Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Nov18

2013. Április 03., Szerda 07:59

Mit szeretnénk az elsikkasztott, torz „rendszerváltás” helyett?

Írta:  Siklósi András
Értékelés:
(16 szavazat)
Elegünk van a liberálbolsevista országgyűlésekből, a népnyúzó kormányokból, a paktumos köztársasági elnökökből, a többpárti diktatúrából! Ismét becsaptak bennünket! Követeljük a félrevezetés, a ködösítés és a hazudozás beszüntetését! Elegünk van a harácsolásból, az elvtársúri hatalomátmentésből, a tömeges elszegényedésből, a munkanélküliségből s az egyre gyakoribb kilakoltatásokból!

I. rész (belpolitika, közhivatalok, kisebbségek, gazdaság, szociális helyzet, sajtó, oktatás, kultúra, vallás)

 Elmentek a tankok, s ránk törtek a bankok! Követeljük a szándékos infláció megfékezését, az „adósságtörlesztés” azonnali megtagadását, az adóterhek csökkentését, az árak és bérek kiegyenlítését! Elegünk van a létbizonytalanságból, egyes rétegek kiváltságaiból, a korrupcióból és a szervezett fosztogatásból! Követeljük az egykori pártkáderek sürgős menesztését, a méltányos tulajdonviszonyok helyreállítását, a gazdaság további szétrombolásának s az ország kiárusításának megállítását! Elegünk van a „reformkommunista” és a fideszes alkotmányból, ill. alaptörvényből és a mindent megvétózó, hátramozdító alkotmánybírákból! Becsületes törvényhozást, közteherviselést, hozzáértő és nemzethű vezetést akarunk! Jogot, szabadságot és biztos megélhetést a tömegeknek! Követeljük a népirtó brigantik felelősségre vonását, rablott vagyonuk elkobzását, valamint a képviselők és köztisztviselők lemondatásának (visszahívásának) lehetőségét! Elegünk van a nemzetgyalázásból, a magyarság szétrombolásából, a (történelem)hamisításból s a hazánkat ellepő idegenáradatból! Elegünk van a parttalan (fehérgalléros- és cigány-) bűnözésből, az erkölcstelen sajtómaffiából, az ízlés- és tudatmérgező kultúrmocsokból! Torkig vagyunk, mindenből elegünk van! A fojtogató áldemokrácia helyett valódi rendszerváltást s egy bővülő magyar életteret követelünk! Döntsünk a jövőnkről mi magunk! Most vagy soha! Talpra csüggedő magyarok!

Ezekben az években, évtizedekben talán századokra eldől a világ és benne hazánk sorsa. Mindent meg kell tennünk, hogy fölrázzuk a kómában vergődő nemzetet. Hogy visszaadjuk önvédelmi immunitását és elrabolt életkedvét. Hogy bekötözzük vérző sebeit. Fölösleges ilyen „ciklikus váltógazdaságra” berendezkednünk, értelmetlen az (ellenség által kreált) egymást követő választásokra készülődnünk, ott nincs, és nem lehet esélyünk. Ha azok a legcsekélyebb mértékben is segíthetnének, javíthatnának helyzetünkön, már rég betiltották volna őket. Némi gúnnyal úgy jellemezném a szituációt, hogy a politikusok annyira elvesztették a bizalmunkat, hogy legegyszerűbb lenne leváltani és föloszlatni bennünket, majd új népet toborozni helyettünk. S akkor átmázolt cégérrel, de megkövült formában tenyészhetne tovább a „diadalmas” posztkommunizmus. Ahol – tréfásan fogalmazva – az életszínvonal máris oly magas, hogy csak keveseknek sikerül elérnie. Azt kell végre megérteni, hogy bárkit (bármely pártot) támogatunk, a rendszer a régi marad, hiszen a kerékkötő liberálbolsevista csinovnyikok (az apparátus) csak határozott erővel távolíthatók el a hatalomból. Nem elég, ha a piramis csúcsát lecseréljük, a középső és alsó vezetésben is elengedhetetlen a kíméletlen nagytakarítás. Ha választanunk kell nemzet és alkotmány, igazság és jog, élet és stabilitás közt, kötelességünk mindenkor az előbbiek mellett dönteni, mert ezek múlhatatlan, örökérvényű formák. Ám az alkotmány, a jog és a stabilitás is szükséges, de múlandó és bármikor megváltoztatható dolgok, amiket a nemzet érdekeinek kell alárendelni. A mostani „parlamentáris demokrácia” és „jogálom” nem a mi műfajunk. Ez egy közönséges bohózat. Vagy inkább tragikomédia. Ennél sokkal fontosabb az ellenőrizhető, megfelelően szabályozott (nem korlátlan!) szabadság s a magyar akarat érvényesülése.

Az állampolgárt nem pótolja a párttag, az állameszmét sem a pártprogram, a hazaszeretetet pedig a pártfegyelem! Ezért a pártoktól (talán a Jobbik kivételével!), a kormánytól, a parlamenttől és a hivataloktól ilyen konstellációban nem várhatunk semmit. Többnyire legyintenek ránk, naponta elárulnak minket. Ezek a szervek ebben a formában a bolsevizmus és a monopolkapitalista globalizmus édes gyermekei, ezért szülőikkel együtt föl kell számolnunk őket. Egy életképesebb államformát kell megalapoznunk: egy szilárd, önérdekű, radikális és konzervatív (ha úgy tetszik: harmadik utas) rendszert. Számos külhoni példát ismerünk arra, hogy viszonylag emberséges életmód nemcsak köztársaságban lehetséges, hanem alkotmányos monarchiában is (pl. Anglia, Spanyolország, Svédország stb.). Országunk irányítására feltehetőleg a nemzeti királyság vagy fejedelemség a legmegfelelőbb. (Uralkodásra alkalmas személy híján az 5 évre választott nádor vagy kormányzó gyakorolja a főhatalmat, persze csak a Szent Koronának alávetve.) Hazánk mindig nemzeti királyaink és fejedelmeink alatt volt erős, elégedett s egész Európa által elismert tekintély. (A köztársasággal való kísérletezésre folyton csak ráfizettünk, majd elbuktunk.) Ám szigorúan magyar uralkodó jöhet számításba csupán. (A Habsburg abszolutizmus 400 éven át szenvedést, elnyomást, állandó halálveszélyt hozott. Ezért örökre meg kell akadályozni, hogy még egyszer Habsburg-ivadék, vagy más dinasztiából származó liliputi fajta bitorolja a magyar trónt!)

A Szent Korona nevében vissza kell perelnünk ősi területeinket, s meg kell óvnunk népünket a Kárpát-medencében. Mert külső és belső árulóink ma sem alszanak. Árgus szemmel figyelnek bennünket, s csak a kedvező alkalomra várnak, hogy végleg elnémítsanak és megöljenek. Gyilkolásunk már régóta folyik. A szellemi és fizikai terror, a tömeges abortuszok, az ország eladása, a lakosság elszegényítése és jobbágysorba taszítása mind a sírgödör felé vezet. De az idegenek indokolatlan bezúdulása, sőt szándékos becsalogatása is nemzetünk egységét rombolja; mert acsarkodó szomszédainkkal együtt bármikor föllázíthatók és fölhasználhatók ellenünk, ha hóhéraink érdeke megkívánja. Hiszen a végső cél szétdarabolt földünk elorzása, s az összmagyarság eltüntetése. Kell a hely a jöttment, kozmopolita (főként zsidó) „honfoglalóknak”, mert itt kívánnak letelepedni a „barbár magyarok” hazájában. Ezt csak úgy védhetjük ki sikerrel, ha egy sérthetetlen falanxba tömörülünk, és a magunk magyar útját járjuk. Mert nincs „turáni átok”. Széthúzásunk csak idegen métely, a gyakori veszekedés, marakodás csírája, okai mindig a kívülről jött eszmék, a másféle észjárás, az ellenséges anyagi és politikai szándékok voltak.

A (neo)liberalizmus lényegében egyféle osztályönzés; egyes jól szervezett csoportok vagy rétegek uralmának és előnyeinek biztosítása a többiek felett. Az álliberális államforma kifelé az ún. parlamentáris demo(cso)krácia, ami az alig leplezett gazdasági diktatúra legcélszerűbb eszköze. A demokrácia csupán álarc, ill. spanyolfal; mögé bújva a kizsákmányolók (a finánctőkések, sajtócézárok, vakolók, cionisták stb.) elrejthetik önzésüket és gyalázatos módszereiket, s egyúttal védve vannak a nép akaratával, esetleges lázadásaival szemben. A gazdasági és politikai élet irányítása egy „titkos”, megközelíthetetlen nemzetközi pénzügyi lobbi, egy plutokrata összeesküvő társaság kezében van, mely egyértelmű világuralomra tör. Nem néz se Istent, se embert, habozás nélkül legázol s likvidál bármely nemzetet. Már régóta benne élünk a III. világháborúban. Szaporodnak a tűzfészkek, sokfelé dörögnek az ágyúk. Fegyverek szálkeresztjei irányulnak ránk,atomrakéták indítógombjai várnak egy őrült végrehajtóra. Semmin se vagyunk túl, semmi se dőlt még el. Ebben az erőtérben a mi „semlegességünk és stabilitásunk” csak egy szélfútta levéléhez hasonlatos. Ám, ha meg szeretnénk maradni, a belső rendszerváltás (forradalom) is elkerülhetetlen. Át kell vennünk a hatalmat, mert ez az utolsó esélyünk. Immár ne próbáljunk csúszva-mászva „eljutni” a velünk szemben gőgös ribancként viselkedő Európába (mely szanszkritul „Sötétföldet” jelent!), aminek már évezredek óta a centruma vagyunk. De készüljünk föl az elháríthatatlanul közelgő földrengésre, s hasznosítsuk energiáit a nemzet javára! Ez a mi elsődleges történelmi feladatunk.

Nincs a világon még egy ország, melynek vezetése (beleértve az összes hatalmi tényezőt) olyan rosszindulatúan, sőt ellenségesen viszonyulna a saját népéhez, mint a miénk. Másutt is vannak aljas rendszerek, gonosztevők, zsarnokok vagy talpnyalók, de akik bárki idegent inkább kiszolgálnak, mint a tulajdon fajtájukat, olyanok nincsenek sehol. Mikor az „élcsapat” érezte, hogy uralma a korábbi formában (egypártrendszer) nem tartható tovább, egyszerűen szétrajzott, és megalapította a „demokratikus” pártokat, szervezeteket. Így az átlagembernek fogalma sincs róla, mi történt a kulisszák mögött; s arról sem, hogy bármerre lép, másodvonalbeli (kevésbé kompromittált) „reform-kommunistákba” és besúgó ügynökökbe ütközik. A látszat ellenére nincs jelentős különbség a mindenkori kormányzat és (szalon)ellenzéke között, mert mindkettőt ugyanaz a liberálbolsevista csoport működteti. Úgy is mondhatjuk, hogy a korábbi totális rendszert (1990 óta) egy többpárti diktatúra váltotta föl, melyben csupán az arányok változnak ciklusonként.

A pártállam bukása után a nép jól választott: a szocialista-internacion(al)ista erők helyett a magát nemzetinek és kereszténynek deklaráló irányításra szavazott (nem sejtve képmutatásukat, valódi jellemtelenségüket!), s joggal remélte tőle a nagyobb szabadságot, az igazságtételt, a széles körű jogorvoslatot (pl. a tulajdoni rehabilitációt), az általános fölemelkedést és fejlődést az élet minden területén. A nemzet kezdeti lelkesedése, aktivitása,, a változásokba vetett pozitív hite azonban hamarosan elpárolgott, mert kiderült, hogy a politikai vonalvezetés lényegében ugyanaz; vagyis a többség megkérdezése nélkül, a háta mögött és a feje fölött hozzák az akaratával, érdekeivel ellentétes döntéseket. Nem állították helyre történelmi Alkotmányunk jogfolytonosságát, néhány toldozástól-foldozástól eltekintve meghagyták a sztálinista alaptörvényt, majd ezt átkonvertálták egy EU-konform, fideszes változatra (ám ez is tarthatatlan!), így az azóta hozott törvények zöme sem illeszthető be a jogállamiság kereteibe, tehát egy alkotmányos reform (ősi alkotmányunk visszaállítása, majd egy ennek megfelelő, korszerű alaptörvény megszövegezése) után szinte valamennyi mehet a szemétbe. A parlament összetétele, emberanyaga is rendkívül szerencsétlen: kb. 70-80 %-a egykori komcsi maffiózó, vagy ezek gyermekei, unokái, tehát nem várható tőlük, hogy a magyarság boldogulásáért munkálkodjanak. A legoptimálisabb az lett volna, ha az efféle elemeket eleve kizárják az indulók közül, s mindenkit alaposan átvilágítanak. Sajnos a listás szavazás is visszaélésekre ad alkalmat, s nem a választók, hanem a pártok érdekeit szolgálja. A jelenlegi egykamarás országgyűlés helyett célszerűbb a Felsőházzal bővített, kétkamarás rendszer kiépítése, valamint az alkalmatlan képviselők visszahívhatóságának biztosítása. Az egész kormány – a kezdetektől fogva – az egyszemélyes miniszterelnöki hatalomra épül; így az egyes minisztereknek s a hozzájuk tartozó tárcáknak nincs semmi önállósága, de felelőssége sem. A legtöbb végrehajtó szerv, az ún. „konstruktív bizalmatlansági elv” miatt, annyira bebetonozódott, hogy a minisztereket meg sem lehet buktatni, csupán a kormányfő cserélgetheti őket ötletszerűen. Általában jellemző, hogy az álnemzeti kormánypártok és a balliberális ellenzék minden olyan javaslatot leszavaznak, amik az ország előnyére válhatnak. (A kiközösített, szinte karanténba zárt Jobbik egyedül nem sokra megy ellenük.) A rendszeres országházi és azon kívüli viták, veszekedések ilyenformán csupán a nagyközönségnek szánt vásári színjátékok, valójában ördögien megtervezett forgatókönyv szerint zajlik az egész országgyűlés.

Normális demokráciákban az Alkotmánybíróság a törvényesség és alkotmányosság őre. Nálunk azonban, ha a Házban véletlenül keresztülmegy egy kedvező javaslat, rögtön megvétózza (pl. Zétényi-Takács törv.). A bolsevik gyökerű alkotmánybírák cerberusként őrködnek a posztkommunizmus kiterjedése és háborítatlan népelnyomása fölött. Nyilván nálunk nem beszélhetünk semmilyen jogállamiságról, tehát az Alkotmánybíróságot mielőbb fel kellene oszlatni mindaddig, amíg a tényleges rendszerváltás le nem zárul; utána viszont valószínűleg okafogyottá válik, mert hatáskörét a Legfelsőbb Bíróság is elláthatná. Természetesen a bíróságokra, ügyészségekre is ráfér egy alapos tisztogatás: az igazságszolgáltatást hírből sem ismerő, a pártállamot készséggel kiszolgáló lakájokat minimum lapátra kell tenni. Egyebekben biztosítani kell a bíróságok pártatlanságát, függetlenségét (de nem a tényektől és az igazságtól!), ami ilyen személyi állománnyal lehetetlen. A kádercsere a rendőrség s a katonaság vezérkarában is elengedhetetlen, továbbá az önkormányzatokat és más állami hivatalokat, közintézményeket is féregteleníteni és fertőtleníteni kell. A rendőrségnek észre kell vennie végre, hogy feladata a közbiztonság megőrzése, a bűnüldözés és bűnmegelőzés, a korrupció és a harácsolás fölszámolása, a külföldi elkövetők kiszűrése; nem pedig a becsületes állampolgárok zaklatása, a békés tüntetések brutális szétverése, vagy a hatalomnak nem tetsző politikusok megfigyelése. Persze az eredményes munkához, a személyi feltételeken túl, biztosítani kell a szükséges anyagi és technikai eszközöket is. A hadsereget pedig olyan ütőképessé kell tenni, hogy bármikor megvédhesse minden határunkat, s az esetleges agresszió eredményes visszaverésével egyidejűleg megsemmisítő csapást is mérhessen a betolakodó(k)ra. Az általános hadkötelezettség alól senki semmilyen ürüggyel nem bújhat ki, tehát elfogadhatatlan az 1-2 éves sorállományú szolgálat megszüntetése, s a sereg létszámának további csökkentése is. Tilos katonáinkat külföldre vinni, ill. idegen törekvések eszközeként más népek ellen bevetni. A hadsereg finanszírozását kiemelt költségvetési tételként kell kezelni, s abból egyéb célokra nem lehet lefaragni. A köztársasági elnöki intézménynek csak úgy van értelme, ha az elnököt a nép közvetlenül választja, a pártpaktumok kiküszöbölésével. Ezért az eddigi elnökök egyike sem legitim, ráadásul alkalmatlan és méltatlan is címére. Egy jó köztársasági elnök nem avatkozhat a napi politikába és piszlicsáré ügyekbe, s nem lépheti át a hatáskörét; hanem az egész országot kell megtestesítenie, elfogultságoktól mentesen, ugyanakkor őrködnie kell a közélet tisztasága és törvényessége fölött. Az önkormányzatoknak biztosítani kell egy viszonylagos önállóságot, de nem képezhetnek államot az államban. A korábbi túlzott centralizációt nem válthatja föl a korlátlan szabadosság. Sajnos a helyhatóságok zömében ugyanolyan parttalan pártviszályok dúlnak, mint a Parlamentben. Nem szerencsés, ha az összetételük döntően eltér az országgyűlésétől, s így a kormányzati elképzelések végrehajtását lépten-nyomon bojkottálják.

Továbbra is ragaszkodunk a mélyreható, teljes rendszerváltáshoz, alkalmasint erőszak és véráldozat árán is; ugyanakkor csak egy államforma-váltással egyidejűleg látjuk kivihetőnek. A jelenlegi gazdasági-politikai-szociális helyzet abszolút tarthatatlan, s a biztos nemzetpusztuláshoz vezet. Tehát bármi jobb, mint tovább száguldani a temető felé! Szólnunk kell még a hazai kisebbségekről, etnikai csoportokról is. A legtöbb kultúrállamban nincs külön nemzetiségi törvény, hanem a kisebbségek jogait az alkotmányba foglalják. Nálunk is fölösleges megalkotni, ám ha mégis megtesszük, nem szabad túllépnünk az elfogadott normákat. Vagyis biztosítsuk mindenki számára az egyenjogúságot, az egyéni és kollektív jogokat, az esélyegyenlőséget, de semmi többet. Tiltakozunk bármiféle pozitív diszkrimináció ellen, azaz, hogy akármilyen kisebbséget a többségi magyarság fölé helyezzenek a saját hazánkban. Ilyesmire sehol a világon nincs példa, így nemzetiségeink sem várhatnak effélét. Főképpen azok nem, akik csak előnyöket, kiváltságokat próbálnak kicsikarni, de semmi kötelességtudatuk nincs országunkkal szemben. Külön ki kell emelnünk a cigányságot és a zsidóságot, mint nehezen kezelhető, a társadalmi rendbe beilleszkedni nem akaró fajtákat. A cigányság többnyire munkakerülő, a törvények betartására képtelen, civilizált emberi együttélésre alkalmatlan etnikum. Viselkedésével megfélemlíti a békés lakosságot, rombolja a közerkölcsöt és a törvénytiszteletet. Miféle jogállamiság az, ahol a rendőrség és a bíróság elnézőbben bánik a cigánybűnözőkkel, csupán a származásuk miatt?! A zsidóság jelentős részétől viszont tűrhetetlen az az állandó aknamunka, amit külföldi véreivel összefogva folytat ellenünk. Továbbá az is, hogy számarányukat 20-szorosan meghaladva töltik be a gazdasági, politikai és kulturális pozíciókat, s egy érinthetetlen és bírálhatatlan kasztot alkotnak, mintha máris övék lenne az ország; ráadásul mindezt még további kisemmizésünkre, tönkretételünkre és kiszorításunkra fordítják. Különösen veszélyes, hogy terveikhez fölhasználják, és ellenünk uszítják az irántunk amúgy sem barátságos cigányokat. Nem vagyunk fajgyűlölők, s indokolatlanul nem akarunk bántani senkit. Aki azonban nem érzi hazájának ezt a földet, visszaél a vendégjoggal és páratlan toleranciánkkal, az jobb, ha sürgősen fölszedi a horgonyt.

A komcsi diktatúra mindnyájunk elárulását és kifosztását, idegen törekvések ránk erőszakolását, szabadságunk, függetlenségünk, jogaink és emberi méltóságunk elvesztését, egész hazánk végveszélybe sodrását jelentette. Bár a nemzet szempontjából sokkal előbbre valók a tudati-morális dolgok (ezeket rombolta szét igazán a bolsevizmus!) és a megmaradás vagy pusztulás kérdései, az átlagember számára mégis a gazdasági problémák, a létbiztonság s az életszínvonal a fontosabbak, a közvetlenebbül érezhetők. Rettenetes örökséggel indult a gengszterváltás: egy lezüllött mezőgazdaságot, egy elmaradott és fejlődésképtelen ipart, egy féloldalas kereskedelmet, egy hatalmas államadósságot, kaotikus pénzügyi és tulajdoni viszonyokat vett át az új vezetés. A romeltakarítás, a rendteremtés s az építkezés megkezdése helyett azonban 23 éve tanácstalanul toporog, keserűen jajveszékel, és minden téren a legjárhatatlanabb utat választja. Miközben a magántulajdon szentségét hirdeti, semmit sem tesz a törvénytelenül és igazságtalanul kirabolt, kifosztott milliók erkölcsi és anyagi rehabilitálásáért. Jogorvoslat nyilván csak úgy lehetséges, ha a felemás és részleges kárpótlások helyett végrehajtják a teljes reprivatizációt; ahol pedig erre nincs mód, ott elfogadható kártérítést fizetnek pénzben, értékpapírban vagy ingatlanban. A körmönfontan kieszelt kárpótlási törvény (másképpen licittörvény) a nemzet nyílt arculcsapása, de alkotmányellenessége miatt is tarthatatlan. Ráadásul leplezetlen különbséget tesz egyes rétegek közt; míg a magyar parasztot, munkást, kisiparost és kiskereskedőt ócska üveggyöngyökkel elégíti ki, addig a zsidó vagyonokat maradéktalanul visszaadja „jogos” tulajdonosának, ill. teljes kártalanítást foganatosít még akkor is, ha az örökösök már nem is élnek. (Ez esetben az ún. zsidó helyreállítási alapra száll minden; de lehetséges, hogy Izraelbe betelepült „rászorulókat” segélyeznek belőle.) A rendszerváltás megkezdésekor – jogi úton – azonnal felelősségre kellett volna vonni (a tömeggyilkosokkal, hazaárulókkal együtt) az előző rezsim korrupt harácsolóit, a gazdasági bűnözőket s a közvagyon prédálóit is! Elszámoltatás és kötelező vagyonbevallás nélkül, az állami tőke szigorú felügyeletének hiányában, az ellenőrizetlen „privatizáció” révén tovább folyik a szabad rablás. Így a korábbi haszonélvezők az új elittel szövetkezve, a többség kijátszásával, zsiványtanyát, bordélyházat csinálnak az országból, ahol legföljebb az ököljog érvényesül; ezért rendezett tulajdonviszonyokról, közbiztonságról, igazságosságról, humanizmusról, fejlődő gazdaságról és általános jólétről már ne is beszéljünk. Így lesznek a kommunista vitézekből monopolkapitalisták, s az áldozatul odavetett nemzet így válik nincstelen koldussá.

A belső államadósságokat és a „körbetartozásokat” jószerivel már számon se tartják, viszont az ország külföldi tartozása a kezdeti 22 milliárd USD sokszorosára növekedett, ám a pontos összegeket csak elvétve közlik a nyilvánossággal (jelenleg kb. 240-260 milliárd dollár = 22.000 milliárd Ft). De nem is ez a lényeg, hanem az a tendencia, mely alapján világos, hogy ebből az adósságcsapdából nincs menekvés; vagyis minél több kamatot törlesztünk, annál inkább nő a törzstőke nagysága. Fondorlatos csalás miatt az új vezetésnek azonnal meg kellett volna tagadnia a törlesztést, nem pedig további hiteleket fölvenni azért, hogy a korábbi eladósodást kezelni tudják. Egyértelmű, hogy így az államcsőd és az adósrabszolgaság sötét bugyra vár ránk, ami lassanként megfojt bennünket. Ráadásul a Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap) jóváhagyása nélkül semmi sem történhet hazánkban; sem költségvetés, sem beruházás, sem szabad termelés, sem piacbővítés. A valóság az, hogy burkoltan még kül- és belpolitikánkba, társadalmi és szociális kérdéseinkbe is belenyúlnak. Ezért egy tisztességes magyar elitnek mind ellenük, mind Moszkva ellen nemzetközi fórumokon pert kellene indítania a nemzet kiszipolyozása miatti kártérítés végett. Sajnos termelésünk minden téren visszaesett, korábbi piacainkat rendre elvesztettük, a „szezonvégi” kiárusítással pedig gyáraink, üzemeink, bankjaink, kutató- és fejlesztő intézeteink, sajtónk, kulturális létesítményeink sorban bezárnak, vagy a nyugati pénzmaffiák, ill. strómanjaik markába kerülnek. Aztán, ha minden elkelt, jöhetnek a termőföldek, erdők, vízkészletek, nyersanyagok és egyebek, valamint a lakosság javainak elkonfiskálása. Mire észbe kapunk, a gatyát is lehúzzák rólunk. Akkor aztán vége lesz a törlesztésnek, egyúttal az egész országnak is. Mindezt nem észrevenni, vagy tudatosan engedni és támogatni végzetes hiba, sőt nemzetellenes bűn! Az általános recesszió nyomán az állam csak az adóterhek növelésével juthat bevételhez, ami elsősorban a bérből élőket, ill. a kisvállalkozásokat sújtja, s minimálisra csökkenti a fizetőképes keresletet. A súlyos tőkehiány gátolja a beruházást, tovább fékezi a termelést, ugyanakkor növeli a kamatlábat, az inflációt és a munkanélküliséget (jelenleg kb. 1 millió). Ezt a spirált egyre nehezebb kordában tartani. Ehhez föltétlenül mérsékelni kell az állami túlköltekezést, s a külföldi adósságtörlesztés leállításán túl csökkenteni kell a kamat- és adóterheket, korlátozni kell (a hazai termelés védelmében) az importot, szorgalmazni kell a magyar áruk vásárlását, ill. a honi kis-és közepes vállalkozásokat előnyben kell részesíteni a multikkal szemben.

A földeket szigorúan csak magyar állampolgárságú egyéni gazdálkodó birtokolhassa! Életképes kisgazdaságok, farmok vagy önkéntes szövetkezetek szervezése egyaránt elfogadható, de a nagybirtok visszaállítása nélkül. A mezőgazdaság mindig is húzóágazat volt, így a jövőben is a nemzetgazdaság centrumát kell képeznie. A földet nem agyonvegyszerezni és kizsigerelni kell, hanem minőségének javításával (pl. pihentetés, vetésforgó), rendeltetésének megfelelően hasznosítani. Biztosítani kell a termények rentábilis eladását, raktározását s a termelők védelmét a fölvásárlókkal, földolgozókkal szemben. A lánckereskedelem fölszámolása érdekében támogatni kell a helyi kisméretű tejüzemek, vágóhidak, malmok, gyapjúfeldolgozók stb. telepítését. Biztosítani kell az erő- és munkagépeket, a hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hiteleket; védővámokkal, behozatali tilalmakkal pedig a saját áruk piacképességét. Iparunk még rosszabb állapotban van. A mi célunk az, hogy az idegen kalandortőke helyett az ott dolgozó műszaki értelmiséget és a munkásokat juttassuk minél jelentősebb részesedéshez, mely egyúttal garancia lenne elbocsátásuk ellen is. A versenyképességet technológia- és szerkezetváltással, szakmai továbbképzéssel, hatékony feltételek (pl. számítógépes információszerzés és piackutatás) megteremtésével, a hazai termékek reklámozásával és fogyasztásával, exportösztönzéssel, korszerű marketing-stratégiával lehet fönntartani. A centralizált mamutcégek helyett a regionális kis- és középvállalatok tűnnek gazdaságosabbnak, mert így jobb kereskedelmi (szállítási) összhang alakítható ki a nyersanyag, az energia, a késztermék s a felhasználó között. A változatos, környezetbarát ipartelepítés azért is fontos, mert ma óriási különbségek vannak az ország keleti és nyugati végei, ill. a vidék és a nagyvárosok, különösen Judapest viszonylatában. A vidék további elmaradását kiemelt fejlesztéssel, a közlekedési, távközlési és művelődési feltételek javításával, új munkahelyek kialakításával, a helyi életkörülmények vonzóbbá tételével tudjuk meggátolni. Lehetőleg senki ne kényszerüljön elvándorolni egyetlen régióból se. Az ipart, mezőgazdaságot és a kereskedelmet úgy kell alakítani,hogy minél kevesebb állami dotációt és beavatkozást igényeljen.

A nemzeti felemelkedést semmiképpen se szeretnénk egy kiváltságos rétegre bízni. Ehhez a társadalom egészét mozgósítani kell. Olyan művelt, öntudatos, egészséges, stabil, jómódú középosztályra van szükségünk, mely alkalmas a változások véghezvitelére, az előttünk tornyosuló sziklacsúcsok megmászására. A gazdasági-politikai fiaskók, a munkanélküliség, az elszegényedés általános apátiát vált ki, közömbösséget a lehetőségek iránt, és széles rétegek leszakadását eredményezi. Népünk egyre keserűbb, fáradtabb, betegebb és öregebb lesz. 68 éve szisztematikusan rontják és gyilkolják, s most már önmagától is fogyatkozik. Félő, hogy visszavonhatatlanul a pusztulás ösvényére lépett. A nemzethalál még soha nem volt ilyen kézzelfogható, mint napjainkban. Először széttépték a hazát, majd elvették az Istent, végül a családokat, a létfenntartó sejteket kezdték el bombázni. Az emancipációval, a feminizmussal, a szabad szerelemmel, a tisztesség kigúnyolásával, a munkába kényszerítéssel megölték a nők érzelmeit, s megfosztották őket biológiai kötelességtudatuktól, legmagasabb hivatásuktól, az anyaság iránti vágytól. 7 millió abortusszal egész generációkat küldtek a kórházi köpőcsészékbe. A mégis megszületett foghíjas ifjúságot pedig már az óvodától kezdve egy bűnös, ateista, erkölcstelen szellemben nevelték, s minden egészséges életérzést, cselekvő akaratot, hazaszeretetet kiűztek belőle a sötétség prófétái. A nyomasztó hazugságok, a zsugorodó perspektívák, a közömbös család elől sokan a rockzenébe, az értelmetlen divatozásba, az ivásba vagy a kábítószerekhez, olykor a bűnözésbe menekültek; végül legyengült testtel, roncsolt idegekkel az önkéntes megsemmisülésbe. Az apák dolgoztak, mint az igavonó barom, de az összekuporgatott földi javakat már nem élvezhették, mert 50 évesen lesújtott rájuk a szívinfarktus. A nagyszülők kiszorulva a szűk lakásból s az atomjaira hullott családból, egykedvűen morzsolgatták végső napjaikat. Ma még sivárabb minden, semmi sem javult az elmúlt 23 év alatt. A vénemberek kukákban kotorásznak, az öregasszonyok zsemlyét lopnak a boltban; az állástalanok parkokban, vasúti várókban alszanak, mert a rezsit már nem tudják fizetni, s egyébként is kilakoltatták őket. A lányok modellnek, ruhátlan táncosnőnek, vagy eleve cédának állnak; a fiúk csavarognak, kocsit lopnak, benzint, cigarettát vagy alkoholt csempésznek, s nem tanulnak, hisz’ úgyis fölösleges. S aki még valami mást akar, fogja a világútlevelét, és elmenekül innen. Hát ilyen fertőben, ilyen nihilben fetreng most a nemzet. Ám, ha önerejéből talpra ugrana, a zsoldosok és bérgyilkosok nyomban lebunkóznák. Ezért már föl se kel. Megvárja, míg elevenen a gödörbe dobják.

Zsíros kenyéren fel lehet nőni, de lakás nélkül nem. Az egyik legsürgetőbb gondunk a lakáskérdés megoldása. Az állam nem vonulhat ki az építkezésekből s a felújításokból. Minden polgárnak biztosítani kell legalább egy bérlakást, ahol megvetheti a lábát és családot alapíthat; amit később nagyobbra, kényelmesebbre cserélhet. Meg kell tiltani az abortuszt, mert gyermekek nélkül nem lehet jövőnk, és fejlődni, sőt élni sem tudunk. Jóindulattal javítható a munkanélküliek sorsa is; át kell képezni őket más szakmákra, vagy ideiglenesen közmunkákkal is megkereshetik a bérüket. A nyugdíjasokat is meg kell védeni, hiszen a nyugdíj nem valami segély vagy kegydíj, hanem korábbi tevékenységük jogos gyümölcse, ami nem értéktelenedhet el, s nem is vonható el semmilyen ürüggyel. A nyugdíjkorhatár lépcsőzetes emelése egyrészt hátrányos a leendő nyugdíjasra (a munkába hal bele), másrészt a fiatalabbak elől veszi el a lehetőségeket. A nőknek vissza kell adni az anyagi és erkölcsi megbecsülést, az anyaság tiszteletét. Támogassuk a többgyermekes, főállású anyákat fizetéssel (később nyugdíjjal), ill. kiemelt családi pótlékkal (kivéve ebből a „megélhetési cigánytenyészeteket”!), a magyar nagycsaládokat pedig progresszív adócsökkentéssel és külön juttatásokkal is. Elsődleges, hogy megállítsuk a fehér népesség katasztrofális fogyását, s javítsunk a generációk arányán a fiatalabbak javára. Az egészségügyön sem lehet takarékoskodni, föltétlenül állami finanszírozást igényel. A normál ellátást mindenütt ingyenessé kell tenni, a színvonal megőrzésével párhuzamosan. A reformok központjában mindig a beteg álljon, ugyanakkor az orvosok, nővérek megtartásáról is gondoskodni kell, a megfelelő körülmények és fizetések biztosításával.

Bár igen helytelenül, a legbefolyásosabb hatalmi ág mégis a sajtó, a rádió és a televízió. Ezért dúl értük olyan ádáz csatározás a pártok között. Eredendően a média nem lehetne a politika formálója, csak közvetítője. Ám furcsa világunkban nélküle vagy ellenére lehetetlen érvényesülni és ismertséget szerezni; ez az oka, hogy annyi önjelölt vagy „kiválasztott” bohóc tolong körülötte. Bértollnokok, bitang hazaárulók, hivatásos vírushordozók, leginkább zsidók vezetik a médiumokat. Percenként zúdítják ránk a rágalmakat, a balliberális szellemi környezetszennyezést s a magyargyűlöletet; ugyanakkor félrevezető információkkal, elhallgatással, önkényes szelekcióval és ezer más módon butítják a nemzetet. Gyökeres személycsere nélkül a rendszerük nem söpörhető el, hiszen miért csinálnának ugyanazok bármit is másképpen. Egyes álszent főguruk, futtatott celebek korlátlan „sajtószabadságánál” előbbre való lenne a szigorú ellenőrzéssel elérhető korrekt tájékoztatás és esélyegyenlőség. Nemcsak „közszolgálati”, hanem nemzeti hírközlő eszközökre van szükség.. Ez egyelőre az internetes honlapokon többé-kevésbé megvalósul, de a hatalom ebbe is bele akar tenyerelni, a saját kicsinyes szempontjai szerint, amit nem engedhetünk meg. Valamikor a magyar iskolák világszerte híresek voltak, diplomáinkat mindenütt elfogadták. A marxista, majd a liberális agymosás ezt is tönkretette. A züllés alulról kezdődött: az elemi iskolák után a középiskolák, végül az egyetemek is leromlottak. Bizonyos lexikális tudást még csak adnak, de teljesen elsikkad a nevelés, a valláserkölcsi oktatás, továbbá a magyar irodalom és történelem különlegesen sok hibával, hamis értékrenddel került a könyvekbe. (Persze az MTA s az Írószövetség is sajátosan festett: aki képzett, értékőrző tudós vagy író volt, az nem publikálhatott, és nem lehetett tagjuk; aki viszont tagkönyvvel rendelkezett, és közölték is, sajnos siralmas színvonalat produkált, néhány kivételtől eltekintve. Az Akadémia ma is egy maroknyi, cégérül előretolt valódi tudósból, s a mögöttük meghúzódó, aczéli brosúrákon nevelkedett „kutatók” seregéből áll. A reáliákban egy árnyalattal tán kedvezőbb a helyzet, mint humán téren.) Az egyetemek élén sem a legrátermettebbek vannak, az alsóbb fokú tanintézetek pedig valóságos liberálbolsevista kádertemetők. Szóval először is be kell vezetni a kötelező hitoktatást és hazafias nevelést valamennyi iskolában. A gyerekeket buszoztató, központosított oktatási rendszer helyett vissza kell állítani a falusi és tanyai iskolákat; az erőszakkal államosított valahány felekezeti intézmény pedig kerüljön ismét az egyházak tulajdonába. Az egyes iskolákat s a felsőoktatást is átjárhatóvá kell tenni; a vidék számára pedig előnyös lenne a népfőiskolai hálózat kiterjesztése. Bővíteni kell a (diploma utáni) posztgraduális képzést, s biztosítani kell az oktatás és kutatás szerves egyensúlyát. Minden iskola legyen ingyenes (kivéve a külföldi vendéghallgatókat), de aki a végzés után idegenbe távozik, fizesse meg a tandíját. (A felsőoktatás s az értelmiségi pályák megfelelő etnikai arányai végett nem ártana ismét bevezetni a numerus clausus elvét, mert maholnap a mi fajtánk innen is végleg kiszorul.) Természetesen az orvosokhoz és az egészségügyi dolgozókhoz hasonlóan a tanárok anyagi ösztönzését is növelni kell. A középfokú és felsőbb iskolák szabadon dönthetnek a tanítás menetéről, ám egy nemzeti minimumot mindegyiknek teljesítenie kell. (Ez távolról sem azonos a kilúgozott Nemzeti Alaptantervvel, a NAT-tal!) Két dolog külön említésre méltó. Az iskoláknak elsősorban önálló, alkotó gondolkodásra és az életben való eligazodásra kell megtanítania a diákokat. Fokozottan figyelni kell továbbá a tehetséggondozásra, vagyis főleg az elmaradottabb vidékek gyermekeinek kiválasztására és felkarolására. Ma már nem elég, ha kiművelt emberfőkkel rendelkezünk; művelt és sokoldalú magyarok kellenek! A népünk kultúrkincsét ismerő, nemzetben gondolkodó, gerinces, öntudatos, egészséges, gyakorlatias, kisportolt ifjúság őrizheti meg, s teheti naggyá hazánkat Európában és a világban.

Ahogy az újságok, úgy a könyvkiadók is gombamód fölütötték a fejüket az elmúlt 23 évben. Sok közülük nem bírta a versenyt, s tönkrement a piaci küzdelemben. Azonban a kultúrában, különösen a könyvnyomtatásban, csak a kereslet-kínálat törvényeire hagyatkozni életveszélyes. Ugyanis az utcai árusoknál és a boltokban a legkelendőbb a silány ponyva: a krimi, a horror, a pornográfia és a szex, a sci-fi és az ezoterikus vagy okkult irodalom. Ezzel szemben a vers, a dráma, a regény, az esszé, az önéletrajz, a filozófia, a néprajz alig fogy, s csak komoly ráfizetéssel, kis példányszámban adható el. Egyébként is olyan drágák már a könyvek, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a gyűjtő szenvedélyt. Állami mecenatúra nélkül nem lehet igényes kultúrát építeni; a jobbára liberális-kozmopolita indíttatású alapítványok (pl. a Soros Alapítvány) pedig még véletlenül sem pártfogolják a népi gyökerű szépirodalmat. Az ún. magas kultúrából is csak az urbánus és avantgárd vonalat támogatják, ami viszont alacsonyabb színvonalú, másrészt kifejezetten káros és tudatromboló hatású. Egyes pavilonokat úgy ellepik a dilettáns zsidók harmadrangú írásai, hogy a könyvválaszték alapján azt hihetné az ember, hogy Jeruzsálemben van. Az irodalmi és művészeti kritika is hozzá nem értésről, elfogultságról tanúskodik; a tárgyilagos, egyedi bírálat helyett alkalmazott semmitmondó formulák nem szolgálják sem a közönség tájékozódását, sem az alkotók gazdagodását. Szándékom ellenére elmarasztalólag kell megemlékeznem a hazai keresztény egyházakról is, melyek történelmi hagyományaiktól, gondolatviláguktól elrugaszkodva, a nemzet iránt közömbös, sőt globalista, szabadkőműves eszmeiséget sugároznak híveik körében. Mind a katolikus, mind a protestáns egyházak békepapok, farizeusok vezetésével működnek, de a keresztény sajtó is teljesen a befolyásuk alatt áll. A kommunizmussal történt lepaktálás, valamint a főpapok tisztségének meghagyása miatt, az egyházak hitele egyre olvad, s általában képtelenek kettős feladatuk (evangelizáció és nemzetvédelem, avagy kereszt és kard) vállalására. Ezen fölül szemléleti hibák is mutatkoznak. A keresztény templomok szószékei nem arra valók, hogy róluk csak az Ószövetséget, a judaizmust s a zsidó messianizmust prédikálják (erre szolgálnak a zsinagógák!), hanem arra, hogy a keresztény életszentséget, Jézus Krisztus tanításait és a hazafiságot hirdessék. A zsidó-keresztény szellemiség egyébként is fából vaskarika, hiszen a kettő egymásnak szöges ellentéte. Hogyan békülhetnénk össze ideológiailag is azokkal, akik Megváltónkat és vallásalapítónkat a keresztre juttatták? Nem a párbeszéd ellen vagyok, hanem a sajátos arculatunk megtartása mellett. Megjegyzéseim dacára a 4 történelmi egyház (katolikus, református, evangélikus, unitárius) mégis jelentős szerepet játszhat a kiürült, elsivatagosodott magyar lélek újjászületésében; az oktatás, nevelés, gyógyítás, ifjúságvédelem és az elszakított magyar keresztény felekezetekkel való kapcsolattartás területén, amennyiben sikerül lenyesni vadhajtásaikat.

II. rész (világhelyzet, külpolitika, lehetséges szövetségek, a magyarság megmentése)

(1. oldal / 2)
Megjelent: 3586 alkalommal

Hozzászólások  

 
Hunicillin
#1 Alátámasztás adatokkalHunicillin 2013-04-03 11:40
Egy kiváló közgazdász kimutatta, hogy az erkölcstelen hatalmaskodók (akiket derék honfitársaink a nyakunkra szavaztak) mennyi kárt okoztak/okoznak forintosítva az országnak. Tényekkel igazolható a szerző állítása, miszerint: "
Nincs a világon még egy ország, melynek vezetése (beleértve az összes hatalmi tényezőt) olyan rosszindulatúan, sőt ellenségesen viszonyulna a saját népéhez, mint a miénk."
www.youtube.com/.../
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 297 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4.2%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 46
This Week: 4060
Last Week: 5625
This Month: 13938
Last Month: 25345
Total: 1656300

Belépés