Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Nov17

2012. Október 14., Vasárnap 15:54

A recski kényszermunkatábor

Írta:  Sztáray Zoltán
Értékelés:
(8 szavazat)
A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. Babits: Jónás könyve

  Prológus

A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának nyomozói 1948 szeptemberében tartóztatták le a barátomat. A már akkor is szokásos módon: az éjszaka csendjét nem zavarták meg holmi csengetéssel, egyszerűen betörték a lakása ajtaját, kirángatták az ágyából és félig öltözötten elhurcolták. Két nyomozó a lakásban maradt. A barátom feleségét, két kicsinyével együtt az előszobába zavarták, majd felforgatva mindent, összeszedték a található leveleket, feljegyzéseket, a nekik gyanúsnak tűnő papírokat, ezeket egy zsákba gyömöszölve, egyikük elvitte. A másik nyomozó a lakásban maradt. A halálra ijedt, hálóingben fagyoskodó asszonnyal közölte, a lakást nem hagyhatja el, látogatót nem fogadhat s nem használhatja a telefont sem; ha csengene, ne vegye fel a kagylót. Azután leült az előszobában, elővette tízóraiját s jóízuen falatozott.

A barátomat szállító dzsipet két másik vette közre, mindegyiken négy-négy géppisztolyos nyomozóval. Az Andrássy út 60-ban átadták az ügyeletes tisztnek, aki felvette a személyi adatait, megmotoztatta, majd egy őrrel az ügyeletre küldte. Itt arccal a fal felé fordítva várta sorsát. Déltájt szólították. Egy ávós főhadnagy elé vezették, aki megint kikérdezte a személyi adatait, ismételten megmotoztatta. Leültette, megkérdezte, tudja-e miért hozták be az államvédelmi osztályra. A barátom nem tudta. Kémkedésért és összeesküvésért tartóztattuk le – közölte vele a főhadnagy –, jobb, ha mindent beismer, mert a tagadásával csak súlyosbítja a helyzetét. A barátomnak nem volt mit beismernie, az egyik állami hivatal előadója volt, szorgalmas, kötelességtudó munkaerő, aki csak a családjának élt, soha semmiféle politikai mozgalomban nem vett részt.

Napokig tartó verés, kínzás, éheztetés után derült ki, mivel vádolják. Letartóztatása előtt néhány héttel az unokabátyja, az egyik villamossági vállalat elektromérnöke, disszidált, s az ávós főhadnagy szerint fontos államtitkokat vitt magával, közöttük azokat is, amelyeket a barátom adott át neki. A szerencsétlen ember hiába mondta, hónapok óta nem találkozott az unokabátyájával s azt sem tudta, külföldre távozott, hónapokat töltött az Andrássy út 60 nyirkos pincéjében és a kihallgató szobákban. 1949 január végén felolvastak elotte egy internálási végzést s kiszállították a Buda-déli internálótáborba. Innen később a kistarcsaiba került, 1950 októberében pedig a recski kényszermunkatáborba vitték.

A barátom feleségét három napig őrizték felváltva az államvédelmi osztály nyomozói a lakásában, majd a negyedik napon közölték vele, letartóztatják és beviszik az Andrássy út 60-ba, hogy a férjével szembesítsék. A két gyereket a nagyszülők vették magukhoz. Az asszony 1949 decemberében került elő a kistarcsai internálótáborból; ő is csak a szüleihez mehetett, a lakásukból időközben az államvédelmi osztály beosztottjai mindent elhurcoltak és azt egy belügyminisztériumi tisztviselőnek utalták ki. 1951 júniusában a barátom feleségét szüleivel, gyermekeivel együtt meg néhány batyuval kitelepítették Budapestről; a Hortobágyra vitték őket, ahol 1953 nyaráig, tehát két esztendeig, a rizsföldeken dolgoztak és egy sertéspajtából átalakított rozoga helyiségben laktak, a tető minduntalan beázott, a fal repedésein befújt a pusztai szél.

A barátom 1953 szeptemberében szabadult a recski kényszermunkatáborból. Mielőtt elbocsátották volna, aláírattak vele egy negyedrétnyi nyomtatványt, amelyben az állt, hogy ha bárkinek is elmondja, hol tartották fogva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetésre ítélik. Csendes, türelmes ember volt, nem panaszkodott senkinek. Hiába volt diplomája, csupán egy kerületi vízvezeték-szerelő vállalatnál kapott munkát, kézre adta a szerszámot, árkot ásott és hordta a nehéz vascsöveket.

1956 májusában levelet kapott a régi hivatala személyzeti osztályától, keresse fel őket. Azután közölték vele, hogy kiderült, méltánytalanság érte, s akár azonnal is elfoglalhatja a régi munkakörét. Ha elítélték volna – világosította fel az osztályvezető –, kártérítést is kérhetne, de miután csupán internálva volt, erre nincs lehetőség. Talán majd később – tette hozzá. A barátom elfoglalta a visszakapott munkakörét s nagynehezen egy kényelmetlen társbérletet vásárolt a családjának. Megtörtségéből a forradalom sem tudta felrázni, ki sem ment az utcára a mozgalmas napokban, otthon maradt, majd folytatta munkáját a hivatalában.

Úgy vélem, a barátom történetében senki semmi különöset nem talál: ezrek meg ezrek mentek végig a forradalom előtt ugyanilyen, vagy sokkal göröngyösebb úton; mások pedig soha nem érték meg a szabadulást, jeltelen sírokban feküsznek a magyar temetők szélén, árkában. Ám nemrégiben, a recski kényszermunkatáborból való szabadulása után több mint negyedszázaddal, mégis különös dolog történt: barátom, elérvén a hatvanadik esztendejét, nyugdíjazását kérte s kérelmében – fölöttesei nem kis megütközésére – közölte, igényt tart az annak idején ártatlanul rabságban töltött öt esztendejének a beszámítására is. Előbb nem fogadták el a beadványt, tanácsolták, mondjon le erről a képtelenségről, majd – látván a makacsságát – arra kérték, csatoljon valamilyen igazolást a rabságban töltött idejéről. A barátomnak ilyen igazolása nem volt, végül a beadványát e nélkül fogadták el. Hetek múltán értesítették, a szóban forgó öt esztendőt nem számíthatják be munkában eltöltött időnek. Különben is – mondta szemrehányó hangon az illetékes tisztviselő – ön egy olyan munkatáborra hivatkozik, amelynek senki sem találja nyomát: azt állítja, hogy három esztendőt töltött 1950 és 1953 között a recski kényszermunkatáborban, jóllehet megbízható források szerint ez soha nem is létezett.

A barátom elnyűve, fáradtan, küszködve a Recsken szerzett nyavalyáival, ma is szorgalmasan dolgozik. Szeretne munkában tölteni még néhány esztendőt, hogy majd elvegetáljon a magyarországi viszonyok között is szűkös nyugdíjából. Reggelente, munkába menet, együtt utazik az autóbuszon azzal az egykori ávós főhadnaggyal, aki 1948 őszén véresre rugdalta s most az egyik kerületi párttitkárság vezető funkcionáriusa. Mélységes – ám fegyelmezett – utálkozással méregetik egymást.

A most sorra kerülő beszámolóm mintegy két évtizede fekszik a fiókom alján. Régen lemondtam arról, hogy közreadjam: miért szaggassam fel a már-már behegedő sebeket? De nem hagyhatom cserben a barátomat, íme a „soha nem is létezett recski kényszermunkatábor” vázlatos története.

A nagy terv

A közhiedelemmel szemben a Magyar Kommunista Párt által 1948–49-ben kidolgozott első ötéves terv nemcsak gazdasági jellegű volt, hanem felölelte az egész magyar élet szovjet mintára való átalakítását. A moszkovita vezetők előtt a zárt, poshadt levegőjű, de nagy álmukat kergető emigrációjuk után végre megnyíltak a korlátlan lehetőségek és az egyéni megdicsőülés kapui. Délibábkergetésük bizonyítéka a nagyjából két esztendő alatt megbukott, túlméretezett első ötéves terv. Ugyanilyen mohók voltak egyéb elképzeléseikkel is. Erőszakoskodásuknak a politikai, társadalmi, közigazgatási, nevelési és egyházi életük átalakítása terén is ez a magyarázata. Ám hittek abban, hogy a szovjet mintára megszervezendő politikai rendőrség közremuködésével terveiket végre tudják hajtani. Ezért fogtak hozzá 1949-ben a most már önállóvá lett Államvédelmi Hatóság létszámának felduzzasztásához, hatáskörének szinte mindenre való kiterjesztéséhez. Az újoncok verbuválását a hadsereg politikai tisztjei és a pártszervezetek titkárai végezték, kiszemelvén, biztatván a megbízható személyeket.

Az ÁVH-s újoncok kiképzése részben Budapesten, részben a vidéki városokban folyt, az őrszolgálatra való kiképzésben részt vettek az akkor már ugyancsak a politikai rendőrséghez tartozó határőrség egységei is. A drákói szigorral végrehajtott kiképzés lényege a feltétlen, vak engedelmességre való előkészítés volt. Az inkább csak agymosásnak nevezhető elméleti oktatás főként a szolgálati szabályzat és a marxista-kommunista szólamok besulykolásából állt. A politikai nevelőtisztek rendszeresen tartottak előadásokat olyan esetekről, amelyek tárgya a nép ellenségeinek káros tevékenysége és az ellene küzdő ÁVH-sok hősiessége volt. A történetek mindig azzal végződtek, hogy a szabadságát a nagy Szovjetunió jóvoltából elnyert magyar nép ellen vétők megkapták méltó büntetésüket, s hogy ezt vagy azt a bajtársat soron kívül őrmesterré, netán éppen alhadnaggyá léptették elő. Elmondhatjuk, az újonctanfolyamokról kikerülő ÁVH-sok valamennyien az agyukban hordozták a marsallbotot.

Az Államvédelmi Hatóság így feltöltve létszámát, 1950 tavaszára készen állt az egyik igen jelentős és jó előre kidolgozott terve végrehajtására: a büntető- és letartóztató intézetek átvételére. A Magyar Kommunista Párt főtitkárságáról később kiszivárgott hírek szerint ezt nem csupán biztonsági okok miatt határozták el, hanem az ÁVH már 1949-ben terveket készített arra, hogy az első ötéves terv nagyobb munkálataihoz, építkezéseihez, gátépítésekhez, bányákhoz hány őrizetében lévő rabmunkást bocsát majd rendelkezésre. Ha jól megvizsgáljuk az első ötéves terv munkaerő- és bérszükségletét, ez nyilvánvalónak is látszik: rabszolgamunka bevezetése nélkül ezeket kielégíteni aligha lehetett volna.

Ezt a tervet egyébként már korábbról is nyomon tudjuk követni. A szénbányavállalatokhoz kirendelt államosítási biztosokkal együttmuködő kommunista funkcionáriusok már 1946-ban – a bányászati szakértőkkel szemben – tiltakoztak az ellen, hogy a viszonylag alacsony kalóriaértéku barnaszenet adó észak-borsodi bányaüzemeket leállították. Azzal érveltek, hogy ezekben a bányákban a már korábban elfogadott tervek szerint elítélteket fognak dolgoztatni, s így a termelés gazdaságos lesz. Ezeket az üzemeket nem csukták be, jóllehet a termelési költségük gyakran az országos átlag háromszorosa, négyszerese volt.

 Az ÁVH rohamegységei elfoglalják a kistarcsai internáló tábort

1950. május 5-e hajnalán szokatlan zajra, mozgolódásra ébredtem a kistarcsai internáló tábor 2. számú épületének emeleti saroktermében. Négy óra lehetett, a szokásos őrségváltás ideje. Az emeleti priccsemről az ablakon át kiláttam a tábor főkapujára s az ettől jobbra lévo őrtoronyra s számtalanszor figyeltem meg az őrségváltást, amely rendszerint minden hang nélkül ment végbe. Ám ekkor mintha fojtott hangú parancsszavakat hallottam volna. Nemsokára az addig őrségben álló, szürke ruhás rendőr helyett két tányérsapkás, állszíjas ÁVHst pillantottam meg, ahogy az őrtorony könyöklőjére támaszkodva, az épületek felé irányították a géppisztolyukat. Még talán nem is derengett, ám a környező lámpák jól megvilágították az őrtornyot, a szemem nem káprázott: két ÁVH-s állott őrségben! Kisvártatva hangos ütődéssel szélesre tárult a főkapu s azon túl, az utcán, egy, a kapunyílásnak irányított gépfegyvert vettem észre, mögötte fekvő két ÁVH-sal. Az események gyorsan peregtek. A gépfegyver őrizte kapun egymás után hozta be két-két géppisztolyos ÁVH-s az eddig az őrtornyokban állt és lefegyverzett rendőröket. Kettős sorba állították, majd vagy fél órai várakozás után elindították őket a fogdaépület felé. Aki az ablakokhoz fért közülünk, megdermedve szemlélte a jelenetet. Belém nyilalt a felismerés: az Államvédelmi Hatóság átvette a tábort.

Az addigi, az adott körülmények között elviselhető életünk egészen megváltozott. Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Beszüntette a gyakran inkább szórakozásszámba vehető munkát, nem írhattunk s nem kaphattunk hozzátartozóinktól levelet, megszuntek a csomagbeadások, a rendszeres havi beszélők. Az ablakokat bemeszelték, ezeket egész nap zárva kellett tartanunk, kivéve azt a félórányi időt, amelyet az udvaron, hátra tett kézzel, lesütött szemmel, némán, az őrök rugdalása és ordítozása közben „ sétálással” töltöttünk.

Élelmezésünk is leromlott, egykori számításaim szerint a napi táplálékunk nem tehetett ki többet 500–600 kalóriánál, s ezt most már az annak idején hozzátartozóinktól kapott élelmiszerekkel sem pótolhattuk.

Az egykor valamennyiünk által vagy az Andrássy út 60-ban vagy pedig valamelyik ÁVH-s kirendeltségen tapasztalt, intézményes terror köszöntött ránk. A legkisebb vétséget – pl. egyetlen szót séta közben – is kegyetlenül megtorolták: verés, fogdabüntetés járt érte. Megszervezték a besúgóhálózatot, sohase tudtuk, melyik társunk előtt mit mondhatunk, mit nem. Magam egyszer áldozatául estem egy ilyen besúgó provokációjának s hat hétig tartottak kettős fallal szigetelt, minden zajt kizáró magánzárkán; amikor visszamehettem a közös terembe, napokig senki hangját nem tudtam kivenni, csupán egy állandó zúgást hallottam.

Ahogy napról napra fogyott a testsúlyunk, úgy fogyott a reményünk is, valaha szabadon léphetünk ki a tábor kapuján. Teltek a napok, múltak a hónapok, csak a perceket volt nehéz kivárni, szinte mindegyiket külön kellett megharcolnunk, annyira elviselhetetlenek voltak.

Valamikor 1950 augusztusában esetenként 10–15 társunkat szólították, hogy minden holmijával jelentkezzék az ún. ÁVH-s körletparancsnoknál. Ezeket többet nem láttuk viszont, s – valószínuleg a besúgókon keresztül – azt híresztelték el, ezek szabadultak. Senki se hitte. Nagyjából fel tudtuk mérni, kik azok, akiket kisebb és kik azok, akiket viszonylag nagyobb váddal internáltak annak idején. A „ szabadulók” az utóbbiak közé tartoztak. Találgattuk, hová tunhettek, eredmény nélkül. Így folyt ez szeptemberben és októberben is, időnként 10–15 társunk tunt el. Valaki kitalálta, ennyien férnek el egy rabomobilban vagy egy teherautón; kétségtelenné vált, valahová viszik őket.

 Elszállítanak bennünket Kistarcsáról

1950. október 25-én valamivel a szokásosnál korábban ébresztettek bennünket s az ÁVH-s őrök kiadták a parancsot, senki sem hagyhatja el a termét. Nemsokára a táborparancsnok százados jelent meg egy főhadnagy kíséretében s az utóbbi egy ívről neveket olvasott fel, köztük az enyémet is. Maguk szabadulnak – mondta könnyedén a főhadnagy. Nem hinném, bárki is akadt volna közöttünk, aki ezt el is hitte. Az őrök levezettek bennünket az udvarra és arccal a fogdaépület fala felé állítottak, majd szinte egyenként bezavartak a beszélő nagy termébe. Addig sohase látott ÁVH-sok fogadtak itt bennünket, ordítozással, rúgással, derékszíjjal való veréssel. A magunkkal cipelt holmijainkat egy nagy halomba rakatták, majd meztelenre vetkőztettek valamennyiünket. A levetett ruháinkat frissen kopaszra nyírt rabok egy másik halomba vitték, ahogy itt is, ott is csattant egy-egy derékszíj valamelyik lassabban vetkőző társunk hátán, fején.

A terem egy másik részében ruhakupacok sorakoztak egymás mellett. Mindegyikünknek egy-egy ilyen kupac elé kellett állnunk, majd parancsot kaptunk, öltözzünk át. Magunkra kapkodtuk az ócska, piszkos, míniummal széles piros csíkokkal megfestett, katonai vagy ávós posztóruhát, a rendszerint összeszáradt kiselejtezett bakancsot, sapkát, köpenyt. Kaptunk még egy csajkát, egy kanalat és egy zsebkendőnyi vászondarabot. Azután a táborparancsnok elrendelte a motozást: senki mást azonkívül, amit ott kapott, nem tarthatott meg. Ha találtak valakinél valamit, azon nyomban véresre verték.

Így átöltözve, halálra ijedten álltunk a teremben, valamennyiünk előtt vészteljesen derengett fel a jövőnk. Késő este lehetett, talán tizenegy óra, amikor egy ávós őrnagy jelent meg s közölte velünk, hogy nincs semmi okunk az ijedelemre, mert innen csupán munkára visznek bennünket. Nem visznek ki bennünket az országból – mondta –, hanem csupán egy, Budapesttől nem távolabb, mint száz kilométerre lévő helyen dolgozunk majd s biztosíthat bennünket, hogy ha jól végezzük a ránk bízott munkát, három hónapon belül mindenki a családja körében lesz. Azután géppisztolyos ÁVH-sok sorfala között a már várakozó teherautókhoz vezettek bennünket, ezekre kellett tízesével felugrálnunk. A ponyvával letakart teherautó hátuljában két ávós géppisztolyt, másik kettő karabélyt szegezett ránk.

Némi várakozás után a teherautó elindult velünk. Mint a tenyeremet ismerem a vidéket, így csakhamar észrevettem, a miskolci muútra fordultunk. elértük a gödöllői hajtukanyart, elhagytuk a helyiérdeku állomást és valahol a községen túl, a vasúti töltés mellett álltunk meg. Az ÁVH-sok leparancsoltak bennünket s álltunk sorban a ránk szegezett fegyverekkel szemben. Csak később vettem észre, hogy fent a vasúti töltésen egy igen hosszú tehervagon-szerelvény állt. Ezekbe a vagonokba vertek fel bennünket. Nem tudom, egybe-egybe hány társunk jutott, én negyed magammal kerültem egy ilyen vagon egyik végébe, míg a másik végén négy ávós vigyázott bennünket a vagon közepén világító viharlámpa imbolygó fényében. Egy idő után elindult a szerelvény. Kelet felé. Még mindig mehetünk a Szovjetunióba, villant meg az agyamban. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy tudjam, hol járunk. Valamikor hetente utaztam ezen a vonalon, szinte minden váltót, kitérőt ismertem. Jóllehet nem láttam ki a vagonból, sikerült nyomon követnem a szerelvény útját. Azt is biztonsággal állapíthattam meg, hogy Kál-Kápolnánál a szerelvény másik végébe kapcsolták a mozdonyt s megindultunk Verpelét felé. Már derengett a hajnal. A vagon egy kis repedésén keresztül felismertem a Tarna-patak hídját, néhány perc múlva megállt a szerelvény. Kívülről nyitották ki a vagon ajtaját s mi leugráltunk a szerelvény mellé; elöttünk, mögöttünk géppisztolyos, karabélyos ÁVH-sok álltak lövésre készen. Egy bőrkabátos százados lovagolt fel és alá a soraink előtt. Nemsokára százával álltunk az állomás térségében; mi, a piros csíkos ruhába öltöztetett rabok, de százával álltak körülöttünk az ÁVH-sok is. A szemem az előttem lévő épület homlokzatára tévedt, ott volt a szokott helyén a felírás: Recsk-Parádfürdő. Hát nem a Szovjetunió, villant az agyamba, hanem a recski ércbánya lesz az új otthonunk. Azután emlékeimbe idéztem a pár esztendővel korábban látott ércbánya elhanyagolt, víztől csepegő, rézgálicszagot árasztó járatait.

Nem volt sok időm a tunődésre. Az ÁVH-sok három nagy csoportra osztottak bennünket, ötös sorokba állítva. Abban a csoportban, amelyikbe én jutottam, vagy százötvenen lehettünk. Körülöttünk gépfegyveres, távcsöves karabéllyal felszerelt ÁVH-sok nyüzsögtek. Lehettek legalább százan.

Míg a másik két csoport az ordítozó ÁVH-sok gyűrűjében az állomás térségében maradt, minket elindítottak dél felé, a Mátra gerince irányába. Tehát nem a recski ércbányába visznek bennünket, könnyebbültem meg, mert az északra van. Előbb gyors léptekkel haladtunk a völgyön át a Csevice-patak felé vezető dűlőúton, majd árkon-bokron keresztül, parlagon, még be nem szántott tarlón, friss szántáson kergettek bennünket futólépésban az ÁVH-sok. Volt, aki felbukott, volt, aki összeesett: ezeket felrángatták és futásra nógatták a puskatussal. A bőrkabátos százados a sarkunkban ugratott a lovával, legázolással fenyegetve a lemaradozókat. Kutyaugatást hallottam, akkor vettem észre, hogy valahonnan pórázon vezetett kutyákkal újabb ÁVH-sok tűntek fel. Ezek valószínűleg a már előre kijelölt úton várakozhattak ránk. Most már a kutyák vették át a hátul botladozók nógatását, időnként belemarva egyikünk-másikunk lábikrájába. Végre megint egy útra értünk a hegyre való rohanás után s egy, részben a nyers, kérgét meghagyott fából ácsolt kapu előtt álltunk meg. A százados éppen közelemben nézte meg a karóráját, elégedetten kiáltott oda az egyik ávós őrmesternek: nem rossz, harmincegy perc! Ennyi idő alatt tettük meg a mintegy négy kilométernyi utat.

A kapun belülről, akár egy népes fogadó bizottság, számos ávós tiszt és két polgári ruhás férfi jött elénk. Az egyik tisztnek, talán a parancsnok lehetett, a bőrkabátos százados jelentett valamit; míg az egyik, igen nyeglének tűnő, rókaarcú hadnagy gúnyos mosollyal szemlélt bennünket, néha meg-megállva valaki előtt. Legalább ötször számoltak meg bennünket, amíg belülre jutottunk a kapun. Katonás sorokban, egyszerre lépve, de inkább vánszorogva mint masírozva érkeztünk meg egy szögesdróttal, őrtornyokkal körülvett hegyi táborba. Akkor még nem sejtettük, hogy csak három esztendo múltán hagyjuk el: már azok, akik túléltük.

 Hol volt a recski kényszermunkatábor?►►

(1. oldal / 3)

Megjelent: 5312 alkalommal

Hozzászólások  

 
TENGERSZEM
#1 A recski kényszermunkatáborTENGERSZEM 2013-05-15 10:24
Recsken ami most is megvan csak egy kissé átalakitva a cigányok börtönére. Megvolt 1951-ben is ahol az én nagyapámot verték agyon mert nem adtaoda a ghazdasági felszereléasét a földjével együtt. Mostsem tudni holvan eltemetve, vagy nincs is jeltelen sirban sem, hanem a kénsavas medencében maratták szét Budapesten, ne hazudozzanak ezek a mocskos pribékek akik még köztünk szivják a levegöt töllünk. (80 éves járja az egészségügyi sétát az útcákon és olyan nyugdijal rendelkezik, hogy személyautót is tud üzemeltetni, de a sápót leveszi róllunk mert gondozó nö jár hozzá gondozni 160.-Ft / óránkénti gondozási béré amit én és a többi dolgozó társaim potólnak ki !!!Ö a nyugdijából is kitudná fizetni a 600.-Ft os órabért. Ezzel fizeti ki a szolgáltatást a háttérhatalom, hogy naponta kapja a friss jelentést a magyar nép hangulatáról. :cry:
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 475 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 571
This Week: 3873
Last Week: 5625
This Month: 13751
Last Month: 25257
Total: 1656113

Belépés