Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017Jun28

2013. Május 24., Péntek 17:01

Rácz Sándor halála az egész magyarság fájdalmas vesztesége

Írta:  Siklósi András
Értékelés:
(6 szavazat)
Amikor 2012-ben a Magyarok Világszövetségének vezetősége megkeresett Rácz Sándor (Hódmezővásárhely, 1933. március 17. – Budapest, 2013. április 30.) köztársasági elnökké jelölésének felkarolása végett, az általam alapított Turul Szövetség nevében az alábbiakat nyilatkoztam: „Sanyi bátyámat évtizedek óta jól ismerem, pályafutását figyelemmel kísérem. Azon (manapság igen ritka!) becsületes, rátermett hazafiak közé tartozik, akiknek múltját és jelenét nem terhelik bűnök, megalkuvások, önzések és egyéb olyan jellemhibák, amelyek ma politikusaink, közéleti vezetőink zömének magatartását beárnyékolják. Rácz Sándort emberi habitusában, erkölcsiségében olyan feddhetetlen személyiségnek tartom (tartjuk), aki minden szempontból alkalmas az elnöki poszt betöltésére.
        Kívánjuk, hogy az országgyűlés az elnökválasztásnál vegye figyelembe az MVSZ jelöltjét (akit mi is teljes mellszélességgel támogatunk).” Sokunkat szomorúsággal eltöltő távozása kapcsán még a következőket tenném hozzá főhajtásképpen: Romlott korunkban kevés olyan törhetetlen hitű, szilárd jellemű, minden idegszálával a népét szolgáló, igaz embert láttam, mint ő; aki nemcsak alázatosan végrehajtotta Istentől rá rótt történelmi küldetését, hanem egyszerűségével, önzetlenségével, humánus viselkedésével és egy bátor, küzdelmes életút fölmutatásával mindnyájunknak követendő példát adott. Karizmatikus nagysága, tiszta gondolkodása, 56-os elvhűsége, szívós munkabírása, aszkézisbe hajló áldozathozatalai révén toronymagasan kiemelkedett a politika fertőző mocsarából, s joggal tekinthetjük a nemzet halottjának.

Rácz Sándor egy Vásárhely környéki tanyán született, szegényparaszti családban. Édesapja a Don-kanyarnál esett el, így hadiárvaként Izsákon nevelkedett, 76 unokával rendelkező nagymamája védőszárnyai alatt. Nem sokáig élvezhette a gyermekség gondtalan örömeit, mert már 7 évesen tehénpásztornak szegődtették egy ottani nagybirtokra. Az iskolai tanulmányok mellett is dolgozott, közben elsajátította a műbútorasztalosságot s a szerszámkészítő mesterséget. 1947-től a budapesti Standard Gyárban (később Beloiannisz Híradástechnikai Gyár) vállalt munkát, majd 1953 és 55 közt sorkatonai szolgálatot teljesített, híradósként. 1956. október 29-én megválasztották az üzemi, aztán a kerületi munkástanács tagjának. A fegyveres harcokban nem, de a forradalom eseményeiben mindvégig részt vett (noha friss operációja után, betegen szökött ki a kórházból). Az ő igazi szerepe a szabadságharc vérbefojtása után kezdődött, amikor november 16-án a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsba került, amelynek december 11-ig (összesen 25 napig) az elnöke volt, ami akkoriban hazánk első számú választott tisztségének számított (hiszen a munkástanácsok hálózatának alaposabb kiépítésére a ruszki megszállás s az ávós megtorlás miatt már nem nyílt lehetőség). Itt többek közt két 48 órás országos sztrájkot szerveztek, tiltakozásul Nagy Imre letartóztatása és Kádárék szuronyos-tankos hatalomátvétele ellen, ill. a munkások küldöttgyűlésének erőszakos megakadályozása miatt, valamint a gyilkos sortüzek megbocsáthatatlan pusztításai okán (Kossuth tér, Mosonmagyaróvár, Salgótarján stb.). Közben tárgyalt(ak) az oroszokkal is, s végül Kádár pribékjei alattomosan egy parlamenti megbeszélésre hívták, ahol az NBKMT titkárával, Bali Sándorral együtt letartóztatták. 1958 márciusában (25 esztendősen) életfogytig börtönbe zárták, de Kennedy elnök és más nyugati politikusok, értelmiségiek nyomására 1963 márciusában amnesztiával szabadult. Szerencsére megúszta a kivégzést, ami talán általános népszerűségének és a fegyverfogás elkerülésének következménye. A Gyűjtőfogházban megpróbálták megtörni (pl. azzal, hogy cellája ablaka a vesztőhelyre nézett, ahol bajtársai sorozatos fölakasztásának lehetett szemtanúja), de keményen tartotta magát. Egyébként olyan elítéltekkel került össze, mint Bibó István, Krassó György és Faddi Otmár (+ Göncz Árpád, Regéczy-Nagy László, Donáth Ferenc, Mérei Ferenc, Mécs Imre stb.; utóbbiak viszont rendre prostituálódtak, s ezzel annulálták esetleges korábbi érdemeiket is!).

Több mint 6 évnyi rabság után, a szüntelen rendőrségi zaklatások közt nem volt könnyű a „társadalmi beilleszkedése”. Nagy nehezen fölvették a Híradástechnikai Ipari Szövetkezet műhelyébe, ahol egészen 1987-ig, rokkantsági nyugdíjba helyezéséig húzta az igát. (1972. október 23-án balesetnek álcázott merényletet követtek el ellene, melyben maradandó gerincsérülést szenvedett.) 1973-ban megnősült (felesége Damásdi Anikó, az ő apjának életét is a felszaba-dúlók oltották ki), házasságából két gyermekük született. Az esküvő a budavári Mátyás templomban volt (Faddi atya kötötte őket össze), amely a várakozásokat meghaladó „tömegvonzás” hatására szinte a zsarnokság elleni néma tüntetéssé változott. (A rettegő Kádár dühösen jegyezte meg a KB ülésén, hogy ezen az eseményen mindenki, még a plébános is „börtöntöltelék” volt.). Rácz Sándor sohasem adta föl a bolsevizmus ellen, valamint a magyar feltámadásért vívott harcát. Magánlakásokon (Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsett, Miskolcon stb.) rendszeresen tartott illegális előadásokat 1956-ról s a kommunizmus barbár bűneiről, főként egyetemistáknak. A 80-as évek második felében pár százan már megkísérelték március 15-e megünneplését, ezeket azonban rendre szétverték a hatalom rohamosztagai, sőt, a „veszélyesebb elemeket” (köztük Rácz Sándort) általában már előzetesen „begyűjtötték” 1-2 napra, nehogy eszükbe jusson „valamit csinálni”. De a „gulyáskommunizmus” s a „legvidámabb barakk” immár a végét járta, ezért 1987-ben kénytelenek voltak Rácz Sándornak útlevelet adni, s pár hónapra kiengedni az USA-ba. Ott az emigráció magyarjai Mindszenty József bíboroshoz mérhető hősként ünnepelték. Rácz azonban ott sem tagadta meg önmagát, mert a Fehér Házban Zbigniew Brzezynskinek félreérthetetlenül fölvetette trianoni megcsonkításunk méltányos orvoslásának, valamint a külföldi „államadósságaink” elengedésének, vagy 100 éves átütemezésének szükségességét. Ezt még megtoldotta azzal, hogy a libertinus (értsd: zsidó) Freedom House elöljáróinak, akik a magyarországi „antiszemitizmust” és az elfojtására tervezett intézkedéseit firtatták, csupán annyit válaszolt, hogy az én népem nem antiszemita. Ezzel „betette a kaput”, s nyilvánvalóvá vált, hogy a módszerváltás (cégércsere) után sem szerezhet semmilyen komolyabb pozíciót. Meg kell még jegyezni, hogy 1989. június 16-án, a Hősök terén, Nagy Imre és társai jelképes újratemetésén, a 6 koporsó s az összegyűlt sokaság előtt ő mondta a leghatásosabb beszédet, ráadásul a közönséggel váratlanul elénekeltette ősi himnuszunkat, a Boldogasszony Anyánkat.

Részt vett a Történelmi Igazságtételi Bizottság (TIB) megalapításában is, de az áthidalhatatlan nézetkülönbségek miatt hamarosan faképnél hagyta az egész gittegyletet. Növekvő tekintélye miatt a Fidesz is tiszteletbeli tagjának fogadta, mikor azonban 1990-ben a Krassó-féle Magyar Október Párt köztársasági elnöknek ajánlotta, éppen Orbán Viktor gátolta meg jelölését a kongresszusukon. Hasonlóképpen kudarccal végződött az FKGP által történt indítása előbb a képviselői mandátum, aztán a budapesti főpolgármesteri poszt elnyeréséért (arról nem is szólva, hogy merő féltékenységből az uborkafára fölkapaszkodott Torgyán József végül a pártból is kiseprűzte). 2005-ben a Jobbik jelölte a köztársaság élére, majd 2012-ben az MVSZ, de ezeket a „partizánakciókat” a parlamenti „elit” már figyelemre se méltatta. Rácz Sándor belátta, hogy számára nem terem babér, ezért ’90-ben távozott a politikából. Izsákon visszaszerezte az elkobzott családi birtok jelentős hányadát, és őszülő fejjel gazdálkodni kezdett. Szántott, vetett, aratott, traktorozott, állatokat nevelt, teheneket fejt és piacozott Kecskeméten. Közben olvasgatott (leginkább történelmi forrásokat), művelődött, írta emlékezéseit, s napra készen tájékozódott a közélet dolgaiban. Mivel totálisan lenullázták, mindenhonnan kirekesztették és agyonhallgatták, aligha tehetett mást. Már-már lemondtunk róla, amikor 2003-ban mégis visszatért. Ekkor választották meg az MVSZ tiszteletbeli elnökévé, előzőleg pedig a Magyar Földvédő Mozgalom frontemberének. Ismét bőven talált magának feladatokat, s 70 évesen a fiatalokat megszégyenítő energiával látott munkához. Járta az országot s a Kárpát-medencét, de az emigrációs szórványokban is többször megfordult. Szervezett, lelkesített, kiváltképpen remek előadásaival és szónoklataival ébresztgette a javaiból kifosztott, tudatilag, lelkileg és morálisan lezüllesztett, mély válságba kergetett nemzetet. Ritkán hallottam olyan tüzes, szókimondó, önvédelmi küzdelemre buzdító beszédeket, mint az ő szájából. (Élete egyik tragikus mélypontját jelentette 2006. október 23-a, az ötvenedik évforduló, amikor a fennkölt megemlékezés helyett újból vér folyt a pesti utcákon.) Nem törődött az egészségével, nem fogyott el a türelme, nem fáradt el soha. Mindenütt megjelent, ahol szükség volt rá, ahol használhatott valamit a magyarságnak. Úgy is mondhatnám, ez volt a hattyúdala, méltó befejezése sok évtizedes szélmalomharcának. 80 éves múlt, amikor gyógyíthatatlan rákbetegségben a pesti Kékgolyó utcai Onkológiai Intézetben elhunyt. Kár, hogy mi magyarok csak temetni tudunk szépen, de legkiválóbb honfitársainkat megbecsülni és támogatni annál kevésbé.

Rácz Sándor életművében a csupán melléktermékként kibocsátott könyvei közül 4-ről van tudomásom. Az első egy két részből álló füzetecske, cím nélkül (USA, 1988-ban, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség gondozásában), mely néhány beszédét, följegyzését, levelét tartalmazza. Utána jön a „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni” (1993, visszaemlékezések), majd a „Trianoni békediktátum” (kb. 2004-ben), s végül a legismertebb: a „Parázsló szándék I-II” (2005 Bp., ’56-ról és saját közjogi harcairól). Úgy hallottam, hagyatékban is maradt még 2-3 befejezetlen könyve, ezek megjelenése azonban kétséges. Munkái nyelvezetén, stílusán erősen érződik, hogy nem vérbeli írótól erednek. Ennek ellenére fontos kordokumentumok, s megkerülhetetlenek mindazoknak, akik behatóan vizsgálni kívánják e zivataros időszak történetét. Nem perdöntő az sem, hogy kiktől milyen plecsniket kapott hányatott élete során, néhányat azért hadd soroljak fel mégis a zömmel „civil” elismerések közül. Amerikai látogatásakor Ronald Reagan elnök bensőséges hangú levelet írt neki, melyben kifejezi nagyrabecsülését és sajnálkozását is, hogy személyesen nem találkozhat ’56 hősével. 1999-ben Nagy Imre Emlékplakettel tüntették ki a forradalom emlékének ébrentartásáért. 2013-ban a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya neki ítélte a Vitézi Aranykeresztet, a Magyar Vidék Országos ’56-os Szövetség elnöksége pedig a Hűség 1956-hoz Érdemkeresztet adományozta számára. Pár nappal halála előtt az MVSZ-től megkapta a Magyar Nemzetért Aranyérmet. Úgy vélem mégis, hogy a legszebb ajándék a szintén meghurcolt, kiváló külhoni költő, Tollas Tibor verse, amit most hiánytalanul ide idézek:

 Sose szabadulva

(Rácz Sándornak – hitéért és hűségéért)

 

Rab emlékeid éhes farkasok,

éjszakánként vissza-visszatérnek.

Feledni akarsz rémes árnyakat,

de nyomon követnek börtönévek.

Hiába hív a szárnyas szabadság,

ajtó csapódik, fogoly vagy újra,

belép az őr, torkod kiáltana,

szabadon, de sose szabadulva.

 

Ne még – sikoltod –, élni akarok!

Álmodban öklöd vered a falba,

sajgó fájdalomtól, ha fölébredsz,

nem ismersz már elveszett magadra.

Két part közt vergődsz öntudatlan,

fojtó félelemtől fuldokolva,

űzött vadként nyugalmat nem találsz,

szabadon, de sose szabadulva.

 

Megbocsátasz a gyilkosoknak is,

kik nem bocsátják soha meg neked,

hogy ártatlanul ők ítéltek el,

hamis vádjukat hordja gyermeked.

Életfogytig rabjuk így maradsz,

bosszújuknak nincs mentő tanúja.

Nincs kegyelem, a múltat cipeled,

szabadon, de sose szabadulva.

 

Kiáltanod kell nap-nap azokért,

kiket örökre elnémítottak.

Így hiteles megbízóleveled,

ők írták alá, a némák, a holtak.

Munkások vére üt rá pecsétet,

hallgató föld lett szavuknak súlya,

fölemelt fővel ők vezessenek,

szabadon, de sose szabadulva.

(Bern, 1987. július 1.)

 Befejezésül szólnom kell személyes kapcsolatunkról is. Sanyi bátyámmal kb. 20 éve találkoztam először (azóta pedig számtalanszor összehoztak bennünket a körülmények s a közös alkalmak), és szinte azonnal megkedveltük egymást. Megtiszteltetésnek, baráti gesztusnak éreztem, hogy amikor 1994-ben, független jelöltként, másodszor vettem részt a képviselőválasztáson, ő az első hívásomra ideutazott Szegedre, és segített kampányolni (sajnos sikertelenül). Az utóbbi években rendszeresen benézett a Magyarok Házában tartott, általam kezdeményezett Szittya Világtalálkozókra is, sőt egyiken-másikon előadást is vállalt (utoljára éppen tavaly májusban). Szerette az írásaimat, s mindig biztatott, hogy folytassam a munkát, de ne keserítsen el, ha a hivatalosok kutyába se vesznek. Sokszor beszélgettem vele egy-egy negyedórát, félórát (sohasem tért ki elfoglaltságra vagy egyéb ürügyekre hivatkozva), s ilyenkor meghánytuk-vetettük az ország problémáit, no meg a legsürgősebb tennivalókat. Nem emlékszem, hogy valaha vitába keveredtünk volna, hiszen hasonló eszmei alapokon álltunk, s a céljaink is nagyjából azonosak voltak.

Kedves Sanyi bátyám! A múló időben egyre magasabbra emelkedsz előttünk. Egész életedben fáradhatatlanul a hazádat és nemzetedet szolgáltad, s a legmostohább helyzetekben is betöltötted hivatásodat, küldetésedet. Nem paktáltál le a gonoszokkal, nem tértél le a helyes ösvényről, nem tudtak elcsábítani, megfélemlíteni vagy megzsarolni semmivel. Mindig az igazságért, a szabadságért s a magyarság boldogulásáért birkóztál. Gazdag tapasztalataidat, bölcsességedet, kreativitásodat, nem akármilyen képességeidet csak nemes ügyekért vetetted latba. Kevés felhőtlen napod, tiszta örömöd lehetett, egy ilyen gyilkos, sátáni rezsim szorításában. Mégis megőrizted szívedben a lángot, s felelősségteljes, munkás életet éltél. Nem gyűjtöttél magadnak talmi kincseket, csak a hitedet erősítetted s a lelkedet gazdagítottad. Nekünk se könnyebb a sorsunk, mint neked volt; de te fölmutattad, hogy csak így érdemes élni, mert a hitványságot, az árulást sehol sem díjazzák. Büszkék vagyunk, hogy veled egy levegőt szívhattunk, s nem feledjük, hogy odaátról is vigyázó szemmel nézel ránk. Térj meg immár őseid körébe, és szoríts kezet mártírjainkkal, hőseinkkel. A magyarok Istene öleljen magához, példás helytállásod jutalmaként!

Megjegyzés: Rácz Sándor búcsúztatása május 23-án (csütörtökön) 11 órakor, a Szent István bazilikában tartandó gyászmisével kezdődik, és 14 órakor a Fiumei úti Nemzeti Sírkert díszsírhelyénél folytatódik. A szertartást Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke végzi.

 

Megjelent: 1481 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 185 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.3%Canada 1%
Romania 6%Serbia 0.8%
United States 3.9%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 157
This Week: 1406
Last Week: 4884
This Month: 23188
Last Month: 23939
Total: 1548105

Belépés