Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017May24

2008. Május 27., Kedd 17:44

Mi marad a középkorból? - Egy paradigmaváltás jelei

Írta:  Heribert Illig – Hans-Ulrich Niemitz
Értékelés:
(5 szavazat)
Minden nagyon egyszerűen indult. Valakit közülünk elbűvölt a középkori hamisítások hihetetlen bősége. A hamisítások kiterjedtsége egy hasonlattal szemléltethető. 1986-ban a Monumenta Germaniae Historica – középkori kutatásokkal foglalkozó német intézet – tehát a legmegfelelőbb intézmény nagyszabású összejövetelt, kongresszust rendezett Hamisítások a középkorban címmel.

Csak a rendezvény hivatalos kiadványa 5 kötetet és több, mint 3700 oldalt töltött meg. Valószínűleg kevés középkori esemény adódik, amelyik bőségével éppúgy, mint a jogtalan elbitorlás ezek magától érthetőségének mértékével megvalósított sokoldalúságával a kutatókat még inkább megtéveszti, ezzel további kihívások elé állítja.

Különösen rejtélyesnek tűnik a hamisítók mentalitása, amelyet Horst Fuhrmann, a Monumenta akkori elnöke a kongresszuson tartott megnyitó beszédében bemutatott. A legkiterjedtebb és legdöntőbb hamisításokra összpontosított, így a konstantini adományra, amely az Egyházi Államot alapította volna meg (ld. Pap Gábor: Kitalált középkor. 19. o. a honlapon), valamint az „álizidori hamisításokra". Ez utóbbi egyházjogi szempontból fontos több mint tízezer iratból áll. Mindezek a hamisítások egy kétséges eljárásból fakadnak, mert ezeket a bele fektetett fáradságos és kiterjedt munka ellenére csak évszázadokkal (...) később használták fel az egyházi és világi joganyagban (Fuhrmann 1988:90). Fuhrmann azt a véleményt képviselte, hogy először annak a környezetnek kellett létrejönnie, amely a hamisításokat valódi hatóerővé tehette.

Naív pozitivizmus lenne, ha valaki úgy gondolná, hogy az itt előadott hamisítások következtében megváltozott volna a világ. Egy ilyen mondat összetéveszti az okot az okozattal: sokkal inkább egy megfelelően megváltozott világ vette magára a hamisításokat. Másképpen megfogalmazva: a pápai állam kialakuló központosító törekvéseinek nem volt szüksége a hamisított oklevelekre, mindazonáltal sikere érdekében a későbbiekben szükségesnek bizonyult azok felhasználása. (Fuhrmann 1988:91).

De még furcsább, hogy az egyház hamisít, pedig nincs is rá szüksége (Niemitz 1/91)? Korábban mindkét szerző szembekerült e kérdéssel. Vitatkoztunk a Fuhrmann által felrajzolt képről és abszurdnak találtuk: okos szerzetesek nagyjelentőségű iratokat gyártanak – anélkül, hogy bárkinek hasznosak lehettek volna, csak úgy saját használatukra. Ehelyett műveiket elraktározzák a ládafiában, hogy aztán majd évszázadokkal később a világ megtalálja, felhasználja és magába fogadja? Hogyan sikerülhetne a jövőt olyan jól megtippelni, hogyan lehet egy még meg sem született hatalmasság jövőbeni igényeit megalapozni, egyáltalán hány változatban kellene előre hamisítani: Szerzetesek, mint pokollátó jósok?

Rövidesen fel is tettük magunknak a kérdést, hogy nem inkább a híres Fuhrmann összekeverte az okot és okozatot. Ebből keletkezett aztán a feltevés: ha a hamisítások évszázadokkal később használhatóak lehettek, ez úgy néz ki, hogy a hamisítás és felhasználása közel azonos időpontban történt, később azonban manipulációkkal az időtengelyen elválasztották őket egymástól. Erre adódott ellenőrzési lehetőség is: naptárunkat 1582-ben helyesbítették, hogy a Cézár korától számított szökőnapok okozta problémákat kiegyenlítsék. A helyesbítés 10 nap beiktatásával történt. Mivel Cézár és XIII. Gergely naptármódosításai időben rögzítettek, utána lehet számolni, hogy jól változtattak-e. Ez a számolás éppolyan egyszerű, amennyire meglepő az eredménye: három nappal kevesebbet ugrottak át, és ennek ellenére ma az ég és a naptár összhangban van. A következmény: a Cézár és Gergely pápa közti időnek hozzávetőleg 300 évvel rövidebbnek kellett lennie annál, amennyinek ma általánosan elfogadottnak tekintjük (Illig, 1/91).

Az ókor és a reneszánsz között a történészek közel 300 évvel többet tartanak számon az időrendben. Jézus születéséhez viszonyítva ma nem a 21., hanem egyenesen a 18. században élünk, talán éppen Kr. után1699-et írunk. Három kitalált évszázad a történelemben – hogyan lehetne őket fellelni? Nos, a koraközépkor a legsötétebb, vagyis a napnyugati történelem legismeretlenebb szakaszaként ismert.

Az ottani lelethelyzetet és a felmerült kérdések tömkelegét tekintve feltevésünket alaposan kihegyezhetjük: a kitalált idő – az eddigi adatok alapján – 614 és 911 között van. Ez a kor és a hozzá rendelt események soha nem történtek meg. Ezeket valamikor belopták az időszámításunkba, ezért ez a korszak teljesen üres. Azon építményekről és leletekről, amelyeket a kitalált korszakhoz kapcsolnak, csak később íródtak meg a beszámolók (Illig, 4/92a). Ezernyi kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban. Két egymáshoz legközelebbi így hangzott: Miért nem jöttek rá mások ilyen sokáig?

A másik: Ha már ilyen nagy horderejű feltevést megfogalmazunk, seregnyi gyötrő kérdést is meg kellene válaszolni. Van-e egyáltalán az idevágó kutatásnak ilyen sok megoldatlan kérdése? Az első kérdésre rögtön van válasz: Az időtengely és a keresztény naptár annyira magától értetődő, hogy senkinek sem jutott eszébe ezt a kérdést feltenni. Emellett egyik sem isteni ajándék, hanem csak hibákra érzékeny számítási eredmény. Amint a legkülönbözőbb szakterületek későókori és koraközépkori irodalmát tanulmányoztuk, tömegével találkoztunk kutatási kérdésekkel, ugyanakkor nem tapasztaltunk ilyen irányú probléma tudatosítását. Az időrendben hívő kutatók csak rövid ideig csodálkoznak, magukat összhangban állónak tekintik a társtudományokkal és zavartalanul tudnak tovább dolgozni. Ez érvényes a régészekre éppúgy, mint történészekre, helytörténészekre, érmeszakértőkre, településeket kutató régészekre és C14-es és a fás évgyűrűvizsgálatokkal dolgozó kormeghatározókra, kerámialeletek szakértőire és egyháztörténészekre, Bizánc- és iszlámkutatókra. Mi azonban a kérdéseket kérdésekként fogtuk fel és azokat a kitalált idő feltevésének viszonyában vizsgáltuk, miközben Izlandtól Indiáig minden hasonlóságra figyelmet fordítottunk. A felmerült kutatási kérdések tárházából itt most csak hat példát szeretnénk röviden bemutatni.

A párszik – akik tűzimádók, illetve Zarathustra követői, akiknek egy része Iránból Indiába menekült – vitatják saját időrendjüket. Amikor a 18. században követek érkeztek Iránból Indiába vallási újraegyesítésük céljából, közölték az indiai párszikkal, hogy hazulról történt menekülésük óta időszámításukban 300 évet tévednek; a lexikonok is tévesen adják a menekülés idejét hol a 7., hol a 10. századra helyezve (Topper 3/94). Itt az utólag betoldott 300 kitalált év közvetlenül megmutatkozott.

A zsidó történelem a keresztény Európában sötét zónákat és a folyamatosság megszakadásait mutatja ki, amelyeket ott is sötét kornak neveznek. Idézünk a szakértőtől, aki az akkori Európában élő zsidók lététől kényszerítve abból indul ki: „Mindennek ellenére semmilyen bizonyíték, épp csak csekély valószínűsége van annak, hogy ebben az időben valahol a nyugati világban nagyobb számú zsidó élt volna" (Roth 1966:4). Más szavakkal megfogalmazva: a 6. és a kezdődő 10. század között zsidóknak semmilyen nyomuk nincs Európában. Jelenlétüket a későókor és a fejlett középkor között interpolációval helyettesítették (Illig 5/91).

A Bizánc-kutatókat egy kutatási kérdés egészen érdekesen érinti, amely épp e korhoz kapcsolódik: mikor zajlott le a nagy közigazgatási reform, mikor és hogyan alakult ki a feudalizmus? Az egyik csoport arra az eredményre jutott, hogy minden érdemleges részlet 600 előtt kialakult és hogy a következő 300 évben tulajdonképpen semmi sem történt. A másik csoport felteszi (becsüli), hogy 600 és 900 között a társadalomban olyan lassú átalakulás folyna, amely alig tudatosul a szereplőkben. Mindkét csoportnak hiányoznak a kérdéses időszak forrásai és a régészeti leletei, így aztán szabadon folyhat a folyamatosságról zajló hosszadalmas és parttalan vita (Karayannopulos 1959:15; Niemitz 1/94).

Németországban éppen ebből az időből úgyszintén hiányoznak a régészeti leletek. Habár a régészek Frankfurt/Main-ban csodaszép, zavartalan (régészeti) rétegsort találtak, amely a római kort és a reneszánsz kort összeköti; csupán a 650 és 910 közti rétegek hiányoztak belőle. Minthogy ilyesmi nem fordulhat elő, a régészek felszámolták ezt a nehézséget is, a hiányzó rétegeket a félreeső szemétgödörből kipótolták. Annak számtalan cserepét szétosztották a kitalált időben az időrendnek megfelelően (Stamm 1962, Niemitz 3/93).

Sajnálatos módon a természettudósok sem tudnak hibátlan kormeghatározási módszerekről gondoskodni. Az általánosan ismert, sugárzó C14-es szénizotópra épülő módszer a minket érdeklő időszakban teljes mértékben függ a fás évgyűrűvizsgálatoktól(Willkomm, 1988: 176). E tudományág összehasonlítja a fás növényekből vett minták évgyűrűit. Minthogy a hasonló gyűrűknek egyidőben kellett növekedniük, megkísérli egy időben folyamatos gyűrűsort mintáról mintára kormeghatározásra a múltba visszavezetni.

Amikor a fás évgyűrűkutatók úgy 25 évvel ezelőtt átlépték az előző ezredfordulót és a koraközépkorral akarták összekötni, súlyos nehézséget jelentett odaillő famintákat találni. Amikor meg mégis találtak ilyet, az azzal elvégzett keltezések nem illettek az időrendbe. Körülbelül egy évtizedig tartott mire a fás évgyűrűkutatók és a történészek egy szabad vita keretében megegyeztek; feláldozták az addig használt fás évgyűrű-meghatározási módszert. Egy szemmel is látható és követhető vizsgálatból statisztikai eljárás lett, amelynek túlbonyolított módosító számítási eljárása még a szakértőknek is az agyára ment. Mindezek ellenére megmutatkozott, hogy jelentős hibákat követtek el az uralkodó időszámításnak való megfelelés kényszerétől vezetve.

Aacheni_dom

Aacheni dóm

Hatodjára: Aachen

Hatodik példánkat részletesebben mutatjuk be, mint a legfontosabbat viszonylag kevés bizonyítékunk közül, amelyek alapján a koraközépkort a művészettörténet szerint is újra keltezhetjük. Az aacheni császári kápolna (Pfalzkapelle) legfontosabb keltezési hibáit megértendő, ragadjunk ki az európai építészettörténetből egy markáns és szilárd elemet: a boltozatok építését (Illig 1984: 198-281).

Amint Rómát sem egy nap alatt építették fel, nem máról holnapra vált tökéletessé a boltozás művészete sem. A középkor legmerészebb templomépítkezéséhez, beauvais-i 48 méter magas gótikus szentélyhez kórushoz vezető út nehéz és időnként kudarcoktól kísért volt. Az eget ostromló igyekezet, mint a napnyugatiak fausti lelkületének kifejeződése és találmánya az 1000. év táján keletkezett. Azóta nőnek a tornyok, négyzetes kupolák és boltozatok mind magasabbra, habár a kínálatban először csak román boltívek, tömegfalazások és ritkábban boltívbordák voltak.

Az aacheni dóm belülrőlEnnek megfelelően a kezdetek is nyomorúságosak voltak.

Katalóniában, Dél-Franciaországban és Burgundiában úgy 970 körül tettek kísérletet kis és szerény templomok és ugyanolyan szerény boltozatok építésére. A fesztávok alig érték el a 3 és fél métert, és csak ilyen kis templomok – mint például a Pireneusokban felépített St.-Michel de Cuxa és St.-Martin-du-Canigou – voltak teljesen beboltozva. A tournusi St. Philibert templomban (1015 körül) az előtemplom teljes beboltozását ünnepelték. 1030 és 1060 között sikerült először nagyobb tereket áthidalni: a speyeri dómban mindkét oldalhajó – 70 méter hosszú és 7,75 méter széles – egyszerű keresztboltozatot kapott. Először 1082 és 1106 között sikerült – ismét Speyerben – a főhajót és az oldalhajót boltozni, vagyis 14 és akár 15,40 méter fesztávval, hozzá még a 33 méter magas csúcspontot uralni. Ehhez hatalmas fagerendákat építettek be a falakat összekötendő. Ugyanez a horgonytechnika biztosította a kereszthajókat és a huszártornyot. Az építőmesterek eképpen merészkedtek odáig, hogy Speyerben olyan szabálytalan oktogont építsenek, amely 50 méter magasságban 15,40 fesztávval rendelkezik. Mindenesetre Clunyban még hatalmasabb templom épült.

Így vezet egy számtalan részlettől kísért fejlődési folyamat a templomok hajóinak esetében 140 év leforgása alatt az óvatos kezdetektől a megszerzett távolságokig: a fesztáv jó 3 méterről az ötszörösére nő, a boltozat magassága négy méterről kb. a nyolcszorosára növekszik. Ezt megértendő senkinek sem kell a templomépítőkhöz tartoznia, miközben a kőmegmunkálás, a kőfaragás módja, a statika, a terhelés elvezetése és az alapozás-megtámasztás mikéntje folyamatos fejlődésen ment keresztül. Az építéstechnika fejlődése éppúgy jól követhető, mint a román építészetben végbement esztétikai fejlődés.

A speyeri dómtól 220 kilométerre északnyugatra egy épületre bukkanunk, amely közvetlen vetélytársnak tekinthető: ez az aacheni Palotakápolna. Központi épülete mindeddig kétséget kizáróan Nagy Károlyhoz és a 800-at kevéssel megelőző időhöz volt kötve. A 30 méter magas oktogonjának emeleti szintjei mutatják, miképpen lehet a falakat karcsú oszlopkötegekkel kiváltani.

Az oktogont kupola borítja, amely 14,50 és 15,60 méter közötti fesztávú. E hatalmas kupola támasztást igényel. Emiatt nemcsak vasfüzér köti össze, hanem gyámoszlopokkal és kétemeletes körüljáróval is megerősítették. A körüljáróban a boltozási nehézségeit csodálatraméltó mesterségbeli tudással oldották meg. Földszintjéhez semmiképpen sem egyszerű dongaboltozatot vagy sima keresztgerincboltozást választottak. Nem, egy méhsejt formájú szerkezetet építettek, amely a beltéri nyolcszög és a kültéri tizenhatszög között kiegyenlítőként szerepel. A felső szint megoldása még ravaszabb. Tizenhat fal kúszik fel az oktogonra és támasztja azt. Ezeket párosával szintén felkúszó dongaboltozat köti össze, amely egyúttal a terhelést is elvezeti. A nyolc dongaszerkezet közötti ékekben háromszögletű süvegeket találunk, a csigalépcsők felett pedig csigaboltozatot. Így teljes joggal állíthatjuk, hogy a felelős építőmester a román építőművészet minden műszaki tudását virtuóz módon vetette latba.

De 800 körül ismerhette-e a román építészeti technikát? Ismerhetett-e egyáltalán akárcsak egyetlen boltozási módot? Ha a fentebb vázolt és adatolt 970 és 1110 közötti fejlődési vonalat komolyan vesszük, nos akkor még egyáltalán nem tudott boltozni. Akkor miért van nyolcszögletű boltozat Aachenben, amely éppolyan fesztávú, mint a speyeri, és éppolyan magasra nyúlik, mint annak középhajója? Miután a kézműves hagyomány nem az égből pottyan le, hanem elég fáradságosan szerezhető meg, leszögezhetjük: Aachen a napnyugati fejlődésen kívülállónak tűnik. Teljesen mindegy, ha boltozási eljárásról, kőfaragásról, horgonyzási eljárásról, falkiváltásról értekezünk, Aachen mindig 2-300 évvel előbbre tart.

Ez érvényes még további egytucat építési elemre. Támasztószerkezet vagy függőleges építés, faltagolás vagy összekötő rendszer, toronyépítés vagy Westwerk, oszlopköteg vagy bronzöntvény, nem utolsósorban a kettős kápolna és oktogon formai elvei – mindezen tulajdonságok a román építészetből jól ismertek, közvetlenül Aachenból azonban nem vezethetőek le, hanem évszázadokkal később majd mégegyszer feltalálják, hogy akkor majd részt vegyenek a román építészet megújításában.Megoldási lehetőségként maradt, Aachent az antik építőművészet legkésőbbi képviselőjeként besorolni. Ezt megkísérelték az építészettörténészek is, majd a kísérletnél maradtak. Mindössze két származási út lenne lehetséges.

A ravennai San Vitale összehasonlítható térélményt közvetít, mint a csaknem 300 évvel későbbi aacheni. Építéstechnikailag azonban Aachen soha nem vezethető le bizánci előképekből. A boltozatokat ott a lehetséges legkönnyebbre szerkesztették téglákkal és üreges tetőelemekkel, hasonlóan az amforákhoz vagy agyagcsövekhez. A súlycsökkentésnek köszönhetően a nyomóerők kordában tarthatók maradtak a Hagia Sophia óriásboltozatánál – amely mint a San Vitale - Justinian császár (527-565) alatt épült. Aachen oktogonját ezzel szemben tömör kövekkel boltozták, amely még a leggyengébb helyen is 81 cm vastagságú – nos ez egy Bizáncban sohasem megkísérelt feladat.

Aachen azonban származhatott a császári Rómából is. Nagy Károly kölcsönzött volna a rómaiaktól, netán a Pantheonból vagy a konstantini bazilikából? Nem, ezt is határozottan elvethetjük. Az akkori rómaiak cementhez hasonló ún. pozzulanföldből és a legkönnyebb vulkáni eredetű adalékanyagokból öntöttek betonkupolákat. Az efféle kupolákban alig élednek nyíróerők, amit négy tuskószerű oszlopra helyezett felfordított kávéscsészével könnyen szemléltetni lehet.

Építészettörténeti szempontból eszerint az aacheni oktogonnak nincs előzménye. Hinnünk kellene a csodában, hogy az aacheni építőműhelyben, amely két évszázaddal korábban jött volna létre, mint a román építőművészet véletlenül ráleltek a boltozási feladat mesteri megoldására? Netán az építés 10 éve alatt akkora műszaki ugrást mutattak volna be, amelyre a román művészetnek 140 évre volt szüksége? Mit használt volna e hihetetlen fejlődés, miközben addigra már mindent feltaláltak.

Az aacheni Palotakápolna előzmény és közvetlen következmény nélküli építmény, egy téves szakasz, kívül minden építészeti hagyományon a napnyugati építészettörténet kitalált fejezete.

E gordiuszi csomót is képesek vagyunk átvágni. Egyszerűen Aachen keltezését firtatjuk. Ez a kérdés fel sem merülhetett, mert Nagy Károly, mint építtető senki számára sem volt kétséges. Ha azonban e császárban a betoldott három évszázad (Illig 1994) legsikerültebb kitalációját ismerjük fel, akkor lehetővé válik a Palotakápolna anakronizmusainak nagyon pontos időbeni elhelyezése a román építészet fejlődésében. Minden ellentmondás feloszlik, ha az épület keletkezését a XI. század második felére helyezzük, a speyeri dóm keletkezésének közvetlen közelébe. Magától értetődően mindezzel a koraközépkor eddig tanított történelme összeomlott. Mivel a Palotakápolna csak 1100 táján készült el, a Karoling birodalom központját is elvesztette a középső Pfalzvidéken. Amikor olyan szerény mennyiségű építészeti lelet maradt fenn, amely a 800-as év köré lenne besorolható, akkor hiányzik Nagy Károly királyi és császári temploma, hibádzik a frank uralkodók koronázó temploma is, végül eltűnik maga Aachen városa is, a frank birodalom központja. Kevesebb túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy az aacheni Palotakápolna nélkül nincs frank állam sem.

Korábbi hagyomány és mai épületlelet éles ellentmondást mutatnak, amely csak új keltezéssel hozható rendbe. E példából, amely sok más leletre is igaz, három felismeréssel gazdagodtunk:

- A koraközépkor nem történhetett úgy, ahogy a tankönyvek bemutatják.

- Különféle nehézségeink okozója a valódi évszázadok közé művileg beiktatott idő felismerése.

- Fölös számú tényanyag mutat majdnem 300 összefüggő, kitalált évet a VII., VIII. és IX. században.

Véletlenül vagy szándékosan került-e történelmünkbe a kitalált idő? Már régesrégen észre kellett volna vegyük, ez a véletlen ellen szól. A naptár szándékos meghamisításához okokra, de mindenekelőtt indítékra van szükség. A történelemhamisításra két egymást kiegészítő, ugyanakkor egymástól függetlenül is működő indítékot mutatunk be.

A bizantinisztika előtt két meg nem értett esemény ismert. 835-től kezdve minden, a görög Majuskel-ben megfogalmazott iratot egymás után az új Minuskel-be írták át, miközben az eredetieket megsemmisítették (Schreiner 1991:13). Igy az akkor vezető kultúrnép teljes iratkincsét egy-két nemzedék alatt teljesen újraírták, és senki sem tudja vajon itt gondos másolásról, netán újraírásról van-e szó? Ezek között Bíborbanszületett VII. Konstantin császár (911-959) sok kiválogatott ókori szöveget másoltatott és gyűjtetett össze. A kivonatok ma sok ókori szöveg egyetlen forrását jelentik.

Miután a kitalált IX. században semmiféle átírás nem történhetett, mindkét műveletért VII. Konstantin a felelős, aki végül is az utolsó 300 év bizánci történelmét újraíratta és részben maga is szerzője. A császárnak komoly keresztény indítéka volt a napnyugat talán legjelentősebb cenzúrájának kivitelezésére. 614-ben a pogány perzsák elrabolták a kereszténység legbecsesebb ereklyéjét, a Szent Keresztet. Hagyományosan ismert visszaszerzése annyira gyanús (egy angyal tervezi meg a császárnak az egyébként kockázatos csatatervet), hogy egy másik valóságot látszik eltakarni vele: Bizánc és a kereszténység évszázadokra szóló időt akartak nyerni a botránnyal. A kitalált időben aztán majd ugyanúgy kitalálva visszaszerzik a Szent Keresztet, ezer darabba vágva szétosztják a napnyugatiak között és így a szörnyű gyalázatot megszüntetik (Illig 4/92b).

Konstantin császár a betoldással a teljes napnyugat időszámítását előreállította. Így uralkodott aztán III. Ottó császár a csodálatos 1000. évben. Ottó és az általa kinevezett II. Szilveszter pápa eszkatológiai[4] alapon – ezer év egy nap - a legnagyobb jelentőséget tulajdonították az évezredfordulónak. Ezzel Jézus földi korát mindketten, mint Krisztus helyettesei nyithatták meg. Ebben a mostani időpontban nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy Ottó és Szilveszter maguk állították előre a történelmet három évszázaddal megérendő az ünnepi évet. A kifutó X. század politikai helyzete mindenesetre ritka kedvező volt. Ottó anyja, Theophanu Tzimiskes I. János (969-976) bizánci császár rokona volt, aki ugyanazon makedón dinasztiából származott, mint VII. Konstantin. III. Ottó kéz a kézben dolgozott a pápával – egyedülálló egyetértésben Bizánc, Róma és a nyugat császára (Illig 3/91).

Konstantin vagy Ottó, egyre megy, a naptár előreállítása 300 üres évet eredményezett. Kitöltésére, 300 év saját ízlés szerint megélt történelem kitalálására sokaknak volt lehetőségük. A császárnak és a pápának igen előnyös volt az elképzelt jövőt már egyszer megtörtént múltként lefesteni, hiányzó tekintélyt visszafelé futó nagyhatalmi sejtésekre cserélni. Így alkottak egy Nagy Károlyt, akinek birodalma mindazt magában foglalta, amit Ottó szeretett volna birtokolni. Az első vázlatok későbbi császárok, királyok, pápák, szerzetesek és történészek nemzedékeit festette fel egy mind pompásabb képpé. A hamisító unokái, mint IV. Henrik, Rőtszakállú Frigyes vagy II. Frigyes nem is sejthették, hogy egykor nemzetségek lépnek majd fel, akik szívesebben túrnák a földet, mintsem szép történeteket befolyásolnának.

Itt most leeresztjük a függönyt és nyitva hagyjuk a kérdéseket, hogy egy híres-hírhedt előképet kövessünk. Amit a további kutatások a napvilágra hoznak, az a koraközépkor paradigmaváltásához visz, magunkat pedig saját múltunk új megértéséhez vezeti.

Felhasznált irodalom

Horst Fuhrmann: Von der Wahrheit der Fälscher. Monumenta GermaniaeHistorica Band 33 Fälschungen im Mittelalter Internalionaler Kongreß der Monumenta Germaniae Historica München 16.-19. September 1986 Teil 1:83–98

E. Hollstein: Dendrochronologische Untersuchungen an Hölzern des frühen Mittelalters. Acta Praehistorica 1(1970):147–156

E. Hollstein Mitteleuropäische Eichenchronologie. 1980

Johannes Karayannopulos: Die Entstehung der byzantinischen Themenordnung. Beck München 1959

Cecil Roth / I.H. Levine (Hrsg.): The Dark Ages. Jews in Christian Europe 711–1096. Band 11 der World History of the Jewish People, London 1966

Peter Schreiner: Die byzantinische Geisteswelt vom 9. bis zum 11. Jahrhundert. In: Anton von Euw; Peter Schreiner (Hrsg.): Kaiserin Theophanu. Begegnung des Ostens und Westens um die Wende des ersten Jahrtausends. Gedenkschrift des Kölner Schnütgen-Museums zum 1000. Todesjahr der Kaiserin. Band 11 Köln 1991

Otto Stamm: Spätrömische und frühmittelalterliche Keramik der Altstadt Frankfurt (Schriften des Frankfurter Museums für Vor- und Frühgeschichte). Frankfurt/Main 1962; Horst Willkomm: Kalibrierung von Radiokarbondaten.Acta Praehistorica 20 (1988): 173-181

Literatur zur Phantomzeit

Heribert Illig, Hat Karl der Große je gelebt? Bauten, Funde und Schriften im Widerstreit. Mantis, Gräfelfing 1994

Die nachfolgenden und weitere Artikel erschienen in Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart - Interdisziplinäres Bulletin, seit 1995 unter dem neuen Titel Zeitensprünge im Mantis Verlag, Dr. Heribert Illig, D-82166 Gräfelfing, Lenbachstraße 2a. Sie sind zwischen 5 und 23 Seiten lang; 1/91 bedeutet zum Beispiel: Heft 1 aus den Jahr 1991.

Heribert Illig (l/91), Die christliche Zeitrechnung ist zu lang

–(3/91), Vater einen neuen Zeitrechnung: Otto 111 und Silvester 11.

–(5/91), Jüdische Chronologie. Dunkelzonen, Diskontinuitäten, Entstehungsgeschichte

–(4/92a), 614/911 - der direkte Übergang vom 7. ins 10. Jahrhundert

–(4/92b), Vom Erzfälscher Konstantin VII. Eine "beglaubigte" Fälschungsaktion und ihre Folgen

Illig /Niemitz (1/91), Hat das dunkle Mittelalter nie existiert?

Hans-Ulrich Niemitz (1/91), Fälschungen im Mittelalter

–(3 4/93), Eine frühmittelalterliche Phantomzeit - nachgewiesen in Frankfurter Stratigraphien

–(1/94), Byzantinistik und Phantomzeit

–(3/95), Die "magic dates" und "secret procedures" der Dendrochronologie

Uwe Topper (3/94), Zur Chronologie der islamischen Randgebiete. Drei Betrachtungen

(1. oldal / 3)
Megjelent: 25094 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 277 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 1376
This Week: 4395
Last Week: 4759
This Month: 18391
Last Month: 22086
Total: 1519427

Belépés