Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Mar25

2010. November 08., Hétfő 21:12

Egán Ede nem harcot akart

Írta:  Bosnyák Zoltán
Értékelés:
(4 szavazat)
A férfi, akit a titokzatos lövés halálra seb­zett: Egán Ede volt, a ruszin nép akkor már le­gendáshírű megmentője, felszabadítója, nemes ­szívű gondviselője. Mint egy magára hagyatott, pusztulásba, romlásba zuhant, becsületes, jobb­sorsra érdemes nép igaz barátja, lelkes pártfogója, mint a hegyvidéki akció vezetője, Egán Ede ak­kor már országos nevet szerzett magának, önhi­báján kívül, mert sohase kereste a népszerűséget, a hírnevet.

...1901 szeptember 20-án a reggeli órák­ban szapora ügetéssel egy kocsi igyekezett Mun­kácsról Ungvárra. A kocsi két utasa élénk be­szélgetésbe merült, a hegyfarki domb kapaszko­dójánál leszálltak a kocsiról és abban állapodtak meg, hogy felkapaszkodnak a dombtetőre, mert onnét pompás kilátás nyílik az egész környékre. Az egyik utas, gyakorlott turista volt bizonyára, kezében új Mauser puskájával, ruganyos léptek­kel vágott neki a meredek lejtőnek, útitársa a ké­nyelmesebb, de hosszabb oldalútit választotta. Alig vált el egymástól a két férfi, néhány pilla­nattal később forgópisztoly dörrenése rob­bant bele az őszi reggel békés csendjébe s fenn a dombtetőn véresen, hangtalanul, egyetlen jajszó nélkül, átlőtt koponyával, előre csukló fejjel, hátra tántorodva földre zuhant az elsőnek felért utas.

A férfi, akit a titokzatos lövés halálra seb­zett: Egán Ede volt, a ruszin nép akkor már le­gendáshírű megmentője, felszabadítója, nemes ­szívű gondviselője. Mint egy magára hagyatott, pusztulásba, romlásba zuhant, becsületes, jobb­sorsra érdemes nép igaz barátja, lelkes pártfogója, mint a hegyvidéki akció vezetője, Egán Ede ak­kor már országos nevet szerzett magának, önhi­báján kívül, mert sohase kereste a népszerűséget, a hírnevet. Mégis, akkor már egy nagy közéleti, politikai harc középpontjában állott. Szeretet és gyűlölet hullámzott körülötte. Védelmezték és még inkább támadták elkeseredett szenvedéllyel. Imádkoztak érte és átkozták őt. Vad viharok, rá­galmak, hazugságok, gyanúsítások, nyílt és titkos megvesztegetett ellenfelek rosszindulatú támadá­sai tomboltak körülötte, de ő vasidegekkel állta ezt a harcot. Nem kereste, nem akarta az össze­csapást, de ha kellett, kemény szívvel, erős aka­rattal, a maga igazságába vetett rendíthetetlen bizodalommal állott helyt. A támadások nem szegték kedvét, nem tántorították el az előtte álló roppant feladattól, megedzették, megkeményítet­ték, felfokozták munkakedvét és akaraterejét. Azon a tragikus szeptemberi reggelen is valami­lyen sürgős hitelszövetkezeti ügyek elintézése cél­jából sietett Ungvárra. És ez a rajongva szeretett és fanatikusan gyűlölt férfi ott feküdt élettelenül, szótlanul a hegyfarki domboldal harmatos pázsitján. Útitársa: Rochlitz főerdész hiába siet kétség­beesetten segítségére, hiába viszik be nagy sietve az ungvári kórházba. A seb oly súlyos volt, hogy az orvosi beavatkozás már nem segíthetett és Egán Ede még aznap délben félegykor anélkül, hogy eszméletét egyetlen pillanatra is vissza nyerte volna, kilehelte nemes lelkét, örökre sírba vive tragédiájának rejtélyét.

Hogy mi történt a hegyfarki dombtetőn, annak csak a Gondviselés a megmondhatója. Szemtanú nem volt a közelben, Egán maga nem tehetett vallomást. Az ismételten megtartott hiva­talos vizsgálat végül is balesetet tételezett fel. E szerint Egán megcsúszott volna a sáros, nedves domboldalon, vadászfegyvere közben elsült és a kirepülő golyó jobb halántékába fúródott. De a vizsgálatnak ez az eredménye csupa feltételezé­sekre épült, a fegyvervizsgálat részletei eredmé­nyét nem közölték a nyilvánossággal, a helyszínen észlelt gyanús lábnyomok eredetét nem sike­rült tisztázni. Ellentmond a baleset feltételezésé­nek az is, hogy Egán kitűnő hegymászó volt. nagyszerűen tudott bánni a fegyverrel, óvatos és elővigyázatos ember volt. Bihar János, aki egy­korú röpiratában („Egán Edét meggyilkolták”) sorra vette Egán halálának összes körülményeit, figyelembe vette az eset előzményeit, gondos vizs­gálat tárgyává tette a helyszínét, a fegyverszak­értők véleményét, a főerdész vallomását, Egán egyéniségét, a halálos lövés sajátságos voltát és mindezeket összevetve, végül is arra a következ­tetésre jut, hogy Egán Ede nem szerencsétlenség, hanem gyilkosság áldozata lett. Valakinek, aki jól ismerte a terepet, tudomása volt Egán terveiről, mielőtt még áldozata védekezhetett volna, közvet­len közelről, egyetlen jól irányzott lövéssel meg­ölte áldozatát és nyomtalanul eltűnt a környező sűrű cserjésben.

Hogy ki volt a gyilkos és miért követte el tettét? Olyan kérdések ezek, amelyekre világosság sohasem derülhet. De bármi történt is a hegyfarki dombtetőn azon a végzetes szeptemberi reggelen, a megrendítő hír futótűzként terjedt el a Verho­vinán, a Beszkideken, Mármarosban, Ungban, Be­regben, Zemplénben, mindenütt, ott is, ahol Egán már járt, szervezett, dolgozott és segített, ott is, ahová még csak a híre, neve jutott el az áldott „nagyságos úrnak”, aki egy halálra szánt népnek visszaadta hitét, önbizalmát, életkedvét. Fáradt­arcú rutén parasztok, pásztorok, favágók, tutajo­sok suttogva adták tovább szájról-szájra a szo­morú hírt és szemükben a fájdalom könnye mel­lett ott ült a jövőtől való aggodalom és Félelem ijedt, sápadt fénye is. Ők tudták, egészen bizonyo­san tudták, hogy miért kellett Egán Edének meg­halnia, tudták, mert közvetlen közelről ismerték azt az átokzuhatagot, azt a mérhetetlen gyűlöle­tet, amely ott izzott, ott parázslott már évek óta Egán körül. És ezekben a napokban új legenda született a Verhovina alatt egy vértanúról, aki mindenét, a legnagyobbat, a legdrágábbat: életét is odaadta, feláldozta népéért, akit oly mélysége­sen szeretett. Csendes, halk fohászok szálltak az égre és a ruszin nép örökre szívébe zárta Egán Ede emlékét.

Valóban, ha csak a gyűlölet lobogása, a szenvedélyek és indulatok tombolása szükséges valakinek az elvesztéséhez, akkor Egán Ede csak­ugyan el volt jegyezve a halállal. Ott, azon a földön, ahol a mérgezett pálinka, az uzsora, a nyomor nyomában a lopás, rablás, gyújtogatás, gyilkosság és hamis eskü vert tanyát, Egán Ede meggyilkoltatása igazán nem lehetett meglepetés. Ha vesztegetés, rágalmazás, fenyegetés, megfélem­lítés nem bizonyultak elegendőknek Egán elriasz­tására, jönnie kellett végzetszerűen az utolsó lé­pésnek, a gyilkosságnak.

Maga Egán nagyon jól tudta, hogy életveszedelemben forog, számolt is a halállal, de nem hátrált és egy pillanatig sem ha­bozott. Széltében-hosszában beszélték fenn a hegy­vidéken, egyik-másik újság meg is írta, hogy a zsinagógákban Egán pusztulásáért imádkoznak. Közvetlenül a gyilkosságot megelőző napokban is kusza-zavaros vonásokkal megírt levelezőlapot küldtek Munkácsról Ungvárra, - a hiányos cím­zés miatt a címzett nem kapta kézhez - amely­ből a következő szöveg volt kiolvasható: Egán még köztünk pusztít, még él, bárcsak elveszne már… de ma vagy holnap… - Egán halála előtti hónapokban már nemcsak a Felvidék, de az egész ország zsidósága nyílt forrongás állapotában volt. Küldöttségek keresték fel a leghíresebb galí­ciai csodarabbikat és tanácsukat kérték, a pesti Chevra Kadisa is megvitatta a helyzetet. A hegy­vidéki akció munkálkodásáról tartott beszédében maga Egán is elmondotta, hogy: „Engem pedig Hástedtbe tettek, a legborzasztóbb felekezeti bosszú átok, amely, mint a beavatottak állítják, annyit jelent, hogy minden igazhitű, a kisgyer­mektől kezdve a tehetetlen aggastyánig, köteles mindennapi imájába azon forró óhajt bevenni, hogy Jehova engem legkésőbben egy év alatt el­pusztítson:”

Ki volt ez a csodálatos férfiú, aki egy nép minden szeretetét, bizalmát és ragaszkodását meg­nyerte és egy másiknak izzó gyűlöletét, sötét és szenvedélyes átkait is magára zúdította, aki ki­hívta maga ellen a sorsot és a végzetet?

Borostyánkői Egán Ede 1851 július 3-án szü­letett, a család azonban a szabadság és független­ség vérrel megszentelt ősi földjéről: Írországból származott hozzánk. Országszerte ismert nevű, kiváló gazda volt már Egán édesapja is, aki ha­talmas domíniumok kezelésére, irányítására ka­pott megbízást, lelkiismeretességével és szakértel­mével mindenütt elismerésben volt része. A ba­rázda, a föld, a gazdálkodás szeretetét az apai házban szívta magába a fiatal Egán Ede. Édes­apjától örökölhette a lelkiismeretességet, a szívós kitartást, a kemény akaratot, a sokoldalú érdek­lődést. Itthon és külföldön folytatott széleskörű tanulmányokat, tudását és tapasztalatait apjának ezerötszáz holdas borostyánkői birtokán bőségesen felhasználhatta volna, becsvágya azonban többet, nagyobbat akart, a közért akart dolgozni. Látta a magyar mezőgazdaság nagy elmaradottságát és azokat a hatalmas feladatokat, amelyek megoldásra várnak.

1883-ban a földművelésügyi minisztérium szolgálatába lép, megszervezi az állattenyésztési osztályt, majd a modern magyar tejgazdálkodás alapjait rakja le. Közben egy sereg értékes tanul­mánnyal gazdagítja az akkor még meglehetősen szegényes magyar mezőgazdasági szakirodalmat. Később családi kapcsolatai révén Kelet-Porosz­országba kerül, ahol egy nagyobb uradalmat irá­nyít. Itt megszervezi a német gazdák magyaror­szági tanulmányútját. Ez alkalommal újra összeköttetésbe kerül a magyar gazdasági élet vezetőí­vet, közöttük Darányi Ignác földművelésügyi mi­niszterrel is.

A minisztert akkoriban éppen az egyre soka­sodó ruténföldi panaszok foglalkoztatták, maga is tapasztalta, hogy az alkohol, az uzsora, a nyomor végromlásba taszította ezt a népet, amely végső kétségbeesésében nem lát más menekvést, mint a kivándorlást.

Darányi tisztában volt vele, hogy itt gyors és erélyes tettekre van szükség, de ismerte az óriási nehézségeket, a feladat sokoldalú, szerte­ágazó voltát, tudta, hogy itt kivételes képességű férfire van szükség, aki felkészültségénél és lelki erejénél fogva meg tud birkózni az elébe tornyo­suló akadályokkal. Ezt a férfiút a miniszter éles szeme Egánban vélte felismerni. Felhívta tehát figyelmét a hegyvidéki állapotokra és a rutén nép helyzetére. A minden igaz magyar ügyért lelke­sedő Egán habozás nélkül vállalta a számára is egészen új és szokatlan munkakört. Először, mint figyelmes szemlélődő, bejárta az egész hegyvidé­ket, megismerkedett a néppel, ennek gondjaival, bajaival, panaszaival, nyomasztó terheivel, kizsák­mányolóival, ezeknek sötét üzelmeivel, ördögi gaz­ságaival, Tapasztalatairól részletes, mindenre ki­terjeszkedő jelentésben számolt be, állításait ada­tokkal, esetekkel bizonyítja, igyekszik megőrizni tárgyilagosságát, a kép, amelyet elénk vázol, mégis sötét és megborzongató, jelentése második felében megjelölte a segítés útjait és eszközeit is.

Ezeknek a soroknak írója nem ismerte, nem is ismerhette közvetlenül Egán Edét. Csak kortár­sai, rokonai elbeszéléseiből, jelentéseiből, beszámoló beszédeiből, tetteiből, a róla készült képekből igyekezett a maga számára megeleveníteni őt. Mégis úgy érzi: négy-öt évtized távoli homályá­ból egy közvetlen, rokonszenves, markáns férfi­alak közeledik most felé. Lelki életét a páratlan akaraterő uralta, minden munkájában alaposság, tervszerűség és céltudatosság irányította őt. Célra­törésének szívósságát erős, egészséges fizikum se­gítette elő. A hegyvidéki akció négy - harcokkal és küzdelmekkel teli - esztendeje sem tudta fel­őrölni idegzetét, csak néhanéha mutatkoztak rajta a fáradtság és az idegkimerültség jelei. Mély és gazdag érzelmi életet élt. Lelkét a magyar föld és a magyar fajta mélységes szeretete töltötte el. Mindig ura maradt érzéseinek, de ha kellett, tudta hévvel és szenvedéllyel is védeni a maga igazát. Egészséges, minden hiúságtól mentes becsvágy sarkalta új és új feladatok felé. Roppant munka­bírását, ismereteinek gazdagságát és sokoldalúságát éppen a rutén akció során csodálhatjuk meg. Nem­csak a szorosan vett mezőgazdasági kérdésekben mozgott otthonosan, hanem a kereskedelem, a hi­telügy, a jog, a közigazgatás legbonyolultabb út­vesztőjében is könnyűszerrel eligazodott.

Egán Ede jelentését és javaslatait Darányi Ig­nác teljes egészükben magáévá tette és hivatalosan is megbízta „a begyvidéki földművelő nép köz­gazdasági helyzetének javítását célzó állami ak­ció” megszervezésével. A helyzet ekkor már vál­ságosra fordulta Ruténföldön, a kivándorlás kö­vetkeztében egész falvak, sőt járások elnéptelened­tek, a nyomor és nélkülözés melegágyává lett a pánszláv izgatásnak, a föld, ha nem nagybirtok volt, a zsidó szatócsok és pálinkamérők, kezébe csúszott át, a zsidóság szervezett parazita maffiá­jával szemben a hatóságok tehetetleneknek bizo­nyultak, a megfélemlítés és a megvesztegetés nem ismert határt.

Pária lett a ruszin nép saját föld­jén, házát, földjét, tehenét, munkaerejét, testét-lel­két, templomát, temetőjét zsidó bérelte, zsidó uralta. Egy évszázad bűnei jelentkeztek most ret­tenetes valóságukban. Már a múlt század első felében elöntötte a Ruténföldet a keleti zsidók szennyes, fekete áradata. Hiába sürgették politi­kusok, újságok, országgyűlés a határok lezárását, a bevándorlás korlátozását. Hiába küldték az ér­dekelt megyék kérő és könyörgő felirataikat, semmi se történt, minden maradt a régiben, mintha titokzatos erők fogták volna le a cselekvésre hiva­tott kezeket.

A hegyvidéki akció - az eredeti terv sze­rint a székelyföldnek és a tótföldnek is sorra kel­lett volna kerülni - 1897 végén indult meg csendben, minden feltűnés nélkül. Az előre el­készített terveket egyelőre kísérletképpen csak a beregmegyei szolyvai járásban szándékozott az akció kipróbálni.

Két és negyed évvel később Firczák Gyula püspök - egyike volt a mozgalom lebuzgóbb, leglelkesebb támogatóinak - elnökletével megtar­tott nyilvános értekezleten Egán részletesen be­számolt az akció eddigi lefolyásáról, eredményei­ről, nehézségeiről és jövendő terveiről. Elsősorban a nagybirtok túltengése következtében érezhető földhiányon kellett segíteni. E célból az állam bérbevett közel 13.000 hold földet a Schönborn-­hitbizománytól és ezt kisbérletek formájában ala­csony bérösszegért a rászoruló földműves nép rendelkezésére bocsátotta az akció útján. A kisbérlő­ket nem tömörítették bérlőszövetkezetekbe, ha­nem mindegyikkel külön-külön lépett szerződéses viszonyba az akció vezetősége, hogy így közvet­len felügyelet és ellenőrzés alatt tarthassa őket.

Egán a legnagyobb dicséret és elismerés hangján szól a szegény kisparaszt bérlők becsületességéről és pontosságáról, alig akadt közöttük egy-kettő, aki - önhibáján kívül - a bérösszeggel adós maradt. Az állattenyésztés fejlesztése céljából két év alatt 1600 tenyészüszőt és 500 anyajuhot osz­tott ki az akció 4-5 évi részletfizetésre, úgyhogy a fizetés csak az utolsó két évben történt.

A földművelő nép legnagyobb baja azonban az volt, hogy pénzhez, hitelhez becsületes feltéte­lek mellett nem juthatott. A fölhitel, a jelzálog­hitel itt teljesen ismeretlen volt. Ha a szegény kis­paraszt megszorult, menthetetlenül az uzsorás zsi­dók karmai közé került.

Tíz forint után legalább egy forint volt a kamat hetenként, tehát ötvenkét forint egy évre, de ennek kétszerese, sőt négysze­rese sem volt ritka eset. Egán hitelszövetkezetek szervezésével igyekezett felvenni a harcot az uzsora ellen. Már az első esztendőben II hitel­szövetkezetet létesítettek a szolyvai járásban 56 község bevonásával. Valamennyi szövetkezet igaz­gatóságában helyet kapott az akció megbízottja is. Nagyobb kölcsönöket csak az ő hozzájárulásá­val lehetett megszavazni. A legtöbb helyen a lel­kész volt az elnök és a tanító a könyvelő.

A zsidó kereskedők persze megkísérelték ezt az intézményt is hatalmukba keríteni, de természetesen szigorúan távol tartották őket. Pár hónap alatt a szövetkeze­tek közel 500 esetben folyósítottak kölcsönt, több mint 50.000 korona erejéig. A zsidók eleinte ne­vettek Egán próbálkozásain, utóbb felfigyeltek rá, végül, amikor látták és érezték a következ­ményeket, elszánt gyűlölettel támadtak ellene és igyekeztek megakadályozni tevékenységét. Izgat­ták a népet Egán és az akció ellen. Bebeszélték a népnek, hogy a hitelszövetkezeti heti tíz krajcá­ros üzletrész csak arra jó, hogy az urak eligyák és elkártyázzák. Üldözték és zaklatták azokat, akik bármiféle kapcsolatba kerültek az akcióval. Felgyújtatták az ilyen gazdák házait, ugyanezt tették a szövetkezeti áruraktárakkal is.

A zsidók izgalma és gyűlölete akkor érte el tetőpontját, amikor híre járt, hogy a szövetkeze­tek pálinkaméréssel is foglalkozni kívánnak. Egán nézete szerint a pálinka a hegyvidéki népnél nem luxuscikk, arról leszoktatni nem lehet, arra kell tehát törekedni, hogy a nép tiszta pálinkát kap­jon, olcsón és ne kelljen kocsmában időznie. Ed­dig a pálinka tíz kézen ment át, mindenki öntött hozzá vizet s hogy a végén mégis erős maradjon, vitriolt vagy egyéb mérget is kevertek bele.

A zsidó szatócsok és italmérők soraiban valóságos pánik tört ki, amikor megtudták, hogy Egán az uzsora után most második fegyverüket, a pálinkát is ki akarja csavarni kezükből. Mindenkit mozgó­sítottak, előkelő összeköttetéseik révén el is értek annyit, hogy a pénzügyminisztérium csak ott volt hajlandó a szövetkezeteknek italmérési engedélyt adni, ahol ezt a községi képviselőtestület többsége kívánta. Ez az intézkedés újabb nagyszerű alkal­mat adott a vesztegetésre. Egy szavazat ára tíz és ötven forint között váltakozott. Szolyván csak hárman mertek a szövetkezeti italmérési engedély mellett szavazni: a lelkész, az útmester és a bíró; a tizenhárom nemmel szavazó közül másnap ti­zenegy aláírta a tegnapi határozat fellebbezését, mert véleményük szerint a vesztegetési pénz csak a tegnapi szavazáson kötelezte őket. Nemmel sza­vazott maga a jegyző is, vallomása szerint azért, mert megüzenték neki, hogy ellenkező esetben még az éjjel megölik. A vesztegetés és megfélem­lítés dacra tizenegy község közül ötben megkapta a többséget a szövetkezeti italmérés.

De felvette a harcot Egán az áru és áruuzsora ellen is. A zsidó szatócsok legszívesebben hitelre adtak a jóhiszemű parasztnak. Két-három év után, amikor összeszámlálták az adósságot, a zsidó annyit követelt, amennyit éppen akart; a szeren­csétlen paraszt fizetni nem tudott, nőttek a ka­matok, jött a váltó, végül az árverés. A hegy­vidéki akció nem létesített külön fogyasztási szö­vetkezeteket, hanem a hitelszövetkezetek kötelé­kében állítottak fel áruraktárakat s itt árusították az elsőrendű életszükségleti cikkeket. Az árurak­tárak közös központi irányítás alatt állottak, kész­leteiket együttesen szerezték be, a beszerzési árhoz csak 6-7%-ot számítottak kezelési költség fejé­ben. A cél az volt, hogy olcsón, pontos mennyi­ségben, megfelelő minőségű áruhoz juttassák a fogyasztókat.

A hamis esküvel, a zsidó beözönléssel, az uzsorás zsidók furfangjával szemben azonban még Egán leleményessége és szívóssága se tudott meg­birkózni. Panaszkodik jelentésében, hogy vannak egész falvak, amelyek a hamis esküből és a gyúj­togatásból élnek. Pár óra alatt ötven krajcárért akár száz tanu is kapható a legképtelenebb esetek bizonyítására, nincs más hátra, mint visszaállítani a rituális esküt, ha pedig ez semmiképp se lehetsé­ges, úgy a hegyvidéken el kell törölni az eskü bi­zonyító erejét. Az uzsoratörvény is módosításra szorul, mert jelenlegi formájában inkább az uzso­rás, mint a kiuzsorázott érdekeit szolgálja. Két-­háromszáz eset közül legfeljebb kettő-háromban részesül büntetésben a vádlott.

A sok támadással, hazugsággal szemben, amelyben éveken keresztül része volt, Egán soha­sem védekezett. Egyetlenegyszer sem nyilatkozott sajtóban, nem irt cikket a maga védelmére. Né­pének szeretete, miniszterének bizalma, saját lelki­ismerete eléggé megnyugtatták őt, hogy helyes, igaz, becsületes munkát végez. Csak egy alkalom­mal, munkácsi beszámoló beszédében tért ki a hegyvidéki akció elleni harc és a személye ellen irányuló hajsza hátterére. Elmondotta Egán, hogy ő nem akart harcot, becsületes munkával segíteni akart a rutén népen, mégis, mióta idejött, állandó nyílt és titkos harc folyik ellene; nem támadta a zsidóságot, segített közülük a rászorulókon, az ál­lami kisbérletekből Beer Mózesnek, Pinkász Her­mannak, Zegelstein Chajemnek, Fehlreiter Czal­konak, Helymann Herschnek, Bamhorn Hersch­nek, Hermán Jidlunak, Svartz Gedájunak, Veisz Usernek és még más húsz zsidó igénylőnek is jut­tatott. Ingyen vetőburgonyát és szénát is oszttatott ki a szegény zsidók között. Mégis csak gyűlölet­ben van része.

Egán nem habozott világosan megfogalmazni, őszintén és nyíltan kimondani véleményét a zsi­dókról és a zsidóságról. A hegyvidéki zsidóságot, miként Bartha Miklós is - koruk hiányos törté­nelmi és antropologiai ismereteinek megfelelően ­ő sem tartotta valódi, igazi zsidóknak, hanem csak - kazároknak. Ma már tudjuk, hogy a felvidéki zsidóság: a kazárok, a világzsidóság kilenctized részét kitevő keleti, askenázi zsidóság legjellegzetesebb képviselői, hogy a magyarországi zsidóság hasonlóképp, legalább kilencven százalékban a zsi­dóságnak ebből a főtörzséből származik.

Egán hangsúlyozza, hogy nem filo- és nem antiszemita. De félti az ország nemzeti jellegét, ha a zsidók befolyása az eddigi méretekben tovább terjed. Előbb-utóbb tönkre tesznek bennünket, ha to­vábbra is csak külsőleg, látszatra lesznek magya­rokká, a valóságban állam maradnak az államban és az első adandó alkalommal nyíltan vagy ti­tokban ellenünk fordulnak. A zsidók tömegei to­vábbra is mereven elzárkóznak a magyarságtól, az állam és társadalom ellen vétő zsidónak párt­ját fogják csak azért, mert zsidó. Nem tűrhetjük tétlenül tovább a vagyontalan, gyanús, szedett-­vedett zsidó tömegek bevándorlását. Az Orosz­országból kiszorult zsidóság értékesebb rétege Galíciában lemaradt, hozzánk a salak jutott el, rátelepedett a nép nyakára és szipolyozza azt. A betörések, lopások hihetetlen mértékben elszapo­rodtak, szervezett bandák garázdálkodnak, a ha­tóságok tehetetlenek, senki se mer ellenük vallani, félti vagyonát és életét.

A veszély ellen két módon védekezhetünk: 1. rendkívüli határvédelmi intézkedésekkel; 2. a hegyvidéki akció gyorsütemű továbbfejlesztésével, mert ez esetben a zsidók nem tartják majd kívá­natosnak a hozzánk való bevándorlást.

Vajon nem kell-e országunkat megvédeni az olyan em­beri alakot öltött vadállatoktól, mint amilyen Jäger Hersch például, akinek 52 uzsoraesetét 1899 november 11-én tárgyalta a beregszászi törvényszék? Az egyik eset a következő volt: Rjasko Vaszily M-ri ezelőtt 51 évvel 5 forintot vett köl­csön Jäger Herschtől, mert azt abban az évben megfizetni nem tudta, úgy egyeztek meg, hogy 40 forintot fog a jövő évben fizetni. E követelésre adott eddig pénzben, lóban és ökörben 350 forin­tot, azonkívül 5 tehenet és 15 juhot, összesen mintegy 600 forint értékben.

Egán négyesztendős idegőrlő harcának a hegyfarki titokzatos golyó véget vetett, a rutén akció halála után elsorvadt, belefulladt a bürok­rácia aktatengerébe, de ez a négy esztendő mégis a kiegyezés utáni magyar közélet legdrámaibb, legtanulságosabb és egyben a legjellemzőbb feje­zete marad.

És most befejezésül adjuk át a szót magának Egán Edének, mondja el önmaga nekünk, mi volt az ő nagy harcának célja és lényege:

„Ezt az országot, úgy tudom, ma még Ma­gyarországnak hívják! De vajjon ezt a Magyar­országot képzelték-e azok, kik a hazát megala­pították és vérükkel ellenségek ellen megvédték?

Aminek nálunk, az északkeleti határvidéken okvetlenül történnie kell, az sem felekezeti kér­dés, sem pártkérdés, az egy országnak, amely jövőjében bízik s egy nemzetnek, melynek lét­jogosultsága van az európai népcsaládok között, önfenntartási kötelessége.

Az ügy, amelynek szolgálunk, oly szent és a mi visszamaradottságunk Európa többi orszá­gaival szemben a mi hegyvidékünkön oly szembe­tűnő, hogy kizártnak tartom, miszerint ezen ak­cióval szemben eddig kifejtett vagy nyílt ellen­szegülés, vagy titkos aknamunka elől, mint ezt idáig tettük, a jövőben is a béke kedvbért kitérjünk.

Feladatunk nem lesz a harc és csak akkor fogunk küzdeni, ha a kardot a kezünkbe erősza­kolják.

Őrtüzeket fogunk gyújtani a hegyeken és fáklyákkal fogunk bevilágítani a hegyek közé szoruló legszűkebb, legsötétebb völgyekbe.

Azért fogjunk össze ezen nemes cél megvaló­sítására, melytől százezreknek sorsa függ. Fog­junk össze, hogy a magyar glóbus ezen legsöté­tebb Afrikájában európai viszonyokat teremtsünk és hogy Magyarország hegyvidéki részeit valóban magyarrá tegyük!”

Egán Ede szelleme húsz éven át hontalanul bolyongott a ruszin völgyekben és hegyeken. Most újra megpihen a vérével megszentelt ősi földben és várja tőlünk, hogy az ő hitével, aka­ratával és lelkesedésével, az ő szellemében fog­junk hozzá a sokat szenvedett ruszin nép megse­gítéséhez és Kárpátalja újjáépítéséhez.

Forrás: http://betiltva.com/files/egan.php

Beküldte: Kiss A. Csaba

Megjelent: 3471 alkalommal

Hozzászólások  

 
Ködszurkáló
#1 VÁ: Egán Ede nem harcot akartKödszurkáló 2012-07-26 08:16
Bartha Miklós: Kazárföldön című szociográfiájának iskolai tananyagként kellene szerepelnie, hogy mind a magyarok, mind pedig a 'kazárok' számára világos legyen, mi ellen kell fellépnünk.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 268 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 0.9%
Romania 5.7%Serbia 0.8%
United States 5.2%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.1%
Sweden 1.4%Belgium 0.1%

Today: 135
This Week: 4342
Last Week: 5900
This Month: 20261
Last Month: 24616
Total: 1474291

Belépés