Így védték 1000 éve a magyar határt
Aztán nagyot futott Pozsonytól egészen hazáig, nyugat felé. Ettől függetlenül persze a határvédelem megszervezése életbevágóan fontos kérdés volt. Ez volt a gyepű és a gyepűelve, ami török jepi, azaz kerítés, határvonal jelentésű szóból származik.
Gyepű és gyepűelve
A magyarban is hasonló értelemmel bírt, ám itt már az egész ország határvonalára vonatkozott. Pontosabban nemcsak egy "vonalról" volt szó, hanem gyepűrendszerről, amelyet a magyarokon kívül a hunok és az avarok is alkalmaztak. A lényeg, hogy magán a határon, a gyepűn túl hatalmas, sokszor akár száz kilométeres lakatlan sávot tartottak fenn, ez volt a gyepűelve.
Utóbbi gyepűn túli területet jelent, és az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, az Erdély elnevezés is az Erdőelve, azaz az "erdőn túli területből" származik. Az erdőt pedig itt az Erdélyi-középhegység 20 ezer négyzetkilométeres, erdős területe jelenti. Akárcsak Havasalföld, amelyet történetileg helyesen Havaselvének kellene mondanunk, minthogy a havasokon túl fekszik.
Csak a megnyitott kapun át
No, de a gyepűrendszer. Ha ránézünk a térképre, nyomban láthatjuk, a Kárpát-medence micsoda kiváló hely a határvédelmi rendszer kialakítására. Északon és keleten a hegyek áthatolhatatlan természetes akadályként meredeznek az érkező előtt, bejárás csak a könnyen védhető szorosokon át lehetséges. Délen és nyugaton a Duna, a Száva, a Fertő és a Hanság áthatolhatatlan mocsarai segítették a védelmet. A többi az állam feladata volt, pontosabban a mindenkori királyé. Árkok, földhányások, fatorlaszok és földvárak rendszere segítette egymás mögött két-három vonalban, átjutni csak a jól eltorlaszolható kapukon keresztül lehetett.
Nyilván fontos volt az is, hogy az ellenséget ne csak akkor vegyék észre, amikor már a kapuk előtt áll, erre szolgált a már említett gyepűelve. Többnyire lakatlan, erdős terület volt, szélessége több napi járóföldet is kitett. Ezen keresztül senki nem jöhetett észrevétlen, egyben kiváló vadászterület volt, de táborhelyként is szolgált elődeink hadjárataihoz. Szent István királyunk egyik első intézkedése volt a határvármegyék megszervezése, a gyepű védelmének biztosítása. Hogy a feladat ne szipolyozza ki teljesen az adott megyék erőforrásait, belső vármegyékből is rendeltek alájuk várföldeket és falvakat. Az akkori határőrök portyázó könnyűíjas lovasok voltak, az úgynevezett lövők és az őrnagy vezette őrök voltak.
Végvárak vették át a védelmet
A gyepű egyre kijjebb tolódott új területek elfoglalásával, a gyepűelve viszont folyamatosan zsugorodott, benépesült. A rendszer hatékonyan működött a német, besenyő vagy kun betörésekkel szemben, de a tatár támadást 1241-42-ben már nem tudta megállítani. Sőt, a tatárjárás nagyrészt meg is semmisítette, IV. Béla modern kővárakat kezdett építeni. A fejlődés többé nem tette lehetővé ilyen óriási területek kihasználatlanságát, a határok pedig lassan megszilárdultak a legjobban védhető hegygerincek, folyók mentén, korszerű, erős várak környékén. A határ maradt, végvárak védték, a gyepűelve pedig a XIV. századra végleg eltűnt.
Forrás: http://24.hu/tudomany/2016/01/13/igy-vedtek-1000-eve-a-magyar-hatart/
Beküldte Kunavar
A honfoglalás kora
A gyepű és a gyepűelve
A honfoglalás utáni, kora Árpád-kori térképeken gyakran lehetünk figyelmesek az akkori Magyarország különös határára; melyet hol vastag satírozott sáv jelöl, hol dupla határ, vagy egyszerűen csak meglepően messzire kitolt országhatárokat találunk.
Akkoriban ugyanis nem csak egy vékony határvonal választotta el szomszédjaitól Magyarországot, hanem egy nehezen járható, átlagosan bő 100 km széles, lakatlan határsáv. Ez volt a gyepű, illetve a gyepűelve.
A gyepű-rendszer nem csupán az Árpád-kori magyar állam jellemzője volt, hanem korábban a hunok és az avarok is alkalmazták, de valószínűleg más nomád népeknél is megjelent.
Mi is volt tehát pontosan ez a gyepű?
Érdemes megjegyezni, hogy már a honfoglalás is tervszerű letelepedés, elhelyezkedés útján ment végbe, ahol például a fejedelem törzsét a többi törzs védgyűrűje vette körül, és a védelmi rendszerben mindenkinek megvolt a maga feladata. Ezt a védelmet tovább erősítette a gyepű, mely az ország szélein kialakult / kialakított természetes vagy mesterséges akadály volt, ami a külső ellenség távoltartását szolgálta. A Kárpátok gerince, a Duna, a Száva, a Fertő-Hanság vidékének mocsarai, stb. rendkívül alkalmas volt arra, hogy betöltse a természetes országvédő határ szerepét. Ezt egészítette ki a mesterséges gyepű; ami állhatott árkokból, földhányásokból, sziklákból, stb., ám legjellemzőbbek a fatorlaszok voltak. A gyepű fenntartása a király feladata volt, a gyepűt őrző határőrök pedig leggyakrabban székelyek és magyarok voltak. A határon átvezető utakat „országkapuknak" nevezték; e kapukra és a gyepűre ma is számos település neve utal.
A határvédelem azonban itt még nem ért véget! A gyepű külső oldalán helyezkedett el a több napi járóföldet kitevő, jobbára lakatlan, erdős övezet: a gyepűelve. Neve „gyepűn túli [terület]"-et jelent. E széles határsáv megakadályozta a váratlan támadásokat, de emellett vadászterületként, és (portyázások előtt) táborhelyül is szolgált. A magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tulajdonképpen kettő határa volt: a gyepű és a gyepűelve.
A gyepű új területek elfoglalásával egyre kijjebb tolódott, a gyepűelve viszont a terjeszkedések és a Kárpát-medence fokozatos benépesülése során folyamatosan szűkült, mígnem a XIV.századra végleg eltűnt. A gyepű szerepét határvárak vették át.
Különleges határvédelmet képezett tehát az egykori magyar gyepű-rendszer, megszűnése azonban szükségszerű volt. A Kárpát-medence, a szomszédos vidékek, és így a gyepűelve benépesülése nem tette lehetővé ekkora terület kihasználatlanul hagyását, a végleges, szilárd határok pedig a határvédelemre legalkalmasabb hegygerinceken, folyók mentén, korszerűbb várak vidékén alakultak ki.
Bejegyezte: Nagy Ádám