Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Sep22

2013. Március 30., Szombat 05:52

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

Írta:  Gábor Ferenc
Értékelés:
(9 szavazat)
1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyar-irtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük.

A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak !!!

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

Mert magyar vagy!

I/XVII. rész

Nagyhét volt, húsvétváró bűnbánatra harangoztak minden este és reggel a falu harangjai. Tele volt a falu ideges izgalommal, magyarok, románok készültek, de ez alkalommal nem az ünnepre. A lelkekbe szorongás, félelem költözött, és gyanakvás a másik ember; a szomszéd, a falubeli iránt. Még nem lehetett tudni, mi lesz, kinek mit fog hozni a közeli ünnep, nagypénteki halált, vagy éppenséggel húsvéti feltámadást. Ferdén, sunyi szemmel nézték, méregették egymást az emberek már jó ideje, pedig máskor szomszédként, barátként, falubeliként egymást segítették, támogatták, ha úgy esett. Még egymás ünnepét is mindig tiszteletben tartották. Ha a románok ünnepeltek, mert nekik ünnepből jóval több volt, a magyarok vigyáztak arra, hogy csak a falun kívül dolgozzanak, megőrizve a faluban a románok ünnepének csendjét, nyugalmát. A románok is mindig ügyeltek arra, hogy a magyarok ünnepeit se sértse semmi. Most meg ráadásul valahogy úgy történt – csak a papok, pópák tudják, miért –, hogy a román és magyar nagypéntek és húsvét épp egybe esett. És most mégis, mintha a magyarok és románok nem ugyanazokat az ünnepeket várták volna. Egy az Isten, mondogatták, de most mintha csak az ünnep lett volna egy, de meglehet, még az sem. Mindenki a maga istenét próbálta így vagy úgy segítségül hívni.

Nem volt nagy a falu, magyar, román vegyesen élte a helyet, igaz, a magyarok többen a falu alsó részén, a Kerezstől nem messze, ahogy a folyót nevezték. A románok, a dombiak a falu feletti dombra telepedtek, nem mintha el akartak volna különülni a magyaroktól, de jobbnyira ott találtak maguknak és templomuknak helyet. Azért az évek folyamán románok is vettek házat az alsó részen, vagy magyarok is költöztek fel a dombra, nem sokan, de azért csak keveredtek, ha elvétve is a magyarok közé románok, a románok közé pedig magyarok költöztek. Ha nem is egy nyelvet beszéltek, nem egy volt a vallásuk, azért tisztelték, becsülték egymásban a falubelit. A határban sok helyütt egymás szomszédságában szántottak, vetettek, és ha úgy esett, együtt arattak is, mikor jókedvűen, mikor keserűen, szomorúan, reménytelenül kémlelve az ég felé. Néha esőért, néha pedig megértésért, segítségért fohászkodva a fennvallóhoz, ki-ki a maga nyelvén a magáénak hitt istenéhez. A magyaroké mintha valahogy erősebb lett volna, mert közöttük sokkal több volt a sok földes, számos állatot tartó nagygazda. De hát a közmondás is azt mondja „segíts magadon, mert Isten is megsegít”, és valahogy így is van, mert a nyégerfalvi magyarok nagyon igyekeztek, hogy rászolgáljanak Isten segítségére.

Nem csoda, hiszen közülük sokan a szomszéd faluból, Tárkányból nősültek, vagy jöttek menynek át a Körösön. Azok meg aztán igazán dolgos, szorgalmas emberek, akik látástól vakulásig dolgoztak, fáradságot, lehetetlent nem ismerve. Jó példával szolgáltak a nyégerfalvi magyar gazdáknak is, kiváltképp, ha közéjük házasodtak a gyerekeik. Tetszett vagy sem a román szomszédoknak, a román gazdáknak, a magyarok egyre csak gyarapodtak, gazdagodtak. Sok román család, ha már közöttük lakott, élt a jó példával, és igyekezett nem irigykedni, hanem úgy élni és úgy rendezni a dolgait, hogy családja hasznára váljon a gazdálkodás. Igaz, olyanok is akadtak, és ők voltak többen, akik nem nézték jó szemmel a magyar nagygazdák gyarapodását, töretlen akarását. Kimutatva vagy titkoltan, de az irigység nem hagyta békén őket, pedig az irigységnél soha semmi nem okozott több bajt a világon. Tudták ezt a magyarok is, de soha nem törődtek vele, nem érdekelte őket, más mit gondol róluk, ki miként vélekedik a világról, amit akkor a falu és a környék jelentett, és amin a magyar és román osztozkodott. Amiből mindenki annyit szakított le, amennyit bírt, vagy ereje, tehetsége engedte. A magyar gazdák vetettek, arattak, adtak, vettek, neveltek állatot, gyereket, ahogy Isten segítette és rendelte. Ő pedig úgy rendelte, hogy a hét hat napján mindenki annyit dolgozzon, amennyit csak bír, és úgy rendelje ügyes-bajos dolgait, hogy hiba abban ne legyen. Vasárnap, ha ebéd után megbeszélte a család a múlt héten elvégzett munkáit, ne szánja-bánja az elmúlt napokat.

Igaz, mostanában semmi sem úgy ment, mint ahogyan kellett volna. Amióta kitört a háború, mintha fenekestől fordult volna fel a világ rendje. Az emberek is sokat változtak: a magyarok a háború kitörésekor még magabiztosabbak lettek, mint azelőtt. Biztosak voltak a győzelemben, a háború gyors befejezésében, és azzal a tudattal engedték el fiataljaikat messzi frontokra, hogy azok hamarosan hazakerülnek, mert azt ígérte Ferenc Jóska, a császár. A románok meg olyan egykedvűséggel szemlélték, hallgatták a háborús híreket, mintha nekik igazán semmi közük sem lenne semmihez. Ha valamelyik román legénynek menni kellett katonának, hát ment, mást nem tehetett, de minden lelkesedés, önbizalom nélkül. A magyarok győzni mentek, és akartak is. Hogy megesik, valamelyikőjük végleg ott marad valamelyik fronton, tudták, az is megeshet, mert a háború az nem játék – mondogatták az öregek. Az itthon maradottak aztán úgy nekifeküdtek a munkának, mintha semmi sem történt volna, és mindent megtettek, hogy arra a kis időre, amíg visszajönnek a férfiak, minden dolguk rendben legyen, és lehetőleg semmi ne érezze a munkás karok hiányát. A gyerekből hamarabb lett legény, a legényből pedig markos fiatalember. Nem mintha azelőtt nem, de az asszonyok, lányok is ott segítettek, ahol csak tudtak, mert lemaradni, elmaradni másoktól senki sem akart. A család szekerét nyomni, tolni kellett, akármi is történt a világban. Csakhogy az idő egyre telt, a háborúnak meg csak nem akart sehogy vége lenni. Mind több embert hívtak a seregbe, mind nagyobb lett a hiány. A lelkesedés kezdett idegeskedéssé változni, a lendület kényszerű kínlódássá alakult. Mind többen hiányoztak, és mind többen végleg mentek el, csak a gyászlevél hozta a hírüket, hogy melyik fronton lelték hősi halálukat. És az idő egyre csak telt, egyik nehéz év a másik után. Mintha nem lett volna elég a mindennapi testi sanyargatás, a hosszú háború gyötrelmes évei, egyik napról a másikra olyan hírek szivárogtak be a faluba, amik a magyarok lelkét is megérintették. Hogy nem lehetett leinteni őket, mint amolyan háborús rémhíreket, arról tettek a falubeli románok is.

Mind többen mondogatták, először csak suttogva, aztán mind hangosabban, hogy a román királynak és a regáti románoknak Erdélyre fáj a foguk, és hogy a magyarok és a németek vesztésre állnak a frontokon, és hogy nem sok idő múlva meg is fogják támadni a románok Magyarországot. Az eladdig hallgató román falubeli egyszerre nagyszájú bátor prókátor lett. Román világ lesz itt nemsokára, mondogatták mind többen, volt már elég a magyarokból. Miért az övék a legjobb földek, miért vannak szebb, nagyobb házaik, mint a románoknak, miért gazdagabbak, tehetősebbek? Itt az ideje, hogy megforduljon ez a világ, itt az ideje, hogy a románok legyenek az urak, ha nem másért, hát azért, mert a medencében tízszer annyi román van, mint magyar! Tovább nem lehet tűrni, hogy a magyarok uraskodjanak! – fröcsögték mind hangosabban egymás között. Persze sok minden a magyarok fülébe is eljutott, akarva vagy akaratlanul.
A magyarok hallgattak és végezték mindennapi dolgaikat, ám mind nagyobb gyanakvással nézve az őket körbevevő románságra. Eddig is tudták, érezték, hogy a románok jóval többen vannak, mint a Belényes környéki magyarok, de nem sokat törődtek velük. Végezte mindenki a maga dolgát, mit sem törődve azzal, hogy a belényesi marhavásárban vagy a piacon sokkal több a román, mint a magyar. Legyenek, elférnek, sok embert elbír a föld, mindenki a maga helyét tölti be, nem a másét. Nem is volt baj semmi eddig, de hogy most a hosszú, veszteséges háború lassan a végét járta, a világ és benne az emberek nagyon kivetkőztek magukból. Belényesben mind több román gyűlt össze, egymást biztatva, bátorítva, hogy maholnap vége a magyar világnak, itt az ideje, hogy a románok felemeljék a fejüket, mert hát sokkal többen vannak, mint a magyarok. A pópák is rátettek mindenhol egy lapáttal; tüzelve, csábítva a népet arra, hogy elégtételt vegyen vélt vagy valós sérelmein.

 II/XVII. rész

1918 őszén aztán, hogy kitudódott, és hozták a hírt, hogy vége mindennek, vége a háborúnak, vége a várakozásnak, egyszerre úrrá lett az idegesség a falun. A románok mind hangosabbak lettek, a magyarok meg inkább fejvesztettek. Szó szerint is, hiszen a magyar zsandárok, belényesi járási magyar urak kezdtek elköltözni, elhagyni azt a helyet, tisztséget, amit eladdig a magyar állam bízott rájuk. Mind zavarosabbak, zűrzavarosabbak lettek a napok. A pópák, ügyvédek egyre csak agitálták a románságot, mit sem törődve azzal, hogy mit hoz a holnap. Mert abban bizodalma még senkinek sem lehetett; ha lassan el is mentek a magyar hivatalnokok, rendtartók, a románok még messze voltak. A magyarok abban bíztak, hogy messze is maradnak, mert hát ami legalább ezeréves, azt nem lehet csak úgy átformálni, ahogyan a románok akarják – mondogatták egymásnak, habár a szívük mélyére beköltözött valami, amit még soha sem éreztek. A bizonytalanság új érzés volt mindenki számára a faluban. Ami addig bizonytalan volt, az csak az időjárás lehetett, ami nem is rájuk tartozott, ezért nem is törték soha a fejüket, hogy milyen idő lesz másnap vagy a jövő héten. Ha megmutatták a csillagok, vagy az állatok viselkedése, az sem adott okot semmire, inkább a saját felelősségükben bíztak. Ha idejében volt szántva, boronálva, ha idejében el volt vetve a mag, jöhetett bármilyen időjárás, ők nyugodtak voltak, hisz megtették, ami rájuk tartozott. Ám most, a mostani időkben nem rájuk volt bízva a dolgok kimenetele. A bizonytalan maguk javára való állításához túl gyengének, kevésnek érezték magukat. És, hogy még rosszabbra forduljon a sorsuk, a románok hirtelen elkezdtek fegyverkezni az ősz folyamán, mind többen akasztottak puskát a vállukra. Nemzeti gárdának nevezték magukat, és egyre azt kiabálták, hogy ők védik meg a románokat. Hogy kitől, nem lehetett tudni, mert ellenség még sehol nem volt, a háborúnak meg vége. Magyar katona sehol azokon kívül, akik hazajöttek a frontról. Közülük is csak azok jöttek meg, akik nem a taljánoknál vagy a franciáknál harcoltak, mert azoknak még hosszú út volt hazáig.

Egyik késő őszi nap Tárkányból jött a hír, hogy akik az orosz frontról szabadultak, na, azok nem hogy már itthon voltak, de közülük sokan, kiváltképp a szegényebbje, a részegesebbje, nagyon elkezdett hetvenkedni, hogy most már kommunista világ lesz, most már nem a nagygazdák lesznek az urak. Mert a ruszkik megmondták, hogy nemsokára az övék lesz az egész világ, nem sok idő, és a kommunisták, a veresek fognak parancsolni mindenhol. Ezért aztán a szomszéd faluban is megalakították a fegyveres veres gárdát, akik aztán úgy jöttek-mentek a falu utcáin, mint a bögyös pulyka. Tehették, mert sehol egy zsandár, aki jól nyakon vághatta volna őket.

A nyégerfai magyarok sandán néztek át a Körös másik partjára, könnyű nekik, mondogatták, ott csak magyarok vannak, de Nyégerfán minden szóra vigyázni kellett, annyira fenekedtek a románok a magyarokra. És ahogy telt az idő, mind vadabb indulatok törtek fel az emberekből. A románok már nyíltan fenyegetőztek, hogy ha itt lesznek a testvéreik, minden magyart elkergetnek ebből a faluból, részegen még a kiirtásukat is tervezgették. Már a kocsmába sem jártak együtt, már a köszönés sem volt őszinte, mert ki tudja, melyik mire érti az „adjon az Istent". Vajon nem épp a halált kívánja-e, amikor köszönésként a kalapjához bök az ember. Így lassan, de biztosan a bizonytalanságot a félelem váltotta fel a magyarok szívében. Féltek a falubelitől, féltek a holnaptól, féltek attól, hogy az következik be, ami még nem volt.

Sok minden történt a tél folyamán: hol a belényesi román gárda fenekedett a magyarokra, hol meg a tárkányi veres gárda lövöldözött egymásra a belényesi román gárdával. A románok a nyégerfalvi parton, a tárkányiak meg az ő Körös-partjukról mutatták meg, hogy nekik is van mivel válaszolni. Még az is megesett, hogy magyarok vonultak be Belényesbe, és minden románt lefegyvereztek, utána a belényesi román gárda fegyverezte le a tárkányiakat, de akkor már olyan hírek jártak, hogy a románok már Erdélyben vannak. Így a remény szikrája rövid idő alatt kialudt.
Február végén hirtelen futótűzként terjedt a hír a Kerezsen túli Tárkányból, hogy megjöttek a magyarok, méghozzá a Székely Hadosztály. Megszeppentek a románok, mert a hadosztály első dolga az volt, hogy Tárkányban rendezkedett be, ahol fiatalokat is verbuváltak maguk közé. Szóltak a rokonok a nyégerfaiaknak is, de hát azok jóval óvatosabbak voltak. Ki tudja, mi lesz még, mit hoz a holnap, a tárkányiak könnyen beszélnek meg cselekednek, ott mindenki magyar, de mink itt vegyesen vagyunk, román a magyarral, mondogatták. Itt olyan közel lehet a baj, hogy még észre sem vesszük és már a nyakunkon is lóg. Meg azért azt is jobbnak látták, hogy az ember ezekben az időkben minél közelebb van javaihoz és házához, családjához. A tárkányiak, azok igen, azok mehetnek, azok vannak elegen, hogy megvédjék magukat és még másokon is segítsenek. Őket nem fenyegeti a szomszéd román, hogy lesz itt hadd el hadd, csak jöjjenek meg a testvérek. Nem kiabálják utánuk az utcán, hogy egy sem menekül meg közületek! Ilyen beszédek jártak akkor. Ebbe a kilátástalanságba hoztak fel-fel csillanó reménysugárt a székelyek a korán jött tavaszba. Mert a tavasz az igen korán megjött, mintha az is siettetni akarta volna az embereket a munkára, hogy addig serénykedjenek, míg idő van rá, és ember elegendő. Mintha azt akarta volna sugallni, hogy magyar, román vele foglalkozzon, ne egymással, ne egymásra fenekedjenek, hanem a sürgős munkára. Néha hiába minden intő jel, emberi megérzés, a természet szava kinyilatkozása. Hiába minden, mert az emberi kapzsiság, irigység, harag és gonoszság senkire és semmire nem hallgat.

Húsvét nagyhetében már csak szikrányi reménysugár maradt a nyégerfalviaknak. Az idő hirtelen rosszra fordult, egyszeriben elkezdett esni a hó, utána meg a havas eső. Az ég úgy beborult, olyan szürke, mocskos fellegek borultak a völgy fölé, mintha a tél akart volna erőnek erejével bosszút állni a korán kizöldült füvön, virágzó fákon.

A tárkányiak meg a székely katonák már a sáros, latyakos földbe ásták be magukat a falu határában. Ott húzódott a rajvonal a nyégerfalvi mezőn. Az ágyúk már a szomszéd mízesi dombon dübörögtek. A fegyverek meg a tárkányi Fiatal dombon dörögtek. A regáti román katonaság már nem volt messze. Már csak egy ugrás, mondták a falubeli románok, és itt vannak a testvérek! Belényesben is a környékbeli románok kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélték, tervezték hangos szóval, hogy mit is kellene tenni, ha megjönnek az övéik. Abban mindannyian egyetértettek, hogy itt az ideje a magyarokat elűzni. El kell kergetni őket, ki kell irtani mind egy szálig őket! – ordították habzó szájjal.

A falu utcáin nem sok ember mutatkozott, csak az hagyta el a házát, akinek nagyon sürgősen lett valami elintéznivalója. Mintha magyar, román otthon akarta volna bevárni a történéseket. Amíg sok magyar a kezeit tördelte idegességében, bizonytalanságában, addig a románok közül sokan már izgatottan dörzsölték a kezüket.

Nagypénteken minden eldőlt: délután hozták Tárkányból a hírt, hogy a székely katonák elvonultak, a tárkányiak meg magukra maradtak. Honnan, honnan nem, de a román falubeliek is megtudták, szinte egy időben a magyarokkal. Szájról szájra, házról házra terjedt a hír, mint a futótűz. Itt vannak, jönnek a románok!

És elkezdtek szedelőzködni a nyégerfalvi magyarok, sietős léptekkel szóltak be a rokonokhoz, szomszédokhoz: menjünk, kiáltották izgatottan, meneküljünk, még nem késő, mert ha a románok megteszik, amivel eddig is fenyegettek bennünket, akkor élő magyar a faluban nem marad. Azt vett magához mindenki, amit csak hirtelenében tudott, egy váltó ruhát, kevés élelmet, csak épp annyit, amennyit elbírt. A románok a zsalugátereik mögül figyelték a magyarok gyors léptű, sietős vonulását. Még nem mutatkoztak, még nem jött el az ő idejük. Majd ha jönnek a testvérek, majd ha itt lesznek, akkor lesz idő meg alkalom mindenre.

Jöttek! Másnap, húsvét nagyszombatjának reggelén megjelentek; töméntelen román katona és még több környékbeli román. A havas eső sem tartotta vissza őket, úgy özönlötték el a falut és környékét, mint dögre váró fekete varjúsereg.

 III/XVII. rész

Sorsok, emberek

Izsák Miska már az ötvenedik évét taposta, a nagyobbik fia, a tizennyolc éves János Tirolban szolgálta a császárt meg a hazát. Úgy nézett ki, hogy szerencsésen megúszta a háborút, és bíztak is benne a családdal, hogy csak így lehet, mert legutolsó levelében azt írta, hogy jól van, egészséges, és nemsokára haza fog jönni. Hogy hosszú az út Tiroltól Nyégerfáig, talán még jó is, gondolta mostanában Miska, lehet, még szerencse is, hogy nincs itthon ezekben a zavaros időkben. Igaz, rég nem látták már, de most jobb ez így, elég gond, kétség van most önmagukkal is. Itt most nem volt jó magyarnak lenni.

Nem volt soha háborúban, ahhoz már öregnek számított, hogy elvigyék, de minden zsigere érezte, hogy ami már jó pár hónapja készülődik, az rosszabb, gonoszabb a háborúnál is. Volt ideje rá, hogy meggyőződjön róla; a belényesi vásárban vagy éppenséggel itthon a faluban is. Látszott az már régtől fogva, hogy mind több román fenekedik a magyarokra, irigykedik a vagyonukra, a gazdagságukra. Pedig előttük is ott volt a lehetőség, a föld, amit ha az ember becsületesen megdolgozott, akkor nem csak a családját tudta eltartani, hanem még a piacra is jutott sok minden. Gyarapodni meg igazán csak úgy lehetett, ha az ember nem csapta be a földet, nem csak mutogatta neki a kapát meg a kaszát, hanem használta is őket. Miska és a családja használta, de úgy, keményen, istenigazából. Elsők között voltak a faluban, akik reggel keltek, és mindig az utolsók között jöttek be a mezőről. Nem kímélték magukat a hétköznapokon, a pihenést mindig vasárnapra hagyták, elég volt egy nap elfeledkezni a fáradtságról. Már a tizenegy éves fia is azon igyekezett, törekedett, hogy pótolja a bátyja hiányát. Még a kaszát is a kezébe vette, csak hogy az apjának segítsen, igaz, még nem bírta egész nap, ahhoz még erősödnie, izmosodnia kellett, de az akarat, ami a legfőbb egy emberben, az benne volt. Nem csak benne, hanem most a háború ideje alatt korán felcseperedő, segítőkész fiatalokban is. A sokáig tartó háború mindenkire hatott valahogy. A falubeli magyarok még jobban akartak, kapaszkodtak, mint azelőtt. Sehogy sem akartak beletörődni, hogy a háború visszavesse, megtorpantsa őket. Nem törődtek bele, hogy kevesebb a munkáskéz, az erős fiatalember. Ha nem volt pénzük az embereknek, hát adták a portékájukat olcsóbban, kevesebb haszonnal, de mindig volt mit vásárba vinni, mindig volt miből pénzt csinálni. Hogy a vesztes háború után mind rosszabbnál rosszabb hírek jöttek, még az sem kedvetlenítette el őket. Ami nem rajtuk múlt, azon nem töprengtek, de ami az ő kötelességük volt, azt tisztességesen elvégezték. Ha az ember szánt, vet, hát akkor arathat is – vágták oda a mind dühödtebb románok felé, akik azzal hencegtek, hogy maholnap ők lesznek az urak mindenhol. Nem törte le őket a mind több és több vad és gyűlölködő tekintet, vicsorgó arc.

Húsvét hete azért megmutatta, hogy a baj igaz, és olyan nagy, hogy zavaros áradatként már majdnem a fejük fölé nő. A fenyegetéseket, irigy acsarkodásokat a mind közelebb érő puska- és ágyúlövések tették napról napra súlyosabbá, igazabbá. Egyre ismételgették magukban és egymást biztatva is, hogy csak nem lesz semmi baj, mert hát életükben nem ártottak senkinek, mi több, még segítettek is mindenkinek, akinek segítségre volt szüksége. Miska, ha ő maga ideges is volt, azért nyugodt szót erőltetve ki magából, csitítgatta a feleségét, a fiát, hogy ne féljenek ők semmitől, nem lesz itt semmi baj. Ha a románok győznek a tárkányiak meg a székelyek ellen, a nyégerfalviakkal nem lehet semmi bajuk. Nem tettek ők a románoknak semmi rosszat, még ki sem vonultak ellenük, mint a tárkányiak. Ott lehet, hogy baj lesz, mert a tárkányiak nem hagyták magukat, ők fegyvert fogtak, de a nyégerfalviak nem. Mondta ő, mondogatta, de maga se volt annyira biztos igazában.

Dolgozni a nagyhéten a havas eső miatt nem nagyon lehetett, de anélkül sem volt kedve. Tett-vett, jött-ment, céltalanul várva a napok múlását abban bízva, hogy hátha az idő megváltozik, és újra minden jóra fordul. Hiába ment ki az utcára is, mert nem találkozhatott szinte senkivel, magyarok és románok mintha a házaik fala mögött akarták volna bevárni a történéseket. Ha át is ment egyik szomszéd a másikhoz, az is csak idegesen aggódva kérdezősködött; ki mit hallott, mi lesz, hogyan alakulnak a dolgok, és már ment is haza, mint akinek sietős dolga van. Miska is naponként átment a szomszédba, lássa, ők miről hallottak, láttak-e valami újat, hogy áll a falu végében lévő front. Tőlük se sokat tudott meg, legfeljebb annyit, hogy a szomszédok se bíztak egyáltalán a falubeli románokban. Falubeli vagy sem, meglátod, Miska – mondogatta az öreg szomszéd, ezek ránk jönnek. Ha bejönnek a román katonák, meglásd, ezek nem kímélnek sem falubelit, sem szomszédot. Hallottad, láttad a faluban is, a városban is hogyan beszélnek, mivel fenyegetnek bennünket. Ha megverik a tárkányiakat meg a székelyeket, nekünk innen menteni kell az életünket. Ha nem menekülünk el, meglátod, ezek mind legyilkolnak bennünket. Mit lehetett ezekre a szavakra felelni? Érezte, tudta Mihály, hogy minden betűje igaz. Csütörtökön már próbálta elmagyarázni Sárának, a feleségének, hogy ha baj lesz, jó lenne, ha ketten a fiával elmennének hazulról, nehogy nagy szerencsétlenségbe kerüljenek. Csak ő egyedül maradjon otthon, de ő is ha látja, hogy nagy a baj, utánuk jön. Ellenkezett az asszony, váltig ismételte, hogy nélküle egy tapodtat sem tesz, ő aztán nem megy, egyedül itthon nem hagyja. Ha valami nagyobb baj történne, akkor majd együtt fognak menni, de addig nem megy sehova. Vagy mind a hárman mennek vagy egyik sem – jelentette ki határozottan.

Nagypéntek aztán sok mindent eldöntött. Délután viharként söpört át a kihalt utcán a hír, egyik házból ki, a másikba be, hogy vége mindennek. A székelyek elvonultak, a tárkányiak magukra maradtak. A székelyek kapitánya meg azt mondta Tárkányban, hogy aki csak tud, meneküljön el a románok elől, menjen el hazulról, hagyja el a falut.

Csapódtak az utcakapuk, sietősen csoszogtak az emberek a sáros, latyakos utcán. Mitévők legyünk? Mit csináljunk? Rajtunk a veszedelem – susogták éles hangon az asszonyok. Ideges, izgatott emberek, kétségbeesett asszonyok kérdezték, faggatták egymást. Még olyan is akadt, aki azzal érvelt, hogy épp a román katonaság fogja megvédeni őket, mert hát csak reguláris csapat és nem pedig hetvenkedő civilek. Más azon volt, hogy aki csak teheti, azonnal meneküljön el, mert még a katonákat is felhergelik majd azok, akik már sok ideje fenik a fogukat a magyarok vagyonára. Mi több, még volt, aki azt hallotta, hogy még a környékbeli románság is azzal fenyegetőzött, hogy alig várják, hogy rátörhessenek Tárkányra meg Nyégerfára. Ott választanak majd házat maguknak. Szálltak az érvek, a hírek szájról szájra, és a félelem, a kétség mind jobban feszítette az emberek lelkét.

Miska is eleget hallott ahhoz, hogy meggyőződjön arról, innen menni kell, de minél hamarabb. A felesége is a híreket hallva egyre arra biztatta, hogy fogják magukat mindhárman, menjenek, meneküljenek, amíg csak lehet, egy percet se késlekedjenek. Hagyjanak mindent, csak az életüket mentsék, drágább az mindennél. Szedett is össze, amit tudott, pár holmit, pénzt, kevéske ennivalót, ami épp keze ügyébe akadt. Miska szótlanul nézte, csak amikor végzett, szólalt meg és nehéz hangon mondta: Sára, én nem megyek veletek. Nem hagyhatom itt, amit egy élet munkájával összekínlódtunk. Nem hagyhatom ebek harmincadjára a házunkat. Az ökröket, tehenet, borjút, disznókat, a gabonát nem hagyhatjuk itt őrizetlenül, gazdátlanul. Menjetek ketten, nektek menni kell, én is jövök, ha úgy látom, itt nincs maradás. Amíg nem látom mi lesz, addig én maradok. Az asszonynak mintha földbe gyökeredzett volna a lába, még szólni sem tudott, úgy meglepődött az ura szavain. Nem akarta magára hagyni, hiszen szinte már egy életet éltek le együtt, sohase hitte volna, hogy eljön az idő, amikor el kell váljanak. A fia indulásra készen ott állt mellette, azt se tudva, mit csináljon, hol az apjára, hol meg az anyjára nézett. Miska, mert őt is így hívták az apja után, nem volt már kölyök, hogy ne tudta volna, ki mire gondol, miért akar az anyja menni, az apja pedig maradni. Hányszor, de hányszor látta az apját csuromvizesre izzadva a keserves munkában, vagy majdnem agyonfázva, fagyva csak azért, hogy rendbe legyenek a család dolgai, hogy mindent megvehessenek, amire csak szükségük van. Hányszor látta szinte összeesni a fáradtságtól és mégis tovább dolgozni, hogy befejezze, amit elkezdett. Megértette, hogy most nem akarja a gazemberek, tolvajok kezére hagyni. Az anyjáról is tudta, hogy nagyon félti az apját, igaz, itt van ő, de mi lesz, ha a család erő és fej nélkül marad? Mi lesz, ha az apját megölik, megteszik a románok, amivel lépten-nyomon fenyegetőztek? Nem szólt, jobbnak látta, ha hallgat, érezte, túl fiatal még ahhoz, hogy apja, anyja dolgaiba beleszóljon. Nem is úgy volt nevelve. Neki még hallgatni, figyelni, tanulni kellett a felnőttektől, a szüleitől. Állt, és várta szemlesütve, mi fog történni. Azért valahol belül érezte, hogy itt és most az övéi jó döntést nem tudnak hozni.

Hosszúnak tűnő percek után Sára az ura elé állt, és rátéve kezét emberére, halkan, szinte alig hallhatóan ejtette ki a nehéz szavakat: én elmegyek Miskával, de kend fogadja meg, ha valami rosszat hall vagy lát, azonnal jön utánunk. Itt ne maradjon egy percet se, ha rátörnek a románok. Hagyjon házat, jószágot, mindent. Miska valamelyest megkönnyebbült. Érezte, hogy a holnapi nap semmi jót nem hoz majd, csak rosszat. Ha elmegy a felesége meg a fia, talán ők megmenekülnek, talán ők megmaradnak. Én jövök, amint tudok, csak ti induljatok el minél hamarabb, siessetek, mert nem kell magatok menjetek, többen is készülnek, te is hallottad a faluban – mondta siettetve az asszonynak. Egy pillanatra átölelték egymást, épp egy futó búcsúcsók, és Miska határozott mozdulatait követve az asszony és a fia már kint is voltak az utcán. Nem Tárkány felé mentek, mások sem, közelebbinek tűnt végigmenni a vasút mellett a város szélén, és utána rátérni a fenesi útra, és aztán Sonkolyosra.

Miska mintha kicsit megkönnyebbült volna, hogy látta a feleségét és kisebbik fiát elmenni, itt hagyni a falut. Tudta, érezte, hogy nem lesz könnyű az éjszakája, de abban is biztos volt, hogy ha a felesége és a fia is mellette marad a közelgő veszedelemben, még sötétebb lenne, nem csak az éjszaka, de a holnapi nap is.

Már szürkült, esteledett a csúnya, latyakos, nehéz fellegeket hozó idő, amikor arra gondolt, jó lenne kinézni az utcára, vagy legalább a szomszédokhoz betérni pár szóra. Kiengedte az udvarra a jószágokat, vizet húzott, megitatta őket, majd, miután visszahajtott, bekötötte őket. A disznók elé tengerit szórt, és hogy mindezt befejezte, nehéz léptekkel elindult a kapu felé. Kilépett az utcára, de a kapu eresze alól nem lépett ki. Valami megállította, valami, amit ő eddig soha nem érzett. Sehol nem látott senkit, csak fentebb a falu felső vége felől hallott egy kaput csapódni. Azon túl olyan csend ülte meg az utcát, mintha nem is laknának emberek benne. A havas eső néha-néha eleredt, de az is olyan csendesen, hogy csak az ereszek csepegése jelezte a falu fölé terpeszkedő fekete felhőket. Miska állt a kapuja előtt, és nyitott, ám mégsem látó szemmel meredezett a lassan leszálló sötétségre. Mi lesz itt vajon holnap? - tette fel a kérdést magának. Vajon milyen napra virradnak az emberek? Mi lesz az utcán? Kilépett a szekérútra és Tárkány felé nézett. Sehol egy világ, még egy pislákoló lámpás se mutatott irányt. Mintha minden elrejtőzött, elbújt volna a nagy gyászos semmiségbe. Mindenütt sötétség és a csend, a nagy, szinte látható, fogható vastag, fekete csend. Visszalépdelt a kapuja elé, de nem ment be a házba, állt és nézte, hallgatta a mindent beborító, fülébe, fejébe sajduló sötétséget. És akkor hirtelen fájdalmas felismerés lett úrrá rajta; a lüktetés az élet, az ilyenkor szokásos jövés-menés, emberi szavak, zajok azok, amik hiányoznak és teszik olyan idegenné, kegyetlenné a házsorokat elválasztó utcát. Meggondolta magát, nem vágyott már át a szomszédokhoz, mit tudna nekik mondani, vagy azok neki. A fájdalom, a holnapi naptól való félelem elég, ha a kapun kívül marad, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, a maga gondja.

Visszament a házba és megkereste a pajta falára akasztott lámpást. Meggyújtotta és jobb híján elővette az ökörkaparót és fésűt, és lassan, komótosan elkezdte fésülni, takarítgatni a jószágokat. Nem sokáig, nem volt hozzá sem türelme, sem kedve, pedig máskor mennyire szerette simogatni, lapogatni ökreit, tehenét. Most még ebben sem lelte kedvét. Minden gondolata a holnapi napnál volt: mi lesz, vajon mi fog történni? Hiába próbált másra gondolni, úgysem sikerült. Leült a fejőszékre, és mint máskor is, onnan nézte gyönyörködve a jószágokat. Most nem tudott gyönyörködni bennük, hiszen ki tudja, holnap mi lesz velük? Holnapután is ő lesz a gazdájuk? Felállt a székről, és elindult az ajtó felé, de eszébe jutott, hogy bent nem várja senki. Újra visszaült a székre, és szemét az ökreire vetve eszébe jutott, amikor a belényesi piacról megvette őket. Már akkor látszott rajtuk, hogy idővel milyen két szép formás pár ökör lesz belőlük. János fiának is nagyon tetszettek, amíg el nem ment katonának, mindig ő gondozta, takarította őket. Semennyi kincsért sem hagyta volna másra. Hányszor megírta a messzi frontról, hogy a család mellett a két ökör látására is nagyon vágyik. Nem tudott szabadulni a gondolattól: vajon János nem az üres pajtára jön haza? Vagy ki tudja, üres házra is? Mintha nagy súly rakódott volna a szívére. Nem tudott tovább maradni, mint akinek nagyon nehezére esik, mélyet sóhajtva felemelkedett és kezébe véve a lámpást, kiment a pajtából.

Bement a kamrába, kihozta a literes üveggel a pálinkát, és miután töltött egy kisüvegnyit magának, leült az asztalhoz. A vacsorához nem volt semmi kedve, csak egyre ült, és lassan kortyolgatta a pálinkát, közben azon törve a fejét, vajon megérkeztek már az övéi Jánosfára. Tudta, ott biztonságban, jó helyen lesznek, oda biztos nem ér el a rosszakarók keze. Egy idő után, amikor az óra már majdnem az éjfélt ütötte, leheveredett a sarokban lévő kiságyra csak úgy ruhástól, mint akinek nagyon sietős dolga van. Még a bocskorát sem vette le, inkább egy gyalogszéket tett a kiságy mellé, és arra rakta fel a lábait.

Úgy virradt rá a reggel, hogy aludt is meg nem is, mert ha lehunyta szemeit pár percre, kevés idő után újra ébren volt, és a lehúzott petróleumlámpa világánál bámulta a nagyon sivárnak, üresnek tűnő szoba falait. Többször is felkelt és kiment az udvarra hallgatózni, de sehonnan semmi zaj nem hallatszott, csak a havas eső egykedvű puha és mégis nehéz földet érése. Az ereszek egykedvű csepegését semmi sem zavarta meg. Mikor reggel felé újra kiment az udvarra, megint hallgatózott egy keveset, hátha most már a kinti hangok elárulnak valamit. Csend ült meg mindent, még kakas sem kukorékolt, mintha a természet nem tudta volna eldönteni, elkezdődjön-e a nap, vagy maradjon még az éjszaka. Igaz, még csak félhomály volt a szűnni nem akaró havas eső miatt is, ám az idő már ott állt, hogy az állatokat el kellett látni. Jól megtömködte a jászlat a jószágok előtt, a disznóknak is több tengerit szórt a szokásosnál, legalább ők egyenek jól, gondolta magában, ki tudja, mi lesz velük?

Hogy az etetésen gyorsan túl volt, kinézett az utcára, de odakint egy teremtett lélek sem járt, mintha a föld nyelt volna el minden embert. Jött-ment, még téblábolt egy keveset, céltalanul, üresnek tűnő, sajgó fejjel. Kihordta a pajtából a ganét, megfésülte az ökröket, a tehenet és kiengedte őket az udvarra itatni. Épp az utolsó vödör vizet húzta fel, amikor Tárkány felől tompa puffanásokat hallott. Megállt a vödörrel a kezében: elkezdődött hát, betartották a románok, amit már olyan rég ígértek. Tárkányban már elkezdték.

Gyorsan behajtotta a jószágokat, megkötötte őket a jászolhoz, és kiment a kertbe, hátha onnan jobban rálát a szomszéd falura. A szürke, mocskos fellegek és a csepergő havas eső miatt hiába meresztette a szemét, alig látott el a Körös-partig, azon túl minden homályba veszett. A puskaropogás már egyre kivehetőbb volt, és egyre sűrűbben hallatszott. A szíve úgy elkezdett dobogni, mintha ki akarna ugorni a helyéről. Visszament, de csak az udvarig jutott el, ott tanácstalanul megállt, mint aki nem tudja, mit akar, merre lesz a következő lépés. Aztán csak elindult a kapu felé. Kinyitotta és kilépett az utcára: még most se senki sehol, se híre, se hamva se ellenségnek, se barátnak, és a gyanús, szinte fájó csend is maradt. Bezárta maga után a kaput, mert jobbnak látta, ha észrevétlenül nem jöhet be senki. Bement a konyhába és újra leült az asztalhoz. De nem volt maradása, valami hajtotta, valami nem hagyta békén.

Le-fel járkált a szobában, mint akire rázárták az ajtót. Eszébe jutottak a felesége szavai: menjen, meneküljön, ha baj van. Még nincs semmi baj, nyugtatta meg magát, hogy Tárkányban van, az biztos, de a nyégerfalviak nem voltak velük, nem fogtak fegyvert, nem harcoltak a románok ellen – próbálta nyugtatni magát. Neki meg igazán nem eshet baja, mivel magyarral, románnal, mindenkivel jóban volt, nem ártott ő soha senkinek, még akaratlanul sem. Azért csak zúgott a feje az egymást kergető gondolatoktól. Kiment az udvarra, hallgatózott egy keveset, és aztán megint a szobában találta magát. Szinte önkéntelenül vitték a lábai egyik irányból a másikba. Már jól benne volt az idő a délelőttben, amikor egyszer csak hallja, ütik a kaput. Hirtelen belevillant, hogy milyen jó, hogy csak egyedül van.

Még nem látta, ki az, aki a kapu előtt áll, de érezte, az a valaki nem jó ügyben jár. Az udvaron még töprengett egy pillanatig, mitévő legyen, merre induljon ki, a kertek felé meneküljön, vagy inkább nyissa ki a kaput? Mindig óvatos ember volt, ezért is küldte el az övéit, de most, mielőtt elindította lépteit, körbenézett az udvarán: uram, Istenem, hogy meneküljek el, hogy hagyjak ebek harmincadjára, rablók kezére mindent? Ha elmegyek, semmi nem marad a családomnak. Eltökélten elindult a kapu irányába.

Az nem lehet, hogy ne próbálna meg mindent a családjáért. Hiszen nem bántottam én senkit, nem ártottam én senkinek – tette még hozzá gondolatban. Ki van ott? – kiáltott a kapu felé. Ismerős hang hívta: – Gyere ki, Miska beszélni akarok veled. Ismerte, ki szólította meg. Nagy, kétfele álló, hegyes bajszú, barna bőrű román volt. Rossz ember hírében állt, ő is azok között volt, akik nagy szájjal fenyegetőztek, hogy ezt meg azt csináljuk majd a magyarokkal.

Miska, mint aki mindent egy lapra tesz, elszántan a kapuhoz ment, elhúzta a riglit, és kinyitotta. Ott állt előtte a gonosz falubeli két, kezében szuronyos puskát szorító román katona között. Mikor meglátta őket és a falubeli arcát, szinte földbe gyökerezett a lába. Ezektől semmi jóra nem számíthatok, villant az agyába. Már késő volt visszafordulni, késő volt becsapni a kaput, mert azok hárman, amikor meglátták, már cibálták is ki az utcára, és minden kérdezés nélkül a két katona ütni-verni kezdte a puskatussal, ahol érték. Románul kiáltott feléjük: mért csináljátok, én soha nem bántottam senkit?! De hiába, még a falubeli román is úgy nézett felé, mintha még örülne is annak, amit lát. Leütötték a földre, de még akkor sem hagyták abba. Megpróbálta védeni legalább az arcát, mert azok épp azt keresték. Hiába, mert az egyik ütésnél eltompult benne minden fájdalom, csak egy nagy reccsenést hallott, és abban a pillanatban elsötétült előtte minden.

Hogy meddig ütötték még, azt már nem tudta, nem érezte. Mikor magához tért, azok hárman körülötte álltak, és úgy cibálták fel a sáros, latyakos földről, mint egy darab rongyot. Tántorogva, szédülve, egész testében, különösen az arcában érzett nagy fájdalommal tért magához. A katonák a hátába nyomták a szuronyaikat, és elindultak vele lefele az utcán, a magyar templom irányába. Támolyogva, rogyadozó lábakkal ment előttük, kezét csurom vér arcára, eltört állcsontjára fogva. Csak akkor vette észre, hogy az utca tele van emberekkel. Magyarokat kísérő román katonákkal, síró magyar asszonyokkal, gyerekekkel és töméntelen idegen román emberrel. A templom előtti istrázsára szinte egy időben ért a nálánál kevéssel idősebb Kispeti Jánossal. Látszott az erős, markos emberen, hogy őt is nagyon megverték, arca véres, ruhája sáros, vizes, mint aki meghempergett a latyakos hóban. A síró felesége és a gyerekei is közül voltak, a nagyobbakon, Jóskán és Jánoson is látszott, hogy megverték őket.

IV/XVII. rész

Szatmári János ötvenöt éves volt, a faluban mindenki Kispeti Jánosnak hívta, a családját meg egyszerűen csak Fazekaséknak. A fazekasság volt a mestersége, utolsóként folytatta a faluban ezt a mesterséget, és nem panaszkodhatott, nagyon is jól megélt belőle. Mindig volt, mit aprítson a család a tejbe. Igaz, volt is ki, hiszen hat gyereket adott az Isten, öt fiút és egy lányt. A lány már férjhez ment, a fiúk közül is megnősült kettő, csak a három kisebb volt még otthon. Jánosnak meg Jóskának már hasznát is vette, ők hordták az agyagot a felső falu végéről. A kisebbik is segített, amit tudott a ház körül.

Igyekvő, szorgalmas család voltak, mint a többi nyégerfalvi, de hogy neki még tárkányi asszony adatott feleségnek, hát nem volt híján senki a serénységnek. Egy nagy baja azért volt Jánosnak, éspedig az, hogy szegény felesége, támasza mindenben, hirtelen hagyta magára ezen a világon. Alig volt beteg, és mégis egyik napról a másikra elment, mint aki minden munkáját befejezte ezen a földön. Szerencse a nagy szerencsétlenségben az volt, hogy a két kisebb fiú is nagyocska volt már. Szükségük lett volna még az anyjukra, de hát mit tehettek, boldogultak, ahogy tudtak. Erzsi nénjük sokszor meglátogatta, segítette őket. A fazekasság mellett földjeiket is dolgozták, így nem sok idejük volt töprengeni, búslakodni a feleség, az anya elvesztésén. A munka sose várt, és ők ha hárman is maradtak, minden munkájukat idejében végezték. Vetettek, kaszáltak, kapáltak meg fazekaskodtak is. Egyik nap szénáztak, másik nap már vitték a portékát a belényesi vásárba. Jó időben a mezőn sürgölődtek, ha esett az eső, akkor meg dagasztották az agyagot, formálták, égették az edényeket. A nagy serénységnek az eredménye is megvolt, hiszen pénzük annyi volt, hogy amit csak akartak, mindent meg tudtak venni maguknak. Földeket is vehettek volna, mint más magyar gazdák, de nem volt miért, nem volt kinek. Több földet megdolgozni már nem volt erejük, így inkább gyűjtögették, félretették a pénzüket, várva, hogy ha majd eljön az idő és nősülnek a fiúk, legyen miből kiházasítani őket.

Csak a háború ne jött volna, ne zavarta volna úgy össze a dolgokat, meg az embereket. Már őszülő fejjel kellett megérjen olyan dolgokat, amikre sosem gondolt volna. Nem harcoltak, nem háborúztak itt a völgyben soha az emberek, elfért egymás mellett magyar a románnal és most mégis, mintha az ördög bújt volna a falubeli románokba. Nem értette őket, olyan hirtelen változtak meg, pedig a háború olyan mesze volt, hogy a múlt őszig még puskalövést sem hallottak, Istennek legyen hála, tette hozzá sokszor. Nem volt buta ember, de az igazán nem fért a fejébe, hogy miként jutott oda a világ, hogy hirtelen a front a nyégerfalvi kertek alá került. Amióta megjött a hír, hogy vége a háborúnak, mintha Isten verése érte volna az embereket. Nemhogy örültek volna, hogy vége, nem kell több ember elmenjen, meghaljon a fronton, most megint háborúzni akartak. Újrakezdeni, aminek egyszer már vége lett. A románok mindegyre a magyarok ellen fenekedtek. Látta, hallotta őket, amikor edényeivel a belényesi piacon járt. Mondják, a papok, tanítók lovallják őket arra, hogy eljött az idő elvenni mindent a magyaroktól és elkergetni őket, hogy hírük se legyen többet a völgyben.

Ahogy telt az idő, és mind távolabb lett a háború, annál veszettebb lett a helyzet, nemcsak a vidéken, hanem a faluban is. Ő meg a többi falubeli magyar továbbra is végezte a munkáját, mint azelőtt, igyekezve nem észrevenni, nem figyelni a körülöttük óbégató, káromkodó, átkozódó románságra. Pedig nem lehetett nem érezni a mind veszélyesebbé váló idők közeledtét. Örültek a családok a lassan hazaszállingózó embereknek, a gyarapodó munkáskezeknek, de az örömbe mindig üröm is vegyült, amikor a katonaviseltek beszédeiből kiderült, hogy a román király nagyon szemet vetett Erdélyre, és úgy néz ki, meg is kapja a franciáktól. Ahogy telt az idő, minden ebbe az irányba mozgott. Az őszön a magyar zsandárok úgy elkoptak, mint tavasszal a hó. Egyik napról a másikra eltűnt minden, ami eleddig a rendet, a fegyelmet tartotta fent. Észrevevődött Belényesben is, hogy a csendes, nyugodt városból egyszerre csak ordibáló, a magyarokat átkozó, szidó, Romániát éltető puskás csoportok vették át az uralmat. Leszerelő magyar katonáknál csak nagy ritkán lehetett puskát látni, de a románoknak mintha most kezdődne a háború, mondogatták fejüket csóválva a magyarok. A leszerelő románok honnan, honnan nem kapták a híreket, de úgy hozták a puskáikat, mintha parancsot kaptak volna valakitől. A tárkányiak, azok igen, azok is valami úton-módon, de felfegyverezték magukat, igaz, azok közül is a kommunisták, a veres gárdisták.

Egyre csak rossz hírek jöttek Tárkányból is; hol a veres gárdistákkal volt a baj, hol meg a belényesi román gárdistákkal fenekedtek egymásra a fegyvert fogó emberek. János csak a fejét csóválta, hümmögve, dörmögve csodálkozott, mivé lett ez a világ, mit csináltak az urak a háborújukkal. Az egész tél úgy telt el, hogy hol a veres gárdáról, hol a román gárdáról, hol meg a magyar gárdáról beszéltek az emberek. Hol a magyarok voltak erősebbek, hol meg a románok, pár nap, pár hét alatt fordította a világ a fenekét hol erre, hol arra – mondogatta János. Csak a veszedelmet, bajt hozó nagy fenekedés, a nagy fenyegetés maradt meg, mintha örökre befészkelődött volna a völgybe. Hogy február végén megjöttek a székelyek Tárkányba, a magyarok valamennyire fellélegeztek, nagyot sóhajtva jutottak lélegzetvételnyi reményhez. Nem tartott sokáig, mert húsvét nagyhete nem csak a böjtöt hozta, hanem a román katonaságot is a falu határába. És mintha az égiek is összezavarodtak volna a sok zűrzavar láttán. A siető, hamar viruló tavaszt olyan rossz idő váltotta fel, mintha azt akarta volna elérni, hogy az emberek összebújva várják a szebb, jobb időket. A magyarok össze is bújtak, mint fázós madarak őszi esőben, hogy aztán nagypéntek estére úgy széjjelrebbenjenek, mint madárcsapat, amelyikre héja csapott.

V/XVII. rész

János szinte egész héten azt vitatta önmagával, hogy mit csináljanak, ha jő a veszedelem, ha a székelyek meg a tárkányiak nem tudják tartani magukat, és a románok megszállják a falut. Mit mondana a felesége, ha itt lenne? Vajon ő menne vagy maradna? Bizonyára azt mondaná, maradjanak. Nem félt az senkitől és semmitől – nemhiába volt tárkányi születésű. A gyerekeit is úgy szülte és nevelte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Soha semmi sem törte le, igazán nem is volt miért boldogtalan legyen: minden gyerekét megszülte és fel is nevelte. Egyet sem kellett temessen, mint más asszonyok, akik alig vetették le a gyászruhát, már vehették újra vissza. Az ő gyerekei mindig olyan egészséges, életrevalók voltak mindig, mintha nem fogna rajtuk semmi betegség. Nőttek is gyorsan, mint a gomba, észre se vették, és a gyerekekből már felnőttek lettek. Mostanra már csak a három fiú maradt otthon, a legkisebb, Miska már tízéves, a két nagyobbacska már maholnap legénysorban lesz, mondogatták a szomszédok. Csakhogy szegény asszony már nem érhette meg. János és Jóska még amolyan semmilyen korban voltak: háborúhoz még fiatalok, a hosszú inghez, a tehén farkához meg már idősöcskék. Se gyerkőc, se legény.

Mint minden apa, János is féltette a fiait, de a közelgő veszedelemtől mégsem félt. Annyi román ismerősük, jó emberük volt, hogy nem látta, miért lenne félnivalója a családjának. Nemcsak a faluból, de még máshonnan is jöttek hozzájuk szegény románok kölcsön kérni, ha megszorultak, vagy éppenséggel hirtelen szükségük volt nagyobb, egyszerre több pénzre. Soha senkit nem utasítottak el, az arra méltónak mindig segítettek. Hallotta ő is, mert süket nem volt, meg nem is úgy mondták, hogy ne hallotta volna meg a falubeli és környékbeli románok káromkodásait, fenyegetőzéseit, de hát nem érdekelte a sok össze-vissza irigykedő, gyalázkodó. Pedig a rokonságból, a szomszédokból többen elmentek, ki kevés cókmókkal, ki meg éppenséggel csak a ruhát vitte magával, ami rajta volt. Ki messzebb, Jánosfára, Sonkolyosra, Tenkére menekült, ki meg közelebb, csak Fenesre, mert úgy mondták, a fenesi románok nem haragszanak a magyarokra. Nem azért, mert a többieknek sem lett volna miért, de most ilyen volt a világ. Igaz, sokszor meghányták-vetették a szomszédokkal is, mitévők legyenek, de mindig ugyanoda lyukadtak ki, hogy nincs kitől és miért féljenek. Inkább maradnak, hiszen ilyen időkben ember nélkül hagyni a házat annyit jelentene, mintha kaput nyitnának a tolvajoknak. Maradnak, akármi is lesz, döntötték el.
Már szánta-bánta János, hogy nem mentek el, nem hagytak mindent. Még annyit csinált, hogy összeszedte minden pénzüket, ami a házban volt, és belegyömöszölte egy tarisznyába. Amikor meghallotta az utcáról betóduló zajokat, gyorsan a nyakába akasztotta, de elmenni, elszökni már nem volt idő. Most már menekítette volna a fiait, de túl késő volt. Már visszacsinált volna mindent, de nem lehetett. Ha elmentek volna, most nem állna itt a fiai mellett az istrázsán, román katonáktól körbevéve. Pedig amikor kaput nyitott nekik, még nem gondolta volna, hogy rossz szándékkal jönnek.

Románul szólt hozzájuk; kérdezte: mit akarnak, miért jöttek? Nem feleltek azok semmit, csak ütötték-verték káromkodva, magyarságát szidva. Puskatussal és ököllel verték, az első lecsapó ütéseknél még kiabálta, hogy hagyják békén, nem tett ő senkinek semmi rosszat, még remélte, csak tévedés, csak valami hiba lehet, de amikor már a két nagyobb fiának is nekiestek, már tudta, hogy most már csak Isten segíthet. A kisebbik úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, igaz, az idegenek nem tudták, hogy ő is van. A tarisznyájával nem törődtek, rá se hederítettek, csak ütötték-vágták őket, ahogy érték. Kizavarták, kiverték őket az istrázsára, és belökték őket a többi szakadt, sáros ruhájú, véres ember közé. Kétségbeesetten nézte az összevert embereket, mind magyarok voltak, jómódúak. Látta a rosszindulatú, marcona katonákat, a sok toprongyos, gonosz kinézetű idegent, akik ellepték a falut. Látszott rajtuk, hogy szinte ugrásra készen várnak valamire, és az csak a magyarok veszte lehet. Káromkodtak, szidták még ismeretlenül is a maroknyi összegyűjtött, kétségbeesett embert. Már csak a sírás és imádkozás maradt.

Folytatás a VI/XVII. résztől→

(1. oldal / 3)
Megjelent: 4769 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 321 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 3.9%Switzerland 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Belgium 0.2%
Austria 1.5%Greece 0.2%

Today: 537
This Week: 3474
Last Week: 5161
This Month: 16821
Last Month: 20484
Total: 1608677

Belépés