Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017May25

2012. Október 12., Péntek 16:56

A tündérkisasszony és a cigányleány

Írta:  Népmese
Értékelés:
(13 szavazat)
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy királyfi. Ez a királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra ment egy öregasszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi, amint meglátta, mért, mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd eltöri a korsóját.

- Ne hajigáljon a felséges királyfi - mondja neki az öregasszony -, mert ha eltöri a korsómat, majd meglátja, ebből az erdőből vesz feleséget.

A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öregasszony:

- Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd meglátja, ebből az erdőből vesz feleséget.

De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.

- No, felséges királyfi - mondja az öregasszony -, most már majd meglátja, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.

A királyfi csak nevetett, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már, hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, hacsak valami medvét vagy farkast nem vesz el.

Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind a három, a királyfi nagyon megszerette, "milyen jó lesz mind a három ostornyélnek" - elővette bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan, amilyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:

- Jaj, vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott keríteni, ott fulladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A királyfi bánatában végig-végigsiratta, de hiába! Az már többet fel nem támadt; mit volt mit tenni? Ölbe vette a szép halottat, hazavitte, eltemettette nagy pompával.

Másnap felejtésül megint kiment vadászni.

Amint vadászgatott, megint odatévedt, ahol a három kis árva tölgyet találta, de már csak kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.

"Veszett fejszének a nyele fordul - gondolta a királyfi -, levágom ezt a kettőt ostornyélnek, úgyse vettem hasznát annak, amit tegnap levágtam."

Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló hangon:

- Jaj, vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg szeme láttára, hogy majd a szíve repedt belé. Ezt is végig-végigsiratta a királyfi, azután ölébe vette, hazavitte, eltemettette még nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündérkisasszony. Ezen úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet meg egy szép poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt, elsikoltotta ez is magát:

- Jaj, vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a tündérkisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte, megcsókolta.

- No, szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!

A tündérkisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután elindultak hazafelé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek, hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündérkisasszonyra, különben is gyenge volt még, alig bírta a lába, arra határoztak hát, hogy a királyfi hazamegy hintóért, a tündérkisasszony pedig, hogy semmi baja ne történjék, ott volt egy kút, amellett egy fűzfa, felül arra, ott várja meg. Úgy is tettek. A királyfi elment haza, otthagyta a szép kedvesét a fűzfán.

Várt, várt a szép kisasszony, egyszer odament egy lincses-loncsos cigányleány a kúthoz vízért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka, elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az meg se mozdul; néz széjjel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? Meglátja a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt odament hozzá.

- Jaj, lelkem, be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide? Ki vagy? Mi vagy? Kit vársz itt?

Az a szegény ártatlan teremtés, hogy ő olyan jószívű volt, azt gondolta, más is olyan, kibeszélt neki mindent, hogy ő most a királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A cigányleánynak se kellett több, amint ezt meghallotta, nem is gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belélökte a kútba; a sok szép tündérruhát pedig imígy-amúgy, mintha a padlásról hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt belé a kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy úszkált előre-hátra. Észrevette ezt a cigányleány is, gondolta, hogy nem jó lesz azt ott hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja.

Mikor legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos hintóval meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a kedvese.

- Hát te, lelkem, mit keresel abban a kútban?

- Én bizony egy kis aranyhalat láttam meg benne, nagyon megszerettem, azt akarnám kifogni.

- Sose fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg.

Odafordult a cigányleány, meglátta a csúnya pofáját a királyfi, mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.

- Ejnye, hé, be megcsúnyultál, míg oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt gondolnám, nem is te vagy.

- Jaj, kedvesem, nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap összeégetett, szél kifújta arcom, azért vagyok ilyen csúnya, de azon ne búsulj, majd megszépülök én megint otthon.

A királyfi aztán - mit volt mit tenni? - megnyugodott benne, hazavitte, megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a híre.

Itt mi lett a dologból, mi nem - el se gondolná az ember -, a fiatal király apródonkint hozzászokott a cigányleányhoz, mert az is felvette magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak pedig éjjel-nappal az aranyhal forgott az eszében: "Hátha egyszer csak feltámad, hazajön, akkor véged neked, cigányleányból lett királyné, azért jól felkösd az eszed." Gondolkozott rajta, hogy s miképp lehetne azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát, mégpedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hívatta az urát.

- Én édes, kedves uram, akarod-e, hogy meggyógyuljak? - kérdezi tőle.

- Hogyne akarnám, kedves feleségem, hisz akkor nem hívattam volna ide azt a sok doktort.

- No, ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se tud meggyógyítani, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis aranyhalnak a húsából ehetem, amelyik ebben s ebben a kútban van.

A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy akármilyen kis porcikája a halnak ha megmarad, akkor megint nem vész el a tündérkisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztította, hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat, mind összeszedte a szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett, mert a tisztításkor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle, hogy ember volt, aki körülérte a két karjával. Csodálta aztán Isten, ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz ember se tehetett róla.

Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép gyönyörű fát, majd kibújt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar ímhogy sírássá nem változott a nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda módra nem kerekedhetett az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak - a kis aranyhalnak valami porcikájából - támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt. "Már így ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy, mint, de el kell veszteni" - gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el? Tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor már megint az a hír járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint behívatta magához az urát.

- Jaj, kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek ételt, amelyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól is csak úgy, ha derekát, gyökerét, gallyát, levelét az utolsó szálkáig, az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért, ha szeretsz, tedd meg ezt az egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.

Sajnálta ugyan a király a fát, de azért mégis kivágatta, a gyökereit kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó szilánkig. A királyné, amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha kettévágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.

Itt mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett. "Hogy is maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a fát" - gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember, egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan, mint egy köcsögfedő, mintha az Isten is annak szánta volna. Felvette az ember, eltette a tarisznyájába, este aztán hazavitte a feleségének, az meg majd megette kezét-lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának, mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemence vállára.

Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni; mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgyse lesz senki a házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az ereszbe, elmentek.

Este, mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát minden olyan, mint a pohár; az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a ketten, hogy mi dolog ez. Ki csinálhatta ezt? Utoljára is azt gondolták, hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolra való szomszéd leány, aki megleste, hogy hová tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából kitakarította a házat.

No ez ebben maradt.

Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is széjjelhagytak mindent. Este, amint hazamentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott az eszök mind a kettőjöknek. "Ki tehette, mi tehette ezt? Ember nem lehetett, mert az ide be nem juthatott." Összebeszéltek aztán, hogy holnap meglesik, ki vagy mi járhat Ott. Azzal békességben lenyugodtak.

Harmadnapra kelve megint csakugyan széjjelhagytak mindent, elindultak mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák, pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghúzódtak, elkezdtek leskelődni.

Amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön az új fedő, ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul. Csak mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy gyönyörűséges szép leány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember majd sóbálvánnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta, egyszer aztán hirtelen benyitottak az ajtón. A tündérkisasszony, amint meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a tűzbe.

Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hová lesz ő most, mit csinál ő most? Már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy sohase búsuljon, sose sírjon-ríjon, eléldegélhet őnálok, úgyse volt eddig gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle leány, hogy abban a kis deszkában lakott.

A leány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündérkisasszony, elmondta az egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét, hogy vágta le őt is, hogy esküdtek hűséget egymásnak, hogy dobta a cigányleány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor fa volt, hogy került ide. A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten, mondták neki, hogy maradjon náluk, majd eltartják ők; a leány ott is maradt, mert hát hová is mehetett volna?

Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott, az bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge, mint a harmat. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobaleánynak, ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem lenne senki nyakán kolonc. Meg is kérte még aznap a szegény asszonyt, hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobaleányra szüksége. Váltig mondta a jó asszony, hogy minek menne el, eltartják ők; nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát, elmondta, hogy volna őnála egy szobaleánynak való, ha megfogadná a felséges királyné. A királyné megörült neki, mert hogy cigányfajta volt még a lelke is, telhetetlen is volt, semmivel se érte meg, mindig többet-többet kívánt mindenből; szobaleánya is volt neki elég, de azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle leány. A favágóné azt mondta neki, hogy valami gazdag ember leánya volt ez, úgy is nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok Istencsapás érte, elpusztult, tönkrejutott, most hát így kell neki szolgálatával keresni a kenyerét. "Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet-mást." A királyné megígérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még aznap haza is ment az új szobaleány.

Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és a királyné, csak elbámult mind a kettő: "Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?" Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezítelen lábát nap el nem sütötte, a szél ki nem fújta, hogy két keze, két orcája fehér, mint a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a parasztruhában egyik se ismerte meg, hogy ez a tündérkisasszony, a királyné megfogadta szobaleánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott, fonogatott, cicomázta a királynét.

Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorbajárt, mint a falusi bíróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki mesélt, csak az új szobaleány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok beszédre aztán mégis hozzáfogott:

- Volt, hol nem volt egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öregasszony, három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vénasszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját, abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vénasszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig hajigált, míg el nem törte mind a három korsót. "No, felséges királyfi - mondta neki az öregasszony -, most már majd meglátja, ebből az erdőből vesz feleséget." A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett magában.

A király, mikor meghallotta, hogy mit beszél a szobaleány, csak elbámult, honnan tudja ez ezt, mikor ő senkinek se mondta. A szobaleány csak folytatta tovább:

- Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva tölgyfát egymás mellett egy tőről fakadva. A királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló hangon vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfulladt. Hazavitte aztán a királyfi, eltemettette.

Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt gondolta, hogy csak a kútig tudja a szobaleány, hát csak hagyta beszélni.

- Másnap megint odatévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérükre hajolva szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündérkisasszony, ez is vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfulladt ez is.

Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja, tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni. Beleszólott hát a mesébe:

- Ne is mondd tovább, leányom, tudom már ezt a mesét.

De a király nem hagyta elhagyni:

- No, én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd.

Folytatta aztán a leány:

- Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy korsó vizet meg egy poharat is. Mikor odaért a harmadik, az egyes-egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet, azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból is kilépett egy szép tündérleány, vizet kért, a királyfi adott neki, mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök hűséget esküdtek.

Itt már a cigányleány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se találta helyét. Megint el akarta hagyatni.

- Ugyan, leányom, hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a fülem is, ha hallom.

De a király megint nem engedte elhagyni.

- Elindultak aztán hazafelé, de a tündérleány nagyon gyenge volt, nem bírt menni, felültette hát a királyfi egy kút fölibe, egy fűzfára, hogy várjon ott addig, míg ő hintót hoz. Várt aztán a tündérleány; amint ott várt, arra ment egy cigányleány.

A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:

- Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!

De a király a cigányleányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte hát elhagyni:

- Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább, leányom.

A leány folytatta:

- Hogy, hogy nem, meglátta a cigányleány a tündérkisasszonyt a fán, felment utána, kikérdezte, kit vár, mit vár, mikor megtudta, hogy a királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát, aztán meztelenül belévetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte. Hanem a tündérleány nem halt belé a vízbe, szép kis aranyhallá változott, elkezdett úszkálni. Észrevette ezt a cigányleány, próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban fogdosná...

Itt megint belevágott a királyné:

- Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!

- Én is ott leszek ám - felelt rá a király -, csak folytasd, leányom!

- Mikor hát legjavában fogdosná, éppen akkor jött a király a szép aranyos hintóval, kérdezte, hogy mit csinál. A cigányleány azt mondta, hogy megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán bíztatta, hogy majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbehagyta hát a cigányleány a halfogást, odafordult a királyhoz, az csak akkor látta meg a csúnya pofát, majd hanyatt esett tőle, de a leány azzal vágta ki magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csúnyult olyan hirtelen el.

Itt megint belekiáltott a királyné:

- Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét!

De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.

- Állhatod, nem állhatod, az nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz, majd én verlek meg téged, nem te ezt a leányt, azért azt mondom, hogy meg fogd a szád! Te meg, leányom, folytasd.

A leány folytatta:

- Hazavitte aztán a király a cigányleányt, megesküdött vele. Eleinte rá se igen tudott nézni, de lassanként a cigányleány is csak szépült, ő is hozzászokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd visszaváltozik tündérkisasszonnyá, s hazamegy, pedig biz az soha ítéletnapig se változott volna által, ott kellett volna neki a kútban élni, míg valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert tisztításkor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel egy nagy fává változott. A királyné, hogy, hogy nem, megtudta vagy legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tettette hát magát, s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, míg a nagy fa tüzénél főtt ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől, mindenestül, az utolsó szilánkig mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a feleségének.

Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta, hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménylette is, hogy hátha csak mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez.

A leány pedig mondta tovább:

- A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemence vállára. Másnap aztán kimentek, ő is, az ura is tengerit kapálni, a tündérleány azalatt kijött a deszkából, kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint kimentek, mikor hazajöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán rálestek, megfogták a tündérleányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették. Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy a maguk tulajdon gyermekökkel se bánhattak volna nemhogy jobban - de úgy se.

Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a cigányleány, gondolta, hogy jó lenne szépszerével elhordani az irhát, míg nem késő. Beleszólott hát megint:

- Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.

- Nem mégy biz innen egy tapodtat se - felelt a király -, hanem végighallgatod az egész mesét! Ülj le hát, ha mondom, mert majd leültetlek én, de nem köszönöd meg.

Leült a királyné, nemigen volt kedve ellenkezni.

A leány pedig mondta tovább:

- Jó dolga volt hát a tündérleánynak, de azért mindig bús volt, mindig szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, ha nem mondták is, hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csak hogy neki kedvébe járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a kapálásra, nem bírta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varrni, fonni tud, beáll hát szobaleánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e meg. Az öregasszony váltig mondta neki - hogy az Isten is áldja meg -, hogy ne menjen sehová, elélhet őnálok, eltartják ők, de a leány nem engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a királynéval, még aznap haza is ment az új szobaleány, a tündérkisasszony, de senki, se a király - aki pedig örök hűséget esküdött neki -, se a cigányleányból lett királyné meg nem ismerte.

Felugrott erre a király, odaszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta.

- No, szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is, megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyém, ásó-kapa se válasszon el bennünket egymástól.

A cigányleány, mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy leesett az uborkafáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni, de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy nyekkent belé, azután kérdezte az új feleségétől, a tündérkisasszonytól, hogy micsoda halállal veszítse el; négyfelé vágassa-e, vagy kerékbe töresse? De hogy ím a galambnak még a haragja is szelíd, meg az epéje se keserű, a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot, azzal - fel is út, alá is út - küldje el Isten hírével, hogy többet színét se lássák.

A király megtette a kívánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra; a tündérkisasszonnyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz vették, úri módon tartották; attól fogva békességben, boldogul éltek, még most is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/arany_l/mesek/html/mesek2.htm

A háromágú tölgyfa tündére (meseelemzés)   →

(1. oldal / 2)
Megjelent: 5692 alkalommal

Hozzászólások  

 
T. István
#11 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányT. István 2012-10-21 10:23
Lehet, hogy annyira népmese ez az írás, miszerint én arkangyal lennék?

Inkább tűnik egy titkos szerző innen-onnan lopott hamisítványának. Mégpedig a szilárd ősnépi magyar erkölcs felbomlasztásának tárgyi eseteként.

Ez az idézet a meséből: " hogy adjon neki vagy száz forintot", bizony nagyon is az elmúlt ötven év szellemi termékeként azonosítható.
Idézet
 
 
leszerelt
#10 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányleszerelt 2012-10-20 20:48
Idézet - Rékabea:
Kedves "leszerelt" !
ÖNVÉDELEM !! erröl van szó - jogos önvédelem !
Ilyen esetben senki sem beszél sem kegyelemröl, sem irgalomról !


Kedves Rékabea,

Sajnos, nem értem mi az, amit kifogásolsz hozzászólásomban. Azt veszem ki szavaidból, hogy nem ugyanarról a kottáról olvassuk a zenét. Nem szívesen fecsegek katonai doktrínákról polgári eszmecserékben (főleg a két értékrend közti különbségek miatt), de itt most úgy látom összhangra van szükség.

Az én kottámon az "önvédelem" egy ("proaktív") több, sokszor egybefont de egymástól különálló mesterkedésből álló hadászati (stratégiai) terv és annak végrehajtása. Sajnos, lehetetlen néhány sorban leírni mind azt, amit a hadászat magába foglal, tehát, csak a legszorosabban idetartozó eszmékről szólok egy pár szót:

Úgy az irgalom mint a kegyelem hasznos hadászati eszközök. A katonai értékrend szempontjából nézve, az irgalom (együttérző részvét) azért hasznos a hadászatban, mert elősegíti ez ellenség gondolatai - gondjai, igényei, vágyai, tervei, stb. - megsejtését; a kegyelem, pedig, azért, mert a legyőzött de megkegyelmezett ellenség képes a károk jóvátételére; a legyőzött de megkegyelmezett ellenfél egyén hajlamos az elpártolásra az ellenségtől; és mert a kegyelem nem igényel jelentős erő-bevetést.

A te kottádon, viszont, ha jól látom innen, a "védekezés" zenéje van leírva, ami egész más. A védekezés egy ("reaktív"), támadást hatástalanító harcászati (taktikai) szakképzettség. A védekezés lehet az önvédelem egyik tantárgya (a sokból) - és általában az is -, de a kettő nem fölcserélhető. Hangsúlyozom: Védekezésre vagy védekezés közben nem tanácsolom se a figyelmet az irgalomra, se a (harcászatban különben is ésszerűtlen) kegyelemet. Kegyelemről legföljebb csak sikeres védekezés után lehet szó, és akkor is csak abban az esetben, ha a támadó a védekezőnek teljesen ki van szolgáltatva.

Remélem ez a néhány sor ugyanarra a kottára tereli valamennyiünk figyelmét.
Idézet
 
 
Rékabea
#9 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányRékabea 2012-10-20 09:03
Kedves "leszerelt" !
ÖNVÉDELEM !! erröl van szó - jogos önvédelem !
Ilyen esetben senki sem beszél sem kegyelemröl, sem irgalomról !
Idézet
 
 
leszerelt
#8 Irgalom és kegyelemleszerelt 2012-10-19 20:25
Kedves Rékabea,

Köszönöm, hogy elolvastad hozzászólásomat. Ennél többet nem is remélhetek. Ha helyére talált, majd teszi ott dolgát.

A mesével magával nem foglalkoztam; intelmemre a hozzászólások késztettek - senkit sem célozva. Az úgymondott "paraszti" ész háborgását is megértem; nem volt, most sincs szándékom afölött ítélkezni. Ami aggasztó az az irgalom- és a kegyelem-megtagadás javaslat.

Merészelem föltételezni, hogy nem magával a magyarul gondolkodással van baj, hanem annak rendületlenségével. A zsidó és zsidó-felkent (júdeokrisztián) szervezetek - pl. egyházak - fölforgató tevékenykedése a magyar erkölcsi fogalmak meghatározásában is zűrzavart keltett és kelt. Szerintem főleg emiatt ingadoznak a magyar erkölcs pillérjei, melyek fenntartják pl. az irgalom és a kegyelem eredeti fogalmát. Ezek az erények ismertek mióta ember él a Földön; az ábrahámista vallásoknak semmi közük hozzájuk - azon kívül, hogy átfogalmazzák - és a kicsavart fogalmakat terjesztik - saját érdekük hasznára.

E zűrzavarban csak akkor láthatunk tisztán, ha újra megkeressük az erények eredeti eszméit - itt most csak az irgalom és a kegyelem fogalmát: Az irgalom egy együttérző részvét valaki nehéz sorsa iránt, míg a kegyelem egy kiszolgáltatott büntetésének nagylelkű enyhítése, vagy a bosszúról való lemondás (A magyar nyelv értelmező szótára, 1966, lerövidített meghatározásokban). Ezen meghatározások és máshonnan szerzett tudásom szerint, ha jól értem, az irgalom egy lelki távlat, egy érzelmet-keltő s emiatt lelkierőt igénylő tapasztalat, melyet a kellő lelkierő (nem tudatos) bevetése erény szintre emel. A kegyelem, pedig, tudatos cselekvés, melynek indítéka lehet az irgalom, de az irgalom nem szükséges a kegyelem gyakorlásához (pl. Atilla együttérzés nélkül kegyelmez meg III. Valentinianus császárnak és küldöttjének, a római egyház fejének, I. Leónak, amikor ezen utóbbit megdorgálja, de Rómát megkíméli az elrabolt magyar szakrális kincsek visszatérítése ellenében).

Habár, úgy az irgalom, mint a kegyelem előnyös lehet a nehéz sorsban szenvedő illetve a kiszolgáltatott számára, e két erény tulajdonképpen az irgalmas illetve a kegyelmes lelki fejlődését - és közvetve, a társadalmat - szolgálja. Tehát, aki pl. félelemből, lustaságból vagy elfogultságból tudatosan elhatárolja magát az együttérző részvéttől valaki nehéz sorsa iránt (az irgalomtól), azaz, szándékosan elkerüli az efféle lelki állapotot, vagy ha már érzi annak hatását, kimenekül belőle, vagy gonoszságból, gyűlöletből, bosszúból vagy hasonló kezdetleges erkölcstelen vágyaknak engedve megtagadja a kiszolgáltatottól a kegyelmet, az tudva, nem tudva, saját lelki fejlődését akadályozza.

Ha a fönti meghatározásokat és értelmezéseket elfogadjuk, akkor a zsidó-felkent egyházak által tanított "Uram irgalmazz nekünk"-féle fohászkodások, pl., fogalmi képtelenségek, és az efféle képtelenségekből származik pl. a szintén képtelen irgalmatlan eljárást sugalló "nem lehet irgalom" javaslat. Lehet valaki "irgalmatlan (lelkű)", de gyakorolni csak kegyelmet lehet. Hozzáadom, hogy a zsidó-felkent egyházak bűne az is, hogy ma már e két, ős idők óta ismert, erényt sokan tévesen a zsidó szekták (pl. római egyház) dogmáiból származtatják.

A bosszúideológia-szült gondolkodás veszélyére azért is hívtam föl a figyelmet, mert a kegyelem fogalom egyik értelme a bosszúról való lemondás. Mivelhogy a bosszú a júdaizmus egyik alapelve, aki a kegyelmet már eleve (azaz, már elvben) megtagadja, ténylegesen júdaizmust gyakorol. Nem mondom, hogy jelen esetben erről lenne szó - nem tudom -, de egy kategorikus "nincs kegyelem" javaslat félelmetesen a kegyetlenséget - és tágabb távlatban, az erkölcstelenséget - szítja.

Záróban, kérem tartsuk szem előtt, hogy a kegyelem gyakorlás föltétele a kiszolgáltatottság: Ésszerűtlen kegyelmezni annak, aki nincs a leendő kegyelmezőnek kiszolgáltatva. Egy ártalmazó vagy letámadó pl. semmiképp sincs kiszolgáltatva áldozatának, tehát ilyen esetekben abszurdum a kegyelem - és semmiképp sem ajánlott.
Idézet
 
 
Ködszurkáló
#7 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányKödszurkáló 2012-10-18 21:32
Bár Rékabeának igazát is értem, mégis Zolinak véleményét próbálom erősíteni a következő kis történettel, amely nem sajátom, hanem olvasmány élményem.

A történet Vlagyimir Megre: Anasztázia sorozatának egyik kötetéből származik. A kerettörténet szerint az író egy szibériai kereskedelmi út során megismerkedik Anasztáziával, akitől fiú gyermeke lesz. A kisfiú anyjának, Anasztáziának védikus szemlélete szerint nevelkedik. Apjával való egyik találkozása során apja kérdésére, hogy min töpreng azt a választ adja, hogy a létezők szerepét próbálja meghatározni a létezésben.

Ennyi a történet, amiből - számomra - az a tanulság, hogy minden teremtett lénynek szerepe van a létezésben. Ennek a szerepnek a felismerése pedig mindannyiunk egyéni feladata mindaddig, amíg az oktatás részévé nem válik a létezők szerepének ismerete. Tehát nem a csípőből való elutasítás, hanem a létezés értelmének keresése az intellektus feladata. Ha felismerjük a létezés értelmét, akkor az irányt mutathat számunkra, milyen hibánk, hiányosságunk teremtette értelmét létének. Ezzel javíthatunk saját életünk minőségén, ha a nemkívánatos jelenségek mélyebb értelmét feltárjuk és okainak megszüntetésén dolgozhatunk.
Idézet
 
 
Zoli
#6 Cigányság ma és a mesébenZoli 2012-10-18 19:41
Maradjunk csak abban, hogy amikor a népmesék szájról szájra terjedtek (keletkeztek) akkor még a természet rendje a Teremtőnk általi harmóniában voltak. Egy egy népmeséink mélyére kell engedni maradék fantáziánkat, hogy igazán megérthessük azok mondanivalóját. A magyar népmese azért magyar népmese mert a magyarok üzennek a magyar utókornak. Népmeséink nem ebben a korcs világban "születtek" ahol irányított cigány-bűnözések és rajkóelszaporítás ösztönző programokat diktálnak nekik a magyarság ellen a magyarság ellenségei. Talán ennek a népmesének is az értelmét csak akkor tudnánk igazán értelmezni ha az őseink szívével és hidegvérűségével értelmeznénk. Hiszen a cigányságot sem azért adta Teremtönk, hogy a sötét erők ezeket ellenünk használják. Cigányságnak is megvolt a maga feladata a természetben ugyanúgy mint ahogy megvan például egy közönséges varjúnak, ahol a varjú továbbra is maradt a természetnek egy hasznos lénye a maga haszontalanságával pontosan úgy ahogyan a Teremtőnktől rendeltetett, de nem úgy a cigányság egy része kiket eltérítettek attól amire termettek és azóta sem lelik helyüket mert letértek arról az útról ami számukra volt utalva, és akik letérnek az igaz útról azok előbb utóbb eltévednek, elvesznek.
Idézet
 
 
Rékabea
#5 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányRékabea 2012-10-18 18:55
Kedves "leszerelt" !
Nincs itt semmiféle judaista szemet-szemért fogat fogért ideológia. - Csak az egyszerü józan "paraszti" ész háborog -e csaló mese kapcsán!

Le fogadom hogy ez a mese is, ugy mint sok más mondánk és mesénk a judeo-keresztény egyház egyik "iróiskolájában" készült !!!
Ahogy Máté is irja,- "irgalmasságot akarok"-
igen, de kihez is kell mindig irgalmasnak lennünk a judeo-egyház tanitása szerint ? - Mindig azokhoz akik bántanak, irtanak, gyilkolnak, becsapnak bennünket. - Ezen nézet ellen a józan magyar ész
tiltakozik - ÖNVÉDELEM !! - Védd magad Testvér!
Védd magad !- GONDOLKOZZ !!!!!!!!! - Ne hagyd, hogy ellenségeid, rosszakaróid helyetted gondolkozzanak - és téged azzal ámitsanak, hogy neked és testvéreidnek ez a jó - és ne hagyd, hogy gyermekeidet, unokáidat ilyen mesékkel manipulálják, - az sugallva, hogy irgalmasnak kell lenni, az ellenünk sorozatban vétkezökkel !!!!
Idézet
 
 
leszerelt
#4 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányleszerelt 2012-10-17 18:46
Fölszeretném hívni mindenki kedves figyelmét a sokunkat is már megfertőzött júdaista "szemet szemért, fogat fogért" bosszúideológia-szült gondolkodás veszélyére. A magyar igazságszolgáltatás a júdaizmus romboló elveivel szöges ellentétben áll, azaz, építő jellegű. A mi szeretetre alapozott ember- és természetbarát törvényeink szerint aki másnak kárt okoz, az azt köteles jóvá tenni. Pl. aki megvakítja embertársát vagy kiveri fogát, köteles biztosítani áldozata megélhetőségét. Ha öl, köteles az árva családot eltartani úgy mint és addig amíg azt áldozata tette volna. Ekképp egyik fél sem lesz a társadalom terhére; mind a két fél élet-esélye a társadalom fenntartását és jólétét szolgálja - az áldozat csökkentett, a felelős megosztott képességgel.

Az irgalmatlanság erkölcstelen ha alapja a gyűlölet, a bosszú, a bibliai Dávid- vagy a makedóniai Sándor-féle beteg élvezet-vágy, vagy a sötétség birodalmában tenyésztett értékrend bármelyik elve. Az irgalmatlanság még a katonai értékrend szerint is erkölcstelen ha nem egy kétségtelenül fertőtlen hadászati vagy harcászati célt szolgál.

"Irgalmasságot akarok és nem áldozatot" (Máté 9:13)

Ne attól féljünk hogy a gonosz mit tehet velünk - lényegében semmit -, hanem attól hogy mivé tehet (magyarmegmaradasert.hu/.../..., utolsó sor.)
Idézet
 
 
GABOR 3
#3 NEM LEHET IRGALOMGABOR 3 2012-10-17 14:00
Velemenyem itt mar hamisitottak a veget,
tudom a magyar nep nagy lelkü,
de az ellenseg ki meg ölt azt meg eletben hagyni
nagy hiba lenne,
nincs kegyelem,
föleg a gyilkosokkal,
baromsag a vege, sertö,
negyeles utanna kenszavas fürdö,
addig mig nem lesz pepes,
ez lenne a javallatom.
Idézet
 
 
Rékabea
#2 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányRékabea 2012-10-17 08:53
Már a meséket is hamisitják, hogy igy is manipulálhassanak bennünket - és ezt már kora gyermekkorban. - Minden rendes mesében a jó elnyeri jutalmát, a gonosz méltó büntetését.
Kutyából nem lesz szalonna ! - A cigányleányból
sem lesz tündérkisasszony.- Szerintem a cigányleányt kövé kellett volna változtatni, de legalább is ivartalanitani !
Idézet
 
 
Rékabea
#1 VÁ: A tündérkisasszony és a cigányleányRékabea 2012-10-15 07:42
Szép ez a magyar mese !
Csak buta vége van. - A cigánylányt bizony agyon kellett volna csapni, nem azért mert csúnyán becsapta a királyt és a tündérkisasszonyt, hanem azért mert igy szabadjára engedve hamarosan
talál majd magának egy cigánylegényt és lesz sok-sok kis purdé, és mit gondoltok mire fogja neveli
a kis purdékat a cigánymama ????!!!!!!!
ARRA, HOGY HOGYAN KELL BECSAPNI A KIRÁLYOKAT ÉS TÜNDÉRKISASSZONYOKAT !
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 277 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 106
This Week: 3697
Last Week: 4813
This Month: 18505
Last Month: 22041
Total: 1519541

Belépés