Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017May27

2017. Március 17., Péntek 12:04

Arany János: Az örök zsidó (1860)

Írta: 
Értékelés:
(17 szavazat)
Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. századi krónikájából ismerjük. Kartaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Jézust a palotából kiléptekor megütötte, s így szólt hozzá: Menj már, miért késlekedsz. Jézus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.

E történet már Vörösmartyt is foglalkoztatta, de az ő költeménye töredékben maradt. Arany olyan verstípust teremtett Az örök zsidóban, amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz.

A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen s mégis lírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedben mindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Hasonló kérdésföltevés ez, mint Madách nagy művéé; nem véletlen, hogy Az ember tragédiája Arany osztatlan elismerését váltotta ki.

Az örök zsidó kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek rohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivé foszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját: múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a világmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejt maga mögött, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak hasonlítottja, betű szerinti jelentése. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki a fenyegető tömeghez képest.

Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti: „Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek... / Tovább! tovább!"

Eddig tart a jellemzés, melyet a vers énje saját léthelyzetéről ad. A szöveg második szerkezeti egysége három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését igen élesen veti föl. A kereszténység több mint másfél évezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén.

Amikor a költemény címszereplője monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy és örök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsem megoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet a gondolatmenet egésze tagadott. Célbaérésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad a végtelennek látszó rohanás.

Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármiféle másik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, a megállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszott élményvilágában.


 AZ ÖRÖK ZSIDÓ

Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
Tovább! tovább!

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
Tovább! tovább!

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülőlöm a mát s holnapot...
Tovább! tovább!

Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés...
Tovább! tovább!

S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu...
Tovább! tovább!

Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg! s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott...
Tovább! tovább!

Az üstökös meg' visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!

Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...
Tovább! tovább!

Irígylem az ágról szakadt
Levelkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
Tovább! tovább!

Szegény zsidó... Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!

(1860.)

Készült:  A magyar irodalom elte.hu nyomán.

Megjelent: 395 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 314 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 595
This Week: 6706
Last Week: 4759
This Month: 20702
Last Month: 21665
Total: 1521738

Belépés