Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2017Jun26

2008. Április 18., Péntek 20:53

Cigány világ Észak-Magyarországon

Írta:  Balavány György
Értékelés:
(6 szavazat)
A cigányság problémájának gyökere a szegénység, valamint a többségi társadalom előítéletes viselkedése – halljuk sokszor. Aki azonban az észak-magyarországi régióban él, előbb-utóbb megkérdőjelezi e sokat hallott kisebbségvédelmi dogmát. Konok, szomorú tény: ahol a roma lakosság túlsúlyba kerül, a pusztulás és a mindennapi agresszió válik jellemzővé. Az őslakosok pedig egyre védtelenebbek.

 „… Ági jószág, pereputty, kicsi rajkó, jól aludj,
Mezők jönnek, erdőségek, jó vidékek, rossz vidékek,
Teneked mind jó vidék, mindenütt csak kék az ég.”
Babits Mihály: Cigánydal

Csenyéte zsákfalu; a hozzá vezető út alaposan megdobálja a kocsit. A völgybe bújt községben ragad a sár, különösen a házak előtt, ahol megfordulnak az autók. Majdnem ötszázan lakják a falut, mondja Kéri Zoltánné polgármester. S a létszám egyre nő: csak tavaly tizenhat csenyétei gyerek jött világra a miskolci kórházban.

Az egész észak-magyarországi régióban szembetűnőek az egykor virágzó agrárkultúra nyomai: beomlott magtárak; elvadult gyümölcsösök; elmézgásodott, loncsos fasorok; összedőlt parasztházak. És hatalmas, üresen hagyott templomok. Régebben Csenyéte is színmagyar település volt, kisbirtokosok, parasztgazdák lakták. A cigány honfoglalás – Ladányi János szociológus tanulmánya szerint – három nagycsaláddal kezdődött. Ahogy nőtt a táboruk, a szokásos forgatókönyv szerint történt minden: ha tudtak, elköltöztek a magyarok, s házaikat romák vették meg olcsón. Csenyéte lakossága alig két évtized alatt cserélődött ki teljesen, s eközben tönkrement a település.
– Néhány idős magyar azért még lakik itt – mondja Kéri Zoltánné MSZP-s polgármester. – Két közalkalmazott maradt: a falugondnok meg a hivatalban egy segítő. Az intézményeink? Van szép alsó tagozatos általános iskolánk, ahová hetvennyolc gyerek jár; a felsősöket Baktakékre viszi az iskolabusz. S van óvodánk is, ötven fővel.
A polgármester szerint a foglalkoztatás területén csak úgy történhet előrelépés, ha valami nagyvállalkozó érkezik, aki munkalehetőséget hoz az embereknek. De nem érkezik, s Kéri Zoltánné úgy véli: azért, mert rossz az út.
Vezetékes víz azonban van, villany is, bár a közvilágítás hiányos, mert a helyi fiatalok egy csoportja az utóbbi időben azzal múlatja idejét, hogy tönkreteszi, amit még lehet: a lámpákat kővel kidobálják.
A község honlapja fájdalmas őszinteséggel fogalmaz: „A helyzet nehézségét fokozza az is, hogy örökölték a falut, de nem örökölték a parasztgazdasággal együtt járó életformát. Az addig virágzó kertek elgazosodtak. Az istállókat, az állattartáshoz szükséges épületeket lebontották. A földek műveletlenek maradtak. Rengeteg gyümölcs- és más haszonfa pusztult el. A házak nagy részét is lebontották. Tavaly földig rombolták a falu legszebb középületét, a református parókiát, a még viszonylag épségben álló templom bútorzatát felvágták és eltüzelték. A mai felnőtt cigány generáció valószínűleg még csak nem is sejti, hogy a vályogházak szétverésével ősei munkáját tette tönkre.”
– Nem lehet a normálisabb szemléletű romákat megnyerni partnerül a renitensekkel szemben?
– Senki nem fog ujjat húzni egy másik családdal, mert abból háború kerekedik. Úgy jár hozzánk Krasznokvajdáról az orvos, hogy kikötötte: ott kell ülnöm a rendelésen, különben képtelenség fenntartani a rendet.
A polgármester asszonynak tehát van némi tekintélye. Nemrég éjszaka riasztották felsőgagyi otthonában, hogy jöjjön hamar; akkor a rendőrök már háromszor fordultak. Két nagycsalád ugrott össze, felbolydult a falu. Kéri Zoltánné segített helyreállítani a rendet.
A cigány polgárőrséget a tavalyi első iskolai betörés után állították fel. Nagy értékű számítógépeket vittek el az elkövetők meg az adományként kapott drága elektronikai eszközöket. Mivel azonban a falu széltében átlátható, elég könnyen ki lehet figyelni, mikor nincs senki szolgálatban; így később, polgárőrség ide vagy oda, még két iskolai betörés történt.
*
– Mit gondol a falu jövőjéről?
– Míg ilyen a támogatási rendszer, nem lehet változtatni.
– Több pénz kellene az embereknek?
Kériné szerint nem, sőt épp az a probléma, hogy hozzászoktak, a pénzért semmit nem kell tenniük. Az idősebbek még emlékeznek, hogy hajdanán le kellett dolgozni huszonegy napot a családi pótlékért, de lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem ismer munkát. Ráadásul negyven–ötven éves korukra olyan rossz fizikai állapotba kerülnek, hogy ha volna is kedvük, nem bírnának dolgozni, véli Kériné. Főként a nők használódnak el a sok szülésben.
Az önkormányzat segélyek formájában négy, négy és fél millió forintot fizet ki a lakosságnak havonta. A másik négy-öt millió bejön családi pótlékokból, gyesből. Számolni kezdünk.
– Vegyünk egy öttagú családot: a családi pótlék tizenhétezer gyermekenként, az ötvenegyezer forint. A gyes körülbelül huszonötezer; az apa harmincnyolcezer forint körüli munkanélküli-segélyt kap. Ez száztizennégyezer forint, amiért csak el kell sétálni a hivatalba. Egy hét- vagy nyolcgyerekes családnál – s ez elég gyakori – csak a családi pótlék összege majdnem százhúszezret tesz ki. Ehhez jön az ingyenes oktatás, amit úgy kell érteni, hogy a szülőknek egy radírt sem kell venniük, minden tanszert és tankönyvet adományként kapnak. A gyerek díjmentesen étkezik az iskolában és az óvodában, akár naponta háromszor. A felsősöknek a buszbérlet ingyenes. A Vöröskereszttől és egyéb alapítványoktól ajándékba kapják a ruhaneműt. Fűtésre télen nemigen költenek; lassan elfogy a környékbeli erdő.

A polgármester ismer olyan roma famíliát, ahol minderre még rájön a száznégyezer forintos árvaellátás, hiszen meghalt az asszonyka férje; igaz, összeállt egy másik emberrel, aki hazahoz még vagy ötvenezer forintot, így csaknem háromszázezer üti a markukat, persze a természetbeni juttatások nélkül. S nem hagyhatjuk ki a számításból a falu honlapján szereplő, nyilván empirikus alapokkal bíró megállapítást, miszerint „a még létező parasztgazdaságok megdézsmálása, fosztogatása elválaszthatatlan jellemzője lett a falubeli életnek”. Magyarán, e jövedelmet a legtöbb család bűncselekményekkel egészíti ki.

Összehasonlításként: a környéken dolgozó garadnai falugondnok hetvenkétezer forintot keres havonta. Hazánkban a kezdő tanítói fizetés hetven és nyolcvanezer forint körül mozog, s egy húszéves gyakorlattal rendelkező pedagógus száztízezer forint körüli összeget vihet haza. Az átlagos, öttagú magyar család jövedelme – ahol az apa dolgozik, a feleség pedig otthon van a gyerekekkel – családi pótlékkal és gyessel együtt is csak ritkán éri el a kétszázezer forintot, amiből természetesen a lakbért, gázszámlát, bérletet, ruhát, tanszert és minden egyebet ki kell fizetnie.

A polgármester súlyos problémának tartja az uzsorázást, illetve az illegális kereskedést. Ez a következőképp működik: mivel a segélyt pillanatok alatt elverik, segélyosztás után egy héttel nagy autók jelennek meg tehetősebb városi cigányokkal, akik italt, cigarettát, csokoládét és különböző élelmiszereket hoznak ingyen, sőt pénzt kínálnak a megszorultaknak – azzal a kikötéssel, hogy később mindent kamatostul kérnek vissza. A következő segélyosztás napján ismét megjelennek, öt–tízszeres árat követelve. Öt kiló liszt így ezerötszáz forintba kerül, kétezer forintos kölcsön hat–hétezerbe. Tudni kell, hogy a csenyétei cigányok kényesek az ételre, naponta kétszer-háromszor főznek, a felmelegített ételt nem eszik meg. Az alapanyagot elő kell teremteniük; mikor azonban a családi pótlék megérkezik, abból csak a cetli marad az embereknél. Aki nem tud fizetni, elveszik a vagyontárgyait, televízióját, magnóját, akár az autóját, ha van neki. Az emberek rettegnek az uzsorásoktól, azt mondják, ha nem adják meg tartozásukat, azok megverik, sőt megölik őket.

Tornácos ház; itteni viszonyok közt elég takaros, hiszen a teteje még nem szakadt be, a fala pedig kellemes sötét rózsaszín. Kiabálásunkra csupán egy apró, sovány kutya válaszol. Bemegyünk.
– Jaj, mán – mondja a konyhában egy asszony, bokáig áll a vízben –, nézzék mán, kilyukadt a mosógép! Honnan? Újságtól? Jöjjön, mama, bent leszünk az újságban!
Mama előbújik a szobából, előjön három gyermek is, szépen egymás mellé sorakoznak, hogy lehessen őket fényképezni.
– Arra kíváncsik, hogy élünk, mint élünk – magyarázza az apró öregasszonynak a mosógéppel bíbelődő nő; vastag, fekete hab árasztja el a konyhát. A tűzhelyen piros lábasban fő az étel.
– Kis leveske far-háttal, zöldséggel – válaszol pillantásunkra az asszony. – Szegények vagyunk, ugye, Ferikém, gyere, megigazítom a hajad. A többi az iskolában van; nagyon kevés a pénzünk, de nem ad a tanács, azt tessék megírni. Na, az iskolát, azt megnézhetik, micsoda ronda ott a vécé. De nem újítsák föl.
„Ad tüzet is száraz ág: / mindenütt csak hajt az ág, / hogyha tűz van: a tűz ég is, / kerül hozzá kis fazék is, / kis fazék, / nagy fazék, / mindenütt csak jó az ég” – dúdolom magamban Babits versét, a Cigánydalt. Kihátrálunk a ruha- és csirkegőzből, átmegyünk az iskolába. Fél öt, még épp ott találjuk az igazgatónőt, más már nincs az épületben.

Egy roma felzárkóztató alapítvány Csenyétéről szóló weboldala szerint „az intézményben a nevelés és oktatás nem hagyományos keretek között folyik. A többszörös szociális és kulturális hátrányban élő gyerekeknek helyi programot kellett kidolgozni. Ez mindenekelőtt lehetőséget biztosít alapvető szokások (tisztálkodás, öltözködés, étkezés) kialakítására és viselkedési formák megtanulására.”
Az új, kitűnő állapotú iskolaépületet sok fővárosi kerület is megirigyelhetné. Leszámítva azt, hogy sáros rúgásnyomok látszanak a falon, s hogy mind a nyílászárók körül, mind az épületek sarkain szembetűnőek a rongálás nyomai. Az ablakokon vasrács. A csenyétei iskola pedagógusai tizenhárom–tizenöt fős osztályokat visznek, s a polgármester szerint rendkívül nehéz a dolguk. Egy ilyen létszámú roma csoport huszonöt–harminc fős magyar osztállyal ér fel, annyira nehéz kordában tartani őket.
Míg az igazgatónő, Gombosné Kiss Éva körbevezet a tágas, világos folyosókon és tantermeken, a „nem hagyományos keretekről” kérdezem. Tartózkodóan fogalmaz. Házi feladat nem létezik; értelmetlen, úgysem készítenék el. Nem vihetnek haza semmit, se könyvet, se tanszert, mert csak elkallódna.
– Akad köztük egy-két tehetségesebb gyerek?
– Hogyne. A cigányok általában nem buták. A gyerekek okosak, szépek, szeretnivalóak. S vannak mindig olyanok köztük, akiket különösen is emelni kéne, mert nyilvánvalóan tehetségesek, de a családi környezet rendszerint visszahúzza őket. A cigányok általában nem bírják elviselni, ha valaki kiemelkedik közülük. Dolgozik itt egy fiatal baktakéki roma tanítónő, őt sem igazán fogadják el: azt mondják, már nem közéjük való.
Nem könnyű együttműködésre késztetni a gyerekeket, de a szülőket sem. A gyerekek a szelídebb fegyelmezésre nem reagálnak, a szigorúságot pedig a pedagógusok nem engedhetik meg maguknak. Ha valami probléma van, a legtöbb szülő a gyerek pártjára áll.
– Előfordul, hogy durván beszélnek önökkel, esetleg fenyegetőznek?
– Nagyon gyakran. Szinte naponta. Aki itt dolgozik, meg kell tanulnia elviselni a megaláztatást.
Az iskola utáni második házban él a csenyétei polgárőrség parancsnoka, Lakatos János. Öblös, ritmikus zene szűrődik ki, s ahogy benyitjuk az ajtót, látjuk: zenekari próba folyik. Egy kamasz fiú szintetizátoron játszik, szájához állított mikrofonba énekel, mellette a szólógitáros; körülöttük hét-nyolc fős közönség, sámlikon, hokedliken. Kezük-lábuk mozog a muzsikára. Nehéz meleg van, izzik a falnál a zománcos sparhelt.
– Lakatos Jánost keressük – ordítjuk bele a hangzavarba.
A polgárőrség vezetője apró, de elszánt tekintetű ember. Bevezet a szobába, behajtja az ajtót.
– Felszerelést, ruhát nem kapunk, igazolvány nincs, pénzt se adnak – sorolja a hiányosságokat. – De mellényünk van.
Lakatos János felesége leakasztja a fogasról az igen hivatalos benyomást keltő, fényvisszaverő, hátul Polgárőrség feliratú mellényt, s rá is adja az emberre, hatalmas büszkeséggel. Lakatos épp esti őrjáratra indul, szívesen fogadja, hogy elkísérjük. Áthaladunk a konyhán, a hangfalakból üvölt a zene. „Elindulok kis hazámból, / megszakad a szívem, / ne sírj értem, édes babám, / ne sirassál engem.” A falakon körben vallásos témájú cifra falvédők, Mária a kisdeddel, imádkozó szentek. Nagy a hangulat, pillepalackból töltögetik a bort.
– Mind az én gyerekem! – ordítja a fülembe a polgárőrség parancsnoka.

Kint már fekete az éjszaka. Viszszacsukjuk a házba a zenét. Lakatos hatalmas, táskányi lámpát visz, legalább tíz góliátelem van benne. Nehéz, mondja, mint a dög. Bekapcsolja: jó harminc méterre vág előre a fénye.
– Reflektor. Ezzel világítok be mindenhova. Úgy tessék rám nézni, megértem a hatvannyolc évet, és börtönben még soha az életben nem voltam. Tetszik tudni, cigány embernél ez nagy dolog. Amikor megbontották a tetőt, leverték a falakat az óvodában, a magam kezével építettem vissza. Hordtam oda pléhtetőt, cserepet, téglát. És raktam. Két hónapig. A polgármester asszony megfizetett, az biztos. De megcsináltam. Itt a telefonom, ha rendetlenkedik valaki, szólok a rendőröknek. Nem haragszanak érte a falubeliek, mert meg is szoktam őket menteni. Megmondom, hogy részegen csinálták, máskor majd jobban vigyáznak, engedjék ki őket. És akkor, aki nagyobb kárt nem csinált, kiengedik, ha kezeskedek érte. Ad a szavamra a paraszt is, a rendőr is. Amikor volt az a nagy verekedés, pár hete, a gyerekeket küldtem a tetőre, ni [a dombra mutat], hogy híjjanak rendőrt. De hiába, meg voltak vadulva a népek, mentek neki a rendőrnek is. A Ficsúr bélelte őket, az a zsivány. Itt nőtt fel, ismerem jól. A rendőrt gyorsan a hátunkhoz vettük, hogy takarjuk, de a cigány csak neki akart menni. És akkor szépen azt mondtam: Ficsúr, vigyázz, mert hatósági ember, ha megütöd, tíz évet kapol. Erre csak elállt.
Elég élénk az éjszakai élet; hol autó vág végig az utcán, hol egy csapat purdé szegődik hozzánk, de János bácsi hazaparancsolja őket. Megyünk, ugatnak a kutyák, ám János bácsi rájuk világít a reflektorral, megszólja őket keményen, hát visszatakarodnak az óljaikba. Azt mondja, így szokta az emberekkel is.
Jár a szél, kavargatja a feketeséget a völgyben. Félkész épületek állnak középen, rájuk suhan a fény:
– Na, ezek a szocportos házak.
– Szocpolos?
– Az hát.
– Mi lett velük?
– Hát a gazemberség, az lett velük.
Rendőrségi adatok szerint a szocpolcsalásoknak a cigányság körében számos változata ismert. Általában bontott, innen-onnan összehordott anyagokból, kalákában felhúznak néhány falat, azt megmutatják az állami tisztviselőnek, s ha megkapják rá az igazolást, fölveszik a szociálpolitikai támogatást – ez nagycsaládosok esetében milliókra rúg. Az álépítkezések persze sosem fejeződnek be, többnyire vissza is bontják a falakat, és az építőanyagból valahol újabb álépítkezésbe fognak. Egy ház anyagából olykor tizenöt–húsz is felépül ilyen módon különféle helyeken.
„Hogyha ég a nap sugára, / a gazdának nagy a kára, / neked semmi, kis bolond: / mindenütt csak hűs a lomb. / Cse’bogár, / Cse’bogár, / a gazdának csupa kár.” Babits 1910-ben írta ezt a versét. A gyakori lopás, betörés nemcsak Csenyétén jellemző; a környék vegyes lakosságú településein, Novajidrányban, Hernádvécsén, Boldogkőváralján, mindenütt hallani ezt a panaszt. Csáji József, aki Garadnán és Novajidrányban falugondnok, így fogalmaz:
– A babot, krumplit, kukoricát fölszedegetik. Költenünk kell rá, s dolgozunk, kapálunk sokat; ha nem permetezünk, a bogár eszi meg az egészet, ha permetezünk és megmarad, a cigány viszi el. Tavaly gyönyörű krumplik voltak, hát nem felhúzgálták!
– Hat sor krumplim volt, mindegyikből legalább tíz métert fölszedtek, s az több mázsa – teszi hozzá egy novajidrányi gazda.
– Honnan tudja, hogy cigányok voltak?
– Láttam.
– Miért nem szólt rájuk?
– Négyen voltak. Mit csináljak? Mire kiér a rendőr, már elmennek.
– A kertünk sincs biztonságban – mondja egy idős hölgy az utcán –, bemennek hátul, oldalt, mindenhol. Reggelre fölszedik a diót, és mindent széttaposnak.
Csáji József szerint mindig történtek kisebb lopások, titokban. De az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy fényes nappal, nyíltan viszik el, amit akarnak. Korábban annyit vittek, amennyi az ételükbe kellett; ezt a parasztok zöme elviselte. De most…
– Ősszel láttam: szekérrel mentek ki a földre, tök, cukkini, minden föl volt pakolva. Eladásra vitték. Guszti volt a vezetőjük Vilmányból, ismerem.
– Nem szólt rájuk?
– Egyedül voltam. Ők öten. Megesett, hogy egy asszony szeme láttára szedték le a cseresznyéjét, s mikor rájuk szólt, azt mondták: menjen onnan.
A falugondnok szerint a rendőrség fellépése általában lassú és erélytelen.
– Garadnára átjöttek a romák egy házhoz bulizni, aztán verekedés, ordítozás lett belőle. Kilenc órakor hívtunk rendőrt, éjfélre jött meg. Ezt nem fogja elmondani egyik rendőr sem magának: félnek. Aki szólni mer, megfenyegetik. A rendőrök általában ugyanilyen falusi emberek; mindenki tudja, ki hol lakik.
– El van fordulva a világ, uram – mondja egy férfi a novaji kocsmában. – Régen, ha volt egy szabadtéri bál, a cigányság hátul volt, a paraszt táncolt a színpadnál elöl. Most fordítva van. Az én gyerekem cigányokkal jár gimnáziumba, ötös tanuló. Neki nem jár ösztöndíj, a cigány iskolatársainak igen. S közben némelyik nyugati autóval megy a segélyért.
A környékbeliek úgy látják, az agresszív cigányokat sem rendesebb társaik, sem a hatóság nem fékezi meg kellőképp. Novajidrányból, ahol az iskolában is megfordult az etnikai arány, sok szülő inkább messzebbi településre viszi a gyerekét. Nemrég egy roma szülő az óra közepén ment be a tanterembe megverni egy gyereket, akivel a fiának nézeteltérése volt; aztán a tanárnak is neki akart menni a folyosón. Az iskolában leverték a lámpákat, és a kinti világítást is kidobálták kővel. Mintha a fénnyel volna bajuk. Biztonsági őrt kellett felvenni az iskolába, nagydarab, tekintélyes helybeli embert. Novajon próbáltak roma polgárőrséget felállítani, mondván: ha már több a cigány, mint a paraszt, tartsák ők is a rendet. Aztán a polgárőrirodáról eltűnt a hősugárzó, egyéb eredménye nem lett a dolognak.

Annak a településnek, ahol a roma lakosság túlsúlyba kerül, vége. Nemrég a szomszédos Hernádvécse is megindult a lejtőn, már nyolcvanöt–kilencven százalékban roma a lakosság. S az ilyen helyeken elértéktelenednek a házak.
– Úgy védtük meg magunkat – mondja egy férfi a takaros Garadna községben –, hogy eltökéltük: cigánynak nem adunk el házat. Legfeljebb boltba vagy kocsmába jönnek át olykor. Mikor tönkretették a virágágyásokat, felállítottuk a polgárőrséget. Azóta, ha megjelenik egy csapat cigány, rögtön odamegy két-három polgárőr, és megkérdezi: honnan jöttök, mi dolgotok van itt? Érzik, hogy szemmel tartjuk őket. Házainkban, kertjeinkben van az életünk munkája. Ha valaki ingatlan iránt érdeklődik, az első kérdése, hogy vannak-e cigányok. Mi azt mondhatjuk erre, hogy nincsenek, és jó árat kérhetünk, mert a környék szép, gyönyörű a táj, a többség dolgozik, és rendben vannak a porták.
Itt a falu vége, áll meg a csenyétei polgárőrparancsnok; az előrebillenő fénycsóva üres dűlőre, pár csupasz fára világít. Megfordulunk, indulunk visszafelé.
Lakatos János közli, rövidesen véget vet az uzsorások uralmának.
– Akkor csapok rájuk, mikor elhozik az árut, csak legyen meg a bizonyítványom a hivataltól. Ezerötszáz forintot elkérnek egy doboz cigarettáért! Ezer a far-hátnak kilója! De ha legközelebb megállnak, már írom is a rendszámukat fölfele. Jár ide egy cigány Miskolcról, házzal is üzérkedik; ezt itt a jányomtól vette el százötvenezer forintba, annyival tartozott neki.

Szépen kimeszelt, rendes épület előtt állunk.
– Elment a jányom Vadásziba lakni, rokonokhoz, de aztán össze lett neki gyűjtve egy kis pénz, hát hazajött. Mindjárt megmutatom, milyen házat kapott az üzértől háromszázötvenezerért.
Kicsit arrébb rogyott falú, beszakadt tetejű viskóra mutat Lakatos; az ablaknyílásokra ragasztott nejlont pufogtatja a huzat.
– Az a cigány is innét vakarózott ki, ott lakott lent. Most meg ezt csinálja a többivel. Június utolján harminc–negyven kocsi állt a falu közepén, azok mind uzsorások voltak, hozták az árut, a nép meg vitte. Na, ezt kellene megoldani Gyurcsány elvtársnak. Lehet, hogy nem is tudja, mert biztos tenne valamit.
– Írja meg neki – évődöm, és meglep a válasz:
– Megírom. Egy levelet már írtam, saját kezéhez. Megírtam, hogy a nyugdíjam kevés, a szemem állapota rossz, beteg a gyomrom; kéne egy kis emelés, a tanácsnál meg nem adnak.
– És mit válaszolt?
– Még semmit.
„Erdőn hogyha zsidót látsz, / meg se nézed, nekilátsz. / Mezőn hogyha lányra lelsz, / meg se kérded, úgy ölelsz” – írja Babits. De Lakatos János azt állítja: a legtöbb cigány dolgozna, ha muszáj volna, meg ha lenne mit. Ügyes a cigány ember, esze is van, a keze is jó. Régebben volt kosárfonás, „meg minden”; maga a polgárőr is tud kosarat készíteni, még koszorút is.
A dombtetőn fehérlő toronyra mutatok, s kérdem, működik-e még a templom. Tiszta üres, feleli Lakatos János. Volt itt egy papocska, de elment, azóta ki van fosztva az egész; ki-be járnak a cigányok, mint a szél. Még lakik bent egy harang, nem tudni, mi lesz a sorsa; egyelőre meghúzza a harangozó minden délben.
– Magyar ember, hatvanéves, csak hát iszik szegény. Attól félek, egyszer legömbörödik a toronyból, s nem kel föl sose. De azért harangoz rendesen.
Megyünk, locsogó léptekkel. Az egyik udvaron motoros fűrész visít.
– A fatolvajokkal mit csinál, János bácsi?
Nem felel.
– A fatolvajokkal…?
– Jaj, hát van az erdőn sok fa, de még mennyi. Én csak az ágakat szedem, még örül is az erdész. Azért haragszik csak, ha kivagdossák a fát.
– És kivagdossák?
– Hát ki. Mert muszáj – vágja el a szót a polgárőr, Lakatos János, s köp egy nagyot a sárba.

A cigányság problémájának gyökere a szegénység, valamint a többségi társadalom előítéletes viselkedése. Aki azonban az észak-magyarországi régióban él, tapasztalatai alapján előbb-utóbb megkérdőjelezi ezt a kisebbségvédelmi dogmát. A csereháti Gadnán, ahol a cigány lakosság túlsúlyba került, a pusztulás és a mindennapi agresszió vált jellemzővé. Az őslakosok pedig egyre védtelenebbek.

Gadnán az ég is piszkos. A falut patak vágja ketté, a partja csupa gaz. A hídnál kászálódunk ki az autóból. Megkérdezem az arra haladó kisfiút: mi a neve ennek a víznek? Vállat von.
A hídhoz közel áll a művelődési ház, igen csinos épület. A kapu nyitva, férfiak járnak ki-be. Mikor a polgármester felől érdeklődöm, egyikük a községbe torkolló betonút felé bök: ott elöl; az a ház, aminek lukas az üvege.
– Bedobták, azért lukas – mondja a polgármester édesanyja, mikor odaérkezünk.
A parasztház udvarán szép nagy libák totyognak. Félénken megyünk be, mert egyikük ugyancsak megindul felénk.
– Jó házőrző a gúnár – mosolyodik el az idős gazda, és elhessegeti a jószágot. – Na, tessék jönni, megmutatom, hogyan alszunk – vezet be a szobába; az asszony kiemel az ágy mellől egy vasvillát. – Sokra tán nem mennénk vele, de valahogy csak kell védekezni. Azt pedig megüzenték, hogy bajunk lesz.
– Ott volt hatvan évig a kertem, ne – mutat előre a néni –, szétverték, tönkretették. Van egy szomszédaszszonyom, néma a férje, mert korábban a torkát műtötték. Egy kerge cigány, bizonyos Nyúl megfenyegette őket. Hívtuk a rendőrt. Nyúl tagadott, nem tettek vele semmit. Aztán tönkretették a kertünket. Innen a második szomszédban lakik egy vénasszonyka, nyolcvannégy éves. Egyik éjjel zajt hallok az utcán, kimegyek, s a kapuból látom: jön három inas, egyiknél kisbalta. Annak a fokával kiemelték a kaput, és mentek befelé a néni kertjébe. Nekem nagy hangom van, rájuk kiabáltam: nem szégyenlitek magatokat? Elszaladtak, de azért kihívtam a rendőrt. Megnézték a kaput, fölvették a jegyzőkönyvet, elmentek.
Az asszony azt meséli, a gyilkosság előtt könyörögtek a rendőröknek, hogy jöjjenek, mert baj lesz. Előtte már fenyegetést kaptak, hogy az egyik „inas” nyolc parasztot fog megölni.
– Aztán betörték kővel az ablakunkat, s a kapunál kiabáltak, hogy Emil, a fiam nem tesz értük semmit. Az idősebb fiam erre ki akart menni. Derék ember, nagyobb, mint maga; hármat is elbírt volna, de nem engedtem. Csak a kerítésig ment, leverték a szemüvegét. Odamentem én is a kapuhoz, és rájuk kiáltottam, menjenek innen. Erre az egyik ököllel az arcomba vágott. Ezt kellett megérnem. Nyolcvanéves vagyok, még senki meg nem ütött – kezét az arca elé kapja, megrázkódik a válla. Úgy folytatja, az ujjai közt csorgó könynyek mögül:
– Azon az éjszakán hajnalig ordított a Mari néni kutyája, de nem mert odamenni senki…
Megérkezik Szemán Emil, ötven év körüli ember. Próbálja nyugtatni az anyját.
– Menjünk át a hivatalba, majd elmondok mindent.
– Ezzel a házzal mi lett?
Fekete, üszkös falcsonkok előtt állunk meg.
– Hát, felgyújtotta egy helyi lakos.
A kutyák megveszekedett csaholásától alig halljuk a hangunkat.
– És ezekkel?
A domboldalon végigfutó főútról, ahol állunk, belátni a falut; házromok éktelenkednek a lakott épületek közt, mintha bombatalálat érte volna őket. A polgármester elmondja: ha egy magyar elmegy vagy kihal, cigányok veszik birtokba a házát. Amelyikből el lehet vinni valamit, elviszik, eladogatják. Amelyik csak vályog meg rossz gerenda, lerombolják. Csak nemrég hét házat pusztítottak el.
Szemközt az egyik ház előtt határőr-terepjáró áll.
– Mi történik ott?
– Semmi. Tegnap mulattak, összeverekedtek valami asszony miatt – mondja Szemán Emil. – Ki kellett hívni a rendőröket. Most azért jöttek a határőrök, hogy „kivizsgálják az ügyet”. Nemsokára elmennek, és megint szabad lesz a vásár.
A hivatal apró irodaépület, ablakait fekete vasrács védi. Az ajtóra rajzszögezett papír időközi választásokról tudósít. Behúzódunk az épületbe; jobb is, mert igen hideg a szél. Megesett, meséli a polgármester, hogy nem mert kimozdulni innen, mert tombolt kint a lakosság: kevesellték a segélyt. Rendőr kísérte haza a faluvezetőt.
A testületet néhány hete, a gyilkosságot követő napokban feloszlatták. Az egyik cigány származású képviselő, Lakatos Dezső indul a polgármesteri posztért. Ma éppen disznót vág, nagy mulatozás lesz, meghívta az összes romát.
– Édesanyám, mint hallotta, elég szókimondó aszszony. Azt mondta nekik: a ti bandátokból került ki a gyilkos, miért nem akadályoztátok meg? Ez érzékenyen érintette őket, mert a gyilkos tényleg közülük való, a Dezső édestestvére feleségének a fia. Azóta mondogatják, hogy nagyon megsértettük őket. Ezért oszlott fel a testület. Dezső állítja, hogy az egész cigányságra akarom kenni a felelősséget. Úgy megsértődtek, mintha nem volna mindennapos a faluban a bűncselekmény. A betöréseket, lopásokat főleg a magyarok kárára követik el.
– A terményt elviszik?
– Nincs itt már termény, a kilencvenes évek közepétől nem gazdálkodik senki. Minek? Volt a határban kender, kukorica meg szőlő is, mert amúgy jó ez a föld, de végül a magyarok rájöttek, nem éri meg. Én vessek, a cigány arasson? Volt, aki azt mondta: elkezdem alulról a szüretet, de a cigány megelőz felülről, már csak mezgérelni tudok. Errefelé ilyen egy porta: első ház, pitar, utóház. Régen hátul vetettük a házhoz való zöldséget, de ma már az első ház udvarán teszszük, hogy szem előtt legyen; így sem biztos, hogy megmarad.
Szemán Emil eldöntötte, nem indul a polgármesterségért, pedig a falu egyik fele még mellette áll. Vannak itt jóakaratú cigány emberek, akikkel lehetne valamit kezdeni, mert ki akarnak emelkedni – de visszahúzza őket a többi. A polgármester a közhasznú munkára se igen talál jelentkezőt; többnyire azt felelik: minek menjenek napi hat órát dolgozni? Hogy háromezer forinttal többet kapjanak?
Két helyi fiatal vezet át Lakatosék portájára. Igen örülnek, hogy este „buli lesz a kultúrban”. A polgármesterjelölt háza előtt nagy a sürgés. A disznót már leölték, hogyne, fel is darabolták, megsütötték a vért hagymával, majoránnával; fasírtot, hurkát is csinálnak, készül az abalé, mondják az asszonyok. Árad kifelé az illat.
– Lakatos Dezső – nyújtja át kezét a kerítésen egy középkorú férfi. A falu helyzetét firtató kérdésünkre azt feleli: nem ad elég munkát az önkormányzat.
– Én az édestestvére vagyok Dezsőnek – lép mellénk egy férfi. Erősen dülöngél, nyilván nem a széltől. Kérdezetlenül is sorolni kezdi Szemán Emil vétkeit, valamint az előnyöket, amelyeket testvére megválasztásától remélhet a lakosság. Mint mondja: Szemán nem tesz a cigányságért semmit, pedig lenne munka a szendrői gazdaságban, csak meg kéne szervezni. Most az óvodát is bezáratta, direkt. Azonkívül iszik és gépezik, elteszi a pénzt, pedig van neki.
– Ez a kultúrház le volt robbanva, a testvérem építette fel, hogy legyen a faluban valami. A Dezső el fogja intézni, hogy kivakarózzunk a szegénységből, amibe bele vagyunk nyomva. Itt vagyok én is nyolc gyerekkel, kapok huszonötezer forintot. Azt akarják, hogy ebből éljünk?
– Támogatást is szépen kapnánk az óvodára, milliókat – mondja a polgármesterjelölt, de a testvére nem hagyja nála a szót:
– Valamikor ide jártunk elsőtől negyedikig az általánosba. Akkor még szépen éltünk együtt, a cigányok kint a telepen, a magyarok bent. Most sincs harag, de a polgármester miatt nem megyünk előre. Nincs bolt. Nincs a fiataloknak klubhelyiség. A mi időnkben minden este volt a kultúrban televízió, lemezjátszó, kártya. Dezső, hány gyereked van, testvérem? Nyolc? Nekem is. Hát a Dezső a nyolc gyereke dacára megvette a nagy hízót, és levágta, hogy végre ünnepeljen ez a szegény falu. Ilyen szíve van.
Lakatos Dezső azt mondja erre:
– Most már a magyarok a kisebbség, akárhogy nézzük. Elmentek, kiszorultak innen. Kezünkbe kell vennünk a sorsunkat. Ami magyarság itt van, már semmi. Öregek, már nem tudnak mit felmutatni.
– Maguké a jövő – mondom elismerően.
– A gyerekeinké – mutat körbe a polgármesterjelölt. Épp kiszalad a kapun egy kislány, jókora karéj kenyér a kezében, gőzölgő fasírtot egyensúlyoz rajta.
– Annak idején – folytatja a polgármester testvére – hét falu központja volt ez a község. Volt téglagyár, kőbánya, csirketelep meg lótenyésztés. Most ez az ország utolsó faluja a polgármester miatt. Megadtuk a lehetőséget! Elég a türelemből!
Megtermett, bajuszos férfi lép a diktafonomhoz, és egyenest belenyilatkozik:
– Koltai Tibor vagyok, tizenkét év alatt semmit nem kapott a falu. Most is bezárták az óvodát. Harminc gyerek járt oda. Szóval, mink itt születtünk, itt is akarunk meghalni, csak jobb színvonalon.
– Negyven – mondja az édestestvér.
– Mi negyven? – kérdi Koltai Tibor.
– Negyven gyerek járt az óvodába. De ne te beszélj, koma. A Dezsőnek tessék adni a mikrofont, ő lesz a polgármester.
– Egyet követelünk: a mi pénzünket ne vegyék el, mert az nekünk jár – hajol a diktafonhoz Koltai Tibor.
– Maradj mán! Abból kell kiindulni, hogy megyek tárgyalásra ötödikén, mert a gyerekeim nem járnak iskolába, és fel vagyok jelentve – méltatlankodik az édestestvér, láthatólag gyűlik benne az indulat.
– Adjanak nekünk négy évet, hogy megmutassuk, mit tudunk!
– Nem erről van szó, hanem hogy a Dezsőt milliomosok is támogatik!
– Visszaállítjuk az óvodát, iskolát!
– Nem kell, csinálják vissza ők!
Ide-oda rángatom a két száj közt a diktafont.
– Maradj mán, koma! – csap a levegőbe a polgármesterjelölt testvére. – Tenni kell valamit! Vagy legyilkoljuk az egész falut, és legyen rezervátum! Csakis cigányokkal! – kiáltja a diktafonba.
– Ne beszélj mán, te! – csitítja Koltai –, demokrácia van, nincs rezervátum!
– Én nem tudom, mit csinálok veled, te! – ordít a polgármesterjelölt testvére. – Még nem beszéltem ki magam, majd mondd el utána!
Koltai valamit visszaordít, hangzavar támad, a gyerekek nevetnek; néhány asszony kilép az utcára; a polgármesterjelölt testvére lecsillapodik, majd fejét csóválva, morogva elvonul.
Az inkriminált óvoda a dombtetőn áll, Koltai Tibor mindenáron fölkísér minket. Az épületen széles repedések láthatók hosszában-keresztben. Nagy vaslakat lóg az ajtón. Nézünk, bólogatunk, aztán visszafordulunk. Elhaladunk a gyönyörű templomépület és a makulátlan, takaros parókia mellett.
– Nincs itten lelkész, nem lakik. Ha bezárták az óvodát, miért nem nyitják ki nekünk a parókiát? Oda nem engedik be a cigányt! Nem akarják, hogy kultúránk legyen, hogy feljebb kapaszkodjunk.
Megtorpan, szembefordul:
– Tudják, mi van itt?
– Mi van itt?
– Fajgyűlölet. Azt akarják, hogy elpusztuljon a cigány. Sose volt ilyen, még a Hunyadi-rendszerben sem.
– S mi a véleménye arról, ami Mari nénivel történt?
Összehúzza a szemét:
– Az véletlen volt. Semmi közük hozzá a cigányoknak. Ilyen nem volt azelőtt Gadnán ötszáz évig. A romák nem bosszúállók. Ha iszunk is, nem sokat, csak hogy egy kis jókedvünk legyen a sok nyomorúságban. Ha összeveszünk egy kicsit, másnap azt mondjuk: ne haragudj, bocsánatot kérek. Elvittek egy inast, de azt mi jól ismertük, lehet, hogy nem is ő volt. A cigányok ellen akarják az egészet felhasználni, érti? Mari nénit mindenki szerette, hordtuk neki a tojást, zsírt, mindenfélét; segítettük, mert szegény volt.
Közben leérünk, elköszönünk, megyünk az utcán visszafelé. De egy pillanatra hátranézünk, s megtorpanunk a meglepetéstől: Koltai Tibor az utca kellős közepén vizelni kezd; fröcsköl jobbra-balra, miközben halad. Körülötte gyerekek szaladgálnak.
A kiégett ház előtti póznáról leszakadt vezeték lóg, másfél méterre himbálózik a járda felett. A mellette álló takaros házból idős, jól öltözött, tetovált homlokú asszony lép ki. Megszólít:
– Tessék megírni, hogy lóg a vezeték, nem merem kiengedni a gyereket játszani.
– Jó, megírom.
– Pedig három unokát nevelek, két fiam a börtönben van, a harmadik meg… – és törölgeti a szemét.
– Hol a harmadik?
– Ott, ne – mutat a túloldalra, ahol mentő áll egy ház előtt; épp kihoznak valakit, emelik hordággyal a kocsiba.
– Mi lelte?
– Benne volt szegény a verekedésben tegnap, de nagyon rosszul üthették meg, mert egészen odavan, ki kellett hívni a mentőt. Fiú, mégis alulról vérzik. A szemit is kirúgták. De nem szúrták meg.
– Nem félnek, hogy ma is verekedés lesz? Ott lesz a disznótoron az egész falu.
– Csak a fele – igazít ki az asszony. – Nekem a Dezső neje édestestvérem, de már tíz éve nem szól hozzám. Mert én szegény vagyok, hát kitagadott.
És mesélni kezdi a sorsát:
– Egyik fiam kijött a börtönből, aztán felgyújtott mindent – mutat az üszkös romokra. – Őrjöngött, saját magát is bántani akarta, de nem sikerült. Korábban két polgármestert is megvert, erős gyerek volt. Most nem börtönben van, hanem a gyógyítóban, mert megbolondult. De tessék bejönni, énhozzám be lehet, olyan gyönyörű minden. Szentképek, szent szobrok. Tisztaság. Paraszté volt régen a ház. Ahány nyomozó kint volt nálam, mind lefényképezte belül is, hogy milyen szép.
– Mari nénit ismerte?
– Persze, minden vasárnap fölment a templomba. Adott zöldséget, krumplit, igen rendes volt. Úgy ríttam érte! Még jobban, mint egy cigányért, higgye el.
– Miért zárták be az óvodát? – kérdem később a polgármestert. Édesanyja ezúttal is hamarabb szólal meg:
– Negyvenig számoltuk a betöréseket, aztán már nem. Elvittek onnan mindent, pedig saját gyerekeik használták. Van egy társulás, annak a másik fiam az elnöke. Ő volt fenn az igazgatóval, a jegyzővel meg az ombudsmannal. Megállapították, hogy veszélyes az épület. Az önkormányzatnak nincs pénze, hogy rendbe hozza. Ezért átmenetileg bezárták. A gyerekek valószínűleg Gagyvendégibe fognak járni.
Előjön ismét Szemán Emil édesapja, s így szól:
– Szabad még valamit mondanom? Kérem, tessék beleírni, hogy figyeljenek ránk jobban, mert itten rajtunk senki nem segít, teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Köszönöm szépen, csak ennyit akartam.
És visszaballag a házba.
– Ez az inas nem is látszott gyilkosnak, még előtte való héten itt járt, hogy vegye fel őt az Emil közmunkára – mondja az asszony. – Nem érti senki, mi szállta meg. De már ült a félelem napok óta a falun…
– Aznap arra kértem a rendőröket – mondja Szemán Emil –, hogy jöjjenek, mert rosszat sejtek. Kint voltak délután háromig, aztán elmentek.
Mari nénihez a szomszédasszony szokott átmenni reggel, és feltűnt neki, hogy a kapu nincs bezárva. A kulcs kívül volt az ajtóban, tehát még nem is zárkózott be este, mikor bementek. Semmit nem vittek el. A másik szobába, ahol az értékeit, a porcelánjait tartotta, be se nyitottak. Egy ezerforintos oda volt tűzve a konyhaszekrényre, talán reggelre, kenyérre; ahhoz sem nyúltak. Többen is mondják a faluban: nem gyilkosság volt, hanem kivégzés. Baltával verték szét az asszony fejét, szemét kinyomták, lábát levágták, megerőszakolták. Nyolcvannyolc éves volt.
Gadna. Ruszin szó, azt jelenti: kígyó.
A sor végén az út fölkap a dombra, aztán elhalad a parókia, a templom, a lelakatolt óvoda mellett, s egy nagy kanyarral kiszalad a temetőbe. Ennek a dombnak az alján áll Mari néni háza; előtte fehér kőfeszület, az előtt pedig gyertyalángokat cibálgat a szél. Kicsit odébb négy fekete ruhás asszony áll. Három idősebb, egy fiatalabb. Elmondják: Mari néninek most volt a születésnapja, azért vittek neki gyertyát. És mondani kezdik, hogyan sütött-főzött Mari néni, kertet, virágot ápolt, hordta a virágokat, koszorút, mécseseket a templomba; olyan fáradt nem tudott lenni, hogy ne menjen, olyan szegény nem tudott lenni, hogy ne adjon, olyan szomorú sose volt, hogy egy jó szava ne legyen; sírják, mondják: átélte a háborúkat, annyi mindenen átment, édesanya volt, nagymama volt, három gyereket felnevelt, miért kellett ilyen csúnyán…
– Rettegünk nap mint nap! Csak úgy megyünk templomba, hogy egy otthon marad; ha látják, hogy üres a ház, bemennek. Tizenöt percre mentem el a múltkor a keresztlányomékhoz: már a kiskonyhám ajtaja be volt feszítve. Van köztük rendes, nem azt mondom. Itt is tán csak négy-öt családot kéne megfegyelmezni, a többivel zöld ágra lehet vergődni. Lakik itt egyetemista cigány is. De sajnos nem a kiemelkedni vágyók húzzák a többit fölfelé, hanem fordítva.
– A távolsági busz tömve van velük – szól a másik –; ha az ember rájuk néz, vagy nem adja át a helyét, már sértegetik, belekötnek. Tudja, hányszor hallottam, hogy kiirtanak minket? Legutóbb azt mutatta a sofőr: vett a Volán új üléshuzatokat a buszra. Hát mindet fölhasogatták késsel. Mondja meg, miért?
– Miért? – kérdi a harmadik asszony is.
Nem tudjuk.
Megyünk. Jó beülni az autóba, és menni. Átfagytunk, keresztüljárt a hideg szél. A művelődési ház környékén autók forgolódnak, kezdődik a mulatság. Lebukott a nap, lassan megtelik sötétséggel a völgy. Csak néhány lakásban ég a villany, és Mari néni háza előtt fehérlik a kereszt.

„… megbicsaklott hitűek álmaiban,
csattan az ostor, rajtunk, akik
hét vármegyét égettünk porrá virtusból,
fejünkre emeltük sugarastól
a Napot, hasba rugdosott anyáink
ölét parázzsal perzseltük,
csattan az ostor, bicskával
megvérzett ujjak szorulnak
nyakunkra, a csillagszemű
koponyák is fölmagasodnak bűneinkbe
a fák gyökerei közül, ahová elástuk őket,
igazak szigorú szavai dulakodnak
halálunkért: ha mertünk bírák lenni,
vádlottak padjáról se szökjünk meg
gyáván…”
(Részlet Bari Károly
Az ítélet napján című verséből)

Forrás: Magyar Nemzet

Megjelent: 3476 alkalommal

Hozzászólások  

 
Ithaka
#1 citromail.huIthaka 2013-01-29 22:32
Kiffog hozni igazságos törvényt a becsületes nenzetek fólé ? akik soha nem voltak antiszemiták és soha nem is lesznek, mert nem olyan vért örökölnek mint a cigány nemzet, rokon népével a zsidóval, ugyszintén a cselekedetükben is , negyon sok kisfaluról ugyan ezt meglehetne irni ! ( HÓÓÓVÁ JUTUNK TEEESSÉÉ-ÉK MOÓNDANI ) ha ez igy megy tovább !!! De nagyon remélem a felbujtó cion társadalom is sorra kerül ezeknél a barbár népcsoportnál mivel a zsidóságnál hosszasan élik az öregkort, ( a jó dolgokból öksem maradjanak ki !!! ) Kérem a Magyar honfitársaim senkisem adozon, hogy a drága politikusaink ezeknek adják segéjként. Hamarosan eljön az -az idö amikor a zsidóságot és a cigányságot kiüzi minden nemzet magából, és akkor ön-ön magukat is kipusztitják, mert a rossz-gonosz Istennek sem tetszö viselkedésü ördög gyilkos nemzetek, és ök kiabálják ránk., hogy antiszemita, rasszista, meg a leg öcsmányabb jelzöket. Elég legyen abból ami a politikusaink szájából, mindenféle hüje habracsolás elhangzik , nekükn is vannak leszármazottjaink akik számon kérhetik a ti leszármazotjaitoktól a ti jellemtelenségeteket és pirulhat az ábrázatotok, és utódaik orcájuk . Nagyon megérett a helyzet kitisztinani a pondroktól , népünket, végre felsóhajtanánk és neki látnánk szabadon felépitenünk újból és újból gyönyörü Magyarhazánkat, Istenünk is azt akarja, hát tegyük meg óhaját !!! :-?
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 489 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.3%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 297
This Week: 297
Last Week: 4884
This Month: 22079
Last Month: 23517
Total: 1546996

Belépés