Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017May24

2009. Július 16., Csütörtök 19:48

Besenyők megtelepedése Magyarországon (részlet)

Írta:  Ismeretlen
Értékelés:
(9 szavazat)
A besenyők betelepüléséről szóló magyar írásos adatok természetszerűleg a magyar honfoglalás ideje utánra vonatkoznak. Tonuzóba népe, amelynek központi szállása a Tisza-parton, az abádi rév mellett volt, valószínűleg akkor települt az országba, amikor Taksony fejedelem 950 körül besenyő fejedelmi házból való lányt vett feleségül. Tonuzóba megérte István király korát, s mivel ősei hitéhez ragaszkodván (ami valószínűleg nesztoriánus keresztyénség volt) nem volt hajlandó római hitre állni, István király élve temettette el feleségével együtt az abádi révnél.

Besenyők megtelepedése Magyarországon (részlet)

A besenyők európai megjelenésével szinte egyidejűleg számolhatunk egyes besenyő csoportoknak a Kárpát-medencébe költözésével. Természetesen jelen iratban nem vállalkozhatunk arra, hogy kiderítsük, miszerint a Krisztus születése körül érkezett szarmata-jazig telepesekkel együtt érkeztek-e besenyők is Európa közepére, annyi azonban bizonyos, hogy a szarmaták és alánok őshazája a besenyőkével közös volt. Valószínű viszont, hogy a VIII. században már élnek nagyobb számban besenyők a mai Magyarország területén.

A régészek nagyobb része ugyanis a VIII. századra teszi azon Nagyszentmiklós határában megtalált kincslelet készítésének korát, amelynek edényein föltalálhatók többek között a Besenyő, Kenéz, Gyula és Csobánc nevek. (A leletet Németh Gyula is egyértelműen besenyőnek mondja.) Nyesztor krónikája a besenyők Kijev környéki megjelenését a fehér és fekete magyarok érkezése közé teszi. Mivel mind a fehér, mind a fekete magyarok végállomása a Kárpát-medence volt, csoda is lenne, ha a köztük levő besenyőknek egy csoportja sem költözött volna be a fekete magyarok előtt.

A besenyők betelepüléséről szóló magyar írásos adatok természetszerűleg a magyar honfoglalás ideje utánra vonatkoznak. Tonuzóba népe, amelynek központi szállása a Tisza-parton, az abádi rév mellett volt, valószínűleg akkor települt az országba, amikor Taksony fejedelem 950 körül besenyő fejedelmi házból való lányt vett feleségül. Tonuzóba megérte István király korát, s mivel ősei hitéhez ragaszkodván (ami valószínűleg nesztoriánus keresztyénség volt) nem volt hajlandó római hitre állni, István király élve temettette el feleségével együtt az abádi révnél.

Fia, Örkönd azonban római hitre tért és István egyik leghűségesebb főembere lett. Tőle ered a Tomaj nemzetség, amely tudomásunk szerint máig fönnmaradt (Anonymus: Gesta Hungarorum). A besenyők betelepülését innen kezdve jószerivel csak településtörténeti adatok alapján követhetjük nyomon. Ennek rekonstrukciója azért is nagyon bizonytalan, mert az adatok modern feldolgozói a besenyők a priori törökségéből indultak ki, ezért minden magyarul értelmesen hangzó helynevet eleve kizártak a szóbajöhető besenyő települések sorából. Nem véletlen, hogy míg krónikáink és hagyományunk nagyszámú besenyő betelepülőről vallanak, addig Kniezsa István és a többi adatfeldolgozó kisszámú és szórványos betelepülésre következtet. Nem csoda, hiszen ők kevés kivételtől eltekintve csak a Besenyő és Tolmács illetve a többi besenyő törzs nevére utaló helyneveket azonosították be besenyőként. (Ez olyasmi, mint ha valaki csak a -megyer, -nyék stb. neveket azonosítaná be magyarként!)

Mi már tudjuk, hogy a besenyők közel magyarul beszéltek, így nagyon sok magyarként azonosított település lehetett valójában besenyő. Tehát egyáltalán nincs kizárva, hogy a hagyomány igazat mond a nagyszámú besenyő betelepülőről.

Abu Hamid al Garnáti arab utazó is például (aki 1150-1153 között Magyarországon tartózkodott), a magyarországi nemzetiségek között még a XII. század közepén is első helyre teszi a besenyőket: "Az országban ezerszámra élnek besenyők, de rajtuk kívül horezmiek is...". (Tehát a szlávok számaránya csak ezek után következik, akiket az utazó itt meg sem említ!) A vitatott hitelű, bár sosem cáfolt Kassai Kódex is lépten-nyomon besenyő mágusok elleni inkvizíciós eljárásokról számol be a XIII. századból [10], ami szintén a besenyők viszonylagosan magas számarányáról árulkodik. A magyarországi besenyő telepek elhelyezkedéséről a bizonytalan helynévanyagon kívül a magyar krónikák, egyházi okiratok, de a józan logika is árulkodnak.

A besenyők vitézségének híre úgy nyugaton, mint keleten rettegett volt, ugyanakkor a magyar társadalomba mégiscsak csatlakozott népként illeszkedtek, így csoda lenne, ha a kora Árpádok idején a magyar határ őrizetét nem elsősorban ők látták volna el. Nem véletlen, hogy egyidőben Bizánc is szinte kizárólag besenyő határőrökkel védi magát. Tehát a besenyő telepek tekintélyes részét Magyarország határa mentén kell keresnünk. (Természetesen nem kizárólag besenyő törzsnevek alapján, hanem akár az eddig biztosan magyarnak tartott helynevek között is. Persze sok, eleddig töröknek tartott helynévről is kiderülhet a jövőben, hogy azok voltaképpen magyar nevek; hiszen az eddig látottak tükrében a magyart legalább annyira tarthatjuk ősi kultúrnyelvnek, mint a törököt. Még sok kölcsönszóról derülhet ki, hogy nem a törökből került a magyarba, hanem a magyar-szkítából a törökbe.) Sopron, Moson, Győr, sőt Pozsony vármegyei helynevek mindenesetre azt látszanak igazolni, hogy ott nagy tömegben települtek meg besenyők, s erről Anonymus is szól.

Dél-Erdélyben szintén nagyszámú besenyő telepítésnek vannak nyomai. Jelentős besenyő határőrcsoport olvadt a később rájuk telepedett székelységbe is az Olt vidékén, erről árulkodik a déli székelység egyik ágának Besenyő neve, és az Olt-vidéki Besenyők pataka ill. Besenyő falu is. A Vöröstoronyi-szorostól nyugatra eső terület egykor a Besenyők erdeje nevet viselte. Elképzelhető az is, hogy Szörény vármegye névadói is besenyők voltak, se név kapcsolatban állhat a bizánciak által lejegyzett "Tzour" törzsnévvel. Mint ahogyan az sincs kizárva, hogy Bosznia is az odatelepített besenyő határőrökről kapta nevét. De nemcsak a határvidékeken, hanem az ország belsejében is voltak jelentős besenyő tömbök, sőt etnikai tudatukat éppen a határoktól távoleső Fejér vármegyében őrizték meg legtovább. Ez erősen arra mutat, hogy a magyarországi besenyők számaránya nagyon magas kellett, hogy legyen, ha még az ország belsejében is ekkora tömbjeik voltak. A két legjelentősebb tömb a Közép-Tisza vidékén (Tonuzóba szállásterülete), illetve a dunántúli Sárvíz partján, mind Fejér, mind Tolna megyében egészen a Duna-menti Sárközig. (Érdekes, hogy ezek mind víz melletti helyek, s ezeken kívül is több ilyent is ismerünk, pl. a Fertő-tó, Nyitra és Garam vidékein is. Lehet, hogy mégis igaz a besenyő név "halevő" értelmezése?) Az egyházi iratok Veszprémben is kiterjedt besenyő tömbről tanúskodnak. A kimondottan Besenyő nevű falvak elhelyezkedését nem is érdemes különösebben vizsgálni, azok szétszórtan az ország számos vidékén föllelhetők az Olt és Feketeügy vidékétől Fogarason, Torontálon, Temesen, Beszterce-Naszódon, Biharon, Szabolcson, Borsodon, Hevesen, Bács-Bodrogon, Fejéren, Somogyon, Zalán, Vason, Barson, Nyitrán és Sopronon át a Lajta vidékéig. (Kniezsa már a Olt vidéki besenyő telepet letagadja, pedig az ott fekvő Besenyő faluról és Besenyők patakáról Orbán Balázs is beszámol.)

A Besenyő nevű települések rendszerint magyar etimológiájú települések között helyezkednek el. Ez Kniezsa István szerint azt bizonyítja, hogy a besenyők csak szórványokban voltak jelen az országban. Szerintünk viszont sokkal inkább amellett tanúskodik, hogy a besenyők magyarnyelvűek voltak. Csupán szórványban élő besenyők nem állíthattak volna ki külön besenyő segédcsapatokat háborús időkben úgy, ahogy arról krónikáink megemlékeznek (lásd alább). Egyébként az Olt vidéki Besenyő nevű falu is besenyő tömbhöz tartozott, tehát a név nem feltétlenül utal szórványra. Másrészről kimondottan tudjuk, hogy a Sárvíz bal partján végig egy nagy besenyő tömb húzódott (s húzódik ma is). Tehát ha az ország közepén voltak besenyő tömbök, akkor körben a határok mentén annál inkább kellett, hogy legyenek.

A Sárvíz balpartján Fejérben a következő besenyő települések szerepelnek a korai oklevelekben: Töbörcsök, Cece, Alap, Zedereg, Hard, Sárbogárd; majd Tolnában egészen a Sárközig Dorog, Kajdacs, Középfalu, Varsád, Kaptár, Hodos, Belc, Báta. Későbbi adatok a Sárvíz jobb partján is említenek besenyő településeket. A levéltári adatok persze általában a jéghegy csúcsát jelentik, tehát valószínű, hogy a konkrét adatokhoz képest jóval több besenyő falu volt ezen a környéken. Már említettük, hogy Töbörcsök név lényegében azonos a Dnyeszter-parti Csöbörcsökével, amely a csángók egyik nagy központja volt. Sárbogárd lehet, hogy magának a Sárvíznek nevével azonos jelentésű, mert lehet, hogy a bogárd víznév, ugyanis a turáni őshazában 520 körül Abarország egy határfolyója Bagard nevű volt Mari Amu manicheus térítő útinaplója szerint. Kajdacsnak talán a Kajdony vezérnévhez van köze (régies kicsinyítő képzővel). A Tisza-parti Abád térségében szintén jelentős besenyő tömb helyezkedett el, sőt itt volt Tonuzóba székhelye is. Utódainak, a Tomaj nemzetség tagjainak fő birtokai is itt voltak: Abád, Tomajmonostora, Besenyőtelek, Pálitelek, Szentimre, Szentjakab, Sarud. Ezektől nem messze az Eger patak völgyében is jelentős besenyő telepek voltak: Besenyő, Bogorbesenyő, Becsenekfölde, Szihalom, ez utóbbi határában Besenyők kútja és Besenyők sírjai nevű határrészek. Az országban még számtalan helyen maradtak fönn besenyőkre utaló elnevezések a XI. századból.

A zasty bencés apátság 1067-es alapítólevelében például a határjárás jelzőpontjai mutatják, hogy a kolostornak adományozott falvak környéke már előbb a besenyők egy nagyobb szállása volt [10]. A határjelölés szerint a környéken magányos és tömeges besenyő sírok voltak: "tumulus Baranka, tumulus Bojtyn ... acervus Bessy et Basi ... sepulturae Bissenorum". A bakonybéli bencés apátság 1086-os határjárásánál is teljesen hasonló a helyzet: "Sepulcrum Velen, sepulcrum Tati, sepulcrum Qukar", mely besenyő sírok elég nagy területen vannak szétszórva, és egyben azt is jelzi az okirat, hogy a legtöbb sír "statua lepidea" - kőszobrokkal volt díszítve, sőt a Dinna sír kőoszlopokkal volt bekerítve. A somogyi Zselicség a maga tíz falujával is egy nagyobb besenyő telep volt már legalább Szent László kora óta, amikor is háromszáz telke után háromszáz kövér sertést és hatvan kecskebőrt tartozott leadni a Szent Márton apátságnak (Pannonhalma). A XIII. századból a felsoroltakon kívül még más területekről is vannak besenyő telepekre vonatkozó adatok (lásd lentebb). Persze a legtöbb besenyő tömbről és szórványról nem igazán tudjuk, hogy pontosan mikori telepítések. Például Tonuzóba Abád környéki szállásáról tudjuk, hogy a beköltözés valamikor a X. század közepén ment végbe. Külhoni besenyő csoportok X. század utáni betelepülésére vonatkozó konkrét adattal viszont csak nagyon kevéssel rendelkezünk. Ilyen például az az eset, ami Szent István kis legendájában maradt fönn: "Hatvan férfi a besenyők közül ... minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal-ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett." (Kurcz Ágnes fordítása.) Egy másik ilyen eset akkor történt, amikor 1071-ben az akkor bizánci kézen levő Nándorfehérvár felől besenyők törtek a Szerémségbe. Salamon király és Géza herceg válaszul megostromolták Nándorfehérvárt. A Képes Krónika szerint a Sopron megyeiek Ján nevű ispánja a támadó besenyők nagy részét fogságba hajtotta.

A következő dokumentált eset már nagyobb arányú, de korántsem tömeges betelepülésről tanúskodik. A bizánci birodalomban élő besenyők utoljára 1122-ben lázadtak föl a bizánciak ellen, akik Herrhoé mellett végzetes csapást mértek rájuk. A csatavesztést követő exodusról a magyar krónikák is tudósítanak. A bizánci területen élő besenyők közül sokan menekültek II. István király (1116-1131) udvarába. A Képes Krónika a következőket írja: "Abban az időben István király a kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király azután vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán hozzászoktak a gonoszságokhoz, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit." (Geréb László fordítása.)

A magyar krónika kunokat említ, de az időpont miatt az említett "császár öldöklése" csakis a herrhoéi csata utáni leszámolás lehet, amelynek besenyők voltak a szenvedő alanyai. (A régi magyar terminológia egyébként is elég szabadosan kezeli a "kun" fogalmát, azt szinte válogatás nélkül alkalmazva rokonnépeinkre. Anonymus például a honfoglalás idejéből emlékezik meg mind etelközi, mind eredendően Kárpát-medencei kunokról, akik a szűkebb értelemben vett kumánok nyilvánvalóan nem lehettek.) Tehát a szóbanforgó "kunok" valójában besenyők. A krónika elmondja még, hogy a király betegágyát körülvevő panaszkodó "kunokat" azzal vigasztalta, hogy ha felgyógyul, minden egyes "kun" haláláért tíz magyart fog megöletni. A "kunok" a krónika szerint hálájuk jeléül annyira elkezdték ölelgetni-csókolgatni, hogy végül halálra ölelgették a nagybeteg királyt. Eszerint II. István fő bizalmi emberei besenyők voltak, ami magyar király udvarában valószínűleg akkor fordult először és utoljára elő. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy abban az időben az ország lakosságához képest számottevő mennyiségű besenyő települt volna az országba, a krónika kifejezetten kisszámú betelepülőt említ. Ami viszont mindenképpen jelentős volt a betelepülésben, az az, hogy nagynevű vezérek és jól képzett, harcedzett hadak érkeztek az országba, amelyek egyrészt a központi hatalmat erősítették, másrészt a korábban betelepült besenyők addigra elhalványult etnikai tudatát mintegy fölrázták. Tehát a besenyő öntudat érdekei egybeestek a királyi hatalom érdekeivel, s mindkettő szembenállt az erős királyi hatalmat kevéssé szívelő nemesség érdekeivel. A nemesek a lakosságot könnyen tudták az újonnan érkezettek ellen hangolni, ugyanakkor a besenyők is könnyebben mertek rajtaütni a király ellenségeinek birtokain. Nem véletlen hát, hogy a krónika a magyarok és besenyők közti konfliktusról számol be, mint ahogy az sem, hogy ebben a konfliktusban a király egyértelműen a besenyők pártját fogja. A felsoroltakon kívül nem állnak rendelkezésünkre további olyan közvetlen adatok, amelyek egyértelműen besenyők Magyarországra költözéséről vallanának. Van még néhány további adatunk a Magyarországon élő besenyők különböző viselt dolgairól egészen a XIV. század közepéig, de nem igazán sok; egy-két csata emléke és néhány adománylevél illetve inkvizíciós perirat. Ezekről is illik néhány szót szólnunk. A besenyők a magyaroknál lényegesen tovább őrizték meg a szkíta harcmodort, félelmetes nyilaikat minden ellenség rettegte még a XII. században is; s a XIV. század közepéig adtak királyi elit íjászcsapatokat. Ennek ellenére a Képes Krónikában fönnmaradt csekély számú adat még arról sem nyújt felvilágosítást, hogy a besenyők egy-egy alkalommal milyen haditettet hajtottak végre, vagy melyik győzelem mennyiben múlt rajtuk. A krónika írója minden jel szerint olyan másodlagos szereplőknek tekintette a besenyőket, akiknek viselt dolgait nem érdemes kiemelni vagy összegyűjteni. A mi mostani célunk viszont éppen ez; lássuk hát a szóbanforgó adatokat: III. Henrik 1051-ben haddal támadta meg Magyarországot, a krónika szerint ekkor a magyarok felégették a vidéket a németek előtt, minden eleséget elszállítottak vagy elpusztítottak, "ezenfelül a magyarok és besenyők éjszakáról éjszakára kegyetlenül zaklatták, mérgezett nyilakkal öldösték őket, sátraik közé pányvát hánytak és így sokat elragadtak azok közül, akik valami szolgálatban jártak." A további adatok még kimondottan negatív színben is tüntetik fel a besenyőket (a székelyekkel együtt). Az 1116. évi olsavai csatával kapcsolatban a Képes Krónika következőket írja: "A hitvány besenyők és székelyek sebesülés nélkül futottak a király táboráig." Vagy az 1146. évi Lajta menti csatával kapcsolatban: "A gaz besenyők és hitvány székelyek, akik a szokásnak megfelelően a magyarok hadrendje előtt haladtak, valamennyien egyképp futottak el, mint juhok a farkasok elől."

A krónikaírónak a jelek szerint nem sok fogalma lehetett a szkíta harcmodorról, a szövegből elsősorban az derül ki, hogy az író nem kifejezetten szimpatizált a székelyekkel és a besenyőkkel. Cosmas cseh krónikás ugyanerről az esetről például kifejezetten azt jegyzi meg, hogy a besenyő-székely elővédek vitézül hajtották végre feladatukat, és nem gyávaság, hanem ügyesség volt az, hogy sértetlenül térhettek vissza a derékhadhoz. A szóbanforgó "hitvány megfutamodás" valójában ugyanaz a harcmodor volt, amellyel a párthusok két alkalommal is megsemmisítették a római hadsereget, amellyel Atilla Európa nagy részét elfoglalta, vagy amellyel az avarok és magyarok évszázadokon át rettegtették Nyugat-Európát. Ebből is láthatjuk, hogy az ellenséges oldalon álló szemlélő a magyar krónikásokhoz képest sokkal jobban méri föl a besenyők katonai szerepének jelentőségét, éppen úgy, ahogy Bíborbanszületett Konstantinosz vagy Al Maszúdi kiemelték a besenyők vitézségét a többi szkíta népek között. Nem véletlen, hogy Konstantinosz császár művében a besenyőkkel többet foglalkozik, mint a többi kelet-európai néppel együttvéve. De magából a Képes Krónikából is tudjuk, hogy II. István idején Magyarországon a besenyők voltak a királyi hatalom fő támaszai, nem jelenthettek tehát olyan "hitvány" haderőt, mint amilyet ugyanez a krónika más helyen sugall.

A szintén "hitványnak" nyilvánított székelyekről is tudjuk mind a régi, mind a közelmúltbeli időkből, hogy nemcsak hogy nem voltak hitványak a hadban, de a legtöbbször különbül helytálltak, mint a legtöbb magyar. (Ezt a helytállást a magyarok az oláh megszálláskor nagyfokú közönnyel hálálták meg, se "hála" részben a mai napig tart.) Bizonyára így volt ez a besenyőkkel is. A magyar krónikások eléggé elfogultak voltak, s már a honfoglalással kapcsolatban is nyilvánvaló jelét adták, hogy szívesen elhallgatják azt, ami a szűkebb értelemben vett magyarság tekintélyét csökkentené. Jóllehet a "besenyő futás" csak mese, de az a görög és arab szövegekből nyilvánvaló, hogy a magyarság hosszú ideig kapcsolatban állt a besenyőkkel, tartott is tőlük, de velük közös hadivállalkozásokat is folytatott. Tehát egy objektív magyar krónikaírónak hosszú oldalakat kellett volna írni a besenyőkről. A későbbi eseményekkel kapcsolatos hallgatás okai is hasonlók.

Már az 1241-es mongol invázió idejéről sem írnak krónikáink semmit sem az önálló besenyő íjászcsapatok szerepével kapcsolatban. De mindenképpen besenyő vonatkozású dolog, hogy ezidőben Tonuzóba utóda, Tomaj Dénes volt a nádorispán. Muhinál ő vezette a magyar hadakat is. Ha élt még a családi hagyomány, akkor biztosan nem csak magyar, de besenyő düh is égett szívében azon altáji martalócokkal szemben, akiknek ősei hétszáz évvel korábban egyszer már elűzték a besenyőket, jászokat és magyarokat otthonukból, a Kaspi-Aral vidéki hazából.

A tatárjárás után aztán még inkább csökken a magyarországi besenyők katonai szerepe, hiszen a frissen Magyarországra költözött jászok és kunok is ugyanazt a harcmodort képviselik. IV. László király idejében a hazai testvérnépek közül már egyértelműen a kunok dominálnak, a besenyő íjászok a királyi seregben egyre inkább csak kuriózumot jelentenek. A magyarországi besenyők mindennapi életéről és jogviszonyairól is maradt fönn néhány adat egyházi oklevelekben és periratokban. Ezek is feltétlenül arra mutatnak, hogy a besenyők elsősorban nem szórványban éltek az országban, hanem jelentős tömböket is alkottak, sőt a polgári életben vitt szerepük is legalább akkora volt, mint a katonai. A zasty, bakonybéli és szentmártoni (Pannonhalma) bencés apátság okleveleiből már említettünk besenyő vonatkozású adatokat. De ilyen adat az is, mikor Calanda veszprémi püspök 1208-ban a szentmártoniakkal folytat vitát arról, hogy a bakonyi besenyők kinek a joghatósága alá tartoznak [10]. Ez a vita még tíz év múlva is tart, amikor is a pápa elé kerül az ügy, ekkor már a bakonyi besenyők mint "erdei emberek" kerülnek említésre, akik megtagadják mindkét fél felé a dézsmaleadási kötelezettséget, és maguk emelnek inkább kápolnákat és templomokat, főképpen Szent László tiszteletére. A pápai levél - amely döntőbíraként a szekszárdi és a székudvari (Bátaszék) cisztercita apát, valamint a kalocsai érsek személyét jelöli meg - több ízben megemlékezik a besenyőkről mint "subulcus" makkoltató kondásokról, továbbá fölsorolja Fizgo, Kőrishegy és Thepey falvakat mint vitás birtokokat, ahol a szóbanforgó besenyők laknak. Ugyancsak vita tárgya a somogyi részekhez tartozó Dráva-Mura sarok, Varasd vármegye területe, ahol 1232-ben a besenyők bánja, Oguz száll szembe Bertalan veszprémi püspökkel egy Vezmech nevű faluért, amelyről a püspök azt állította, hogy Gizella királyné adta a veszprémi székesegyháznak, mire Oguz bán nemzetségéből származó népekkel bizonyítja igazát, és hozzátársulnak "a királynak Zalán innen és túl lakó összes szolgái". A besenyőkre jellemző foglalkozás volt a "makkoltatás" mellett az agarászat, halászat és hódászat is. A somogyi Hunfalván és a veszprémi Szentgálon élő besenyők mint agarászok "népe" szerepelnek a Kassai Kódex peranyagában; sőt Szentgálon királyi szolgálatban álltak és nemességet is kaptak. A besenyők halászati ősfoglalkozására mutat a garamvölgyi és szentbenedeki monostor adománylevele II. Istvántól, aki az udvarhelyi besenyők halászfaluját adományozza a bencéseknek, hogy a Nyitra, Tarmas és Sitona vizein halásszanak. A XIII. században keletkezett Kassai Kódex (Syngrapha Dominicana) egy sereg olyan inkvizíciós periratot tartalmaz (Liber Inquisitorum), amely fontos adatokat tartalmaz a besenyők életéről, régi vallásáról és ügyes-bajos dolgairól. A perek anyagát Fehér Mátyás Jenő domonkos szerzetes tette az olvasóközönség számára hozzáférhetővé [10].

Az anyagban feltűnően magas a besenyő mágusperek aránya, ami mindenképpen a magyarországi besenyők viszonylagosan magas számarányáról árulkodik. A jegyzőkönyvekben többek között a Mocha, Tanuz, Boksa, Badhur, Delko, Nuwes, Borkus, Marcel, Holdu, Bogomer, Arta mágusok nevei mint besenyő személynevek fordulnak elő; ugyanitt a már említett Szentgál, Fizgo, Kőrishegy, Thepey, Vezmech és Húnfalva településeken kívül még Forró és Lábatlan biztosan besenyő falvak. (Egy Sengur György nevű "Thepey"-i lakos neve egybecseng a Csíki Székely Krónikában szereplő azon Csángur Elek és Csángur Pál vezérek neveivel, akiknek népe az egyik szövegkörnyezetben csángó, egy másikban csángur, egy harmadikban pedig bessus. Csángur Pál apja egyébként Kab volt, se név párhuzama szintén föllelhető a Bakonyban: Kab-hegy.) Az iratokból kitűnik, hogy a besenyők jelentékeny számban foglalkoztak agarászattal és sertésmakkoltatással, sőt hogy ezek a foglalkozások jelzőikké is váltak, pl. "pecérek népe", "pecér jobbágyok", "makkoltatók falvai", "makkoltató kondások falva", "... a kápolnát a besenyők falvaiban, az ottani kondások pogány szertartásokra használják", stb.. A bakonyi besenyők a dokumentumokban több helyen "erdei emberek"-ként szerepelnek.

Mindezek alapján nem zárható ki, hogy a Bakony, sőt akár a Bakonytól a Zala folyóig terjedő területen élő népesség nagy része is besenyő volt a XIII. században. Ezt a szóbanforgó terület különböző részein előforduló Tomaj helynevek (Badacsonytomaj, Lesencetomaj, Cserszegtomaj ) is sugallják. A periratokban megjelenő mellékkörülményeken túl természetesen maguk a vádpontok is sokat elárulnak a XIII. századi besenyőkről, elsősorban vallásukról, hitvilágukról. Persze itt nem gondolhatunk általában a besenyőkre, hiszen ezidőtájt többségük már nyilván buzgó katolikus, ugyanakkor a vádlott mágusoknak is csak egy részük besenyő. Tehát a vádpontokból körvonalazódó régi hitvilág nagyrészt éppúgy a "többi" magyaroké is, nem csak a besenyőké. A régi hiten levőknek éppúgy voltak szentjeik, ünnepeik, mint a katolikusoknak; s ezek között Szent László, sőt Szűz Mária, ez utóbbi néha ,,Szent Bába" néven, például Arta besenyő mágusnő peranyagában. (Talán nem véletlen, hogy Moldvában szintén a csángó-besenyők között maradt fönn Babba Mária kultusza.) László Gyula kimutatta, hogy a magyar néphagyományban élő Szent László-kultusz elemei magánál Szent Lászlónál sokkal régebbiek, egészen az ősi szkíta korba nyúlnak vissza; ám e hagyomány később "megkeresztelkedett" és fő alakja Szent Lászlóval azonosult. A magyar katolikus hagyományon még ma is átüt Szent László lovas szerepe ("László királynak dicső lovasságát, Vajha csak ezt látnád!"), ami egy külhoni katolikus számára eléggé bizarrul hangozhat, s egyértelműen a szkíta világszemlélet továbbélését bizonyítja. Talán a besenyők által különösen tisztelt "lovas szentek" kultuszának Szent Lászlóhoz kötése is ugyanez a "megkeresztelt" hagyomány. Akárhogyan is, de a besenyők tisztelték Szent Lászlót, és a fizgói kápolnát is alighanem ők emelték a tiszteletére, amely előtt egy lovasszobor is állt. A régi hagyományok között szerepel még az új kenyér ünnepe augusztusban és a sólyomünnep karácsonykor (sőt a szöveg "a Jézus születésnapjára" eső sólyomünnepről írja, hogy népi neve Karasun).

A vádakban továbbá gyakran szerepel egy a besenyőkre jellemző "házassági elhálás" ("more bissenorum"), amely talán a besenyő ősvallásból (esetleg még a nesztoriánizmus előtti időből) maradt. fönn. Hogy a periratokban szereplő óhit nem volt teljesen elszigetelt jelenség, és legalábbis a besenyők között nem volt kihalófélben, arra a "pontifex maximus bissenorum" kifejezés is utal, amely címet 1252-ben Boksa mágus töltötte be. Az elnevezés mindenesetre sugallja, hogy az óhitet a besenyők nagy része a XIII. században még vallotta (de lehet, hogy a szöveg ezt csak a Bakony területén élő besenyőkre érti). A Magyarországon élő besenyőknek a XIV. század közepéig ugyanolyan szabadságjogaik és kiváltságaik voltak, mint a jászoknak és kunoknak megszakításokkal 1848-ig, illetve a székelyeknek 1876-77-ig, adó- és vámkedvezményeket is beleértve. A besenyők közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak, és a király hívására voltak kötelesek hadba szállni. Saját ispánságuk volt, ezt az intézményt Nagy Lajos szüntette meg 1352-ben. Az "összes besenyők ispánja" 1347-ben Besenyő Gergely volt, aki az időben Liptó vármegyében élt, de ősi birtokai Fejérben voltak. A besenyő ispánság megszüntetésével egyidejűleg a király a Fejér vármegyei nemes besenyőket fölvette az országos magyar rendek közé. Ettől kezdve már nincsenek független királyi besenyő íjászcsapatok, szerepüket teljesen a kunok és a jászok veszik át.

E sorok írója anyai ágon besenyő származású; ősei egykor Fejér és Tolna határvidékén, a Sárvíz partján (Sárszentmiklós, Alap) éltek. Az író e dolgozatot ősei iránt érzett tisztelete emlékművéül kívánta állítani. Szól némi hagyomány arról is, hogy az író apai őseinek faluja, Madocsa (ami neki is szülőfaluja) szintén besenyő eredetű volna. Erről azonban sajnos egyelőre semmilyen kézzelfogható dokumentum nem áll rendelkezésre. A madocsai nép zenéje, történelmi tettei, nyakassága és rátartisága valóban annyira elüt a környező falvakétól, mint amennyire a besenyők nyakasságukkal és vitézségükkel mindig is kitűntek a magyarok közül. Ám a község legrégibb élő családja éppen e sorok írójáé, s a besenyő eredetről nem szól családi hagyomány. Az író mindenesetre nagyon büszke lenne rá, ha kiderülne, hogy ősi faluja valóban besenyő eredetű, mert -a honfoglalás utáni betelepüléstől kezdve a legkésőbbi időkig -a besenyők számtalanszor kimutatták, hogy nem kevésbé hű fiai a magyar hazának, mint a többi magyarok.

Mindannak, amit jelen dolgozatban állítottunk és bizonyítani igyekeztünk, a legnagyobb részbeni summázata ez: a Kárpátok és a Don közti térségben a besenyők sokkal korábban jelentek meg, mint ahogy az a mai közfelfogásban szerepel; egyszersmind a besenyők ugyanitt sokkal tovább fönn is maradtak, mint ahogy azt a mai közhiedelem tartja. A besenyők (kangarok, csángurok, csángók) Moldvában már legalább a VII. század óta megvetették lábukat, s azóta is megszakítás nélkül ott élnek. És bár eredettudatuk elhalványult, azért nyelvük, kultúrájuk és zenéjük máig dacol a különböző sovinizmusok - tatár, török, orosz, oláh - beolvasztó törekvéseivel. A kelet-európai sztyeppék egykori félelmetes harcosainak kései utódai önazonosságukat ma már két fönnmaradt testvérnemzetük (a székely és a magyar) keretein belül lelik föl. Ezért is fölöttébb szükséges, hogy e testvérnemzetek, amelyek történelmi tudatukban őrzik a szilaj besenyők örökségét, kinyújtsák kezüket a Moldvában végveszélybe jutott besenyő ivadékok felé. Európa gazdagabb lehetne egy ezer év óta méltatlanul elfeledett társnemzetével. Nem szabad megengednünk, hogy szegényebb legyen vele. Madocsa-Budapest, 2002. március

Forrás: http://www.angelfire.com/realm3/hmult/nepek/besenyo.htm#r0015


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról

Megjelent: 7299 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 355 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.8%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 928
This Week: 3135
Last Week: 4813
This Month: 17943
Last Month: 22086
Total: 1518979

Belépés