Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Oct20

2013. December 28., Szombat 08:49

December 29-én a magyar kártya napja

Írta: 
Értékelés:
(1 szavazat)
A közhiedelemmel ellentétben a játékkártyák ma már nem egzisztencia romboló bűnök hordozói, a régóta használt ördög bibliája kifejezés is egyre inkább kultúrtörténeti érdekességként kerül felemlegetésre. Mert valamikor elégették az apró lapocskákat, egyházi- és világi tiltások sora jelezte a kártyázókkal szembeni társadalmi ellenszenvet. A XX. századra megszelídültek az indulatok és a kártyák iparművészeti- vagy kis-grafikai műfajként jelennek meg a múzeumi életben, hétköznapjainkban pedig társas játékok ártatlan eszközeként szerepelnek.

Furcsa, hogy a magyar kártya lapjaira svájci alakokat festenek, pláne ha tudjuk, Svájcban csak hírből ismerik ezt a paklit.

A magyar kártya

A magyar kártyafestők különleges kártyakép megalkotásával járultak hozzá az egyetemes kártyakultúra gazdagságához. 1835 körül készültek el Pesten Schneider József és Chwalowszky Ödön kártyakészítő mesterek műhelyeiben a napjainkban magyar kártyának nevezett játékeszköz első példányai. Az új, keletkezését követően regionálissá váló kártyatípus az egyetlen standard kártyakép, mely irodalmi mű hőseit ábrázolja és epizódjait idézi fel. Schiller Tell Vilmosa a biedermeier ízlést és divatot követve jelent meg a kártyaképeken. A tükörképességében és témájában is új játékszer nem csak Magyarországon, de Közép-Európa-szerte kiszorította a korábban általánosan használt egyalakos kártyaképeket. Kezdetben helvét- vagy svájci-német volt a játék neve.

A XX. század elején az elnevezés magyar kártyára változott, német nyelvterületen pedig Doppeldeutsche lett.
A budapesti Kazinczy utcában (egykor Kiskereszt utca) járva az 55. számú ház falán olvashatjuk a mindmáig legnépszerűbb magyar találmányra emlékező sorokat. Az emléktáblát 1996-ban állította a Magyar Talon Alapítvány (a Magyar Kártyamúzeum megalapításának szándékával működő szervezet) és a Pató Pál Asztaltársaság (a magyar kártya kultikus tisztelete okán) és december 29-ét a magyar kártya napjává nevezték ki. A házban működő Wichmann kocsmában 2002-ben is koszorúzás, baráti beszélgetés és természetesen játék volt a program. Erre a rendezvényre december 29-én délután három órára várták a játékbarátokat.

emléktabla azóta mindig december 29-én – a magyar kártya napján – délután három és négy között itt gyülekeznek a kártyások,

A köztudatban még napjainkban is él a tévhit, mely a magyar kártya svájci eredetét állítja. Ezt hirdeti Zolnay Vilmos sokak által idézett könyve, a Sulinet az interneten és a magyar kártyagyártás fellegvárának történeti tájékoztatója is. Svájcban viszont a Tell kártyát soha nem ismerték, nem is gyártották. A Tell- vagy magyar kártya magyar találmány és ezt Zsoldos Benő 1980-ban megjelent tanulmányában, később a Kártyalexikonban is olvashattuk, valamint Jánoska Antal „kártyatörténész" derítette ki, hogy az 1830-as években készült az első olyan kártya, amely a Tell-történet figuráit ábrázolta. Schneider József pesti műhelyének a cenzúra nem engedte volna magyar szabadsághősök szerepeltetését. A kártyafestő így a messzi Svájc németellenes szabadságharcosairól készítette metszeteit. A korai 15. században kialakult német kártya színeit (piros, zöld, makk és tök) vette át a magyar kártya.

A Tell-kártya a 1848-as szabadságharcot megelőző időben jelent meg, amikor Európa-szerte forradalmi mozgalmak érlelődtek.

Az alsó és felső lapok alakjait a pesti kártyafestő Schiller 1804-ben írt, „Tell Vilmos" című drámájából vette, amelyet nálunk már 1827-ben Kolozsvárott színpadon is előadtak.
Egy német szerző drámájában szereplő alakok ábrázolását a Habsburg adminisztráció nem kifogásolhatta.

A VIII-IX. lapok a Tell Vilmos-történetet mesélik: Piros VIII: Tell Vilmos csónakban evezve kel át a folyón, Tök IX: Geszler kalapja a rúdon, amely előtt Tell nem volt hajlandó bókolni. A kártyaképen Tell Vilmos búcsúzik családjától. Ott van felesége meg fia, akinek a fejéről kell majd lelőnie az almát.

Ezek a kártyák Friedrich Schiller Tell Vilmosának szereplőit jelenítik meg:

makk felso

a makk felső a főhős maga

zold felso

a zöld felső Rudenz Ulrich

piros felso

a piros felső Gessler Henrik

tok felso

a tök felső Stüszi vadász a drámában még csősz,

makk also

a makk alsó (baka) Harras Rudolf

zold also

a zöld alsó Fürst Walter

piros also

a piros alsó Kuoni pásztor

tok also

a tök alsó Reding Itel

Schneidert nyilván inspirálta a dráma alapgondolata, a Habsburgok elleni küzdelem, amelyben Svájcnak is része volt. A műből nyolc alakot választott ki, hat lap a szabadsághős Tell Vilmost és társait, két lap a zsarnok helytartót, Gesslert és csatlósát ábrázolja. A király és az ász lapok rajza nem eredeti elgondolás. Lovas királyok már 16. századbeli kártyákon is előfordultak, a négy évszakot allegorizáló ász lapokra pedig szintén van példa Unger Mátyás győri kártyafestő körülbelül 1800-ból származó csomagjában.

A készítő neve a makk VII lapon van feltüntetve: „Zu finden bei Joseph Schneider in Pesth." Az előállítás dátuma egyik lapon sem szerepel, Schneider működési idejét azonban ismerjük. A pesti polgárságot 1820-ban nyerte el, neve az 1842. évi pesti címtárakban megtalálható. A Kiskereszt utca (a mai VII. kerületi Kazinczy utca 55.) 520. szám alatt volt a műhelye.

Schneider kártyalapjainak stílusa a biedermeier művészeti irányt követi, amely a 19. század első felében divatos volt hazánkban. A lapok hátoldala vörös márványerezésű. Ilyen reverzeket főleg a 19. század első felében készítettek. A felhasznált karton jellemzői az ez időszakban készített kártyák kartonjával azonosak. Mindezek az adatok arra utalnak, hogy a Schneider-kártya megjelenésének ideje a 19. század első felére, közelebbről az 1830-as évekre tehető.

Schneider a 36 lapos – VI-osokkal kiegészített - kártyákat rézbe metszette, s a fekete levonatokat részben sablonnal, részben kézzel festette. A piros, skarlátvörös, kék és barna színeket sablonnal vitte a 94 x 56 milliméter nagyságú lapokra, míg az arcot, a kezet és a ruházat apró díszeit kézzel festette rózsaszín, sárga, illetve halványzöld színekkel. A feliratok német nyelvűek - abban az időben még nem volt az ország hivatalos nyelve a magyar.

A Schneider-kártya gondolati tartalmánál fogva népszerű volt, mert emlékeztetett arra, hogy az ország nem szabad a Habsburgok alatt, míg a svájciak már századokkal előbb kiűzték őket. Valószínű, hogy az 1848-as szabadságharc leverése után elkobozták, mert semmi nyoma nem maradt ebből az időből sem múzeumokban, sem a szakirodalomban. Ma már nem állapítható meg, hogyan került ki Angliába, de feltehető, hogy 1849-es emigránsok útján. Azt sem lehet tudni, hogyan került egyik kártyafestőtől a másikig, mert 1855 körül a pesti Giergl János már készített ilyen kártyát, majd ezt követően Schill és Tempel, Zsíros István, Giergl István és mások.

A bécsi Piatnik cég 1865 körül kezdte gyártani a kártyát, de átrajzolt formában. Az alakok azonossága, testtartása, öltözékének stílusa, az évszakokat allegorizáló ász lapok azonos kompozíciója kétségtelenül jelzi, hogy Schneider lapjait vették mintául.
A monarchiában monopolhelyzetet élvező Piatnik gyár kártyái gyorsan terjedtek Ausztriában, Magyarországon, Szlovéniában, Horvátországban, Csehszlovákiában, de elterjedt még Dél-Tirolban is.

Az I. világháború után a monarchia széthullott, de a Tell-kártya megmaradt, s tovább gyártották hazánkban, valamint Ausztriában és Csehszlovákiában is. A II. világháború végéig több változat előfordult.
Amikor a Piatnik cég a második világháború után Ausztrián kívüli vállalatait elvesztette, s azok önálló gyárakká alakultak, a magyar Játékkártyagyár, mint a budapesti leányvállalat utóda „magyar kártya" néven gyártja tovább a kártyákat. A bécsi Ferdinand Piatnik & Söhne cég „Doppeldeutsche Schnapskarten" elnevezéssel; Piatnik prágai vállalatának utóda, az O.T. K. (Obchodni Tyskarny P. N. Kolin) pedig feliratok nélkül, „Dvouhlavé Hraci Karty" néven adja ki a kártyát.

A több mint másfél évszázados múltú kártyának az ad egyedülálló jellegzetességet, hogy az általánosan használt és folyamatosan gyártott hagyományos kártyák közül az egyedüli, amely a lapjain levő képek témáját irodalmi műből meríti.

A magyar kártyával játszott játékok közül a legismertebbek az ulti, a snapszer vagy 66, a 21, a ferbli, a felsős, a zsírozás, tartli, és a lórum.

A kocsmát 1987-ben nyitotta meg Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus. Először Szent Jupát volt a neve, a kenusok védőszentje után, később változott Wichmann kocsmájára

A Magyar Talon Alapítvány és a Pató Pál Párt 1996-ban emléktáblát helyezett el a régi műhely helyén működő Wichmann-kocsma falán, azóta mindig december 29-én – a magyar kártya napján – délután három és négy között itt gyülekeznek a kártyások, megkoszorúzzák a táblát, majd bevonulnak a kocsmába, hogy a „nemzeti öntudatot élesztgetve kézről kézre" adják a lapokat.

A közelmúltban a kártyabarátok kísérletet tettek arra, hogy a magyar kártya helyet kapjon a Millenáris kiállításon, ám a gondolat elakadt a szervezők érdektelenségén. Pedig Schneider és Chwalowszky urak talán legnépszerűbb magyar találmánya megérdemelt volna néhány négyzetméternyi törődést.

De olvassuk el Csorba Béla írását is:

Galambos Misi, Ződ Kicsi, Csókos Panna és a többiek

(Schiller drámahőseitől a népi képzeletvilágig a kártya ürügyén)

Az unalmas, lassan múló téli esték egyik mái napig népszerű, felnőttek által is gyakorolt szórakozása a kártya, falun, városon egyaránt. Ennek ellenére KÁRTYA és KÁRTYAJÁTÉK címszavakat hiába keresünk az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikonban, de nem találjuk egyéb reprezentatív néprajzi kézikönyvek névmutatójában sem. Részben azon a tévhiten alapulhat ez az érdektelenség, hogy a kártya, úgymond, nem eléggé népi jellegű, inkább urak passziójából vált polgári szórakozássá. Ami a játék hajdani úri jellegét illeti, abban van is valami történetileg hiteles, tény ugyanis, hogy Magyarországon a parasztoknak, jobbágyoknak 1588-ig tilos volt kártyázniuk. A mögöttünk hagyott század kilencvenes éveiben azonban megtört a kártyával szembeni szakmai érdektelenség is: 1990-ben Kecskeméten, egy évvel később pedig a budapesti Néprajzi Múzeumban állítottak ki magyarországi játékkártyákat, sőt nemzetközi játékkártya mini-szimpóziumot is tartottak. A néprajzkutatókkal szemben a kulturtörténészeket jóval korábbtól foglalkoztatja a kártya, mindenekelőtt annak ikonográfiája: Kolb Jenő a magyar és külföldi kártyafestésről már 1939-ben monográfia értékű könyve adott ki, amit több mint negyven évvel később követett Zsoldos Benő kártyatörténeti zsebkönyve. Ebből tudjuk, hogy a mai kártyához hasonló játék már 1120-ban ismert volt Kínában. Eredetileg papírpénzekkel játszották (tehát szerencsejáték volt), de mivel a bankók hamar elrongyolódtak, egy idő után a pénzeket lapokra festették. Nálunk a Hunyadiak korában terjedt el a játék, feltehetően a minden újra fogékony, kalandorszellemű reneszánsz Itáliából. Annyi bizonyos, hogy Kapisztrán János több prédikációjában is ostorozza, ami az új szenvedély elterjedtségét látszik bizonyítani.

Az ún. magyar kártyán látható sorozatjelek Németországban alakultak ki a XV. században, és a négy társadalmi rendet voltak hivatottak jelképezni. A piros szív a papságot, a zöld levél a polgárságot, a makk a parasztságot jelképezte, a nálunk töknek nevezett szín pedig (amely egyébként a vadászsólymok nyakába akasztható kis csengőt, vagyis úgynevezett pergőt ábrázol, s nem konyhakerti vagy szántóföldi növényt) a nemesség szimbóluma volt.

A magyar kártya lapjainak egy részén látható figurák, tájképek és jelenetek ihletője tulajdonképpen Schiller 1804-ben keletkezett Tell Vilmos c. drámája. Schiller egy XVI. századi svájci krónika alapján emléket állított a szabadságszerető svájci népnek, méghozzá nem minden aktuálpolitikai felhang nélkül. 1308-ban Tell Vilmos és társai ugyanis Habsburg Albert és vazallussai ellen fogtak fegyvert. Közismert, hogy a Habsburgokat nemcsak Schiller nem kedvelte, de hasonlóan gondolkodtak a Lajtától keletre is. A Tell Vilmos hamarosan népszerű lett Magyarországon, 1827-ben a kolozsvári színház is bemutatta, s három év múlva a dráma több kulcsfigurája Schneider József pesti könyvkereskedő kártyalapjain kelt új életre. (Ezeket az ábrákat korszerűsítette később a máig ismert Piatnik cég, és terjesztette el szerte Közép-Európában.) A magyar kártyán megörökített figurák azonban - szemben a Magyar Szó egyik tavalyi számában olvasható cikk állításával - nem mind szabadsághősök. Gondoljunk csak a piros felsőként ismert Gessler Hermannra, Schwyz és Uri tartományok császári helytartójára. Schiller a III. felvonásban azt az utasítást adja, hogy "lovon, öklén sólyommal" kell megjeleníteni. A sólymot viszontláthatjuk a kártyalapon is. A Bácska magyar népe - minthogy nem sok alkalma nyílott solymászni - a fehér vadászrárót sokkal szelídebb szándékú madárnak nézte, s el is nevezte Gessler-piros felsőt Galambos Misinek. Itt jegyzendő meg, hogy véleményem szerint a Habsburgokat kiszolgáló helytartót nem véletlenül tették meg éppen piros felsőnek, hiszen elvileg lehetett volna zöld vagy tök is. Csakhogy a XIX. század elején az osztrákok jelképes színének a piros számított és számít ma is, miután kiszorította a sárga-feketét, amit az uralkodóházzal hoztak összefüggésbe. Nemcsak Gesslert kapcsolták az osztrák színhez, de ehhez a jeltartományhoz sorolódva kerültek megrajzolásra az osztrákok hatalmát szimbolizáló svájci várak is, lásd a piros kilencest és a piros tízest!

Visszatérve a mintául szolgáló drámai alakokra, meg kell állapítani, hogy nem volt szabadsághős a makk alsón látható csatlós, Harras Rudolf sem. A többiek viszont igen. Valójában kik is ők? Mindenekelőtt a makk felsőn látható Tell Vilmost kell megemlíteni legfőbb attributumaival, bal kezében számszeríjjal, jobbkezében nyíllal. Tellt (mármint a kártyabelit) vidékünkön Makk Öregnek, de Botosnak is hívják, ámbár ez jobban ráillik a tök felsőn látható Stüszi vadászra, aki csak a magyar képzeletvilágban változtatott foglalkozást, Schillernél ugyanis még csősz volt, ezért rajzolták meg bottal jobb kezében, míg balkezét esküre tartja. E lap magyar neve vidékünkön Tök Putyi, Tök Filkó, sőt elvétve Botos is. Visszatérve Tellre, őt még két lapon viszontláthatjuk: a piros nyolcason Tell a háborgó tavon egy csónakot irányít, utalás ez arra a jelenetre, rögtön a dráma elejéről, amikor a vadász megmenti az üldözött Baumgartent. A piros nyolcas neve egyébként Dél-Bácskában Csónyakos, sőt Temerinben még Csónakos Vecának is hallani, talán mert szoknyának vélik Tell rövid, buggyos nadrágját. De ugyancsak Tellt láthatjuk a tök nyolcason is, amint Walter fiával éppen feleségétől, Hedvigtől búcsúzik. Hedvig éppen búcsúcsókot nyom Tell szakállára, aminek eredményeképpen a temeriniek mai napig Csókos Pannának nevezik. A szabadságharcosok táborában még ott találjuk Tell Vilmos apósát, Fürst Waltert (zöld alsó), Reding Itell főbírót, amint a II. felvonás második színének szerzői utasítása szerint "kardjára támaszkodva áll" a Rütli-réten, a svájci kantonok szabadságküzdeme kezdetének mítikus helyén. És ehhez a táborhoz tartozik Kuoni, a pásztor (piros alsó) és Rudenz Ulrich lovag (zöld felső), aki némi ingadozás után áll véglegesen svájci vérei oldalára. Különben e lovag a Bácskában Ződ Kicsiként is ismert. Utóneve -- némi áttétellel -- valószínűleg visszavezethető a latin filius-ra (jelentése: valakinek a fia), amelyből egyébként a magyar felső jelentésű filkó is származik.

Schiller drámájának más színhelyei, rekvizitumai és jelenetei is helyet kaptak a kártyalapokon. A zöld nyolcason például az első felvonás kezdőképét láthatjuk: a "Wierwaldstaetti-tó magas, sziklás partját" a Haken "felhőövezte csúcsaival". De a piros kilences ábráján sem nehéz ráismernünk az altdorfi várra a tetejére kitűzött helytartói kalapról. A piros hetes azt a jelenetet ábrázolja, amikor a lovagló Gesslert a küssnachti mélyúton Tell nyila eltalálja. Figyelemre méltó a tök kilences ábrája is: leginkább sírhalomra emlékeztet, mellette póznára tűzve Gessler kalapja. Talán egyszerre utal ez a dráma (és a legenda) kulcsmozzanatára (a póznára tűzött kalap megsüvegelési kötelezettsége robbantotta ki a lázadást), de egy régebbi német kártya (a tök hatos) illusztrációjára is, amely síremléket ábrázolt, s ilyen rajzok olasz kártyákon még mindig láthatók.

A királyok (csikók) és az ászok (disznók) bekerülése a magyar kártyába viszont nem előzmény nélküli., előbbiek a XVI., utóbbiak a XVIII. századtól fogva előfordulnak kártyafigurákként.

Végezetül pár szót arról is, miért nevezik nálunk az ászt disznónak. A magyarázata az, hogy a XVI-XVII. században ötvenkét lapos kártyacsomagokat használtak, s a számozott lapok nem héttől, hanem egytől terjedtek tízig. Ekkoriban még ász nem volt, a legerősebb lapnak a király számított. Az egyes (majd később a kettes) értékű lapokra vaddisznót rajzoltak. Minthogy e lapok nagy ütőértékűvé váltak a különféle játékokban, ezért egy idő után az úgynevezett fejes kártyákhoz sorolták őket. Az újonnan kapott nevet megtartották a harminckét lapos kártyáknál is, noha annak eredetéről a használók általában mit sem tudnak. Különben maga az ász szó a hajdani egyes pontértékre utal (eins). Régi magyar kártyanyelvünkben egyszemnek is hívták. (Szem alatt a kártyaszín jelét - szív, levél, makk, tök - értették.) Bármilyen hihetetlen, de a szerbek és horvátok között az ász szinonimájaként használt kec is ennek a régi magyar névadásnak az emlékét őrzi. Petar Skok horvát-szerb etimológiai szótárának tanúsága szerint a magyar "két szem"-ből származik, s minthogy a kettes értékű lapon, vagyis a kétszemen is gyakran vaddisznó volt, világos, hogy miként vált a kec a magyar disznó szinonimájává. Innen már egyenes út vezetett a diáknyelvig, amelyben e magyar eredetű szerbhorvát kifejezés máig az elégtelen osztályzatot jelenti. Ma ez az egyes, de korábban a kettes, azaz a "kétszem" volt.

És még egy apró érdekesség a magyar kártya képeivel kapcsolatban: aki a Tell Vilmos legendás alma-jelentét keresi a lapokon, nem fogja megtalálni. Ez az epizód az 1850 előtt készült kártyák piros VI jelzésű lapján szerepelt. A játékszokások azonban 36-ról 32-re csökkentették a csomag lapjainak számát és a VI kártyák megszüntetésével az alma-jelenet is eltűnt.

Az összeállítás a következő forrásokból született:

http://www.kamjt.hu/cikkek/janoska/janoska_kartya1.html
http://bulac.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=726873
http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/82/csorba1.html


Ajánlotta:  Pencz István

Megjelent: 2677 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 237 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.8%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Germany 2.9%France 0.3%
Russian Federation 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 737
This Week: 4352
Last Week: 5472
This Month: 16294
Last Month: 23130
Total: 1631950

Belépés