Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2018Nov14

2018. Június 25., Hétfő 16:56

A rovás népdalainkban

Írta:  Tar Mihály
Értékelés:
(11 szavazat)
A hangzó példatárat megszólaltató népdalkörök: – Halom Dalkör – Bodroghalom / – Csepeli Hagyomány Óvóhely

Kodály Zoltán azt mondja a magyar népzenéről, hogy: „...abba, mint egy nagy gyűjtőmedencébe ezer év alatt sok patak folyt bele. Nincs is a magyarságnak az a rétege, annak egy élménye, hogy ne hagyott volna nyomot benne. Ezért az egész magyarság lelkének tükre."

Ha tehát – ezek szerint – a magyar népzenét a magyar nemzet sajátos közös emlékezetének tekintjük, jogos a kérdés és tanulságos a vizsgálódás, hogy a magyar népdal vajon emlékezik-e a rovásra?

Nos, bizton állíthatjuk, hogy a rovás is nyomot hagyott benne. A bizonyító hivatkozások természetesen szövegiek, nyelviek. Ám a dalnak verse mellett zenéje is van, és bár szöveg és dallam külön-külön is megállnak és elemezhetők, együtt nemcsak összeadódnak, hanem hatványozódva egy magasabb minőséget képviselnek. A dallam szinte a szöveg hitelesítője. Akinek füle van, hallja...

A népdalok megszólaltatói: a bodroghalmi Halom Dalkör és a csepeli Hagyomány Óvóhely.

Noha térben 300 km-nyi távolság választja el őket, lélekben igen közel vannak egymáshoz. Népdalkörök, testvér-együttesek. Önként és dalolva jönnek össze
hetente, és végigéneklik az egész hagyományos évkört. Külön- külön gyakorolnak, és igazi ünnep, ha így - közös daloláson - találkoznak.

Rovásról szóló népdalpéldáinkat kezdjük a leghíresebbel:

„Nincsen olyan híres állás,
Mint a hortobágyi állás.
Kútágason van a rovás,
Könnyen számol ott a gulyás."

Rovás melletti első dalos állásfoglalásunk a rovást legtovább megőrző népréteg, az ősfoglalkozású pásztorság dala. Na, honnan is való ez a szép, régies, ötfokú ének? A kérdés huncut, beugrató: nem a nagy Magyar Alföldről származik ez, hanem Dunántúlról. Bartók Béla például Tolna vármegyében gyűjtötte. Bár akkor még nem volt se világháló, se villámlevél, még távbeszélő sem, az egyszerű, vidéki magyarok a Dunán túl is tudták, hogy a honi pásztorok rangsorában leghíresebb a tőlük távoli, még a Tiszán is túli Hortobágy pásztorsága, ahol a jószágok könyvelése rovásjelekkel történik. Az állatok fajtáinak neve, neme és száma a pásztori tanya, az állás kútágasára van felróva. Ezt a rovást pedig írni is, olvasni is tudták, így aztán nem csoda, hogy könnyen számolt ott a gulyás.

Az Alföldre vonatkozó dunántúli dal után következzen egy észak-keleti:

„Lukai határban nagy rejtekek vannak, nagy rejtekek vannak,
Amit oda hajtnak, nincsen nyoma annak, nyoma sincsen annak.
Nekem is van benne harminchárom tinó,
Bal szarvára róva, mind prédára való.
Harminchárom tinó, tizenhárom toklyó,
Bal szarvára vágva, az mind borravaló."

Ez a bodroghalmiak leánykori Luka-nevét felemlegető dal a rejtett második gazdaság titkaiba világít be. Az úri huncutságok bizony begyűrűztek a szabályozatlan folyók istenhátamögötti erdős nádrengetegébe is. Az elbetyárosodás titkos írásmódját két néven is említi e nóta: róva, illetve vágva vannak a jelek, ami ugyanaz. E rovás, vágás anyaga pedig itt nem a kútágas fája, hanem a haszonjószág, a növendékmarha és a növendékjuh szarvának szaruja. A törvénytelenség helye pedig a bal oldal...

Tanúskodjon egy bodrogközi betyárnóta:

„Bodrogközön nekem nyőtt fel a csikó,
Hozza ki hát, csaplárosné, ami jó!
Vágja fel a rézfokosom nyelére,
Hány icce bort ittam kendnél hitelbe!
Rója rá a rézfokosom nyelére,
Hány icce bort ittam kendnél hitelbe!"

A rendszám nélküli csikók szabadkereskedelmével foglalkozó betyárnak folyószámlája van a csárdában. Az italfogyasztás számlavezetése pedig egy fegyvernek látszó tárgy – a rézfokos – nyelére történik. A fogyasztás oda való felvágását, rárovását a csaplárné végzi. Úgy látszik, mind ő, mind a betyár tudják olvasni a számla jeleit.

Szóljon egy felföldi duda-nóta:

 „Az a bárány, akit rónak,
Az a legény, akit szólnak.
Lám, engemet rónak, szólnak,
Mégse hajtom fejem búnak.
Lám, engemet szólnak, rónak,
Mégse hajtom fejem búnak."

A kivagyiság, lám, nemcsak mai, amerikai módi, miszerint csak az számít, aki híres, akiről szólnak, akit akár megszólnak, sőt, megrónak. Így voltak ezzel a régi, híres legények, az akkori feketebárányok is. Ami  számunkra érdekesebb, hogy itt a rovásnak újabb változata említtetik, aminek nem is egy megjelenési formája volt. A juhrovásról van szó. Milyen volt ez? Kétféle, két – egymástól igen eltérő – különböző rovásmód. Az egyik a fül-rovás. A báránynak még nincs szarva, a nősténynek később se lesz. A fülbe ejtett egyenes, szögletes bevágás a fül-rovás, ami tulajdonjegy és évjárat-jelző is lehet. A másik a bárány-rovás. A szopós bárányra és anyjára akasztott, egyforma, faragott, rótt fatáblácska segítségével a juhász, szoptatáskor és később is, könnyen azonosítani tudta az anyajuhot és bárányát.
A páronként rótt fatáblácskák madzagra kötve lógtak az összetartozó jószágok nyakában.

Következő dalunk az északnyugati Felvidékről való:

 „Igyunk a fejszére,
Rójunk a nyelére.
Megsegít az Isten,
Bort iszunk estére."

Ebben a zobor – vidéki népdalban a rovás a kenyérkereső szerszám, a favágó balta, a fejsze nyelére történik. Igen komoly és kockázatos módja volt ez a hitelezésnek. A becsület mellett a megélhetést is veszélyeztette.

A pénzszűkében lévő italfüggők helyzete is egyetemesnek tűnik.
Erről is szól egy felső-tiszavidéki népdal:

„Menjünk a kocsmába,
Igyunk a rovásra.
Hej, majd csak lesz tán pénzünk,
Végrevalahára."

Rovásra az ihatott, akinek volt hitele. Akinek nagy hitele volt, az másnak is hitelezhetett. Így ihatott a gazda rovására a szolga, a számadó rovására a bojtár, a mester rovására a segéd. De volt rokoni és baráti rovás is, ha a kedvezményező erre felhatalmazást adott. Egyik jeles népszokásunkban például a pünkösdi király
kiváltsága volt, hogy esztendeig rovásra ihatott a községi kocsmában, a falu rovására, amit a település állt.

Ám az is megesett, hogy betelt a pohár, amint arról egy erdélyi népdal tudósít:

„Nem ád hitelt a korcsomás,
Mert már igen sok a rovás.
Lerovom az adósságom,
Megadom a tartozásom.
Megadom a tartozásom,
Lerovom az adósságom."

E dalban a valóságos, sajátos írásmódot és az abból való fogalmi elvonatkoztatást is szépen végigkövethetjük. Az italmérésben a fogyasztást rovásjelekkel írták fel. Régente fába rótták késsel, aztán írták, palatáblára palavesszővel, majd táblára krétával, sőt falra korommal, végül papírra ceruzával. A sok valós rovásjel azt jelentette, hogy akinek sok volt róva, annak hitelből már sok volt a rovásán. Vagyis: eladósodott. Azt pedig a megrovott adós tartozott megfizetni, és csak tartozásának megadása vezetett a rovások eltörléséhez. Ez a lerovás pedig kettős jelentésű: valós és elvont. Kitűnő magyar nyelvünk pedig mindezt közös „"-gyökünkből sarjadzott szóbokor ágaival, származékaival fejezi ki.

A rovott múlt akár világszemléleti válsághoz is vezetett, amint arról e békés-megyei dal szól, a legendás rovó, Tar Mihály névrokonom szülőföldjéről, akinek rovásírás – szavunkat is köszönhetjük:

„Hej, élet, élet, rongy élet,
Mivel vagyok adós tenéked?
Minden adósságom lerovom,
Csak a kedves rózsám nem hagyom."

Íme, a hitel, az eladósodás kockázata. Az adósság tisztázása nélkül nem lehetett teljes értékű társadalmi életet élni. Azért a szerelem mindig is kapaszkodót adhatott a rovott múltból való kilábalásra.

Erdélyben az ehhez hasonló, válságos élethelyzetről így daloltak:

„Élet, élet, betyár élet,
Mivel vagyok adós néked?
Lerovom az adósságom,
Ha meghalok, azt se bánom."

Ha meghalok... Vajon a halálhoz is kapcsolódik a rovás?

Székelyföldi ballada-részlet tudósít a rovátkolt fejfáról:

„Temető, temető, tamási temető,
Szabó Erzsi sírja benne a legszélső.
Főtűl való fája ki van rovátkolva,
Szabó Erzsi neve reá vagyon róva."

Szintén székelyföldi ballada-részletben hallunk a róvázásról:

„A temetőkertet körülfogta a köd,
Szegény Szőcs Marcsára most húzzák a fődöt.
Főtűl való fája ki vagyon róvázva,
Fekete pántlika van reácsukrozva."

Temetőink ősi halotti jelét, a faragott fejfát, kopjafát jelképekkel díszesre rovátkolták, róvázták (a jelkép maga is írás!), de akár a nevet is róva is megörökíthették.
Sőt, a rovás hiánya is feltűnő lehet ilyen hagyomány – környezetben, amint arról egy harmadik székely ballada-részlet tudósít:

„Hej, az a fa micsoda fa,
Hogy egy rovás sincsen rajta?
Biz az a fa akasztófa,
A betyárt akasztják rája."

De lehetett valaki oly szerencsés is, mint e bodrogközi népdalban:

„Még azt mondják, hogy én korhely vagyok,
Este-reggel a csárdába járok.
Nem iszok én senki rovására,
Szeret engem a csaplárné lánya."

Ímhol, a pusztai selyemfiú indulója, aki a vendéglői szolgáltatásért természetben fizet. No, nem a  csaplárosnak, még nem is a csaplárnénak, hanem a lányának.

Bizony, a szerelem nagy úr. Tudunk kifejezetten szerelmi rovásokról is.

Egyik tanú erre tápiósági apósom nótája:

„Piros az én ostornyelem, nem sárga,
Környes-körül numera van rávágva.
Én vágtam rá azt a cifra numerát,
Ölelem a babám karcsú derekát.
Én róttam rá annyi jeles numerát,
Ahányszor megöleltem a derekát."

Nos, a cifrázás, a szerelmi rovás anyaga: fa, jelesen, piros ostornyél.
Gyönyörű jelkép! A jelhagyás módja pedig rávágás, rárovás. A numera itt rótt számjegyeket jelent. Az ostornyélre a cifra jelképek mellett a kedves neve, sőt akár a szerelmi légyottok száma is felrovatott.

A cifrázás, vágás, rovás pedig írás: szám – és fogalom – és hang – rögzítés. Eszköze pedig – nem vitás – a kés. Kitűnik ez világosan a szerelmi jegyajándékot megrendelő moldvai csángó-magyar népdalból is:

„János bíró, kincsem,
Írj guzsalyat nékem!
Nem írhatok, szentem,
Mert nincs írókésem.

Írókésem lenne,
Guzsalyad is lenne.
Írókésem nincsen,
Guzsalyad se nincsen."

A női címermunka – a fonás – alapeszköze a guzsaly. Ezt a házasulandó legény faragta-rótta jegyajándékul, felírva rá a készítő és jövendőbelije nevét. Elhangzik e dalban a rovás szó? Nem. Mégis: van-e itt, aki szerint nem a rovásról szól ez a dal? Csak a csángók a fa-rovást írásnak nevezik.

Aki eddig kételkedett volna afelől, hogy a rovás, eredetileg elsősorban fába késsel való vágás, jelhagyás, amely jelenthet jelképet, számot, hangot, betűt is, egyben írás, annak, íme, népdalaink egyszerű, becsületes, ám még töredékességében is meggyőző tanúskodására tovább oszolhatnak kétségei. A rovásírás is. A magyarok ősi, saját, sajátos írása pedig a rovás. Az volt a számítógépes szabványosításon innen is, az lesz azon túl is. Amikor az írás módja már nem fába, szaruba késsel való rovás, hanem ceruzával, tollal, ecsettel papírra, falra, táblára, szövetre való jelhagyás vagy írógépes, számítógépes megörökítés, akkor rovásírás, amely nevében így átmentve őrzi az eredetet: az írás anyagát, eszközét
és módját.

Búcsúzóul hangozzék el egy olyan szentes ének, a magyar rovásírás apostola, Forrai Sándor szülőföldjéről, – Kárpátaljáról, – amely szinte a magyar ősvallásig vezet vissza bennünket. Ne rója fel ezt bűnünkül az Isten! ...

„Ne ródd fel bűnömül, édes, jó Istenem,
Hogy a szent Bibliát nemigen ismerem.
De mikor egedre ráemelem szemem,
Fényes, szép napodban arcodat tisztelem.
Fényes szép napodban arcodat tisztelem,
Amikor egedre ráemelem szemem.
Hogy a szent Bibliát nemigen ismerem
Ne ródd fel bűnömül, édes, jó Istenem!"

Forrás: Rovás népdalainkban
Beküldte: Antal Ignácz

Megjelent: 352 alkalommal

Hozzászólások  

 
nagy lajos
#1 ró-lanagy lajos 2018-07-06 10:17
szép megemlékezés ez a mi ró szavunkra, annak jelentésére, emlékére …

az a baj ennél, hogy összemossa azon értelmeket, amelyek az évezredek alatt keletkeztek ezen szóból. A megróni szónak van-e ténylegesen olyan értelme, hogy ez elotte írt, leírt lenne ?
egy kicsit túl egyszeru, csaknem gyerekesnek mondható ez e miatt …
ugyanis, amikor ezen dalok megszülettek, akkor már ezen szavunk talán több év-tizezrede létezett és használ volt több jelentéssel és maga az, hogy az írásra is ezen szót vettük föl, az is sokezer éve történt. A mi "ró", "róvás" szavaink NEM az írásból erednek, hanem az írásunkhoz választottuk ezen szavakat. A szavaink sokkal osiebbek, mint az írásunk … és közben itt, ezen népdalainkban talált szavaink …, meg még fiatalabbak is …

ami nagyon jó, az az ebben, hogy összehozza ezen 'tanulmány' azt, hogy mi még akkor is, hogy már régóta feladtunk írásunkkal … mégsem adtuk ezeket fel !!! Erre ezen népdalaink a bizonyságok épp. A szó fennmaradt; használt és ez az eredeti értelemben használt volt akkoriban, amikor már a társadalomból csaknem kikzösített¨volt ez …

szeretettel, L
ps.; viszont nagyon kell vigyáznunk akkor, amikor mi a rovást, mint írást magyarnak mondjuk, írjuk. Ugyanis amíg a magyaroknak, a IX. sz. végén bejötteket azonosítjuk, tévedésben vagyunk, ill. lehetünk. Ugyanis ezeknél (eddig) nem találtunk írásbeliséget. Tehát ha Arpádék a magyarok, akkor a rovás(írás) nem lehet magyar. Nem véletlen, hogy ezt a középkor derekán szittya írásnak, majd székelynek neveztünk ...
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 153 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Serbia 1.1%
Romania 5.3%Canada 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%France 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.4%
Sweden 2.5%Netherlands 0.3%
Germany 2.4%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 51
This Week: 1432
Last Week: 4185
This Month: 8043
Last Month: 20564
Total: 1955402

Belépés