigerelésére zajlik, máig azt folytatják, amit a helyükön hagyott káderek hálózata megindított. Csakhogy a korrupció, az összejátszás, az elhallgatás, a félremagyarázás örök gyanújával kísért hibákat és bûnöket már nem varrhatják más nyakába. A különbözõ felszínre került és várható gyanús események következményeinek megelõzésére két miniszter adta meg a következõ felmentõ magyarázatokat.

„Lehet, hogy erkölcsileg elítélhetõ, de jogot nem sért." (Istenem! Mit tudhat az erkölcs és a jog viszonyáról, aki ezt kimondta?)

„Korrupció mindig volt, mindig van, és mindig lesz."

„Szociális bûnözés, megélhetési bûnözés."

Ezzel szabad utat nyitottak minden olyan cselekménynek, amelyek napjainkig vezetõ erkölcsi és gazdasági következményeit mindenki számba veheti. Hazánkban ma már senki sem hiszi, hogy a gazdaságban bárki is tisztességes úton boldogulhat.

Ennek szellemében gátlástalanul folytatódik nemzeti vagyonunk teljes kiárusítása. A vasutak, a postai szolgáltatások, az egészségbiztosítás, a Volán vállalatok privatizációja. Ezek folytatásaként pedig hamis handabandákkal kísérve majd eljutunk Trianon után megmaradt, egyetlen természeti adottságunk, termõföldünk kiárusításáig is, amelynek elõjelei már észlelhetõk. Mindenki tudhat a mezõgazdaság fejlesztésére elnyerhetõ, a mezõgazdaságból élõk éle tszínvonalának fenntartására elõirányzott EU-támogatások kifizetésének halogatásával összefüggõ anomáliákról, a gyanús földeladásokról. És ha ez bekövetkezik, a magyar nép – hazájának évezredek során vérrel áztatott földjén – nem birtokosként, hanem bármikor elzavarható lakóként, alkalmazottként, cselédként élheti életét (melyre az ún. banánköztársaságokból már számos példa vehetõ).

És e minden erkölcsi gátlás alól felmentõ aljas szólamok következményei vezettek mai gazdasági helyzetünkhöz. A hozzáférhetõ ismeretek és gazdasági mutatók alapján mindenki tudhatja: Államháztartási hiányunk, államadósságunk, gazdasági növekedésünk és valutatartalékunk terén az EU-államok sorában az elsõk közül lecsúszva, az utolsók között vagyunk. Fokozatosan nõ a munkanélküliek, közöttük a reformnak nevezett hajcihõ során kirúgott mûvészek, pedagógusok, egészségügyi dolgozók, köztisztviselõk száma. Egyre nõ az infláció, emelkednek az árak, csökken a bérek reálértéke. Fokozódik a családok eladósodása, melynek következményeként egyre szélesebb körben terjed a szegénység. Eközben a gazdagok és szegények arányában a banánköztársaságok színvonalára süllyedtünk. A szegénységbõl kivezetõ gazdasági célok és tervek helyett csak népünket sanyargató megszorítások vannak. Nincs olyan, mindenki számára érthetõen megfogalmazott gazdasági cél, amely összefogó erõt adhatna. A gazdaságpolitika nem más, mint a költségvetés soraiban és oszlopaiban szereplõ összegek csökkentõ vagy növelõ, ide-oda átcsoportosításával történõ, számviteli „tekli-mekli".

De nem csak sanyargatják népünket. Anyagi léte számos síkján megfosztják az egyenlõ esélyek elemi feltételeitõl is. Mindenki felidézheti annak a miniszternek színrelépését, aki a televízión keresztül egész népünk szemébe mondta: „A piac erõsebb, mint az állam." (Aminek a megszüntetését már a kommunisták is elõrevetítették.) Akkor kik határozzák meg a magyarság sorsát? A közgazdaság láthatatlan kezét mozgató anonim seftelõk, akiket csak a haszon érdekel? Állítását bizonyította is. Munkahelyteremtés bûvös jelszavára hivatkozva, a hazai vállalkozások helyett többmilliárdos támogatásokkal és adókedvezményekkel külföldi nagyvállalatot csalogatott hazánkba, mely a nyereségét minden korlátozás nélkül kiviheti. Ennek szellemében kezdõdött el a vasúti szárnyvonalak, postahivatalok megszüntetése is. Mondván, hogy azok nem nyereségesek. Tud-e bármit is az állam szerepérõl, az államok szervezõdésérõl és rendeltetésérõl, aki ezt kimondta?

Elég csak felidéznünk, hogy a kezdetektõl fogva már õseink is tudták a különbözõ helyek közötti távolságokra történõ utazások, szállítások, hírközlések gyorsaságának egyéni és társadalmi, politikai, gazdasági és katonai jelentõségét. Megszakítatlan folytonossággal ezek fokozása volt és lesz az emberiség egyik döntõ törekvése, amelynek egymást követõ lépései: Gyalog, lóháton, vonaton, repülõn történõ utazások, szállítások. Gyalogos futárral, lovas futárral, nyíllal, füstjelekkel, fényjelekkel, posta útján, távírón, telefonon, rádión, televízión keresztül küldött hírek.

Az elõzõekben már bemutattuk, hogy a kiegyezés után kiépített vasúthálózatunk egy négyzetkilométerre és egy fõre esõ hosszában – még a második világháborút követõen is – a világon az elsõk közé tartoztunk. Ugyanígy a postahálózatunkkal is. Akkor épültek ki a szárnyvonalak, majd a tanyavilágot behálózó keskeny nyomtávú vasutak. Ezek nyereségesek voltak? Nem! Akkor miért építették ki? Az állam a rendeltetésének megfelelõen mindenki számára ezzel teremtette meg az utazással, a szállítással, a hírközléssel összefüggõ esélyegyenlõség alapvetõ feltételeit.

A miniszter legalább egyszer elõvehette és áttekinthette volna, hogy kedvezõ feltételek mellett jelentõs támogatások nyerhetõk el a kistérségek különbözõ gazdasági, ipari, kulturális, turisztikai – és az azokhoz szükséges infrastruktúrák, közöttük vasútvonalak – fejlesztésére. (Amit pl. az osztrák parasztság igencsak kihasznál.)

A valamilyen gazdasági kiutat sejtetõ EU-támogatásokkal összefüggõen pedig nem mulaszthatjuk el feltenni a kérdést: Mit tud népünk az EU-támogatásokról, amelyek anomáliáit a mezõgazdasági támogatások esetében már felidéztünk? És mit jelent az illetékes miniszter asszonynak az a kijelentése, hogy „bízzatok bennem"? (Mindenki tudja, hogy mit jelent.)

És még folytathatnánk a sort a kisvállalatok, a kiskereskedõk egyre szaporodó csõdjével és azok okaival. Az APEH besúgásokra is bujtogató terrorjával, melynek során majd a kirúgott, házhoz járó óraadó tanárnõn vagy egy nyaraló kertjében fûkaszálást vállaló napszámosan is számon kérik, hogy az óradíj, a napszám után befizette-e a jövedelemadót és a tb-t, a kiskocsmároson pedig, hogy a kifizetett nagyfröccsrõl miért nem adott számlát.

Mindezek következményeként a népünket eláruló értelmiség és a velük cinkosan összejátszó volt kommunisták elérték a hatalmuk visszaszerzéséhez és végleges fenntartásához vezetõ gazdasági céljukat. Létbizonytalansággal fenyegetve és besúgók hadával hallgatásra kényszerítve, a többséget idegeneknek és
bennfenteseknek kiszolgáltatva, megfosztották magyarságot a maga akarata szerinti anyagi boldogulás megteremtésének minden feltételétõl. A saját tehetsége, tudása, tenni akarása szerint önmagáért és másokért semmit tenni nem tudó, bárhová terelhetõ népességé tették.

Hová jutottunk? – V. rész

Ők a teljes körû gazdasági uralmuk megteremtése mellett a politikai és társadalmi élet minden síkján is ugyanilyen hamis és aljas szólamokkal gerjesztenek olyan folyamatokat, amelyek népünk végzetéhez vezetõ céljukat szolgálják. Elkezdték a magyar nép beláthatatlan történelmi múltjába visszavezethetõ államalkotó jogának és szerepének kizárását. Ennek elõkészítésére egy tetszelgõ politikus tudatlan magabiztossággal kijelentette: lejárt a nemzetállamok kora. E kijelentés hamisságát egyértelmûen bizonyítják a második világháborút követõ háborús és politikai események, amelyek eredõi – ahogyan azt az elõbbiekben már bemutattuk – döntõ mértékben nemzeti identitásúak voltak. Ezek eredményeként a szabadságukat kivívó, különbözõ népek megszabadultak az õket elnyomó, gyarmatosító és más népek uralma alól, és mióta a maguk akarata szerint élhetik az életüket, mind-mind virágzásnak indultak. És napjainkban miért tört ki a balkáni háború? Mi az oka a flamand és a vallon ellentéteknek? Skócia és Wales miért fontolgatja, hogy kilépnek az Egyesült Királyság kötelékébõl? Szlovákia miért vált ki Csehszlovákiából? És miért harcol Izrael?

„Oszd meg és uralkodj!"

Õk azonban céljuk elérésére és e történelmi tények ellenére, hamis kijelentésüknek megfelelõen teszik a dolgukat. Õsidõk óta bevált aljas módszerekkel, az „oszd meg és uralkodj" elve alapján és pozitív diszkriminációt – kivételes jogokat – követelve, az évszázadok óta bántatlanul velünk élõ etnikai, vallási kisebbségeket, valamint a melegeket folyamatosan népünk ellen uszítják. Ehhez gyûlöletkeltéssel a magyarságot nacionalistának, fasisztának, rasszistának, antiszemitának, kirekesztõnek bélyegezve, az egész világ elõtt megalázzák, bemocskolják. Idézzük csak fel a Franciaországba vándorolt zámolyi romák esetét, akikrõl egy népes értelmiségi kör azt állította, hogy a hazánkban dúló rasszizmus elõl menekültek. A Francia Köztársaság elnökének hálaadó levelet is írtak a menekültek befogadásáért. Késõbb azonban, amikor mindenki által tudható okok miatt visszaszivárogtak, és kiderült, hogy itthon gyilkosságot követtek el, vezetõjük pedig megerõszakolt egy kiskorú lányt, már nem szólaltak meg. Rajtunk hagyták a rasszizmus vádját.

E vádak annál is aljasabbak, mert zenekultúránk megbecsült szereplõi a cigányzenészek. A vályogvetõ, a teknõvájó, az üstkalapáló, a szegkovács cigányok munkáját is elismerték. Soha, senki sem gátolta a cigányok oktatását, tanulását. Igaz, volt egy vándorló cigány réteg, akiktõl tartottak. Ha valamelyik község határában sátort vertek, azonnal híre ment, s attól kezdve, míg ott tanyáztak, a faluban még napközben is zárva tartották a kiskapukat, a gyerekeket nem engedték ki az utcákra. Ez negatív diszkrimináció volt?

És hol volt szabad vallásgyakorlás, amikor Franciaországban Szent Bertalan éjszakáján több tízezer protestánst gyilkoltak meg? És ki, hol, mikor mondta ki elõször, hogy boszorkányok pedig nincsenek? Ami után még pár száz évig máglyán égettek el boszorkányokat. Ha nem rontottak meg másokat, sem szóval, sem másképp, nálunk a melegeket sem bántották. Inkább sajnálták õket, mert elestek az ember boldogságának, a gyermek világrahozatalának és felnevelésének örömétõl.

E céljukat szolgálják azok a megnyilvánulások, amelyek során az írott és az elektronikus sajtón keresztül népünk szent ereklyéit, államiságunk szimbólumát, nemzeti imánkat, dicsõséges történelmi szerepünket büntetlenül meggyalázzák. Egy politikus a Szent Koronát micisapkának, a Szent Jobbot tetemcafatnak minõsítette. Egy írónak a Himnuszról mindig az jut az eszébe, hogy amikor az iskolában vigyázban állva és parancsra énekelték, a mellette álló osztálytársa mindig hangosan elszellentette magát. Egy közéleti meleg nõnek nem tetszik egy közterületen felállított, õsanyánk szent legendájára emlékeztetõ Turul-szobor, amit le akar bontatni. Egy újságíró megõrül a déli harangszótól. Egy színész a Himnuszunkból úgy idézett, hogy Tokaj szõlõ-hímvesszején. Egy megélhetési politikusnõnek nem ünnep október 23-a, mert azt a nyilasok robbantották ki. És nehogy ez ellen bárki még csak mukkanni is merjen, népünket az egész világ elõtt szüntelen vádaskodásokkal antiszemitának bélyegzik.

Minden krétai hazug?

Nemzetközi nyilvánosság elõtt még a miniszterelnök is kijelentette: a magyar nép antiszemita. Akkor õ is antiszemita? Vagy õ nem magyar?

(Emlékezzünk csak a bölcseletek ördögi körének példájára, amelyben egy krétai költõ kijelentette: minden krétai hazug. Akkor õ is hazug, és úgy vajon megáll az állítása, hogy minden krétai hazug?...)

Kijelentéseik bizonyítására azonban a Kossuth Lajos téren, a Göncz Árpád elleni tüntetésrõl készült tévéfelvételek meghamisításán, az általuk megrendezett Szabó Albert-féle színjátékokon, majd egy tüntetésen a Dávid-csillagos lobogó elégetésén és megtaposásán kívül, egyetlen esetet sem tudnak felmutatni, amely népünk antiszemita voltát bizonyítaná. Ám ha valaki villamoson, metrón vagy autóbuszon egy rajtakapott potyautas láttán emlékeibõl felidézve félhangosan eldúdolja azt a régi slágert, hogy „negyvenhatos sárga villamoson kalauz az anyósom", azt kódolt antiszemitizmusnak minõsítik. (Mert õk tudják, hogy mit gondolunk.) Antiszemita megbélyegzésünk annál inkább is gyalázatos, mert népünk sohasem a vallása, fajtája, hanem emberi minõsége szerint ítélt meg másokat. Ezt tapasztalhatnák, ha elõvennék Martin Gilbert Zsidó történelmi atlasz címû munkáját (Gondolat Kiadó, Budapest, 1991). Abból megtudhatnák, a középkort követõen is Európában mindenütt voltak zsidóellenes pogromok, megmozdulások, kivéve hazánkat. Ugyancsak Európában 51 vérvádper
volt – közöttük négy Angliában –, amelyek következményeként a vádlottak többségét elítélték és velük párhuzamosan zsidók elleni zavargások törtek ki. Hazánkban egy volt, de az is felmentéssel végzõdött. És az ezerötszázas évek elejétõl kezdve hol volt elõször rabbiképzõ fõiskola? Más forrásokból azt is megtudhatnák, hogy a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján, bántatlanul és akadályok nélkül, milyen számban vándoroltak hazánkba a pogromok elõl menekülõ galíciai és orosz zsidók. 

Azután újra elõvették az ENSZ állásfoglalásával kizárt „bûnös nép" vádját is. Ezzel összefüggésben ugyancsak Martin Gilbert munkájából meglepõen érdekes dolgok derülnek ki. Megtudhatjuk: az 1930-as évek elején Párizsban és Londonban is zajlottak a hitleri nácizmushoz hasonló zavargások. Miközben nálunk
betiltották a nyilaskeresztes pártot, vezetõjét pedig börtönbe zárták. Azt is megtudhatjuk, hogy az emberiességet kizárva, milyen indokkal, mely népek szabtak kvótákat a nácizmus elõl menekülõk bevándorlásának megakadályozására. Majd azt is, hogy két év különbséggel kétszer is kik zárkóztak el a svédek által elõkészített húsz-húszezer zsidó gyermek megmentése elõl. És a Közel-Keleten kik nem engedték kikötni, majd kik lõtték szét a nyílt tengeren horgonyzó, mintegy hétszáz zsidó gyermeket menekítõ hajót?
Számba vehetjük azt is, hogy hol, mikor, kik, kiknek a közremûködésével és hogyan pusztították el a cseh, lengyel, a nyugat-európai, különösen pedig a szlovákiai és romániai zsidókat, és hogy hazánkban mikor, milyen körülmények között kezdõdött el zsidó honfitársaink elhurcolása. A szövetséges hatalmak korabeli sajtójából megtudhatják: Európában a nácizmus elõl menekülõ százezernyi zsidó Magyarországon talált menedéket, ahol az utolsó idõkig biztonságban voltak. E helyzet megteremtésében pedig hazánk politikai és zsidó honfitársaink legfõbb vezetõi közvetlenül együttmûködtek. Zsidó honfitársaink és a menekültek elhurcolása csak hazánk német megszállása, szuverenitásunk elvesztése után, a megszálló erõk parancsára és irányításával s a melléjük szegõdött, népünket bemocskoló árulók együttmûködésével csak 1944 közepe táján kezdõdött. De tudta-e népünk, és tudták-e zsidó honfitársaink, hogy hova vezet az útjuk? Nem tudták. Az igazság csak 1944 nyarán derült ki, amikor két cseh zsidó deportált megszökött a birkenauiauschwitzi lágerbõl, és Zsolnán jegyzõkönyvbe mondta a koncentrációs táborokban zajló borzalmakat. Nincs is olyan emberi aljasság, amely végrehajtaná a parancsokat, és nincs olyan emberi gyávaság, amely egyetlen ellenálló tett nélkül, engedelmeskedve menne az útján, ha tudná, hogy az hova vezet. És amikor az igazság kiderült, Horthy kormányzó a legveszélyesebb katonai és hírszerzési körülmények között katonailag megszervezte és leállította zsidó honfitársaink további elhurcolását. Ennek következménye volt pl. Bakay altábornagy, Keresztes Fischer belügyminiszter elhurcolása, a kormányzó fiának elrablása, majd az õ sorsa. (Amelynek érdekessége, hogy öregkorában, portugáliai emigrációjában zsidó szervezetek gondoskodtak róla.)

Az e céljukat szolgáló hamis megbélyegzéseket és vádakat csak egy szûk réteg akarja a magyarságra erõszakolni. Ennek szomorú következménye, hogy népünk és zsidó honfitársaink között egyre fokozódó és kölcsönös bizalmatlanságot gerjesztenek. Hatására, ahogyan a bolsevik idõkben is, igaz barátságok bomlanak fel, nemes emberi kapcsolatok szûnnek meg. Gyanakodva fogadják egymás szellemi és érzelmi megnyilvánulásait.

Az eddigieken túl még hosszan sorolhatnánk azokat az írott és elektronikus sajtóban szüntelenül és módszeresen taglalt eseményeket, amelyek hazug szólamokra és magyarázatokra épülõ eredendõ célja: népünk megfélemlítése, elhallgattatása, hovatartozása és összetartozása tudatának, államalkotó jogainak és szerepének kizárása. Ennek tapasztalható következménye, hogy kisebb-nagyobb nyilvánosság elõtt, ha valaki a magyarság mellett akar szólni, elõször körülnéz a környezetében, és még ha nem is észlel gyanús személyt közöttük, akkor is azzal kezdi: „Nem akarok magyarkodni, de..." És ha ez az uszítás és szellemi terror tovább folytatódik, egy idõ után még a kutyáknak is több joga lesz, mint a magyar embernek saját hazájában.

Oktatásunk és kultúránk romjain

Takargatott, de nyilvánvaló céljuknak megfelelõen, sorra vették a hajdan világelsõk közé tartozó oktatási rendszerünket is. Hamis szólamokra épített magyarázatokkal elkezdték népünk amúgy is szûkös eszmei, szellemi és lelki erõforrásainak, a társadalmi tõkének szétzilálását, lezüllesztését. Napjainkban ennek folyamatát indította meg az elsõ szocialista és liberális kormánykoalíció oktatási minisztere, aki már akkor kijelentette: az oktatásban is piaci viszonyokat kell teremteni. Ami azt jelenti: Akinek pénze van – legyen az bármilyen ökör –, megszerezhet valamilyen elõnyöket biztosító okmányt. (Mint a bolsevik rendszerben a mi kutyánk kölykei.) Akinek nincs pénze – legyen az bármilyen zseni –, menjen a fenébe.

Ezzel összhangban nyilatkozott az akkori pénzügyminiszter is, aki – szabadon fogalmazva – kijelentette: Burundiban nincsenek egyetemek, mégis jól megvannak. És elkezdõdött: Mindenki tud az iskolabezárásokról, az általános iskolákban zajló zavaros eseményekrõl. A szabad iskolaválasztások megakadályozásának kezdeményezéseirõl. A felsõoktatásban bevezetett tandíjakról, a diákszállások díjairól, a diákok utazási kedvezményeinek lefaragásáról és még mindazokról, amik a továbbtanulás lehetõségeit, az oktatás színvonalát csökkentik.

Ezek következményeként fokozatosan nõ az írni-olvasni, az olvasott szöveget értelmezni alig tudók vagy nem tudók aránya. Csökken a felsõoktatásra jelentkezõk száma, a felsõfokú végzettségûek amúgy is alacsony szintû aránya. Tovább hígul nemzeti tõkénk minõsége és mértéke. Miközben a tudásalapú társadalomról papolnak, amelyben elsõbbséget adnak a természettudományoknak. Mellettük háttérbe szorítják – és legszívesebben kizárnák – a humán tantárgyakat. Senki sem vitathatja a természettudományoknak az anyagi lét tárgyi feltételeinek megteremtésében betöltött szerepét és jelentõségét. Ám nagyon szomorú lenne, ha népünk életét és boldogulását csak a négyzetre emelés, a fénysebesség stb. képleteinek az ismerete határozná meg.

E lehangoló helyzetet tetézik az áruló értelmiségnek azok a sugallatai, melyeket kormánykörökben hangoztatnak is, miszerint ha nem lenne tandíj, az adófizetõknek kellene megfizetni az oktatás költségeit. Ez a szólam annál is aljasabb, mert minden nép boldogulását, a most élõkét és most születõkét is, eleve a társadalmi adottságait alkotó eszmei, szellemi és lelki erõforrásai (a társadalmi tõke) határozzák meg. Ennek a növeléséért – ha boldogulni akar – minden népnek, minden áldozat árán, mindent meg kell tennie. (Ahogyan azt a magyarság az elsõ világháborút követõen meg is tette.) Különösen érvényes ez népünkre most is, mert szûkülõ természeti adottságaink mellett csak a társadalmi tõke sokrétûsége és széles körû elterjedése teremtheti meg boldogulásunk esélyét.

E bemutatottakkal összefüggésben mindenki végiggondolhatja: Ha ez így folytatódna, akkor milyen ismeretek birtokában, milyen széles körûen és sokrétûen, kik lennének az alkotói a tudásalapú társadalomnak? Annak révén kik boldogulhatnának, kik adnák és uralnák eszmei, szellemi és lelki erõforrásainkat, a társadalmi tõkét? Nem minden tehetséges gyermekünk, hanem csak azok gyermekei, akiknek pénzük van? És hol is tartunk a minden ember érvényesülési lehetõségét meghatározó oktatás terén, a szüntelenül hangoztatott és legkedvencebb szólamuk, az „esélyegyenlõség" megteremtésében?

Ugyanilyen szomorú képet kapunk, ha társadalmi tõkénk jelentõs részét kitevõ kultúránk helyzetét vesszük szemügyre. Egyértelmûen tapasztalhatjuk, hogy a népünket eláruló értelmiség ezen a téren is céljának megfelelõen teszi a dolgát. Mindenki tud a kultúra minden területére kiterjedõ támogatások csökkentésérõl, a támogatásokat, a különbözõ kitüntetéseket és díjakat elnyerõk ismétlõdõ körérõl. Néhány félrekotorhatatlan zenemûvész, filmmûvész, képzõmûvész és író kivételével (akiknek a nevét és alkotásait mindenki ismeri) e körbe csak azok juthatnak be, akik besúgásokkal, népünk elárulásával, meggyalázásával, lekezelésével stb. már letették vagy majd leteszik névjegyüket az ítészek asztalára. Évtizedek óta az õ alkotásaikat tartják a szemünk elõtt, ordítják a fülünkbe. Eközben mindenkit kirekesztenek, akik nem az õ dudájukat fújják.

Hasonlóan lehangoló helyzetet tapasztalhatunk, ha a magyarságban rejlõ alkotókészséget szolgálni hivatott kutatások-fejlesztések támogatását vesszük szemügyre. Mindenki tudhatja, hogy e téren is a lemaradók közé tartozunk. Ezt tetézte a volt gazdasági miniszter kijelentése, aki a kutatások támogatását –  legszívesebben – megszüntette volna, mondván, hogy azoknak nincs közvetlen haszna.

Mindenki végiggondolhatja, hogy az oktatás, a kultúra, a kutatás-fejlesztés területén tapasztalható helyzet népünk eszmei, szellemi, történelmi és mindennapi élete síkján, létének és megmaradásának jövõjében hova vezet. (A futószalagok mûködtetéséhez, a gombok nyomogatásához, a karok mozgatásához nem kell sem tudás, sem lélek.)

Erkölcsi mélyrepülés

Takargatott, de nyilvánvaló céljukat szolgálják azok a népünk fokozatos szétveréséhez, egymás elleni uszításához vezetõ aljas szólamok és törvényekbe foglalt szabályok is, amelyek szerint: Minden nõ szabadon rendelkezik a testével (annak adja oda vagy el, akinek akarja). Minden nõ korlátozások nélkül eltávolíthatja testébõl megfogant magzatát (abortusz). Minden tizennyolc év feletti nõ meddõvé teheti magát. Ezzel megindították azt a folyamatot, amely népünk fokozatos erkölcsi zülléséhez, a családok teljes szétveréséhez, s mindezek következményeként öngyilkos halálához vezet.

Népünk örök íratlan törvényei szerint a családon belül – mondhatni – matriarchális szerepe volt a nõknek (amelynek tényeit az elõzõekben már bemutattuk). Mellettük a férj felelõssége volt a család anyagi boldogulása feltételeinek megteremtése. A nõk munkába kényszerítésével a férjeknek ez a felelõssége fokozatosan fellazult, egy része a nõkre, a feleségekre hárult. Ezzel párhuzamosan a hamis szólamok hatására fellazult a nõknek a családban betöltött szerepe, s az a kölcsönös hûség is, amely a házaspárokat – népünk megfogalmazása szerint – testben és lélekben eggyé válva összekötötte. Ennek következményeként a múlt idõkhöz viszonyítva, drámaian csökkent a házasságkötések és többszörösére növekedett a válások száma. De ezzel nem elégedtek meg. A családalapítások megelõzésére megkerülhetõvé tették az anyakönyvvezetõ elõtt törvényesen megkötött, a templomban esküvel megerõsített
házasság felelõsségre és hûségre kötelezõ jogi és erkölcsi szabályait. Élettársi kapcsolat címén és társadalmilag elfogadtatva, szabad utat nyitottak a férfiak és nõk minden kötelezettség nélküli együttéléséhez. Az így létrejött viszonyt bármelyik fél minden hivatalos hercehurca nélkül felbonthatja és indokolás nélkül más nõ vagy más férfi ágyába költözhet. E helyzet kialakulásában döntõ mértékben közrejátszott a freudi handabandák szellemében (amelyekrõl már többszörösen bebizonyították, hogy semmi közük a tudományhoz), hogy a férfi és a nõ testben és lélekben eggyé váló, a nemzés, a fogantatás transzcendens csodáját átélõ szerelmét a szexuális gyönyörök mélyére süllyesztették. Idézzük csak fel, hogy a bulvárlapokban, a televízióban, a mozikban – az aktust is bemutatva – milyen mértékben szerepel a szexualitás. Az egymáshoz közeledõ párok már nem is olyan semmitmondó szavakkal vallják meg érzelmeiket, hogy „szeretlek", hanem „szükségem van rád" (mint a WC-papírra vagy cipõfûzõre). A házastársak sem azt mondják, hogy „szeretjük egymást", hanem „fontosak vagyunk egymás számára". Egy lánynak pedig elég azt susogni a fülébe, hogy „jó vagy nálam", és már ugrik is az ágyba. A házasságok, az élettársi kapcsolatok felbomlásának eredményeként mára több mint négyszázezer az egy családfõs családok száma, és ugyancsak több mint négyszázezer a magányosan élõ nõk száma. Az apa vagy anya nélkül felnövõ gyerekek olyan szellemi és érzelmi élményektõl esnek el, amelyek késõbbi életszemléletüket
és sorsukat eleve meghatározzák.

Ezen egyoldalú helyzetet tetézi a kiskorúak, a gyermekek védelmére hozott törvények hamis és álságos szólamokkal kísért szüntelen hangoztatása. Ezzel, egyedeire szétverõ céljuknak megfelelõen, már nemcsak a házastársakat, hanem a gyerekeiket is a szüleik, a tanítóik ellen uszíthatják. Mindezek következménye a gyilkosságokig is eljutó fiatalkorú bûnözés drámai növekedése, az iskoláskorúak körében a kábítószer fogyasztása, a nemi betegségek terjedése. Ennek számon kérhetõ felelõsségét azonban a szülõk, a tanítók nyakába varrják, akiknek a gyermekek megfegyelmezésére – mondhatni – semmilyen eszközük sincs.

E tapasztalható, de hivatalos adatokkal is bizonyított folyamatok és tények tragikus következménye a magyarság létét és megmaradását egyre veszélyesebben fenyegetõ népesedési helyzetünk alakulása. Mindenki tudhat a nemzetgyilkosságnak is nevezhetõ abortuszok számának növekedésérõl, az egygyermekes vagy gyermektelen családokról, s mindezek következményeként: népünk lélekszámának csökkenésérõl, elöregedésérõl. És ha ez tovább folytatódik, majd beválik Herder jóslata, aki szerint – szabadon fogalmazva – az olyan kis népek, mint a magyarok, örökre eltûnnek a történelem színpadáról.

E szomorú helyzet mögött azonban meghúzódik egy torokszorító tény. Nemzetközi intézmények kutatást végeztek az Egyenlítõtõl északra élõ fehér, keresztény, szülõképes nõk körében. Azt kutatták, hogy az e körbe tartozó nõk milyen arányban szeretnének gyermeket szülni. Az eredmény megdöbbentõ volt. Az egyes országokban ez az arány 30-40 százalék között mozgott. Ezzel szemben az Isten áldotta magyar nõk 84 százaléka szeretne gyermeket szülni. És akkor miért nem szülnek? Az okok nagy részét az elõbbiekben már bemutattuk, amelyek mellé még a közgazdaságtan klasszikusait is idézzük, miszerint: a munkabéreknek nemcsak a munkás mindennapi megélhetési, hanem a munkaerõ-utánpótlás (gyermekszülés, felnevelés, iskoláztatás) költségeit is tartalmaznia kell. A multik által fizetett bérek tartalmazzák ezeket a költségeket? És ha nem, akkor kinek a kötelessége lenne? Mindenki megfogalmazhatja az erre választ adó feleletet.

Tragikus demográfiai helyzetünket fokozza a trianoni ítélet folytán határainkon kívül rekedt, teljes népességünknek hozzávetõlegesen egyötödét kitevõ, magyarságához hûen ragaszkodó kisebbség sorsa. Népünknek ezt az idegen uralom alá kényszerített kisebbségét, a második világháborút követõen, a hatalmon lévõk – számukra nagyon is érthetõ okok miatt – következetesen megtagadják, magukra hagyják. Ennek tragikus tényéhez mindenki felidézheti a miniszterelnök álnokságát, aki nyilvános események során szívre tett kézzel hallgatja a Himnuszt vagy a Szózatot, de a határainkon kívül rekedt kisebbségünktõl hamis
handabandával megtagadta a kettõs állampolgárságot. Eközben a politikusok azt latolgatják, hogy az elmaradt születések okán keletkezõ munkaerõhiány pótlására egymillió bevándorlónak kell szabad utat nyitni. Kérdés csak az, hogy mely nép körébõl válasszák ki a bevándorlókat. Nem kell hivatkoznunk azokra az írásokra, amelyek e jelenségek történelmi következményeit taglalják (F. Fukuyama, S. P. Huntington, P. J.
Bushana).

Egészségünk ügye

Tragikus népesedési helyzetünk és jövõnk alakulásában jelentõs szerepe van népünk egészségi állapotának, egészségét ápoló és annak költségeit fedezõ biztosítási rendszerének. Mindenki tudja, hogy hazánk lakosságának életkora – és abban különösen a férfiaké – a nemzetközi rangsorban bizony nagyon hátul kullog. Ezek következményeit csökkentheti, a lakosság életkorát növelheti a céltudatosan szervezett és mûködtetett egészségügyi rendszer, amely eddig, valamilyen eredménnyel, de egész népünkre kiterjedõen mûködött. Most, egészségügyi reform címén, ezt is sorra vették, amelynek kezdeti következményeként orvosi rendelõket, gyógyszertárakat, kórházi osztályokat, kórházakat, mentõállomásokat szüntettek meg, zártak be. Párhuzamosan, a piaci viszonyok megteremtésére hivatkozva és törvényekbe is foglalva, elkezdték a több-biztosítós rendszer létrehozását. Ennek egészségügyi, jogi és gazdasági következményei ma még kiszámíthatatlanok.

E beláthatatlanságok hátterében azonban vannak olyan tények, amelyeket mindenki számba vehet, de amelyekrõl eddig bölcsen hallgattak. Nevezetesen azt, hogy minden ember munkába lépésének elsõ pillanatától kezdve, fizetésének meghatározott százalékát elõre és folyamatosan befizette és befizeti, az elõre nem látható, de bekövetkezhetõ betegségeinek gyógyítási költségeire. Ez az elõre befizetett összeg a kommunista rendszerben minden ember fizetésének 18 százaléka volt. És aki negyven év munkában töltött év után ment nyugdíjba, az addig 7,3 évi fizetését fizette be egészségbiztosításra, ami kamatos kamatok nélkül is tetemes összeg. Bárki kiszámíthatja, hogy élete során hányszor, mennyi ideig volt betegállományban, feküdt kórházban, vásárolt gyógyszereket, s annak költségei – beleszámítva gyermekei születésének egészségügyi költségeit is – kimerítik-e a befizetett összeget. Számításba kell venni azt is, hogy a több-biztosítós rendszerbe belépõ biztosítótársaságok elsõsorban majd a maguk hasznát tartják szem elõtt. És akkor ki, milyen minõségû és mértékû betegellátásban részesülhet? Biztos, hogy csak olyanban és annyiban, amely a legkisebb költségekkel jár. Mivel azonban e folyamatok még nincsenek lezárva, a jövõt illetõen nem akarunk semmilyen következtetést levonni. Csak gyanúnk van: a több-biztosítós rendszer mûködésének célja nem népünk egészségügyi helyzetének gyökeres javítása, hanem elsõsorban a biztosítótársaságok hasznának növelése.

Eltörölni a föld színérõl

Ezek után térjünk vissza egy sunyi módon aljas, de céltudatosan irányított folyamatra: a kommunisták által megindított falurombolásokra. Népünk jelentõs hányada kisebb-nagyobb falvakban, pár száz lélekszámú kistelepüléseken éli életét. Õk konyhakertjeikben, néhány hektárnyi földjeiken megtermelik azokat az alapanyagokat, felnevelik, eltartják azokat az állatokat, amelyek élelmezésükhöz szükségesek. A többleteket pedig a helybeli vagy valamelyik piacon értékesítik. Mellettük a lakosok más része, naponként ingázóként, valamelyik közeli vagy távolabbi helységben vállal fizikai vagy szellemi munkát. E kistelepülések lakói között természetes módon és közvetlenül létrejött eszmei, szellemi és lelki közösségek alakultak ki. Közöttük mindig voltak s vannak olyan köztiszteletben álló személyek, kiknek a szavára adnak, akiket példaképüknek tekintenek, s akik összefogó erõt jelentenek. Ennek okán közösségeikkel együtt a hatalom útjában voltak és vannak.

A kommunista rendszer után még megmaradt vasúti szárnyvonalak, postahivatalok, az iskolák, az orvosi rendelõk és gyógyszertárak megszüntetésével az e kistelepüléseken élõk boldogulásuk alapvetõ feltételeitõl, az utazás, a szállítás, az iskoláztatás, az egészségügyi ellátás egyenlõ esélyeitõl megfosztva majd fokozatosan megválnak lakóhelyüktõl. Városokba költöznek, ahol hova- és összetartozásuk tudatának minden gyökerétõl megfosztva, bárhova terelhetõ réteggé válnak.

A hátramaradottak pedig fokozatosan elöregednek, majd kihalnak. Kertjeiket, földjeiket a városokba költözõk és kihalók vagy fillérekért eladják, vagy évjáradékért az államra hagyják. És akkor mi lesz ezeknek a földeknek és az azokat elhagyó népességnek a sorsa? A következményeket bárki végiggondolhatja.

Summázat

Munkánk során Mohácstól kezdve a mindenkori értelmiség szerepére vezettük vissza azokat a történelmi eseményeket, amelyek népünknek a kiegyezésig tartó tragikus sorsához, utána tudományos és politikai kiemelkedéséhez, majd a második világháborút követõen máig tartó, minden megelõzõnél szomorúbb helyzetéhez vezettek.

Az értelmiség szerepét illetõen az elmélyült történészek megállapítására hivatkoztunk. Ennek helytállóságát bizonyítják napjainkban a földön egyre szélesebb körben és egyre gyakrabban elhangzó, az írástudók felelõsségét, az írástudók árulását számon kérõ megnyilvánulások.

E számonkérhetõség fonalán vettük sorra azokat a tragikus eseményeket, amelyek a kommunista parancsuralmi rendszer megteremtésétõl kezdõdõen napjainkig bekövetkeztek. Felidéztük, hogy a fizikai és szellemi terrorral megsemmisített, megfélemlített és hallgatásra kényszerített népünkhöz hû értelmiség helyébe a magyarság fölé elõször a kommunista rendszer kinevezett, majd az ún. rendszerváltás után a magukat kinevezõ értelmiségiek kerekedtek. Ezek az értelmiségiek kezdetben egy megnevezett (szovjet), majd egy anonim külsõ hatalom szolgálatába szegõdve és kizárólag a maguk érdekében, életük minden síkján elárulták népünket. Kizárólagos céljuk az ország feletti korlátlan uralmuk megteremtése és fenntartása. Ennek érdekében népünket megfosztották nemcsak mindennapi, hanem jövõjének, létének és megmaradásának, hova- és összetartozása tudatának minden eszmei, szellemi és lelki fogódzójától. A saját
akarat szerinti anyagi boldogulása megteremtésének minden lehetõségétõl. Bemutattuk azokat a tragikus folyamatokat, amelyek a magyarság öngyilkos kihalásához, nemzeti és történelmi szerepének megszûnéséhez vezethetnek.

Ezek az értelmiségiek, különbözõ világmegváltó eszmékre és elvekre hivatkozva, de hitetlenül, csak a  maguk érdekei szerint törtek és törnek népünkre. Hitetlenségüket bizonyítják azok a történelmi események, amelyek során a nyilasokból kommunisták lettek. 1956-ban – ahogyan azt már bemutattuk – egy-két gyilkos kivételével, a legkisebb ellenállás nélkül szétfutottak, majd hazaárulással és a népünket gyilkoló fegyveres erõk mögé bújva és hamis elveiket újra mellveregetõn hangoztatva visszaszivárogtak.
Az 1980-as évek végén érezték a rájuk váró a „tetszettek volna forradalmat csinálni" éledõ indulataiban rejlõ veszélyeket, amelynek kivédésére kommunistából egyszerre kapitalistává, liberálissá váltak. És ha a sors úgy hozná, újra kommunistává vedlenének vissza. Viselkedésük – néhány kivételtõl eltekintve – nem a Saul-Paul példa. Õk nem a damaszkuszi utat járják. Nem lélekbõl, hanem érdekbõl és képmutatón forgatják köpönyegeiket.

Minden erkölcsi gátlás nélküli magatartásukkal az emberi tisztesség és méltóság mércéje szerint õk oly  kicsinyek, mint aki azt tanácsolja népünknek, hogy tanuljunk meg kicsiknek lenni. Végtelenül szomorú lenne, ha népünk olyan kicsivé is válnék, mint az, aki ezt ajánlja nekünk.

 

Hová jutottunk? ROÓB GUSZTÁV sorozat →

Az eredeti dolgozat itt letölthető →

Beküldte Ballán Mária

Megjelent: 134 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.8%Austria 1.2%
Romania 5.5%Canada 1.1%
United States 3.8%Norway 0.9%
Ukraine 2.7%Switzerland 0.3%
Russian Federation 2.7%France 0.3%
United Kingdom 2.2%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
Germany 1.9%Australia 0.3%
Sweden 1.6%Italy 0.2%
Serbia 1.5%Spain 0.1%

Today: 290
This Week: 4684
Last Week: 4342
This Month: 5582
Last Month: 17490
Total: 2198203

Belépés