Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2018Nov17

2008. Május 27., Kedd 17:44

Mi marad a középkorból? - Egy paradigmaváltás jelei - 2. oldal

Írta:  Heribert Illig – Hans-Ulrich Niemitz
Értékelés:
(9 szavazat)

Mesterházy Zsolt megjegyzései

Ami az aacheni oktogon előképeit illeti Illigről nem feltételezem, hogy nem értekezett megfelelő számú építésszel és egyéb szakértővel. A San Vitale és a Hagia Sophia hasonlata értékes, de meglátásom szerint több dolog is elkerülte a figyelmét. A nyolcszögletű templomot nem Bizáncban találták fel, oda már átvételként érkezett különös módon éppen Örményországból. Az urartui hurri hagyatékot is őrző Örményország viszont nem arról híres, hogy ott a germánok elődei éltek, hanem éppen a ragozó nyelvűek elődei, a hurriták. De menjünk sorban, egy korábbi cikkem segítségével érzékeltetem, miről is van szó.

Három jó érv arra, miért kutassunk ókori és kora-középkori magyar történelmet Ausztriában (és Európában)

Ausztriában járva már több olyan történelmi emlékbe botlottam, amelyek világossá teszik a magyar történelemmel meglévő nagyon régi kapcsolatokat.

Az első a nevezetes wieselburgi forgórózsa volt. Egy kedves ausztriai barátom 1984-ben épített házának mestergerendáján bukkantam rá az erdélyi kapukról is jól ismert forgóspirál képére. Ez azonban kettős spirál volt, a nagyobbik közepén egy vele ellentétes irányba forgó kisebb forgóspirált látni. Az ábrázolás felfogható címerként vagy méginkább hitvallásnak is, hisz ez a házat építő férfi és nő életszövetségéről tudósítja a mestergerendát szemlélőt. Nyomába eredtem a dolognak és igen elképesztő történet kerekedett ki belőle. Erről írtam korábban azt, hogy:

A spirálok gyűjteményében bemutattam a wieselburgi forgórózsa képét, amelyet Alsó-Ausztriában találtam meg egy mai családi házban a mestergerendán. A faragvány képeit elküldtem Molnár V. Józsefnek, a szerves műveltség neves kutatójának, aki arról értesített, hogy a mestergerendába faragott ausztriai jelek valóban magyari eredetűek.

Ezek Bajorországban és a hajdan Etrúriához tartozó szigeteken is föllelhetők: mai használatukban. A bajor – és az itt említett ausztriai - használat már nem számíthat meglepőnek a tőlünk nyugatabbra történt hun-avar letelepedés miatt, gondolhatnánk. Jól is gondoljuk, mert a hun és avar Magyarország határa az Enns folyó környékén volt, vagyis a mai Ausztria javarésze oda esett. Wieselburg viszont nevezetes osztrák bronzkori lelőhely – a nyugat-magyarországi Fertő-környéki gátai kultúrával is szokták együtt említeni, - vagyis szellemi kapcsolatai Magyarországgal úgy négyezer évesre tehetők. A Tirrén-tenger etruszk szigetei – így a vasbányáiról ismert, valójában a Napóleonról elhíresült Elba és kisebb társszigetei - viszont a világtól való elzártságukkal, kisközösségekké alakult társadalmuk makacsságát igazolják abban, hogy őseik hagyatékába kapaszkodva őrzik az ősi hagyománykincset.

Most érthetjük meg, hogy az ausztriai és bajorországi jelképhasználat közös pontja nem a hun és avar eredet elsődlegesen, hanem legalább a Kr. e. 1200-tól 400-ig tartó Kárpát-medencei urnamezős néven ismert későbronzkori szétáramlás magyar népének hagyatéka. Ezúttal biztosak lehetünk a dolgunkban, mert az olasz félszigetet feldúlhatta annyi nép és annyi ezer év, amennyi azóta eltelt, de a félreeső, világtól elzártabb szigeteken fennmaradt jelképek mindennél szebben beszélnek. Elba és a többi kis sziget természetes elzártsága ezredévek mélységébe enged meg behatolni. E jelenséget bízvást hasonlíthatjuk az 1848-ig szolgaságban tartott magyar földműves nép bezártságához, bár jellegében különbözik attól.

Az eredmény azonban ugyanaz, műveltségük fennmaradt ott, ha nyelvünk nem is. Most magunk elé idézhetjük azokat az olasz és francia filmeket is az elmúlt évtizedekből, amelyekben Korzika, Szardínia és általában az olasz és korzikai, szardiniai zárt népi hagyományok időnként talán túl szigorúnak tetsző történeteit dolgozták fel. Szinte bizonyos, hogy e népek keménysége, kérlelhetetlen szigorúsága a kitörni vágyó filmbeli hősökkel szemben ugyanazokba a fennmaradást szolgáló gyökerekbe kapaszkodik, amely a magyar parasztság fennmaradását is biztosították. Az így megfogalmazott emberi drámák legalább háromezer évesek. Szereplői a keveset beszélő férfi, a feketébe öltözött okos asszony, a nagycsalád, mind e művelődési kör részei. A kitörni szándékozó fiatal lázadók többnyire elbuknak, ez ilyenkor az ő drámájuk, a nép viszont fennmarad. Ezért van igazuk a szigorú apáknak és a szerető, de kérlelhetetlen anyáknak, mert ők képviselik a folyamatosságot.

A jelek szerint – évezredes léptékben számolva - nekik van igazuk, mégha sajnáljuk is az elbukó bátrakat. Piggotthoz visszakanyarodva még egyszer az urnamezősök (a későbronkori Ó-Magyarországról szétáramló ómagyarok) miatt, választ várnánk arra is az indoeurópaiaktól, miért látnak még mindig annyi sok indoeurópai népet Itália félszigetén? Ideje lenne bizonyítani, amíg nem késő. Szeretnénk megtudni, kik voltak a szamniszok, venétek és a többiek, de még a latinokról sem ártana kézzelfogható magyarázat, hogy tisztábban láthassunk. Stuart Piggott szerint egész Itália az urnamezősök befolyása alá került az etruszk összeolvadás derekán, 7-600 tájára a Kárpát-medencei kiáramlókkal. Ha az etruszk összeolvadásban nem látni indoeurópai elemet, csak elenyésző mértékben, akkor kik voltak Itália többi népei valójában? Ennél még sokkal fontosabb megemlítenem, hogy ha Ó-Magyarországról nem tudunk perdöntő bizonyítékokhoz jutni saját történelmünk mozaikját összeállítandó, talán az akkori peremterületek hagyományait visszavetítve mégiscsak összeáll a kép. Ha a bronzkorra kapunk támaszkodókat, annak örülhetünk, ha másikra, annak. Úgy tűnik, hogy feketébe öltözött, családot vezérlő régi és mai magyar és szárd, korzikai, olasz asszonyainkban ugyanaz az erkölcsi és hitbéli tántoríthatatlanság munkál. Emiatt ők mind mi vagyunk, sőt ezredévekkel korábbi kiadásban is egyek vagyunk, végtére azonosak önmagunkkal, függetlenül attól, hogy az ottaniak ma már nem magyarul álmodnak. Hagyományaik, szokásaik, de legfőképpen gyökereik a jelek szerint erősebbek még a nyelvnél is, hisz nyelvvesztés után is ugyanazt az életet élik, amelyet korábbról örököltek őseiktől.

2001 tavaszán utam újra Wieselburgba vitt és újabb meglepetés ért. Ezúttal osztrák barátom a Szent Ulrich templomba vitt el, hogy megmutassa az Ottó-féle Oktogont. Képzeljünk el egy négyzetes alapú építményt, amely - sarkaiban a padlószint fölött kb. 4 méterrel sarokboltozás segítségével - nyolcszögletűvé alakul. A pécsi dzsámiban ugyanígy néz ki a sokszögletesítés. Ennek ellenére semmi köze a törökökhöz, mert a wieselburgi Oktogon 975-ben épült Ottó német-római császár alapításaként. Mindkettő közös elődjét valószínűen Bizáncban kell keressük, majd azt megelőzőleg Urartuban. Ez a szép építmény a második érvem magyar történelmet keresnünk éppen itt, Alsó-Ausztriában is. De hát mit keres Wieselburgban bizánci kapcsolatokat mutató építmény, amely mai tudásunk szerint nem a keleti kereszténység fellegvára?

A templom falait freskók díszítik viszonylag jól felismerhető állapotban, sőt egy kisebb méretű maketten be is mutatják eredeti állapotában. A kupolában egy a magyar Szent Koronáról, majd Bizáncból is ismert kivitelű Pantokrátor Krisztus látható kör alakú keretben, ahogy az összes többi kép is ilyenben látható. A Pantokrátor baljában könyvet tart, jobbját felmutatja úgy, hogy hüvelyk- és gyűrűsujját összeszorítja. Alatta, már a függőleges falakon nyolc angyali személyt látni feliratok nélkül. Még egy szinttel lejjebb újabb képsorban nyolc apostolt látni. Földbe gyökerezett a lábam ahogy mindezt megláttam. Ugyanezt a szerkesztést követve készült a XII. században a palermói Monreale és a közeli Cefalú székesegyházainak szentélyében az a két hatalmas mozaikkép is, amelyek segítségével korábban a magyar Szent Korona eredeti egybeszerkesztettségére nézve találtam vaskos bizonyítékot Kiss Irén vallástörténész útmutatásával és segítségével. Tudomásul vettük azt is, hogy Szicíliában és Bizáncban is kétnyelvű szövegek kísérik a szentélyek alaksorait, görög nyelvű feliratok kísérik az angyali és isteni személyeket, míg latin nyelven közlik az apostoli képek neveit, ugyanúgy, ahogy a Szent Koronán. Ugyanezzel Wieselburgban újra szembe kerülni bizony nem akármi, és el is mondom, hogy miért.

Alsó-Ausztria területe nemcsak a bronzkori ügyek miatt, de hun és avar tulajdonként tartozott Magyarországhoz, népességének jelentős része is az volt, illetve már az újkőkortól kezdve ómagyar lakosságot bírt. Jó kérdés lehetne, vajon melyik nép hozta magával az ábrázolások rendjének hagyományát. Esetünkben most mégis a hunokra és az avarokra kellene gondoljunk, akik Pártosország közeléből érkeztek Magyarországra. Ezenkívül a Bizáncra nagy hatást gyakorló pártosok hagyatéka is ebbe az irányba visz.

Harmadik érvemet a szintén alsó-ausztriai Duna-menti Göttweig bencés kolostorában leltem meg. Az apátság pontosan ugyanúgy dombtetőre épült, mint Pannonhalma vagy Melk és a többi híres környékbeli bencés kolostor. Kivétel nélkül mindegyik ősi kelta szent hely volt korábban. Ez esetben címere ad okot további nyomozásra. A körfoglalatú címerben zöld hármas halmon piros háttér előtt egyenlőszárú fehér kereszt látható. Mit keres e három szín, de legfőképpen a magyar címerből ismert hármashalom és a ragozó nyelvűek ősi egyenlő szárú körosztott keresztje egy ausztriai bencés szerzetesrend címerében, akik mindig is a római kereszténység terjesztésében jeleskedtek? Lehetséges lenne, hogy nem egészen jól írták meg saját történetüket?

Ha kicsit belekotrunk a kolostorról szóló történeti ismertetésbe, érdekes dolgokat tudunk meg. Göttweig hegyén a Kr. e. VI. században kelta kultuszhely működött Chotwich vagy Ketwein néven, amely ma németül gottgeweihter Berg lenne, ami isten által megszentelt, felavatott helyet (hegyet?) jelent.

A weihen ma németül valóban megszentelést, felavatást jelent, ezzel nincs is gond. Göttweig német olvasatával viszont az a baj, hogy a weig névrész németül nem jelent semmit, emiatt valószínűleg a kelta név németre ferdítésével állunk szemben, az értelmezés pedig puszta belemagyarázás. A weigern szó áll hozzá legközelebb, ez viszont megtagad, vonakodik értelmű szó, itt nem használható.

Azt eddig is tudtuk, hogy a katolikus egyház előszeretettel építette templomait és kultuszhelyeit a kelták szent helyeire, emiatt most még nem lepődhetünk meg. A II. és III. században rómaiak tűnnek fel a környéken és katonai tábort építenek Favianis néven, a mai Mautern falu helyén. A következő feljegyzés 453-ból való, amikor Severin szerzetes, a Noricum apostola Favianisban működött és a folyóparti részeken szociálpolitikai tevékenységet fejtett ki – mondja az ismertető. Mi ezt ma egyszerűen térítésnek nevezzük.

Ez fantasztikus, mert Severin hun volt, ő a Noricum legendás térítője, a noricumi apostol, aki egyúttal a szegények ügyét is felkarolja. Badiny[5] hívja fel a figyelmet egy különös megállapításra: Orosius írja Kr. u. 418-ban, hogy kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg... Máshol azt olvasni, hogy a hit melege tölti be Európát...általuk. Szent Severin valódi tevékenységének elhallgatásával aztán érdekes tudósításokat olvashatunk. Az első szerint az 5. század végén germánok és szlávok nyomulnak a rómaiak által elhagyott területre. Azt akarja mondani, hogy üres területre érkeztek volna, de ez nem igaz, hiszen csak a hódítók tűntek el innét, az őslakos hunok nem.

A másik szerint a VIII. században bajor kolostorokból és a freisingi, regensburgi, passaui és salzburgi egyházmegyékből gyarmatosító és kifejezetten militáns jellegű keresztény térítési hullám indult keleti irányban, amely a karoling Ostmark megalapításában csúcsosodott ki.[6] Lanshofer göttweigi apát ebben bizonyosan nem téved, hisz a wachaui szirtekre épített X. századi lovagvárak is a germán gyarmatosítás fellegvárai voltak az alsó-ausztriai Dürnsteinben és Aggsteinben, ezúttal már Ottó szervezésében.

Azt kevéssé értem, hogy a kolostorok tevékenysége miért előzi meg a lovagvárak megjelenését 300 évvel. Igaz is, talán mégsem jól keltezik a Duna fölé magasodó rablólovagok várait, sőt a jobb hatás kedvéért még helyi legendák is szárnyrakeltek az egyikről, ahol Oroszlánszívű Richardot hajóstul fogságba ejtette volna egy hajólánccal a dicső előd.. Ha Severin már a hun időkben megtérítette a Noricumot, akkor miféle térítés folyt itt egyáltalán a VIII. században? Nos úgy gondolom, hogy a római kereszténység terjesztésének fedőneve alatt történő germán gyarmatosításokról, területszerzésekről beszélhetünk csak, emiatt Severin a keleti, hun, ha úgy tetszik ariánus fényhitű kereszténységet terjesztette Alsó-Ausztriában is, megtérítendő a frissen betelepülőket saját ősi vallására. Göttweig címerének történetét ebben a kelta-hun-avar manicheista vallású közegben és szellemiségben kell keresnünk, mert a germán hódítókról mégsem feltételezhetjük, hogy átvett jelképek mögé lapulva terjesztették volna a nyugati kereszténységet. Vagy mégis? Ha mégis ezt tették volna, az súlyos szellemi hiányaikról kellene beszéljen és történetük kereszt helyett a kardokról szólhatna csak. Ezzel a Duna völgyének e szakasza, a kremsi Duna-szoros a büszke vasasok áldozatául esett.

Mégis, ha legyűrve, átmagyarázva is, de ősi magyar jelképeink ma is vezérlő csillagai e tájnak. Jelenlétük ma is áthatja az ottaniak hétköznapjait, velük élnek, szinte belsőjükben viselik az ősi örökséget, miközben a hivatalos nyugati propaganda véletlenszerű folklórt szeretne láttatni bennük.

Illig minderről sohasem hallhatott, de nem is baj. Ezt majd mi megírjuk a magyar történelem részeként. Urartura és Örményországra visszatérve nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ottani rendkívül találékony templomépítészetet. Most csak egyetlen elemet emelek ki közülük, nevezetesen az általuk használt építőanyagot. Kiterjedten alkalmazták a tufa különféle változatait, amely könnyű súlya miatt rendkívül könnyen kezelhető. A 2002-ben a budapesti Károlyi palotában megrendezett örmény kiállításon látható volt egy kőből készült kisméretű, nyolcszögletű templomfaragvány, amelyet felajánlásként készítettek, de ugyanígy néztek ki a valódi templomaik is. Ezért, ha az oktogon Európában, 975-ben Wieselburgban megjelenik, annak nyilván oka van. A wieselburgi ikonosztáz okán azt is tudjuk rögtön, hogy a germánoknak ehhez nem sok közük volt, hisz a világ első keresztény ikonosztáza éppen a magyar Szent Korona.

Ahol a hurriták és leszármazottaik, rokonaik megjelentek, ott a hagyomány ismert lehetett. A hurriták nemcsak a Folyamközbe áramlottak 4-5000 évvel ezelőtt, de részei voltak Kis-Ázsia államalkotó népeinek, részei voltak az etruszk etnogenezisnek, de ugyanígy részei voltak a Pártus birodalomnak is. Az arab hódítással nyugat felé menekülő népek között is sok hurri volt. Adott esetben tehát Illig megtehette volna összehasonlítását mondjuk egy etruszk vagy pártos építményhez viszonyítva is, hisz ezeken a helyeken a boltozás mikéntjéről mindig is többet tudtak, mint bárhol máshol. Az etruszkok állványzat nélkül, gyorsragasztóval boltoztak. Ezzel az örökséggel nem is volt nehéz római vízvezetékeket építeni. A pártos dongaboltozat-építés csúcsát a Ktesziphonban (Szalman Pak) épült 27,65 m fesztávú, 37 m magas és 42,92 m hosszú liván jelentette. Ez az építészettörténet legnagyobb fesztávú gyámolítatlan tégla dongaboltozata, amelynek egy része még ma is áll, mint az ókori világ egyik nagysikerű műszaki teljesítményének bizonyítéka![7] Ezt ma kosárlabdacsarnoknak is nevezhetnénk...

Hivatkozások

[1] Nem csak ettől és így sötét a középkor. Magam erről így írok A magyar ókorban: Az életet a bigott vallásosság és a nyers erőszak uralta. Siralmasan embertelen körülmények közt éltek, a nemesek ablaktalan kőváraikban raktak tüzet, barmok közt gázolva érezték jól magukat, a parasztok ugyanezt putrijaikban tették. Az emberélet nagyon olcsó volt. A szellemi élet szinte teljes egészében az egyházi életet jelentette. A szellemi terror oda vezetett, hogy a tiltakozókat eretnekség bűne miatt az inkvizíció kezére adták.

A pápák ugyanúgy öldösték egymást méreggel és tőrrel, mint a nemesség és a köznép. Amikor a „sötét középkor" elnevezést halljuk, ezt kell érteni alatta, és ez nemcsak szóvirág, hanem a szó szoros értelmében vett véres valóság volt. A ma megfilmesített szőke és kékszemű Henrikek, Richardok véres rémdrámái ebben a rettenetben gyökereznek. Ez lenne a későbbi művelt nyugat előzménye, amely az indoeurópai történetírók kezén hősi korrá nemesedett. Nem is csoda, hogy amikor a klasszicizmus később újra felfedezte a római példát, ezt a nagyon hosszú időt, ameddig a sötétség időszaka tartott, át kellett festeni, és új ruhába öltöztetni.

[2] Másképpen: dendrokronológia

[3] A kora középkori bazilikák nyugati oldalához csatolt, középtornyos, megközelítően centrális elrendezésű építmény. (Művészettörténeti ABC. Budapest, 1961.)

[4] A hittudománynak az az ága, amely a világ sorsával és elmúlásának kérdéseivel foglalkozik, valamint azzal, hogy mi lesz az emberekkel haláluk után. (Idegen szavak szótára. Akadémiai Kiadó, 1974.)

[5] Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 552. o.

[6] Stift Göttweig. Idegenforgalmi kiadvány Dr. Clemens Lanshofer göttweigi apát szerkesztésében és szövegével. Göttweig, 1992.

[7] Kiss István: A pártos építészet. Ősi Gyökér, 1999. július-december, XXVII. évf. 3-4. szám. 40-41. o.

Koraközépkori kitalált történelem lebegő talapzaton

Húzzuk le a függönyt minden nyitott kérdésre? Így búcsúzott a szerző a Gegenwart 28. számában közölt cikkében, de a közönség ilyen egyszerűen nem hagyta magát lerázni. A szerkesztőség egy zsákravaló kérdést és kétséget kifejező kritikát kapott. A felmerülő kérdés leggyakrabban arra irányult, hogy egy hozzávetőleg 300 évvel megrövidített európai középkort miképpen visel el más országok és népek időszámítása.

Mielőtt körös-körül egyensúlyba hoznánk a dolgot, megismételjük újra elméletünket: a történettudomány a koraközépkor néhány évszázadát a sötét jelzővel illeti. Ezzel nem erkölcsi romlásról akarunk beszélni, hanem arról a tényről, hogy e századokról nyugtalanítóan kevés ismerettel rendelkezünk. Sem megfogható hagyaték nincs olyan mennyiségben, amint azt okkal-joggal elvárhatnánk, sem létező és kiterjedt korabeli források és híradások nem állnak rendelkezésre. E kevés forrás is unos-untig gyakran egyáltalán nem ebből az időből való, hanem csak sokkal később írták meg őket. Habár a történészek két évszázad óta kísérlik meg e sötétséget felszámolni, további nagy területek maradtak félhomályban.

A szerző feloldja ezt a dilemmát és a sok gyötrő ellentmondást azzal a provokatív feltételezésével, hogy egy teljes korszak – nevezetesen a 614-től 911-ig terjedő idő – sohasem történt meg. E kitalált időt csak később tolták valós időtartományba, miáltal kényszerűen semmilyen valós hagyatékot nem hagyhatott maga után. Mindazonáltal, mégha valós tényeket is írtak, ezeket más korokból vegyítették össze és ezt azoknak is kell visszaadni. Ez példaszerűen a koraközépkor legnevezetesebb épületének, az aacheni Pfalzkapelle (Palotakápolna) esetében mutatkozott meg: a kápolna a számtalan nem a korba illő építészeti részlet miatt többé nem nevezhető 8. századi eredetűnek, és már sohasem olyannak, amelyet Nagy Károly építtethetett volna. E három kitalált évszázad történelmi szereplői vagy későbbi kitalálások, vagy ebbe az időbe helyezték át őket, amint arra példáink is vannak: a korai tanító Duns Scotus Eriugena műveiben vagy a szintén igen korai történetíró Beda Venerabilistól, akikkel rövidesen foglalkozunk is. Nos, így valósulhatott meg e három évszázadot eltéríteni vagy eltüntetni szolgáló igyekezet – erre éppen Hans-Ulrich Niemitz, Uwe Topper és Manfred Zeller segítségével sikerült rámutatni, - amikor az órát 615 előttről 910 utánra állították át.

Ismeretes, hogy VII. Konstantin császár és a III. Ottó császár – II. Szilveszter pápa páros előharcosnak bizonyult e téren, mivelhogy mindketten (hárman: megjegyzés a fordítótól) intézkedésre alkalmas helyen voltak nemcsak az óra 300 éves előreállításához, de az így frissen keletkezett űrnek a saját kívánalmaik szerinti kitöltéséhez is. Ezért Nagy Károly biztosan III. Ottó teremtménye (kreatúrája), aki hibátlan elődre vágyott. A császárok és pápák közti súrlódások a XI-XIII. században – invesztitúraharc jelszó alatt – oda vezettek, hogy ezeket a madárijesztőket mind csodásabb színekre mázolták, hogy aztán Rőtszakállú Frigyes a szentektől övezve lovagolhasson be végül (a dicsőségbe és Vatikánba).

Egy hézagpótló császár, egy másik hézagszaggató császár – mindez nem légüres térben történt, hanem egy olyan Európában, amely egyáltalán nem számított elszigeteltnek a régi világon belül. Mindez – megszokott módon – a szomszédokkal vívott háborúkhoz vezetett, mindenekelőtt az arabokkal, valamint Európa kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn az afgán Hindukusig, amelynek lapislazuli kövei ír kéziratokról színükkel világítanak. Mivel délen és keleten is folyt időszámítás, ezért itt lehetőséget kell találjunk a kitalált idő azonosítására vagy éppen elvetésére. Mielőtt az ottani időszámításokat megvizsgálnánk, világítsuk meg a minden bizodalmunkat bíró keresztény időszámítást.

Megjelent: 28824 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 169 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Serbia 1.1%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%France 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.3%
Sweden 2.5%Netherlands 0.3%
Germany 2.4%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 22
This Week: 3022
Last Week: 4185
This Month: 9633
Last Month: 20163
Total: 1956992

Belépés