Annak hírére, hogy a Délvidéken lévő szerb felkelő sereg Szurducski és Davidovac vezérek alatt a Tisza mentén Ó-Becse irányából támadásra készül Ada, Zenta és Ó-Kanizsa vidéke ellen, Zentán vészbizottság alakult Majoros István, zentai birtokos vezetősége mellett. A szerbek megadásra szólították fel a magyar lakosságot.

 zentai emberfejkoszorú
Készítette: Vikman Zsuzsa

Budapest
2006.
Előzmények

A császári hadsereg 1848 decemberi támadása válságos katonai helyzetet teremtett Magyarország számára. A több irányból támadó erők elől a magyar csapatok Erdély és a Délvidék kivételével mindenütt kénytelenek voltak visszavonulni. A kialakult helyzetben az országgyűlés december 31-én úgy döntött, hogy a kormányszervekkel Debrecenbe költözik, hogy onnan szervezzék tovább az önvédelmi harcot. A további magyar hadműveleteket az 1849. január 2-i pesti haditanács határozta meg. Ezen Csány László főkormánybiztos elnökletével Vetter Antal vezérőrnagy, a hadügyminisztérium táborkari osztályának vezetője, Görgei Artúr, Perczel Mór és Répásy Mihály vezérőrnagyok, hadtestparancsnokok, gróf Lázár György vezérőrnagy, a feldunai hadtest egyik hadosztályparancsnoka, Josef Kohlmann ezredes a hadügyminisztériumból, Klapka György őrnagy a hadügyminisztérium táborkari osztályáról, valamint Heinrich Pusztelnik és Bayer József őrnagyok, a feldunai hadtest táborkari tisztjei vettek részt. Itt határozták el a főváros feladását és a magyar haderők zömének a Tisza mentén történő egyesítését. Ehhez szükséges volt a délvidéki magyar haderők kivonása. Ennek következtében a délvidéki városok védtelenné váltak. A bánáti hadtestnek az Aradot zároló, illetve a bácskai hadtestnek a Szeged környékét biztosító hadosztályok hátrahagyásával a Közép-Tisza vidékére kellett felvonulniuk. Itt kellett csatlakozniuk Perczel Mór Központi Mozgó és Répásy Mihály tartalék hadtestéhez. A Felső-Tisza vidékének fedezése az ott szerveződő felső-tiszai hadtestre hárult. A Görgei vezette feldunai hadtest Pestről Vácon át északra indult, hogy ezzel erőinek megosztására késztesse a Windisch-Grätz tábornagy vezette császári főerőket. Az elterelő hadművelet sikere után a Felső-Tisza irányában kellett visszacsatlakoznia a többi magyar haderőhöz. A haditanács összpontosítási elképzelése kettős célt szolgált. Egyrészt biztosítani akarták a Tiszántúlt, mint hadműveleti bázist, másrészt meg akarták teremteni az ellentámadás feltételeit. ^[1]

A város rövid bemutatása

A város címere

Zenta az 1367. és az 1389. években már úgy szerepel a korabeli okiratokban mint a budai káptalan birtoka - révjoggal együtt. A budai káptalan birtokaként fejlődésnek indul. Mint fontos tiszai átkelőhely rövidesen Dél-Magyarország legfontosabb kereskedelmi gócpontjává válik. 1475-ben a szegedi lakosság fegyveres úton elfoglalja a várost - ezzel véve elégtételt - mivel a révjogul rendelkező Zenta vámot vet ki a Szerémségből Szegedre szállított borokra. Ezután a város Szeged tulajdonába kerül. II. Ulászló 1506. február 1-én kiválságlevelet adotta a városnak, így megadta Zentának Szeged minden jogát. A város ekkor címert és pecsétet is kap. E kiváltságlevél fontos állomása Zenta történetének. Szabad királyi városi rangja csakhamar külsejében is kifejezésre jut. Egy-két utcája már európai mércével mérhető.

A város rohamos fejlődésének a Dózsa-féle parasztlázadás okozza az első törését, majd a mohácsi tragédia végleg megpecsételi a sorsát. A török hadak a várost lerombolták, lakóit megölték vagy elhurcolták. Ezután már csak átkelőhelyként használták, majd később erődítést emeltek a város helyén. A XVI. század vége felé szerb betelepülők szivárognak be a török katonaság nyomában a gyéren lakott településre, akik halászattal és pásztorkodással foglalkoznak.

A XVII. század első évtizedében 6-700 lelket számlál a község. A város a török uralom alatt jelentéktelen hely, de egyszerre megtanulják a nevét, amikor híre megy, hogy Savoyai Eugén herceg hadserege Zenta alatt megsemmisítő vereséget mért a még mindig tekintélyes katonai erővel rendelkező török seregre, magának a szultánnak, II. Musztafának a szeme láttára. A Savoyai által vezetett egyesült hadak zentai győzelme 1697. szeptember 11-én világtörténelmi jelentőségű, ugyanis ezzel a győzelemmel szabadult fel majdnem egész Magyarország az oszmán hódítás alól. E csata következménye az 1699-ben megkötött karlócai béke, mellyel lezárul a törökök közép-európai térhódítása.

A kirobbanó Rákóczi vezette szabadságharc hullámai ide is elgyűrűznek. A Rákóczi-féle szabadságharc után a község tengődik, főleg szerb határőrök tanyáznak benne és csak "Széntai sánc" néven tartják számon, amely a nemrég alakult katonai határőrvidékhez tartozik. 1715-ben III. Károly osztrák császár harmincadhivatalt létesít a községben, de a vámszedés alig jövedelmez valamit. 1774-ben az uralkodónő újabb kiváltságlevelet ad a városnak, kiterjesztvén a kedvezményeket az újonnan betelepült lakosokra is. 1769-ben nagy tűzvész pusztítja el a várost, de kamarai segítséggel ezt hamar kiheveri. A XVIII. század utolsó évtizedében Zenta látványos fejlődésnek indul. Vízi- és szárazmalmot létesítenek, az utak mentén eperfa-sorokat telepítenek, epreskerteket hoznak létre, fellendül a selyemtenyésztés és a kézműipar, a céhrendszer virágkorát éli. A lakosság vagyonosodik. A városhoz tartozó 64 ezer hold kiterjedésű határban tízezrével legel a szarvasmarha, ló, juh és sertés. A lakosság száma kb. 7000 fő. 1833-ban kórház létesül, elsőként Bács megyében.

1848 szeptemberében a város kérvényt nyújtott be, hogy tanáccsal rendelkezhessen. Ennek következtében a Belügyminisztérium kinevezett egy háromtagú küldöttséget a szükséges feltételek kivizsgálására. A város megfelelt a kívánalmaknak, így Beöthy Ödön országos teljhatalmú biztos a kért rendezett tanács alakítási jogával felruházta a várost. A tisztségviselők megválasztását november 24-én kezdték. Tomcsányi András lett a város bírája (korábban főszolgabíró); kapitány: Keresztury György; ügyész: Simon Mihály (szabadkai illetőségű); főjegyző: Buday Gábor; aljegyző: Buday Jenő; tanácsnokok: Tóth Ábel, Keczeli István, Olajos György, Osgyáni László és Riger János; pénztárnok: Boros József; ellenőr: Szekfű Ferenc. Az 1848. évi 23. t.cz. megállapított népszám után 94 képviselőt választottak[2] . Zenta részesült az országos reformok előnyeiből. Minden fizetség nélkül megkapta az örökváltságot, országgyűlési képviseletet nyert, valamint a rendezett tanács megalakulásával felmentették a koronai kerület nyomasztó szerkezete alól, így saját lábra állhatott. Zenta lakossága a délvidéki harcokban folyamatos támogatást adott a magyar csapatoknak. Fegyveres szolgálattal, a becsei és verbászi táborokat ingyenes fuvarral, élelmezésre adott 12 ezer pengő forinttal, valamint gabonával, takarmánnyal és marhával segítették. Beöthy Ödön bács megyei lakosokhoz intézett felhívása után a város 12 lovat, magánszemélyek pedig 9 lovat adtak. A várost 241 újonc adására kötelezték, ebből 1849. januárig 75-öt adtak be.

A város megtámadása

A város lakosságának békés együttélése azonban csak addig tartott, amíg 1849 januárjában Zenta vidékére is átcsaptak a lángok, amelyeket az osztrák hadsereg által támogatott nemzetiségek ellenséges indulatai és hadmozdulatai gerjesztettek.
Annak hírére, hogy a Délvidéken lévő szerb felkelő sereg Szurducski és Davidovac vezérek alatt a Tisza mentén Ó-Becse irányából támadásra készül Ada, Zenta és Ó-Kanizsa vidéke ellen, Zentán vészbizottság alakult Majoros István, zentai birtokos vezetősége mellett. A szerbek megadásra szólították fel a magyar lakosságot.

Zentai magyar lakosságnak
{Másolat}

A mi hadi tiszteknek részéről előadódik szép móddal; hogy adjátok meg magatokat, és ezen egy móddal mentve lesztek minden bántalomtól; Zentát pedig a tűztől ez által meg fogjátok menteni.
Fölszólíttattok, hogy 12 egyént küldjetek Adára, és által adás jeléül fehér zászlókat vigyetek.
Szinte házaitokra fehér zászlókat tűzzetek; s az által tudni fogják – van e dolguk barátaikkal, - vagy ellenségeikkel.
Meggyőződve legyetek, ha szép móddal át adjátok magatokat, semmi sérelmetek nem történik.

Kelt Petrovászon, január 17, 1849
Kapitány – szerb tábornok Radován Jokovics s.k.

Az eredetivel egyeztette
Budai Jenő
zentai jegyző

Az okirattal mindenben egyenlő.
Kosztka őrnagy s kari segéd^[3]

     A veszély hírére már január hónap vége felé sok ember elhagyta Zentát, hogy családját és vagyonát a felsőbb vidékek községeiben és városaiban biztonságba helyezze.^[4] A vészbizottság és a nép mindent elkövetett Zenta védelmére. A várost teljesen körülárkolta, és ezek a sáncművek állandó őrséggel voltak ellátva. Mivel hiányzott a lakosok önbizalma, illetve megfelelő harci felszerelésben is hiány mutatkozott (kevés lőfegyver), küldöttséggel fordultak a szegedi térparancsnoksághoz, segítséget kérve Zenta védelmére. A kérelem teljesíthetetlennek bizonyult, így a küldöttség sem tért vissza többé Zentára. Ekkor érkezett Szabadkáról Demcsa János őrnagy, aki értesítette a lakosságot, hogy a hadvezetőség nem tud katonai segítséget nyújtani, valamint átvette a város katonai vezetését. Első parancsnoki intézkedése az volt, hogy a veszélyeztetett város női és gyermek lakosait kitelepítse. Ez az intézkedés azonban ellenérzéseket keltett a városlakókban („Ha veszünk, mindnyájan vesszünk el!”) Később Demcsáról kiderült, hogy görög-keleti vallású és szerb származású^[5] . Ennek következtében minden bizalom megszűnt az őrnagy felé, hirdetni kezdték, hogy Zenta ellen ő hozza a szerb csapatokat. 1849. január 31-én lázadás tört ki Demcsa ellen, aki a maga védelmében (szállásáról, a zentai plébániáról kijőve) a főtéren álló kereszt talapzatára lépett és beszédet mondott. De a nép meg sem hallgatta, és szó szerint felkoncolta – a holtteste ismeretlen helyen, a zentai népkertben található.^[6] Demcsa meggyilkolása után a parancsnokságot a nagy népszerűségnek örvendő földbirtokos, Majoros István vette át. Ilyen állapotok uralkodtak Zentán amikor, február 1-én biztos hír érkezett a szerb csapatok közeledéséről. Későbbi tanúvallomások jegyzőkönyveiből kiderült, hogy a támadó csapatokat zentai illetőségű szerbek vezették.

Február 1-én délelőtt 10 órakor két szerb lovasfutár érkezett a városba, hogy azt megadásra szólítsák fel, akiket a zentaiak felkoncoltak. A hibás cselekedet után a szerb csapatok már Zenta határánál voltak, és itt az úgynevezett mákosi szőlők árkaiban és a várost övező sáncokban elkeseredett harc bontakozott ki. A városi nemzetőrség, teljesen demoralizált állapotban, rövid harc, védelem után menekülni kezdett. A rémületet tovább fokozta, hogy a támadók a várost több helyen felgyújtották. Majoros István parancsnok volt az első, aki miután mindenkit menekülésre szólított fel, Kanizsa felé elmenekült. Az égő város, a zűrzavar, a vészharangok kongása teljesen megrémítette a bennszorult lakosságot, amely kétségbeesetten menekült gyalog és kocsin a város sáncának észak-nyugati, Kanizsa felé eső kapuja felé. A menekülési útvonalon a fejetlenség és torlódás hatalmas méreteket öltött, sok kocsi felborult, a város elhagyása az akadályok miatt szinte lehetetlenné vált. Az ostromlott város lakosságának egy része az északra eső nagy réten keresztül volt kénytelen menekülni. Ám a rét ekkor, tél idején, sárral borított, rendkívül vizes és jeges volt. A legszörnyűbb dolgok azonban a bennszorultakkal történtek

Az öldöklés és rablás, a tanúvallomások szerint két hétig tartott. De hiba lenne azt hinni, hogy a fosztogatásokat és a gyilkosságokat csupán az idegen szerb csapatok követték el. A támadók Zenta bevétele után csak a fegyveres ellenállókat ölték meg, a védtelen népet nem. A harmadnapra Ó-Kanizsa ellen eltávozott szerb csapatok kivonulása után a helybeli szerbség söpredéke folytatta a rémtetteket. A tanúvallomások alapján készült jegyzőkönyvekben említett gyilkosok és rablók mind zentaiak voltak. De a zentai szerb értelmiség nem vett részt a fosztogatásokban és gyilkosságokban, sőt, ellenkezőleg, megpróbált enyhíteni a bennszorult magyar lakosok sorsán. Zagoricza Mózes, aki Zenta jegyzője volt, például lebeszélte Trifkovics szerb őrnagyot arról a szándékáról, hogy a Szent-háromság szobrot emberfejekkel rakja körül, sőt a már feltett öt emberfejet is levette. Az emberfejek nagy halomban álltak már a piactéren. Malesevits Sándor városi tisztviselő pedig megmentette a város összes kötvényét, amelyek értéke 98 000 forintot, a koronai kerületéi pedig 18 000 forintot tettek ki. Valamint a fentiek, és Vuits Szabbasz zentai birtokos voltak azok, akik a lakosok elrejtésével és élelmezésével a magyarok háláját kiérdemelték.

A mészárlás Zentán két hétig tartott, a halálos áldozatok számát 2 000-2 800 fő közé teszik. Sokakat felakasztottak, agyonvertek, a legtöbb embert csoportokban az alsóvárosi temető táján lévő, úgynevezett dézsma-magazinum mellé vezették ki, és ott lőtték le őket. A lakosok egy részét arra kényszeríttették, hogy fegyveres felügyelet mellett a megöltek fejeit levágják, és hogy a levágott fejekkel a Szent-háromság szobrot díszítsék fel, ami azonban elmaradt. ^[7]
Ezeken kívül folyamatosan napirenden voltak a súlyos botozások. A botozások Aradszki Samu zentai lakos háza előtt történtek. Ide tömegesen hozták az embereket, és a minimális botütések száma 50-60 volt, aminek következtében sokan megnyomorodtak. Rengeteg asszonyt, leányt és leánygyermeket tömegesen megerőszakoltak.

A város visszaszerzése

A magyar hadsereg 1849. március 22-én visszaszerezte Zentát. A magyar kormány hivatalos lapjának 1849. március 29-én megjelent 65. számában Perczel Mór tábornok a honvédelmi bizottmányt hivatalos jelentésében, március 22-ről keltezve, értesíti, hogy Szőreget, Deszket és Szent-Ivánt szerencsésen elfoglalta.

Mindaddig, amíg a Maros-Tisza szegleti pontokat a szerbektől meg nem tisztították, szó sem lehetett Zenta visszavételéről, és a Tisza jobb partjának biztosításáról. Szabadkán állomásozott ugyan Perczel Mór tábornok egy hadosztálya, azonban számukra elsődleges és elhagyhatatlan feladat volt Szabadka védelme, mivel a Bácskában állomásozó szerb csapatok ezt a nagy és gazdag várost folyamatosan veszélyeztették. Amikor azonban Szőreg táján a szerb hadsereg bánáti része megsemmisült, Perczel azonnal kiadta a parancsot Zenta visszafoglalására. A szabadkai hadosztály ezredese Gál Miklós aradi születésű, aki mellett őrnagyi rendfokozatban Perczel Miklós szolgált. Ez a hadosztály Perczel tábornok utasítására március 22-én megtámadta és a szerb ellenállás mellett, kemény harc után, de csekély áldozatok árán (magyar oldalról) vissza is foglalta. Zenta bevételéről Gál Miklós ezredes március 23-án reggel 4 órakor kelt jelentésében értesítette a honvédelmi bizottmányt, hogy az ütközet után hadosztálya birtokába sok lőszer és élelmiszer jutott. A kormány hivatalos lapjának, a Közlönynek március 29-i 65. számában megjelent hadi jelentésben leközölték, hogy az első berohanást Perczel Miklós őrnagy vezette.

Miután köztudott volt, hogy a zentai vérengzésért elsősorban a helyi illetőségű szerbek a felelősek, ezért Perczel első dolga volt, hogy Zentára vésztörvényszéket rendeljen. Ez a vésztörvényszék 1849. május 22-ig működött és meghallgatva a panaszokat, 47 zentai szerbet halálra ítélt, és mindet Zentán május 22-én agyonlövette. A Zentára helyezett vésztörvényszék által halálra ítélt szerbek neveiből kitűnik, hogy azok valóban majdnem mind zentai szerb családokból származtak. ^[8]

Ezek után csend lett a városban. A zentai mészárlás áldozatainak nevei csak részben maradtak fenn, nagy részük a feledésbe merült. Amikor 1889-ben megindult a vasútépítés a városban, felásták az 1849-es sáncokat. Az ott talált emberi hamvakat egy közös sírban, a zentai felsővárosi temetőben helyezték el, mely sírdomb fölé egy díszes fekete márvány emlékművet emeltek, a következő felirattal:

A MAGYAR
SZABADSÁGHARC
1849. FEBRUÁR HÓ 1-ÉN
ELVÉRZETT SZERENCSÉTLEN
ZENTAI ÁLDOZATAINAK
EMLÉKÉRE
A HÁLÁS UTÓDOK
1893.
NYUGODJANAK BÉKÉBEN.

A zentai Szent-háromság szobor

Bács megye térképe 1800-ban

A zentai népkert

Felhasznált irodalom

Képek:

http://www.akm.externet.hu/km/terkep/adatok/tkp-a19.htm
http://www.sabotronic.co.yu/~cassiopeia/zyntha/album/archivum/arch_hu.htm
http://www.zenta-senta.co.yu

Hozzászólások megtekintése a régi honlapról