Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2018Oct19

2008. Június 25., Szerda 20:32

Az aradi vértanúk családjai

Írta:  Hernády Zsolt
Értékelés:
(4 szavazat)
„De légy erős, légy nőm, miként én férfiú" – mondta feleségének utolsó találkozásukkor Lázár Vilmos ezredes. 169 esztendővel ezelőtt végezték ki Aradon azokat a férfiúkat, akik a magyar szabadságharcban döntő szerepet vállaltak.   

Leveleikből, naplóikból kiderül, hogy milyen fontos alapot, hátteret játszottak életükben családjaik. Legtöbbjük házas ember volt, gyermekekkel megáldva. Feleségeik méltó társaik voltak, és az önkényuralom nehéz idején is képviselték azokat az értékeket, amelyekért a tábornokok az életüket áldozták. Ismerjük meg a kivégzés sorrendjében a vértanúk hitveseit és gyermekeiket, akikből az osztrák önkény aradi özvegyeket és árvákat csinált.

Az első négy vértanút kegyelemből lőpor és golyó általi halálra ítélték.

Lázár Vilmos az egyetlen, aki ezredes volt. A szabadságharc előtt kilépett tisztként zempléni birtokán gazdálkodott. 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812-1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát, Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaként nevelt. A szabadságharc alatt előfordult, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte: „Leírjam érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom?" – kérdezi költőien naplójában Lázár. Mikor megtudta, hogy szerelme nem látogathatja, nagyon elkeseredett: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől." Aztán néha Mária mégis kapott engedélyt látogatásra. Lázár ítélethirdetés előtt bizakodott a kegyelemben, de feleségének megjegyezte: „De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú." Október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. ... én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben." – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!" – nyögte utoljára. Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette a küldeményeit és a levelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni." – írta Lázárné négy nappal később fájdalmában sógornőjének. Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét. Napjait nehezítette, hogy saját rokona, báró Reviczky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírossal akarta alátámasztani igazát. A papír ugyanis a rajta lévő dátum idejében még nem is volt forgalomban. A csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné pedig 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének".

Dessewffy Arisztid tábornok első felesége unokahúga, Újházy Antónia (1824-1847) volt. 1842-ben házasodtak össze, az ifjú asszony azonban tüdőbeteg lett, és öt gyermekük is meghalt. Dessewffy 1847-ben Velencébe vitte gyógyulni feleségét, aki azonban ott elhunyt. A későbbi tábornok megőrizte az evőeszközt, amellyel – ahogyan írta – „Tonim mindig étkezett", felesége karóráját és néhány bútorát. Mindezeket pedig, már aradi búcsúlevele szerint második feleségére hagyta. 1849 júniusában ugyanis eljegyezte a jernyefalvi születésű Szinyei Merse Emmát, aki Eperjesen lakott. Dessewffy itt állomásozott ekkor, az eljegyzési ünnepre így emlékezett egy szemtanú: „A kisasszony, mintegy 26-28 éves, egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódították a vitéz katonát. Az eljegyzés megünneplésére a vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátjai közül is többeket, ezek között engem is meghívott. De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett." Az orosz sereg megérkezése miatt a tábornok az osztrákoktól felszabadított Pestre hívta a Szinyei családot, és július 5-én, az azóta lebontott lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István Bazilika helyén) feleségül vette Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb csak szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát. Emma igyekezett ellátni élelemmel nélkülöző urát, aki mindent megosztott bajtársaival. A tábornok, aki azért sem menekült külföldre, mert feleségét nem akarta egyedül hagyni, a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Először Máriássyt is halálra ítélték, később azonban ezt módosították 18 évi vasban töltendő várfogságra. A honvédtiszt csak 1856-ban szabadult, és Szepes vármegyei birtokára, Harasztra vonult vissza gazdálkodni. Egy évvel később, beváltva bajtársának tett ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki végül 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel tehát az osztrák hatóságok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt.

Schweidel József tábornok korábban a 4. huszárezredben szolgált. Regimentje állomáshelyén, Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, Domicella Bilinskával, Franz Bilinski császári és királyi kerületi titkár és Catherina Niedzielski leányával. 1827. február 25-én esküdtek örök hűséget egymásnak a lembergi Szent András templomban. A házasodás egyébként nem volt könnyű dolog egy tiszt számára, mert biztosítékot, kauciót kellett fizetnie, ha nősülni akart. Első gyermekük, Adalbert (Béla) már a következő évben megszületett, és 1844-ben – apja nyomdokain – hadapródként belépett a 4. huszárezredbe. 1829 őszén Schweidel feleségével és kisfiával Máriaradnán járt, melyről aradi fogsága alatt feleségének írt naplójában is megemlékezett: „Szeptember 8. A boldogságos Szűz Mária napján, ... éppen húsz éve alázatos áhítattal, forrón imádkoztam Domicával, Máriával és Alberttal Jézus dicsőséges anyjához, hogy bensőséges és hű szeretetben kötött frigyünkre a mindenható Isten áldását kérve, kegyeit elnyerhessük. Isten végtelen bölcsessége és az ő akaratára való hagyatkozásunkat ekkor is, később is, minden mértékben felül gazdagon megjutalmazta, mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam". A házaspár boldogságát nemcsak a napló sorai, hanem az idők folyamán született öt gyermekük is bizonyította. Schweidel a börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált kegyelmet kieszközölni férjének, megaláztatások közepette, de eredménytelenül. A tábornok kívánságai naplója szerint, igazodva a körülményekhez szerények voltak: „éjszaka édes álom az övéinek karjaiban, nappal jó tej, jó leves, egy kis gyümölcs, néha a kalandozó gondolatoknak szeretteihez szóló és galambpostán vagy a vonuló felhők szárnyán küldött levél formájába öntése". A megaláztatásokkal mit sem törődve csak értük aggódott, különösen, ha olyan hírt kapott otthonról, hogy „szeretett lelkem (Domicella) a fogságom okozta fájdalmakat nem tudja tovább elviselni". Átgondolva életét úgy vélte, hogy „szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának". Végrendelete második felében, mintegy búcsúlevélként, hitveséhez így szólt: „És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért." Halálát is felajánlotta szeretteiért: „Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!"

1849 novemberében – Schweidel József akaratának megfelelően – felesége, Domicella kérvényezte a hadügyminisztériumtól a korábban fizetett házassági biztosíték visszafizetését. Ehhez szüksége volt a halotti bizonyítványra, amelyet az aradi parancsnokságtól kérvényezett. A bizonyítványt a család gyámja, Latinovits Benjamin vette át, Domocella uyanis idegösszeroppanást kapott. A családnak egyébként igazolnia kellett, hogy a kivégzett tábornoknak nem volt vagyona, így nincs mit elkoboznia a hatóságnak.

Schweidel Domicella ezentúl is Pesten élt családjával. Az 1850-es években őt is gyanúsnak tartotta a császári titkosrendőrség, ezért megfigyelte. Sikerült végül gyermekei megélhetését biztosítania, egy tejgazdaságot vezetett. Előfordult, hogy el kellett utaznia lányához vidékre, és ezért később mondattak misét azon évben vértanú férjeikért az özvegyek. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Fiát, akit szintén megfigyeltek, s aki gróf Károly István birtokán lett gazdatiszt, később mellé temették.

Kiss Ernő altábornagy, bár a halotti anyakönyv szerint nőtlen volt, a valóságban özvegyként halt meg. Fiatal tisztként 1825. július 26-án ismerkedett meg Balatonfüreden leendőbelijével, Szentgyörgyi Horváth Krisztinával, akinek tiszteletére édesapja bált rendezett. Ez volt az első, azóta legendássá váló Anna-bál Füreden. Kiss egy év múlva kilépett a hadseregből és május 16-án a répceszentgyörgyi katolikus templomban feleségül vette Krisztinát, aki ekkor 23 éves lehetett. Kiss Ernő nagyon gazdag örmény családból származott, délvidéki birtokaira vonult vissza nejével. A fiatal feleség azonban igen hamar elhunyt, feltehetően 1828-ban. Előtte egy kislányuk született, Ernesztina, aki 7 évesen hunyt el. Ezután Kiss újra beállt a seregbe és különböző lovasezredekben szolgált. Időközben házasságon kívül Turák Annától született két gyermeke, Róza és Auguszta, majd 1848-ban egy fia is született, Turati Ernő, aki Olaszországban élt.

Kiss a Délvidéken küzdött, majd az Országos Főhadparancsnokságot vezette, és a harc végén ő is Világosnál tette le a fegyvert. Aradi börtönéből lányaihoz írt leveleit ismerjük, melyben a legfontosabb üzenete: „megadás Isten akaratában". Két lánya ekkor már férjnél volt.

S ezután következtek a kötél általi halálra ítéltek.

Lovag Poeltenberg Ernő tábornok osztrák származású volt, és a 4. huszárezred tisztjeként Galíciában állomásozott, ahogyan Schweidel is, és sokan udvaroltak a helyi előkelő családok leányainak. Poeltenberg is így tett, majd 1840 decemberében a tarnopoli jezsuita templomban feleségül vette Paulina Kakowskát (1822-1874), aki ekkor 18 éves volt. Házasságukból három gyermek született. A szabadságharc előtt és alatt a család Bécsben lakott, Poeltenberg szüleinél. Hiába kérte felesége levélben, valószínűleg osztrák nyomásra, hogy köszönjön le a magyar honvédségből. Poeltenberg, bár kezdetben nem akart részt venni ezredével a magyarországi eseményekben, később már nem hagyta el az ügyet, amire felesküdött. Így történt, hogy 1848 augusztusában látták egymást utoljára. Az aradi börtönben Poeltenberg reménykedett, hogy nemsokára találkozhat „imádott Pauline"-jával. Csak családja sorsa izgatta, leveleiben pedig soha nem számolt be nekik a rossz börtönállapotokról. „Ezerszer és ezerszer gondolok rátok mindennap, kedveseim, az én jó gyermekeimre ..." – írta. Október elején felesége meg akarta látogatni, miközben a császárvárosban állandóan a kegyelemért könyörgött. „... úgy illik, hogy írjak neked arról a mélységes és ki sem mondható szerelemről, amelyet irántad érzek, jó Pauline-om, és arról az örömről, amelyet át fogok élni, mikor először ölellek át gyengéden téged és a kedves jó gyerekeket!" Erre a találkozásra azonban nem volt lehetőségük, s ezt október 5-én már a tábornok is tudta: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket!" Búcsúlevele sorait nagylelkűen zárta, arra biztatva az asszonyt, hogy házasodjon meg újra: „Legyen még boldog, mert megérdemli! Isten veled! Szerencsétlen Ernőd". Felesége azonban élete végéig gyászolta férjét, ahogyan egy korabeli tudósítás írta: „Derék özvegye még a mai napig is gyászruhát visel, mi a nemes arcvonásokkal bíró szép matróna hófehér hajával sajátságos ellentétben vagy inkább jól illő összhangzásban áll." A kiegyezés után megpróbálta felkutattatni férje földi maradványait, de az ásatások nem jártak sikerrel. Három gyermekük közül Lipót hadnagy lett, és 1862-ben önkezével vetett véget életének. Lányuk, Ilona Fackh Guidóhoz, Poeltenberg egykori segédtisztjéhez ment feleségül. Guidó fiuk pedig erdészeti tanácsos lett. A család Magyarországra telepedett át, Ilona Badacsonytomajon, az özvegy Pesten lakott, nyaranta gyakran lehetett látni a budai Császárfürdőben. Egyébként visszavonulva élt, sok fáradtsággal nevelve gyermekeit. Egyszer hallatott magáról, mikor a bécsi világkiállításra hosszú évek munkájával egy gyöngyből fűzött asztalterítőt készített, melynek mindenki a csodájára járt. 1874 novemberében hunyt el, 52 éves korában. Temetésén – a korabeli újsághír szerint – „Krivácsy József volt ezredes felhívására volt honvédtisztek is kísérték a koporsót, melyben egy sokat szenvedett nő lelt öröknyugalmat".

Török Ignác tábornok, Komárom parancsnoka és erődítési munka hadmérnöke igen szelíd ember volt. Agglegényként várta Aradon az ítéletét. Nyugodt lelkiismeretét mutatja, hogy utolsó éjszaka egy francia hadmérnök szakkönyvét olvasta. 54 éves volt, búcsúlevelet nem ismerünk tőle.

Láhner György tábornok felesége, Lucia Conchetti (1821-1895) olasz származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai katonai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal, akit 1839 novemberében a milánói San Alessandro templomban feleségül vett. Ekkor Láhner 44, felesége 18 éves volt. Később egy leányuk született. Láhnerné 1848 őszén Budán jó barátságba került a Splény családdal, férjével ők győzték meg Splénynét, hogy a magyar ügy mellé álljon, és ő mutatta be nekik Görgei Artúr feleségét is. Feljegyezték hogy Lucia, olasz honfitársaihoz hasonlóan nem tudta helyesen kiejteni és alkalmazni a „h" hangot. Láhnert, aki a honvédség felfegyverzését irányította, aradi fogságában már 1849 augusztusában is látogatta felesége. Nemcsak urát látta el, hanem éhező társait is. Schweidel tábornok így vall erről: „Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jól esett, szívből jövő köszönettel adóztam érte." Szeptemberben egyre gyászosabb hangulatban látogatta férjét, míg október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével a börtönben megtudták a szörnyű hírt. Damjanichné szemtanúja volt a borzasztó búcsúzásnak, amikor Láhner elvált nejétől és ötéves gyermekétől. Lucia lelkileg összetörve Damjanichné kocsiján távozott kislányával. Láhner, miután neje elment, fuvoláján Donizetti Lammarmoori Luciájából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta. A kivégzés után Csernovich Péter Láhner holttestét is megvette a hóhértól, így őt is Damjanichcsal együtt temették el.

Lucia pedig leányával egy ideig Aradon maradt, Damjanichné édesanyjánál kapott szállást, aztán Makón lakott a Návay családnál, és többször megszállt régi barátai, Splényék budai villájában is. Előfordult, hogy nevével visszaéltek. Egy 50 év körüli hölgy, aki honvédözvegynek adta ki magát, először Splényéktől lopott, később pedig Bécsben tűnt fel, ahol Láhnernétól megbízottnak tűntette fel magát, és ajándékokat csalt ki a jóhiszemű emberektől. Láhnerné élete második felében visszaköltözött Olaszországba, sokáig levelezett még magyar barátaival, míg 1895. augusztus 12-én meghalt Collecampigliban, Varese mellett.

Knezić Károly tábornok – a jegygyűrűbe vésett dátum szerint – 1842. július 14-én jegyezte el az egri születésű 23 éves Kapitány Katalint, a hazafias érzelmű Kapitány Mihály szenátornak szép és lelkes lányát. Két év múlva az egri főszékesegyházban összeházasodtak, és két lányuk született: Olga és Irén. Knezićné sokat volt együtt férjével a szabadságharc idején is, női intrikáival kapcsolatosan Leiningen meg is jegyezte naplójában: „Nem kell asszony a haditáborban." A tábornok aradi fogsága alatt is, amikor csak engedték, látogatta férjét. Knezićnek búcsúlevelét nem ismerjük, pedig tudjuk, hogy írt, és a jegygyűrűjét is elküldte nejének. Utolsó útján a vértanú Isten bocsánatáért imádkozott, „meg nejének és két leánykájának égi oltalmáért". Férje utáni bánatába Katalin hamar belehalt. Pontos idejét nem ismerjük, a család szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben". Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik mindenestre árvák lettek, kiknek egy rokon, Kálló Tivadar poroszlói földbirtokos lett a gyámjuk, és Bartakovics egri érsek is gondoskodott róluk. Felnőve az egri Grőber testvérek feleségei lettek.

Nagysándor József tábornoknak aradi fogsága idején menyasszonya volt, Schmidt Emma személyében. A tábornok a szabadságharc idején már tervezte a házasságot is, erre utal, hogy engedélyt kért az esztergomi érseki hivataltól. A papírra azért volt szükség, mert menyasszonya a saját unokahúga volt, testvérének, Nagysándor Johannának a leánya. Bár az engedélyt megkapta, az események már nem hagytak időt az egybekelésre. Nagysándor már fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Sógorához írt egyik levelében arájához is szólt: „Emma, drága lányka, bocsáss meg nekem! – Szándékom – hogy jövődről gondoskodjam, jó volt – és hogy a kivitelbe hiba csúszott, arról végképp nem én tehetek." Emmához írt búcsúlevelében írta: „... mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba ...". Majd így zárta levelét: „Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett drága szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid". Emlékül küldött egy hajfürtöt, egy fésűt és egy inggombot, valamint visszaküldte a jegygyűrűt és az egyházi esketési engedélyt. Schmidt Emmáról később Barabás Miklós festett képet, a vértanú tábornok katonai kabátja és egyik győzelmes helyszíne, a budai vár van a háttérben. Emma 1853 áprilisában ment férjhez, mégpedig Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány miniszteréhez, kitől három gyermeke született. 1898 körül halt meg.

Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok 1845. november 3-án a bécsi belvárosi evangélikus templomban vette feleségül Sissány Elízt (1827-1898). A feleség törökbecsei születésű, görögkeleti vallású és 18 éves volt. A 26 éves német származású gróf azzal, hogy elvette e gazdag család legifjabb lányát, magyar birtokos lett. Ez nemcsak anyagi életét, de érzelmeit, cselekedeteit is befolyásolta, így a szabadságharc kitörésekor a magyar ügy mellett esküdött fel, ellentétben testvéreivel és a Temesvárat védő unokatestvérével. Aradi fogságában Leiningen is csak feleségéért és két gyermekükért, Erzsébetért és Árminért aggódott. Búcsúlevele „egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!"-hoz az egyik leggyönyörűbb vallomás. „Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél." – írta, és remélte azt is, hogy „egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van". Leiningenné, aki nem volt Aradon, egy hónappal később, a férjét utolsó útjára kísérő lelkésztől értesült részletesen hős ura utolsó perceiről.

Öt év elteltével, 1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. A hetvenes évek végén Temesvárott laktak. Miután 1896-ban második férje is elhunyt, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta kedvenc tisztje, Leiningen özvegyét. Novemberben érte utol a halál. Egy korabeli újságcikk szerint „az öreg úrnőt sokan ismerték a fővárosban, de kevesen tudták, hogy Leiningen özvegye". Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb nyugodott első férjéhez is, aki a borosjenői temető kriptájában volt már eltemetve.

Aulich Lajos, a legidősebb tábornok, aki katonaként és hadügyminiszterként is megállta a helyét, és akit még a hadbíró is csak dicsérni és méltatni tudott, agglegény volt. A börtönben mindvégig nyugodt maradt, bár nem voltak kétségei a véget illetően.

A marcona, törött lábú Damjanich János tábornokot szekéren vitték a vesztőhelyre. Fiatal özvegye, Csernovics Emília (1819-1909), aki szeretett férjét hatvan évvel élte túl. Annak ellenére, hogy a tábornok arra bíztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. 1849 őszén Damjanich lába miatt ágyban várta az ítéletét. Szeretett hitvese, akivel csak két évig élhetett boldog házasságban, amíg lehetett maga ápolta a beteget. A szerb származású asszony gyermek és ifjú korát Aradon töltötte. Szerelme a nála 15 évvel idősebb, szintén szerb Damjanich János századossal sokáig reménytelennek tűnt, a leány anyja, Bosnyák Zsófia ugyanis ellenezte a házasságot. A vidám természetű, nagyhangú Damjanichnak nem volt jó híre, kicsapongó és költekező életet élt. Végül 1845-ben tudták eljegyezni egymást, majd a katonaságtól várt házassági engedély késése miatt csak 1847 augusztusában kelhettek egybe. Ekkor a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, s a fiatal pár itt rendezkedett be. Damjanich hadosztályparancsnoka, későbbi hóhéra, Haynau volt, aki többször vendégeskedett a házaspár temesvári otthonában. Damjanich szerb származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással. „Miért beszél maga mindig németül – figyelmezette Emíliát – hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk." Nyugodt boldogságuknak is ez vetett véget, 1848 áprilisában ugyanis Haynau az itáliai harctérre vezényelte bosszúból Damjanichot, mert kiállt a magyar alkotmányos átalakulás mellett. A fékezhetetlen erejű, lobbanékony természetű kemény katona gyengéd levelekkel vigasztalta otthon maradt fiatal hitvesét: „Nyugodj meg jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! ... Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid." És hozzátette: „Bízzál az Istenben, s ne légy hát szomorú, mert ha haza megyek és rosszul fogsz kinézni, haragudni fogok."

Itáliából hazatérve a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka lett Damjanich. A harc végén, osztrák fogságban Emília látogatta és ellátta férjét, nemcsak szeretetével, de borral, étellel, könyvekkel, ruhával, és megígérte, hogy erős marad. A tábornok, a kivégzés előtt írt és hitvesének ajánlott imájában is ezért fohászkodott: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. ... Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! ... Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni." A kivégzett Damjanich testét egy rokonuk, volt esküvői tanújuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól, és temette el saját birtokán.

Az aradi katasztrófa után a megnyugvás csak nagyon lassan szállta meg az asszony szívét, eleinte a világtól teljesen elzárkózva élt. Egyik barátnője, gróf Wenckheim Józsefné és annak férje ragadta ki ebből a depressziós állapotból, kik nagyobb külföldi útra indulván rábeszélték, hogy tartson velük. Ettől kezdve új hivatást és elkötelezettséget keresett magának, a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalását. Az 1850-es évek elején Emília Makón élt édesanyjával és Láhner tábornok özvegyével, valamint annak kislányával. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták a két özvegyet, kik kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Makó városa azonban, tisztelete jeléül adómentességet biztosított számukra.

Damjanichné már az önkényuralom idején megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását, felkereste a megtorló hatalom kivégzettjeinek jeltelen sírjait, s amint lehetett emléket állított nekik. Kezdetben, még a nyilvánosság kizárásával, minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában. A sok fájdalom és szenvedés dacára Emília mosolygós és jóságos természete beragyogta a körülötte élőket. Batthyány grófnéval együtt megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak. Az országos hírű jótékonysági szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy, a két alapító feltűnő módón nem jelent meg a királyné fogadásán.

A kiegyezés után Damjanichné barátai bíztatására kérvényezte, hogy a magyar állam térítse meg neki nagy értékű kelengyéjét, melyet férje kivégzése után az osztrák katonaság eltulajdonított. Ám ez a kérése nem teljesülhetett. Ivánka Imre, volt 48-as honvédtiszt azt javasolta neki, menjen el Ferenc Józsefhez audienciára, csak egy térdhajtásra, és meg fogja kapni. A javaslatot hallva Emília egyszerűen hátat fordított és szó nélkül távozott.

Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki mindig megköszönte a megemlékezést, de sohasem üzent vissza semmit. Egyszer egy fotográfiát is küldött magáról, melyen ez állt: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll, emlékül." Halála előtt nem sokkal Kossuth üzent Emíliának, hogy látogassa meg, ám mire az asszony rászánta magát az utazásra, a volt kormányzó meghalt. 1894-ben, mikor Kossuth holttestét hazahozták, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. Az ünnepi szertartást megelőző este egy fekete ruhás hölgy jelent meg a múzeum kapujában. Friedwalszky múzeumi tisztviselő saját lakásán keresztül maga kísérte az asszonyt Kossuth magányos koporsójához. Damjanichné, mert ő volt, néhány percig mozdulatlanul állt a tetem mellett magába mélyedve. Talán visszhangoztak benne Kossuth korábbi szavai: „Arad, a magyar Golgota."

Vécsey Károly báró házassági anyakönyve a mai napig nem került elő, így nincs bizonyíték rá, hogy valóban feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök lányát, Duffaud Karolinát. A hölgy első férje Hesse János állami számadó, zsombolyai földbirtokos volt, akitől egy Gizella nevű lánya is született. Vécsey 1849. június 9-én kérvényezte Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy adjon engedélyt a házasság felbontására. Az asszony a tábornokkal volt a temesvári ostromseregben. Több utalás is azt valószínűsíti, hogy Vécsey elvette Karolinát. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint 1849 nyarán Soborsinban, „hol az este gróf Vécsey tábornok, talán érezve sorsát, melynek elébe ment, megesküdött szeretőjével". Maga Vécsey is Aradon a hadbíróság előtt nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt október 6-án reggel, feleségétől búcsúzott. Karolina előző nap meglátogathatta, a szerelmes férfi másnap így vált el tőle: „... utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat – Gizellát. Isten veled. Szerencsétlen Károlyod". Vécseyt, kinek lovassági tábornok apja, fiát megtagadva kérvényezte, hogy vegyék el kamarási tisztségét, utolsóként akasztották fel. Később az apa állítólag megőrült. Karolina pedig egy barátnője segítségével megszerezte férje tetemét, és titokban eltemette. Élete végéig gyászolta Vécseyt. A hetvenes évek végén Aradon lakott. A kiegyezés után a magyar kormány csak hosszas pereskedés után, 1899-ben, tehát a vértanú halála után 50 évvel ismerte el az özvegy és lánya jogait, és visszaadta Vécsey birtokait. Vécseyné egy évvel később, 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán.

Az aradi 13

És végezetül következzenek azok, akiket nem tartunk számon a tizenhárom között, de ők is Aradon váltak az osztrák megtorlás áldozataivá.

Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes Kossuth szárnysegédje, a négy honvéd vadászezred szervezője volt, akit katonai munkájában egy korábbi kávéház tulajdonos, Rozsváry őrnagy segített. Az ő testvére volt Rozsváry (Kornhofer) Vilma, akibe a harminchat éves ezredes beleszeretett, és a háborús idők ellenére, vagy épp azért, 1849. május 27-én, a kolozsvári Farkas utcai református templomban feleségül vett. Érdekes, hogy az ifjú ara a házassági anyakönyv szerint 18 éves volt és már elvált. Nem élvezhették sokáig a házaséletet, mert három hónap sem telt el, és Ormai az elsők között került Haynau fogságába Aradon. Augusztus 22-én rögtönítélő bíróság elé állították, és még aznap kivégezték. „Gyökerestül irtom ki a gazt" – írta Haynau egyik levelében pár nappal korábban. Ormainak így arra sem volt lehetősége, hogy elbúcsúzzon ifjú nejétől. Pedig özvegye gyermeket várt tőle. Az asszony később Amerikába ment, és Brazíliában telepedett le. Itt élnek ma is Ormai ezredes leszármazottai.

Kazinczy Lajos ezredest, néhány nappal a tizenhárom tábornok után, október 25-én végezték ki golyó által. Nagy nyelvújítónk, Kazinczy Ferenc fia nőtlen volt, de agglegénynek nem mondható, hiszen mindössze 29 éves, amikor Zsibónál letette a fegyvert az oroszok előtt. Később adta meg magát, mint Görgeiék, ezért pere is később kezdődött. Egy ifjúkori szerelmét ismerjük, Fánit, akiről 1840-ben gyakran írt édesanyjának: „Igen nemes teremtés ő, ismerd meg őt, jó anyám: örömet fogsz lelni benne. Ti ketten vagytok nekem a legkedvesebbek, különben senkim sincs a földön." Aradi fogsága idején már nem élt édesanyja, és valószínűleg már régi szerelmével sem tartotta a kapcsolatot, búcsúlevelét nem ismerjük a vitéz katonának. A siralomházban állítólag egy nőrokona akarta meglátogatni, de nem engedélyezték neki a búcsút. Az osztrák rendőrség még hosszú évekig zaklatta Kazinczy ezredes testvéreit.

Lenkey János, aki a magyar kormány hívószavára 1848-ban hazavezette huszárjait Galíciából, most nem osztozott társai sorsában, mert a hadbírósági vizsgálat alatt megőrült. Nem végezték ki, de félholtan, meztelenül vegetált bűzös cellájában, étlen-szomjan, megalázó, szörnyű körülmények között, mígnem 1850. február 9-én összezúzta fejét a börtönablak vasrácsán. Bár a halotti anyakönyv nősnek mondja, valójában nem volt hitvese, csak menyasszonya: Serafina Potocka, akivel valószínűleg galíciai szolgálatakor ismerkedett meg.

Hauk Lajos alezredes osztrák származású volt, már a bécsi forradalomban is harcolt. 38 évesen házasodott, 1836 májusában feleségül vette Bécsben a kornenburgi születésű Anna Ruthnert, aki pozsonyi lakos volt és akkor 24 éves. Gyermekük nem született. Hauk kevésbé ismert aradi vértanú, pedig Bem szárnysegédje volt, s Haynau őt is felakasztatta, az aradiak közül utolsóként: 1850. február 19-én teljesedett be végzete.

Hernády Zsolt  történész

forrás: ficsakblog.hu

Megjelent: 6045 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 213 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Serbia 1.1%
Romania 5.3%Canada 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%Australia 0.4%
Ukraine 2.8%France 0.4%
Germany 2.5%Netherlands 0.3%
Sweden 2.4%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2.1%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 462
This Week: 3709
Last Week: 4623
This Month: 12371
Last Month: 19718
Total: 1939536

Belépés