Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Nov24

2009. Július 01., Szerda 01:19

Hegyek gyomrában

Írta:  Bolyki Tamás
Értékelés:
(8 szavazat)
Évszázadok óta él az indiánok között egy ősi legenda, mely szerint az Andok belsejében, Ecuadortól Perun át Bolíviáig hatalmas alagútrendszer van, amit valamikor egy hatalmas bogár vájt, s később az inkák e barlangjáratokba rejtették kincseiket. Napjainkban a barlangoknak csupán töredéke maradt meg, s ezekből a kutatók sokszor fantasztikus elméleteket gyártottak a földönkívüliektől kezdve az elveszett ősi civilizációkig.

Erich von Daniken könyve, az 1973-ban megjelent "Aussaat und Kosmos" több millió emberhez jutott el, és a maga idejében nagy port vert fel. A német média nagy erőkkel támadta Daniken írását, pontatlannak, hazugnak bélyegezte. Daniken ugyanis nem kevesebbet állított művében mint azt, hogy magyar származású ismerősével, Juan Móricz-cal megtekintett egy-két barlangot, ahol fantasztikus felfedezéseket tett. Hatalmas barlangteremről írt például, amely 240 méterrel a felszín alatt helyezkedik el és fellebbenti a fátylat a teremtés ezernyi csodájáról. Megemlít egy óriási könyvtárat, ahol tömérdek vékony aranylemezt látott, s állítása szerint titokzatos idegenek ezekre írták az emberiség keletkezésének történetét.

Juan Móricz, más néven Móricz János mindig tagadta, hogy Danikent elvitte volna abba a bizonyos barlangba. Elmondta, hogy beszéltek ugyan Danikennel arról, milyen jó lenne egy expedíciót szervezni, de végül ez sohasem valósult meg. Ettől függetlenül a könyvben megjelent fotók valódinak bizonyulnak, 1969-ben készültek, és Móricz már korábban megjelentette őket különböző fórumokon. A leletek egy része ecuadori múzeumokban látható. Vagyis az elveszett barlangok valóban léteznek, de nem földönkívüliek készítették azokat, hanem ... ! a legősibb civilizáció, kiknek utódai a magyarok. A barlangok őrzői pedig a magyarság egy elveszett ősi törzse, az ún. bélák.

Móricz hónapokig tanulmányozta az indiánok legendáit és szokásait. Végül beköltözött a jibarók falujába. Az indiánok hosszú időn keresztül titkoltál előtte az őserdő mélyén található földalatti helyet. Egy nap azonban, 1967. szeptemberében a törzsfőnök és a varázsló megmutatták Móricznak a szent helyet. Öt napos gyaloglás után találkoztak a bélák törzsével.

Móricz szerint a bélák nem hasonlítanak a többi indiánhoz, mert többnyire fehérbőrűek és kék szeműek. Ők az istenek által kiválasztott szent törzs, akik a spanyolok elől menekülve az őserdőkbe húzódtak vissza titkos menedékükbe. Az inkák kincseit, fontos ereklyéit magukkal vitték és a mai napig őrzik. Hogy megtarthassák ősi helyzetüket és titkukat, még a többi törzzsel sem tartottak fenn kapcsolatot az elmúlt évszázadokban, leszámítva a törzsfőket és a varázslókat. Néha hoznak számukra lányokat, de ezek többé nem hagyhatják el a területet, be kell házasodniuk a bélák közé. Hogy miért fogadták be Móriczot, miért tettek vele kivételt, erről Móricz soha nem beszélt, de sokan gyanítják, hogy Móricz magyar származása lehet a kulcs. A bélák ugyanis, bár nehézkesen, de értenek és beszélnek magyarul, hiszen úgy tartják, őseik magyarok voltak. Valamikor, az írott történelem előtti időkben úgy tízezer évvel ezelőtt, magyar törzsek jártak Dél-Amerikában, és a bélák közülük váltak ki. Itt maradtak, hogy ott őrizzék meg azt az istenektől kapott tudást, amely a legősibb nép, a magyarság öröksége.

Maga Móricz annyit mondott, hogy nem beszélhet többet erről a kérdésről. Beszámolójában így ír:

"Végtelen hálával gondolok indián testvéreimre, akik bizalmukba fogadtak és vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, hogy akár életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat..."

Visszatérve az őserdőből Móricz, az ecuadori szervekhez fordult, - az indiánok tudtával és beleegyezésével - hogy hivatalos expedíciót szervezhessen. Kezdetben senki nem hitt neki és két évébe került, mire végre az államelnök engedélyét megkapta. Tizenhét fős kutatócsoporttal érkezett meg a barlangrendszerhez 1969-ben. Az indiánok kikötése az volt, hogy nem találkozhatnak a bélák törzsével.

Rengeteg fotó is készült, de a bizonyítékok ellenére az ecuadori kormány nem áldozott több pénzt a feltárásokra. Így Móricz kénytelen volt saját finanszírozásba kezdeni.

Erich von Danikennel valóban szóba jött a közös kutatás, de ez azért hiúsult meg, mert Daniken kiadója visszavonta a 200.000,- dolláros támogatást. Móricz szerint ennek az volt az oka, hogy Daniken mindenáron földönkívüli civilizációra akarta kenni az egész lelet mibenlétét, míg Móricz meggyőződése a bizonyítékok alapján az, hogy olyan ősi, történelem előtti szupercivilizáció volt az építő, akiknek a magyarok a leszármazottai. Erre utalnak a bélák legendái, rovásírásunkra emlékeztető jeleik, motívumaik - melyek között felismerhető a hasonlóan ábrázolt turulmadár - melyek a Kárpát-medencében is megtalálhatóak.

Sajnos az ottani kormány nem kíván foglalkozni ezekkel a kutatásokkal, sőt még a magyarok sem igazán, és vannak, akik egyáltalán nem hisznek Móricz felfedezésében, noha megdönthetetlen bizonyítékai vannak. Csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb pozitív fordulat áll be e témát illetően!

Eddig felhasznált forrás Bolyki Tamás szerkesztésében - A világ leghíresebb mítoszai - sorozat. Kapcsolódó, érdekes írás (forrás a lap alján):

Számomra ez az évszázad leghihetetlenebb, legvalószerűtlenebb története. Lehetne ez egy science-fiction történet, ha a hihetetlent nem láttam és nem fényképeztem volna le. Amit láttam, az nem álom, sem nem fantázia, hanem a valóság volt. A dél-amerikai kontinens alatt nyugszik egy valaki által valamikor létrehozott gigantikus alagútrendszer több ezer kilométeres kiterjedéssel, mélyen a föld alatt. Peru és Ecuador alatt több száz kilométert bejártak és felmértek belőle. Ez még csak a csekély kezdet és a világ semmit sem tud erről.

1969. július 21-én az argentínai Juan Moricz, dr. Gustavo Falcom jegyzőnél Guayaquilben egy több tanú által aláirt jogerős okmányt helyezett letétbe, amely őt az ecuadori állammal és az utókorral szemben az alagút felfedezőjének nyilvánítja. Ennek a jelentésnek az elején a legfontosabb részek a hihetetlenről tudósítanak:

Juan Moricz letelepedés általi Argentin állampolgár, Magyarországon született, útlevélszáma: 4361689...

A keleti régióban, Morona-Santiago tartományban - az Ecuadori Köztársaság határain belül értékes, nagy kulturális és történelmi jelentőségű tárgyakat fedeztem fel az emberiség számára. A tárgyak tulajdonképpen fémlapok; feltehetően egy elveszett civilizáció történetét tartalmazzák, amelyről az emberiségnek eddig sem tudomása, sem pedig bizonyítéka nem volt. A tárgyak különböző barlangokban találhatók és eltérő jellegűek. A felfedezés szerencsés körülmények között történt. Tudós minőségemben az ecuadori törzsek folklorisztikus, etnológiai és nyelvészeti aspektusait tanulmányoztam.

Az általam talált tárgyak az alábbiak szerint osztályozhatók:

1. Kő- és fémtárgyak különböző méretekben és színekben.

2. Fémtáblák (lapok) amelyekbe jelek és írások vannak gravírozva.

Egy szabályos könyvtárról van szó, amely feltehetően az emberiség történelmének az összefoglalását tartalmazhatja csakúgy, mint az embereknek a földi származását, valamint ismereteket egy elpusztult civilizációról.

A felfedezés ténye törvényesen az írásos fémlapok és a többi tárgy tulajdonosává tett engem a polgárjogi könyv 665. sz. cikkelye értelmében. Mivel azonban meggyőződésem szerint elképzelhetetlen kulturális értékű tárgyakról van szó, amelyeket nem a saját tulajdonú területemen találtam meg, ezért itt utalnom kell a 666.sz. cikkelyre, amely értelmében az általam felfedezett kincs ugyan személyi tulajdonomban marad, de mégis az állam ellenőrzése alatt fog állni. Kérem Önt, mélyen tisztelt Köztársasági Elnök Úr, szíveskedjék kinevezni egy tudományos bizottságot, amely a bejelentésemet felülvizsgálja. Ennek a bizottságnak megadom a pontos földrajzi helymegjelölést és megmutatom a bejárat helyét, valamint a tárgyakat, amelyeket a mai napig felfedeztem.

A kutatási munkái folyamán, amelyekben a perui indiánok jó segítői és ügyes közvetítői voltak bizalmatlan törzstársaikhoz, Móricz 1965. júniusában bukkant a föld alatti járatokra. Ezzel a jegyzői okmánnyal 1969. július 21-én az Ecuador alatti barlangok JuanMóricztulajdonába kerültek. Móricz állami ellenőrzésnek rendelte alá őket, biztosítva az utal mindennemű kutatás számára.

Óvatosan, ahogy ez a személyiségének megfelel és szkeptikusan, mint ahogy egy tudósnak annak kell lennie, három évig hallgatott a dologról. Csak akkor, amikor sok kilométernyi föld alatti járatot bejárt és figyelemre méltó tárgyakat talált, 1968-ban kért kihallgatást Velasco Ibarra elnöktől. De egy olyan ország elnökének, amelyben csaknem minden elődjét a hivatali idejének a lejárta előtt puccsal távolítottak el, nem volt ideje egy hatalmas lelet bejelentésével kapcsolatban meghallgatnia egy egyént. A palota alkalmazottai nagyon udvariasan beszéltek az önkéntes régésszel és biztosították őt arróI, hogy néhány hónapon belül az elnök úr fogadni tudná őt. Móricz csak 1969-ben kapott határidőt. Megkeseredve ásta be magát föld alatti labirintusába.

Én 1972. március 4-én találkoztam Juan Móriczcal. Két napig próbáltam őt az ügyvédje dr. Matheus Pena segítségével Guayaquilben táviratok és telefonok útján valahol elérni. Jó sok olvasnivalóval letelepedtem az irodájában. Be kell vallanom, hogy bizonyos fokig ideges voltam, mert Móriczminden előzetes tájékozódás szerint nagyon tartózkodó ember volt és mélységes bizalmatlansággal viseltetett mindazok iránt, akiknek az íráshoz bármi köze volt. Egy távirat végül utolérte őt. Felhívott. Ismerte a könyveimet! „Önnel fogok beszélni!"

Március 4-ére virradó éjszaka ott állt, barnára lesülve, szikár termetével, ősz hajával. Negyvenes évei közepén járhatott. Abból a fajtából való, akit meg kell szólítani, mert ő különben tökéletesen hallgatag ember. A mértéktelenül előtörő kérdéseim jó kedvre derítették. Lassan elkezdett tárgyilagosan és nagyon jól érzékelhetően beszélni a „barlangjairól".

Erich von Däniken Juan Moriczcal a barlangrendszer felfedezőjével a titokzatos alvilágba vezető kőbejárat előtt.

„De hát ez nem lehetséges!", kiáltottam.

„De igen", mondta Pena ügyvéd, „ez pontosan így van. Mindezt én magam is láttam".

Móricz, Franz Seiner (az útitársam) és én beszálltunk egy Toyota terepjáróba; a célba éréshez szükséges 24 órás út folyamán váltottuk egymást a kormánynál. Mielőtt leszálltunk volna a barlangba, előbb jól kialudtuk magunkat. Amikor a reggeli égbolton egy forró nap jelei mutatkoztak, elkezdődött életem legnagyobb kalandja.

Morona-Santiago tartományban, a Gualaquiza-S. Antonio-Yanpi városok által körülhatárolt háromszögben található a titokzatos, az idegenekkel szemben ellenséges indiánok által őrzött bejárat az elrejtett barlangrendszerhez. Morona-Santiago tartományban, a Gualaquiza-S.Antonio-Yaupi által körbezárt háromszögben egy olyan vidéken, amelyen bizalmatlan indiánok laknak, található a sziklába vájt bejárat, mely széles mint egy csűrajtó.

Hirtelen egyik lépésről a másikra, a legutóbb bevilágító nappali fény után a legfeketébb sötétségben vagyunk. Madarak surrannak el a fejünk mellett, érződik a szél fuvallata, mire megrázkódom. A sisakra erősített lámpák és a zseblámpák villognak, előttünk tátong a belépőnyílás. Egy kötél segítségével ereszkedünk le az első szintre; onnan még kétszer 80 méteres mélységbe megyünk lefelé. Elkezdődik a menetelés egy idegen, ismeretlen emberi társadalom több ezer éves mesterséges alvilágába.

A barlangjáratok összességükben és külön-külön is derékszögűek, egyik helyen keskenyek, másutt szélesek, a falaik simák, gyakran úgy néznek ki, mintha polírozva lennének, a mennyezetek símák és mintha mázzal lennének bevonva. Ezek végül is nem természetes úton létrejött járatok - a mai időszak légvédelmi bunkereihez hasonlítanak!

A mesterséges alagútrendszer belsejében. Számtalan ritka madár nyüzsög benne; a szemétréteg két helyen mérve 82 ill. 90 cm volt. A mennyezetek simára vannak munkálva, a falak a jobb oldali sarokban és sok más helyen olyanok, mintha glazúrral lennének bevonva.

Míg a mennyezetet és a falakat vizsgálgatom és tapogatom, egy jóízű nevetés fog el, amelynek a visszhangja visszaverődik az alagútból. Móricz az arcomba világít: „Mi van: Téged is utolért? Szeretném én látni azt a régészt, aki bemagyarázza nekem, hogy ezt a munkát kőszerszámokkal végezték!"

Kétségeim ennek a létesítménynek a létezésével kapcsolatban elpárologtak, nagyon boldog érzés töltött el. Az olyan járatok, mint amelyben éppen megyünk, mondja Móricz, Ecuador és Peru alatt is vannak, több száz kilométer hosszúságban. „Most forduljunk el jobbra", szólt Móricz.

Egy terem bejáratánál állunk, mely nagy mint egy Jumbo-Jet számára épült hangár. Ez elosztóhely, anyagraktár lehetett, gondolom. Itt végződnek, ill. kezdődnek a különböző járatok, amelyek különöbző irányokba vezetnek. Az iránytű, amellyel meg akarom nézni, merre vezetnek a járatok: sztrájkol. Megrázom, a tű nem mozdul. Móricz rám néz: „Ez nem segít. Itt lent olyan sugárzások vannak, amelyek lehetetlenné tesz a tájékozódást az iránytűvel. Nem értek semmit a sugárzásokhoz, csak most érzékelem őket. Itt a fizikusoknak kellene a dolgukat végezniük."

Egy oldalbejárat küszöbén egy csontváz fekszik a földön olyan tísztán mintha egy anatómus készítette volna oda a diákjainak tartandó oktatáshoz, de mintha egy spraydobozból lefújták volna még aranyporral is. A csontok a lámpa fényénél színaranyként világítanak. Móricz felkér minket, hogy oltsuk el a lámpákat és lassan kövessük őt. Csend van, hallom a lépteinket, a légzésünket és a madarak suhogását, amelyet meglepően gyorsan meg lehet szokni. A sötétség az éjszakánál is sötétebb.

„Világosságot!", kiált Móricz.

Meghökkenve és elvarázsolva állunk egy hatalmas terem közepén. - Móricz, a büszke felfedező az eseményt olyan jól előkészítette, mint a brüsszeliek, akik az idegeneknek hasonló trükkel mutatták be a kivilágított Grand' Place-t, amely talán a legszebb a világon. Ez a névtelen terem, amelybe a 7. járat vezet, elképesztő nagyságú, merev szépségű és nemes arányai vannak. Az alapméretek 140x150 méteresek. Majdnem azonosak a Teotihuacan holdpiramis méreteivel, villan át az agyamon, ott éppen úgy nem ismerik az építőmestereket, ezeket a zseniális technikusokat, mint itt. A terem közepén egy asztal áll.

Asztal? Bizonyára, hisz a hosszanti oldalán hét szék áll.

Székek? Valószínűleg székek.

Kőből? Nem. nem a kövek hidegségét sugározzák.

Fából? Biztosan nem. A fa nem őrizte volna meg stabilitását az évezrede alatt.

Fémből vannak? Nem hiszem. Tapintásuk alapján olyan, mintha műanyagból lennének, de nehezek, mint az acél.

A székek mögött állatok vannak: sárkánygyíkok, elefántok, oroszlánok, krokodilok, jaguárok, tevék, madarak, majmok, bölények, farkasok, őshüllők, csigák, rákok, csúszómászók. Mintha formába lennének öntve úgy sorakoznak fesztelenül és barátságosan egymás társaságában. Nem párokban, ahogyan a Noé bárkájának ábrázolásai mutatják. Nem úgy, ahogy a biológus rendezné, a természeti evolúció sorrendjében. az űrültségek állatkertje ez, s állatai színtiszta aranyból vannak.

A kincsek kincse is ebben a teremben van: a fém könyvtár, amelyikről a közjegyzői okiratban szó volt, s amelyről teljességgel képtelen voltam fogalmat alkotni.

Az állatkerttel szemközt, a tárgyalóasztal bal oldala mögött van a fémlapokból álló könyvtár. Részint fémlapok, részint milliméter vékony fóliák, többségükben 96 x 48 cm-es méretben. hosszú, kritikus vizsgálat után is homályos előttem, hogy melyik anyagnak lehet olyan erős konzisztenciája, amely ilyen vékony és nagyméretű fóliák megmaradását biztosítani tudja. Úgy állnak egymás mellett, mint óriásfóliánsok bekötött lapjai. Minden tábla tele van írva, le van pecsételve, egyformán, mintha gép nyomtatta volna. Móricz eddig nem győzte megszámolni fém könyvtárának lapjait.

Elfogadom a véleményét, hogy néhány ezer lehet belőlük. A fémlapok írásjelei ismeretlenek, de meggyőződésem, hogy az összehasonlításuk alapján viszonylag hamar meg lehet találni a kódot, ha s tudósok végre tudomást szereznek ennek az egyedülálló leletnek a létezéséről.

Bárki is volt ennek a könyvtárnak a tervezője és kivitelezője, a hatalma ismeretlen és segítőtársai nemcsak a fém fóliánsok előállításának és méretezésének technikáját ismerték - a mű ennek bizonyossága -, hanem az írásjeleket is, melyek által a távoli jövővel kívántak fontos információkat közölni. Ezt a fém könyvtárat azért készítették, hogy túlélje az időket, s az örökkévalóságig olvasható maradjon.

Hamarosan ki fog derülni, hogy jelenkorunk valóban érdekelt-e egy ilyen grandiózus felfedezésben. Fontos-e számára egy ősmű megfejtése, mely esetleg olyan igazságokra derít fényt, amilyenek a bár csinos, de megkérdőjelezhető világrendet a feje tetejére állíthatják. Nem fogják-e végül a vallások intézményeit visszarettenteni a történelem előtti időknek azok a lelepleződései, melyek a teremtésben való hitet esetleg a teremtésről való tudással helyettesítik?

Egy amulett fej- és hátlapja, az időszámításunk előtti 9000-4000 körüli időkből datálható. Móricz találta a barlangban. Ez bizonyítja, hogy az alagút is legalább ennyi idős. Egy lény áll a kerek földgolyón. Honnan tudtak a kőkorszak emberei a Föld kerekségének Jóval későbbi elméletéről?

Tudomást akar-e egyáltalán az ember szerezni arról, hogy keletkezéstörténete teljesen másként folyt le, nem úgy, ahogy a jámbor mesék sugallták? Szemellenző nélkül s becsületes igyekezettel valóban azon vannak-e a prehisztorikusok, hogy megtalálják a valódi igazságot? Senki sem zuhan le szívesen abból a felhőkarcolóból, melyet maga épített.

Az alagútrendszer falai és járatai csupaszok; itt nincsenek festmények, mint Luxorban a királyok völgyének sírkamráiban, nincsenek reliefek, nem úgy, mint a világ valamennyi prehisztorikus barlangjában. Ezzel szemben minden lépésnél kőfigurákba botlunk. Móricznak van egy 12 cm hosszú és 6 cm széles kőamulettje. A fejlapján egy alak látható hatszögletű testtel, és - mintha gyerekkéz véste volna - kerek fejjel; a figura jobb kezében a Holdat, balban a Napot tartja. jó, ez nem meglepő - csakhogy ez a figura mindkét lábával a kerek földgolyón áll! Egyértelmű bizonyítéka ez annak, hogy már abban az időben, amikor a primitív kőbe vésett rajzok készültek, létezett legelső őseink között legalább egy elit, amelyiknek tudomása volt arról, hogy egy golyón élünk? - a hátlap egy félholdat és a ragyogó Napot ábrázolja. - Minden kétséget kizáróan annak bizonyítéka számomra ez a barlangban talált kőamulett, hogy az alagútrendszer már a közép-kőkorszakban (9000-4000 időszámításunk előtt) is létezett.

Egy kőbe vésett csontváz. Honnan származott a kőfaragó tudása? Egy kőlapba, mely 29 cm hosszú és 53 cm széles egy állat van vésve. Úgy sejtem, ez egy dinoszaurusz ábrázolása: ezek a kihalt ősállatok - amint a vésett rajz mutatja - hosszabb hátsó lábuk segítségével közlekedtek a szárazföldön.

Még az óriási méret is - a dinoszauruszok 40 m hosszúra is megnőttek - kivehető ezen a rövidülésben ábrázolt súlyos testen, s a háromujjú lábfej is sejtésemet erősíti. mindenesetre, ha az ábrázolatnak ez az azonosítása igaz, akkor igazán titokzatos lesz a dolog. ezek a kihalt reptíliák a földtörténeti középkorban, a felső krétakorban éltek, tehát 135 millió évvel ezelőtt, amikor a mai kontinensek kialakulása elkezdődött. nem merek tovább spekulálni. csak fölvetem a kérdést: melyik gondolkodó lény látott valaha is sárkánygyíkot?

Előttünk egy ember kőbe vésett csontváza fekszik. Tíz pár bordát számolok meg. volt talán már anatómus, aki felboncolta a testet a szobrász számára? Mint ismert, Wilhelm Conrad Röntgen az „új típusú sugarakat", melyeket X-sugaraknak nevezett 1895-ben fedezte fel!

Egy irodában, bocsánat, egy négyszögletes kőteremben Móricz egy kupolát mutat nekem. Mint az őrök, úgy sorakoznak a kupola átmérője körül a sötét arcú, hegyes sapkát viselő kis figurák; kezükben lándzsához hasonló tárgyakat tartanak, védekező állásban állnak. A kupolatetőn alakok röpködnek, lebegnek. a zseblámpa segítségével egy guggoló csontvázat ismerek fel a „román" kupolabejáratnál. nem lep meg. engem maga a kupola döbbent meg! Kupolát először Heinrich Schliemann fedezett fel az északkeleti Peloponészosz várának és városának Mükénének feltárásakor, 1874-1876 között, s ezt a kupolát az akhájok építették időszámításunk előtt a 14. század végén. az iskolában pedig egyenesen azt tanultam, hogy az első kupolaépítmény a Hadrianusz uralkodása idején 120 és 125 között épített római Pantheon volt.

Bohóc, istenség, űrutazó? A figurának annyi jól kivehető technikai felszerelése van, hogy nyugodtan lehetne egy kozmonautikai csoport tagja. Fülhallgató, konnektor - mit jelent mindez?

Egy kőtalapzaton egy krumpliorrú bohóc ül. A kis csibész büszkén viseli fülét is betakaró sisakját. Fülkagylójánál olyan hallókészüléket hord, mint a mi telefonjaink. A sisak homlokrészén 5 cm átmérőjű és 1 cm vastag hüvely található, 15 lyukacskájával olyan, mintha konnektor lenne. A nyakán egy lánc ismét csak egy hüvellyel, melyen olyan lyukacsos tányér lóg, mint egy telefontárcsa. Ugyancsak figyelemre méltó a gnóm öltözéke, egy űrhajós ruha aggregátorainak jeleivel: a kesztyű olyan, hogy a legkiválóbb védelmet nyújtsa a veszélyes érintkezések ellen. egy szárnyas, anyaszerű lénynek, amelyik ferde szemű kisfiút tart az ölében, nem is szenteltem volna figyelmet, ha az Amerikai Múzeumban, Madridban, nem láttam volna ugyanilyet agyagból megmintázva.

Ezekről a barlangokról és kincseikről könyveket lehetne és fognak is írni! Ezekben aztán szó lesz a két méter magas, három- és hétfejű lényeket ábrázoló kőmetszetekről, a háromszögű, első osztályosok írásához hasonló írásjelekkel ellátott táblákról, melyeknek hat oldalán geometriai ábrázolások láthatók, a 114 cm hosszú és 24 cm széles zsírkőről, mely úgy meg van hajlítva, mint egy bumeráng, s melyen csak úgy hemzsegnek a csillagábrák. Feltehetően minden idők legrégibb kupolája. Ami a könyvekben áll, s amit az iskola tanított, többé nem érvényes.

Senki sem ismeri az alagutak építőjét, senki sem tudja, ki lehetett a szobrász, aki olyan sokértelmű műveket alkotott. Csak egy látszik biztosnak előttem: a barlangépítők nem ugyanazok voltak, minta kőfaragók, hiszen a célszerűen „szegényes" járatok ellentétben állnak dekoratív díszeikkel. Lehetséges, hogy ők ezeket a földalatti járatokat kiválasztottaknak mutogatták, lehetséges, hogy ők a látottakat és hallottakat formázták meg kőben, és vitték a föld alá. Ugyanolyan agyagszobrok, mint az ecuadori barlangok szárnyas anyája láthatók Madridban az Amerikai Múzeumban.

Az emberiség történetének a földalatti kincstárához azonban még csak kevesen ismerik a bejáratot, azt még vad indián törzsek tartják őrizet alatt. Láthatatlanul őrködnek az sűrűben az indiánok, vigyázva az idegenek minden lépését. Móriczot barátjának ismerte el a barlangőrzők főnöke és három, a civilizációval véletlenül kapcsolatot tartó törzstag is, tehát lényegében az egész törzs.

Évente egyszer, tavaszkezdéskor, március 21-én leereszkedik a főnök az Orkusz első emeletére, hogy a rituális imádkozást levezesse. Mindkét orcáján ugyanazokat a jegyeket viseli, amilyenek a barlang bejáratánál a sziklába is vannak vésve. A barlangőrzők törzse a „hosszú orrú emberekről" maszkokat és faragványokat készít (olyanok, mintha gázálarcot viselnének), s Móricz tudomása szerint legendákat mesél az egykor az égből érkezett szárnyas lényekről. Ám sem rábeszéléssel, sem ajándékkal nem lehet rávenni az indiánokat, hogy lejöjjenek velünk a barlangokba. „Nem", mondták Móricznak, „Ott lenn a szellemek laknak." Különös, igazán különös, hogy az indián főnökök olyan arannyal egyenlítik ki tartozásaikat a civilizált világban, vagy olyan aranyat ajándékoznak a törzsüknek szolgálatot tévő barátaiknak, mely 500 éves múltjukból való.

Ugyanazokat a jegyeket, melyeket az alagút bejáratánál a sziklába vésve is láthattunk, viseli a barlangőrző indián törzs főnöke, mindkét orcáján az indiánok időtlen szimbólumai találhatók.

Menetelésünk alatt Móricz többször megakadályozott abban, hogy fényképezzek. Mindig kifogásai voltak. Egyszer a sugárzás volt az ok, ami a negatívot amúgy is használhatatlanná tenné, máskor a vaku, mely vényével ártana a fém könyvtárnak. Először nem láttam át az érvelését. Néhány órát töltve az alvilágban aztán felfogtam Móricz sajátos viselkedését. Nem lehet szabadulni az érzéstől: hogy figyelnek bennünket, hogy valami varázslatot rombolunk szét, hogy valami bajt idézünk elő. Talán bezáródnak a kijáratok? Talán a vaku gyújt ki egy szinkronikus lézerfényt? Talán nem látjuk a napvilágot soha többé? Gyermeteg gondolatok a dolgok mélyét kutató férfiaktól? Lehetséges. Aki azt ott lent átélte, megfogja érteni ezeket az abszurd gondolatokat.

Forrás: www.paranormal.hu illletve http://csiribusz.freeblog.hu/archives/2008/03/19/Hegyek_gyomraban/

Hozzászólások az előző oldalról itt olvashatók

Megjelent: 7174 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 250 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.4%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 4.2%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 66
This Week: 3413
Last Week: 5887
This Month: 19178
Last Month: 26564
Total: 1661540

Belépés