Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Aug22

2008. Április 25., Péntek 20:46

Tönkretételünk története szakaszokban

Írta:  Czike László
Értékelés:
(10 szavazat)
A gazdálkodó szervezetek és a magánszemélyek, az állampolgárok egyaránt joggal re­mélhették, hogy a szolid konjunktúra időszak to­vább folytatódik, hiszen a töretlen fejlődéshez minden gazdasági feltétel adottnak látszott. Nem így történt. A kormányváltás után, minden előzetes előjel nélkül "kiderült", hogy Magyarország ismét "súlyos válságban" van, noha a nemzet­gaz­daság - a pannon pu­ma - "dübörög", mégis legott újból eret kell vágni rajta.

 Tönkretételünk története szakaszokban

Írhatnám, hogy tündöklésünk és bukásunk  de nem teszem, mert egyrészt Mátyás óta már egyszer sem tündököltünk, másrészt tel­jesen, véglegesen még nem buktunk el, ámbár sokan látják már az alagút másik végét, amelyen át nem a fény, hanem a szuroksötét szűrődik be. Demján Sándor például a sovány tehenek 10 évét jö­vendöli ő tudhatja, miért!, meg hogy gazdasági értelem­ben mi leszünk Európa se­reg­hajtója. Gondolom aggok, bete­gek és sze­­­gé­nyek anti­szo­­­ciális elfekvője, a Római Klub legendás ajánlására...

De írhatnám azt is, "gyöngyvirágtól lombhullásig", vagy "a Feketé­től a Veresig", "az utolsó ötéves tervektől a felzárkóztatási progra­mig", mely átlátszó blöffjeivel megkísérelné még a fizikai törvények meg­hágását is, ti. hogy nulla vagy negatív gazdasági növekedés­sel érje utol a rohamosan távolodó összeu­ró­­pai átlagot gatya­fé­ken, has­mánt, ellenszélben, ráadásul lefelé a meredek lejtőn.

A legtalálóbb cím: hogyan lett a 22-ből 230, s a 100-ból nulla?

Amely "képletben" előbbi az adósság utóbbi pedig a népvagyon. A rendszerváltás (1990) óta a nemzetgazdaság összesített adós­sá­ga dollárban kifejezve mintegy a 10-szeresére nőtt, míg a pro­fit­ter­melő mű­kö­dő tőke nagy­jából egészében eltűnt. Mindeközben a dollár paritása (vásárlóereje) a forinthoz mérve hozzávetőlegesen háromszo­ro­­sára nőtt. Mi okozhatta a kereskedelmi és a min­den­faj­ta cserearányaink ilyen horribilis mértékű leromlását, nemzeti tel­je­sítményünk és vagyonunk elképesztő mértékű értékvesztését?

Ezt fogjuk most nyomon követni, hat, névvel jelölt szakaszban.

Fekete-szakasz (1968-1981)

Új gazdasági mechanizmus. A társadalmi tulajdon csonthéja repe­dezik. A bővülő anyagi érdekeltség feszíti a korlátokat, miáltal a pénzviszonyok növekvő szerephez jutnak. A Magyar Nemzeti Bank - Fekete János elnökletével  nekilát a produktív világbanki hite­lek felvételének előkészítéséhez. 1970. és 1980. között, az utolsó 5 éves tervek keretében jelentős produktív állami nagyberuházások valósul­nak meg, mindenekelőtt az infrastruktúra és egyéb termelő szolgál­ta­tások (pl. a távközlés, a hírközlés és a közlekedés) terüle­tén. Mindössze­sen cca. 1 milliárd USD értékben. Azonban a glo­bális olaj­válság következtében a magyar külkereskedelmi csere­a­rá­nyok rohamosan romlanak, a deficites fizetési mérleg nem bírja el a növekvő adósságszolgálatot. A Nemzeti Bank már a kamatos kamatok fizetésére vesz fel egyre újabb hiteleket, a tőketörlesztés már meghaladja csökkenő fizetőképességünket.

Medgyessy-szakasz (1982-1989)

Medgyessy Péter, a D-209-es fedett pénzügynök, majd pénzügyér, majd tanácsadó-vállalkozó, majd bankár, majd megint pénzügyér, sőt, levitézlő miniszterelnök pénzügyi-szakmai és globális politikai értelem­ben egyaránt Fekete János hűséges és méltó tanítványa. A jelzett szakaszban lépett Magyarország arra a monetáris lejtőre, a­melyről azóta sincs visszafordulás. Ha valamely országból éveken-évtize­deken át több pénz és érték megy ki, mint amennyi be­­jön, az az ország egyrészt elszegényedik, másrészt eladósodik. Gondoljuk csak meg! A bejövő pénz - ebben a szakaszban kizárólag bankhi­tel! - a FED és a Világbank által papíron és/vagy elektronikusan ki­bo­csá­­tott, jobbára fedezetlen "játékpénz" dollárhitel; ami viszont in­nen kiment, egyrészt értékes mezőgazdasági és ipari cikk, áru, másrészt jóval az árfolyam feletti ráfordítással, keservesen kiter­melt valódi dollár, a kamatos kamatok törlesztéseként. Vagyis ami pénz bejött, a hitelező külföldi bank "fizette", ami meg kiment, azt munkája va­lódi értékeivel az egész magyar nép. A bejött játékpénz nem termelt új értéket, mert - szemben a korábban felvett 1 milli­árd dollár "valódi" hitellel, amit produktív beruházásokra fordítot­tunk - azt teljes egészében kamatfizetésre költöttük. Ebben a sza­kasz­ban eladósodtunk és elszegényedtünk, fellángolt az infláció - mert a magyar nemzetgazdaság egyhelyben topogott, miközben a GDP újérték-hányada, mint az ablakon kidobott pénz, a felvett hi­telek kamataira folyt el. A MNB belső műhelytanulmányai leírják, hogy az említett 1 milliárd dollár hitelt összesen 11 milliárd dol­lár kamattal terhelten fizettük vissza. Az egyre veszteségesebben termelő magyar állami vállalatok mindegyikére jelképes jelzálog került - a Világbank és a többi hitelező számára a teljes magyar nemzetgazdaság jelentette az egyetlen fizetési garanciát. A magyar társadalmi tulajdon - észrevétlenül - a titokban felvett párt­álla­mi hi­­telek fedezetévé alakult át. És hogy az adósságspirálra felépített adósságcsapdából soha többé ne szabadulhassunk ki - Medgyes­sy Péter vezényletével beléptették Magyarországot a Nemzetközi Va­lutaalapba és a Világbankba. Aztán már jöhetett - a szanálás.

Antall-korszak (1990-1993)

Amit nagy ravaszul - rendszerváltásnak neveztek el. (Mármint: a szanálást.) Ugyebár, min­den­ki ismeri a köznapi életben "érvényes" közmondást: "Keresd a nőt!". Nos, a nemzetközi politikában ez így "módosul": "Keresd a pénzt!". Végső soron mindent a pénz, a pro­fit mozgat. Önmagában vehető politikai érdek, motiváció nincs is - min­den "ártatlan" terv vagy cselekmény mögött is monetáris és profit megfontolások keresendők. A rendszerváltás valódi célja te­hát nem a magyar nép kommunista uralom alóli "felszabadítása" volt, hanem a magyar nemzetgazdaság szanálása, vagyis termelő kapacitásainak privatizálása és leépítése, a magyar beruházási és fogyasztási piac megszerzése  a hitelek miatti jelzálog­köve­telés behajtása révén potom áron. Azért, hogy a magyar társa­dal­mi tulaj­­don "csonthéjas burkát" az átalakulási és társasági törvé­nyekkel (Sárközy Tamás) feltörjék, miáltal minden használható ér­ték és jövőbeli profit - most már közjogilag is - a nemzetközi rész­vény­tőke tulajdonába kerül. Németh Miklós, reform-kommunista mi­niszterelnök, néhány hónappal a hatalom színlelt átadása előtt, fontos, drámai bejelentést tett. Magyarország külföldi adóssága - a leírt előzmények után és dacára - 22 milliárd dollár (1990). Ez a bejelentés akkoriban, amikor a "demokráciánk" még a mainál is ki­sebb gyerekcipőben járt, nem kavart semmilyen vihart, hiszen a 10 millió magyar jószerivel azt sem tudta, mi az, hogy államadós­ság. (Az a másik bejelentése sem aratott különösebb kassza­si­kert, miszerint merénylet készült ellene, a még regnáló miniszterelnök ellen.) Nos, nézzük a hatalom "átadása", mint kasszazárás körüli fontosabb makroszintű adatokat. Külső államadósság: 22 milliárd dollár. Hogy ez tételesen hogyan, miből jött össze, soha nem rész­letezte, mutatta be, hagyatta jóvá (pl. az új Országyűléssel) senki. Csak úgy elfogadták, átvállalták, mint a Németh-kormány legitim (?) hagyatékát. Csak a hatalom, a zsákmányszerzés távlati le­he­tő­sége számított; arra senki nem gondolt, hogy az "előtalált" adós­ság levethetetlen, évről-évre növekvő malomkőként húzza a víz alá Magyar­országot, majd még 2008-ban is, sőt, talán mindörökre. Az úgynevezett 'belső államadósság', mármint a forintért értékesített ál­lamkötvények állománya akkor még nulla volt (ezt csak az évti­zed közepén vezették be). Valutatartalék: nulla. Külföldi befektetés vagyis "bejövő tőke", illetve annak állománya - gyakorlatilag nul­la. Állami vagyonból működő tőke: a világbanki szakértők - nyilvá­nos­ságra nem hozott - globális, mértéktartó felértékelése szerint: 80-100 milliárd dollár, üzleti-piaci értéken mérve, ami a tőkés va­gyonértéke­lés gyakorlatában a működő tőke hozadékaként vár­ha­­tó profit jelenér­tékre diszkontált, tőkésített összegével egyenlő. Igen ám, de a privatizáció során a külföldi befektetők hivatalosan nem piacot, hanem csődportfoliót vásároltak, ezért 10-szeres haszonnal vették meg a magyar termelőkapacitásokat, s valójában a piacot.

Az Antall-adminisztráció két történelmi hibát követett el.

Egyrészt jogfolytonosan átvállalta az "örökölt" 22 milliárd dollár (ek­kor még: államadósság = nemzetgazdasági adósság - az MNB­nek devizamonopóliuma volt, a forint még nem volt konvertibilis) adósságszolgálatát, anélkül, hogy felülvizsgáltatta volna, miből is ered(t). Másrészt pánikszerűen elindította, szinte a teljes működő tőke alapos előkészítés nélküli privatizációját, mintha tényleg csak jelzálogjog-érvényesítést teljesítene, kvázi külső kényszer alatt, pe­dig még Soros György is az ellenkezőjét tanácsolta. Schamschula György, aki ezidőtájt Antall személyes tanácsadója volt, írásaiban szintén megemlékezik arról, hogy Antallt senki és semmi nem kö­telezte, sem az államadósság átvállalására, sem a kampányszerű, átgondolatlan privatizációra. A terve az volt, hogy a bevételből kifi­zeti a teljes adósságot, a maradékot pedig állami befektetésekre és szociális juttatásokra költi. Mint tudjuk - ebből nem lett semmi. A káposzta mind elfogyott, de a kecske sem lakott jól. Mára az állami vagyon az eredeti érték 10 %-ára olvadt, az adósság pedig a több­szörösére nőtt. Az összesen cca. 8-12 milliárd dollárnyi privatizá­ciós bevétel meg minden évben eltűnt az állami költségvetés fene­ketlen, a becsődölt nagybankokat is konszolidáló bendőjében...

Horn-szakasz (1994-1997)

Az 1995. és 1996. év makrogazdasági szempontból a rend­szervál­tás utáni időszak két legrosszabb éve; ennél kilátástalanabbnak tán csak a 2007. és a 2008. (lesz) mondható. (Akkor Bokros-cso­mag, ma Gyurcsány-Veres csomagok tucatjai, Kóka-szafaládéval feldíszítve.) Az infláció az égbe szökött - 28-30 % -; a bankkama­tok persze még ezt is meghaladták. A gyógyító érvágásnak mon­dott Bokros-csomag hatására a reálbérek ismét mélyen az 1989-es szint alá zuhantak, és ekkor érték az első súlyos találatok az álta­lá­nos egészségbiztosítást és az ingyenes orvosi ellátást is. A büd­zsén tátongó hatalmas lyukakat a pótlólagos privatizációs bevéte­lek­kel igyekeztek betömni, cca. 4 milliárd dollárért eladták a tel­jes energia-szektort egy német-francia állami konzorciumnak, 8 % tő­kearányos állami profit-garanciával. A tranzakció egész bevételét az államadósság csökkentésére fordították, mely a szakasz végére így is meghaladta a 38-40 milliárd dollárt. Viszont "első ízben" si­került valutatartalékot képezni, 10-12 milliárd dollár összegben. Megemlítendő, hogy 1998-ra az eredeti állami vagyon mintegy 70 %-át már privatizálták, melynek a döntő hányada multinacionális cégek tulajdonába került. Az állam megkezdte a forintért vásárol­ható államkötvények kibocsátását is, miáltal megkezdődött az ál­lam eladósodásának második, "belföldi" szakasza, melynek lénye­ge, hogy a költségvetés növekvő hiányát államkötvények eladásá­val fedezik, ami tovább fokozza a távlati esélytelenséget, hiszen az államkötvények kamata (a vásárlók profitja) - 20-25% - jóval meg­haladta a banki hitelkamatok mértékét. Az időszak végén még sor került egy különös tranzakcióra is - amelyet a leghevesebben Tor­gyán József, az FKgP elnöke támadott -, nevezetesen az ún. adós­ság-konverzióra 2000 milliárd forint összegben, ami azt jelentette, hogy az MNB által előtalált újabb dollár-adósság egy részét köny­ve­léstechnikailag bevit­ték az ál­lami költségvetés "alá", kamatozó­vá téve azt, ezzel még tovább növelve a büdzsé amúgy is egyre el­viselhetetlenebb kamatterheit, amelyek már akkor is a költségve­tés 20-25 %-os hányadát tették ki.

Orbán-szakasz (1998-2001)

A forint konvertibilissé vált, az MNB deviza-monopóliuma is meg­szűnt. Ettől kezdve minden természetes és jogi személy is hoz­­zá­­juthatott külföldi hitelekhez - ennek okán megkülönböztetjük az államadósság és a nemzetgazdaság adóssága fogalmakat, melyek közül természetszerűleg a második jelenti a nagyobb hitelössze­get, mert az állam adósságán túl tartalmazza a vállalko­zások, a kereskedelmi bankok, az önkormányzatok és a magánszemélyek hiteleit, tartozásait is (bele­értve természetesen a multinacionális nagyvállalatok hitelállományát is), mivel mindezen tartozások ka­­ma­tait, profitját és tőke­törlesztését is a belföldi magyar munka­tel­jesítménynek kell kitermelnie. A szakasz sok tekintetben jelentős javulást eredményezett, mind a makro-, mind a mikroszféra gaz­dálkodási mutatóit illetően. A külső államadósság mintegy 43 mil­liárd dollárra rúgott, ám a belső államadósság jelentősebben nőtt; az időszak végére elérte a 9000 milliárd forintot. A valutatartalék összege jelentősen nem változott. Az Orbán-kormány is folytatta a privatizációt, ám sokkal szolidabban, mint elődei tették. Az állami vagyon maradványértéke az 1990. évinek már csak kb. 20 %-a.

A gazdálkodó szervezetek és a magánszemélyek, az állampolgárok egyaránt joggal re­mélhették, hogy a szolid konjunktúra-időszak to­vább folytatódik, hiszen a töretlen fejlődéshez minden gazdasági feltétel adottnak látszott. Nem így történt. A kormányváltás után, minden előzetes előjel nélkül "kiderült", hogy Magyarország ismét "súlyos válságban" van, noha a nemzet­gaz­daság - a pannon pu­ma - "dübörög", mégis legott újból eret kell vágni rajta.

Gyurcsány-szakasz (2002-2008)

Az Európai Únióba történt belépésünket követően előtérbe került az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése, miszerint az ál­lamadósság nem haladhatja meg a GDP 60%-át, a költségvetés hi­ánya pedig a GDP 3%-át. A szakaszban mindkét kötelező elő­í­rást alaposan megsértettük, ráadásul kozmetikázott adatokat szol­gál­tattunk Almunia biztosnak, azért, hogy a valóságosnál kedvezőbb mutatókat produkálhassunk. De más gondjaink is vannak. Úniós (belépési) előírás az infláció fékentartása, leszorítása is, legalább évi 2% alá, ám Magyarországon a tényleges infláció mértéke ismét kétszámjegyű, ami az euro bevezetésé­nek egyik legfőbb akadálya. A nemzetgazdaság teljes külső adóssága 2006 januárjában, a Ma­gyar Televízióban megjelent adat alapján 66,3 milliárd dol­lár volt. Ma, 2008-ban - tekintve, hogy nemcsak az állam, de a gazdálkodó szerveze­tek, a bankok, az önkormányzatok és a lakosság is egyre növekvő mértékben eladósodik a külföldnek - a nemzetgazdaság összevont adóssága kb. 130-140 milliárd dollárra becsülhető, ami­­ből már a lakossági eladósodás közzétett összege önmagában több mint 30 milliárd dollár. A külső államadósság pontos összege nem ismert - minimum 70-80 milliárd dollárra rúghat -, tekintve, hogy sem a maastrichti követelményekhez mért adatban, sem a költség­vetés adósságszolgálatában nem szerepel. Ezekben csak az állam­kötvények állománya - a "belföldi" adósság - szerepel. Hivatalosan az államkötvények forintban nyilvántartott állományát nevezik ál­lamadósságnak, vagyis azt az összeget, mely közvetlenül az álla­mi tevékenységek következtében keletkezett, és mint ilyen, egyrészt a kamatszolgálat, másrészt a maastrichti viszonyítás alapjául szol­gál. Ez az összeg - tehát a "hivatalos" államadósság - jelenleg cca. 18000 milliárd forint körüli, ami a GDP mintegy 80%-a, a 60 %-os úniós limittel szemben. A teljes kamatszolgálatot Magyarország azon­ban nem a "hivatalos államadósság" után, hanem a nemzet­gaz­daság teljes adóssága után fizeti. Mekkora lehet az összeg?!

Hát, ugye - minimum a kettő (külföldi és belföldi) összege, vagyis 140 + 90 = 230 milliárd dollár. Ám még ez az összeg sem teljes. Ez ugyanis csak az éves kamatszolgálat alapja, márpedig a tőkehoza­dék nem kizárólag kamat formájában keletkezik, illetve hagyja el az országot. Tőkehozadék a profit is, ami nem a banktőke, hanem a termelő tőke hozadéka. Hogyan becsülhetnénk fel, mennyi profi­tot termel (és visz ki) a privatizált, multinacionális működő tőke? Induljunk ki abból, hogy a külföldi befektetések állománya 50-60 milliárd dollárra becsülhető (1998-ban, amikoris a privatizáció lé­nye­gé­ben befejeződött, ez a szám 20 milliárd dollár körüli volt). Ez azonban csak "az ún. zöldmezős" beruházások összértéke lehet, amiben nincsen benne az a termelőtőke-érték, amely az állami va­gyon kampányszerű privatizációja során vált multinacionális tulaj­donná. Mint bemutattam, ennek piaci-forgalmi értéke az 1990-es dollárparitáson számolva cca. 80-100 milliárd dollár volt, ami át­számít­va a mai paritásra 250-300 milliárd dollár körüli értéket ad. A hármat (230 + 50 + 250) összeadva - minimum 500 mil­li­árd dollárnyi ún. "tőketartozás" adódik, a felvett hitelekből, no meg egyszerűen abból, hogy a privatizált vagyon már nem a ma­gyar nemzetgazdaságnak termeli a profitot, hanem a multinacio­nál­­is tulajdonosnak, aki az átlagprofitrátának megfe­le­lő hoza­dé­kot realizálja, ami tőkearányosan számolva évi 8 %...

Felmerül a visszafizethetőség kérdése - mint minden kapott hitel­lel, kölcsönnel, tartozással kapcsolatban. Aki gondolkodik és szá­mol egy kicsit, az világosan átlátja: lehetetlen. És nem elsősorban a visszafizetendő összeg intergalaktikus méretei miatt. Mert miből is lehet visszafizetni - kamatos kamatostul - bármilyen tartozást? Többletjövedelemből, pótlólagos profitból. Pont ez az, amire a mi országunknak már semmilyen lehetősége nincs, hiszen éppen az a működő tőkénk veszett oda az állami vagyon 8-10 éves el­privatizálása során, amely a profittermelésre alkalmas volt. Most végre be kell látnunk - aritmetikai és közgazdasági egyszer­egy -, hogy sem a kamatokat, sem a tőketartozást nem tudjuk so­ha visszafizetni, egyszerűen azért, mert nincs semmilyen profitter­melő portfoliónk. Emiatt egyetlen "lehetőségünk", hogy mindig új hiteleket veszünk fel, egyre romló feltételekkel, csak azért, hogy a már meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk.

Ma éppen ez folyik - állami és egyéni szinten egyaránt.
Az emberek előveszik harmadik-negyedik - mondjuk - Citibank hitelkártyájukat, a szegény országok és népek kifosztásá­ban egye­sült nyugat­-kelet és kelet-nyugat könyöradományát, csak hogy befizessék a többi kártya használatának épp esedékes kamatszolgálatát. A magyar állam is ezt teszi, minimum 1982 óta.
Az adósságunk pedig nőttön nő.
Hát ezek azok az okok, amiért évről-évre egyre több adót és já­ru­lékot kell fizetnünk, s ez a generális, évtizedek óta elhazudott oka annak is, hogy most még az egészségbiztosításunkat is elveszik.
Amiért hiába dolgozunk egyre többet, semmi látszata nincs.
Ja, a valutatartalékunk jelenleg 16 milliárd dollár...

Hátra van még egy szomorú, és egy tragikomikus tétel.
Az úniós csatlakozásunk egyik - aláírt - szerződéses feltétele volt, hogy a magyar termőföld váljék az úniós működő-tőke piac szerves, mobilizálható részelemévé, vagyis váljék eladhatóvá és megvehetővé. A kapott 7 éves moratórium jövőre lejár...

S a végére a tragikomédia, hogy kínunkban néha nevessünk is.
Az egyik televízióban hallottam a minap, hogy Karsai úr, az MSZP renitens országgyűlési képviselője állítólag a következőket mondta az őt kérdező riportereknek: "Szerintem az uniós támogatás csak Bajnai Gordon laptopján létezik."
Én nem nevettem ezen.

Vác, 2008. február 18.
   Czike László

Megjelent: 5719 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 354 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.8%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 257
This Week: 1327
Last Week: 4738
This Month: 14346
Last Month: 20941
Total: 1584811

Belépés