Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Mar24

2012. Január 22., Vasárnap 00:06

Az első szkíta-hun történeti alkotmány

Írta:  Obrusánszky Borbála
Értékelés:
(11 szavazat)
A 19. századi magyar történészek körében még egyértelmű volt az, hogy az Anonymus által megörökített vérszerződési eskü volt az első magyar történelmi alkotmányának alapja, amikor is a szövetséget kötő törzsek szabályozták az új államot vezetők jogait és kötelességeit. Az ősi magyar jogszokás nem egyedülálló, hiszen a szkíta és hun népek között nagyon változatos formákat találunk.

Ha összegyűjtjük és elemezzük az eurázsiai térségben élt íjfeszítő, vagy lovas népek esküvési szertartásait, akkor abból kiderül, hogy náluk az egyik legfontosabb szövetségi forma volt a vérszerződés volt, amelyet két vagy több, társadalmilag egyenrangú fél, nemzetségi vagy törzsi vezető kötött. Amikor a törzsszövetségi rendszer egy magasabb szintre jutott, akkor az önként szövetséget kötő, egyenrangú törzsek a vérszerződés megkötése által hoztak létre birodalmakat, amelynek szóbeli alkotmányát a vérszerződés esküjében szabályozták. Ennek betartása kötelező volt az összes szövetséget létrehozó fél — tehát a maguk élére választott uralkodó és a törzsek — számára.

A vérszerződés elnevezésére az eurázsiai lovas nomád népek az ant, and szót használják, amelyet az etimológiai szótárak eskünek értelmeznek. A szó első említése az írott emlékekben már a türk korszaktól megtalálható, s a szó általánosan elterjedt Eurázsia-szerte. A Tiszántúlon még a 19. században használatos volt az anda, mint barát kifejezés, mely az ősi szkíta esküdt testvériség szokására utalt.

Nézzünk néhány példát, hogy keleti rokonaink hogyan fogadtak örök barátságot.

Az ókori antik szerzők közül elsőként Hérodotosz emlékezett meg arról, hogyan kötnek a szkíták szövetséget, az ő leírását a későbbi szerzők is rendre megerősítik. A szerző tömören leírja a vérszerződés elemeit: az eskütevők megszúrják magukat, vagy kis sebet vágnak testükön tőrrel, s vérüket egy nagy agyagcsészében borral elkeverik. A csészébe ekkor kardot, nyílvesszőt, harci bárdot és lándzsát mártanak, majd a szerződő felek elmondják az esküformát és megisszák a vért. A dél-oroszországi szkíta leleteken a kézművesek meg is örökítették a szertartást, így a külső történeti forráson kívül „belső" forrás is bizonyítja létezését. A Hérodotosz által megörökített szertartási elemek mindmáig megfigyelhetők a lovas népek esküdt testvériségi szokásaiban. A Kr. u. 3. században íródott Han-shu kínai évkönyv megemlíti a hunok vérszerződési szokását. Ott hasonlóan írják le az aktust, mint a görög szerzők, de egy, számunkra fontos adattal megtoldották, vagyis a szertartás előtt fehér lovat áldoztak az égieknek. A fehér ló áldozat visszaköszön a bolgároknál, nálunk, magyaroknál, de a mongol esküvési szokásokban is, ami azt bizonyítja, hogy az is fontos része volt a szertartásnak.

A vérszerződés szerepe

A vérszerződés nemcsak az állam egységét segítette elő, hanem megvédte a törzsi vezetők érdekeit az uralkodó egyeduralmi törekvéseivel szemben, megakadályozva, hogy az uralkodó teljhatalomra tegyen szert. A mongol és a magyar történelemben egyaránt megfigyelhető, hogy az andák által trónra emelt uralkodó, Álmos vagy Árpád, avagy maga Dzsingisz kán nem volt korlátlan hatalmú egyeduralkodó, hiszen az egész közösséget érintő ügyekben — háború, közigazgatási reformok, törvénykönyvek módosítása stb. — a nemesek gyűlésével, az országgyűléssel közösen döntöttek. Szintén nagyon keveset hallunk, hogy miért is volt még fontos a vérszerződés. Az nemcsak az állam egységét segítette elő, hanem megvédte a törzsi vezetők érdekeit az uralkodó egyeduralmi törekvéseivel szemben, megakadályozva, hogy az uralkodó teljhatalomra tegyen szert. Arra szintén sok példa van a hunoktól egészen a mongolokig, hogy mi történt azzal, aki visszaélt hatalmával, azt a törzsi vezetők leváltották, és helyére új, a törvényeket betartó uralkodót ültettek.

Hun-magyar azonosság

Bár a hatalmas, Ordosztól a Kárpátokig nyúló szkíta és hun birodalom a Kr. u. 6. századtól részekre szakadt, de az új birodalmak, mint a türk népek állama is továbbvitte a szkíta-hun örökséget, így a vérszerződési szokásokat. Több felirat, és krónika is egyértelműen bizonyítja, hogy megmaradtak azon államalkotó szokások, melyek már korábban is ismertek voltak. Tehát, a Belső-Ázsiában és Közép-Ázsiában uralkodó türk népek nem szakasztották meg az ősi pusztai hagyományt. Ugyanezt találjuk a 13. század elején kialakult mongol birodalomnál is. A világhódító Dzsingisz kán ugyanolyan módszerrel, vagyis vérszerződés megkötésével tette szövetségessé barátait, és a szkíta-hun népeknél már jól bevált formulával növelte meg birodalma területét. Ha még kérdéses lenne bárki számára, hogy a magyar vérszerződés vajon honnan hagyományozódott Árpádékra, akkor érdemes nagyon röviden szólni arról, hogy őseink kikkel is álltak a legszorosabb kapcsolatban a Meotisz-vidéken, vagy éppen az ahhoz közeli Dagesztánban, vagyis Kis-Szkítiában. Utóbbi szállásközpontra Nyitray Szabolcs hívta fel a figyelmet. Természetesen a hunok voltak azok, akik átörökítették ezen ősi szerződési fajtát és az egész alkotmányossági rendszert ránk. Ne felejtsük el, hogy Árpád magát Attila örökösének tartotta, ez egyértelműen kiderül Anonymus munkájából. Bár az akadémiai vonalat követő magyar történészek váltig tagadják a vérszerződés meglétét, és főleg annak hunokhoz való kapcsolását, és a magyar hagyományban meglévő elemeket legfeljebb türk átvételnek tartják. Csakhogy a türk birodalom nem terjedt ki Kelet-Európára, sem a Kaukázusra, hanem ott a helyi források szerint megmaradtak a hunok, így teljesen tisztázható, hogy mi magyarok, igen is az ősi szkíta-hun vérszerződési hagyományt örököltük meg, és vittük tovább a Magyar Királyság keretei közé is.

Mai hagyományok

Nemcsak az lehet fontos számunkra, hogy a mi vérszerződésünk egykor létezett, hanem, hogy azt magunkénak vallottuk-e. Ezt leginkább onnan tudjuk meg, hogy a néphagyományban nyomot hagyott-e az ősi esküvési forma. Fontos megjegyezni, hogy az ősi vérszerződés pontjainak betartását is nyomon tudjuk követni a magyar krónikákban. Már Szent István király első törvénykönyvében találunk egy érdekes nyomot, a király a hatalmasok közül való esküszegőket kézlevágással vagy ötven tinó megfizetésével, a közrendűeket szintén kézlevágással vagy tizenkét tinó megfizetésével büntette.

Az Anonymus által leírt pontokat akkor kezdték el alkalmazni, amikor a magyar trónra olyan uralkodó került, aki nem tartotta be annak pontjait, és mellőzte a törzsi vezetőket az államirányításból. Orseolo Péter az őt trónra emelő törzsi vezetők leszármazottai, a későbbi királyi tanács tagjai nélkül kormányzott, s az ország tisztségeire idegeneket nevezett ki, azt a magyar előkelők számon kérték az uralkodótól. A magyar nagyurak tiltakoztak az efajta kormányzás ellen, többször fordultak az uralkodóhoz, ám miután ő sorra visszautasította őket, az ország vezetésében szerepet játszó vezetők gyűlést hívtak össze, amelyen István vejét, Aba Sámuelt emelték trónra. Miután jelöltjük nem volt érdemes bizalmukra, közösen úgy határoztak, hogy Vazul fiait hívják meg a trónra. Hasonló eset történt II. András idejében, amikor annak idegen felesége, Gertrúd magyarok helyett idegeneket nevezett ki az ország élére. Valószínűleg a magyar király és az őt trónra emelő nemesek közötti kapcsolatot egy megállapodás szabályozta, hiszen az említett események nem a véletlen művei. Az egyik lehetséges megoldás, hogy a két fél viszonyát íratlan szabályként a vérszerződés pontjai szabályozták, olyannyira, hogy az 1222-es Aranybullában törvénnyé emelt ellenállási jog eredete valószínűleg a vérszerződésre nyúlik vissza. Bár az ellenállási jog eredetéről nincs teljesen elfogadott álláspont, tanulmányom pedig nem ezzel kíván foglalkozni, mindenesetre érdemes megfontolni, hogy az vajon külső hatásra alakult-e ki, avagy a középkori erős és független magyar királyi hatalomnak volt szüksége a törvényhozásban távoli, teljesen ismeretlen külföldi minták gyors beültetésére. A magyar jogszokások is azt bizonyítják, hogy ezt a hagyományt nem vettük át senkitől, hanem az mindig is saját szokásunk volt. A testvérré fogadás vagy a régi magyar jogban atyafiúvá fogadás 1877-ig általánosan elfogadott jogi aktus volt nálunk, eltörlése után pedig hagyományként tovább élt.

A történeti feljegyzések mellett a magyar néphagyományban szinte máig találunk arra példát, hogy a vérszerződés ősi formái továbbéltek, ami arra utal, hogy ez a magyarság saját, ősi hagyománya volt. A székelyek között, ám a Dunántúlon és a palócoknál is megőrződött a vérrel megpecsételt barátság szokása, s hasonlóan megy végbe, mint az Anonymus által megörökített vérszerződési szertartás. Ezentúl a magyar mesevilágban is megőrződött a vérszerződés ősi rítusa, melyet nálunk komaságnak is nevezhetünk. Ahogyan az egyik tanulmányban olvashatjuk, a komaság esetében a vértestvérség ősi barátsági viszonya él tovább. A komaság és a vérszerződés kapcsolatát írja le Tárkány Szűcs Ernő jogi népszokásokat összefoglaló könyvében. A szerző példaként Zalát és Somogyot emeli ki, ahol a lányok is sírig tartó testvért választottak maguknak, mátkatálat küldtek egymásnak, vagy komálás útján barátságot kötöttek. A komaság intézménye, sőt maga a koma szó is napjainkig használatos a magyarság mindennapi életében, ezzel a szerző a vérszerződésnek a magyarságon belül való továbbélését igazolta.

Forrás: szabir.com

Megjelent: 2252 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 179 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 0.9%
Romania 5.7%Serbia 0.8%
United States 5.2%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.1%
Sweden 1.4%Greece 0.1%

Today: 180
This Week: 3687
Last Week: 5900
This Month: 19606
Last Month: 24881
Total: 1473636

Belépés