Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2018Oct23

2013. Június 14., Péntek 17:18

Tormay Cécile - Bujdosó könyv I. kötet (2. rész) 

Írta:  Tormay Cécile
Értékelés:
(11 szavazat)
A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

Január 6.

Elég volt a kísértetjárásból. Elég volt!... Mióta a Ferencrendiek házában újra láttam azt, ami annyiszor elveszítette a nemzetet, komorabb hang keveredik a beszédeimbe, ha asszonyokhoz szólok.
Azok, akik veszni hagyták az országot, nem változnak. A gyerekek lelkében kell hát átteremtenünk a jövőt. Túl a mi megpróbált, de javíthatatlan nemzedékünkön, egy másik nemzedéket kell nevelni, mely megérti és írózva gyűlöli fajuk ősi hóhérját: az örök irigységből fakadt pártoskodást. A gyerekeknél kell elkezdeni. Ne mondja többé: testvér a testvérnek. Miért neked? És miért nem nékem? Ne mondja többet: Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied se, vigye inkább a szomszéd gyereke...

Az asszonyok megértenek. Egyre többen vagyunk, egyre többen.
Hideg eső esett és ahogy fonálba sodródott a levegőben, a szél fél oldalra fújta. Gyalog mentem át a városon. Dessewffy Emmához igyekeztem. A protestáns női szervezetek vezetői gyűltek nála össze.
Az utcák néptelenebbek voltak a szokottnál. Mikor az Országház elé értem, egyszerre kellemetlen szorongás fogott el. A nagy sötét térre, mint a lesben álló búvóhelyek, világtalanul torkolltak a barátságtalan utcák. Elment a kedvem a gyaloglástól, villamosra szerettem volna szállni. De mint mostanában rendesen, ha az ember sietett, megakadt a forgalom és, csak nem jött kocsi. A megállónál többen várakoztak. Egy karabélyos rendőr is állt a járda szélén. Órámra néztem. Öt órára vártak és már negyed hat is elmúlt. A rendőr káromkodott egyet: "Éjfélig ácsoroghatunk itt", - megigazította vállán a karabélyát és útnak eredt.
- Elmehetnék magával? - kérdeztem tőle. Az ember bólintott és én kettőt lépve, míg ő egyet lépett, útnak eredtem mellette: - Azt fogják hinni, hogy bekísér.
- Ellenkező irányba megyünk, mint a főkapitányság, - nevetett a rendőr. - Különben jól teszi, ha nem jár erre egyedül. Gyakran megtámadják a járókelőket. De hát már nem tart ez soká. Visszajön a régi rend. Majd elkergetjük a sok galíciai minisztert. - Keservesen kezdett panaszkodni, szidta a kormányt meg a temérdek tanácsot: - Fel kéne kötni ahány van.
- Mondja csak, hogy történhetett az, hogy maguk a forradalomhoz csatlakoztak?
- Félrevezetett egy pár megvesztegetett gazember. Nem tudtuk mi instállom, hogy mit teszünk.

Mikor elváltam tőle, arra gondoltam, mégis igaz az a hír, hogy a rendőrség átszivárog az ellenforradalomhoz. Nem is lehet másként. Csupa vidéki, bátor magyar emberből áll a legénysége.
Dessewffy Emmánál már együtt voltak a hölgyek, Szilassy Aladárné, Raffay Sándorné, Perczelné Kozma Flóra.
- A keresztény felekezetek külön-külön, meddő harcot folytatnának. De ha összefognak, akkor megmenthetik az országot.
És ők mindannyian önzetlenül, bátran menteni akarták, amit még menteni lehetett. Éreztem, hogy az egység, amelyet a politikai pártok maguk között nem bírtak megteremteni, az asszonyok lelkében már megvan.

Január 7-10.

Örökös tüntetéseken rángatódzik a lázbeteg város. Közben ordít és rombol, éhezik és rabol. Utcáin kommunista menetek vonulnak vörös zászlók alatt. Szemközt nemzeti színű zászlóival hazafias ifjúság tódul. A menetek egymásba rohannak. Letépik a kokárdákat, beverik egymás fejét. És míg az előtérben lármáznak a tömegek, a háttérben, suttyomban megdöbbentő dolgok történnek.

Mackensent Fóton bekerítették a szpáhik, hajnalban francia tisztek hatoltak be szobájába, foglyul ejtettét és egy órát adtak neki a készülődésre, aztán a sötét virradatban, feltűnés nélkül, kíséretével együtt gépkocsikon Gödöllőre vitték. Úgy mondják, onnan valamerre délre szállítják. Károlyi kormánya, bár állítólag az elfogatás a kormány kívánságára történt, tiltakozást jelentett be a franciáknál. A szabadkőművesek lapja, a "Világ" pedig lakonikusan jegyzi fel: "Nagy katasztrófák zajába belevesznek a kis egyéni drámák" Számukra minden dráma egyéni, amely idegen fajokat illet és minden közügy, ami a saját fajuk egyéneit illeti.
Délben egy másik hír terjedt el a városban. Láng Boldizsárt, a hadügyminisztérium egyik értékes tisztjét, régi barátomat elfogták. Sorsa mögött rejtetten sokaknak a sorsa áll.
Régebben volt, hogy Érsekújvárról biztató hírek jöttek. Pozsony, Komárom, Bars, Hont és Nógrád vármegyék szervezkedni kezdtek. Távol a hazaáruló főváros katonatanácsától, honvédelmi bizottmány alakult. A Csallóköz, a kis magyar Alföld, a Zsitva, Garam és az Ipoly mély völgyeinek férfinépe fegyverbe állt és Vágsellyénél útját szegte az előnyomuló cseheknek. De ütközetre nem került a sor. Mikor a csehek megtudták, hogy fegyveres magyar ellenállás fogadja őket, hirtelen megfutamodtak.

Felderengett a reménység. Olyan egyszerű lett volna a fegyverbe kelt magyar csapatoknak kiverni a minden ellenállás elöl gyáván hátráló betörőket. Báró Láng Boldizsár egyik szervezője volt ennek a tervnek. Úgy mondják, a csallóközi honvédelmi bizottmányi elnök, Szemrecsányi György az elutazását megelőző éjszakát Láng lakásán töltötte és autóját - ahogy a hír beszéli, hagyományos magyar elővigyázatlansággal a kapu előtt várakoztatta hajnalig. Pogány titkos rendőrsége kiszimatolta ezt és sietve besúgta. A katonatanács kormánybiztosa követelődzött. Az erőtlen Festetics Sándor gróf pedig, akit néhány nappal előbb sógora, Károlyi Mihály, mint lárvát biggyesztett a hadügyminisztériumba Böhm Vilmos elé, kénytelen volt Lángot elfogatni. Berendelte magához a minisztériumba, aztán egyszerűen letartóztatta:
Egyéni végzet, mely mégis sokat mond a sokak végzetéről...
Az érsekújvári ellenállás, sorsát, ravasz tevékenységgel már ezt megelőzőleg megpecsételte Pogány és szocialista párttitkárság, mely aggódva nézte a hazai föld védelmére szervezkedő energiákat. A szociáldemokraták nem akarják megengedni, hogy itt rajtuk kívül, bárkinek is legyen fegyveres ereje. Károlyi és Festetics nem gátolják ezt a törekvést a hadügyi kormány megvonta a fegyvert és muníciót az ország védelmére talpra kelt nemzeti érzésű csapatoktól. Pogány pedig feltartóztatta az Érsekújvár irányába már elindított élelmező vonatokat. A csapatok egy ideig saját költségükön élelmezték magukat. A pesti katonatanács ezt sem tűrte meg és kommunista agitátorokkal árasztotta el őket.

A sorkatonaságban hirtelen lazult a fegyelem, a felbujtott legénység elcsapta tisztjeit, kibontotta a vörös zászlót, minden ok nélkül visszahúzódott és mögötte a csehek zavartalanul bevonultak Érsekújvárra. Könnyű sikerüktől vérszemet kaptak. Mialatt Pozsonyban, hatezer magyar katona adta meg magát egy cseh ezrednek, kényelmesen átlépték az Ipolyt és csapatokat küldtek a salgótarjáni bányák elfoglalására. Egy negyven főből álló osztag pedig, egyetlen puskalövés nélkül, kitűzte a bevehetetlen Komárom ormára a cseh lobogót... Ezek a napok átütötték a mi nemzedékünknek a szívét.
És ma már arról beszélnek, hogy a csehországi rablók nem állnak meg Vácott. A világháború gyávái, az örökös áruló Budapest megszállására készülnek. És a magyar katonák szuronya az elvesző földön többé sehol se mozdul előre. Rendetlenül szélednek el a szörnyű igézetben, mely rettenetes keleties szemével rámeredt a mi népünkre és babonás szavait suttogva, gyalázatba bódítja a szerencsétlen nemzetet... 

Január 11. 

Komor és sötét az ég. Az országutakon, melyek a Kárpátok felől a magyar birodalom szívébe futnak, cseh csapatok szuronya közeleg a fős felé. Budapest házainak falán pedig most ragasztották ki először a bolsevizmus plakátjait: "A magyarországi kommunista párt nagygyűlést tart a vigadó összes termeiben". Ilyen baljóslatú előjelek között bontottuk ki ma délelőtt a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének a zászlaját.
Egy Duna parti házban, a keresztény szociális pártnak erre az alkalomra átengedett helyiségében gyűltünk össze előzetes rendőri bejelentés nélkül. Megjelentek a katolikus és protestáns női táborok kiválóságai. Ott volt az eszme egyik legmelegebb szívű támogatója, Mikes János püspök is, akivel előzőleg többször beszéltem a Szövetség tervéről. És eljött a ragyogó szavú Wolkenberg, a teológiai fakultás retorikatanára. Némi meglepetéssel láttam, hogy az érkező hölgyek között Károlyi legközelebbi rokonsága is megjelent. Ismerőseiktől érdeklődve tudakolták, hogy tulajdonképpen miről lesz itt szó: mit akarunk, miért gyűltünk össze? Nyugtalanság támadt.
Zichy Rafaelné, hogy elejét vegye mindenféle hangulatkeltésnek, hirtelen elfoglalta az elnöki széket. Megnyitotta az ülést. Közbeszólást nem engedő rövidséggel előadta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége szervezetének célját és közölte, hogy a katolikus és protestáns táborok máris megegyeztek. 

Károlyi rokonságán megütközés látszott. Néhány női kebel viharosan emelkedett; mint a szivattyúk szívták magukba a levegőt, hogy azután megsemmisítő szavak formájában szétrobbantsák a kormányra nézve fenyegető egységet. Ebben a pillanatban az elnök átadta a szót nekem. Éreztem, hogy minden munkánk kockán forog. Forró láng csapott a szívemből a fejembe. Egyszerre elfelejtettem, hogy a politika világa számomra idegen, hogy nem készültem, hogy sohase beszéltem nagy nyilvánosság előtt, és csak azt tudtam: az eszmének győznie kell és fajom egész szeretete és egész kétségbeesése kilobbant a lelkemből:
... Két templomot látok a magyar földön, a katolikus és protestáns templomok nagy egyházait, melyek fölé örök fenségben boltozódik a keresztény magyar ég. A föld, amelyen állnak, az ég, amely rájuk borul: a haza és a hit. Ez kössön össze minket testvéreim... 

Eddig nem tudtam, hogy a szavaknak milyen rejtélyes szárnyaik vannak. A saját szavaim vittek el magukkal és vitték a többieket is oda, ahol találkozni lehet.
... Nem járhatunk mi külön utakon, akik mindannyian a Krisztus jelölte úton járunk! Szeressük egymást és fogjuk meg egymás kezét, keresztény asszonyok!
- Fogjunk kezet...
Névtelen szeretetet és hálát éreztem ebben a percben és a hangom túlhangzott a hangomon: - Ami sohase történt a históriánkban, katolikus és protestáns asszonyok, elindulunk ma együtt, mi, akik azt akarjuk, hogy Magyarország magyar és keresztény legyen.
Megint felhangzott az éljen, mintha egyetlen lélegzet mondta volna és vihara könnyön és reménységen át magával sodorta a lelkeket. És ettől kezdve tudtam; hogy győzött az eszme, melyet az idegen faj uralma óráiban, asszonyok mondtak ki először a mi országunkban.
A Károlyi-párti hölgyek kifogásai elvesztek a nagy egyetértésben. Gróf Mikes püspök bejelentette Vas vármegye keresztény női közönségének velünk érzését. És a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kilépett a küzdelmes hetek homályából és hite, hazája, családja védelmére, mint az asszonyok ellenforradalma, ott állt a napvilágon. 

Január 12. 

Az asszonyok szervezkedésének hírét és felhívásunkat a hajdani konzervatív lapok előzékenyen, de jóformán megjegyzés nélkül közölték.
- Mi nem támadni, de védekezni akarunk, - mondottam Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének. És ő igazságérzetében azt felelte:
- Közölni fogom a felhívásukat és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot, - nem a zsidók, - de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó ... Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.
Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennük magam mellé; hanem azért, hogy tanúságot tegyenek! 

Bizonyára vannak a zsidók között többen is, kik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg maguk között a bűnösöket és olyan időkben, amikor csak nekik van szavuk, nem tiltakoznak az ország érdekében.
A szocialista sajtó mindent agyonhallgatott. Nem baj, legalább egérutat nyerünk. Majd eljön még az az idő, mikor tudomást vesz rólunk. A radikális lapok gúnyos kicsinyléssel írtak. Jól van ez így! Sértett volna, ha elismer az a sajtó, melynek vezérorgánuma, a "Világ", éppen ma, Károlyit ismeri el és Bíró Lajos tollával azt írja róla vezércikkében: "Nincs tisztább és nemesebb alakja az egész világtragédiának őnála. Emberek, szeressétek ezt az embert, ő az egyetlen, aki még megmenthet bennünket...
Téli orkán süvített a tetők felett mikor útnak eredtem. Bethlen István öt órára újabb gyűlést hívott össze Ferenciek házába. A sötét égen, fekete felhők: borzas vad boszorkányok kuszálódtak. A lámpák csak elvétve égtek és mintha a foguk vacogott volna, üvegeik zörögtek a szélben. A város a Vigadóhoz tódult, a kommunisták első naggyűlésére. Az utcák közén csaholva kapkodtak át az örökös zászlók. Szövetjükön rég bekormozódott a zöld és a fehér, csak a vörös látszott, mint egy vérfolt. 

A tisztátalan utcákban papírrongyok és szemét sodródott, a szél szinte hajszolta az embert. A Ferencesek két utcára nyíló nagy házához értem. A kapuban fegyveres katonák álltak. Vörös gomb volt a sapkájukon és láttam, hogy utánam néznek.
- Én a másik kapunál jöttem be, mondotta Zichy János, mikor Zsembery dolgozószobájában kezet fogtunk, - ott is ácsorgott két katona.
- Már figyelnek...
Az urak dideregve egymásután érkeztek. Kifújt arcok fordultak be az ajtón. A telefon szólt. Valakit kerestek, közben a horogról leakasztott kagyló szabadon, nyitva lógott és itta a beszédeket, melyek elhangzottak.
- A telefonközpont kihallgat, - mondottam Zsembery Istvánnak.
- Rossz összeesküvők vagyunk mi magyarok. 

A vita egyre hangosabbá lett. Klebelsberg felolvasta a múltkori kifogások alapján átdolgozott programot. Bethlen István egész nemes ékesszólásával kér lelte a pártok képviselőit: - Idegen szuronyok közelednek a főváros felé, ne érjen az a szégyen, hogy azoknak az árnyékában teremtsük meg magunk között az egységet
Kétségbeesett, meddő vajúdásban múltak az órák. Közben minduntalan arra kellett gondolnom, hogy a szocialisták a munkástanácsban jóformán már összefogtak a kommunistákkal, akik - mialatt itt nem... bírnak megegyezni - a Vigadóban valószínűleg egységesen ordítanak halált ezeknek a tétovázó uraknak a hazájára, a hitére, a családjára.
Életemben nagyobb csüggedést talán soha se éreztem. És mint egy kétségbeesett figyelmeztetés bejelentettem, hogy a keresztény magyar asszonyok összefogtak. Mi már egy táborban vagyunk és várjuk, hogy csatlakozhassunk az egyesült keresztény pártokhoz.
- Éljenek az asszonyok! - hangzott a szobában. És megint semmi se történt, az értekezlet pedig szétoszlott eredmény nélkül, úgy mint a múltkor. Mikor kifordultam a kapun, a katonák már nem ácsorogtak ott. Az utcákban csőcselék özönlött. A falhoz lapultam. Egy ismerősöm köszönt és megszólított:
- Látja ezt a csordát? Rettentő, hogy hová jutottunk. - A Vigadóból jött és hallotta a kommunisták beszédeit. 

Tüntetésnek indult az a gyűlés és zászlóbontás lett. Vyx alezredes követelésére a rendőrség kilenc orosz bolsevista zsidót kiszolgáltatott a franciáknak. Eltoloncolták őket. Ezért a kilenc idegenért tüntetett ma Budapest lakosságának egy része, mely sohase tüntetett azért, mert Károlyi cseheknek; szerbeknek; oláhoknak, millió magyart kiszolgáltatott. Vörös sapkarózsás zsidó tisztek rendezték a gyűlést. Leszerelt katonák rokkantak, galileista diákok, munkásinasok és megvadult asszonyok között ott tolongott a gettó népe. Gyűlölettől fűtött emberáradat töltötte meg a Vigadó összes helyiségeit. A karzatok roskadoztak. A folyosókon kinnrekedt tömeg dühösen ordítozott. Kun Béla mögött pedig a nagy előadói emelvényen parádés félkörben a kommunista vezérek vörös testőrsége állt. Ő nyitotta meg az ülést és a világ proletárjainak forradalmáról és a kapitalista rend ellenforradalmáról beszélt, a két irányzatról, mely materialista felfogása szerint ma halálra mérkőzik Európában. Támadta a kormányt, amiért az orosz elvtársakat kiadta és megakadályozza a Szovjet köztársaság nyugat felé terjedő agitációját. Lelkesedve utalt a német Spartacusok harcaira, melyet ő lélegzetvisszafojtva figyel... 

- Éljenek a Spartacusok! Mi is azok vagyunk! - és a katonák veszettül üvöltöztek: Mind bolsevisták vagyunk!
Kun Béla pedig azt felelte nekik : - Első teendőnk a fegyverkezés! - Aztán belebömbölte a terembe: Lenin felhívást intéz általam hozzátok! Lenin nevére felállt az egész tömeg. Az asszonyok, mint a fúriák tapsoltak. - Lenin azt üzeni nektek, változtassátok át az imperializmus háborúját a nemzetközi proletárság osztályháborújává!
Valaki elordította magát és a terem utána bőgte: Halál a burzsoáziára! - Aztán pofozkodás támadt. A vörös katonák nem akarták szóhoz engedni Garbait, a szocialisták szónokát. Kun Béla kiabálva az asztal tetejéről próbált rendet csinálni: Ha egy burzsuj jönne ide beszélni, én magam mondanám, hogy hajítsátok ki az ablakon. De Garbai elvtárs a másik munkástáborból jött és vele harcainkban még találkozhatunk! 

Aztán Garbai "elvtárs" is ilyesfélét mondott: A szocialisták és a kommunisták mindenben megegyeznek, a cél, az ellenség: ugyanegy. De nem jött még meg az idő. Vágó rekedten kiabálta: A kommunistáknak nem kell szólásszabadság, nem kell demokrácia, fegyverezzék fel azonnal a proletárokat, fegyverezzék le a burzsoáziát, kiáltsák ki a tanácsköztársaságot!... A magyar urak gyűlésére gondoltam.
A szél süvített körülöttem, a zászlók rángatták a rúdjukat, átkapkodtak a sötét utcák közén és a szövetjük összegabalyodott, vonaglott, mintha kétségbeesett kezek tördelték volna egymást az emberek feje felett. 

Január 13. 

Egész nap dolgoztam. Újszerű munka volt. A szövetség irodájának a szervezésén törtem a fejemet. Röpcédulákat fogalmaztam és temérdek levelet írtam, pedig nem szeretek levelet írni. Estére egy értekezletre megint a Zichy-palotában gyűltünk össze. Elhatároztuk, hogy minden eshetőségre tiltakozó memorandumot készítünk elő az asszonyok nevében, legyen kéznél, ha antant-missziók érkeznek.
Klebelsberg gróf felajánlotta egy kész munkáját, használjuk fel és fordítsuk le idegen nyelvekre... Közben múlt az idő. Indulni készültünk. 

Kocsit mostanában már nem igen lehet kapni és ha mégis vállalkozik valaminő jármű, Miatyánkot mondhat aki beleül. A múltkoriban sötétben történt meg két hölggyel, hogy útközben egy katona kapaszkodott fel a bérkocsijuk bakjára. Összejátszott a kocsissal. Az ostor egyszerre a lovak közé suhintott és a kocsi őrült iramodással vitte a megrémült asszonyokat elhagyatott külvárosi utcákon át a temető irányába. A rohanó kocsiból ugrottak ki így menekültek meg, különben ki tudja, hol végezték volna be az éjszakát.
Zichy Rafael saját kocsiján küldött ma este haza. Klebelsberg leszállt lakása előtt a Belvárosban, én tovább hajtattam. Mire a Rákóczi útra értünk, mint egy parancsszóra kialudtak véges-végig a villanylámpák. A sötét utca kitátotta a száját és elnyelt.
Lövöldözés hallatszott mindenünnen, a lovak ijedeztek. Éreztem, hogy a kocsis is fél a bakon. Félelemmel volt tele az éjszaka. Nyargalva érkeztünk meg lakásom elé. Fent nyitva volt Anyám ablaka. A hideg dacára, ott várt rám az ablaknál és lekiáltott a kocsisnak: Zendülés van a Népszínháznál. Ne menjen a Rákóczi útnak.
Az ember megköszönte a figyelmeztetést és a patkó csattogása ellenkező irányban távolodott olyan hirtelen, mintha az állatok is érezték volna a veszedelmet. 

Január 14. 

A pesti házak fala mögött titokban suttogva régen készülődött a mi szerencsétlen végzetünk. Meglakoltak érte a házak. Kormos arcukra rásütögette ez a kor minden szégyenének bélyegét. Az idők, amelyek járnak, a tömegek számára formálják a képüket és eszméik, mint a rimák az utcán kínálják magukat. A csendes elvonultságok kiválóságainak érvényesülése nem létezik többé, Talán ezért termel a mentalitások és a művészetek világában is csak tömegárut az idő. A kiválóságok és a művészetek jellemzik a borokat. A mi korunknak csak plakátjai vannak! És a mostaniaknál aljasabb, ocsmányabb plakátok sem emberek formájában, sem papiroson, soha se voltak forgalomban.
Ahogy ma reggel az utcára léptem, ha fájt is, mégis jól esett a temérdek kiragasztott förtelem után, a Területvédő Liga Plakátját látnom, melyen vörös mezőben Magyarország meghasadozott képe körvonalazódott. Öt darabba fűrészelve ott sajgott a Kárpátok övezte ősi egység. Csehek, oláhok, Jugoszlávok, osztrákok kirajzolt rablási szándékai közt, középütt a megmaradó életképtelen kis föld, az erdeitől, bányáitól megfosztott róna látszott és mintha kiáltana a négy millió magyar fiától megfosztott csonka rém, három szó rivall a tépett birodalom alatt: Nem, nem, soha!
Ezt mondták az utcák, a házak, a falak. És hosszú hetek után először éreztem magamat megint itthon a városban, amely mindent megtagadott, ami az én hitem. Magára eszmél-e Budapest? Feltevésem hirtelen szétszakadt. Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatal ember lehajolt és az aszfalt kis földszigetéből, sarat kapart a tenyerébe. Aztán... nem hittem a szememnek, - a falhoz ment és besározta a térképet, a tiltakozó szavakat! 

A vér a fejembe szökött: - Hogy meri tenni?
A fiatal ember visszanézett. Soha sem tudom elfelejteni az arcot: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták.
- Ostobaság ez. Ország sincs, haza sincs... Önkéntelenül magam mögé pillantottam. Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja? Az utca népe tolongott és nem látta meg. Szédülni kezdtem és mondtam valamit, hogy mit, arra nem emlékezem. Bizonytalan lépéssel mentem odébb. Ilyen rettentően, világosan soha se láttam meg azt, amit akarnak. Nincs haza! Nekik nincs. És azt akarják, hogy nekünk se legyen.
Sokszor hallottam ezt a szavukat... Jól emlékszem rá, mikor először hallottam. Egy zsidó családnál voltam és a háziúr azt ugyanazt mondottá, amit a plakátpiszkító mondott: Nincs haza. 

... Mesélnék valamit, - feleltem én és mesélni kezdtem: Történt egyszer, hogy egy régi nagy ugart felszántottak az erdőszélen. Hajdan temető volt. Mindig temető volt. Most feltörték az ekevassal. Éjszaka lett, a hold kikelt az erdőből és a fényét elvette a friss barázdákban. Termés támadt belőle az éjféli órára. Kísértetiesen nőttek a felhasított földből a temető vetései csontvázak keltek ki a holdfényen. Magyarok, kunok, besenyők, buzogányos honfoglalók, hunok, sisakos római legionáriusok. Sorban kikeltek, ahogy rétegenként az évezredek egymás fölé temették őket. Cihelődtek, nyújtózkodtak, lerázták bordáikról a földet és kiültek a barázda dombosára. Csontállukat nagy, rozsdás kardjuk markolatára támasztották, forgatták a koponyájukat és szemük üres gödrével, régi szokásból, egymásra néztek: Miért haltál meg? - kérdezte az egyik. - A hazámért! - felelte a szomszédja. És mint mikor szél jár a temetőn, suttogva körbejárt a kérdés és felelet Az erdőszélről egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból. Görnyedt ősz ember jött a szántás felé. Hófehér volt a haja és a szakálla, görcsös botjára támaszkodva lépett. Aztán megállt a kísérteties kör fölött és elgondolkozva hallgatta a beszélőket... Miért haltál meg?... És szólt az aggastyán: Rómaiak, hunok, avarok, kunok, ismertelek mindannyiatokat és túléltelek, mert nekem nincs hazám és nincs olyan föld, amelyikért meghalnék...
Vége szakadt a mesémnek és a szeme közé néztem, annak, akinek elmondtam: ügye megértett?
Ahasverus volt az aggastyán. 

Igazat szóltam-e akkor?... Túl fognak-e élni minket, is, mert nem halnak meg a földért? Fajom életösztöne lázadón tiltakozott. Nem élnek túl. Eljött az idő. Kiélik magukat, nem Ahasverusok többé, hazát akarnak, a mi hazánkat.
A fajok élete hasonlít az egyének életéhez. Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk, férfikoruk és az öregségük. A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától. Kielégületlenül öregedett meg mialatt kortársait, az egyiptomiakat, asszírokat, babilóniaiakat eltemette és aranykoruk emlékével meghalni látta Athént, Rómát és Bizáncot, melyeknek bölcsőjénél már mint aggastyán állt. Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen itt maradt közöttünk, fiatal népek között. Nem tudott meghalni, mert a beteljesülést várta. És most, mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban elmulasztott virágzást.
Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog és haldokolva orgiát ül. 

Január 15-24. 

Erdélyi barátnőm egy fiatal embert küldött ma hozzám. Eddig a Székely Nemzeti Tanácsban dolgozott. Dunántúli, ismeri a nemzetiségi kérdést és azt mondja, hogy Budapestet csak a magyar vidék erejével lehet visszafoglalni. Kiss Károlynak hívják. Azt hiszem jó munkatársam lesz. Anyagi érdekeit épp oly jól tudja képviselni, mint én magam... Mindenről beszélt, ami az ország és a mások érdeke, csak az egyéni érdekeiről hallgatott. Megegyeztünk, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének titkára lesz. Az iroda Kállay Erzsébet vezetése alatt már dolgozik. Én pedig még járom a várost és beszélek az asszonyokhoz. 

A Lipót körúton mentem a Duna irányába. Az egyik utca szegletén két alak fordult ki. Egy leány és egy férfi. A leány szőke arca ismerős volt. Saját bolseviki frizurában viselte. Világoskék szemét beszéd közben furcsán meresztgette. Eszembe jutott: hiszen ez Goszthonyi Mária. Elhanyagoltan nézett ki. Félretaposott cipő volt rajta, a szoknyája lefetyelt, kesztyűje a hideg dacára nem volt. Aki vele ment, fekete kesztyűt viselt, feketébe volt öltözve. Fekete hajával az egész ember gyászfekete benyomást tett. Szűk válla előrehajlott és a háta görbültnek látszott. Nem volt kimondottan púpos, de arcán a púposok kifejezése ült. Feltűnően sápadt volt, csak nagy szemita orra vöröslött két fekete szeme között. Hogy kerül ez a leány ebbe a társaságba?
Már elhaladtak mellettem és én még mindig reájuk gondoltam. Közben a tekintetem egészen véletlenül levette a falról a kis utca felírását: Visegrádi utca. A kommunisták fészke. Itt van a Vörös Újság szerkesztősége, itt gyülekeznek a tüntető menetekre ... 

Goszthonyi Máriáról az utóbbi időben sokszor hallottam beszélni. Az elmúlt években megtanult oroszul, orosz kommunista iratokat fordított és két barátja: Lukács-Löwinger György, a gazdag bankár fia, Bauer Hersch, jelenleg: Balázs Béla nevű író befolyása alatt szindikalista elveket vallott. Somogy megyeiek úgy mondják, már a háború alatt azért voltak kellemetlenségei a kaposvári kórházban, ahol mint önkéntes ápolónő működött, mert kommunista elveket hirdetett a sebesült katonáknak. Az a mendemonda is járja, hogy október napjaiban a kenyérmezei fogolytáborban a lázadás kitörése előtt izgató beszédeket mondott az orosz foglyoknak. Egy kijelentése, melyet Ritoók Emma előtt tett, nem, hazudtolja meg ezeket a híreket. Rövid idővel a forradalom után történt, hogy a Várhegyen véletlenül találkoztak. Együttjöttek le a Duna felé. Goszthonyi Mária egyszerre megállt és fanatikus hittel mondotta: Fogunk még ezekben az utcákban barikádokon harcolni. - De egymás ellen, - felelte Ritoók Emma. Goszthonyi Máriát azóta sokan látták Kun Bélával kommunista gyűléseken. Jóformán gyerek volt, mikor utolszor beszéltem vele. Szülei somogyi birtokukon egy barokk kastélyt építtettek maguknak. Ott nőtt fel féltve, kényeztetve az eredetileg művészetre hajló, tehetséges fiatal leány. Anyja szereti hazáját és a zenét, a legjobb művészek voltak a vendégei; atyja mintagazdaságot teremtett. Hogyan juthatott el ez a leány a Visegrádi utca kommunistáiig? A világon vannak lelki járványok is! A háború is járvány volt, a bolsevizmus is az. 

Berlinben nagy krízise van most ennek a járványnak. Két legvadabb terjesztőjét, Liebknecht Károlyt és Luxemburg Rózát megölték. És mert az asszony tehetségesebb volt és jobban tudott gyűlölni, mint a férfi, vészesebben is tudott hatni destruktív szellemével. Míg Liebknecht szervezte meg a német spartakuszt, ő volt az összekötő kapocs az orosz és a német forradalmi zsidóság között. Ezek az emberek gonosztevőkkel szövetkeztek, Berlin csőcselékét uszították a lakosságra. Polgárháborút akartak és Németország romjain saját uralmukat. Luxemburg Rózát most a tömeg dühe tépte darabokra. Hír szerint a Landwehr-csatomába dobták a testét, Liebknechtet pedig, aki másokat a halálba tüzelt, míg maga elbújt és letagadta nevét, mikor sor került reá, hogy bátor legyen, szökése közben lőtték agyon.
A berlini lapok azt írják róluk nem ismertek a határt, ahol a politikai harc megszűnik és a bűncselekmény kezdődik. És ugyanekkor a budapesti szabadkőművesek kormánytámogató lapjában elképedve olvasom: "Ennek a két embernek a sorsa veszedelmesen hasonlít ama Názáretiéhez... A kommunizmus történetébe mártírglóriával a feje körül két szent vonult ma be... 

A kommunizmus léte, alapja és egész tana az osztálygyűlöletre, vagyis a testvérgyilkosságra van felépítve. Krisztus egész tana maga a szeretet. Közte és amazok között nincs híd a szakadékon át. Az ő országa nem e földről való, ezeknek az országuk csakis a földön van és elsöpri, ami nem e földről való. Ezek mindent elvesznek, ő mindent odaadott. A Názáreti meghalt érettük is, ők pedig újra megfeszítik öt...
Krisztus tanát csúfolták meg Kun Béla és társai a budapesti kommunisták gyászünnepén is. Tajtékozva mutattak fel Luxemburg Róza és Liebknecht póznákon körülhordozott képére. Bosszúra lázították a csőcseléket és olyan gyűlöletet ordítottak, amilyent még nem hallott ez a város soha. Kun Béla eleinte hatást ért el, aztán egyszerre megfordult a tér hangulata. Azt kiáltotta az emelvényről: "Bennünket is az ő sorsuk fenyeget már itt, de mi fogadalmat teszünk, ha felnégyelnek bennünket, akkor is tovább haladunk az ő útjukon: Valaki ekkor elordította magát a tömegben: Felnégyelés után akar továbbjárni? Az emberek röhögtek. Kun Béla demagóg fogással ezután már hiába kiabálta: Elvtársak, ne sírjatok! - igazán senki se sírt a téren és a lázításnak szánt beszéd elpattant az emberek feje felett, mint egy piszkos szappanbuborék. 

Ma még szétpattant, ma még nevetnek. De a kormány leplezve a kommunisták kezére játszik. Mostanában történt, hogy a nyíregyházai katonai ügyészség megkeresésére, gyilkosság bűntette miatt a budapesti rendőrség egy Samuelly Tibor nevű kommunista agitátort letartóztatott. Röviddel ezelőtt egy hadifogságból megtért alezredes tanúskodott róla, hogy ez az ember, aki mint hadifogoly Oroszországban Trockij bizalmasa volt, Moszkvában százötven magyar, tisztet kivégeztetett, mert nem akarták a vörös gárdához csatlakozni. A kommunista Samuelly most három napot se töltött a fogházban, Károlyi Mihály közbenjárására beszüntették kihallgatását és szabadon eresztették.
Ez az eset ismét rést vág a láthatatlanon, mely mögött démoni munka folyik. Erjedés dolgozik mindenütt.
A hadügyminisztériumban is két tábor harcolt és a magyarokat megint legyőzték. Pogány elcsapta Festeticset. Bőhm Vilmos lesz a hadügyminiszter. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumot külön választották és Károlyi a magyar jövő kulcsát, a közoktatásügyi tárcát, Lenin ágensének, a szociál-kommunista Kunfinak adta a kezébe, aki azzal kezdte működését, hogy a magyar Tudományegyetem régi autonómiáját félrelökte és ajánlás nélkül önhatalmúlag kinevezett hat szabadkőművest tanárnak. 

És az az ember, aki így tiporja a magyar faj életérdekeit, tárgyal most a kormány nevében a mi érdekeinkről az antant-hatalmak megbízásából ide érkezett amerikai misszióval. A missiót Coolidge tanár, Wilson elnök barátja vezeti. Elsősorban a kormány tagjaival lépett érintkezésbe. Tájékozódást szerezni jött. Hogy ezt a tájékoztatást a kormány milyen formában végzi, arról hallottam ma egy kis történetet. Kunfi Zsigmond a bolsevizmus rémét emlegetve azt panaszolta Mr. Coolidgenak, hogy nincs szén, nincs munkaalkalom és a munkanélküliek segélyezése felemészti az állam erejét.
Mikor a földművelési miniszter, Buza Barna, informálta az amerikait, szánalmat kérő hangon jajveszékelte, hogy a burgonya, répa elrothad a földben és nincs, aki kiszedje. Coolidge meglepetve kérdezte: - Hát a miniszter urak nem érintkeznek egymással? 

És nemcsak idebenn, de a külföldön is ilyen emberek képviselik ma Magyarországot. Míg a feministabolseviki Bédy-Schwimmer Róza, a Károlyi kormány nem akkreditált, de kitessékelt svájci követe adósságainak hátrahagyása után már befejezte diplomáciai pályafutását, azalatt Kéri Pál, Vadász Miklós, Ignotus-Veigelsberg Hugó még odakint tépdesik utolsó foszlányait a magyar állam tekintélyének.
Mintha a magyar lelkek éreznék mindezt és jóvá akarnák tenni, amit a kormány amúgy is nyomorult helyzetünkön ront, szinte kétségbeesetten keresi valamennyi hazafias erő a megnyilvánulást. Tüntető menetek vonulnak az amerikaiak ablakai alá és zúgnak az utcák: "Nem, nem, soha !"
Coolidge felkereste a beteg Apponyi Albert grófot és átvette nagyszerű memorandumát, melyben összefoglalta a Magyarország ellen elkövetett igazságtalanságokat. Gróf Teleki Pál, aki október eleje óta lázasan dolgozott geográfusaival és a statisztikusokkal az ország nemzetiségi térképein, ezeket a térképeket adta át a missziónak, melyek rabló szomszédaink hazug jogcímeivel szemben statisztikai alapon igazolták, hogy a megszállt területeken csehek, szerbek, oláhok az ezeréves Magyarország kétharmadával együtt közel négy millió fajmagyart akarnak elszakítani.
- Teleki beláthatatlan szolgálatokat tett hazájának, - mondották az amerikaiak. 

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is ott volt a tiltakozók között. Károlyi Mihályné - mint nem egy más tervünkről - előzetesen tudomást szerzett erről is. A feministákról, a szocialista és radikális asszonyokról, tehát a politikailag szereplő izraelita női táborról saját nyilatkozatuk alapján ekkor már köztudomású volt, hogy pártjaikkal, a szabadkőművesekkel és a galileistákkal együtt, nem kívánják az ország területi épségének fenntartását. Károlyi Mihályné, hegy a destrukció tábora ellen fenyegetően megnyilatkozó nemzeti közvéleményt elaltassa, közeledést keresett a mi küldöttségünk vezetőjéhez: Zichy Rafaelnéhoz. Megbízottjával azt üzentette neki, hogy egy memorandumot készíttetett számunkra és a radikális irányzatú nőkkel együtt csatlakozni fog felvonulásunkhoz.
Zichy Rafaelné önérzetesen felelt: - A memorandum felesleges. A magyar asszonyok memoranduma már készen van. A küldöttségben pedig nincs helyük azoknak, akik az ország területi épsége ellen vétkeztek és vétkeznek még ma is...
És mint mi, ugyanúgy tiltakoztak a többi magyar alakulatok. Ekkoriban már szervezkedtek az intranzigens keresztény Ébredő Magyarok; a Magyar Országos Véderő Egyesület: a Move pedig elnököt cserélt és a nemzeti ügy mellé állt. Hiába vonultak fel gyűléseik ellen a tengerészek, Pogány vörös katonái és a kormány testőrsége: a hírhedt Fabik-különítmény, mely többnyire szökött fegyencekből és rablógyilkosokból rekrutálódott. Gyűlés közben hiába vágták el a villamos vezetékeket a zsúfolt teremben, a Move új elnöke, Gömbös Gyula vezérkari százados az Internacionálét bőgő kommunistáknak bátran oda kiáltotta: "Az Internacionálé a hazátlanok jelszava!" 

Az izgatottság egyre nagyobb lesz. Budapest magyar lakossága lélekszakadva kiáltja ezekben a napokban: Hazát akarunk!
És mindennél kétségbeesettebben kiáltotta ezt vasárnap a székelyek és erdélyi magyarok nagygyűlése. Soha nem látott tömegben vonult fel a város magyar érzésű lakossága a Vigadóba. Ellepte az utcákat, a tereket, a Duna partját és tiltakozott az oláhok jogtalan megszállása és vérlázító kegyetlenségei ellen. Tiltakozott, hogy Erdélyt Oláhországhoz csatolják: - "Ezerötszáz éve a mienk, - kiáltották az őslakó székelyek, - soha se volt az övék!" - Bartha Albert, a volt hadügyminiszter pedig azzal végezte beszédét: "Erős magyar hadsereget kell szerveznünk!" - Percekig zúgott az éljen és egy nagy zokogó hullámban átcsapott a magyar nép himnuszába, melyet száműzni akar az Internacionálé.
Székely katonák között így vonult a százezernyi tömeg az amerikai bizottság elé. Coolidge tanár a Ritz szálloda erkélyéről nézte és öreg szeme könnybe lábadt. Neki is van hazája...
Egy fiatal székely katona ledobta a zubbonyát és véresre vert mellét odamutatta az amerikainak: Most jöttem Erdélyből, így bánnak az oláhok a magyarokkal a ti védelmetek alatt!
- Budára, menjünk Budára! - hangzott fel egy bosszúra hívó kiáltás. 

És a tömeg hömpölyögve indult a Lánchíd felé. - Le a zsidókkal! Le a szocialista miniszterekkel, le a katonatanáccsal! Éljen Magyarország területi épsége!
- Ekkor már a Szent György-térre ért a menet eleje. Az udvari istálló épületéből kirohant Pogány. Kalap nem volt a fején. Két karját a levegőbe emelte és toporzékolva ordítozott: - Kegyetlenül beléjük kell lőni! - A katonatanács udvarából gépfegyverek gurultak ki és nekiszegeződtek a fegyvertelen székelyeknek. Pogány tengerészei emelt puskával sorakoztak az udvari istállók előtt. Szemben, a miniszterelnökség épületénél ott álltak a székelyek. Egy pillanatig rettenetes feszültség volt a levegőben. Aztán, mintha egy kéz. eleresztette volna az embereket, átfutottak a téren és összekeveredett minden. Mire szétvált a gomolygás, vérzettek a fejek és a székelyek elvonultak a fegyveres erő elől.
- József főherceg palotájának ablakai a Szent György-térre nyílnak. A főherceg maga mondta el, hogy hallotta az egyik ablakból, mikor Pogány ököllel fenyegetve a székelyeket, odakiáltotta tengerészeihez: - agyon kell őket ütni... Agyonütjük őket, agyonütjük!
Másnap megfújták a riadót a kormány lapjai. Ellenforradalomról beszéltek. "Vasöklünknek egyetlen szorításával össze kell roppantani az egész klerikális és soviniszta reakciót... Nem szabad tűrnünk egy pillanatig se a sovinizmus és antiszemitizmus fellobbanásait. Az eddig lappangó ellenforradalom most nyílt színpadra: lépett."
Így írnak ma magyarul Magyarországon egy felvonulásról, mely azt merte kiáltani, hogy: "Nem, nem, soha!

Január 25.

Valaki meglátogatott. Előzőleg azt üzente, hogy beszélni akar velem. És mikor eljött, nem beszélt, de kérdezett. Az utca sötétje benézett az ablakon. Csak az íróasztalomon égett a lámpa. A szegletben meghúzódott a homály.
- Mit gondolsz?
Feleltem és ő mindig újra kérdezett.
- Mit szólsz hozzá? Mi a véleményed? Miért kérdez? És mialatt ezt gondoltam, megakadt a szemem az arcán. A lámpa csak a homloka fölött és az orra alatt világította meg. Az ernyő fényfogója középütt puha, sötét árnyékot vetett, mintha egy fekete álarc lett volna rajta. Egy fitos kis fekete bársonyálarc, a rózsaszín arc felett, melynek két kivágásán fénylőn, figyelmesen nézett rám a szeme.

Megint kérdezett. Mit szólok hozzá, hogy a kormány katonákat akar toborozni? És Károlyi Mihály azt kívánná, vonuljon ő az asszonyok élén, mint amazon, egy feldíszített teherautón, kibontott zászlóval, végig a városon és toborozzon. Közben éreztem, hogy az én közreműködésemet is szívesen vennék.
- Meg vannak örülve? - mondottam. - Az ország katonáit szétkergették és most Pogánynak toborozzanak az asszonyok? Ez valami rossz tréfa lehet.
- Nem tréfa. A minisztertanács egészen komolyan tárgyalta a kérdést - felelte és az árnyékból megint figyelmesen reám nézett, mintha szavainak hatását kémlelné. Álarca van! És most már nem tudtam többé szabadulni attól a gondolattól, hogy az álarc mögül Károlyi Mihálynénak egy rokona hallgat ki engem. Megismételte majd, amit mondok? Ám ismételje, hadd tudják meg, hogy hogyan érzünk mi többiek.
- Vajon vállalkoznának-e egy ilyen toborzásra az asszonyok?
- A Schwimmer Rózákhoz forduljon a kormány, a mieink közül nem akadna egy sem.

A bársonyos álarc alatt zavarodott mosolyjátszott: - Katus gondolata volt...
- Hát onnan ered!... Különben azt mondják, Károlyi nagyon támogatja Pogányt és legfőbb bizalmasa. - Bizalmasa? - mondotta az álarcos asszony, - több ennél, a legjobb barátja.
- Mindig ostobának tartottam Károlyi Mihályt, de akinek ilyen barátai vannak, az gonosztevő.
- Emlékszem rá, hogy ostobának tartottad, felelte az álarcos asszony, - most már én is rájöttem, hogy így van. Mi a véleményed. mostani politikájáról? Megint kérdez, - gondoltam magamban: - Hogy mi a véleményem a politikájáról és a személyéről; azt abban mondom meg, amit kívánok neki. Érje ugyanaz sors, mint amit az országra hozott. Mikor elment, utána néztem. És ettől kezdve nem felejtettem el, hogy egy álarcos asszony jár közöttünk. A többiek nem tudtak róla, hogy álarcot visel, talán ő maga se tudta. De Károlyi mindenről értesült, amit akkornap mondtam.

Január 26.

Bűvölő rettenetes szeme, mely lenyűgözve tartotta a várost, mintha vesztene az erejéből. A halálfához kötözött ország kiszabadítja kezét a kötélből és nagy fellélegzés rohan át a rónán. Repülve jönnek a hírek. Székely csapatok elől megfutottak a románok. Útjukban rabolnak és halálra kínozzák a magyarokat, de Kis-Sebes és Bánfyhunyad megint a mienk és Kolozsvárott is csomagolnak. A magyar csapatok segítséget kértek a hadügyminisztertől, Itt az idő, most könnyen vissza lehet szorítani a betolakodott ellenséget. Erdélyben sztrájkba lépett a magyarság. Beszüntették a munkát az összes állami hivatalnokok, a vasút, a posta, a távíró tisztviselőkara és velük érzőn a nagy nemzeti tüntetésben harminckétezer bányamunkás letette a kalapácsot. Mi tudjuk, hogy így van! Hiába írja a pesti kormánysajtó, hogy a tüntetés a szociáldemokrácia diadala. Túl a Királyhágón nem az internacionálé harcol, de egy nemzet élni akarása.

Az oláhok helyzete veszedelmessé lett Erdélyben, katonáik szökdösnek haza. A havas földek felett, mintha az újrakezdés szabad szele fújna és szítaná a lángot; mely felcsap az ország minden táján.
Ha a kormány most segíteni akarna!
De a kormány nem akar segíteni. Elnyomja a tüzet, elfojtja a szót, kiüti a fegyvert a magyar kezekből. Magukra hagyja Erdély magyarjait és Böhm Vilmos, a villanyszerelő hadügyminiszter lázasan irtja ki utolsó megbízható. csapatainkból is a nemzeti becsületérzetét. Mikor a budapesti vadászezred egy zászlóalja Salgótarjánra ment, a szocialista párt dicső hadseregének nevezte a zászlóaljat és útravalóul azt mondta a katonáknak: "Elmentek megvédelmezni a szenünket, a vizünket, a megélhetésünket". Csak a szenünket, a vizünket, a megélhetésünket, - a hazát már nem kell védelmezni.
Akik a mi nevünkben szólnak és cselekszenek, nem magyarok többé. Élethalálharc folyik itt. Egy elvérzett és egy megkímélt, túltenyészett faj elkeseredett tusája, újfajta országfoglalás. Röviddel ezelőtt már biztosnak látszott vereségünk. A magyar faj elhagyta önmagát, mert kiölték belőle a hitét. De ez a hit feltámadt. Kicsiny mécseseit asszonyok vitték be elsőknek halkan, szinte észrevétlenül az otthonokba. És ma talán már eljött az az idő; melyben a férfiak bátrak akarnak lenni azok előtt, akik bátorságot várnak tőlük.

Január 27.

Nem tudni soha, hogy melyik fordulónál áll és nem tudni, hogy közülünk kire vár. Kaszájára támaszkodva keres és nem bánja, hogy nevetünk, sírunk, hogy koldusok vagyunk vagy gazdagok, hogy üres a lelkünk és, kéreget, vagy kincsekkel van tele, amelyeket még adni bírna, választ és suhint.
Ady Endre meghalt. És most mar igazán mindegy neki: Ha kéj liheg, ha kín hörög. Vér csurran vagy arany csörög.
Lángszavú ébresztő lehetett volna .és sírásó lett belőle. Szomorú magyar végzet volt az övé. Csukott kapuk és csukott ablakok alatt vitt el az útja, nem volt, ki hajlékot és kenyeret adjon neki és fiatalságának legszebb dalait elsodorta a szél. Sokan voltunk így, majd mindannyian, akik magyarok és művészek vagyunk. De ő nem tudott vámi. Nem akart a szélnek énekelni. Idegen kezek nyújtottak feléje aranyat akkor, mikor a magyar kezei még a kenyeret is megtagadták tőle. És ő sértett és türelmetlen volt és dacosan elfogadta.

Minden úton, mely magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül ,a nagy pókháló. Ady Endre is beleesett. És lassankint, - ki tudja, észrevette-e ő maga, - amazoknak kezdett dalolni, nekik, akik ünnepelték és magasztalták azt, amit ők művészetében: "etikai destruktivitásnak" neveztek. Adtak tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, odafogták a szekerük elé. Ő pedig, míg vonszolta a szekeret, nem vette észre, hogy a hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segíti behurcolni sorsunkat a: októberi forradalomba.
Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett. Mialatt ásott, dalolt. És dalával csalta áldozatait a veremhez, Az ifjúság, amely csodálta, bódultan látta, hogy a mester, aki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazát tagadó proletárja előtt emelt süveget. És megtévesztetten utána indult. Hiszen olyan szépen dalolt. Ki hallotta volna meg, hogy olykor elszólta magát: Eb hazája, nem nekem...
És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: "Ez a forradalom nem az én forradalmam..." Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá teszik a nemzet szerencsétlenségét.

Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményeikért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót. A nagy paraszt, melyben egykor fiatalon megsüvegelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt. A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtévedettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. Most csak a halottat süvegelte meg.

Február 1-3.

Jóslatok kora ez a mi időnk. Ha a valóság kínná lesz az emberek életében és elviselhetetlen a jelen, a kétségbeesés akkor kap a jövendölések után és menekül a jövő felé. Egyre új jósok és jósnők bukkannak fel. Jövendöléseiket közlik az újságok, szájról-szájra adják az emberek. Elringatást keres az iszonyat. "Lehetséges", mondja valaki; "azt hiszem", folytatja a másik és a harmadik már azt mondja, hogy tudom". De a meggyötörtek ezzel se elégszenek meg. Jövendöléseik beteljesülésének határidőt szabnak és minduntalan dátumokról beszélnek. Hol a kommunisták készülődő lázadásáról van szó, hol a nemzeti ellenforradalom kitöréséről.

Mára a vörös forradalom felkelését suttogták. Aztán este lett és semmi se történt. - Elhalasztották ... Most február 5-ike az újabb dátum. Az emberek egymást biztatják: A környéken állomásozó szpáhik két óra alatt a városban vannak. Nincs ok aggodalomra... Mások arról tudnak, hogy 6-án vagy 9-én a mieink fogják megindítani régen készülődő rohamukat. Az utcán Pogány agent provocateurjai megszólítják a fiatal embereket: Február 9-re gondol?" Aztán súgva folytatják: "Ma este a Múzeum mögött találkozunk." És míg a felszín így gyűrűzik, a mélyben amazoknál is, a mieinknél is komoly munka folyik.
Mikes János szombathelyi püspök felkeresett és egy megbízást adott. Az elmúlt napok valamelyikén Gömbös Gyula százados is eljött, a Move harcos fiatal elnöke. Feltűnően eszes arca van. Azt hiszem, céljai elérésében olyan merész és kíméletlen tud lenni, mint egy condottiere. Íróasztalom mellett, a mély karosszékben ült és szinte még most is látom a kezét, ahogy egymás melle rakta a cigarettaszelencémet, a pecsétnyomót, a kis kínai bronzszörnyet, melynek nyerges hátára támasztom írás után a tollamat. És közben sorrá mondotta: itt van az asszonyok szervezete, itt a katonák szervezete, itt az ifjúság szervezete. Mi készen lennénk, csak a negyedik hiányzik: a politikusok. Ők még mindég csak tanácskoznak és nem bírnak egységre jutni.

Az ifjúság részéről Kende István jön el többször. Azok is készen vannak. Készek az ébredő Magyarok, a székelyek és erdélyi magyarok. A vidékkel is megvannak a kapcsolatok. Fegyver is van és elszántság és féktelen keserűség is. Most már csak az a fontos, hogy ugyanegy pillanatban süsse el a fegyvert a sok különféle szervezkedés. Ne pufogjanak el a töltések elszigetelten, - de sortűz legyen belőlük. Az óráknak egyszerre kell ütniük!
Feszültség van a levegőben. Károlyi táborában érzik a fojtott készülődést és Károlyi jobban fél tőle, mint a kommunisták egyre erősödő agitációjától. Az álarcos asszony beszélte: a mi lehetőségeink gyűlöletesebbek és aggasztóbbak előtte, mint Kun Béla munkája. Pedig a kommunisták nem válogatnak az eszközökben. Most már egészen nyíltan lázítanak.
Itt a fővárosban sajátságos fogással éltek. Január közepétől kezdve az utcák szónokai azzal izgatták a tömegeket, hogy ne fizessenek február elsején házbért a tulajdonosoknak. Hiszen úgyis az övék minden ház! De a lakosság józan többsége megőrizte nyugalmát. Mindössze húsz külvárosi ház tagadta meg a lakbérfizetést és a felfordulás és vele a kommunisták zendülése egyelőre elmaradt...

- Most elmaradt, - mondta e napokban Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke egyik ismerősömnek, - de azért a vörös terror elkerülhetetlen Magyarországon! Vagy két esztendeig fog tartani. Azután majd rendet csinálhatnak megint a régiek, akiket októberben kergettünk el.
Mostani életünk homályos jövendöléseibe, tétovázó bizonytalanságába mint egy kard férfiasan csörrent bele Balassagyarmat visszavételének a híre. Végre ... Ezt a kardot Huszár Aladár és Pongrácz György rántotta ki. És sok hősi halálon át bátor vasutasok, iparosok, diákok és kilenc falun népe az Ipolyon túlra kergette a cseheket.
De nem sokáig tartott a reménység. Segítség ürügyével oda futott Pogány és meghiúsította az előnyomulást, melyet a csehek nem bírtak megállítani. Ami fellobban, hirtelen kialszik megint. A reménység tegnap Fehérvárott is keservesen megsebesült.

Közgyűlés volt a vármegyeházán és Károlyi Mihály testvéröccsének, gróf Károlyi Józsefnek indítványára, egyhangúlag bizalmatlanságot szavazott a népkormánynak. A gyűlésen megjelent Prohászka Ottokár Székesfehérvár megyés püspöke, az ország keresztény lelkiismeretének egyik lángszavú kifejezője, ott voltak a nagybirtokosság képviseletében a Batthyányak, Széchenyiek, Zichyek, a középbirtok urai, a papság, a vármegye tisztviselőkara és egységesen tüntettek valamennyien Károlyi József javaslata mellett, követelve a királyság azonnali visszaállítását, a régi parlament összehívását.
Csupa jó szándék, szép kalpaglengetés és buzogánycsörtetés volt ez a gyűlés azok számára, akik jelen voltak. De a destruktív uralommal vívódó ország számára szerencsétlenség lappangott benne. A törvénytelen hatalomhoz kapaszkodó kormány felfigyelt. Holnapra bosszút fog lihegni az egész társaság és úgy érzem, az ellenforradalom munkája ezentúl még nehezebb lesz.

Az emberek keserűen beszéltek a fehérvári esetről, mely úgy hat, mintha szereplői bandériummal, zászlósan, dobszóval, kürtökkel indultak volna el ellenforradalmat csinálni. Ha az ország még megmaradt minden vármegyéje, a törvények ellenére is titokban, egységesen ugyanegy napra közgyűlést hívott volna össze, egyöntetűen szavazva bizalmatlanságot a jelenlegi kormánynak, akkor nem végződhetett volna Fehérvárott se ilyen siralmasan a fellobbanás.
Szomorú termése már is mutatkozik. A dunántúli gyűlés hatása alatt, Károlyi Mihály megbízta Pogány Józsefet minden ellenforradalmi megmozdulás letörésével! Fehér vármegye kormánybiztosát elcsapták. A magára hagyott tisztviselői kar vagy behódol a felülkerekedett munkás- és katonatanácsnak, vagy pusztul a helyéről. Károlyi József gróf pedig, valószínűleg családi okokból, kénytelen volt a sajtó útján egy nyilatkozatot közzétenni, melyben kijelenti, hogy állásfoglalása csakis politikai természetű volt, de a leghatározottabban visszautasítja azt a hírt, mintha testvérével Károlyi Mihállyal szemben megvetést vagy szégyent érezne. "Ellenkezőleg, - mondja a nyilatkozat, - a testvéri szeretetet bennem nem tudja elhomályosítani semmiféle politikai nézeteltérés. Én tisztelem az ő meggyőződését." Károlyi Józsefre nézve ezzel talán le is zárul a kínos ügy, de azokra nézve, akik nagy hálózattal, veszélyes munkával dolgoztak az ellenforradalom egyöntetű kirobbanásán, fájdalmas folytatása van. Újból fel kell építeni, ami összedőlt. Egy terv volt. Jásznagykunban kikiáltották volna a külön Jászkun köztársaságot, mely elszakad Károlyi köztársaságától. Ez lett volna a jeladás. A többi vármegye követte volna Jásznagykunt, magára hagyva Budapestet és megtagadva élelmezését. Az éhező város azután önszántából kergette volna el lealázó kényurait.

Ennek vége. Más utakat kell építeni. De a munka nehéz lesz, mert ellenségeink figyelnek. És a katonatanács legutóbbi naggyűlésén Pogány már kikiáltotta: "A forradalom veszélyben van! Vigyázzanak az ellenforradalom vezetői és cinkosai, vége a forradalmi munkás és katonatömegek jóindulatú türelmének. Türelem, amíg lehet. Gépfegyver: amikor kell."
És mielőtt ezt hangosan elmondta, csendben kiadta a rendeletet, hogy a politikai nyomozóosztály kutattassa át a kiszemeltek lakásait.
Tegnap estefelé gróf Batthyány Lajosnénál voltam. A fehérvári esetről beszéltünk. Szomorúan rázta a fejét. Aztán testvérbátyjára terelődött a szó, gróf Andrássy Gyulára és felemlítette, hogy épp mielőtt jöttem, írt volt neki. A levelet holnap küldi ki egy megbízható emberrel Svájcba.
Erre a levélre kellett gondolnom ma reggel, mikor hírét vettem, hogy házkutatások történtek a városban. Ha kézre került volna!

Erdélyi barátnőm telefonált, szokatlanul korai időben: - Látogatóim voltak, valószínűleg téged is felkeresnek. Jó lesz, hogy ha elkészülsz rá, mert nagyon kíváncsiak, még a kályhába is belenéznek. •
Megint hallottam a telefonban azt a sajátságos kis neszt, mely az utóbbi időben mindig belezörgött a készülékbe, ha felszólítottak. Én magam hosszú idő óta nem tudtam senkivel kapcsolást kapni. A központ felelt, de többé nem kapcsolt. Bejelentettem, levelet írtam, kijött egy szerelő, megvizsgálta. Minden rendben van. És mikor beszélni akartam, megint hiábavaló volt.

Erdélyi barátnőm szava közben kapcsolt szét a központ. Nem soká tétováztam. Előszedtem az írásaimat, az utóbbi idők levelezését és elégettem mindent, ami célunkat, barátaimat vagy magamat kiszolgáltatott volna. Sokszor csodálkoztam, hogy egyes koroknak értékes levelezése eltűnt. Széchényi István gróf számtalan leveléről tudok, mely nem maradt fenn az utókornak. Nyoma veszett Kossuth és Görgey sok írásának is... Mialatt a hozzám intézett leveleket egymás után elégetem és a pernyéjüket beledöntöttem a takaréktűzhelybe, hogy bűnjelnek ott ne maradjon a kályhám torkában, megértettem, hogy veszedelmes korok politikai levelezése miért tűnt el. Általában Magyarország viharos múltjának sok megfoghatatlan részlete lesz világossá most előttem. Azt is megértettem, miért nincs nekünk se napló se memoár irodalmunk. Négyszáz éven át osztrák spionok figyelték itt a legnemesebb lelkeket. És míg más országokban számtalan kéz szinte szabadon jegyezte fel a különböző korok életét, minálunk legfeljebb a nagy politikai megnyilvánulásoknak maradt nyomuk. Így volt ez régen és most még rosszabbul van, mert az osztrák kémeknél és besúgóknál százszorta tolakodóbb és gonoszabb besúgók járnak ma közöttünk.

Mire elkészültem szomorú munkámmal, csengetést hallottam az előszoba felől. Ebben a pillanatban eszembe jutottak ezek a feljegyzések. Hirtelen felkaptam őket az íróasztalomról és könyvtáram könyvei mögé dugtam.
Erdélyi barátnőm nyitott be az ajtón. Az utóbbi időkben mindig szomorú arcának újszerű kifejezése volt. Körülnézett a szobámban: - Voltak nálad is? - Aztán nevetni kezdett. A csínytevő gyerekek nevetése volt ez, akik örülnek, hogy nem kapták őket rajta. - Nálam semmit se találtak... És megint nevetett. - Korán reggel jöttek katonákkal. Még az ágyban voltam. Be akartak törtetni. Kikiáltottam, hogy öltözködöm és az asztalomon egy revolver van. Közben bedobáltam egy táskába, ami eszembe jutott. A Székely Nemzeti Tanácsnak és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének névsorait és nyomtatványait is odacsúsztattam és egy önzetlen ajtón át egykettőre eltűnt a táska a szobámból. Most már jöhetett a rendőrség. Felkutattak mindent. Személyes motozást is folytattak, de persze semmi lényegeset nem találtak.
Jókedvűen mentünk át együtt a Magyar Asszonyok Mária utcai irodájába. Kállay Erzsébet a zöld posztóval letakart hosszú asztalnál ült, asszonyok álltak körülötte. Aznap délelőtt oda futott össze jóformán mindenki; akiknél ma reggel házkutatás volt. Külön kis történetet tudtak mesélni valamennyien. Batthyány Lajosnénak a könyvtárát kutatták végig. Valamelyik kötetből kirepült egy névsor. Évekkel azelőtt lezajlott bálnak a Lady patronessei voltak rájegyezve. Nevekre vadásztak. Ezt magukkal vitték.

- És az Andrássy grófnak írt levél?
- Szerencsére tegnap este eljött érte a futár. Nem szerettem volna, ha a kezükbe akad...
A nyerő játékosok hangulata terjedt szét a kis irodában. Ekkor még úgy hittük, hogy a házkutatások kudarcot vallottak mindenütt. Megnyugodva mentem haza. Délután váratlanul vendégem jött. Dessewffy Emil keresett fel. Náluk is volt házkutatás.
- Örülök, hogy szerencsésen túlestek rajta.
- Igen ám, - mondotta Dessewffy és monokliját kivette a szeméből, aztán megint hírtelen visszatette. De azért egy kis baj mégis történt. Semmi kompromittálót nem találtak a nyomozók. Csak egy levelet vittek el, - a magáét. Egy pillanatig nem tudtam miféle levélről van szó. Aztán eszembe jutott. Az asszonyok memorandumával kapcsolatban írtam volt gróf Dessewffynek, mikoriban lelöktek a villamosról és betegen feküdtem. Egész keserűségem beleömlött akkor abba a levélbe. Írtam benne a királyságról, a koronáról. Bírálatot mondtam emberek és események felett és felvonultattam jellemezve őket: Károlyit, Jászit, Hock Jánost, Kunfit, Pogányt és a bolsevista világuralomért harcoló egész budapesti szociáldemokráciát. Visszagondolásomban eszembe jutott, hogy mikor annak idején elküldtem a levelet, világosan éreztem, ha avatatlan kezekbe kerülne, bosszú járna ki érte. Dessewffy Emil jobban sajnálta a dolgot, mint én magam.
- Ne bánja, - mondottam, - legalább megtudják, hogyan vélekedtem róluk.

Február 9.

És csakugyan megtudták.
Hamarabb történt, mint ahogy gondoltam. Levelem a rendőri nyomozó osztályról a szocialista párttitkárság kezébe került és eljutott Pogány Józsefhez. Biztos értesüléseket kaptam. Ma délután felkeresett valaki. Megkért, ne említsem a nevét soha és figyelmeztetett: legyek óvatos, szemmel tartanak, kihallgatják a telefonomat.
A városban egyre új házkutatásokat rendelnek el. Sokakat letartóztatnak. Másokkal együtt elfogták az Ébredő magyarok egyik vezérét, a hadügyminisztérium néhány emberét, az ország területi épségének védelmére alakult titkos karhatalomnak szervezőit és elfogták Sztankay Béláné Ivády Antóniát, az ellenforradalom egyik legbátrabb asszonyát.
A kő, amelyet a fehérvári megyegyűlés elvetett, egyre szélesebb gyűrűket ver. Nem annak szánták, ami lett, de a hazafias megyegyűlés kürtszava öntudatlanul csakugyan riadót fújt a kormány számára. Felnyitotta a szemét. Figyelmét a főváros nemzeti szervezkedésére és az ellenforradalom várára, a Dunántúlra és egyik legnagyobb vezérére gróf Mikes Jánosra terelte. A kormány azzal az ürüggyel, hogy Mikes a szombathelyi püspökség vagyonát ellenforradalmi célokra pocsékolja, suttyomban vizsgálatot indított ellene. Közöltem vele amit megtudtam, kértem ne mozduljon el egyházmegyéjéből, mert Budapesten esetleg elfogják.

- Ne aggódjék miattam, nem hagyom én magamat elfogatni.
Elszánt volt és nyugodt.
Egy hazafias szerzetes, Bangha Béla jezsuita atya ellen is új életre kapott ekkor a destrukció gyűlölete, mely őt már az októberi forradalom idején halálra ítélte. Mindig emlékezni fogok első találkozásunkra. Nem régen történt, egy fontos küldetésben mentem hozzá. Lucskos, szürke januári nap volt. Esteledett és Bangha az Apostol nyomda épületében, fenn, harmadik emeleti kis szobájában fogadott. Az alacsony mennyezet alatt, hosszú, fekete reverendájában feltűnően magasnak és soványnak látszott. Ezüsttel kevert sötét haja alatt, okos és erős volt a homloka, rövidre szabott aszkéta arcából tiszta, éles szeme fürkészően nézett rám.
Az országrombolók táborában kevés embert gyűlölnek jobban, mint őt: a keresztény magyar sajtó megteremtésén nála céltudatosabban és szívósabban nem dolgozott senki sem. A sajtó, mely valamikor Magyarországon Kossuth Lajos és Deák Ferenc nemes szellemének hordozója volt, az utolsó harminc év alatt jóformán teljesen az idegen faj destruktív kezébe került. Bangha látta ennek a faji monopóliumnak rettentő veszélyeit.

Vagy egy évtized előtt felhívta rá a dúsgazdag magyar főpapság és főnemesség figyelmét és javasolta, hogy vagyonuk tíz százalékát áldozzák fel a keresztény magyar sajtó megteremtésére. Ha akkor meghallgatták volna, Károlyi tábora a sajtója útján félrevezetett tömegeket sohase tudta volna az ország érdekei és a nemzeti eszme ellen forradalmasítani.
Bangha nem tartozik azok közé, akik hamar elcsüggednek. Lángoló szóval, konok erővel fordult a meg nem értőktől a nagy közönséghez és közadakozásból milliókat gyűjtött össze eszméje megvalósítására. Ekkor derült ki, hogy mennyire gúzsba vagyunk kötve. Hiába áll készen a nagy keresztény sajtóalap, a titkos sajtómonopólium már egy esztendeje akadályozza, hogy a hatalmas töke csak egyetlen nemzeti irányú lapot is megindíthasson. És most már ezzel se elégszik meg. Kiadta a jelszót: "El kell kobozni a tőkét, ártalmatlanná kell tenni a csuhást"...
Azt mondják, Bangha tegnap óta eltűnt. Folyik a hajsza a papság és az értelmiség ellen. A szociáldemokrácia lázas gyűlölettel bomlasztja mindazt, amit magyar nemzedékek építettek. Miután az egyetem új kormánybiztosa, a szabadkőműves Jászi Oszkár elcsapta a dékánt, a rektorokat és az autonómiájától megfosztott egyetemre rákényszeríti saját faja szellemét, Kunfi ugyanezt teszi a közép és népiskolákban. A vallásoktatást eltörli, a hazaszeretetet száműzi az iskolákból, a nemzet himnuszát tilos tanítani. Történetünk iskolai könyveiből pedig a kommunista érzelmű Lukács György és Balázs Béla, a közoktatásügyi miniszter útmutatása mellett, kitörli mindazt, amire múltjában a magyar nemzet eddig büszke volt. És míg ők ezt cselekszik, Városi, Budapest szabadkőműves közoktatásügyi tanácsnoka körlevelet intéz az iskolák oktató személyzetéhez: "aki az új idők szellemébe nem tud, vagy nem akar beleilleszkedni, annak le kell vonni a következtetést és félre kell állnia."

Hirtelen megy. Az utolsó napok eseményei dühös sietségre ösztönözték a hatalom törvénytelen bitorlóit. Minden eszközzel biztosítani akarják maguknak a jövőt.
Az élet még nehezebb lett. Egyre többen menekülnek külföldre. A gazdag zsidóság régen kivitte kincseit és biztosságba helyezte magát Mulatságos és jellemző, hogy Károlyi Mihályné gyöngyei is elvándoroltak. Ő maga is utánuk akart menni, Polányi Pollák Laura nevezetű radikális agitátornő útlevelével. Sőt Károlyi Mihályról is többször híre járt, hogy a békekötés érdekében... nyugalmasabb tájakra készülődik. Az antant hatalmak azonban tudtára adták, hogy nem kívánnak vele érintkezni.

Inog itt az aláaknázott föld, biztosabb másutt Január folyamán eltűntek egyes ismerőseim, akikről később hallottam, hogy Bécsben, Ausztriában, Svájcban húzódtak meg. Andrássy Gyula feleségével Svájcba ment. Sigrayék is kimentek. Egy esős januári napon elbúcsúztak tőlem Széchényi László és felesége is. Ebben a búcsúban éreztem a sorsot, amely elöl elmennek és amely velem marad. Nehéz volt a szívem, gróf Széchenyi Lászlóné Vanderbild Gladys évek óta legkedvesebb barátnőim egyike és a város temérdek lakosával nélküle üresebb lesz számomra. "Mindent meg fogunk tenni odakinn Magyarország érdekében"... mondotta vigasztalóan. Tudtam, hogy így lesz, mert idegen származása dacára is, nehéz órainkban nem egyszer magyarabban érzett velünk, mint sok magyar társnője.
Isten áldja Gladys... találkozunk-e még valaha? Az Andrássy út végén leszálltam a kocsijukból. Az utcán búcsúztunk el. Eső ömlött a lucskos aszfaltra és egyszerre úgy éreztem, mintha hideg, fénylő drótszálak fognának körül, melyek között rab maradok, míg az ő kocsijuk feketén, nedvesen belenyargalt a drótok közé, átszakította őket és eltűnt a szemem elől.

Sokan, mások is, elmentek azóta és ma értesültem, hogy a székesfehérvári megyegyűlés vezérszónoka, Károlyi József gróf is külföldre utazott. Elmentek...
Kinéztem az ablakon. Nagy hópelyhek hullottak szüntelenül. Túl ezeken a pelyheken is hull puhán, végtelenül a hó, mérföldeken át hull és betemeti az utakat, melyek boldogabb tájak felé visznek.
A távol vágya hozzáért a lelkemhez. Utak, szabad utak, szépségek, zenék, nyugalmas éjszakák, meleg szobák... Csak egy pillanatig tartott. Leráztam magamról. A Duna túlsó partjára kellett mennem. Egy sötét házban, lefüggönyözött ablakok mögött, fűtetlen lakásban asszonyok vártak reám, akiknek beszélni fogok.
Útnak eredtem. És mögöttem jött, egy lépésnyire mögöttem jött az új törvény. Mától kezdve tizenöt évi fegyház jár annak, aki a köztársasági államforma megváltoztatására törekszik. A lázadás felbujtóit és vezetőit életfogytiglan tartó fegyházzal büntetik. De jutalom és büntetlenség jár annak, aki a hatóságot idejekorán nyomra vezeti...
Fehér förgeteg nyargalt a Duna jeges medre felett. Még mindig mentem. Hosszú volt az út... a törvény pedig követett és nem ért el.

Február 10.

Kinyílt a szobám ajtaja. A kis német szobaleány ijedten dugta be a fejét.
- Itt vannak megint. Hiába küldtem őket, nem akarnak elmenni... Így van ez most mindig! Felugrottam az íróasztalomtól és átrohantam a hideg szalonon. Az előszobában nem égett a lámpa. A félhomályban két katona és egy polgári ember rémlett az ajtónál.
- Kit keresnek? Engem? A lakáshivataltól? De hiszen annyiszor megnézték már.
Az emberek nem akartak elmenni. Anyám szerencsére a garderobeban volt és nem találkozott velük, ahogy végigvezettem őket a lakáson. Futólagos tekintettel néztek szét. Mikor a szobámba értünk, a polgári ruhás elővette a jegyzőkönyvét és belehajolt az íróasztali lámpa fényébe. Egy darabig keresgélt a könyvében, aztán hirtelen fürkészően rám nézett: - Ez az ön szobája? - Igen.
- A rendőrségtől vagyunk. Itt kutatást fogunk tartani.

Kellemetlen kis rezzenést éreztem a gyomrom táján. Miféle jogcímen?
- De aztán mást gondoltam. Eszembe jutott az elrejtett ezüst. Legokosabb lesz, ha nem ellenkezem. - Különben, ha úgy tetszik, mondottam és odaadtam neki a kulcsaimat. Egyik emerre, a másik amarra ténfergett. Háromfelé néztem egyszerre, néztem a kezüket és a zsebük irányát. Közben hihetetlen gyorsasággal jutott eszembe mindaz, amit elfelejtettem elégetni. Lélegzetvesztő szorongásban eszembe jutottak a feljegyzéseim is, a könyvek mögött. Ha rájuk akadnának? Olyan erősen kellett erre gondolnom, hogy félni kezdtem, meglátják az arcomon. Ha odavezetné őket a gondolatom? Az egyik katona a kályhalyukba nézett. Közben világosan láttam, hogy a másik cigarettákat szed ki egy kis dobozból és a zsebébe tömi. A civil leült az íróasztalomhoz és kihúzta a fiókját.
- Van tudomása az ellenforradalom szervezkedéséről?

- Igen; - feleltem, - a Népszavából értesültem. Az ember buta, kerek szemmel rám bámészkodott. Egyszerre veszedelmesen jó kedvem lett. Fellélegeztem és örömömben valami szívességet szerettem volna nekik tenni, amiért olyan hasznosan felületesek. Talán odaadhatnám a cigarettáimat? Vagy más egyebet... Bolondság lenne. Rendbe szedtem az arcom kifejezését. Megint nyugodtnak látszottam.
Egy csomó levél hevert az asztalomon; az ember egyiket a másik után a kezébe vette. Aztán egy kis könyvet kezdett forgatni. Tegnap Anyám lapozott benne. Albach: "Heilige Anklänge". Hirtelen irtózat fogott el. Goromba szerettem volna lenni, hogy így hozzá mer nyúlni egy idegen ember az én dolgaimhoz és lefogdossa róluk kedves kezeknek az érintését. Bejönnek, felnyitják a szekrényeket, turkálnak, kotorásznak és minden azért történik, itt Magyarországon a népszabadság aranykorában, mert magyar vagyok.
Mikor a három ember hiába való kutatása után elment, végtelenül fáradt voltam. Kinyitottam az ablakot és nyitva hagytam egész este.

Február 11.

Már sokan voltak a teremben, mikor odaértem. Az Országos Katolikus Nőszövetség közgyűlését tartotta ma és előzőleg felszólított, beszéljek az egybegyűlteknek. Gróf Károlyi Gyuláné, Károlyi Mihály mostohaanyja ült az elnöki székben. Családjának számos tagja megjelent. Károlyi Mihály egyetlen édestestvére, Pappenheim Siegfriedné is ott volt. Egy asztalnál gyorsírással jegyzett.
Az elnöki megnyitó után kerültem sorra. Szervezetlenségünkről beszéltem. A másik tábor szervezett volt. Így történhetett meg, hogy mialatt mi, mint az alvajárók tántorogtunk, a bűnös és felesleges forradalom elfűrészelte országunk pilléreit...
Mialatt beszéltem, idegen férfiak tolakodtak be az ajtón, aztán eltűntek megint. Talán detektívek voltak? Károlyi Mihály testvérére tévedt a szemem. Oldalt nézett felfelé, egy falon függő kis képre és közben idegesen harapdálta a szája szélét.

- A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi asszonyok vagyunk a hit, - mondottam ekkor. Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonokba, hogy derengésénél átvirrasszuk az éjszakát, míg újra magyar és keresztény lesz a reggel. Mert Istenemre, eljön még a mi reggelünk...
Voltak akik sírtak, voltak akik tapsoltak. Károlyi Gyuláné szeme könnyes volt, mikor felnézett rám. Pappenheim Siegfriedné beszédem utolsó szavánál felállt és hirtelen eltávozott.
Az asszonyok körülfogtak.
Burkoltabban kellene dolgoznunk, - mondotta egy hölgy. Dolgozzék mindenki, úgy ahogy jónak látja. Csak dolgozzék. Ha pedig baj származnék belőle, toljanak rám mindent. Vállalom.
Valaki a fülemhez hajolt: - Veszedelmet hozol a fejedre. A mai beszédért bosszút állnak rajtad.
Azoknak nem szabad félteniük magukat, akik a rohamot vezetik, mert akkor hiába minden...

Február 12-13.

Álmomban éjjel is gondolatok vergődnek a homlokom mögött. Onnan tudom, hogy így van, mert ha időnként felriadok, terveket, egyre új terveket találok készen a fejemben. Honnan kerülnek elő? Miért nem hagynak nyugodni soha.
Hogy változik mostanában az ember lelke. Október végén kábult lázadás volt a lelkem. Novemberben sötét kétségbeesés. Decemberben valami, ami a reménységhez hasonlít. Aztán jött a szavak ideje, beszédeket mondtam, széthordtam saját magam tüzét. Akkoriban cselekvés volt a szó. Most szűkek lettek a határai. Tenni kellene, hamar, egységesen, mert ha mi nem teszünk, majd tesznek ők. És a magyar politikusok még mindig üléseznek, tanácskoznak, a pártjaikra gondolnak és sajátmagukra. Az egységet pedig még ebben a rettentő viharban se képesek megteremteni. Hát nem érzik, hogy mit vétkeztek a múltban a nemzet ellen? Nem érzik, hogy jóvá kellene tenniük valamit?
Bethlen István és barátainak tervét, a nagy nemzeti egyesülés gondolatát sok szenvedő tanácskozás után hajótörés érte. Az egységes zászlóbontás helyett a temérdek kicsi lobogó mellé egy új lobogó fog kerülni és mindössze annyi történik, hogy Bethlen István tábora elszigetelten még egy pártot alakít. A nemzet három színéből apró zászlócskákat szabdal magának a magyarság, míg véle szemben az internacionalisták, egyetlen vérbe mártott zászlót húznak fel az árbocra és köröskörül a határhegyekről egységes zászlókkal ömlenek be a rónára csehek, oláhok, szerbek.

A vigasztalan nagy magyar széttagoltságban, becsületükre legyen mondva, az asszonyok nemcsak a fővárosban, de a vidéken is megteremtették a kapcsolatokat. Pedig a posta nem szállítja felhívásainkat. Kézben viszik bátor asszonyok, derék vasutasok és mozdonyvezetők. És a felhívások lelkét viszi Kiss Károly, a szövetség titkára és egy hazáját szerető fiatal újságíró: Hegedűs István, fagyban, hidegben járva az országutakat. Elrejtett falvakban, terrorizált városokban már száz és százezer magyar otthonban ég a kis láng, amelyet felgyújtottunk.
És ez az, ami ingerli és nyugtalanítja a hatalom bitorlóit. A nagy keleties szem, mely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintete amerre járunk, leskelődik, zaklat és fenyeget.
A múltkor, mialatt Sombory Lajosné lakásában összegyűltünk, fegyveres katonák szállták meg a ház lépcsőjét, őrszemet állítottak az előszobaajtó elé és végül házkutatást rendeztek.

Idehaza minálunk is mindegyre becsengetnek furcsa emberek. Tegnap két katona akart bejönni. A szobaleány, akinek megtiltottam, hogy ezentúl bárki előtt is ajtót nyisson, belülről kérdezte meg, mit akarnak? Az emberek tudakolták, hogy ugye iroda van itt és kérdezték, van-e telefon? A leány az ajtón át kiabálta ki: Ez nem iroda, hanem a Tormay Béláné őméltósága lakása.
- Nincs többé méltósága, - rivalltak rá az emberek. A leány otthagyta őket. Aztán még sokáig csengettek és dörömböltek a bezárt ajtón.
Ma reggel, mikor elindultam, hogy Anyámnak jó reggelt köszöntsek, egyenruhában egy fiatal zsidó állt a szobám ajtaja előtt. Azóta se derült ki, hogyan került a lakásba. - Mit akar? - A lakásrekvirálás miatt jöttem. - Ebben a pillanatban elvesztettem a nyugalmamat: - Elég volt, takarodjék innen! - Meghökkenve nézett rám és dadogni kezdett.
- Nincs nap, hogy ide ne tolakodnának. Csak az otthonunk maradt meg. Azt hagyják békében.

Hirtelen összekapta szétteregetett írásait és odébb állt. Homályosan olyasmit éreztem, hogy ez a kidobott ember kellemetlenséget fog csinálni: Bementem Anyámhoz és elmondtam neki ami történt. Nevetni kezdett: Én is kidobtam a múltkor egyet. Ez a megállapítás arra az elhatározásra vitt, hogy elmegyek személyesen a lakáshivatalba és ha lehet, valaminő mentesítést szerzek az otthonunk számára.
Nagy vergődéssel kapaszkodtam fel egy villamosra. Ekkor már a Parlamentben, a főrendiház helyiségeiben ütött tanyát a szociáldemokrata Garbai fennhatósága alatt működő lakáshivatal.
Az Országház szép márványlépcsője feltűnően piszkos volt. Falait bemázolták színes ceruzákkal, vörös firkálások látszottak az oszlopokon: Éljen a köztársaság! Éljen a szociáldemokrácia! Minden hivataluk ilyen. A középületek szédületes sebességgel merülnek bele a piszokba. Nem jártam ott, de olyanok mondták, akik látták, hogy a királyi vár: az úgynevezett nemzeti palota oly söpretlen és ronda, mint egy balkáni pályaudvar. Mária Terézia selymes kis termeiben cigarettavégek és kolbászbőrök hevernek szanaszét a földön. A szép régi kályhákat majd szétveti a beléjük tömött szén, füstös körülöttük a fal, tintapecsétesek a régi művészi asztalok, melyeknél ingujjban ülnek a közigazgatás új emberei.

Egy darabig tétovázva álltam az Országház összeköpködött folyosóján. Mellettem emberek rohantak el, de felvilágosítást senki se tudott adni. Találomra bekopogtattam egy ajtón. Rendetlen hivatalos helyiségbe léptem. Bolyhos fejű, hosszú ember görnyedt az íróasztalnál. Egy pohos állt mellette, mások is voltak ott. Gutturális hangok hallatszottak. Odébb küldtek. A következő szobába jutottam. Ott is bolyhos fejűek ültek. Kellemetlen hangon szóltak rám és küldtek tovább. Folyosók, irodák, előszobák, hivatalok és újra irodák, és mindenütt ugyanazok az arcok, mintha megismétlődtek volna.

Megint mentem, közben lassú szorongás szállt meg. Sajátságos egyedüllét érzete fogott el, kínzó, végtelen magányban voltam, a sok idegen között. Csak most tudtam meg... csak most éreztem át igazán, mi történt a magyar hivatalokban. Szorongásom minden átmenet nélkül félelemmé vált, Ekkor már szinte futva haladtam odébb, de nem tudtam kijutni közülük, ők voltak mögöttem is, előttem is és én olyasmit kezdtem érezni; mintha hazajáró lélek lennék az ősi házban, melybe már beköltözködött az új tulajdonos... A gondolataim mintha szédültek volna. Aztán ez is elmúlt. Szavakat mondtam, hangtalanul beszélni kezdtem magamban: Korán van, még nem, Hiszen még nem haltunk meg, csak ők tesznek úgy, hogy elfoglalhassák az örökséget. Láthatatlan kéz összeszorította a torkomat és kibotlottam a folyosóra. Lépcső nyílt előttem, nyargalva szaladtam lefelé. Egy parlamenti szolga állt a fordulónál. Ez a szolga magyar volt. Az egyetlen magyar, akivel eddig találkoztam.
- Merre van a gazdasági hivatal? - Egy barátom volt abban a hivatalban. Oda akartam jutni.
A szolga meglepetve nézett rám, sajátságos kifejezése lehetett az arcomnak. - Igen? Arra ... Köszönöm, - mondottam és rohantam tovább.

Előszobán mentem keresztül. Azután barátok voltak körülöttem. - Mi történt magával? - kérdezte Szabó Ödön. - Olyan sápadt, mint a halál.
- Eltévedtem a sok új hivatal közt. Egyik szobából a másikba küldtek és ugyanazok az arcok néztek rám mindenütt. Tele van velük a régi főrendi ház valahány szobája. Ellepték a Parlament egész épületét. A mieink már sehol sincsenek. Úristen, hát már mindenütt csak ők vannak?
Mindenütt... - hangzott a felelet, - tompán, szomorúan. És nékem ellenállhatatlanul a két kezembe kellett temetnem az arcomat és sírnom kellett keservesen.

Február 14.

Családi ünnepünk van ma. Mióta emlékszem, ezen a napon mindig összejöttünk, ahányan voltunk, nagyanyám születésnapjára. Régen nincsen többé köztünk, de az emléke azért most is összehív.
Gyerekkoromban tombola és croquembouche torta volt nagymamánál ezen a napon. Cserép jácintot tettek a karom hajlásába és verset kellett mondanom. Az aranyozott fa lüszterekben temérdek gyertya égett és minden tele volt virággal. Most nincs virág és nem ég gyertya kis kápolnájában az álgyesti hegyen. Lenn a kertben pedig kifosztottan, üresen áll hajdani háza és küszöbéhez a téli úton csak oláh rablók bocskoros nyoma vezet.
Évek múltak, mióta elment, a fiatalabbak közül is sokan utána mentek és újak jöttek, gyerekek, akik nem is ismerték, de azért ünnep nekik a napja. Így élnek tovább még a földön is az áldott emlékű, eltávozott asszonyok...
Ez évben más ünnep ez, mint hajdan. Tombolák és torták nincsenek többé. És a kicsi fiú a croquembouche helyett a fehér kenyérre néz a mi régi, falánk gyerektekintetünkkel: "tortakenyér", - mondja és mosolyog. Ide jutottunk a búzatermő róna országában ... Tortának hívják a városi gyerekek a fehér kenyeret.

Február 15.

Megszámlálhatatlan szál húzódik át a történéseken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen, némelyik eltűnik, kuszálódik, csomók kötődnek rá.
A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettük. Az élet pedig halad és kérdései felelet nélkül maradnak. Aztán sok idő múlva váratlanul
feloldódik egy csomó, az ember visszanéz a szál messze eredetére és világos és egyszerű lesz, ami érthetetlen és kusza volt.
Így történt most is. Gróf Haller Györgynénél találkoztam József főherceggel és Auguszta főhercegasszonnyal. Magányosan jöttek, szárnysegéd, udvarhölgy nem kísérte őket. Változnak az idők, de ők ketten, akik megosztották velünk háborús napjainkat, akik jóban rosszban mindig velünk voltak, nem változnak.
Udvartartásuk nincs többé. A hajlongók eltűntek. Régi cselédségük ellenük fordult, gyűlésekre jár és megesik, hogy nincs, aki asztaluknál a tányért váltsa. Palotájukban megfizetett kémek környezik őket, ablakaik alatt vörös katonák ólálkodnak. Sohase tudják este, mit hoz számukra a reggel, mégis irt maradnak szerencsétlen országunkban és egyszerűen, nemesen megosztják velünk a veszedelmes sorsot.

A főherceg kétségbeesetten dolgozik hazánk érdekében. Az utóbbi napokban sokat hallottam róla és most egyszerre kibomlott a csomó is a szálon, melyet november másodikán kötöttek rá az események. Világos lett, amiben sohasem kételkedtem, hogy a főherceg a tragikus novemberi napon, mikor a Nemzeti Tanácsnak felesküdött, megtévesztetten hazájáért hozta meg életének ezt a legnagyobb áldozatát.
Az esküt megelőzőleg Károlyi Mihály, Batthyány Tivadar és Kunfi kíséretében ment volt el a főherceghez és kísérői jelenlétében szavára fogadta, hogy ha a főherceg felesküszik a Nemzeti Tanácsra, az eskü fejében kezébe teszi le a magyar haderők főparancsnokságát. A novemberi napokban ez lett volna az egyetlen út a nemzet megmentésére: a fegyveres hatalom József főherceg kezében! A főherceg feláldozta magát és letette az esküt. De azok, akik hazudtak, mint ahogy még emberek nem hazudtak a földön és megcsalták a nemzetet antantbarátságuk meséjével, megcsalták a királyt hűségnyilatkozataikkal, megcsalták a hadsereget és a népet a jó béke ígéretével, megcsalták József főherceget is. Jóformán ugyanakkor, mikor az esküt a Városházán átvették tőle, az országház téren Linder szavával szétkergették azt a hadsereget, melyet odaígértek neki.
Hazugság minden... De a hazugság olyan híd, amely nem támaszkodik partokra és mindég leszakad.

Február 16-18.

Ma megint eljött hozzám az, aki már egyszer az ólálkodó veszedelmekre figyelmeztetett Óvatosan nyitott be az ajtón és beszéd közben is többször körülnézett.
- Vigyázzon, - mondotta halkított hangon. Vonuljon vissza mindentől, hagyja abba a szervezkedést, mert nagyon rossz szemmel nézik. Kár lenne magáért. Szeretem a könyveit. Még szép dolgokat írhatna. És nem fog írni, ha így folytatja. Sokan vagyunk, akik a két kezünkkel kaparnánk ki még a föld alól is. Pedig odajuttatják. Pogány József azt mondta: "Majd ellátjuk mi Tormay Cécile dolgát."
Megköszöntem az intelmet és tudtam, hogy nem fogom követni. A végzet akkor méri ki az emberi sorsokat, mikor a hazaszeretetet a lelkükbe teszi. Mentői többet ad belőle, annál súlyosabb a sors, melyet kimér.
Este fele sajátságos telefonbeszélgetést hallottam a szobámból. A házvezetőnő telefonált a vőlegényének, akiről többször említette előttem, hogy sofőr. A csinos fiatal személy január folyamán túlzott bérigények miatt elhagyta a házunkat. Aztán rövid idő múlva megint kérte, hogy egészen jelentéktelen béremeléssel vennők vissza. Akkoriban nem lepett ez meg. Mialatt akaratlanul fültanúja voltam telefonbeszédjének, eszembe ötlött: vajon miért jött vissza? Odakintről behallatszott a hangja:
- Halló, halló, maga az? Hát visszajöttek? Nem volt baja a gépnek? Igen, Kiskunhalason is... sok fegyvert koboztak el, gépfegyvereket is? És elfogták őket? Tisztek voltak?

Megriadva hallgattam. Az ellenforradalom egyik vidéki fegyverraktárára tették hát rá a kezüket? Vajon érintetlen-e még a többi? Csak azután gondoltam saját magunkra. Ki ennek a nőnek a vőlegénye? Kinek a sofőrje? Bizalmatlanságot éreztem. De ekkor már nem jártak olyan idők, hogy az ember a személyzetéből valakit elküldhetett, akinek nem volt kedve elmenni. Eszembe jutottak levelek, melyeket véle küldtem a postára és soha se érkeztek meg. Arra is visszaemlékeztem, hogyha vendégek jöttek hozzám, véletlenül átment az előszobán. Véletlen lett volna? Vigyázni fogok, gondoltam magamban.... Ahogy felpillantottam, az ajtóban állt. Egy levelet tartott a kezében. Nagyon bizalmas, mondotta és furcsán nézett rám. Csak a saját kezébe akarta adni az ember, aki hozta.
- Bizonyosan valami koldulás lesz... De láttam a szemén; hogy nem hiszi. Meghívó volt a borítékban. Holnap délután megalakul végre Bethlen István pártja.

Február 19.

Egymás mögött mentünk gyorsan, sietve az esőverte utcákon. A házak rongyos ereszéből itt-ott vízesések zuhogtak a nyakunkba. Vay Gáborné jött mellettem. Ritoók Emma és Vera testvérem előttünk nyargaltak. Az Andrássy út felé tartottunk. Régen nem jártam ezen a tájon. A boltok kirakata üres volt. A házak falára ázott vörös cédulák tapadtak: "Holnap délután legyen mindenki az utcán."
- Ez azt jelenti, hogy mi ne legyünk ott, - mondottam, mikor az Operával szemben kiértünk Budapest legszebb utcájára. Faburkolatában nagy gödrök mélyedtek, a gödrökben arasznyi víztócsák álltak. Éjjelenként az önérzetes proletárok ebből a burkolatból visznek maguknak gyújtófát.

Sivár és ocsmány minden ami látszik és azontúl is szomorú az egész ország képe. Pozsonyt annektálták a csehek és a lakosság elkeseredett tiltakozó népgyűléséből vérfürdőt csináltak. Egy kicsi fiú felmászott egy lámpára és ki akarta tűzni a magyar lobogót. A cseh katonák, mintha verébre céloztak volna, lelőtték. A kis papírzászló lehullott a holt fiúcskával a magyar Pozsony földjére. Az elkeseredett tömeg puszta kézzel rohanta meg a katonákat, akik erősítést kaptak és utcáról utcára hajtóvadászatot kezdtek a magyarokra. Mikor pedig Barecca ezredes, a megszálló csehek olasz parancsnoka a kaszárnyába akarta visszavezényelni a vérengző országrablókat, puskatussal beverték az ő fejét is. És ahogy a csehek garázdálkodnak a Felvidéken, úgy garázdálkodnak a szerbek lenn délen és mindnél kegyetlenebbül az oláhok Erdély földjén. Nyílt utcán pofoznak meg magyar úri asszonyokat, papokat és aggastyánokat. Akasztatnak, kínoznak, felvágják a magyarok hátát, sót tömnek a sebbe, aztán összevarrják a vérző húst és úgy hajtják korbáccsal világgá a szerencsétleneket. Az önkéntes székely és erdélyi magyar zászlóaljak pedig hiába kérnek támogatást a kormánytól, véreik megmentésére.
Böhm Vilmos és Pogány József nem adnak. Károlyi pacifizmusról szónokol, Kun Béla meg osztályharcot proklamál a budapesti kaszárnyákban.

Dinamit van a föld alatt. Tompa robbanások hallatszanak nap-nap után. Ebben a feszült viharterhes levegőben mondotta el ma előttünk gróf Bethlen István, pártja toborzó beszédét. Mindössze százan lehettünk. Szilassy Aladár elnökölt és okos, bátor szavával megvilágította a ma képét. Utána Bethlen István állt fel. Emlékezetemben egész mondatok csengenek tovább. ... "Úgy látom Magyarország mai helyzetét, mint ahogy a római író látta Pompejit utolsó óráiban, amikor tüzes láva borította el a polgárok évszázados munkáját... Ezer éven keresztül sok katasztrófát élt át nemzetünk, de talán soha súlyosabbat, mint éppen a mai... Elérkezett az ideje annak, hogy a gyűlölet szava helyett a szeretetet hintsük a nép lelkébe... Gyűlöletből megélhet egy kormány, de a nemzet csak szeretetből élhet. És mi egyéb a szeretet, mint a nemzeti érzés. Ha ezt az érzést a magyarban nem ingatták volna meg, másképp állna a nemzet az egész világ előtt... A Nemzeti Egyesülés pártja a polgári pártokkal együtt kívánja a nemzetet kivezetni abból az útvesztőből, amelybe szerencsétlensége folytán belekerült!"

Éljenzés hangzott. Aztán reám került a sor: Nem az ujjongók, hanem a régi megszentelt kötelességek hívnak minket asszonyokat a politika mezőire. Nem is politika az többé, hanem országmentés. Ahol azelőtt elég volt egy akarat, ott ma kettőre van szükség. Odateszi hát a magyar asszony az ő magyar akaratát a magyar férfi magyar akarata mellé ..."
A gyűlés folyamán többen észrevettük, hogy az egyik gyorsíró sajátságosan mosolyog. Ez a fiatalember alighanem izraelita volt és miután az utolsó szót leírta, feljegyzéseivel együtt eltűnt. Csajthay Ferenc, a Budapesti Hírlap hazafias főszerkesztője vállalta, hogy megkeresi őt, de mire reáakadt, a gyorsíró már minden connectúra nélkül kiszolgáltatta a kőnyomatosnak az ülés lefolyását.
Ők mindenütt ott vannak és mi még mindig nem tanultunk.

Február 20-22.

Ha az ember utána pillant a napoknak, egybe olvadva látszanak, mint a sorban járó távolodó emberek. Pedig egyenkint külön-külön mentek el előttünk és mindegyiknek megvolt a maga arca. Régen mosolyogtak a napok és valami szépet és fiatalt mondtak... Most más lett minden. Némelyik nap erősen, keményen ránk mered, némelyik félrefordul, de azért érezni, hogy gonosz kifejezése van az arcának, némelyik pedig fenyegetően akkor is visszanéz, mikor már odébb ment.
Ilyen napok ezek a mostaniak. Mikor elmúltak, még mindig visszanéznek és olyasmit mormognak, hogy ennél is rosszabb, ami mögöttük jön. De az
Ember nem akarja hinni; józan esze vitatkozik a jövendölésekkel, mert szinte nem bírja többé elviselni a sötétségeket. Az útvesztőknek is van végük és ha nincs, összetépjük bozótos sövényüket, átgázolunk rajtuk, véresen, megsebezve, akárhogyan, csakhogy a szabadba jussunk.

A tömegek kiábrándultak Károlyi köztársaságából. Jobban éheznek és fáznak, mint valaha. A történelem mindig új életformákra kényszerül, ha a kenyér elfogyott és csordulásig van a nyomor. Törvényszerűleg másnak kell jönnie és mi más egyéb jöhetne, mint a nemzeti feltámadás? A reménység, mely most semmivé lett, valósággá kell, hogy legyen márciusban... Ezt mondjuk magunknak, hogy élni és dolgozni bírjunk. Pedig köröskörül mást suttognak az utcák, olykor ordítják is és csütörtökön bevérezték magukat, hogy bizonyítsanak.
Kun Béla tábora összehívta a munkakerülő csőcseléket. Minket szétvernek, ha összegyűlünk. Őket nem bántja senki. Hol a házbérfizetés ellen izgatnak, hol a hadirokkantaknak sugalmaznak tébolyodott követeléseket, most a munkanélkülieken van a sor.

A földekben elrothadt a burgonya és száron maradt a tavalyi tengeri. A városban nincs, ki utcát seperjen, szemetet fuvarozzon, zsákot emeljen. A pályaudvaron éhező tisztek rakodnak ki. Megszállt területek elüldözött hivatalnokai napszámba szegődnek a falvakba. És ezalatt a kommunisták a Vigadó nagytermében beszédekkel udvarolják a naplopó csőcseléket: "A hosszú vérfürdő után váltatok munkanélküliekké, ütött az óra, fogjatok fegyvert."
A csőcselék a Visegrádi utcába vonult és Kun Béla Vágó és Szántó nevű egyénekkel és Szamuellyvel lázított és felfegyverezte a népet.
Üvöltve ömlött ki a Visegrádi utcából a körútra a vad tömeg. Fegyveres asszonyok. Kézi gránátos suhancok hömpölyögtek a menettel: "Éljen a kommunizmus" bőgték ütemesen, ahogy léptek. Valaki elkiáltotta magát: "A Népszavához, menjünk a Népszavához!"
És az a tömeg, amely a szocialistáktól tanulta meg" hogyan rombolja le a keresztény lapok és a polgári sajtó" szerkesztőségeit, most a szociáldemokrácia mindenhatóvá növelt újsága ellen intézett rohamot. A rombolás ösztönei előtt nincsenek kerítések. A megriadt szocialista párttitkárság lélekszakadva mozgósította a rendőrséget és a karhatalmat. De mire a tengerészek és a népőrségek a "Népszava" szerkesztőségét környező utcákba értek, már véres volt a kövezet. A tüntetőket ötven rendőr várta a Népszínház utcában. A tömegből a rendőrökre lőttek. Ez volt a jeladás. Örült lövöldözés támadt, a házak ablakából, a padlásokból gépfegyverekkel lőtték a szerencsétlen rendőrséget, kézi gránátok zápora hullott a Népszava épületére. Előkészített csata volt. Ott akarták a kommunisták kipróbálni az erejüket.

Nem sikerült... A kommunista vezérek a háttérben maradtak és a csőcselék vezető nélkül, magára hagyatva olyan véresre verte a fejét, hogy egyelőre elment a kedve új próbálkozástól. Úgy mondják, nyolc halottja van az utcai csatának és száznál több súlyos sebesültet vittek a kórházba.
Sötét este volt és még mindig hallottuk a Népszínház utca irányából a vad lövöldözést. Elvétett puskalövések belehúzódtak még a csütörtökről péntekre virradó éjszakába is. Aztán a pénteki lapok hozták a hírt, hogy hajnal felé letartóztatták a kommunisták vezéreit. Samuelly Tibor szobája üres volt. Csak egy papírlapot találtak az asztalán: "Édes apám ne keressen, bajok vannak, elutazom." A többiek javarészt hurokra kerültek. Kun Bélát a lakásán tartóztatták le. A toloncházban aztán, a bajtársai halála felett elkeseredett rendőrlegénység majd agyonütötte. Csak úgy mentette meg az életét, hogy halottnak tetette magát és a rendőrök ott hagyták zárkájában, mielőtt végeztek volna vele.
Tegnap a "Népszava" elleni tüntetés miatt általános sztrájkot rendezett a szociáldemokrata párt. Betiltotta a munkát. Megállt a főváros vérkeringése, leeresztették a boltok vasredőnyeit, még a vendéglőket és a kávéházakat is becsukták. Olyan volt a főváros, mintha megvakult volna. Szürke csukott szemhéjak takarták el utca, hosszat sok üveges szemét. Forgalom nem volt. Eltűnt valamennyi jármű. Az aszfalt felett csak a géppuskák csöve meredezett. A körutak torkolatánál gúlába rakott puskák körül katonák ácsorogtak.

Menetek jártak mindenütt. Egy csoporttal én is találkoztam. Vörös zászlók alatt vonultak a Rákóczi út felé. Sokan voltak, lehettek talán ezren is. A legtöbbjén véres fehér kötény volt. Hatalmas bárdokat, ökörszarvakat, késeket, taglókat lóbáltak a fejük felett és minden véres volt. Úgy néztek ki, mintha máris legyilkolták volna a fél várost és üvöltve hangzott amerre elhaladtak: "Éljen a proletár szociális forradalom!" .
- Kik ezek a barátságos emberek? - kérdeztem egy boszorkányképű asszonytól, aki lelkesülten integetett feléjük a járda széléről.
A húsiparosok, - mondotta büszkén, - szociáldemokraták...
A kommunisták sem pihentek ezalatt. Fegyveres csapatokban fenyegetőztek a rendőrségen és a toloncház előtt. Kézigránátokkal indokolták a követelésüket és kívánták: helyezzék azonnal szabadlábra vezéreiket és adják ki nekik a rendőröket, akik Kun Bélát elverték.

Közben történnie kellett valaminek; ami nem látszott. Mára megváltozott a szociáldemokraták sajtójának a hangja és a kormány dühösebben fenyegeti meg az ellenforradalmat, mint tette valaha, Bethlen István zászlóbontását nagyobb bűnül állítja oda, mint a kommunisták gyilkos tüntetését. A Népszava hirtelen pálfordulással most egyszerre azoknak a rendőröknek a szigorú megbüntetését követeli, akik Kun Bélát elverték, míg Bethlen pártjáról és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéről fenyegetően írja: "Az egyik oldalon a férfiak, a másikon az asszonyok hallatják ismét a hangjukat s mert a forradalom nem dolgozott még akasztófával, olyan szemérmetlen és merész akcentust adnak ennek a hangnak, mintha a forradalom védelmének eszközei közül egyáltalán ki volna zárva az akasztófa ...

És míg a szociáldemokrácia lapja, így ír, az "Az Est' című lap, mely az utóbbi hónapokban büszkén nevezte magát hasábjain az októberi forradalom egyik előkészítőjének és felidézőjének, most mintha egy második forradalmat készítene elő olvasói lelkében, hangulatot csinál Kun Béla mellett, amennyiben cikkeiben szánalmat ébreszt iránta.
A kormány magatartása is egyre megfoghatatlanabbá lesz. Károlyiról most már hangosan beszélik a városban, hogy érintkezik a kommunistákkal. Tegnap telefonon érdeklődött kifogástalan ellátásuk iránt. Aztán üzent nekik bizalmas tanácsadói: Kunfi és Landler Jenő útján és a feleségét is kiküldte hozzájuk. Károlyi Mihályné Jeszenszky titkár kíséretében, akit Károlyi szárnysegédének szoktak nevezni, ma meglátogatta a gyűjtőfogházba átszállított Kun Bélát. Virágokat vitt neki! És maga, gondoskodott róla, hogy a letartóztatott kommunisták ruganyos matracot, tollpárnákat, pokrócokat, jó élelmezést és dohányt kapjanak.

Károlyi, a bűnös nagyravágyó egyre érthetetlenebb lesz. Uralkodni akart; hogy uralomra juthasson, tönkre kellett tennie a hazugsággal elbódított Magyarországot és szövetkeznie kellett az ország minden ellenségével. Megtette. Kegyetlen, gyalázatos logika van ebben, de van benne logika. Hogy azonban most a saját hatalma ellenségeivel szövetkezik, ebben mintha már csak sötét gyöngeelméjűség lenne. Minden megnyilatkozásába belekeveredik ez a gyöngeelméjűség és egyre torzabb jelenségekben nyilvánul úgy nála, mint a feleségénél. Önkénytelenül a kis történetekre, gondolok, melyek róluk, keringnek.
Múltkoriban mozgóképfelvételt csináltattak a királyi várban jövendő bevonulásukról, amit megvalósítani azonban nem mernek. Károlyi valóságos színházat rendezett, vörös szőnyegeket vonatott, udvari libériában lakájok álltak sorfalat és feleségével, színészek közreműködése mellett pompában bevonult. A felvétel elromlott. Elölről kezdték és még egyszer eljátszották a komédiát... Aztán egy másik eset híre járta be a várost. Károlyi Mihályné jótékonykodni akart. Elszabdalta hát a királyi asztalneműt és a szentkoronás, címeres damaszt terítőkből használhatatlanul kemény pelenkákat csinált proletárgyermekeknek.

A Szent György téren katonazene játszott. A Marseillaise harsogott a trombitákból. Mint egy varázslattól, hirtelen kinyílt a miniszterelnöki palota egyik ablaka. Károlyi Mihályné mélyen kihajolt és hajlongott és leintegetett a térre. A zenekar ezután a magyar Himnuszt kezdette játszani, Károlyiné azonnal visszavonult és nagy sietséggel becsukta az ablakot...
Estélyeket rendeznek odafenn a várban. Az igazi magyar társadalom, mely visszavonultan, szinte gyászban él, már egyáltalán nem érintkezik Károlyi Mihályékkal. Ezen is segítenek ők könnyű szerrel. Az újságokban híreket adatnak le estélyeikről és a megjelentek között nyugodtan közöltetik azoknak a nevét is, akik az utcán már nem köszönnek nekik.
Múltkor egy ilyen névsorban legnagyobb megütközésemre a saját nevemmel is találkoztam. Sajtó útján akartam tiltakozni, de lap nem akadt, amely helyet adott volna.
Károlyi Mihály a napokban két olasz úr tiszteletére, akik mint magánemberek rokonaik látogatására jöttek ide, hivatalos díszebédet rendezett a királyi várban, mely ízléstelenségében minden egyéb ízléstelenséget felülmúlt. Az ország gyászol, tüzelő nincs és sok házban nincs: mivel világítani az éjszakákat. A vár azonban fényárban úszott. A köztársaság miniszterei jelen voltak feleségükkel. Az ebédet abban a teremben szolgálták fel; melynek falán az 1867-iki koronázás képe függ. Az asztalon Ferenc József monogramjával szőtt abrosz volt; az ezüstön, a tányérokon a királyi korona. A királyi várban, a királyság emlékei között, a király készleteivel, így adott ebédet a köztársaság úgynevezett elnöke ámuló idegeneknek, akik előzőleg azt hitték, hogy egy magyar nagyúr vendégei lesznek és csak egy nevetséges parvenüt találtak. Másnap humorosan adták elő a történteket és hírét nevetve vitték magukkal hazájukba.
Mindentől elszakadtak ők ketten. Károlyit nem tartja többé semmi. Ma már az hírlik róla, hogy a magyar tisztek gyilkosát, Samuellyt ő rejtette el múltkori szökése után a törvény elől. Károlyi Mihály a hazugságon kezdte és a becstelenségeken át most a piszokba süllyed. Ha gátat nem vetnek neki hamar, félős, hogy magával rántja a nemzetet is.

Február 23.

Éjfél elmúlt, Anyámtól elbúcsúztam éjszakára. Csendes az utca, a szobám hideg. Ennél az íróasztalnál, de hányszor képzeltem el nem létező sorsokat és mialatt szőttem a mesét, valósággá lett számomra. Most olyan furcsán megváltozott minden. A képzelt sorsoknál keményebb az élet és nem egyszer saját valóságom tűnik fel mesének és mintha kívülállón a nézném, szerinte távolból látszik...
Ma reggel a kormánynak egy új törvényét közölték a lapok, mely szembe száll minden ellenforradalmi törekvéssel és módot ad a hatalomnak arra, hogy ártalmatlanná tegye azt, aki a törvény szava szerint veszedelmes a forradalom vívmányaira és a népköztársaságra. Ez hát annyit jelent, hogy a ki közülünk útjukban van, azt rövidesen elfogathatják.
Délfelé járt az idő, mikor megszólalt régen néma telefonom. Magam mentem a készülékhez. Unokatestvérem, Kozma százados felesége beszélt. A hangja, bár nyugodt akart volna lenni, feltűnően izgatott volt.

- Knöpfler szeretne veled beszélni. Fontos. Sürgős. - Hát jöjjön ide.
- Most nem lehet. Figyel az anyós. Gyere te, az utcánkban találkozunk. Letette a kagylót. Magunk között a rendőrséget hívtuk anyósnak. Figyel?... Vajon mi történhetett? Mit akar velem közölni Gömbös, mert hiszen Knöpfler az ő titkos neve. Bizonyosan a Movere vonatkozik . Az újságban olvastam, hogy a hadügyminiszter indítványára a tegnapi minisztertanács elrendelte feloszlatását.
Soha se megyek el úgy otthonról, hogy Anyámtól ne búcsúznék. - Csak aztán idejekorán haza gyere, mondotta, mikor köszöntem neki.
Ebédre voltam híva rokonaimhoz. Anyám tudta, hogy oda megyek;
nyugtalanságot éreztem benne mégis. - Ha jobb szereti, hát inkább lemondok. Nem, csak eredj; mondotta és hirtelen megváltozott az arckifejezése. - Tudod nekünk öregeknek jól esik néha egyedül lenni. Olyankor a magunk kortársaival, vagyunk, akik már nincsenek: Te pedig, eredj a magad kortársai közé, akik még megvannak.

Olyan kedvesen tudta ezt mondani, hogy végül szinte úgy rémlett, öröm neki a magányos vasárnapi ebéd. Elérte célját, könnyebb szívvel mentem el. Hideg szél fújt végig a Baross utcán. Unokatestvérem, a férje és Pekár Gyuláné jöttek felém. Kis távolságban Gömbös Gyula követte őket Elkísérjük egy darabon. - Gömbös is mellém szegődött.
- A tegnapi minisztertanács elhatározta, - mondotta halkan, hogy internálni fognak minket. Bethlent, Barthát, Unnánczyt, Mikest, Wekerlét... magát is. Megint az az érzésem volt, hogy nem rólam van szó és kívülállón hallgatom ezt.
- Károlyi Debrőn van, az elfogatási parancs az íróasztalán fekszik, csak aláírásra vár. - Mit szól hozzá? - Semmit, - feleltem és szinte elcsodálkoztam, hogy milyen közömbösen veszem, - azon gondolkozom, hogy kik fogják folytatni helyettünk.

Egy darabon még kísértek, aztán elváltunk egymástól. Gyalog vágtam át a városon, szerettem egyedül lenni, gondolkozni akartam. Tervet kellene csinálnom, intézkednem kellene minden eshetőségre. Ezer kérdést éreztem nyüzsögni a fejemben és mégsem jutott időm semmi elhatározásra, mert egész úton Anyámra, gondoltam, egyedül csak reá.
Lilla sógornőm szüleihez, Tschögl Gusztávékhoz mentem, jó kedves barátaimhoz. Mikor feketekávénál elmondtam a hírt, melyet Gömböstől hallottam, szinte az ő arcukról riadt felém, ami fenyegetően állt a hátam mögött. Esteledett, mire hazaértem. Mikor befordultam az előszobán, szólt a telefon. Burkoltan, mint ahogy az most szokás, Barcsay Andomé beszélt.
- Idejött a szabóném, elhozta a divatlapokat, azonnal indul hozzád, kérlek ne menj el hazulról, míg oda nem ért.
"Néhány perc múlva benyitott a szobámba a férje. Ő a függetlenségi pártkörben hallotta...
- Ma éjjel valószínűleg letartóztatják. Mi terve van? Többi társa, úgy tudom, nem szándékozik menekülni.
- Én is maradok, - mondottam és megköszöntem barátságát. Közben jött Géza testvérem. Aztán Kozma Miklós, a felesége és utolsónak Gömbös érkezett.

Ekkor már tíz óra felé járt az idő. Anyám kihivatott. A vacsorám régen várt az asztalon. Hirtelen ettem, mialatt ő figyelmesen nézett rám: - Mi történik itt. Miért maradnak? Valami baj van? Ne titkolózzatok előttem.
Igyekeztem megnyugtatni, bár láttam, hogy nem hiszi, amit mondok. Felsóhajtott. - Hát akkor eredj a vendégeidhez, de ne maradjanak már soká. Barcsay elment, a testvérem is. Gömbös miután átadta egy közös barátunk üzenetét, leverten mondotta: - A többiek úgy határozták, hogy maguk közül senki se szökik. Csak engem küldenek ... majd onnan dolgozom a kezükre.
Aztán mindent megállapítottunk. Mikor Gömbös felállt, kivette gomblyukából a kis Move-jelvényt, egy cserfa koszorúban fehér mezőn három szó: "Becsülettel a hazáért." - Őrizze meg emlékül, magánál senki se viselheti több joggal.
- Isten vele. Ha élünk, tudom, hogy még hallani fogunk magáról, - mondottam a küszöbön.
Elmentek. Odalenn nyílt előttük a kapu. Vajon nem várakoznak-e rájuk kinn a sötétben? Egy darabig az ablaknál hallgatództam, de a lépések zavartalanul távolodtak lefelé az utcán."
Bementem Anyámhoz. Nem emlékezem rá, hogy valaha is ilyen izgatottnak láttam volna: - De hát mért nem mondod meg? Hiszen érzem, hogy valami történt.

- Gömbös búcsúzni jött, mert külföldre szökik... Másra tereltem a szót. . Sokáig elbeszélgettünk és ő lassan-lassan megnyugodott. Vagy csak áltatott, hogy én is megnyugodjam? Aligha, ő soha se mutat mást, mint amit gondol.
Az órák sorra lassan verték el az éjfélt. És most már itt ülök az íróasztalomnál és képzelt sorsok helyett; a saját sorsom kószál a fejemben. Ki tudja, holnap megírhatnám-e még, amit ma elmulasztanék?
Egy kis bőröndbe összecsomagoltam a legszükségesebb dolgaimat. Közben megint ütöttek az órák. Egyet ütöttek, mintha a holnap kapuján koppantott volna az idő.

Február 24.

Az internálások híre ma már elterjedt a városban. Aggódni kezdtem, hogy Anyám valaki mástól hallhatná meg, mi vár reám és elhatároztam, megmondom neki. Ebédnél ültünk. Ő nem tartozik azok közé, akiket rossz hírekre elő kell készíteni. Amikor mondtam, egy kicsit halvány lett és egy darabig a szokottnál merevebben tartotta a fejét. De azért fegyelmezett nyugalma, megmaradt most is és rendelkezett önmaga felett. Nem okolt senkit és rám se neheztelt, hogy ilyen szomorúságot okoztam neki.
- A kötelességedet teljesítetted; soha se vártam mást tőled. - És ennél több elismerést kevésszer adott életében.

Egész délután otthon maradtam. Anyámnál üldögéltem és azokról az időkről beszélgettünk, mikor minden egészen más volt, mint most. Ha a csengő szólt, ha ajtó nyílt, ha lépések jártak, mindannyiszor megrándult a mellemben valami. Délután egy autó állt meg a ház előtt... Egy darabig ablakaink alatt dorombolt. Értem jöttek-e?
Eljutottunk hát oda, hogy Magyarországon ma már hajtóvadászat folyik mindenütt az ellen, aki még magyar mer lenni. A Felföldön a csehek, Erdélyben az oláhok, a Délvidéken a szerbek, a még fennmaradó területen pedig az úgynevezett magyar kormány üldözi a magyarokat.
Csengettek odakint... Semmi, csak egy levelet hoztak. Aki nem próbálta, nem tudta mi az, mikor az ember szabadsága már nem egészen az övé és bele akarnak szólni idegenek.

Az estét is Anyámmal töltöttem és mint régen, gyerekkoromban, utána indultam, ha a szomszéd szobába ment. Nem mozdultam mellőle. Vacsora után egy csomó levelet vittem be hozzá, szerettem volna, hogy elrejtse saját
dolgai között, ne akadjanak rá, ha még egy házkutatásra kerülne a sor. A leveleknek nem volt politikai, vonatkozásai. Kihűlt messze levelek voltak; melyeket nem olvas többé az ember és amelyeket mégsem bír elégetni, mert jó róluk tudni, hogy még itt vannak. Elmúlt tavasz holt levelei. Irtóztam volna, hogy idegen, durva kezek érintsék.
- Oda tedd, - mondotta Anyám és a zöld függönyös üveges szekrényére mutatott. Mialatt hátul a legfelső polcon bedugdostam a kis csomagokat, szemem megakadt egy nagy dobozon, melyre egy cédula volt kötve. Az ő szép írása látszott rajta: Régi szalonszekrény holmi...
- Szabad? - kérdeztem, - nézzük meg. - És ő bólintott.

Mintha elmúlt messze gyerekkorom minden vágyát és tiltott játékszerét kaptam volna a kezembe, magamhoz szorítottam a dobozt, hogy kár ne essék benne. És aztán az ernyős lámpa világában az asztal felett összedugtuk a fejünket. És egyszerre halkan, csendesen kinyíltak előttem a gyermekévek lakásának magas; fehér szárnyas ajtai a régi házban: Egyik a másik után nyílt és mint egy szelíd varázslatban újra láttam a hajdani szobát; a szalonszekrényt a fehér kandalló mellett, az aranykeretes ódon kép alatt.
Lassan, óvatosan göngyöltük ki a selyempapírosban régen alvó kis holmikat. Anyám csomagolta el őket, mikor idejöttünk lakni, és a szekrény nem fért el többé a kisebb szobában. Azóta soha se láttam gyermekkorom kincseit és évről évre zavartalanul szépültek az emlékezetemben.

A kis Marquis de Saxe kidugta fehérparókás fejét és előkerült dédatyám tubákos szelencéje is, mely egy cincogó régi dalt tudott és a görögös empire füstölő mécses és a hosszúnyakú flakon, melyben még ma is elmúlt parfümök kísértete bujkál. Ott volt a második: császárság selymes parádéjában a régi párizsi névjegytárca, a százesztendős pici gyöngyház íróasztal és a gyöngyházdézsa, amelyen kis festett tájkép látszott. Egy külön papírosban bújtak meg Ferenc József korabeli udvari ebédek emlékei. Kővé keményedett cukrok és rájuk ragasztva Erzsébet királyné legyezőjével és fiatalon az öreg király és Rudolf trónörökös, Stefánia szőke feje mellett. Egy kicsi kocsi is volt a holmi között, selyem párnán állt, arany palackok, szőlőfürtök voltak benne. Az áttört arany pillangót is megtaláltam. Aztán egy bűbájos kis porceláncsoport került elő. Egy porcelán toiletten a tükör előtt pici majom ült és tükröződött. Mögötte nevetgélő rokokó dámák álltak és az ő összebúvó fejecskéik is látszottak a tükörben.
Egyszerre öntudatlan mozdulattal a hátam mögé tettem a kezemet. Messze gyerekkor, szép tündérmese ...

Emlékszik-e, Mama? Ezt csak hátratett kézzel volt szabad megnéznünk. - Nevetni kezdtünk mind a ketten és ebben a pillanatban nem létezett semmi, semmi más a világon. És a kinyílt szárnyas, fehér ajtókon túl hirtelen, megláttam magamat: egy vásott szőke gyereket, ahogy áhítatosan ágaskodva néz fölfelé és láttam szép fiatal Anyámat, kezében a majmos porcelántársasággal.
- Emlékezik?... És az emlék gyönyörűen vitt vissza bennünket szép csendes időnkbe. Anyám mesélt: Hatvanegyben hoztam Parisból, ezt mama adta, ennek a párját Eugenie császárné vette meg ... A doboz legalján még egy kis csomag hevert. És, ekkor, utolsónak előkerült elfeledett kis szerelmem: a sárga ruhás dáma, kedvenc porcelán figurám.
Csalódást éreztem. Semmiféle jel nem volt rajta, a származásával sehogy se dicsekedhetett. Furcsa, akkoriban sokkal szebbnek és pompásabbnak láttam öt fénylő sárga porcelán krinolinjában. A krinolin szétterülő szélén állt a pici dáma és ezért nem volt, szüksége lábakra. A haja barna volt, a dereka mulatságosan vékony.
Mialatt néztem, egy pillanatig magam se tudtam, hogy mi történt. Kellemetlen érzés fogott el. Aztán ráeszméltem. Az utca csendjéből lépések hangzottak fel. Megálltak a ház előtt. A sötét lázadó városból jöttek és úgy rémlett, most velük várakozik odakinn a város; amelyről megfeledkeztünk. A kapucsengő csilingelt. Ettől hangtól visszahozhatatlanul szétszakadt körülöttünk a bűvölet. A gyerekkor képe összedőlt és a régi ház szárnyas fehér ajtói becsukódtak hirtelen, egyik a másik után ...

Anyám keze megállt az asztalon. Mozdulatlanul ült a zöld karosszékében és kissé feszes fejtartással, félre fordult, mintha maga mögé hallgatódznék. Nem szóltunk egy szót sem, de tudtuk egymásról, hogy egyet gondolunk.
Olyan nagy volt a csend, hogy felhallatszottak a házmester álmos lépései a kapu aljából. A kulcs fordult. Beszéltek odalenn. És a szoba falán áthallatszott az is ahogy a lépések felfelé haladtak a lépcsőn. Megállnak-e az első emeleten itt minálunk? Tovább mennek-e? A lélegzet elhalkult, hogy zajt ne üssön.
Tovább mentek.
Anyám feszült fejtartása feloldódott és csendesen hátra ereszkedett a székében. Vajon hány óra lehet? - mondotta kis vártatva. Én pedig egymás, után bujtattam el a dobozban a régi szalonszekrény kincseit. Ki tudja, látni fogjuk-e még valaha? Ha összetörnék, ha elvinnék őket? Szinte búcsúztam tőlük, mindegyiktől külön. Mostanában mindig, mindig búcsúzik az ember.

Február 25.

Vajon mire várnak?
Elmúlt az éjszaka és a nap is és még mindig szabadon járok. Eddig senkit sem fogtak el. Azt mondják, Pogány követelte a letartóztatásokat és Böhm Vilmos javasolta a minisztertanácsnak. Egyhangúlag elfogadták. A lecsukott kommunistákról is egyhangúlag határoztak. Már csak a látszat kedvéért tartják őket fogva, nem azért, hogy tőlük óvják meg a várost, hanem hogy őket óvják meg a bevérezett rendőrség bosszújától.

Mióta a bátor Arco golyója leterítette Eisner Kurtot, Bajorország zsidó kényurát, egyre idegesebb a kormány. Mióta Münchenben a munkások és katonák tanácsa, a proletárdiktatúra mellett döntött, egyre merészebb az itteni kommunista párt. Berlinből, Szászországból vörös hírek jönnek és mint távol rengések, megrázzák nálunk is a földet.
A nemzetgyűlési választások időpontját az antant követelése dacára, megint kitolták. Talán márciusban, talán áprilisban... Ha eljutunk odáig, nehéz lesz a harc. A kormányzó pártok soha nem látott terrorral dolgoznak. A "forradalom vívmánya": a sajtószabadság, a gondolat- és véleményszabadság, az egyesülés és gyülekezés joga, minden csak számukra létezik. A mi világnézetünknek nincs többé sajtója. A polgári irányú Pesti Hírlapot, mely szóvá merte tenni a munkakerülést és az óriási arányokat öltő munkanélküli segélyeket, összerombolta a kommunisták első szervezett csapata. Nemsokára sor került az Új Nemzedékre, a nemzeti eszme harcos hetilapjára, melynek hasábjain a költő Lendvai István bátran és szellemesen foszlányokra tépte és megbélyegezte Hatvany Lajos könyvét, az ő szégyenletes forradalmuk méltó krónikáját. Az Alkotmány és az új Lap szerkesztőségén és az Apostol nyomdán is végigsöpört a pusztítás.

Közben ugyanaz a sötét szellem, mely a rombolás kezét irányította, fojtogatón ránehezedett a lapok lelkére és agyvelejére. Szakszervezetekbe kényszerítette még azokat az újságírókat is, akiknek a nemzeti érzése tiltakozott ellene. A szakszervezet révén a destrukció típusai: Göndör Ferenc, igazi nevén Krausz Náthán, Molnár Neumann Ferenc és Gábor-Grün Andor lettek Arany. János hazájában az írott szó diktátorai. A jóérzésű sajtót és munkásait hirtelen elnémították és Rákosi Jenővel, a magyar publicisztika mesterével kilöktek újságírók Otthon clubjából a magyar szellemet. Mire hazaszeretetében Pallavicini György őrgróf a Déli Hírlap megvételével rést akart vágni a szocialista-kommunista szervezkedés falanxán, a terror már oly erős volt, hogy Fényes László fegyveres tengerészeivel akadályoztatta meg a lap birtokbavételét. Ezek után nem titok a többé, hogy a sajtószabadság lerombolása ugyanannak a kormánynak a támogatásával történik, mely a gyülekezési szabadságot vörös katonákkal, a véleményszabadságot pedig az internálási "néptörvénnyel" intézte el. Mi nem gyülekezhetünk: ugyanazok a vörös katonák verik véresre a gyűléseinket, akik a szerkesztőségeket rombolják. A szocialista párt mégsem meri megkérdezni az országot, nem lehet tudni, mit felel.

Azt ígérték: a boldogság hazáját hozzák el, Magyarország soha sem volt boldogtalanabb, mint most. A vidék hangulata az utóbbi időkben egészen ellenük fordult. Tenni akartak hát valamit. A földosztás délibábját vetítették a nép közé és Károlyi, aki egy nagy banktól már megelőzőleg sok milliós kölcsönt vett fel debrői birtokára, hangos kísérettel külön vonaton kivonult Debrőre és mozgóképfelvételek keretében az adósságokkal túlterhelt földre, mely tulajdonképpen már nem is volt az övé, fölvette a földigénylők nevét. Egy öreg parasztot szemeltek ki, mint első jelentkezőt: a Károlyi uradalmak egy régi cselédjét. Károlyi hangzatos beszédben ünnepelte, magát. Az öreg paraszt felelt. De nem a magáét mondta, betanították és mint ahogy a hír széthordta, így esett meg, hogy beszédjébe egy kis hiba csúszott:
- Én, - szavalta szegény öreg, - én, aki már a harmadik Károlyi degenerációt szolgálom.
A színpadi földosztáshoz a szociáldemokraták is küldtek képviseletet. Érzik, ha nem sikerül a józan magyar földműves népet megbolondítaniuk, elvesztik a választási csatát. A falvakban sok helyen megverik a szociáldemokrata agitátorokat. Az asszonyok tüzelnek ellenük: Istentagadók, hazátlanok...
A szociáldemokrata pártot ilyesmi nem ejti zavarba, lárvaprogramot vesz fel a vidék számára. Mióta Budapesten a szétszakadt kisgazdapárt egyik vezére, nagyatádi Szabó István bevonult a Károlyi-kormányba, a szocialista agitáció kisajátította vidéki használatra ennek a pártnak vallástisztelő és nemzeti jelszavait. A vörös emberes izraelita agitátorok, mielőtt a néphez beszélnének, letérdelnek a szónoki emelvényen, keresztet vetnek magukra és úgy tesznek, mintha imádkoznának.

Aztán azzal kezdik: Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus, mi szociáldemokraták is hiszünk a mindenható Istenben...
A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéhez csatlakozott nagy katolikus és protestáns női szervezetek a fenyegető "néptörvény" dacára folytatják a bátor munkát. Ma délelőtt ülésünk volt. Egybegyűlt az egész intéző bizottság, mind eljöttek, szinte mintha tüntettek volna. Ezek az asszonyok nagyok és nemesek tudnak lenni. Vajon utolszor vagyok-e velük?
- Ha valami megváltoznék, - mondottam - és nem lehetnék többé köztetek, kérem Kállay Erzsébetet, foglalja el a helyemet. És ha aztán rákerülne a sor és ő sem lehetne többé itt, álljon a helyére más és mindig más. A láncnak nem szabad elszakadnia.
A Mária utcai ház kis udvari szobájában komor, de elszánt volt a hangulat.
- Elfogadom a megbízást, - mondotta Kállay Erzsébet egyszerűen. Gróf Vay Gáborné és Vera testvérem jelentkeztek mellé segítő társakul. Ha kimaradna ő is, majd átveszik a helyét.
Zichy Rafaelné rám nézett, mialatt a többihez beszélt: - Van közöttünk valaki, akit el akar fogatni a kormány. Határozzuk el, ha megtörténnék, százezer asszonnyal megyünk fel a Várba, a Szent György térre és követeljük, hogy fogjanak el mindnyájunkat, mert mindannyian azt tettük, amit ő.
Most nem nevetett. És a nehéz utakon, amelyeken a téli világon átjártam, ennél szebbet alig adtak nekem.

Február 26.

Ma reggel korán csengettek a lépcsőház ajtaján. Lépések szaladtak odakinn. Kisvártatva bejött a német lány.
- Két katona kereste, kérdezték, Pesten van-e? Sürgős mondani valójuk volna. Azt feleltem, itt van, de elment hazulról.
Mialatt beszélt, arra gondoltam, tudni akarják, nem szöktem-e meg. Mostanában többször becsengetnek így napközben, kérdezősködnek s elmennek. Az utcán is követnek, néha feljönnek utánam még a lépcsőn is. A bekerített vad kínos érzése ez. Szinte kívánni kezdtem, hogy történjék valami. Ha kell, hát fogjanak el, de ez az ólálkodó kémkedés egyre elviselhetetlenebb. A városban azt beszélik, hogy már letartóztattak. Állandóan szól a telefon. Ismerősök kérdezősködnek, itthon vagyok-e?
Aztán Bethlen Istvánné hozta el a hírt, hogy az internálásokat egyelőre felfüggesztették, miután Szurmay Sándor volt honvédelmi minisztert, Uzsok hősies védőjét és Szterényit, a volt kereskedelmi minisztert letartóztatták. Éjjel autón mentek értük, elfogták őket a lakásukon és valamerre a Dunántúlra vitték.
Este pasziánszoztunk Anyámmal. A régi vakációs napok lidércfénye volt ez az este. Még holnap is itthon maradhatok ... A holnapután pedig mostanában már olyan messze van, hogy arra nem szabad gondolni, ha az ember élni akar.

Február 27.

Elfogták gróf Mikes János püspököt. És Szombathely hiába várja vissza őt. Volt egyszer egy érsek, ott lenn Kalocsán, a székesegyházban szent misézőt is hiába várták hívei. Kardot kötött, csatába ment és Magyarország hat püspökével együtt Mohácsnál elesett az érsek, Tomory, büszke vezér. De szelleme nem halt meg. Bujdosva jár a magyar histórián át, el-eltűnt, újra jött. Mikes Jánosnak hívják őt manapság.
Akik összeverődtünk a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége irodájában, róla beszéltünk ma délelőtt. Mikor egyszerre megjött a hír, hogy a szomszéd utcában kommunista katonák rombolnak és mindjárt idejönnek szétütni az asszonyok között.
- Menjünk innen, mondotta valaki.
- Én maradok! És Kállay Erzsébet és Magdolna és Szende Anna velem maradtak, minden eshetőségre; csak a gyűrűiket, az óráikat szerették volna menteni. Milos Györgyné vállalkozott, hogy elviszi magával. Az utcából kiabálás hallatszott fel. A házban lépések futkostak. Aztán elmúlt a délelőtt, de a vörös látogatók ma elmaradtak.
Délután Bethlen István jött értem. Türr Stefánia most érkezett Itáliából. Hozzá mentünk. Gyalogosan indultunk neki a városnak. Az utcán hallottam, hogy többen a nevünket mondták. Az ismerősök utánunk fordultak. Pulszky Garibaldi mentében kérdezte meglepetve: - Hát magukat nem csukták be?

A magyar Türr István Itáliában élő leánya, úgy hiszem, az olasz kormány egyenes megbízásából jött el hozzánk. Bristolbeli szalonjának szüntelenül nyílt az ajtaja. Új vendégek jöttek. Teleki Pál okos fanyar arca fordult be. Batthyány Lajosné jött. A szalonban egy fiatal olasz tiszt is volt, Pentimallinak hívták. Kitüntetések voltak a mellén. Miért kapta? És Doberdo és San Michele magyar halottjaira gondoltam. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mostanában a csehek olasz puskatussal verik agyon a Felföld védtelen magyarjait.
Mikor a háború alatt az amerikai seregek parancsnoka Franciaországban partra szállt, elkiáltotta magát: Nous voilá Lafayette!... Vajon a védtelen Kárpátokon át a csehek élén Magyarország földjére tipró olasz tábornok mondta-e: Itt vagyunk Tüköry... eljöttünk Türr István ...

Megvonaglott a kezem, mikor Olaszország katonájának oda nyújtottam. Pedig az idegen rokonszenves és jó szándékú embernek látszott. És Itália egykor második hazám volt, ifjúságom kedves régi barátai élnek a földjén és a népeink végzete közös utakon halad. Felejteni kell, de ma még olyan nehéz.
Mások jöttek. Vay Gáborné, Békássy Elemérné, Sztankayné Ivády Antónia, aki most szabadult a fogházból. Türr Stefániát akartuk informálni. De Károlyi és minisztertársai megelőztek. Saját maguk leplezték le magukat. Türr Stefánia végtelen megvetéssel beszélt róluk és megígérte, hogy kormányát felvilágosítja országunk kétségbeesett helyzetéről: Hiszen itt már jóformán bolsevizmus van...

Február 28.

Egészen szokatlanul hatott, hogy megint egyszer társaságban voltam, emberek között, komoly ok és cél nélkül. Semmiért, csak úgy mint azelőtt volt szokás. Türr Stefánia tiszteletére teára hívta össze barátait gróf Mikes Arminné.
A kapu mellett figyelő katonák ácsorogtak, mikor bementünk.
Hol vannak az egykori idők? Hová lettek a gondtalan otthonok? Selyembe borított sok tompa villanyfény. Szép ruhák finom vonalai, párizsi parfümök, egyiptomi cigaretták füstje. Virágok, tenger virág.
Most divatját múlta tavalyi ruhák járják, gyér világítás, szűkös fűtés, kapadohány-cigaretták. Parfüm nincs többé és egy bőtorkú vázában három szál bús virág. A magyar társadalomban nincs többé társas élet. Akik ma mulatni tudnak, azok nem magyarok. Meghalt a szalon; elkeseredett összeesküvők találkozó helye lett, ahol úgy beszélnek egymással az emberek, hogy hirtelen, sokszor maguk mögé néznek. Jóformán valamennyi magyar háznak megvan a maga kéme a cselédek között. Bizalmi férfiak, bizalmi nők... Tudjuk és nem tehetünk ellene.

Minden megváltozott itt, még a beszélgetés is. A szalonokban hajdan emberi furcsaságokról, zenéről, színházról, könyvekről, idegen országok messze városairól, ismerősökről folyt a szóbeszéd. Most azt kérdezzük egymástól:
- Hogy volt a fogházban? Volt már házkutatásod? Azt hittem, hogy már letartóztattak. És, ha valaki azt mondja: Örülök, hogy látlak!... Új jelentősége van ennek manapság.
Apponyi Albert gróf mosolyogva köszönt és melegen szorította meg a kezemet:
- Hát maga még szabadon jár? ...
Elutazása előtt még egyszer találkoztam Türr Stefániával. A Bristol
szálloda halljában beszéltem vele. Egy súlyos ígéretet tett. Megkísérli beváltani, ha visszatér hazájába...
Az olasz tiszt, akit személyes védelmére rendelt mellé az olasz kormány, idegesen mondta:
- Signora, figyelik magukat. Detektívek vannak itt. - Aztán olyan halkan igyekezett beszélni, hogy még én se halljam meg: - E pericoloso, - a szeme hirtelen mozdulatával, mintha rám akart volna mutatni. - Vigyázzon, mi elmegyünk, de ezek a szerencsétlenek, akik itt maradnak, a bőrükkel játszanak.
Ebben a pillanatban olyasmit éreztem, hogy már csak két fajta ember van a világon: a boldogok és a boldogtalanok fajtája. És ezek az idegenek úgy néznek ránk, mintha fél szánalommal és fél kíváncsian elmenően egy siralomház rácsos ablakán néznének be.

Március 1-5.

Még tél van, de a szelek láthatatlan messzeségekből olykor kezdődést ragadnak a levegőn át. Március ... lázak és lázadások hónapja. A földön fáradságok és nyugtalanságok kergetődznek. Áradó vizek nyargalnak. Nem látszik még, de a szemhatáron valahol már ott van a tavasz.
Kié lesz ez a tavasz? A mienk-e, vagy az övék? Baljóslatú jelek jövendölnek ellenünk. Egyre tisztábban rémlik a szörnyeteg, melyet Károlyi tábora októberben a sötétből előhívott és ma már megszámlálhatatlan karjával fogja át a várost Karmai belevájódnak Budapest húsába és ahol facsarnak, ott hangot adnak az utcák és mint a vér, kibuggyan a házakon a vörös zászló.

A Galileisták legutóbbi gyűlésükön már leplezetlenül elárulták, hogy kommunisták. Goszthonyi Mária és Brandstein Illésné kommunista nők izgatására a szocialista munkásnők a régi képviselőházban a vallásos és nemzeti szellemű iskola ellen tüntettek. Hock János kezdeményezésére szónoklások hangzanak a katolikus papi nőtlenség megszüntetése mellett. A katonatanácsokból és a hadügyminisztériumból lázító rendeletek nyargalnak szét az országba. Pogány utasította a csapattesteket, hogy bizalmi férfiak révén válogassák ki maguknak a legmodernebb gondolkozású tiszteket, a többit elcsapni készül.
Az új Városháza termében a munkástanács most már halált mondott a kisbirtokrendszerre és a földosztásra. A földosztás még valamennyire birtokban hagyta volna a magyarságot. De ez késleltetné az újfajta országhódítók terveinek a megvalósulását. Ők tehát szocializálni akarnak, Budapestről kormányzott termelési szövetkezeteket követelnek, melyeknek élére, az elkergetett magyar földesurak helyett, Kunfi szavai szerint "olyan egyéneket kell állítani, akik ennek az új Magyarországnak a szellemével vannak áthatva"... Tehát, úgy akarják megcsinálni a föld forradalmát, mint politikai forradalmukat. A kormánykerék után magát a hajót is birtokba készülnek venni.
A falakon belül, de a falakon kívül is rohamosan terjed a vörös pestis. Emlékezem az első kifüggesztett vörös zászlóra. Egy Rákóczi úti ház első emeletén bújt elő. Sokáig lógott magányosan, aztán követték mások.
Az októberi lázadás zászlódíszt parancsolt a városra. Szereplői szinte szadisztikusan örömet rendeltek el a nagy összeomlás órájában és Budapest gyáván viselte a ráparancsolt ünnepi díszt, mialatt körülötte darabokra tépték az országot. És azután sem merte levetni magáról: zászlósan úgy állt a pusztulásban idegen megszállók tiprása alatt, mint egy kifestett céda és a nemzet színei ellentétbe kerültek a lelkünkkel, sértették és csúfolták a gyászunkat. Amit most mondok, úgy hangzik, mintha egy örült beszélne: meggyűlöltem a színeket, amelyekért azelőtt meghaltam volna.

Most egyszerre rohamosan tűnnek el a vörös-fehér-zöld lobogók. De a nemzet bepiszkolódott színeit a haldokló ország fővárosa nem fekete zászlókkal cseréli fel. Egyre több lesz a vörös lobogó ennek a jellemtelen városnak az utcáin, mely mindig önmaga felett rohan el és sárba tiporja a múltját. Egykor szerettem ezt a várost és megírtam a regényét, hogy a művészetemen át megszeresse benne önmagát. Ma idegen lettem a falai között, nem érzek vele közösséget. Vádolom és megtagadom.
És ez a vád nem az uralomra jutott idegen fajt illeti, mely szívós kitartással, leleményesen, szorgalmasan, merészen tudta elérni céljait; de illeti az egész magyarságot és az egész nemzetet, mely könnyelműen, tehetetlenül és vakon feladta a tulajdon szívét: a fővárosát.
Minden előző hatalom és minden kormány felelős ezért. És felelősek azok a magyar politikusok, akik még mindig árnyalatokról vitatkoznak és nem látják, hogy ma már csakis színek vannak és nem érzik, hogy rövid idő múlva nem lesznek többé színek sem, csak egy szín lesz: a vörös.
Ettől a keserű gondolattól eszembe jut egy vörös katona. Szolgálatom volt odakinn a Keleti pályaudvaron. A vöröskeresztes terembe fegyveresek jöttek be. Egy szálas magyar legény volt a parancsnokuk. Elém állt és azt kérdezte, nem láttam-e kilencvenhat embert erre menni. Désről jöttek, fehérek, fegyverük van, nyomuk veszett.

- Nem láttam őket, - és a szemem megakadt a sapkáján. Széles vörös selyemszalag volt köréje varrva. - hová tették a vörös-fehér-zöldet?
- Elvesztettük a Piavénál, - felelte a katona. - Ott a fekete-sárgát vesztették el. A mi színeinket maguk tépték le. - Mialatt mondtam, erősen a szeme közé néztem. És az ember nem állta a tekintetemet. Lekapta a fejéről a sapkát és a háta mögé dugta:
- De hát miért is nem tesznek már végre valamit az urak... Az az érzés, mely elfogott, mikor a katona szavát hallottam, számtalanszor felriadozott azóta bennem. Néhány napja, mikor Lovászy pártja részéről történt közeledés a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéhez, eszembe jutottak a vádak, melyek elszórva hol egy munkás, hol egy katona szavából felcsattantak a vezetésre képtelen értelmiség és a politikusok örökös széthúzása ellen és így azt javasoltam a Szövetségnek, hogy ne vágjuk el eleve a közeledésnek útját.
Az idők olyan nehezek, módot kell adni legalább arra, hogy azok, akik ma a destrukció ellen küzdenek, megismerjék egymás útjait. Mikor Lovászy Márton egyik megbízottja azzal az üzenettel jött el hozzám, hogy pártvezére fel akarna keresni, azt feleltem, hogy ma délután várom látogatását.

Lovászy Márton, hajdan Károlyi leghívebb embere volt. Aztán kultuszminisztere lett. Nem régen kettészakította a Károlyi-pártot és szembe fordult a romboló hatalommal, melynek felelősségében hosszú időn át osztozott. Megjelenése nagy fekete benyomást teszi. Délszlávnak tartanám, ha nem tudnám, hogy magyar. Sűrű haja mélyen benőtt alacsony homlokába. Beszéd közben, mialatt a hangját hallottam, szüntelen arra kellett gondolnom, hogy ugyanez a hang kiáltotta el a magyar parlamentben: Mi antant-barátok vagyunk! Soha se hittem volna, hogy valaha is úgy fordulhat a sors, hogy őt szobámban fogom látni. Uralkodnom kellett magamon, hogy ezt a belső csodálkozásomat eltitkoljam.
Vay Gáborné és Kállay Erzsébet érkeztek. Leültek. Nem szóltak közbe. Én pedig a magyar asszonyok nevében azt kérdeztem Lovászytól, hajlandó-e pártjával a választást megelőzőleg a polgári pártokkal blokkba menni?
- A Nemzeti Egyesülés pártjával nem...
Aztán még egy kérdést tettem: - Biztosíthat-e arról, hogy Károlyival a megejtett választások után sem lép politikai összeköttetésbe?
Mialatt felelt, szinte olyasmit éreztem, hogy közben a könyökével ajtókat nyit maga mögött: - Váratlan fordulatok jöhetnek, a politikában nem létezik az a szó, hogy soha.
- Károlyinál, - feleltem én - nem politikáról, de hazaárulásról van szó. Egy emberrel, aki a zsebébe dugta Diaz fegyverszüneti feltételeit, melyek demarkációs vonalul az országhatárokat jelölték meg és Belgrádban oda dobta prédául az egész országot, a nemzeti érzés többé nem mehet együtt.
- Én is miniszter voltam, mikor az történt. - Talán nem tudott róla? Lovászy nem reflektált erre és rövidesen eltávozott. Mi hárman egymásra néztünk.

Március 6.

Egy öreg asszony állt a járda szélén és furcsa vinnyogó hangokat hallatott. Az emberek ránéztek és odébb mentek. Néhány utcagyerek csúfolódva ugrált körülötte. Mikor közelebb értem, láttam, hogy az asszony vak. Örökös sötétségéből szívrehatóan kérlelte az elhaladó lépéseket. Át akart volna menni a forgalmas utca közén, de senki se akadt, aki átvezette volna. Egy darabig figyeltem az embereket. Többnyire szegény nép járt arra. Munkások, munkásasszonyok. Keményen, részvétlenül mentek el mellette.
A marxismus proletárközössége jutott eszembe. Azok a tanok, melyek megölik az emberi közösséget, egyúttal megölik az osztályközösségeket is. Amely korok letépik a Megváltót a keresztről, mindig az emberiséget szegezik a helyére.
Megfogtam a világtalan asszony karját és átvezettem a villanyosok és kocsik zűrzavarán:
- Bizonyosan az urak közül vezet most engem valaki, - mondotta az asszony, - a mieink olyan kegyetlenek lettek még magunk között is...

Március 7-8.

Napról-napra élek. Nem hallgatnak ki, nem tartóztatnak le, vádjuk érvényben van ellenem, az elfogatási parancsot senki se tépte szét. Hogy miért tétováznak a végrehajtásán, nem tudom, mert sohase kérdezősködném szándékaik felől, sohase fogadnám el, hogy érdekemben közben járjanak. Sohase kérnék tőlük semmit.
Szabad vagyok és mégsem vagyok szabad. Az volt a tervem, Kecskemétre és Debrecenbe utazom az asszonyok dolgában. Figyelmeztettek, ha Budapestről el akarnék menni, szökésnek minősítenék és letartóztatnának. Mit tegyek?
A városban választásokra készülnek. Én is dolgozom, de már nem hiszek bennük. Mert aligha változtatna a helyzeten, ha minden terror dacára is, a nemzeti érzésű tömegeké lenne a többség. A szociáldemokrácia, mely az eszközökben nem válogatva, az egyenlő és titkos választójog világmegváltó meséjével lázította a munkásságot, most, mikor elérte és ítélete elé kellene járulnia, magyarországi hivatalos lapjában szó szerint azt írja: "ha a szocializmus bármi okból elvesztené a választási csatát, később kénytelen lesz fegyveres kézzel föllépni az ellenforradalmárokkal szemben" ... A választás már nem segíthet rajtunk. Másnak kell történnie.
És fog is történni valami. A levegőben érzik. Egy roppant húr feszül, ha elpattan, véresre csapja azt, akit ér.

Március 9.

A vörös ököl mindegyre jobban fenyeget és emelkedik. Barátságosan hol akasztófákra mutogat, hol pedig börtönnel kecsegtet. Ma reggel megint felém fordult a figyelme. A szociáldemokraták központi közlönye: "A vendéglátó ellenforradalom", címen kirohan azok ellen, akik a kormány tudta nélkül az antant megbízottaival szóba állnak és többed magammal ellenforradalmár informátornak nevez engem is.
A református teológia lépcsőházában adta ide valaki a lapot. Az Evangéliumi Diákszövetség tartotta hangversenyét. Felolvasásom dalok között volt a műsoron. A "Népszava" fenyegető cikke még a fejemben kószált, mikor a dobogóra léptem és a zsúfolt terem felfigyelt. A protestáns ifjúsághoz intézett szózattal kezdtem és azzal végeztem, hogy: minden hazafias szó, amely célt talál és minden hazaszerető tett, amely a célt szolgálja, egy-egy rögöt szerez vissza széttépett hazánkból. A Népszava ma reggel azzal támadott, hogy ellenforradalmár informátor vagyok. Nem tagadom, igyekszem informálni a külföldet a szavamnál is, a tollammal is. Egy cikket fogok felolvasni, melyet derék honfitársaink Leffler Béla és felesége Signe Liljekranz vittek ki Stockholmba a Svenska Dagbladet számára. A címe: Kiáltás egy nemzet vérpadáról. Önökre bízom, hogy eldöntsék, ellenforradalom-e ez az írás vagy hazaszeretet.

Mikor a felolvasásom végére értem, egy hang hatalmasan belekiáltott a terembe: Százezer ilyen ellenforradalmár kell! És felugrottak az emberek és temérdek hang ismételte: Százezer ilyen ellenforradalmár kell!
Egy hullám lendült át a termen, amely nő, emelkedik szerteszét az országban, míg szembe hömpölyögve jön egy másik hullám, amelynek a színe vörös. Melyik özönlik sebesebben, melyik szakítja át hamarabb a gátat? Csak idő kérdése az egész.

Március 10-11.

Egészen csendes volt az utca.
Lövöldözés nem hallatszott ma éjjel és részeg őrjáratok trágár ordítozása. Félkettő felé járhatott az idő, mikor lenn a Kőfaragó utcán egy kocsi jött zörögve egyre közelebb és megállt az ablakom alatt. Parasztszekéren csaknem jönnek értem? Gondoltam magamban, de azért mégis összekaptam az írásaimat és a könyvszekrényem alá dugtam. Odalenn ezalatt furcsa nesz hallatszott. Mintha valamit feszegettek volna. Aztán nehéz súlyt cipelő lépések topogtak. Hirtelen eszembe jutott, - hátha a pincénket fosztják ki? Eloltottam a lámpát és kinéztem az ablakon. Az utca jóformán egészen sötét volt. Egy szekeret és néhány emberi alakot véltem látni.
Ha elvinnék a szenünket! Összeborzadtam a hideg félelmétől. Lerohantam a házmesterhez. Kinyittattam a házkaput és kimentem az utcára. A mellettünk levő ház pincelejárójánál állt a kocsi. Egy asztalos műhelye volt a pincében. Onnan hurcoltak ki bútorokat az éjjeli cserkészek. Az egyik sötét alak elém toppan: Jó estét kívánok.
- Jó estét, - feleltem és korunk, önzetlenségével örültem, hogy nem a mi pincénket keresték fel. - Jó éjszakát, mondottam udvariasan. - Jó éjszakát, hangzott a válasz.
Csak mikor a kapu becsukódott mögöttem, jutott eszembe, hogy ezek a jó szándékú emberek leüthettek volna. Ilyen téli regék szövődnek most át a budapesti éjszakákon...

Március 12.

Még egy utolsó kísérletet tettünk a magyar asszonyok nevében. Ma délután lakásomon gyűltünk össze a polgári partok meghívott vezéreivel. Éreztük mind, hogy az utolsó órák vernek a fejünk felett. Éreztük, ha most sem tudunk egyek lenni, egy névtelen szerencsétlenségnek nyitunk kaput. Eljött Bethlen István és Ernszt prépost, Pallavicini György, Heinrich Ferenc helyettese, Hohenlohe és később Lovászy.
És mikor hosszú tanácskozás után mi asszonyok magunk között maradtunk, Batthyány Lajosné, Dessewffy Emma, Zichy Rafaelné, Kállay Erzsébet és Vay Gáborné, kétségbeesésünk mindössze három szegény szót talált: Hiába volt megint
Lefekvés előtt, mikor a házvezetőnő behozta Anyámnak a számadási könyvet, két szem fürkésző tekintetét éreztem magamon: - Fáradtnak tetszik lenni? Milyen sokan voltak itt, talán valami gyűlés? ...
Inkább ösztönből, mint tudatosan feleltem: - Azon tanácskoztunk, meg lehetne tartani ez évben a gyermeknapot?... És minden átmenet nélkül szinte önvédelemből kérdeztem: - Ugye Pogánynak a sofőrje a maga vőlegénye? Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem tagadott:
- Néha Pogányt viszi, néha Böhmöt. Csak ezt akartam tudni.

Március 13.

Sok ember állt az utca szegletén. A falakon megint egy új plakát színe rikoltozott. Egy óriási munkás látszott rajta, aki a magyar Parlament fölé hajolt. Festékes vödör állt a lábánál és csepegő ecsettel mázolta vörösre az Országház hatalmas kőépületét. A kép felett betűk szaladtak át. Mindenki szavazzon a szociáldemokrata pártra.
Örökéletű gránit és vörös festék... Ez mindent elmondott. Többet, mint amennyit akart ...
A múlt napokban egy kis cédulát ragasztottunk ki. Magyarország térképe volt rajta. Fehér mezőben zöld országhatárok és felette piros betűs írás:
A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. Ők szabadon tapaszthatják be öles hirdetéseikkel a falakat. A mienk tenyérnyi kis papír volt, kevés helyen megfért és még sem tűrték. Egy gyereket láttam, ahogy letépte.
- Miért teszed kis fiam, hiszen nem bánt?
- Húsz koronát kapok napjára, ha ilyen nemzeti színűeket tépek. Túl, odakinn köröskörül bántatlanul tépik össze idegen rablók az országunk földjét. És a fővárosunkban megfizetett magyar gyerekek tépik le a képét.
A jövő tépi össze önmagát.

Március 14.

Minden szenvedésnél jobban sajog ez... Annak a gyereknek az arca velem van, mióta láttam. Ki tette, hogy ennyire jutottunk?
Új tanító jár a gyerekek között. Egy démoni vörös árnyék ült fel a katedrára. Elveszi az utolsót is, ami vigasztalásul megmaradt. Sok év előtt a gyárakon kezdte, aztán a kaszárnyák udvarán ólálkodott, most már az iskolákba jár el. A tanító fennhatóságával szembe bizalmi fiúkat és leányokat állít és, odaad nekik mindent, amihez nem nyúlhattak azelőtt. - Hazugság és butítás volt, - súgja szüntelenül, míg odaadja az Isten fogalmát, hogy parittyával célba vegyék a szemét. Odaadja a haza gondolatát, eregessenek sárkányt széttépett térképe foszlányaiból. És odaadja nekik a szüleiket: Ne tiszteljétek őket. Kéjük borzongásából lettetek. Létetekben is csak a maguk gyönyörét keresték, nem tartoztok se hálával, se engedelmességgel nekik.

A démoni vörös árnyék egyre merészebben fenyegeti az erkölcsöt. - "Szabaduljon fel az emberi szellem" - mondotta Kunfi - és az iskolákban a vallásoktatás helyébe, a nemi felvilágosítás tudományát helyezte. Kicsi fiúk és kicsi leányok előtt, zsidó orvosnövendékek és doktorkisasszonyok tartanak erotikus előadásokat és hogy világosabb legyen a magyarázat, mozgóképeken szemléltetik, amit a gyerekek nem értenek.
Két kis leányról hallottam, aki az előadások következtében megőrült. Némelyik gyerek undorodva, sírva megy haza és az anyja ölébe bújik: De olyan is van, aki nevet és valami szörnyűt mond a szüleinek. Nemcsak országrablás, de lélekrablás is folyik itt. És Jézus hiába hívja a kisdedeket, már nem eresztik őket hozzá.
Egy asszony jött be ma a Mária utcai irodába. Ellenem fordult a gyerek, - panaszolta és elcsuklott a hangja. - Elvették tőlem az iskolában a szívét. Vigasztalni próbáltam. Az asszony rázta a fejét: Amit bepiszkoltak a gyerekem lelkében, azt nem lehet többé tisztára mosni.

Nem tudtam, mit feleljek. Hiszen neki volt igaza. Beszéd zsibongott mögöttem. Hangok hallatszottak. Valaki, aki Sopronból jött, beszélte, hogy az osztrákok: egész Nyugatmagyarországot behálózzák agitációjukkal. A csehek pedig azt akarják, hogy szláv folyosó legyen arra felé, le az Adriáig. Egy másik hangközben az angolokról mondott valamit: - Hát nem tudja? Elrendelték, hogy Bajától Pozsonyig a Duna egész hajózása a csehek kezébe menjen át, minden magyar hajóval együtt... Az oláhok megint előbbre jöttek, - hangzott ki a suttogóból. - Parisban nem bíiják olyan gyorsan előretologatni a demarkációs vonalat, mint amilyen gyorsan ők átlépik.
Kállay Magdolna hírt hallott Somogyból. A kaposvári munkástanács elkergette a földbirtokosokat, Mosdóst, Mikét, Szárdot, Hetest már szocializálták. A Somssichok, Pallaviciniek nem urai többé a földjüknek. Vidéki kis városokból előkerült zsidó fiatalemberek ellenőrzik és irányítják a becsületes munkában megőszült régi gazdatiszteket.
- Egy hang riadtan mondta: - A kormány zár alá veszi a bankbetéteket és a széfeket. Az emberek megrohanták a pénzintézeteket. Valami szörnyű készülődik ellenünk.
Az asszonyra néztem, aki könnyes szemét törülgette az ablak előtt. Elvesznek földek és folyók, öröklött ősi birtokok, szerzett vagyonok, pénz és arany, mindent visszavehetünk, de amit ez az asszony sirat, az végleg elveszett.

Március 15.

Hetvenegyedszer fordult ma az 1848-adik év nagy márciusi napja. Az osztrák abszolutizmus alatt húsz éven át titokban ünnepelt a nemzet. Aztán lassan-lassan, szabadon bomolhattak ki ennek a napnak a virágai: a háromszínű lobogók. Himnuszok, dalok, beszédek, zászlós menetek. A szabadság nagy istentisztelete volt március 15-ike egy fél századon át.
Ilyen fakón és némán soha se jött és ment ez a nap, mint most. A zászlók, melyek szinte lerohadtak a rúdjukról az elmúlt hónapokban, az utóbbi időkben meggyérültek, tünedeztek a házak homlokán és mára nem kerültek elő. Azt mondják, a kommunista párt kívánságára tagadta meg a kormány ezt a napot, melyre származását szereti visszavinni.
A város, mely napközben hallgatott, korán ment aludni. Hidegen fúj a márciusi szél, önmagát kergeti sötét, üres utcákban. A kiakasztott bolti cégérek feketén himbálódznak, a borbélyműhelyek cintányérja táncol a levegőben.
A mi utcánk is alszik. Álmán elvétve riadoz át egy-egy lépés. Az oszlopos óra lassan üti az éjfelet a szomszéd szobában. Ki jár odakinn ilyen viharos időben?

Egyszerre, mintha látnám. Szálas a növése, régies, furcsa dolmány feszül a mellén. Fehér inge kihajlik rája, a szél kapkodja körülötte lebegő gallérját. Az arca alig látszik, olyan mélyen a szemére nyomta a sapkáját.
Megy, mendegél, elhagyott, barátságtalan utcákon át. A sarkantyúja csörög, nagy kardja csizmája szárát verdesi. Autó nyargal át az utca éjszakáján. Villanykörte ég a belsejében. Egy nehéz arcú kövér ember dől hátra a párnák közé. Őrjárat fordul ki az utca szegletén. Pogány, mondja az egyik.
Vörös katonák bakancsa veri lomposan az aszfaltot. Elmennek a dolmányos mellett, ránéznek, de nem látják. Csapkodó gallérja hozzájuk ér, nem érzik meg, ő pedig csak nézi mereven a letépett nemzeti színek vörös sebét a sapkájukon.
Hová tettétek az én rózsáimat? Halványabb lesz az arca a halálnál. És megy tovább. Tekintete az üres zászlótartókon tétováz a vörös zászlók között. Hová tettétek az én zászlóimat?
Kivilágított ablakok alatt visz el az útja. Egy szerkesztőségben dolgoznak odafenn. Felvont ravaszos pisztollyal vörös katonák állnak a szerkesztő íróasztala előtt. Ők a cenzorok és lenn a pincében zakatolnak a rotációs gépek. Vászonzubbonyos, nyomdafestékes szedők hajolnak a munka fölé.
Hová tettétek az én felszabadított sajtógépemet? Hová lett a márciusi sajtószabadság?
A szedők keze fölé hajol, elfut a betűk felett a tekintete. Nem hallják, nem látják őt és szedik a sort: "Petőfi szobra alatt Landler Jenő méltatja március jelentőségét. A dalárda elénekli a Marseillaiset."

Hová tettétek az én dalaimat?
Megint megy sötéten, magányosan. Ismerős utcák, ismerős a kert, az oszlopos nagy csendes ház, a dermedt téli fák között. A Múzeumhoz ért. Keze alatt a kert vasrácsos, bezárt ajtaján enged a kilincs. A kapu nyílik. Az őr felriad, kinéz a házikóból. Csak álmodott: A szél fütyül. A vándor gallérja hólyagosan lobog, ahogy a szabad lépcsőn bolyong és megáll odafenn a lépcső oldalfalán. Lenéz, sokáig mozdulatlanul és a széltől kérdi, miért nem mondja többé senki, hogy talpra magyar?
Hát nem tudják itt, hogy kik az urak a Hargita alatt, a segesvári mezőn?
Kifáradt és elnyújtózni vágynék a hosszú szomorú út után. Kinek adtátok oda az én síromat?
Nincs maradása és nincs többé hová mennie annak, akivel átkísértett ezen a városon a hontalan március 15-ike.
És mégis menjen, menjen innen hallgatagon, mert ha itt maradna és szólni tudna, holnap reggel a "független és önálló" Magyarország forradalmi kormánya, legújabb néptörvénye erejével, letartóztatná őt, az ellenforradalmárt.

Március 16.

Fóton kellett volna ma beszélnem gróf Károlyi Lászlóné falusi asszonyainak. De a fóti gyöngyök többé nem mennek fölfelé a borban. Terhes, nehéz levegője volt odakinn a tavasznak.
Kállay Erzsébettel és Magdolnával mentünk oda. Túl a városon fehér hó csíkok olvadtak az ébredező fekete földeken. A télvíz halk csörgedezéssel futott az árkok alján.

Ma nem lehet gyűlést tartanunk a faluban, mondotta Károlyi Lászlóné, mialatt átmentünk a kastélyon, melynek Mackensen foglya volt. Majd máskor, a jövő héten ... a községházán ma népgyűlés van. A temetőben a háború halottainak tartanak emlékünnepet. Izgatott a hangulat, félő, hogy megzavarnák az asszonyok összejövetelét.
A községháza egyik ablakából hallgattuk meg az ünnepi beszédeket. Egészen mások voltak, mint a pesti szónoklatok. A kommunizmus sarjadó jelszavaira ott még nemzeti színű szalagok és vitézkötések fonódtak. Kinn a temetőben is ugyanígy volt. Aztán váratlanul egy részeg katona állt fel az egyik horpadt sír hantjára. Ennek már gyűlölet volt a hangjában, sötét fenyegetések bugyborékoltak ki a szájából: Tanulják meg az urak! Majd megmutatjuk mi nekik. Megcsalták, halálba küldték a népet. Most már mienk a hatalom...
Esteledett, mire sötét, zsúfolt vonatunk befutott a Nyugati pályaudvarra. Bérkocsi nem volt. Négy nap óta sztrájkolnak a kocsisok. És a villanyosra se bírtam felkapaszkodni. Egy katona törtetett elém. Lerántott a lépcsőről. Még láttam, hogyan tolakszik. Helyett akart magának szorítani. Valaki meglökhette. Kirántotta a revolverét és lövöldözni kezdett. A kocsi megállt, az utasok leugráltak, asszonyok sikoltoztak, hirtelen tolongás támadt.

Gyalog indultam el a Vilmos császár úton. A kövezet jóformán mindenütt fel volt szedve, itt-ott apró vörös jelzőlámpák pislogtak a gödrök előtt, de kövezők sehol sem dolgoztak. Egyszerre egy régi francia forradalmi metszet jutott eszembe. A képen keskeny, öreg házak tövén barikádokon, csíkos szűk pantallóban, cilinderes, ingujjas alakok lövöldöztek roppant hosszú, szuronyos puskákból. Barikádok... Szinte kínálkoznak itt a feltépett kövek. Mire készül ez a város, mely egyre idegenebbnek rémlik? Mire készül most, hogy jóformán minden elhallgatott benne és már csak a csőcselék lelke beszél? Ahogy a Bazilika kupolás sötét kőtömege alatt elhaladtam, felnéztem a tornyára, melyben minden tetőnél és minden toronynál magasabban, nagy harang függ a város felett. Eszembe jutott a hangja. Bár szólna már, de nem misére, bár hallanám félrevert bronza magányos szavát... És a gondolatom áthallgatódzott a jövendő napokba.

Március 17-18.

Az emberek beszélnek hozzám és én felelek. Egészen természetesen hangzik, amit mondok, pedig csak félig vagyok ott, ahol vagyok. Mindig csak félig önmagam előtt járok és az órákat számlálgatom.
Beszédet mondtam egy gyűlésen. Leveleket írtam a Magyar Asszonyok irodájában. Tárgyaltam Kiss titkárral is. Talán nem veszik észre az emberek, hogy már csak egyetlen egy gondolat van a fejemben. Egy várakozó, kétségbeesett gondolat. A titkár vidékről jött haza... Rossz hírek vannak... Székesfehérvárott is járt, beszélt Prohászka püspökkel és a püspök azt mondta neki: Éles ekevas készül beleszántani a magyar nép lelkébe. Nagy barázdát fog hasítani. De szükség van erre, hogy azután annál termékenyebb legyen.
- Így lesz, - mondottam, mintha álomban valahonnan messziről hallottam volna az assisi lelkű püspök megismételt szavát.

Kiss Károly a körútjáról beszélt: - Kétszáznegyvenkét vidéki szervezetünk működik. Egész falvak asszonyai iratkoznak be; Ma már háromszázezernél több tagunk van.
Gróf Chotek Rudolfné közbeszólt: - Károlyi Mihály azt mondta valakinek, hogy a kormány nem fél a választásoknál egyetlen ellenzéki párttól sem, csak a mi szövetségünktől, mert háromszázezer szervezett asszony sorakozik fel benne.
Megint elcsodálkoztam, hogy őrölő várakozásomban olyannak tudok látszani, mint máskor. Pedig szüntelenül olyasmit éreztem, mintha fátyolok húzódtak volna köztem és az emberek között. Közelségükben is messze voltam tőlük és a hangjuk tompán jutott el hozzám. Ez az érzés nem hagyott el egész nap. Délben Somssich Andrisnál ebédeltem. Csillag Teréz és Hállay százados voltak a vendégei és egy fiatal színész, akinek a nevére nem emlékszem. Ideges és türelmetlen voltam. Azt hiszem, vigyázatlanul beszéltem. Legalább is az volt az érzésem, mikor hazafelé mentünk. Csillag Teréz elbúcsúzott az utcán. Hállay is elmaradt.

- Mi történik velünk? - kérdezte Somssich Andris. Nem feleltem a kérdésére. Tovább élt bennem az amiről az ebéd alatt beszéltem. Miért is nem tudtam közömbösnek látszani? Miért mondtam, hogy most már itt az ideje, hogy cselekedjék az ellenforradalom, nem lehet tovább vámi, különben megelőz a vörös hullám.
Mind igazat adtak. Csak az idegen színész hallgatott: És mégis most utólag haragudtam magamra. Jobb lett volna hallgatnom. És nem is fogok többet beszélni ezekről a dolgokról. Somssich Andris megnyugtatott. Nem lesz baja belőle.
Mikor éjjel minden ok nélkül felébredtem álmomból, a fejemben legelöl ott volt vigyázatlan szavaimnak az emléke és kényelmetlenül zavart.

Március 19-20-ra Virradó éjjel

A kályhában kihűlt az utolsó parázs. Fázni kezdtem és mégsem mozdultam meg. A székembe csúszva ültem az íróasztalom előtt. Kicsiny borzongások futottak végig a hátamon.
Egy kiáltványt kellett volna írnom a Szövetség nevében. Elkezdtem, az első mondat végén megállt a tollam a papiroson, állva maradt, céltalan vonalakat rajzolt, rajzolt még akkor is, mikor kiszáradt belőle a tinta és nem hagyott nyomot. Azután átbillent a toll és elgurult az asztalon. Találomra egy könyvet vettem elő. Soká tartottam a kezemben és néztem a betűit. Nem tudom, mi volt. Összecsukódott és lehunytam a szemem. Így jobban hall az ember. Az órák sorra vertek a lakásban. Vertek tizenkettőt, egyet, félkettőt, háromnegyedet... Eloltottam a lámpát és kinyitottam az ablakot.

Megint visszaültem az íróasztalomhoz. A hideg bedőlt a nyitott ablakon, össze-összerázkódtam tőle. A csend bizsergett, azután úgy rémlett, mint ha egy nagy ér lüktetett volna át a levegőn.
Az óra kettőt ütött
Most... a fejemben megfeszült minden ideg, az inak kinyúltak a nyakamon, olyan merev lett a testem, hogy nem bírtam volna mozdítani.
Nem tudom, mennyi ideig tartott. Egyre jobban fáztam. Az óra megint ütött. Talán siet? ... Elmúlhatott megint vagy egy fél óra. A tagjaimban furcsán engedett fel a merevség, szinte úgy, mintha összeomlottak volna bennem a csontok. Lehorgasztottam a fejemet.
Elhalasztották hát megint!
Éjfél után két órára volt kitűzve. Fegyverük van elég, a csendőrök és rendőrség egyetért. A kaszárnyák pedig ingadoznak. De a jeladás elmaradt. A Bazilika harangja nem szólalt meg.
Mi történhetett? Holnap fog-e szólni, vagy holnapután?
Csak késő ne legyen ...

Március 20.

Az éjjeli óra üres csendje mint egy félőrült várakozás a fejemben maradt. A folytatódó élet képei és hangjai azon a csalódott csenden át rezegtek ma be az öntudatomba.
Az ellenforradalom éjszakája olyan sok napon át készülődött és újra és újra annyiszor tolódott el, hogy szinte belefáradt a reménység. Eljön-e még? Megint összeszedtem magamat. Felbiztattam a csüggedésemet és a lelkemben ismét várakozás lett minden.
A város is mintha várt volna valamit Még az utcák is, mintha vártak volna. Legalább nekem úgy rémlett. Várakozó hallgatás volt a reggelben. Újságok nem jelentek meg. Azt mondják, bérmozgalom miatt sztrájkolnak a szedők. A bankba mentem. A kormány letiltotta a betéteket. Nem adtak ki pénzt sehol. Lehúzták a vasredőnyöket. A megrémült emberek tolongtak, átkozódtak.

Ellenőrizhetetlen hírek terjedtek el. Valaki mondta, hogy a kommunisták hadserege: a leszerelt katonák fenyegetőző gyűléseket tartanak szanaszét a külvárosokban, készülnek valamire. Kun Béla és társai szabadon bocsátását követelik.
Károlyi Mihályról is hírlik, hogy készül valamire. Gyűlöletében egyszer megesküdött, hogy elpusztítja Tiszát, még ha vele pusztulna a nemzet is. Tisza meghalt, de szelleme Károlyi ellen feltámadt az egész nemzetben. S ma Károlyi új bosszúra készül. Úgy mondják, nemcsak a magyarság ellen, mely már kiábrándultan megtagadja öt, de az antant ellen is, mely nem áll szóba vele. Mi vár reánk?
Délután a Nemzeti Egyesülés pártjának gyűlése volt. Néhány szót váltottam Bethlen Istvánnal. Azt mondta, nagy változások várhatók. Az antant hatalmak megbízottjuk útján tudtára adták Károlyinak, hogy egy józan polgári kormánnyal szemben előzékenységet mutatnának. Hogy súlyt adjanak követelésüknek, Vyx francia alezredes útján új demarkációs vonalakkal fenyegetőznek.
Bethlen István ma kevésbé látta sötéten a helyzetet, mint különben. Pillanatnyilag megnyugodtam. Ritoók Emmával jöttem haza a feltűnően népes utcákon át. Messze lakik, megkéstünk, nálunk maradt hát éjszakára. Este felráztam magamat és együtt dolgoztunk az asszonyok kiáltványán. Éjfél felé járhatott az idő, mikor bejött hozzánk Anyám és mint mindig, ha valamit írtam, megkérdeztem a véleményét és felhasználtam a tanácsát. Aztán kergetett, menjünk már aludni. Ritoók Emma elment, magamra maradtam és hogy nyugtalanságomat megvesztegessem, csiszolgatni kezdtem a kéziratot. Közben múlt az idő. Két óra lett.

Egyszerre ki tudja miért, megrohant a tegnapi várakozás izgalma. Felkaptam a fejemet. Messze, messze, harangzúgást véltem hallani az éjszakában. A torkom kiszáradt. Vadul vert a szívem. Felrántottam az ablakot, de odakinn végtelen volt a csend. Csak képzelődtem... Egy darabig még mozdulatlanul hajoltam ki a hideg fekete utcába. Puskalövés dördült a Népszínház elől. Aztán megint elhallgatott az éjszaka. Nem bírom tovább.
A háború alatt de hányszor mondtuk ezt. Aztán jött az ősz vonagló összeomlása jött a tél és darabokra tépték az országunkat. Nem bírjuk el... És bírtuk. És ki tudja, mit kell még bírnunk ezen a tavaszon? Nekidőltem az ablakdeszkának és a sötétségen képek húzódtak előttem, mintha rémálmot álmodnám. Egyszerre megálltak a képek. Egy nagy kietlen házban láttam magam. Csupasz, meredek falaiban szokatlanul magas ablakok nyílnak. És mi az utolsó szobában ülünk és várunk valamire, ami elől nem lehet menekülni. A szobából nem vezet ajtó a szabadba. Oda lenn tárva áll a kapu. Nincs, aki őrizze. A légvonatos kapualján lépések jönnek befelé és nem tartóztatja fel senki se. . Jönnek a lépcsőn. Már régóta hallatszik, hogy a házban egyik ajtó nyílik a másik után. Még egy... és még egy, sorra nyílnak az ajtók, egyre közelebb, közelebb.
Nem bírjuk el tovább. Rémlátó végtelenbe nyúlnak a percek és mi meg ; se mozdulhatunk, irtózat lesz a várakozás. Már az utolsó ajtó előtt tétováznak a lépések. Valami készülődik odaát. Még senki se látszik, csak a kilincs mozdul óvatosan, lassan és csikorog.
Nyíljék hát ki! Történjék valami, akármi, de történjék végre.

Március 21.

Az eső esik, a lyukas ereszből csurog a víz. Az ablakom bádogpárkányát verik a cseppek. És ez úgy hangzik, mintha csontvázak ujja kopogtatna, hogy eresszék őket.
A lépcsőházban csengettek. Chotek Rudolfné jött, aki mindig bátran és áldozatkészen a nemzeti eszme mellett. Nagyobb összeget hozott a szövetség céljaira. Utána Mikes Árminné nyitott be az ajtón. Még kilenc óra se volt. A fülembe súgta: Nagyon rossz híreim vannak. Beszélnem kell veled.
Magamhoz vettem a pénzt, azután mentünk. A kocsiban elmondta, hogy egy megbízható egyén előtte való nap a kommunisták gyűlésén volt. A munkások nagy tömegei átmentek a kommunista pártba. A vas fémmunkások is mind átmentek. És elhatározták, hogy most már nyíltan fellépnek a kormányzó pártok ellen és letörik az ellenforradalmat is.
A keleties szemű démoni bűvölő, mely öngyilkos letargiába zsibbasztotta a nemzetet, rátenné hát egészen a kezét tehetetlenné vált tartalékára?

A Magyar Asszonyok irodájában már ott volt Kállay Erzsébet. Alig hogy odaértünk, Batthyáhy Lajosné jött be sebesen és intett nekem. Az egyik sarokba húzódtunk. Csak akkor tűnt fel, milyen megnyúlt és halálsápadt az arca. Idegesen beszélt: - A kormány lemond: Vyx alezredes egy ultimátumot adott át. Az antant megint előbbre tolja a demarkációs vonalat és semleges zónát is követel. Károlyi pedig - biztos értesülésem van - a kommunistáknak akarja átadni a hatalmat.
Ez hát Károlyi bosszúja...
Kállay Erzsébet és buga is odajöttek hozzánk. Aztán elrohantak, József főherceget akarták értesíteni és Bethlen Istvánhoz is mentek, hogy kísérelje meg a lehetetlent az antant megbízottainál. Vyx alezredes az utóbbi napokban eltávolíttatta Budapestről a francia csapatokat. Mindössze háromszáz szpáhi lehet valahol a környéken. 0 tudta, hogy mi készül. Szándékosan fosztotta meg a város polgárságát az egyetlen védelemtől?
Batthyány Lajosné felállt. Mielőtt indult volna, a fülemhez hajolt és azt mondta, hogy szökjem meg az éjszaka előtt, mert az első elfogatási listán rajta van a nevem.

Hazamentem. Az eső egész délután zuhogott és verte az ablakomat. Telefonon hívtam a testvéremet. Anyám beteg volt és ágyban feküdt. Úgy beszéltem a testvéremmel, hogy ne hallja. Ő még nem tudott semmiről.
Bánó Lászlóné jött és mondta: menjek el, mert ezek felakasztanak. Megint ott volt Chotek Rudolfné. Visszaadtam neki a pénzt, amit ma délelőtt a Szövetség céljaira hozott: Nálam most már úgysem lenne biztonságban. Ő is ugyanazt mondta, amit Bánóné mondott.
- Nem megyek el, - felelem, - gyávaság lenne megfutamodnom. Ha el akarnak fogni, hát fogjanak. Itt maradok.
- Még szükség lesz rád később, mikor újra dolgozni lehet, mondotta vendégem és kedvesen rábeszélt. - Magamhoz vinnélek, de ott nem lennél biztonságban. Gidáékat nálam fogják keresni. - Testvéréről, gróf Ráday Gedeonról kezdett beszélni. Aztán megint rám fordította a szót. Figyelmesen hallgattam és közben se félelmet, se izgatottságot nem éreztem, talán azért, mert sajátságosan megint úgy rémlett előttem, mintha nem rólam, hanem valaki másról lenne szó.
Hét óra felé járt az idő. Cavallier József egy fiatal újságíró, aki a magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége érdekében sokat és önzetlenül dolgozott, halálsápadtan nyitott be hozzánk. Hirtelen behúzta maga mögött az ajtót és úgy nézett hátra, mintha attól félne, hogy valaki utána jön. A szeme egészen merev és üveges volt. .
- Károlyi lemondott, - mondotta szakadozott hangon. - A minisztertanácsból Kunfit küldte Kun Béláért a gyűjtőfogházba. Kunfi aztán automobilon vitte magával Kun Bélát a miniszterelnökségre. A szocialisták és a kommunisták megegyeztek; Direktórium alakult, az a hír jött, hogy Kun Béla, Samuelly Tibor, Kunfi Zsigmond, Pogány József és Vágó Béla a tagjai. Forradalmi törvényszéket állítanak fel. Ma éjjel sokakat elfognak. Meneküljön. Ne adja oda magát prédául az ő bosszújuknak.

Mialatt beszélt, lövöldözés hallatszott odakintről. Egyszerre felrémlett előttem az éjszakai kép. A nagy, kietlen házban vagyunk és az utolsó szoba kilincse fordul és nyílik az utolsó ajtó. Egy borzasztó hang üvöltött végig az utcán:
Éljen a proletárdiktatúra!

Március 21-ikének éjjelén.

Egy pillanatra csend lett, olyan iszonyú csend, mint mikor a nyaktilón fennakad a bárd. A megkötözött emberi teremtés válla közé húzta a fejét, már csak ennyit tehetett önmagáért. És a hideg eső, mint a halálverejték szakadt lefelé a házak falán. Most...
Odakinn megint elbődült a hang:
- Éljen a proletárdiktatúra!
Mára szomszéd utcák is kiáltották. Egy hirtelen lerántott redőny hörgött a sötétben. Sietve becsapott kapuk döngtek. Futó lépések csattogtak a házak alatt és két szót gurítottak maguk előtt: Éljen!... Halál... Ezt nekünk szánták.
A szegleten lövöldöztek.

- Halál a burzsujokra... Valamelyik golyó lámpaüveget talált. Az üveg csörömpölve repült szét az aszfalton. Egy kocsi ügetett. Megállították. Lárma hallatszott és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi út felé. A gondolat futott utána, ki a megtébolyított, világtalan városba. Mi történik ott? És túl és mindenütt? A kaszárnyákban, a körutakon? A belső negyedekben tengerészek fosztogatnak. A külvárosok lázadnak. Egy maroknyi bolsevista tábor hatalmába kerítette a várost. Nincs hová menni!
Az ember kezében mintha már csak egyetlen mozdulat lett volna. Egy gyámoltalan, szegény mozdulat, amely a lüktető halántékokhoz kap.
A gödör fenekén vagyunk. Ez a gondolat mindennél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető. Ez jobb a feltartóztathatatlan, hosszú, aljas lefelé csúszásnál... Mélyebbre már nem lehet süllyednünk.
Kinn megint elhallgattak az utcák. És a csendet hirtelen apró szegekkel verte át az ember szíve lüktetése. Hát nem kerülhettük el... Elöntöttek a feltépett kanálisok. Undorodást és szégyent éreztem. Károlyi Mihály kegyelméből cimborája, Trockij ágense, a munkáspénztárak sikkasztója: Kun Béla, uralkodik Szent István Magyarországa felett.
És mindenütt történik valami és semmit sem lehet többé feltartóztatni.
Nem tudom, mennyi idő múlhatott. Hallgattunk. Mindenki a saját kínjával vergődött. A lámpa csak alig hogy égett. Az óra megint ütött. Elkaptam a hangját. Egyiket a másik után, mint a levegőbe repített rézkorongokat. Megszámláltam. Kilencszer pengett. Gróf Chotek Rudolfné, aki az előbb még ott volt, nem volt ott többé. Géza testvéremet sem láttam. Megint telt az idő. Olyan volt a szobám, mint egy homályos kép háttere. Alakok ültek mozdulatlanul, aztán hirtelen kimentek a képből és ismét visszajöttek. Az ajtó nyílt és csukódott. Cavallier Józsefet megint ott láttam, ahol az előbb üresen állt a szék. Rábeszélt és nógatott.

Őrült hírek keringenek a városban. Szörnyű eseményeket jósolnak éjszakára. Vix alezredest és az antant misszió többi tagját is letartóztatták. A dunai angol monitorokat is le akarják fegyverezni. Az orosz vörös hadsereg a Kárpátok felé törtet. A bolsevisták a területi integritás alapjára álltak. Kun Béla direktóriuma hadat üzen az antantnak. Meneküljön... Még ma éjjel... Letartóztatják. Jöjjön hozzánk.
Anyám hivatott.Szorongva nyitottam be ajtaján. Magasan feltámasztott párnái között szinte ült az ágyban. Az arca halvány volt és még keskenyebbnek látszott, mint különben. Ő is hallotta az utca ordítását! Ő is tudta már, hogy mi történt és mi vár reánk. Üldözött, szenvedő tekintetétől egyszerre erősebben és egyéniebben kezdtem érezni a sorsunkat.
- Miért nem jöttök ide? Miért nem beszéljük meg együtt? - Szavai nem akartak fájdalmat okozni és mégis, mintha éles, finom szerszámok lettek volna, átnyilallottak a mellemen.
Szegény Anyám: Mikor Cavallier József ajánlatát elmondtam, megrázta a fejét:" Budán lakik. Ne menj olyan messzire ... Hírtelen visszavette az önuralmát: - Úgy esik az eső és egész délután hallottam a köhögésedet.
A többiek is bejöttek a szobába. Mindenki mondott valamit. Béla öcsém felesége a testvérét említette: - Zsigmondyék a közelben laknak. Üzentek is.

Csak Anyám hallgatott. Nem bírta ki mondani és mégis ő küldött legerősebben. Hosszú szomorú tekintettel nézett rám. Ez eldöntötte a habozásomat.
- Egy-két napról lehet csak szó. Aztán ha nem találnak itt, visszajöhetek... Hittem-e amit mondtam? Így képzeltem-e el akkor? Vagy csak áltattam magamat, hogy viselni bírjam? Ekkor vettem észre, hogy valahonnan sajátságos, mély árnyékok vetődnek Anyám arcára. A többi arcon is ott voltak a sajátságos, okozatlan árnyékok, mintha hirtelen valamennyien megöregedtek volna. És pillanatok alatt rajtuk túl, a szomszédban is, a szemközti házban is, az egész városban így öregednek meg most az emberek.
Aztán mindenki elment. Egészen egyedül voltam a szobámban. Éreztem, hogy sietnem kellene és mégis, ki tudja, mióta álltam nyitott szekrényem előtt. Hányan állnak ma így vagy hányan kapkodnak és futnak?.... Vajon itt is úgy lesz-e, mint Oroszországban? Az ajtó halkan nyílt mögöttem. Anyám felkelt és jött, hogy együtt legyünk, hogy segítsen.
Kevés holmit viszek, egészen keveset, - mondottam sokszor, mintha a sorsot akartam volna kényszeríteni, hogy ne tartson soká.

Holnap talán már hazajöhetek...
Anyám nem felelt; Összekötötte a csomagomat: - A házvezetőnőnek nem szabad holnap reggelig megtudnia, hogy elmentél... Kinézett az előszobába, nincs-e ott senki. Maga nyitott előttem ajtót és elkísért a folyosón. A ház aludni látszott, az ég sötét volt és alatta sötét volt az udvar is, mint egy akna, amelyben összefutott az esővíz.
Anyám a karomra támaszkodott és szótlanul jött mellettem. És ebben a nehéz csöndben mindegyikünk magányosan küzdötte ki a saját önuralmát. Aztán megálltunk. Csak az eső zuhogása hallatszott, Anyám felemelte a kezét és éreztem, ahogy egy sajátságos kis mozdulattal utána rajzolta a homályban az arcom vonalát, úgy ahogy csak ő látta, gyöngédebben, szebben a valóság vonalánál.
- Vigyázz magadra...

Már lefelé szaladtam a lépcsőn. Ő pedig odafenn áthajolt a könyöklőn és utánam szólt, mintha még el akart volna kísérni egy darabon: - Jó éjszakát, mondotta halkan a szörnyű éjszakába.
- Jó éjszakát... de a hangom belül maradt és egy soha nem érzett fájdalomban összetört odabenn. Megint sietni akartam és mégis megálltam.
A kapun túlról puskaropogás hallatszott. Biztatni kezdtem magamat: Holnap visszajövök hozzá, holnap... Végig botorkáltam a fekete udvaron és bezörgettem a házmester ablakán. Mikor kijött, furcsán nézett rám a hirtelen lámpafényben: - Nagyon lövöldöznek odakinn. Jobb lenne itthon maradnia.
A kulcs fordult. A kapu nyílt és óvatosan, csúszva zárult be mögöttem, mintha nem akart volna elárulni. Névtelen borzadás futott át rajtam. Nem mehettem többé vissza. Kinn álltam az esőben magányosan. Túl az otthonon, túl mindenen, ami jó és védett volt.
Emberi bőgések, autók szirénája hallatszott. A lyukas ereszekből patakokban dűlt a zápor. Az aszfaltban hápogva nyelte a kanális szája az ömlő vizet.

Az utca egészen néptelen volt. A túlsó oldal sötétjéből lépések szakadtak ki. A lépések nem jöttek, de hirtelen kezdődtek... Valaki elindult a szemközti ház alól. Valaki, aki várakozott. Rám lesett? Engem várt? A lépések sietni kezdtek, megelőztek, átvágtak az utca közén. Az egyik kapu üregében elmosódva egy sötét alak lapult. Nem csöngetett. Egy pillanatra megálltam. És ekkor egyszerre kiújult az elmúlt hetek minden bizonytalansága. A hajszoltságnak, a megfigyeltségnek, a szabadságvesztettségnek a kínja összeszorította a torkomat. A fenyegetés, mely el-eltűnőn, felbukkanón régóta nyomon kísért, most elém került és ott áll valamennyi kapuboltozat alatt és vár minden forduló sötétjében.
Megszökjem előle? Lekanyarodjam a mellékutcába? Fáradt voltam, betegnek éreztem magamat. Ólom volt az ereimben és kövek nyomták a fejemet. Egy pillanatra lemondtam magamról. Olyan semmi sem voltam én a szörnyű szerencsétlenségben. A rettentő omlás robaja elnyelte az egyéni végzetek kis jajszavát.
És a kapu aljából hirtelen kilépett az árnyék és elállta az utamat. Egymásra meredtünk. Aztán... Te vagy?... Béla testvérem volt. Ő várakozott reám, hogy elkísérjen. A Körúton csak elvétett lángok égtek. A bevert, fekete lámpák körül üvegszilánkok ropogtak a sarkam alatt. A pocsolyákból eldobált töltényhüvelyek meredeztek ki.
Az utca közén gépkocsik süvítettek. Egy csoport ember jött. Vörös zászlót hoztak. Szuronyos teherautó hömpölygött. Fegyveres tengerészek álltak rajta. Az egyik az arcához kapta a puskáját. Felénk célzott. A lámpa fénye egy pillanatra kiemelte, aztán megint visszaejtette a sötétbe. Nem lőtt, csak vigyorgott és állati júdásarca furcsán összegyűrődött. Már eltűnt, de a hangja még hallatszott, oroszul kiabált valamit. Azt mondják, sok van ilyen.
- Burzsuj... le vele! És a moszkvai kiáltás már szabadon szalad szét a magyar városban.

A túlsó oldalon félénk alakok futottak át az utcák torkolatán. Vad mozgással és riadt osonással volt tele a levegő. . .
Becsöngettem a kapun. Béla testvérem elment. Soká tartott, mire kinyílt. Egy asszony jött csoszogva. Bizalmatlanul nézett rám. Félni látszott: Hová megy? Valamit mormogtam és pénzt tömtem markába. Az udvar itt is egészen sötét volt. Aztán egy lakásajtó előtt tétováztam. Valami előre kényszerített, valami visszahúzott. Mégis bezörgettem. Odabenn még terítve állt az asztal a függőlámpa barátságos világában. Az üvöltő, ázott, piszkos utca után nyugtatott a jószívű kis otthon. Zsigmondy Mihály és a felesége fogadtak. Vártak-e, nem-e, nem tudom, de úgy tettek, mintha egészen magától értetődő lett volna, hogy hozzájuk jöttem.
- Hány óra van?
- Tizenegy elmúlt.
Az előszobaajtón zörgettek... Egymásra néztünk. Egy magas növésű barna fiatalember nyitott be. Hunyady Ferenc gróf, - mondotta Zsigmondy megkönnyebbülten. Az én nevemet elhallgatták. És azután is gondosan elkerülték, hogy szólítsanak. A jövevény beszélt: - Senki sem tudja mi történik. A kommunisták szabad rablást akarnak engedni a csőcseléknek.
- Anyámra gondoltam. Ó is rám gondol most bizonyosan. Mögötte halványabban távolabbi arcok bukkantak fel, testvéreim, barátaim. Félteni kezdtem mindazokat, akiket szeretek.
Zsigmondy leakasztotta a telefonkagylót a horogról. A központ változatlanul azt felelte: "Csak hivatalos beszélgetéseket kapcsolunk." Azután ez is megszűnt. A telefonközpontok már a kommunisták hatalmában voltak. Az eső elállt. Az utcák megéledtek és a felzavart aljas vér ordítása megint fel-felbődült a mélyből: Éljen a proletár diktatúra!

A gyerekeket átvitték a szomszéd szobába és az ő fehér szobájukban vetettek számomra ágyat.
Mesélő tarka képek a falon, cinkatonák, játéklovacskák a földön. És én akármeddig éljek, soha többé nem leszek olyan öreg mint ebben a gyermekszobában.

Március 22-én.

Már derengett, mikor a fáradtság valami álomfélében elvitt önmagamtól. Rövid ideig tarthatott, aztán a szívem táján egy sajátságos, szinte testi fájdalom ébresztett fel. Olyasfélét éreztem, mint mikor valakinek kedves halottja van, aki tegnap még élt és a reggeli ébredésben nem a gondolat, hanem a fájdalom mondja, hogy történt valami. Félni kezdtem a teljes ébredéstől. Ne még... csak még egy percig ne. De hiába bújtam el az öntudat elől, utánam jött - minden az eszembe jutott.

Nincs többé ... nincs többé Magyarország ... Elárulták, eladták. Nincs többé.
Boldogtalan szaggatott nesz hallatszott a torkomban. A szívem megsebesült és vér ömlött belőle, mindenki vére, aki magyar. A két öklömet nekiszorítottam a szememnek. Olyan erősen szorítottam, hogy a szemgolyók fájtak az üregükben és vörös kígyók cikáztak a sötéten. Hirtelen felpillantottam. hályogos szemével meredt be rám a szürkület. Az ő reggelük! Az utca kihalt volt. Éjszakai dorbézolását aludta ki a hajnalban. Elmúlhatott már vagy egy óra is, mire lépések kopogtak bele a csendbe. Egy púpos kis emberi szörnyeteg jött, himbálódzva a körút felől. Karjára papirosok voltak vetve, kezében vedret vitt. Időnként meg-megállt a házak tövén, gyorsan mázolta a falat és mikor odébb ment, mögötte minden állomáson nagy vörös, plakát maradt.
"Éljen a proletár diktatúra!"

Nem engedik lélegzethez jutni, nem engedik eszmélni a várost. Mire felébred, addigra már elborította egész testét a vérbajos vörös kiütés. Ott lesz mindenütt. A kaszárnyákon, a királyi palotán, a templomokon is.
Elfordultam az ablaktól. De hiába, ugyanaz volt mindenütt. A reggeli asztalon újság feküdt. A tegnapi nyomdász sztrájk megszűnt. A szocialista szedők kiszedték a kommunisták lapjait és a fekete nyomtatásban benne volt a vörös: "Világ proletárjai egyesüljetek". Legfelül pedig nagy betűk mondták el Károly Mihály kiáltványát:
"Magyarország népéhez! A kormány lemondott. Azok akik addig is a nép akaratából s a magyar proletárság támogatásával kormányoztak, belátták, hogy a viszonyok kényszere új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletáriátus veszi kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekinti. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot fölvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló orosz-szovjet hadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt területek pedig zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak, amelyekkel az orosz szovjet sereget akarják leverni. Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke a párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletáriátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának. Károlyi Mihály."
Irtózat fogott el. Bevallja, hogy ő adta! És undorodásomon át érezni kezdtem, hogy ez a kiáltvány nem egyéb, mint egy megcsalt nemzet adásvételének legaljasabb okmánya.

"Magyarországot csak én menthetem meg" - mondotta Károlyi Mihály
1918 október 31-én, mikor hazugságban elkezdi. "Átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának" - mondja 1919. március 21-én, mikor hazugsággal végzi. Közben eladta és eltékozolta Magyarországot. Az álarc félre áll. És mögüle merészen felvonul a had, melyet ő Magyarország népei proletáriátusának nevez.
A "Forradalmi Kormányzótanács" névsorában ott vannak jóformán valamennyien. Mint Károlyi kormányánál, az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is: Garbai Sándor, az elnök. A többiek idegenek...
Külügyi népbiztos: Kun-Kohn Béla, helyettese Ágoston-Augenstein Péter. Hadügyi népbiztos: Pogány-Schwartz József, helyettesei: Szántó-Scheiber Béla, Szamuelly-Tibor. Belügyi népbiztos: LandlerJenő dr., helyettese: Vágó-Weiss Béla. Pénzügyi népbiztos: Varga- Weissfeld Jenő, helyettese: Székely- Weiss Béla. Közoktatásügyi népbiztos: Kun Kántor Zsigmond, helyettese: Lukács-Löwinger György. Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr. (ideiglenes), helyettesei: Rákosi-Roth Mátyás, Haubrich József.

A földművelésügyi népbiztosság kollégiuma: Hamburger Jenő, Csizmadia Sándor, Vantus Károly, Nyisztor György. Szocializáló népbiztos: Böhm Vilmos, helyettesei: Hevesi-Honig Gyula, Dovcsák Antal. Német népbiztos: Kalmár-Kohn Henrik. Ruszin népbiztos: Szabó Oreszt dr. Közélelmezési népbiztos: Erdélyi-Erlich Mór, helyettese: Weis-Braun Artur.
Zsidók az összes népbiztosok. Csak a helyettesek között van elvétve egy-egy magyar. És ezeken túl is ismét csak ők. A főváros élén Preusz Mór, Víncze-Weinberger Sándor és a fél vérzsidó Dienes László. Zsidó a rendőrség védőrségének és népőrségének két politikai népbiztosa: Bíró-Burger Dezső és Seidler elvtárs. És közülük való az Osztrák-Magyar Bank új kormányzója Lengyel-Goldstein Gyula is.

Vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor. Az októberi bábjáték figuráit lesöpörte a tegnapi éjszaka a színről. A démoni rendezők, az ördöngös zsinegrángatók és súgók elfoglalták a helyüket. És ezer év óta először történik, hogy Magyarország sorsának intézéséből mindenütt, a Kárpátok alatt és Erdélyben, a Délvidéken, a Dunántúlon, a véghetetlen rónán és minden tenyérnyi kis helyen ki van tiltva a magyar: Megosztoztak az országunkon a csehek, oláhok, szerbek és a zsidók...
Az újság tovább beszélt: "Mindenkihez"... A forradalmi kormányzótanács dölyfösen proklamálja, hogy átvette a hatalmat és kiépíti a munkás", paraszt- és katonatanácsokat. "Magyarország tanácsköztársasággá alakul. A forradalmi kormányzótanács haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok, közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelő szövetkezetekkel hajtja végre. Halállal sújt le az ellenforradalom banditáira csak úgy, mint a fosztogatás brigantijaira. Hatalmas proletár hadsereget szervez. Kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz szovjet kormánnyal. Fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletariátusának. Testvéri üdvözletét küldi Anglia, Franciaország, Olaszország és Amerika munkásságának, egyben pedig fölszólítja őket; hogy ne tűrjék egy pillanatig sem kapitalista kormányuk gaz rablóhadjáratát a Magyar Tanácsköztársaság ellen. Fegyveres szövetségre szólítja fel Csehország, Románia és Szerbia, meg Horvátország munkásait és földműveseit. Felszólítja Német-Ausztria és Németország munkásait, szövetkezzenek Moszkvával... Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!

Hazaszökött magyar hadifoglyok meséi, az orosz forradalom félig elmosódott hírei, a vészes szereplők távoli körvonala és a pétervári kezdet átsuhant az emlékezetemen. Oroszország rettenetes sorsára kellett gondolnom.
A forradalmi kormányzótanács I. számú rendelete:
"Statárium. Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak ellenszegül, vagy a Tanácsköztársaság ellen felkelést szít, halállal büntetendő. A bűnösök fölött forradalmi törvényszék ítél. Budapest, 1919 március 21."
Felugrottam a helyemről: Úgy éreztem, megfulladok, ha semmit sem teszek.
- Az a katona még mindég lent járkál, - mondotta halkan Zsigmondyné,
- Jó szerencse, hogy két utcára nyílik a ház, majd a másik kapun megyek ki!
A Körúton friss, eső mosta szél fütyült. A kocsik mintha eltűntek volna. Csak autók száguldoztak. Fegyveres tengerészek álltak a felhágóikon. Benn szivarozva hosszú hajú, beretvált képű fiatal zsidók ültek. A boltok zárva voltak, vasredőnyeiken vörös plakátok vicsorították a betűiket.
"Éljen az oroszokkal szövetséges magyar-szovjetköztársaság"

A söpretlen kövezeten a Károlyi-kormány letépett plakátjainak a foszlányait hempergette a szél. Az elvétett járókelők lehajtott fejjel, sebesen mentek. Tapogatózó kábultság volt a szemükben. Még mindig nem értették, hogy mi történt.
A gyógyszertár nyitva volt. Ezt mégis megengedték. A fejem égett és a mellem fájt a köhögéstől. Benyitottam az ajtón. Sokan várakoztak a receptjükre. Ketten halkan beszéltek egymással. - A kormány lemondása csak tüntetésből történt, hogy az antant megijedjen és visszaállítsa a régi demarkációs vonalakat. Egy úr közbeszólt: - Dehogy is kérem, elég volt a Károlyi gyáva pacifizmusából. A bolsevisták vissza akarják venni egész Magyarországot. A szomszédja, egy sovány fiatalember lelkesen kezdett hadonászni: - Ha így van, hát melléjük kell állnia minden magyar embernek. - Az úr bólintott: - Nemsokára hazamegyünk Pozsonyba. Zavaros ijedtséget éreztem. Hát megint hisznek. Szomorúan mentem odébb. Mikor a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége irodája elé értem, összeszorult a torkom. Ma senki se várakozott. Az előszoba üres volt.

Milyen nagyot is akartunk mi asszonyok. Feltartóztatni a lejtőnek rohanó szekeret. Világosságot és bízást és erőt vinni az otthonokon át a magyar nemzetbe. Hiába lett volna minden. A szenvedésünk is, a munkánk is?
Ahogy benyitottam az ajtón, hirtelen csend lett az irodában. A titkár felállt a hosszú asztal mellől. Ismerős arcok fordultak felém. Szótlanul, kérdőn néztek rám, mintha vártak volna valamit.
Bátor, hű asszonyok! És ebben a pillanatban egészen bizonyosan éreztem, hogy semmi sem volt hiába. Amit mi elvetettünk, azt nem lehet eltaposni, amit mi meggyújtottunk, azt nem lehet eloltani.
Egy fiatal leány dugta, be a fejét és intett: - Katonák gyülekeznek a ház előtt...
Sietni kezdünk. Kiss Károly a névsorokat kapkodta össze. Gróf Chotek Rudolfné kosárba dobálta a felhívásainkat: - Van egy fülke a házban, oda teszem, ott nem akadnak rá. - Horváth Gézáné nagy csomó írást kötözgetett: - A férjem eldugja valahol a Nemzeti Múzeumban...
- Ezt Szíjgyártó szobafestő mesterhez viszem, mondotta a titkár, - sok veszedelmes írásunkat eldugta már e télen... Mária testvérem jött:
Keresztszeghynénél is vannak névsorok.

A hosszú asztalnál, amelyen annyit dolgoztam, búcsúlevelet írtam a munkatársaimhoz. Nem szűnünk meg, nem oszlunk fel. Folytassa mindenki a munkát, úgy ahogy lehet, amíg újra találkozunk. Ha pedig valahol baj van, valakit üldöznek, mondjátok, hogy mindennek én vágyak az oka.
Szende Anna a szekrénynek dől és eltakarta az arcát. Két kis leány kosarat cipelt ki az ajtón. Az irodafelszeretésünk volt benne. Fojtott zokogás hallatszott a fal mellett a nagy feszület alatt. Megszorítottuk egymás kezét. Most már senki sem beszélt. s menni engedtek magányosan. De amikor az ajtóból hátrapillantottam, láttam, hogy mozdulatlanul utánam néztek valamennyien.
Csendes, szelíd apácák voltak a ház őrzői. A lépcső alján bekopogtattam hozzájuk. A főnök asszonyuk mintha várt volna rám, elém jött.
- Köszönöm, hogy itt lehettünk és bocsássanak meg, ha bajt hoztunk ide.
- Minden csak Isten akaratából történik - mondotta az apáca és fehér gyolccsal keretezett arcán szenvedő megadás látszott.

Közben a katonák elhúzódtak a ház elől. És én, mintegy megszokásban, csak mentem hazafelé. Mikor a Kőfaragó utca torkolatához értem, eszméltem rá, hogy mit teszek. Már nem bírtam visszafordulni. Valami fájdalmasan húzni kezdett oda. Mintha egy fonál lett volna a szívemhez kötve, melyet láthatatlan orsóra hirtelen gombolyítottak fel túl, az utca másik végében, ott, azon a tájon ahová, ha nagyon fáradt voltam, tegnap is, azelőtt is, mindig hazatértem. Ha odamehetnék, egy percre, annyi időre, míg az ember kinyit egy ajtót, bedugja a fejét és körülnéz és bólint A fonál pedig egyre jobban húzódott, feszült a megszakadásig. Átvágtam az utca közén. Csak még egyet akartam lépni. Aztán még egyet. Ahogy előrehajoltam, megtámasztottam a kezemet az idegen ház falán. És ekkor, egy pillanatra láttam a kapunkat és felette ragyogtak az ablakok. Megnéztem mindegyiket külön. Az ötödik a sorban, annyi emlékes alkonyat és este kis szobája. Anyám ablaka. És bólintottam felé, mintha köszönnék neki. Egészen közel mellettem ugyan így bólintott valaki. Mi volt ez?... Csak az árnyékom bólintott velem a napsütötte sárga falon. Látott-e valaki Milyen nevetséges lehettem. És sebesen, nagyon sebesen mentem vissza hozzájuk, akik menedéket adtak.
Aztán olyan órák következtek, amelyek kiestek a fejemből. Jóformán semmire se emlékezem. Délután híreket kaptam a külső láthatlan szövevényből. Nem lehet többé eligazodni. A város egyre idegenebb és megfoghatatlanabb lesz. Két kezét beleteszi a béklyóba és közben arról beszél, hogy visszaveszi az országot...

Károlyi lemondásának a körülményeiről is hiteles hírek érkeznek. Újságírók révén szivárgott ki, mi történt a tegnap esti minisztertanácson. A tanácskozást megelőzőleg Károlyi titkolódzva, hosszasan tárgyalt Kunfi Zsigmonddal. Kunfi azután egyenesen a gyűjtőfogházba ment. A szociáldemokrata párt nevében a börtönben megegyezett Kun Bélával és a többi kommunistával. Az egyezséget írásba foglalták. A régi Országház tanácstermében pedig Pogány-Schwarz kikiáltotta katonatanácsával Magyarország számára a proletárdiktatúrát. Hamar ment. A kaszárnyákat, a fegyver- és munícióraktárakat már úgyis átjátszotta a kommunisták kezére. A posta és távírda is hirtelen a hatalmukba került.
Kunfi, Gelléri Oszkár újságíró és Kéri Pál, Károlyi bizalmasa és tanácsadója vitte meg ezt a hírt a miniszterelnökségre. Kihívták Károlyit a tanácskozásról és jelentették, hogy Kun Bélát éltetve forradalmi nép özönlik az utcán. Fegyveres munkásság és katonaság követeli ordítva a diktatúrát. A város ezalatt mit sem sejtett és egészen csendes volt. Károlyi megijedt, Kéri és Kunfi rábeszélésére kijelentette, hogy lemond. Ezután Kéri-Krammer Pál megfogalmazta a lemondást. Károlyi elvetemült cinizmusában aláírta. A kártyás kártyázott megint és még csak meg se igen nézte a kártyát, amelyet az asztalra dobott. Kéri felkapta a kártyát. Rohant a lemondással az új városházára és diadalban felolvasta a munkástanács éjjeli ülésén. A tanács ezután mondta ki, hogy Magyarország tanácsköztársaság legyen. Közben Kunfi Zsigmond hirtelen egy másik írást tolt Károlyi elé. Utasíttatta vele az államügyészséget, bocsássa haladéktalanul szabadon Kun Bélát és fogva tartott társait. Aztán automobilon elment értük és Kun Béla, Vágó, Szamuelly és a többi kommunista, mint Magyarország teljhatalmú urai hagyták el a börtönt, hogy elfoglalják az alvó várost.

Károlyi Mihály és felesége ezalatt együtt ült Berinkey volt miniszterelnökkel a miniszterelnöki palota valamelyik szobájában. A város már nyugtalanul hánykolódott az éjszakai sötétben. Károlyi Mihály takaróba burkoltan dideregve kérdezősködött, mi történik odakinn? Mikor mondták neki, hogy a proklamációját már felolvasták a munkástanácsban, álmosan kérdezte: Miféle proklamációt?
- De hát a lemondását!
- Lehetetlenség, - hiszen jóformán nem is emlékezem, mi van benne, olyan sietve írtam alá. Meg kell akadályozni, hogy nyilvánosságra jusson.
Egyik miniszteri tanácsos mondta meg neki, hogy elkésett. A lapok már szedik és holnap reggel közölni fogják. Károlyi dadogott valamit, hogy hiszen ő nem akarja visszavonni, csak a fogalmazáson akarna változtatni: De a kommunistáknak volt rá gondjuk, hogy a lemondást ekkorra már telefonon tovább adják Bécsbe. A távíró hordta szét hírt és Károlyi lemondásának a gyalázata, Kéri-Krammer Pál szövegezésében egy irtózó jövő számára ezentúl változatlanul megmarad.

És ez nem mese... nem a képzelet találta ki, hogy vért fagyasszon és riogasson vele. Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában és mielőtt a kakas. harmadszor kiáltott... Három képet fessetek róla gonosz mesék és pszichózisok illusztrátorai. Az első homályos kép anyagát a győztes hatalmak ágensei szolgáltatják majd valamikor, akikkel Károlyi 1914-ben Párizsban és három évvel később Svájcban megegyezett. A második kép már világosabb. Károlyi szabadkőműves barátai között egy belgrádi villaszobájában felesleges fegyverszünetet kér Franchet d' Esperay francia tábornoktól. Aztán kinyitja a határokat. A harmadik kép a tegnapi éjjel. Károlyi álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt. Három kép... Ne felejtsük el soha! Most harmadszor árulta el hazáját és faját. És mellette ott állt az asszony. A képbe ő is beletartozik.
Ma délelőtt látta őket valaki a danaparti korzón. Károlyi gomblyukába nagy vörös szegfű volt tűzve. A felesége phrygiai sapkaszerű vörös kalapot és vérvörös köpönyeggallért viselt. Jó kedvük volt. Nevetgéltek. "Úgy örülök, mondotta Károlyi Mihályné egy barátnőjének - Magyarország még sohase lehetett ilyen boldog, mint most." A miniszterelnökségen, búcsúbeszédében hasonlóan szólt a férje is.

"Nem kell feledni" jelentette ki Károlyi Mihály, ha egy-két egzisztencia, vagy vagyon tönkre is megy, ha az új rend kialakulásánál egyesekkel talán méltatlanság is történik, ezt az ország érdekében el kell viselni..." Öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire és kövessünk el mindent, hogy vállalkozása sikerüljön. Mert ez a magyar faj érdeke."
Így beszélnek ők. És tüntető vörös virággal, vörös kalapban - hóhér színekben sétált a korsón a két emberi teremtés, amelyik elvégezte szörnyű munkáját. Lélektanukról bizalmasuk, egy kommunista munkatárs mondotta: "Károlyi Mihálynak és a feleségének azért kellett a forradalom, hogy köztársasági elnökök lehessenek. És azért kellett a bolsevizmus, hogy majd utána a reakcióban autokrata uralkodók lehessenek: A bizalmas barát nevetett...
Ez lenne a két ember megfejtése? Nem tudom. Azok mondják, akik a boszorkánykonyhán együtt főztek velük.
Egyszerre Kun Béla arca meredt elém. Úgy láttam magam előtt, mint Szilveszter napján a Mária Terézia laktanya alatt. Lázítani ment a kaszárnyába. Károlyi engedte. Pogány-Schwarz segítette. Most együtt ülnek mind. Szamuelly is ott van és Kunfi, Landler, Böhm. Még nem tértek magukhoz. Szerencséjük túlszárnyalta a képzeletüket. Ezt még sem álmodták volna.

Limanovánál és a Doberdón olyan halálmegvető kemény hősök voltak a magyarok, ki hitte volna, hogy ilyen könnyen hajtsák járomba a fejüket... Már hurcolkodnak a teljhatalmú népbiztosok. A Visegrádi utcában összecsődül a nép, a Vörös Újság szerkesztősége előtt. Szamuelly holmiját hordják ki a kocsira. Kun Béla is kifelé készülődik a két szobából, amelybe orosz pénzzel, dr. Sebestyén név alatt költözött. Hová mennek? A királyi várba? A miniszterelnöki palotába, vagy máshová? Válogathatnak. Minden az övék.
Valaki az ajtómon kopogtatott. Cavallier József jött, azután Kiss Károly. Híreket hoztak. Az országba kommunista agitátorok tömegeit küldi szét Kun Béla. Vörös zászlós autókon nyargalnak át a falvakon és kiabálják: "Proletárdiktatúra van! Verjétek agyon az urakat!" Rendelet jelent meg. Tilos a fegyverviselés. Be kell szolgáltatni még a revolvereket is. Csak a "megbízhatóak", a vöröskatonák, a gyári őrségek és a munkásgárdák viselhetnek fegyvert. A boltok zárva maradnak. Közvagyonnak minősítették az árukat. A lapokat kommunizálni fogják vagy. betiltják. A Budapesti Hírlapot elfoglalta a Vörös Újság szerkesztősége. Fegyveres emberek telepedtek az íróasztalok elé. A házra kitűzték a vörös zászlót.

Kiss Károly Kállay Erzsébettől hozott üzenetet. Holnap reggel falura mennek, hívnak, menjek velük. Megráztam a fejemet: - Holnap visszamegyek anyámhoz.
Kérésemre Kiss Károly gróf Batthyány Lajosnénál is járt, de a Teréz körúti Batthyány palota ablakából már vöröskatonák és tengerészek néztek ki.
Sokan elmennek. Vasúton aki tud, kocsin, gyalog szökdösnek az emberek. Nyomuk vész... nincsenek többé. A politikai pártok egymás után mondták ki megszűnésüket. A magas rangú tisztek, a politikusok eltűntek. Senki sem kísérli meg, hogy gátat emeljen, pedig tegnap éjjel még egy zsilip is elég lett volna.
Október 31-ike. Mint egy borzasztó kísértet visszafordul és újra itt van az a nap. Ugyanaz történik. Akkor "független Magyarország"-nak nevezték el a csapdát, ma területi integritásnak: Olyan az egész, mint mikor egy rémálom közben átdereng az ember agyán, nem először álmodja ezt.
Hol vannak azok, akik mindég készen álltak, ha a királyoknak tanácsot kellett adni Schönbrunnban vagy a bécsi Burg termeiben? Miért nem adnak most tanácsot boldogtalan nemzetünknek? És hol vannak azok, akik a háború alatt ezreknek fuvattak halálrohamot, ha egyetlen lövészárok veszendőbe került. Hol van egész nagyszerű fajom, mely gőgösen, nótásan ment el meghalni idegen mezőkre. Miért áll tágra nyitott szemmel, mozdulatlanul az itthoni mezőn? Négy és fél hónap múlt el Károlyi árulása óta. És ez az új merénylet megint vezér nélkül, szervezetlenül talál. Futó alakok menekülnek. Árnyékok mennek elfele, melyek egykor nagyságoknak látszottak Magyarországon. Akik pedig itt maradtak, a hivatalos szobákban, a szegény tiszti szállásokon éhes, rongyos, szürke kis árnyékok, lehorgasztják a fejüket.

Ahol a bolsevizmus vörös keze az uralom után kapott, rávertek az első órában mindenütt. Lázadó, forró embervértől piroslottak ki Moszkva, Pétervár, Helsingfors, Berlin és Altona kövei - csak Budapest adta meg magát kábult zsibbadásban. Itt lenne legerősebb a szörnyű bűvölet? Itt, ahol Károlyi forradalma idején mindössze kétszázhatvanezer szervezett munkás és még tegnap csak ötezer kommunista volt Más történt! Túl sok rohamot fújtak az osztrák trombiták a magyaroknak a háborúban. Meghaltak, azok akik ma megmenthetnének. És egyszerre a cselekvés kétségbeesett vágyát éreztem. Tenni valamit, ha bele is hal az ember, tenni valamit, ami feloldja a tétlenségbe bűvölt energiákat, megtöri a gyalázatos varázslatot. Ökölbe szorult a két kezem. Dühömben őrülten ráztam a fejemet. Nem maradhat így. Holnap. Holnap haza megyek... És lehunytam a fáradságtól a szememet.
Megint végtelen hosszúak lettek az órák. Esteledett. Lámpát gyújtottak a szomszéd szobában. Odalenn bezárták a házkaput. Mi ez? Olyan volt a dörgése, mintha fedelet vertek volna egy nagy ládára. És mi benn ültünk a ládában és tehetetlenül vártuk, hogy kívülről eldöntsék a sorsunkat. Amíg a kapuk nyitva voltak, a házak utcahosszal fogták egymás kezét és egy kis rándítás, egy mozdulat elég lett volna, hogy jelt adjon a többinek, amelyik bajba kerül. Most már vége. A kaput becsukták, a házak eleresztették egymás kezét és fuldokolva, beszegezve mindegyik egyedül maradt a maga szerencsétlenségével.

Kinn a sötét, fenyegető utcákban pedig szüntelenül süvítettek a rablott autók. Alattomos szándékokat, ellenséges parancsokat vittek szanaszét. És a kapukon belül senki se tudta, nem nyúlnak-e hozzá azok a szándékok és parancsok az ő sorsához.
Éjfél előtt volt, mikor becsengettek az előszobán. Egy pillanatra fennakadt még a lélegzet is. Zsigmondy kiment ajtót nyitni. Nincs baj. Béla testvérem üzente, ki ne mozduljak holnap, amíg vele nem beszéltem.
Aztán álmatlanul mentünk aludni. A gyerekszobában lámpa égett az éjjeliszekrényen. Az ágyam vetve volt. A szélén ültem soká. Egyszerre észrevettem, hogy a fejemet előrelógatom és a két kezemet laposan, mozdulatlanul tartom a térdemen, mint az orvosok várószobájában a betegek. Nyomdafesték szaga érzett a homályból. Eszembe jutott valami. Ha az ember ilyenkor olvasni bírna. Egy újság feküdt az asztalon. Nem, csak azt ne. Undorodtam tőle. Menekülni szerettem volna a jelentől.

Rossz óráimban, hányszor vígasztalt meg a nagy barát - a könyv. De hát van-e olyan könyv a világon, amely el tudná dajkálni ezt a gondot. Emlékezem, egyszer nagy viharban a tengeren Faustot olvastam, amíg rám virradt. A háború alatt egy gonosz éjszakán Toldi estéjét olvastuk Anyámmal. Vajon el tudna e ma vinni magával a csuhás lovag, ahogy nyargalva megy Budára még egyszer vívni a magyar becsületért, ahogy haldokolva, nagy hűségben megcsókolja Lajos király kezét? Megráztam a fejemet. Talán valami más... Nagy látásoktól őrült szemmel, feketén jött és tűnt el Hamlet, nem tartóztattam. Niels Lyne és az idióta és Don Quijote rozsdásan, páncélosan. És Madách örök Ádámja és Éva, az éden kertjének egy késő sugara.
Lenn őrjárat haladt el az ablakok alatt. Valamelyik katona végighúzta a rohamkést egy leeresztett vasredőnyön, mintha valakire fente volna. Röhögés hangzott fel. Odébb mentek. Csend lett. Az óriási bűnhődő város visszafojtott lélegzete volt ez a csend.
Meddig tart még? De hát mért nem tudok valami másra gondolni. Ha most otthon lennék hogy múljék az idő, megszámlálnám a könyveimet. Egy, kettő, három... A gondolatom egy öreg könyvet emelt le a polcról. Kant, "Kritik der reinen Vernunft". Mire való ez?... A könyvtáram másik végén van egy másik könyv. Pergament kötése olyan sima és hűvös, mint az elefántcsont: az Iliász. Eszembe jutott, Sienában vettem, valamikor régen. Derűs, nagy hősök, homéroszi dalok, semmit se mondanának ma nekem. És Dante... Nem kell... Nem tud az ő infernója arról, amit mi érezünk.

Egy magányos autó tülkölt az éjszakában. A Mária Terézia laktanya felől sortüzek hangzottak. Halkan, hogy zajt ne üssek, járkálni kezdtem a gyerekszobában. A játékok között könyvek feküdtek. Képes könyvek, színes állatok, nagy furcsa ABC -k. Megnéztem mindegyiket külön. És ekkor egy elnyűtt, sokat forgatott mesekönyv akadt a kezembe.
Visszaültem az ágyam szélére. A könyv kinyílt. Szünidők, régi vasárnapok, szelíd kis gyerekbetegségek suhantak el előttem. Valaki csitítgat, csókol, nyugtat és félhangon olvas az ágy mellett és cirógatja a homlokomat. Anyám... Gyorsan fordultak a lapok. És amit nem tudott volna a forradalmas éjszakán se Goethe, se Arany, se Dante, se Kant, megfogta és elvonta a gondolataimat a gyermekek, a betegek, a szenvedők tündér vigasztalója, az örök irgalmas mese.

Folytatjuk...

 

 

Március 29.

Aszódról kommunisták érkeztek a faluba. Az üvegfal hirtelen végig hasadt. Az agitátorok asztalt vittek ki a községháza udvarára, felmásztak rá és úgy szónokoltak. Mikor a kocsist kérdeztük, lesütötte szemét, mintha szégyellné elmondani és kitérően felelt:
- Holnap is itt maradnak...

Ezek az emberek dicsekedtek el vele, hogy az aszódi repülőgyár munkásai hatalmukba kerítették a várost és a direktórium letartóztatta a szomszéd Iklad urát, gróf Ráday Gedeont a feleségével.
Most tudtuk meg. Mikor Rádayék hírét vették a proletárdiktatúra kikiáltásának, a repülőgyár igazgatójával Budapestre akartak menni. De az aszódi kommunisták megelőzték őket. Elzárták előttük az útsorompókat és Pest vármegye egykori főispánját a feleségével, aki kórházában a háború alatt aszódi sebesülteket ápolt, fegyveresen, vörösen talán ugyanazok a katonák kísérték vissza, akiknek a betegágyánál egykor virrasztott. Ráday grófnét a javítóintézetbe zárták. Ráday Gedeont és a gyár igazgatóját, falhoz állították. A legénység felsorakozott. Egy hadnagy kérdezte, rendben vannak-e a töltények. Hozzáláttak, készülődtek, végül is nem bántották őket. Csak mulatságból tették, hogy egy kicsit kínlódjanak... Ilyesmiről gyakran hall most az ember. Sajátságos jelenség. Új és idegenszerű.
Ráday gróf felesége csak akkor tudta meg, hogy a férje él, mikor visszavitték hozzá a zárkába.
De azért ebben a csúnyaságban is történt valami, ami szép. Mikor az ikladi nép meghallotta, mit tettek a földesurával, legjobb akarójával, felkerekedett és kaszásan indult, hogy kiszabadítsa. Az aszódi direktórium neszét vette. Mielőtt az ikladiak beérkeztek volna, hirtelen Pestre toloncolta a foglyait.
Aztán soká fenyegetődztek a kaszások a piactéren.
De nem minden falu Iklad és nem minden földesúr Ráday Gedeon.

Más hírek is jönnek. Lopakodva, kerülő úton kastélyokból, városok felől, körös-körül végtelen a bizonytalanság. És megérkeznek az első fővárosi lapok. Eljött hát a hajnal, amelyet hirdettek és ők készítettek elő! Megvonaglik az ember keze. Miféle hang! Így még nem írtak, soha a mi nyelvünkön, saját szerszámunkkal gyilkol bennünket az idegen sajtó. Csúfolódó becsmérlő hahotával köpi be a múltunkat és gyaláz meg mindent, amiből talán még jövő lehetne. Forradalmuk diadalmámora ordít a papiroson. Világmegváltó teóriákba burkolt közönséges durvaságok, tajtékzó ocsmány gyűlölet.
Az ellenforradalom egyetlen lapját Milotay István hősies Új Nemzedékét eltörölték. A "Budapesti Hírlap"-ot megfojtották. Az előfizetőknek a Vörös Újságot küldik. A többi meghagyott lap pedig helyesel, lázít, tapsol és odaadja régi cégérét a bolsevizmusnak, hogy annál könnyebben férkőzzék a tájékozatlan, szédülő vidék lelkéhez. A mit sem sejtő emberek megszokott újságjaikból szívják magukba a mérget. Összekuszálódnak a fogalmak. Eltévednek még a becsületesek is.

A lapok pedig viszik a hírt úgy, ahogy a bolsevista sajtódirektórium feje, Göndör Krausz Náthán Ferenc aláírja.
Ha valaha eljönne az idő, hogy kérdőre vonnák ezt a lélekgyilkos, háborúvesztő, nemzetirtó idegen sajtót, mely ujjongott a forradalomnak, Károlyinak, fegyverletételnek, köztársaságnak, idegen megszállásnak és ma ujjong Kun Bélának és a bolsevizmusnak, ha eljönne az az idő, hallom a lapok védekezését... Terror... kényszer... De hát miért folytatódnak, miért nem szűnnek meg? Maga a sajtódiktátor nyilatkozik erről. Büszkén kijelenti, hogy "az újságírók szabad szervezetének az októberi politikai és a mostani "szocialista forradalomnak előkészítésében és megindításában jelentős szerepe volt".
Pogány Schwarz és Miklós Neumann Ármin, Kéri Krammer Pál, László Lewy, Purjesz Lajos, Szende Schwarc Pál, Pók Pauker Ödön, Magyar Ungar Lajos, Biró Blau Lajos, Garami Grünfeld, Kunfi Kunstätter, báró Hatvany Deutsch, Göndör Krausz, Fényes László, Jászi Jacobovits, Szamuelly Samuel, Kun Kohn Béla, Gábor Greiner, Adorján Andor, Backernbach Mochem és százan és százan még, mind újságírók voltak, - az évtizedes magyar közvélemény munkásai...
Borzadás szalad át rajtam. Mégis akaratomon kívülállón újra kezembe veszem az újságot és olvasom a "Népszava" március 25-iki számában:

"A munka megindul... A rombolás bátorsága, a felrúgás kérlelhetetlensége és az építés törhetetlen elszántsága: a proletárállam magteremtésének, a szocializmus megvalósításának ezek a "lelki instrumentumai".
Vajon milyenek lehetnek az ő testi instrumentumaik, ha többiek között a felrúgás a lelkiekhez tartozik.
Tovább lapozom az újságot: "Lenin közeli diadalt jósol!"... "Az orosz vörös hadsereg győzelme a galíciai határnál. Az ellenség menekül. A győzelem minden reménységet felülmúl... Angliában az imperialista kormány helyzete megingott. Clemenceau megbuktatták a magyarországi események... Teljes összeomlás előtt a szerb imperializmus: Bácska, Bánát, Baranya a proletárdiktatúra elvi alapjára helyezkedett. Szerbia a felbomlás tüneteit viseli magán. A proletárság a végső harcra készülődik."
Halommal fekszenek az összegyűlt újságok. Találomra olvasok: A forradalmi kormányzótanács elhatározta a vörös hadsereg felállítását. A hadügyi népbiztosság az imperialista királyok és militarista hadvezérek nevére keresztelt laktanyák nevét megváltoztatja. A kaszárnyákat Lenin, Marx, Dózsa György, Martinovich, Frankel Leó, Liebknecht és Luxemburg Róza laktanyáknak nevezi el.
Honvédek helyett vörös hadsereg. Mária Terézia és Ferenc József helyett Luxemburg Róza és Frankel Leó...

Megakad a tekintetem: "Ausztria elismerte a Magyar Tanácsköztársaságot és akkreditálta Kun Béla követeit"... "Két új tanácsköztársaság. -Wiener Neustadtban 28-án kikiáltották a tanácsköztársaságot:
Chotinban kikiáltották a besszarábiai tanácsköztársaságot. A braunschweigi munkástanácsi választásokon győztek a kommunisták. Olyasmit éreztem, mintha finom csipeszekkel egyenként húzgálnák az idegeimet. Talán hazugság az egész és még sem bírtam tovább elviselni. Futni kezdtem, ki a szobámból, a házból, a kertből.
A falusi utcán doboltak: "A Forradalmi Kormányzótanács elrendelte..." Visszafordultam. Elég volt! Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne halljam. Odakinn a füvön a fehér kutya ugrált. Mögötte a gazdája járt. Kállay Lenke valakitől egy bécsi újságot kapott
Clemenceau követelésére Mangin tábornok parancsnoksága alatt egyesült csapatok vonulnak Kun Béla szovjetköztársasága ellen. Balfour is tiltakozni fog. Az angolok.
- Az antant rabjai vagyunk, a rabtartótól függ, hogy mi történik a fegyházban... Ebben a pillanatban megrezzent az ablakok üvegje. Egy távoli tompa mordulás...

- Ágyúszó, - mondottuk egyszerre mind a ketten. - Az Ipoly felől. Messziről. Hát mégis... Aztán szinte ijedten néztünk egymásra, olyan valószínűtlennek rémlett, amit éreztünk. Az ellenségeinktől vártunk szabadulást. Franciaországtól, a Franchet d'Esperayk, aVix alezredesek népétől és a kis szomszédoktól, akik hónapok óta marcangolják és rabolják az országunk. Mi történik körülöttünk? Minek kellett bennünk történni, hogy ennyire jutottunk. És az idegen népek nem fogják ezt megérteni soha.
Az emberiség olykor évszázadokra megfeledkezik a zsidó nép terveiről és hatalmáról. Az egyiptomi végzet, Kánaán sorsa, Róma feloszlása, Bizánc vallási villongásai, Spanyolország süllyedése... oly messze van. És messze vannak a nagy zsidóüldözések is, melyek következetesen akkor lobbantak fel, ha a júdeai nép túl vakmerően nyújtotta ki a kezét. A feleszmélés bosszúja: az üldözés, mindig rövid ideig tartott. A zsidóság a balsiker után sebesen tűnt vissza a homályba és mákonyport hintett a népek szemébe, hogy nemzedékekre megvakuljanak és ne emlékezzenek.
A háborút megelőzőleg, az ezerszer megbódított világ psziché altatta el a magyar nemzetet is. Láttuk, hogy a keletről beözönlő zsidóság a falusi pálinkamérők után rátette a kezét a földünkre. A városi kis rőföskereskedés után rátette a kezét egész gazdasági életünkre. Láttuk, hogy a háború alatt kivonta magát és milliókat szerzett, míg a mieink mankót szereztek. Hallottunk róla, hogy egy cionista kongresszus Párizsban azt a határozatot hozta: a zsidóságnak törekednie kell, hogy világuralma támpontjául Budapestet, azután Magyarországot elfoglalja. - És sokan voltunk, akik 1917-ben, a háború alatt olvastuk a magyarországi zsidó irodalom legkomolyabb tehetsége, Ignotus Veigelsberg Hugó megdöbbentő kijelentését a szabadkőművesek lapjában, a Világban...
"...a végsőn is túlmenő áldozatkészséggel mentjük át azutánra intézményeinket, eszközeinket és embereinket."
Most itt van az az azután, kilépett a homályból. Huszonnégy zsidó népbiztos ott áll a többi élén a magyar élet és halál fölött.
Egy ellenséges távoli ágyúszó és az elgyötört emberi teremtés fellélegzik és szabadulásra gondol. Talán közelebb jön, talán szétlövi aljas börtönünk falát. Nem... a boldogabb népek soha se fogják ezt megérteni.

Március 30-31-én.

Hírek jönnek, megállnak és nincs folytatásuk. Néhány napja múlt, hogy mondták: Az angol külügyi államtitkár tiltakozik. London nem tűri... Marseillesben harmincezer francia szállt hajóra... Most Mangin tábornok egyesült seregeiről beszélnek. Már jön, felvonul a bolsevisták ellen.
Eloltom a gyertyát és csak üldögélek, magányosan. És egyszerre úgy tetszik, mintha rémek emelkednének köröskörül és ráznák a fejüket. Visszakergetett kétkedésekből, leigázott csüggedésekből jönnek elő ezek a rémek és minden reménykedésnek ellentmondanak.

Még vergődik a szívem. Hátha senki sem jön, hogy segítsen rajtunk, hátha itt hagynak nyomorultan elveszni és csak körülállnak és nézik, hogy a saját szemetünkből nőtt férgek hogyan falnak föl.
Hiszen, ha úgy vesszük, a győztes nagyhatalmaktól függött, hogyne így legyen. Miért nem akadályozták meg ha nem akarták a bolsevizmust. Az antant katonai missziójának a feje, Vix alezredes, mindent mert a meghunyászkodó Károlyival szemben, hát ezt vajon miért nem merte? Kiváltságos helyzetében hónapokon át tiporta egy nemzet önérzetét. Úgy tudott bánni Európa keletének nagy múltú kultúrnépével, mint ahogy a francia tisztek valószínűleg kolóniáik vad népeivel bánnak. A kihívó, elzászi származású kis zsidó alezredes teljhatalmú uralmában miért távolította el a diktatúra kikiáltásának előestéjén Budapestről az összes francia katonaságot. Miért engedte, hogy a posta, távírda és telefon, mely felett korlátlan cenzúrát gyakorolt, kiszolgálja a forradalom előkészítésében Kun Béla táborát.
Valamikor felelni fog a jövő ezekre a kérdésekre. Vix alezredes írása, melyet 26-án közöltek a lapok és a magyar vidék csak most olvas, ad is már némi felvilágosítást. Az antant fennhéjázó katonai missziója most "egyszerre, az igazság és békülékenység szándékával kéri "a forradalmi kormányt: "Késedelem nélkül adja meg a legnagyobb nyilvánosságot a jelen közlésnek." Ezután a misszió Károlyi lemondó leveléről nyilatkozik: "A magyar néphez intézett proklamációjában a köztársaság elnöke a következőket mondja: - Az Antant Misszió kijelenti, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. - Formálisan ki kell jelentenem; hogy ez a használt kifejezésnek téves értelmezése. Soha sem történt említés arról, mintha itt politikai határokról lenne szó".

Károlyi Mihály tehát megint hazudott szerencsétlen nemzetének. De, sajátságos és megdöbbentő, miért nyilatkozik Vix alezredes katonai missziója csak ilyes későn. Miért nem vette előbb tudomásul, hogy Károlyi Mihály lemondását az antant jegyzékében véglegesített határokkal indokolta. Miért engedte, hogy Károlyi egy nacionalista ürüggyel dobja oda Magyarországot a bolsevizmusnak. És Kun Béla ugyanazzal a nacionalista lobogóval lopódzzék be, mint amellyel Károlyi kilopódzott.
Kik játszottak még ezzel a két elvetemült emberrel a rettentő órában, mikor a tét egy ország volt. Az antant misszió megkésett magyarázata azt a látszatot kelti, mintha Vix alezredes velük játszott volna, vagy legalább is jóindulattal nézte a játékot.
A Károlyi-féle határ megállapítási mese után paródia lett Kun Béla első jelszava is: a területi integritás. Mióta a fegyver és az állampénztár a kezében van, másként beszél. A Neue Freie Presse munkatársa előtt már kijelentette, hogy:
"Tanácsmagyarországban mi nem állunk a területi integritás alapján... Egyáltalán nem ismerünk gazdasági határokat"...
És ilyen emberek intézik ma Magyarország sorsát!

Keserű haraggal döngette a vér a halántékomat és sebzetten felvonított bennem valami gőgös, ősi emlék.
Miért késik az antant? Miért ad rá időt, hogy a bolsevizmus vörös hadsereget toborozzon magának. A Vörös Katona! Új napilap indult meg Budapesten. folyik a szervezkedés. Pogány toboroz, Szamuelly vezeti a propagandát. Idegenszerű minden. A vörös hadsereg bölcsője: alacsonyrendű komédia. Reklám, újsághirdetések, komisz plakátok, örömtanyák heje-hujája, dob utcai kárpitos díszítés; népligeti hinták és tükrös bódék, vörös pódiumon véresszájú kikiáltók... ez a vörös hadsereg toborozó ünnepe...
Fedák Sárit, az ünnepelt primadonnát, Szamuellyvel látták autózni a városban és toborozni a nép között. Lelkesített, rábeszélt és csókot ígért annak, aki felcsap vörös katonának... Paulay Erzsi, a Nemzeti Színház művésznője és sok kis díva, forradalmi verseket szavalt a tömegnek az utcai emelvényeken. A budapesti antimilitarista költők pedig, akik a magyar faj sorstusája idején, a háború alatt pacifizmust daloltak, most színpadon szavaltak toborzót Kun Béla hadseregének. Zsibbadtan olvasom. Ez is, ez is! Minden megdől, amit a pacifizmusról valaha mondtak és elvesztik jogukat, hogy a magyar nép életébe valaha beleszóljanak.
Megmérgezettek és gonosztevők munkálkodtak a mi vesztünkön Budapest falai között. És a gonosztevők őszintébbek voltak, mint a többiek.

Vörös katonaest a színházakban! Az újságok elragadtatott hosszú hasábokon közlik a hiteket. "Ünnepi pompában álltak a Múzsák templomai!" Az internacionálé hangjai mellett tódult az ingyen nézőtérre a tömeg.
Az Operában Beregi Oszkár szavalt és Weltner Jakab elvtárs szónokolt a vörös hadsereg világmegváltó hivatásáról. A Nemzeti Színházban Pogány Józsefé volt a színpad. A Vígszínházban piros dísszel bevont szónoki emelvényről Kun Béla elvtárs lelkesítette a közönséget.
A Nemzeti Színházban Szamuelly Tibor, a Belvárosi Színházban Kunfi Zsigmond, a Városi Színházban Vágó Béla mondott ünnepi beszédet.
A galíciai Nérók színpadra léptek és eljátszották szerepüket.
" ...Haza nincs! - Éljen a proletár haza!..." "A hadsereg a nacionalista társadalom hatalmi eszköze. - Halál a militarizmusra! - Éljen a vörös hadsereg!"
Halkan bezörgettek az ablakomon. Falusi bundában Kállay Erzsébet állt odakint a szürkületben. Igen, menjünk! Sűrű és nehéz lett az este a falak között. Friss levegőt, mert megfulladok!
A Galga völgyén láthatatlan fagyok szálltak a szélben. Hazafelé az alsó udvaron jöttünk át Az istállóból lámpafény vetődött ki. A küszöbön egy pirosképű, szőke kis leány ült. Odabenn a tehén mellett az asszony guggolt és hallatszott a csendben, ahogy a tej egyenletes, éles csurranással verődött le a sajtárba.

A kocsis levette a kalapját és nem tette vissza. A falnál egy falusi gazda támaszkodott. Kiegyenesedett és ő is köszönt. A Vörös Újság harci üvöltése jutott az eszembe. "Be kell vinni az osztályharcot a faluba"...
Az emberek az aszódi agitátorokról mondtak valamit. Hadd ugassanak, - vetette oda a gazda nyugodalmasan - előbb majd kitapasztaljuk, hogy mit is akarnak fönn Budapesten.
Nem láttam az arcát a sötétben, de egyszerre úgy rémlett, már nem egy ember áll ott, hanem várakozón, gyanakvón ott áll maga a magyar paraszt. Keveset beszél, de nem is igen dolgozik. Az ekeszarvának dőlve komoran figyeli, hogy kié lesz hát a föld.
- Károlyi Mihály megígérte. Igaz, hogy nem adta és amit a magáéból osztott, arról is kitudódott, hogy a másé volt.
- A kommunisták még többet ígértek, - szólt közbe Kállay Erzsébet, azzal a csodálatos óvatos hanggal, amelyre minket ez az idő tanított meg.
- Azok csak a városiaknak ígérik, hogy minden az övék, - felelte a gazda, - nekünk azt tanítják, hogy a föld is mindenkié.
- Hát bizony - dörmögte a kocsis, - ezt az új törvényt nem lehet olyan könnyen megérteni...
- Ezért hallgattuk az elején a kommunistákat, mondotta a gazda. - Tudni akartuk, hogy hát már most mi történjék a földdel. Hanem aztán... Egy darabig hallgatott, mintha a sötétben tanakodott volna mondja-e, ne mondja. Helyette a kocsis folytatta:

- Mikor az új törvényt kezdték beszélni, hogy nincs többé vallás, ez már nem tetszett. Meg az se ám, szólt oda a gazda, hogy egy pár lesz azokból megkövetem szépen, akik esztendeig vadházasságban élnek. - Csend volt egy ideig. Az emberek, mintha szégyelltek volna nekünk erről beszélni, szinte maguk között beszéltek:
- De az asszonyok akkor haragudtak meg csak igazán, - nevetett a gazda, mikor azt szavalták, hogy még a házas ember is megházasodhat így akárhányszor, mert a régi magától megszűnik, ha kijelenti az ember, hogy újat köt.
És az előbbi komolyság mintha föloldódott volna. - Hirtelen szekérre is ültek a kommunisták. - Pénzért se jönnek azok ide vissza.
Odabenn már jó ideje elvégezte az asszony a fejést. Az istállóajtóban állt a kis leánya mellett. Egyszerre sötéten beleszólt a beszédbe:

Azt is mondották, hogy a templomokból panoráma színházat csinálnak, meg hogy nincs többé se törvénytelen gyerek se öröklés, majd eltartja a gyereket az állam. Az utolsó szónál rimánkodva kapaszkodott a kicsi lány az anyja szoknyájába. - Édesanyám, - mondotta szepegve, - de engem úgy-e, nem visz el az állat? A kocsis nevetni kezdett. Az asszony a fejét rázta. - Elvisz a bizony, ha rossz vagy. A kislány sivalkodni kezdett, az anyja a két karjába kapta és ezzel az egyetlen meleg kicsi mozdulattal feldöntötte a kommunizmus minden rendeletét. Aztán ment, vitte síró gyerekét, mintha csak egyetlen teremtés lettek volna. Utánuk néztem. Túl rajtuk lágy sötét áradással emelkedett az éjszaka és elmerült benne az alvó falu. Már csak a kunyhók teteje állt ki az áradásból a csillagos ég alatt.
És ide is eljött Lenin...
A falu pedig nagy vérveszteségében alszik és sehol sem ellenkezik. De álmában is belekapaszkodik a földbe. A föld pedig a haza és a haza a nagy Magyarország. Egyszerre odadobbant a falunak a szívem. Falu, magyar falu, önző, mint a gyerek, közönyös, mint a tilalomfa, erős, mint az idő. Minden bűne szőlőhegyek vad mámora, termékenyülések és termékenyítések ősi vágyai, a férfi, az asszony és a föld. De övé a vetés és az aratás.
Öntudatom alatt valami átderengett. Megváltó leszel-e örök magyar falu.

Április 1-2.-án.

Néhány nap is sok idő, ha az ember az órákat számlálja. Most pedig már a második hét múlik és ennek az agysorvasztó történésnek még mindig nem látszik a vége.
A bolsevizmus a tudatlanság vakmerőségével rombol és barbáron szertelen kezdetlegességgel épít. Lenin parancsa szerint: a régi szerkezetet rögtön össze kell zúzni, az új kiépítéséhez rögtön hozzáfogni... A budapesti bolsevizmus siet. Olyan falánkan esik a zsákmánynak, hogy nyakra főre kiadott rendeletei legtöbb esetben már csak leleplezései és törvényesítései az előzőleg elkövetett önkénynek.

Az újságok jóformán alig közölnek más egyebet. Ökölcsapások az emberiség erkölcsi értékeire és a magyar életre. Védbástyák a gonosztevők és haramiák számára. Az igazságügyi népbiztos, Rónai Grünfeld Zoltán, rendeletében hatályon kívül helyezte az - igazságszolgáltatást! Felfüggesztette a bíróságok működését. A levegőbe bámultam. A kiszolgáltatottság tudata talán soha se volt erősebb bennem, mint ebben a percben. Károlyi Mihály szabadon eresztette a bűnösöket. A bűnösök szabadon eresztik a bűnt... Szükségük van rá. A jogtalanság és erkölcstelenség csak a bűn felett tobzódhat korlátlanul. És hogy uralmához kimeríthetetlen eszközei legyenek, megszünteti a mások magántulajdonát és kiosztja hívei között, megfizeti a szolgáit.

Megint érzem azt a sajátságos nyugtalanságot, némely mostanában szüntelen fel-fel rémlik bennem. Talán olyasmi ez, mint amikor az ember késő este elhagyott sötét utcában jár és egy ablak mögül jajgatás hallatszik. Bemenni nem lehet. Rendőr sincs sehol. Mi történt odabenn? És aztán egész éjjel erre kell gondolni.
A budapesti házakba őröket és spionokat állít az osztálygyűlölet. Minden házban ott van az új hatalom kéme. Leselkedik, kínoz és feljelent. Tőle függ, hogy ki kap a házban élelmezési jegyet. Aki gyanús, attól megvonhatja a kenyeret. Tőle, kell kémi engedélyt, ha fát, szappant, vagy cipőzsinórt akarna beszerezni a lakó, de vásárlási igazolványt csak proletároknak ad. Hústalan hét van Budapesten. A vidék keveset szállít. Az élelem kifogy. Nagy hangon hirdetik: "A szociális termelésből fakad a jólét!" A házbizalmi dolga, hogy a proletár még ne vegye észre az ínséget. A szellemi munkásokat kell szűkebbre fogni. A polgárságtól meg kell vonni az élelmiszerjegyet... Minden a proletáré. Ilyen kiváltságok még nem voltak a világon. Pedig nem a proletárság iránti szeretet adja a kiváltságokat, de a keresztény magyar polgárság elleni gyűlölet, a kínzás alacsony gyönyörűsége, az az új kormányzási princípium, mely valami soha nem látottat és idegenszerűt kever az életbe.

A népszeretet álarcával galíciai zsidókat és csőcselék proletariátust telepít be a hatalom a gyűlölt burzsoázia közé. A konyha közös, a polgári lakó tartozik bútorait a betelepítetteknek használatra átengedni, Az otthon se legyen többé otthon. A meghagyott, szűkös lakásrészben se legyen nyugalom. A főváros zsidó diktátora elrendeli: "Fürdőt a proletár gyermekeknek!" Emberségesen hangzik ez, de valójában csak egy újabb merényletet leplez. Lázító plakát is jelent meg róla, hogy a burzsoá asszonyok, akik eddig "selyem párnáik közül léptek az illatos fürdőből, tartoznak helyet adni a tisztaságot nélkülöző kedves kis proletár gyermekeknek...A rendelet pedig szó szerint mondja:
"... igénybe vesszük a magánlakásokban levő fürdőszobákat is, hetenként egyszer, szombaton egész napon át az iskolai vagy óvodai igazolvánnyal átutalt gyermekek ingyenes fürdetésére. A fürdőszobák birtokosai tartoznak a fürdéshez szükséges fűtőanyagot, világítást, törölközőt és szappant ingyen rendelkezésre átadni. Preusz Mór s. k."
Tüzelőanyagot, szappant ma nem vásárolhat az az osztály, melyet ők burzsujnak neveznek. Jelszavuk, hogy pusztuljon a burzsoázia talán örülnek rajta, ha férgeket és járványokat hurcolnak be a tisztán tartott otthonokba. A külföldnek az ember szeretet látszatát vetítik, a csőcseléknek szórakozást nyújtanak. Bemenni zárt ajtók mögé, durvaságokat mondani, elvinni ami tetszik, félelmet látni ma ingyen mulatságot jelent.
Budapest riadt házai alatt napok óta suttogva terjed a rémhír. Szamuelly Tibor három órás fosztogatást akar engedni a csőcseléknek...

Az otthon képe kísért a gondolatomban szüntelenül. És látom Anyámat, ahogy régi holmija között üldögél magányosan. Aztán megy végig a szobákon és hozzányúl a dolgokhoz, melyek nagyanyámról is, szépanyámról is mondanak valamit és összetartoznak az életével... Nem írhat, nem írhatok. Csak egy napra szeretnék hozzá menni, vagy egy órára legalább.
Mikor kimondtam, Kállay Erzsébet rám nézett: Tudod-e, hogy hányan vannak már a gyűjtőfogházban a mieink közüli Oda akarsz kerülni te is?
Egyszerre úgy tetszett, Anyám arca hajlik felém és a hangját is hallottam:
"miattam ne aggódj és haza ne gyere, amíg..."
Egy kocsi kanyarodik be odalenn a kertkapun. Lassan jött, megáll a ház előtt. Egy kocsi falun. Nem, az előttünk járó vendéglátó nemzedék ilyesmitől nem félt. Rekvirálók jönnek? Agitátorok, szocializáló megbízottja, vagy detektívek? Nyomra, akadtak volna?

A szívem gyorsabban vert. Egy pillanat alatt kész terv támadt a fejemben. Ha értem jönnek, arra hátrafelé szököm, a diófalépcső alatt van egy kis ajtó, aztán ki a szőlőnek, a dombon át le az országútra. Szinte meglepett, pontosan emlékeztem minden árokra, minden úthajlásra, mintha kezdettől fogva azzal az ösztönnel néztem volna itt a tájat, merre lehetne szöknöm ha rá kerül a sor.
Lépések futkostak, furcsa kis nevetés hallatszott. A kapualjában kezdődött és szétterjedt a házban. Jó barát érkezett. Apor Henriette bárónő. Auguszta főhercegasszony udvarhölgye menekült ide. Este sokáig elbeszélgettünk a nagy szalonban. Újságokat, híreket hozott. Egy bécsi újság részletesen közölte, hogy Salm Lajos gróf nyílt utcán felpofozta Károlyi Mihályt. A forradalmi kormányzótanács érdekében utazott Bécsbe. De véletlenül épp egy kétes hírű házkapuján jött ki, mikor Salm nekirohant. "Fogd, ez az olasz frontért ez Magyarországért! ..." És mialatt a pofonok Karolyi képére csattantak, mindenikhez magyarázatot adott. Akkorra már emberek állták őket körül, egy bérkocsi kocogott arra. Károlyi kétségbeesetten intett felé. Salm gróf elkiáltotta magát: "Halljátok csak ez Károlyi Mihály, aki Magyarországot elárulta! A kocsis nagyot káromkodott, ostorával végig húzott, Károlyin, megfordította a lovát és otthagyta, a pofonok, pedig fergetegben zuhogtak tovább.

Hát miért nem tudta ezt egy magyar ember elvégezni.
Apor Henriette ezalatt halkan mesélgetett. József főherceg palotáját elfoglalta a vörös őrség főparancsnoksága. A bútorokat elhurcolják, kommunizálnak az elvtársak". A főherceg és a főhercegasszony, akik mindenben osztoztak velünk, csak március 21-én este hagyták el a palotát. Gyalog menekültek a zuhogó esőben. Ekkor már lövöldözés hallatszott az egész városban. Megbízható híveiknél rejtőztek a következő estéig. Aztán sötéttel egy rozoga négyüléses kocsin kijutottak a budai várnál a hegyek közé. A főhercegasszony Alcsútra ment, a főherceg Kállay Frigyessel és Hállay századossal dél felé igyekszik. A főhercegasszony minden megmaradt ékszerét odaadta neki erre az útra. A francia parancsnoksággal szeretne érintkezésbe lépni, hogy megmentse szerencsétlen nemzetét.
Új reménység!... és a szoba világosabb lett és az élet szinte könnyű. Talán egy hét, pár nap még és azután...

És se pár nap és se azután - mert, a főherceg mikor át kellett volna lépnie megszállt területre, visszafordult: Nem tudta itt hagyni azt a darab magyar földet, amely nélkül nem lehet újrakezdődés.
A fiatal József Ferenc főherceget azalatt elfogták. Mikére ment Somogyba, Somssich András birtokára. Onnan akartak tovább szökni, de Keszthelyen letartóztatták őket a kommunisták. Szekéren bevitték a két foglyot Kaposvárra és egész úton beszélték nekik, hogy ott van Szamuelly, majd ő ellátja a dolgukat. Röhögve kérdezték, akarnak-e csuhást az útra. A fákat is mutogatták: Ez jó lenne... vagy ez tetszik inkább? Most Pesten vannak őrizetben. Többet nem tudni róluk.
Apor Henriette lassú hangját hallgattam tovább... Wekerle Sándor is már a gyűjtőfogházban van. Mikes püspök fogoly marad. Gróf Károlyi Györgyöt letartóztatták. Gyűlölte Károlyi Mihályt és kommunistáit. E télen magam láttam az utcán, mikor a destrukció plakátjait tépdeste a falakról. Most is ezt tette és hangosan szidta a forradalmi kormányt... Zichy Rafaelné Budán van. Nem akar elmenni. Vajon ismételgeti-e még híressé lett mondását: "Nincs terror, csak gyávaság van...

- Fegyverkeresés ürügye alatt, vörös katonák törnek be éjjel a lakásokba, - mesélte Apor Henriette.- A bankok páncélszekrényeit felnyitják, azokat a kormány fosztogatja. Pénzt nem adnak ki a letétekből. A kétezer koronánál nagyobb értékű ékszer úgynevezett köztulajdon." Az övét is elvették. Egy ismerőse inkább a Dunába dobta a gyöngyeit... Akinek még van valamije, az dugdossa, ha teheti. Egész vándorlás folyik a budai hegyekbe. Eleinte csak kis ékszeres ládákat ástak el az emberek. Utóbb új rendeletről suttogtak. Rekvirálni akarnak az éléskamrákban is. És útnak indultak a zsírosbödönök, a cukor, tea, fehérnemű... ki a hegyek közé.
Valamelyikünkből kitört az örök kérdés:
- De hát mégis, mit mondanak, meddig tarthat ez - Senki sem tud semmit. Az emberek kétségbe vannak esve. A legtöbb hír ellentmond. A bolsevista kormány részéről Károlyi tárgyal az antant-missziókkal. Az olaszok látszólag rokonszenveznek. Azt is mondták már, hogy Itália elismerné a Tanácsköztársaságot. Megbízottja Borghese herceg nagy barátságban van Kun Bélával és kommunista szép zsidó asszonyokkal.
Arról is beszélnek, hogy egy Smuts nevű búr tábornokot küldenek ide, aki majd lemondásra kényszeríti a bolsevista társaságot...

Apor Henriette mereven nézett a levegőbe, mintha valami ijesztőt látna. - Szamuelly egyre jobban az előtérbe lép, - mondotta kis vártatva. - A kormányzótanács vele fenyegetődzik, ha ijeszteni akar. A többi pedig csinálja az új alkotmánytervezetet és szónokol és parancsol, mintha örökre így maradna. Kun, Vágó és Rónai, Kohn, Weisz és Grünfeld határoznak az ezeréves nemzetnek az új élettörvénye felett, melynek a vérkeringése a hét vezérek arany kelyhében kezdődött. Már egyikünk sem szólt. Olyan egy volt, amit éreztünk, hogy felesleges lett volna kimondanunk.

Folytatjuk...

 

Április 8.

A megmaradt Magyarországon tegnap választások voltak. Most, hogy a szocializmus hatalomra jutott, végre megmutatta, hogyan valósítja meg az általános titkos választójogot, melynek jelszavával évtizedek óta nyugtalanította és csalta magához az emberiséget.
Eljött az idő. A beteljesült Marxizmust senki se gátolja többé, minden eszköz és minden út az övé.
Odalenn a faluban már kora reggel a községházára tódult a férfi meg az asszonynép. A tanácsköztársaságban csak a proletárnak van szavazati joga, de aki nem gyakorolja, attól elveszik az élelmiszerigazolványt vagy a forradalmi törvényszékkel akad baja. A papság nem szavaz. Az ügyvédek nem proletárok. Földjüket művelő magyar uraknak nincs szavazati joguk, és nem szavaznak itt többé csonka hősök, rokkant tisztek sem. De szavaz minden orosz vagy külföldi zsidó, ha proletár. És ők, akik tegnap valamennyien az értelmiséghez számították magukat, most egyszerre mind proletárok. Még ha bankigazgatók fiai is...

A községháza ajtajában egy ember állt és mindenkinek a kezébe nyomta a hivatalos jelöltek kész névsorát.
A szavazók forgatták a lapokat. Egyik másik el is olvasta a névsort és káromkodott hozzá.
- Húzzuk ki... Írják oda a sógort - tanácsolták az asszonyok. A szavazó biztos rájuk rivall: - Senki se merje a jelöltek nevét kihúzni, vagy más nevét odaírni!
- Elvtárs úr - kérdezte tőle egy napszámos ember, - mit kellessék, akkor csinálnom ezzel a cédulával? - Hát szavazzon vele elvtárs, - mondotta a biztos - és kivette a cédulát a kezéből.
- A fene bánja, - dörmögték az emberek, visszaadták a cédulákat átnyúlkáltak az asztal felett és a diadalmas és önérzetes proletáriátus ezzel a mozdulattal megválasztotta tanácsát.
A szomszéd faluban is, mindenütt így történt és Budapesten is.
Landler elvtárs belügyi népbiztos titokban előre összeállította a jelöltek névsorát. Előzetes gyűlés, sőt a csoportosulás is tilos volt. Még a budapesti munkásság kiváltságos osztálya is csak akkor látta a jelöltek kinyomtatott névsorát, mikor a szavazóhelyiségekbe beterelték.

Valaki, aki Budapesten járt, mondta el, hogy kik a népbiztosság jelöltjei. Egy ellen kerületben huszonkét Weiss nevezetű elvtárs szerepelt a listán. Vörös katonák felügyelete alatt minden simán ment. Csak a VIII-ik kerületben történt egy kis zavar. A terroristáknak nem merték megtiltani a gyűlésezést. Azok hát összebeszéltek, ellenlistát adtak be és kibuktatták egy elvtársukat. A belügyi népbiztos gyorsan rendet csinált. Egyszerűen megsemmisítette a választást és a hivatalos jelöltek névsora életbe lépett.
Megtörtént. A szocializmus megmutatta, ha hatalomra kerül, hogyan valósítja meg jelszavait! Korlátlan sajtószabadság hirdetői már csak hivatalos lapokat tűrnek. A szabad gyülekezés harcosai eltiltják az utcán a csoportosulást. A munkaidő leszállításának követelői elrendelik a munkakényszert. A militarizmus dühödt ellenségei toborzó ünnepeken üvöltik: be a vörös hadseregbe. Az általános titkos választójog véresszájú demagógja pedig életbe léptetik a hivatalos jelöltek névsorát.

Az idegen faj tető alá hozta épületét, amelynek a téglahordója és kőműves legénye a megcsalt és félrevezetett magyar munkásság volt. Vajon sejti-e már a magyar munkásság, hogy szakszervezeteit milyen célok elérésére használták fel? Akiket a szakszervezetek segítettek uralomra, készülnek rá, hogy megsemmisítsék azokat. Szovjet Oroszország zsidó zsarnokai egy ukázzal eltörölték a szakszervezetet. A magyarországi népbiztosok pedig már merészen hirdetik hivatalos lapjukban, a Népszavában:
"Az osztályharc nagy csatájának stratégiai erősségei elvégezték munkájuknak egy részét... Kirobbantották a proletárforradalmat. Az osztályharc diadalmasan halad előre és maga mögött hagyta a szakszervezetek kereteit. Régi alakjukban tehát feleslegesek lettek. A szakszervezetek humanitárius működését államosítani kell."
A tirannus elteszi láb alól az orgyilkost, miután megölte az előző hatalmat és trónra segítette őt.

Április 9.

A szerencsétlenség egyre sűrűsödik, terjed és véglegessé lesz. 7-én, vasárnapról hétfőre virradó éjszakán kikiáltották Münchenben a tanácsköztársaságot.
Megállt-e ott vagy magával rántja a szerencsétlen vörös Ausztriát is? Ha ez a balsejtelem valóra válnék, akkor Ázsia keleti partjaitól a Rajnáig fog terjedni a szörnyű uralom, mely igába akarja hajtani a világot. Bestiális zsarnokság árad a föld felett. És a háború vérvesztettjei tehetetlenül zuhannak a sodrába. Városokat, országokat, világrészek darabjait viszi már magával parttalan hömpölygésében. A föld elől tör fel kanálisrácsokon buggyan ki, sötét lakások ajtaján, bankházak márvány lépcsőin, újsághasábokon ömlik, felbuzog, ahol a talaj lazul és egyformán ismétli meg magát mindenütt.

A tétovázó misztikus szláv, a fellángoló és mégis konzervatív magyar, a megfontolt nehézkes német... végtelen ellentétek és csodálatosan mégis egészen hasonló jelekkel és eszközökkel alakult ki felettük a tanácsrendszer megvalósulása. A három nép fajiságának nyoma sincs a szörnyű koncepcióban, amely ijesztően egységes terv szerint hasonló lelkű emberek kezén valósult meg Moszkvában, Budapesten és Münchenben is.
Mikor Oroszország összeomlott, készenlétben állt Kerenszky, majd a Lenin árnyékában leselkedő Trockij szelleme. Mikor vérveszteségében eszméletlenségbe szédült Magyarország, ott várakozott Károlyi mögött Kunfi, Jászi és Pogány, majd Kun Béla egész táborkarával. És amikor Bajorország kezdett tántorogni, az első felvonás rendezője, Kurt Eisner készen állt. Mint nálunk és Oroszországban, bekövetkezett a második felvonás és Marx Levien (Lewy), a moszkvai zsidó ott várt, hogy proklamálja a proletárdiktatúrával az orosz és magyarországi bolsevizmus megismétlődését.

Mialatt a félelmes összefüggések vérnyomát kerestem, emlékezetemben megmozdult a már átélt végzet.
Odakintről az ablakhoz szorította áttetsző, hűvös arcát a kora tavasz.
És én mégis iszapszínű lucskos ködre emlékeztem. Ködből ordított ki az ember hangja: Éljen a forradalom! Vesszen Tisza... Aztán az Országház lépcsőjén ordított megint: "Nem akarok katonákat látni"... Miféle démoni erő sugalmazott a ködben? Miféle erő babonázta bele a szégyenbe, a gyávaságba és a pusztulásba a gőgös, bátor nemzetet?... Hónapok múltak azóta, hogy ezt először kérdeztem, de a tudatalatti én első megállapításának sokáig útját állta a lelkiismeret. A lelkiismeret mielőtt meghozza a maga ítéletét, látást kíván a sötétben, hallást a csendben és időt az idők felett. Egy szörnyű út volt a tanítómesterem. Most már nem tépelődöm - tudok. A szláv oroszok, a turáni magyarok, a germán bajorok korbácsa és korbácsolója, törvénye és törvényhozója, hóhérja és bitója nem véletlenségből egy. A három nép faji ellentétei oly nagyok, hogy a titokzatos azonosság tőlük nem eredhet. Világos hát, hogy egy közöttük élő, de rajtuk kívül álló mindhármuk felett diadalmaskodó negyediknek a lelkéből való. A forradalom démona nem egy ember, nem is egy tábor, de egy faj a többi faj között.

Rövid emlékezetű, új népek között az ős kelet utolsó fennmaradt népe a zsidó. Biblikus hagyományok hordozója, soká hurcolt roppant átkozódások megvalósulásának a sóvárgója. Hol megvetett, hol félelmes, örök idegen.
Hívatlan jön és nem megy, hogyha küldik. Szétszóródik és mégis összetart... Belefészkel az országok testébe. Láthatatlanul országot szervez magának más népek országában. Törvényeket teremt túl vagy innen a törvényeken. Tagadja a haza fogalmát és mégis van hazája, mely vele vándorol és vele telepszik meg. Tagadja a többi népek Isten fogalmát, míg maga mindenütt újra építi templomát. Jeruzsálem ledőlt falait siratja és húzza a falakat láthatatlanul maga után. Elszigeteltségét panaszolja és titokzatos csatornarendszerrel köti össze végtelen városát, mellyel már beépítette jóformán az egész világot. Az összeköttetések és kapcsolatok megvannak. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a tőke és a sajtó valamennyiük kezében ugyanegy célt kövessen az egész világon át és minden faji érdek összelüktessen épp úgy a rutén faluban, mint New-York közepén? Valakit felmagasztalnak és végig fut a magasztalás a földgolyón. Valakit tönkre akarnak tenni, megindul a munka, mintha egyetlen kéz igazgatná.
Titokzatos homályból jönnek a parancsolatok. Amit a zsidó psziché más népekben kigúnyol és elsorvaszt, fanatikusan ébren tartja önmagában. Anarchiát és lázadást csak másoknak tanít, maga megdöbbentően engedelmeskedik láthatatlan vezetői irányításának.

Mirabeaut Mendelssohn Mózes és szép zsidó asszonyok befolyása kísérte a francia forradalom felé. És ott voltak ők Paris minden forradalma mögött. Az 1871-iki kommün vezérszellemei között megint átsurrannak a histórián.
De ők csak a lázítás és az uralom óráiban látszanak, a bűnhődők és vértanúk között jóformán soha sincsenek. Marx és Frankel Leó is megfutamodott, mikor a bukott kommün után bosszúra készült a visszatérő államhatalom.
A török forradalom napjaiban történt, hogy egy zsidó büszkén mondta atyámnak: - Azt mi csináljuk -, az ifjú törökök, zsidók. A portugál forradalom idejéből emlékezem, Vasconcellos őrgróf, a római portugál követ szavára: A lisszaboni forradalmat zsidók mozgatják és a szabadkőművesek. Ma pedig, mikor forradalomban vergődik Európa nagyobbik fele, ott vannak az élén mindenütt, egységes terv szerint.

Ilyen tervet, hónapok vagy évek alatt szőni és szervezni nem lehet. Hogyan lehetséges hát, hogy az emberiség nem vette észre? Hogyan tudta a világátfogó tervet elhallgatni annyi temérdek ember, aki a munkása volt?
Az előtér könnyelmű és vak, megfizetett vagy gonosz és ostoba nemzeti lárvái nem tudták, mit takarnak. A háttér félelmes rendezői pedig, az emberiségnek ahhoz az egyetlen fajához tartoznak, mely az óvilág tanításaiból nőtt és tud titkot őrizni.
És ezért nem akad közöttük egyetlen áruló.

Április 10.

Báró Jeszenszky Sándor jött át hozzánk. - Budapestre alig lehet ráismerni. A vendéglők előtt sort állnak az emberek. Sokan már reggel kiülnek a járda szélére, hogy ebédre bejussanak. Jegyet kell váltaniuk, ha enni akarnak, mintha színházba mennének. Az étkezés is olyan, mint a színpadokon. Rossz kis adag, sietve kell bekapni, mert a következő szám már türelmetlenkedik. Árpakása, répalevél és fülledt káposzta... ebből áll az étlap. És ezért ácsorognak órák hosszat az emberek és fizetnek nevetséges összeget. Éhesen mennek be, éhesen jönnek ki. Támolyognak, betegek az éhségtől. Mindenki lesoványodott.

Már csak az új kiváltságos osztály, a népbiztosok rokonsága, a forradalmi milliomosok és a kormányzótanács külön testőrsége, a terrorlegények élnek jól. Eszembe jutott a Teréz körúti Batthyány palota. A kommün első napjaiban megszállta egy csapat terrorista. Azóta övék a nagy szalon, melyben egykor azáleák álltak a szép régi bútorok között, övék valamennyi szoba és minden, amit a szépség szeretetében átfinomodott úri nemzedékek gyűjtöttek maguk köré. Vajon kinek ketyeg most Apafi Mihály fejedelem ódon órája? Vajon milyen kezek illetik Batthyány Lajosné nagy ébenfa feszületén az elefántcsont Krisztus képét? Borzongató mesék járnak a palotáról. Úgy hírlik, hogy akit oda bevisznek a terroristák, az nem kerül többet elő...
Jeszenszky báró már másról beszélt. - Legrosszabban a paloták járnak. Mentől szebbek a termeik, annál piszkosabb népet telepítenek beléjük. A szalonokba takaréktűzhelyeket állítanak, kéménycsöveket vezetnek a selyemmel bevont falakon. Mosókonyhákat csinálnak a könyvtárszobákból. Valahogy a Nemzeti Kaszinóra terelődött a szó.
- Hihetetlenül bepiszkolódott az egész ház, mondotta Jeszenszky. könyvtárat, az ezüstöt, minden felszerelést lefoglaltak. Az egyházi javak likvidáló hivatala telepedett oda. Faber Oszkár, az egykori piarista pap, onnan rendeli el az egyházak kifosztását és a felekezeti vagyonok elkobzását, Onnan uszítja vidéki szovjeteket a zárdákra és a püspökségekre.

Széchenyi lángeszéből támadt valamikor a kaszinó, csakúgy, mint a Tudományos Akadémia, a Lánchíd, vagy a Vaskapu. Nagy tervei között ott ál a kaszinó, hogy találkozó helyet adjon a magyar összetartásnak, visszhangot kezdeményezésnek, a gondolatnak és a szépségnek.
Mi lett belőle? A likvidálás nem most kezdődött el. Évtizedek óta likvidálták a magyar urak Széchenyi ideáljait. Csakis így történhetett, hogy mikor megrendült alattuk a föld, kevesen gondoltak a mentésre és többen az ajtón mely a szabadulásba visz.
Széchenyi alkotása, a Nemzeti Kaszinó politikai boszorkánykonyha, táncterem és kártyaszoba lett. És az évnek csak egy napja volt, amelyen róla emlékeztek. Ilyenkor valaki az urak közül egy kelyhet emelt és beszédet mondott de Széchenyi hazaszeretetét és látnoki kínját nem itta ki a kehelyből senki se A magyar főurak és főpapok, idegen bevándorlónak adták bérbe a földjeiket, idegen bankárokkal kötöttek üzletet, idegen újságírókkal csináltak magyar politikát. És az urak nem vették észre, hogy körükből évről-évre távolodik Széchenyi István szelleme. Jelenlétét nem érezték, mikor futólag egyszer évente a kehellyel hívták és ünnepelték. Pedig ki tudja, nem mondta-e nekik: Miért idéztek? Ha minden elmúlt itt, ami voltam, múljék el tőlem ez a kehely.

A szürkület lassan belepte az ablakokat. Az óra ütött. Egy darabon elkísértük Jeszenszky bárót, aztán a falu felé indultunk.
- Azt az eladó lovat kell megnéznünk a szomszédban, - mondotta Kállay Erzsébet, mikor lekanyarodtunk az országútról.
Kis parasztház udvarán mentünk át. A ház egykedvűen guggolt a sárban. Soká tartott, míg az asszony előkerült. Vámi kell, nincs itthon a gazda. Széket hozott Az istálló ajtaján egy férfi ember ődöngött ki. Köszönt, aztán tornác lépcsőére ült. Időnkint lopva felpillantott ránk és hallgatagon tovább szívta a pipáját. Vajon mit gondolt magában?
Kállay Lenke megszólította.
- Hát nem tudni se jót, se rosszat erről az új rendről, - mondotta a ember szűkszavúan. - Van akinek tetszik, van akinek nem tetszik. Ha igaz, meggondolta magát a kormány, száz holdig meghagyja a földet a gazdáknak és adót se szed érte. Hirtelen lefelé nézett A csizmája orrával ide-oda tiporta a sarat. - Tetszik tudni, mán csak a nagy vagyont veszik el, az igazság miatt. Az országút felől szekérzörgés neszelt át a hűvös levegőn. Kállay Erzsébet arrafelé fordult: Hallottam, hogy már rekvirálják a lovakat meg a szekereket a vörös hadseregnek.
Az ember testtartása hirtelen megváltozott. Fenyegetően kapta fel a fejét és a hangja sötét és dühös volt: - Csak azt próbálják meg. Leütöm, aki az enyémhez nyúl.

Április 11-12.

Eötvös Lóránt meghalt. Minden kor komor és kérhetetlen ajtócsapódás a halál, de annak aki magyar, soha szörnyűbb nem lehetett, mint most. Elmenni így, a széttépett rab országból? Elmenni a megalázó aljas emlékkel, nem látva soha többet egy más magyar tavaszt. Nehéz és rossz az élet és talán könnyebb és jobb a halál. De nem most, nem így a mocsárba süllyedő véres roncson, egy nemzet borzasztó alkonyán.
Miért nem adott neki végzete még egy évet legalább, vagy néhány hónapot, hogy látta volna felemelkedni megcsúfolt faját. Egy évet még, egy hónapot neki, aki saját halhatatlanságából szerényen, bőkezűen annyit adott nemzetének.
Gyerek voltam még, mikor tisztelni megtanultam. Atyám tanított, aki barátja volt. Hajdan régen, a régi Pest egy öreg házában, Emich Gusztáv hazafias kis Athenaeum nyomdájának épületében, az Egyetem téren húzódott meg akkoriban az Eggenberger-féle könyvkereskedés. Hoffmann Alfréd volt a cég tulajdonosa és a boltjában, a fellobbanó magyar tudás új könyvei között találkoztak atyám kortársai, akik az osztrák elnyomás után újrateremtették az ébredő ország szellemi életét. Az ernyős függőlámpa világában esténként odasereglő urak vitatkoztak a könyvespolcok tövében. Ott volt közöttük Eötvös Lóránt báró és atyám, Gyulay Pál, Thán Károly, a mester Lotz, Gregus Agost, a festő óriás Székely Bertalan, Tanhoffer Lajos, Jókai Mór, Hampel József és a mineralógus Krenner és olykor benézett az öreg úr maga: Arany János is. Sokan, a magyar Magyarország magvetői, akik elmentek Eötvös Lóránt előtt.
Ő volt az utolsó. Már évek óta elvonultan élt laboratóriumában, az idegen szellem idegen terjesztői között és nem volt köze hozzájuk, akik öt, az emberiség halottját, a proletariátus halottjának nevezik.

Egy firenzei délutánra emlékezem. Padre Alfani híres laboratóriumában fogadott és megmutatta a messinai földrengésről fölvett szeizmogrammjait. A kormos hengereken, mint szakadékos vad helyek körvonalainak emelkedései és zuhanásai látszottak a föld messze rengéseinek kísérteties fehér írásai. Ezt karmolta ki a tű azon a szörnyű éjszakán, - mondotta az aszott arcú tudós pap, mialatt tragikus dokumentumait feltárta. Aztán felém fordult: - Ön magyar? Ismeri Eötvös Lórántot? Nagy bámulója vagyok: Quell uomo é una gloria della nazione ungherese. Dicsősége a magyar nemzetnek...
De akik ma minálunk látszanak és hallatszanak, azt mondják, elmúlt ami magyar, elmúlt a nemzet és Eötvös Lóránt a proletariátus halottja. Ravatalánál a forradalmi kormány nevében vörös zászlók alatt, puha kalapban, szürke kabátban Lukács-Löwinger György népbiztos beszélt. Az Akadémiát, melynek Eötvös valamikor elnöke volt, eltiltották koporsója mellől, Berzeviczy Albertnek nem adtak ott helyet. A magyar tudomány képviseletében vörös jelvénnyel Frölich Izidor elvtárs szónokolt.

Eötvös Lóránt úri magyar ősök, magyar hagyományokat hordozó úri ivadéka volt. De faját búcsúzni nem eresztették hozzá. Csak idegenek szólhattak, az idegen faj, melynek érvényesüléséhez egykor a halott édesatyja, a liberalizmus nagy ideálistája, báró Eötvös József nyitott magyar nagylelkűséggel kaput. Eötvös Lóránt örökségképpen élte tovább atyja liberalizmusának ideáljait.
Milyen összeomlásnak kellett a lelkében végbemennie, hogy ő, a zsidóság támogatója, pár nappal halála előtt, megcsalódottan, szomorúan odasorozta magát tanúnak a többi késön látó, megrettent magyar liberális mellé és mint azok, kimondotta: "A zsidóság az a métely, ami az országot tönkre teszi" Ők pedig haladó, romboló, kicsinyes gyűlöletet proklamálva az alkotó nagy halhatatlanság felett, mint a proletariátus halottját eltemették azt, aki egy nemzet dicsősége volt.

Április 13.

Virágvasárnap. Tavasz van. Húsvét jön a tavaszon át és ez a Virágvasárnap mégis egészen más, mint volt a többi, mióta visszaemlékezem. Az emberiség évezredes útján sötét, üldözött idők járnak vissza a sírjukból. Mintha lázbetegek rémlátása mesélne. Magyarországon üldözik a keresztények hitét. Fenyegető veszedelmek kószálnak templomaik körül. És Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos, a vallást cserélgető zsidó rendeletet ad ki, hogy a papság egymás után három vasárnapon át hirdesse a szószékről a hívők előtt, amit ő parancsol.
A falu, a közömbös falu ma nem közömbös. Mintha védené, amit el akarnak tőle venni, utána kap és szinte tüntet.
Nógrád pántlikás viseletében, ingvállasan, hosszú derekú rövid szoknyás, lányok, keszkenős asszonyok mennek fölfelé a hegyoldalon. Mögöttük tódul a férfinép. Elszánt dacosan emelkedik a körmenet. És a hit erején és az imádságon túl, vele megy az emberek lelkében az örök magyar csak azért is! Sokan várnak, az egész falu, még a betegek is. A templomi zászlók lassan inognak, egyre magasabban. Egy emelt kereszt belevillan az égbe.
A napsütéses kis tér feketén nyüzsgött, tarkán virított a templom alatt. Harangoztak. A templomi hidegben tömjénszag érzett? Az oltárnál húsvéti barkát szentelt a pap.

Kállayék mögött belehúzódtam az oratórium homályába. A templom hajóján véges végig lassan tolongott be a nép. Barázdás öreg arcok, olyanok, mintha felemelt kérges, agyondolgozott kezek lennének. Elöl kicsi lányok, kikeményített, elrútított kis figurák álltak sort. Szorosra font hajuk, mint két pántlikás szarv kunkorodott két oldalt a fülük mellett. A zsebkendős imádságos könyv alatt kidüllesztették a hasukat és a szájuk hangtalanul, sebesen mozgott. A túlsó oldalon a fiúk álltak. A mezítlábasok folyton cserélgették a lábukat a hideg kövön, felhúzták, melengették a talpukat a másik lábuk fején. Hátulról megtaszított egyet egy nagyobb fiú. A kicsi visszanézett, de tovább imádkozott és nem nevetett. Még a gyerekek is komolyabbak voltak, mint máskor. Magukba szálltabb embereket még nem láttam együtt soha.
Valahol a magasban lélegzet vesztve vergődött a gregoriánus harmóniákkal a szegény falusi orgona. A mozdulatlan templomi zászlók alól feltörtek az emberi hangok. Egyik magasan járt, a másik mélyen. Hamisan, gyámoltalanul és mégis meghatón szállt az ősi liturgikus dallam, évezredes Virágvasárnapok gyászoló éneke.
"És az Ember Fiát elárulják, hogy megfeszítsék..."
A sokszor hallott szavak most döngve hullottak a szívemre és világosság lett az értelmükből. És éreztem, hogy ez a Virágvasárnap nem emlékezés, de sötét történés. Új Golgotára indul Krisztus itt a földön.

A templomban csak siránkozott tovább a Passzió panaszos, ősrégi dallama.
". . . Arcára köptek, ökleikkel ütötték, mások pedig arcul verték őt, mondván: Találd el Krisztus, kicsoda az, aki téged megütött?"
És mintha egyet gondolt volna a templom, csodálatos borzadásban éreztük mind. Ugyanazok, megint ugyanazok, akik kétezer év előtt ütötték.
"...És mikor vádolták, semmit sem felelt...""...Szinte ijedt kötelességben ismételték az Evangéliumból az énekes hangok a zsidók kiáltását: "Feszítsd, meg! Feszítsd meg!..." És felmorajlott a szózat, mellyel egykor a jeruzsálemi nép vállalta az ítéletet:
"... Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon..." Egy pillanatra csend lett, mintha az emberek utána néztek volna a szörnyű tehernek, melyet a hangok vittek. Aztán szinte messziről, révedezett vissza a dallam önmagához.
"... és elvitték öt, hogy megfeszítsék..."
Az orgona, mint egy roskatag öreg pásztor összeterelte a nyájat. A hangok összefutottak és a templomi népből olyan kétségbeesetten tört ki, mint ezen a mi magyar földünkön talán soha:
"... Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?"

Sápadt arccal, szívszaggatóan kiáltották az emberek és abban a pillanatban Krisztus minden ember volt és Krisztus szava minden ember szava lett.
Régen elhangzott és mégis ott maradt, mint egy sebesülés. A templomkapu kinyílt a falban és hirtelen, beáradt a külső napsütés. Kifelé pedig áradt az utolsó könyörgés, a magyar katolicizmus százados éneke. Szállt, emelkedett, belevegyült a tavaszba és napkelet ritmusával, napnyugat hitével megostromolta a végtelenség kék egét.
Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! :
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról...

Április 14.

Mostanában sokszor megtörténik, hogy a gondolatok egyszerre megállnak a fejemben és nem mernek haladni. Olyan ez, mint mikor valaki eltéved sötét éjjel ismeretlen tájon, órákon át nem mer mozdulni. Egy helyben áll. Csak áll a sötétben és várja, hogy talán mégis megvirrad. De nem virrad és a félelem növekszik és elbillen tőle az értelem.
Köröskörül sötétben van egész Magyarország. Akik régen összetartoztunk, már nem tudunk egymásról semmit. A szétszakított ország darabjai külön-külön vonaglanak. Mi történik Erdélyben? A Felföldön, a Délvidéken, a Dunántúl vagy Budapesten? A sötétségből csak összeomlások tébolyító robaja morajlik szüntelen. De hogy hol zuhan és mi omlik, azt nem tudni. Aztán egyszerre lopva hozzák a suttogások a híreket. Az egész ország omlik. Erdélyben és a Délvidéken botoznak az oláhok és a szerbek. A Felföldön megtöltik a börtönöket a csehek. Mindent üldöznek és büntetnek, ami magyar. És mégis jobb ma ott a szörnyű élet, mint a vörös roncson, mert abból lehet feltámadás. Ami pedig itt van, abból, ha folytatódik, csakis halál lehet. Budapesten és a vele szakadt részen akasztani készülnek a zsarnokok.

Az első napon integritást, kenyeret, békét és szabadságot ígértek. Ma csúfolódva nevetnek az integritás felett. Kenyér helyett éhséget adtak. Béke helyett vörös hadsereget. Elvétve már fel-fel hördülnek a megcsaltak. A hazugság mint kormányzati eszköz mindig csak átmenet lehet, utána vagy az igazságnak, vagy a terrornak kell következnie. Igazság jön-e vagy terror? Így már nem tarthat soká!... Hányszor is mondtuk ezt?
Ekkor vettem észre, hogy a tekintetem, mintha naptárba nézne, kinéz a kertbe az ablakon. Mikor otthonról idejöttem, szinte tél volt. Olykor havazott és a tar gallyak feketék voltak a hideg ég alatt. Aztán egy napon, mint egy félre fújt fáklyaláng lobbant fel a domb tetején a hold sarlója és zöld felhők lepték el a bokrokat. Azóta, fiatal lomb lett a zöld felhőkből és túl a dombon a harangláb felett már kerek vörös lámpát emel magának az éjszaka. Sok nap múlt. Annyi idő, hogy közben megtelt a hold...

Április 15-ikére virradó éjjel.

A kályhában leégett a zsarátnok. Sokáig figyeltem. Most már összedűlt. De azért hideg van. Soha se volt még ilyen hideg. És én itt ülök és írok, pedig semmi értelme sincs. Különben mégis... Hiszen nem másnak írok, nem azért, hogy megmaradjon, csak magamnak, hogy könnyebb legyen. Ma este Kiss Károly ide érkezett. A rendőrségről szökött, hogy hírt hozhasson.
Csak most képzelem, vagy már azelőtt is éreztem, hogy így lesz? Valami készülődött felém. És nap-nap után közelebb rémlett elkerülhetetlenül. A többiek esténként a húsvéti ünnepekről beszéltek maguk között. Nem szóltam közbe, kimaradtam a beszédből és ez olyan szomorú és magányos volt, mintha valahogyan kívül állnék és nem tartoznék oda.
Vannak előérzetek. Most már itt sem szabad maradnom. Mindenki alszik... És mégis jön valami. Abból jön, ami már elmaradt Messze magam mögött hagyott régi önmagam jött utánam futva, lihegő, névtelen gyerekkínnal. És egyszerre utolért és nem volt többé mögöttem, már én voltam a régi, szegény gyerek, aki ha bajban van, ha bántják, ha beteg, hátra csukló fejjel hívja az anyját. Őt hívtam nagy magányos nyomorúságomban, az egyetlent, akinek a fájdalmam jobban fáj, mint nekem.

Az ablakrácson át most egy ideig a holdat kellett néznem. Úgy ugatnak a falusi kutyák! Össze akarom szedni az eszemet. Talán fel tudom írni, ami történt. Magyarország minden talpalatnyi földjén hontalan és üldözött ma, aki magyar. És aki küzdeni mert ellenük, annak az életét kiadják aljas vértszaglászó kopóiknak. Én küzdöttem ellenük és most kiadták az életemet.
Egy Mikulik nevű félszemű terroristának soroztak a munkakörébe, akit Cyclopsnak hívnak a többiek. Soha se hallottam eddig róla. Állítólag Mátyásföldön harácsol, és a repülőtelepnek a teljhatalmú diktátora. Szamuelly azt mondta róla: Olyan kegyetlen, hogy ellene még ő sem tehet semmit. Ezt a félszemű emberállatot bízták meg, hogy végezzen velem. Ő maga mondta: "El kell tennem láb alól És mostantól kezdve az életem attól függ, el bírom-e kerülni vagy találkozom-e vele? ... Kívüle egy másik is kerestet. Annak se hallottam eddig a nevét. Az újonnan felállított politikai nyomozó osztálynak a főnöke, Szamuelly barátja. Corvin Ottónak hívják, de az igazi neve Klein. Egy púpos kis zsidó. Ezelőtt bankhivatalnok volt. Keresnek... Csodálatos kínlódást okoz ez a gondolat. Lassan csúful egy kéz tapogat az ember körül és meg akarja fogni...

Most már eszembe jut, ez rémlik szüntelen, mióta Kiss Károly elmondta. Hű barát. Milyén sápadt volt és nem nézett reám és egészen halkan beszélt.
Mikor Kiss Károly kocsija megállt át oszlopos aláhajtó alatt, Kállay Lenke messziről kiáltotta felé:
- Jó hírt hozott?
- Majd ha egyedül leszünk. - És mikor senki se hallhatta, elmondta, milyen hírt hozott.
Világosan emlékszem, hogy bólintottam és csodálkoztam, hogy bólintok.
Anyámat kihallgatták... Nyolc fegyveres vörös katona állta körül a hűvösvölgyi házat. Közben a detektívek külön-külön vallattak odabenn mindenkit. Két óra hosszat tartott. Fenyegetődztek, mondták, hogy a tagadás hiába való, már nyomon vannak, úgyis tudják, hol vagyok.

Anyám a kis levelet mutatta, amelyet utolsó este írtam. Mondta, hogy a Dunántúlról jött hozzá. Egyebet nem tud rólam. Nyugodtnak látszott akkor is. Olyan, fölényesen nézett a vallatóira, hogy egyszerre nem merték többé elvtársnőnek szólítani. Levették a kalapjukat és fedetlen fővel beszéltek vele. Mikor elmentek, Mária testvérem a szobájában találta Anyámat a dívány szegletében. Akkor már egészen görnyedten ült és sírt. Az asztalán padig ott feküdt a nevemre szóló elfogatási parancs. - Nem tudom nézni, - mondotta - tedd el onnan, hogy ne lássam.
Egy könnytelen belső zokogás vonaglott át a mellemen. A többiek nem vették észre. Láttam az arcukon, hagy egészen természetesnek találnak.
A testvéreimet is vallatták. Verát, aki annyit dolgozott velem ellenforradalmár szövetségünkben és Gézát is. A rendőrségre idézték őket. Kiss Károlyt elfogták. Egy Juhász nevezetű zsidó szörnyeteg elé került. Ez volt a nyomozócsoport főnöke. A többiek is ilyenek voltak. Piszok, zűrzavar, rendetlenség és csupa zsidó.
Irtóztam tőlük - mondotta, - és egy őrizetlen pillanatban megszöktem. Aztán nevetett világos, tiszta nevetéssel, mint a csínytevő fiúk. Én is nevettem, de azért borzasztóan fájt a szívem. Egyszerre eszembe jutott: Ha Anyámat tartóztatnák le helyettem? Vagy valaki mást... Hirtelen lódulásokkal forogni kezdett a szoba.
- Haza megyek Jelentkezem...

Mind rám támadtak. magyarázták, hogy őrültség lenne, senkinek se lesz bántódása miattam.
- Erre a házra is csak bajt hozok... Kerestem a szavakat, hogy bocsánatot kérjek. A többiek ezalatt helyettem tervezték, hova szökjem? Csak akkor kezdtem megint figyelni, mikor hallottam, hogy a családom azt kívánja, menjek külföldre.
- Balassagyarmaton át... Ez megütötte a fülemet. Kállay Erzsébet mondta, hogy így jó lesz. Huszár Aladár bizonyosan átsegít majd az Ipolyon.
Kállay Lenkének eszébe jutott, hogy a cselédségnek nem szabad tudnia, hová megyek. Aszód felé utazzam, mintha Pestre mennék, onnan forduljak vissza Balassagyarmatnak. Mondhatatlan irtózást éreztem. A vörös zászlós aszódi állomás, a kövér politikai megbízott, a hegedűs és az internacionálé.
A peronon egy pad áll a fal mellett. Ott fogok ülni reggel héttől délután ötig. Az emberek pedig rám nézhetnek és nem rejthetem el előlük az arcomat.

Mióta magamra maradtam, már többször eszembe jutott ez. Egy percre az ablak üvegjéhez támasztottam a homlokomat. Sima és hideg volt. Ha nincsen más, az ablaküveg is tud olyan jó lenni, mint egy hűvös kéz.
Az órára néztem. Megállt. Este elfelejtettem felhúzni. Egy kocsi zörgött lenn a kert alján, valahol a vendégház körül. Ez viszi Kiss Károlyt a vasútra. Holnap ugyanebben az órában visz el majd engem is. Egyedül megyek. Nem fogadtam el a kíséretét. A sorsomból nem szabad adnom másoknak. Ha velem tartóztatnák le, magammal rántanám a szerencsétlenségbe. Menjen, ha lehet békével. Szökjék szabadon, hálám kísérni fogja. Életemben eddig több barátsággal nem volt hozzám senki se.

Április 15-16.

Az utolsó berceli nap. Mintha egy kéz nyúlt volna a friss képbe és eltörölte volna. Csak itt-ott hagyott meg belőle egy darabot. Reggel sütött a nap a füvön az ablakom alatt. És hűvös aranyába belehempergett a fehér Krampusz kutya.

Egyszerre délután lett. A nap már nem sütött az égen. Az aranyozott fali órában egykedvűen súrlódtak a kalászok. Vajon hány szem van meg benne a számomra?
A fiatal Kállay György elment Jeszenszky báróért. Ő bizonyosan tudna valami tanácsot adni. Mikor elmondták neki, mi történt. Jó emberi megértés volta tekintetében. Írt számomra ajánló levelet az elűzött aszódi szolgabíróhoz és magához vette a feljegyzéseimet: - Majd eldugom a kéménykürtőbe. Talán csak nem akadnak rá...
Túl a kerten, a dombok élén, mint egy füstölgő kis játék húzódott el ekkor az aszódi vonat. Ráeszméltem: ez a vonat kísértett egész nap a gondolataim mögött.

Most már elmúlt. Ma még nem érkeztek meg a nyomozók. Holnap pedig már nem találnak.
- Ezóta beért volna a kocsi az állomásról, - mondotta Lenke. - Ők is ugyanazt gondolták. Autó tülkölt az országúton. Kállay Béniné felpillantott a hímzéséről: - Rossz álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy egy nagy automobil állt meg a ház előtt és detektívek szálltak ki belőle.
A kert előtt már elzúgott a gépkocsi, de a lehetőség keservesen velünk maradt. Most már szüntelenül arra kellett gondolnom, bár múlnék az idő. Bár ne lennék itt, hogy bajt ne hozzak azokra, akik jók voltak hozzám. Erről mondtam valami szánalmas szót, mikor elbúcsúztam: - Köszönöm és bocsássanak meg. Apor Henriette ideadta a gyufáit. Néhány szál volt az egész, mégis kincs, mert a házban régen nem volt gyufa. Erzsébet lekísért a szobámba. Aztán egyedül maradtam:

Addig soha se tudtam, milyen egyedül van az ember a világon. Mindenki magának, egészen egyedül. A lelkem halálsejtelemmel volt tele. És azokra kellett gondolom, akiket meghalni láttam. Csodálatosan érteni kezdtem őket, akiknek mindent maguknak kell a halállal elintézniük. Hiába fogják a kezüket, hiába igazítják a párnájukat, hiába virrasztanak velük. És az én kezemet még csak nem is fogta senki és nem virrasztott velem senki sem.
Esni kezdett az eső, mintha valaki nekidőlt volna a ház falának és teli sírta volna az ablakot. Kis cseppek peregtek a sötéten. A márciusi éjszakán is esett az eső és mennem kellett otthonról és az utcák üvöltötték: "Éljen a proletárdiktatúra!" A szavak hozták magukkal az akkori órákat. Megint csak az eső, a kitaszítottság és az elhagyatottság volt velem és előttem egy bosszúálló sötét világ. Behunytam a szememet. Ha meg tudnék szökni önmagamtól.
Néhány percig alhattam hánykolódó, nyugtalan álommal. Aztán mintha megráztak volna, felugrottam. Oktalan sietséggel Öltözni kezdtem a gyertyafénynél. Odakint még sötét volt és lassan nyílt a szobám ajtaja. A félhomályban Kállay Erzsébet állt a küszöbön. Búcsúzni jött, ez jól esett. Aztán megfogtuk egymás kezét: Isten veled.
Mikor a kastély nagy kapuja kinyílt előttem, kíméletlen lucskos hideg csapott az arcomba. Visszahőköltem. Az éjszaka mint vizes, fekete fal meredt elém. Ennek a falnak kellett neki mennem. Egy pillanatra még éreztem, hogy valaki utánam néz. Ez is elmúlt. A kapu döngve becsukódott és ez olyasmi volt, mintha a világon valamennyi kapu becsukódott volna és én kívül lennék mindenen, hontalan, otthontalan, koldus földönfutó.
Egyre mélyebben fúrtam bele magamat a lucskos fekete falba. Gyalog mentem le a kerten át az istálló felé. A kocsi várakozott reám. A kerekek körül freccsent a sár. Az eső végigcsorgott a vállamon és a térdemen hirtelen áztatta át a ruhát. Lucskos országúton virradt. Csak az út futott velem, de előttem minden kapu csukva volt. Ki fog-e nyílni valamelyik, vagy így marad?

A galgagutai állomásról sötét, hideg kis vonat vitt tovább a didergő derengésen át. Közben talán el is aludtam. Az utolsó nagy lódulásra emlékezem. Aszód!... Minden az eszembe jutott. A peronon mállott szemét feküdt a vízben. Egy vagon falán embersárral festett iromba betűk látszottak: Halál a burzsujokra! Az állomás még piszkosabb volt, mint a múltkor. És a korai óra dacára csoportba bujt, ötös zászlós küldöttségek várakoztak. Álmos, szomorú emberek. A kijáratnál mondta az egyik, hogy toborzó gyűlés lesz. Pestről jönnek az elvtársak szónokolni. Már jelezték is a különvonatot. Hirtelen fejvesztett sietség fogott el. Ekkor vettem észre, hogy a berceli útravalót valaki kihúzta a hónom alól. Mindegy. A táskám már a ruhatárban volt, menten a város felé. A javítóintézeten, mint egy ázott húsdarab fityegett a vörös zászló. Amott is sok zászló. A falakra idegenszerű nagy plakátok tapadtak. Mint összegomolyodott belek csavarodtak rajtuk a vonalak. Mikor jobban odanéztem a bélcsavarodások közül ijesztő katonák, tehénszerű, terhes óriásasszonyok, halálfejek, övig mezítelen véres munkások alakja rémlett elő. "Be a vörös hadseregbe!..." Meghalt az alkohol!"... Fegyverbe proletár!"
Fáradtságomon át ijesztőnek látszott minden. A görcsös csupasz utcafák úgy álltak sort, mintha akasztásra vártak volna. A vörössel bevont szónoki emelvény, a piac közepén, az ólomszínű ég alatt olyan volt, mint egy vesztőhely. A házak gonoszul figyeltek és fintorgatták magukat. Az utcákban szélesen terült el a sár. Mint egy undorító fekete kása terpeszkedett és csakis a házfalak tartották össze medrében. Ha félre tolták volna valamelyiket, a nyíláson szétfolyt volna a sár az egész táj felett.

És itt emberek élnek! A förtelmes plakátszörnyek között csak vonszolják magukat süppedve, megadóan a fekete csatakban. Semmi sem lázad, minden fuldoklik: Túl a várason sem lázad, túl is fuldoklik az egész.
Egy kocsin városi kabátban, sportsapkás zsidó állt. Megállította a kocsit és intett. Két munkás formájú ember futott hozzá. A piac irányába mutatott és rendelkezett. Az emberek engedelmesen hallgatták.
A bolsevizmus szervezett rothadás... Nem gondolhattam végig. A sportsapkás rám nézett. Ahogy a tekintete hozzám ért, nyilallást éreztem az arcomon. Még egyszer visszafordult, mintha ismerne. Bennem is felrémlett, valahol már láttam azt a puha arcot, puha duzzadt ajkat, puha nagy füleket. Talán Budapesten egy bankház rácsos pultja mögött hajlongott előttem ez a puha arc, amely olyan szétfolyó, zsíros, sötét volt mintha a sárból jött volna elő. Már nem látszott, egy földszintes ház előtt temérdek vöröskatona ácsorgott. Vörös szalagos tányérsapka volt a fejükön, vörössel kihányt oroszos szabású zubbonyt viseltek. Ez az embercsoport nyugtalanítóan és idegenszerűen hatott. Ezek nem voltak többé magyar katonák. Ellenségek voltak. Egy idegen hatalom fegyveres szolgái, a mi feloszlatott hadseregünknek rettenetes lárvája. A vörös hadsereg! ... Magyar honvédek, magyar huszárok, hát azért kergettek szét benneteket... Ekkor láttam először a szovjet vörös gárdáját.

A katonák mögött rendeletek és parancsok tapadtak a falon. A kapu tárva volt. A nagy udvaron gépfegyverek meredtek. Néhány lépéssel odébb egy asszony állt a gyalogjárón és a nyitott ablakon át befelé beszélt. Közben bizalmatlanul hátra pislogatott. Hallottam a sóhajtását. Aki ma bizalmatlanul néz maga mögé, aki sóhajt, attól nem kell tartani. Hozzá szegődtem: - Sárkány főszolgabíró?
- Az a kapu. - Az asszony egyszerre megijedt és odébb surrant Egy alacsony házba nyitottam be.
- Nem, a szolgabíró elvtárs nincs itt, elutazott. Mintha hirtelen süppedt volna lábam alatt a küszöb. Mitévő legyek? Kérni kezdtem, hogy eresszenek be. Messziről jöttem, fáradt vagyok. Semmi se használt. - Egy üzenetet hoztam. Ekkor beeresztettek. Kora reggel volt. Soká kellett várnom. Aztán Sárkány főszolgabíró felesége jött be az ajtón. Mialatt Jeszenszky báró levelét olvasta, egyre izgatottabb lett. - Hát akkor... ezért... Ma reggel egy hölgyet és egy urat kerestek itt a vörösek.
Kiss Károlyra kellett gondolnom. Lehetséges, hogy kettőnket kerestek volna - Itt nem maradhat - mondotta Sárkányné. Figyelik a házat. És Pestről jön Bokányi, szónokolni fog a piacon. Újságírók kísérik. Ide szállásolják őket, azok amúgy is fölismernék. Egyre sápadtabb lett. Nem, itt nem maradhat - és tanácsolta, utazzam odébb a következő vonattal Hatvan felé.

Az életösztön lázadhatott bennem, mert magam is meghökkentem, milyen visszautasítóan feleltem: - Az olyan lenne, mintha a fegyház torkába rohannék. Miért küldenek egyre közelebb Pest felé, hiszen a vonaton ismerhetnek rám legkönnyebben.
- Itt nincs biztonságban egy percig sem.
- Ha kocsit lehetne szerezni, - mondottam. Egyszerre eszembe jutott: Ikladra mehetnék, Ráday grófnéhoz.
Sárkányné bólintott és sebesen kiment. Mennyi idő múlt közben, nem tudom. Megint ott volt és mondta, készüljek, mert lesz kocsi. Borzasztóan fáztam. Egy kis teát kértem. Aztán haboztam. Nem jutott eszembe, hogyan kellene mondanom. Néhány szál gyufát szeretnék. Sietve mindent adott. Hamar... hamar... Valaki felrántotta az ajtót. Egy öreg hölgy állt a küszöbön. Ólomszürke volt az arca és a két kezével a fejéhez kapott. - Már késő! A vörösek elvették a kocsit.
Mégis kimentem. A szekér mellett három katona állt. Az egyiknek pénzt nyomtam a markába. Lopva megnézte, hogy a többiek ne lássák.

Kérleltem őket, engednék meg. Csak ide a szomszédba. Félóra se kell, megint visszaküldöm... Ezalatt az emberek maguk között tanakodtak, hirtelen felkapaszkodtam a szekérre. A kocsis a lovak közé csapott. - Az állomásra! A poggyászomért!
A katonák valami durvaságot kiabáltak utánunk, de a kerékzörgés elnyelte. Híg trágya nyomai látszottak a szekéren, ganéjdarabkák ugráltak a saroglyában, a többit most szórhatták ki belőle. A fenékdeszkán nagy lyuk volt. A lyukon át láttam, ahogy alattam az út visszafelé futott. Borzadást éreztem. Még egyszer át kell mennem ezen a vesztőhelyen, az egész városon.
A pályaudvaron hirtelen kikaptam a táskámat. Gyorsan! Hajtson! Ekkor került megint elém a sárképű sportsapkás ember. - Hamar! A kocsis vissza nézett rám, paraszt eszével mintha megértett volna. Nekieresztette a gyeplőt és a rázós kis szekér ugrálva nyargalt át a sártengeren. A puhaarcú utánam fordult. Már letértünk egy mellékutcába. Sebesen tűntek a megtorpant házak, bezárt kis boltok. Az ablakokból csodálkozóan hajoltak ki emberfejek. Feltünő lehettem városiasan öltözve, a trágyás szekéren. Szemközt autók jöttek. Autókon most már csak zsidókat látni. Valószínűleg budapesti agitátoruk. Szinte ösztönösen az arcom elé kaptam a zsebkendőmet. A házak ritkultak. Szép régi barokk kastély alatt vitt el az országút. A körvonalai egy pillanatra kibukkantak a park fái között a szürke égen. Egyetlen szépség a sár sivatagában:

- Öngyilkos lett, aki itt lakott, - dörmögte a kocsis és ostorával a kastély irányába szúrt. Aztán lecsapott vele a lovak közé. A szekéren keresztbe vetett deszkaülés ide-oda ugrált a rázástól. Megfogództam a saroglya szélébe és előrehajoltam.
- Ki lakott itt?
- Olyan nevelőintézetet tettek ide jó szívből a Podmaniczky bárók. Kis kisasszonykákat tanítottak benne.
Kérdeztem, nógattam az embert.
- Hát tetszik tudni, - mondotta fontolgatva, most, hogy ez az új rend lett, lejött egy elvtárs. Nem volt több tizenöt évesnél, meg aztán zsidó is volt az istenadta. A piacon szavalta az iskolás gyerekeknek.
Megint biztatni kezdtem.?
- Restellem, - dünnyögte az ember, - de már tessék megbocsátani, hangosan a téren elmondta az az éretlen kutyakölyök, hogy hogyan lesz a gyerek. Meg, hogy nem kell szót fogadni senki szülőjének. És azt is mondta, hogy nem baj, ha a lányok megbotlanak, csak a csuhásak találták ki, hogy bűn az olyasmi. Nincsen fattyú ezentúl, az állam gondol velük. - Hátratolta a kalapját és egy nagyot köpött. - A mindenségit neki! Se Isten se becsület. Itt a nevelőintézetben is ugyanazt mondta, mint a piacon. Még biztatta is a kis kisasszonykákat, hogy csak szeretkezzenek bátran a diákokkal. Képet is mutatott nekik, hogy hogyan kell csinálni. Az igazgatónő csak sírt és tördelte a kezét. Végül is elemésztette magát.
Zökkent a szekér. Valami mintha, bennem is zökkent volna. Lefelé néztem. A korhadt fenékdeszka tátongásán át leláttam az útra. A föld most is visszafelé futott a kocsi alatt, sebesen futott. Aztán egyszerre nem volt többé körülöttem város. A vesztőhely elmaradt.

Az eső megint esni kezdett, de mit bántam én. Szabad szél fújt a földek felett. És akik szembejöttek, szekeres, gyalogos parasztnép, mások voltak, mint azok odabenn. Falu látszott, földszintes udvarház, virágos kert. A kocsi befordult az ikladi udvarba. Hirtelen jött. Egy leány rohant felém a tornácon: Nincsenek itthon! Mióta Aszódra bevitték a gróf úrékat, nem eresztik őket haza.
Úgy fáztam és olyan fáradt voltam: - Talán mégis itt maradhatnék egy kicsikéig. Csak a balassagyarmati vonatig.
- Ne tessék - mondotta a leány ijedten. Mindjárt itt lesznek a kommunisták. Az aszódi Lloyd-gyárból jönnek ki rekvirálni.
- Persze, nincs is semmi értelme... És egyszerre eszembe jutott, milyen nagyot döngött hajnalban a berceli kapu. Mind becsapódott akkor. Valamennyi.
- Menjünk hát, - mondottam a kocsisnak.

A leány hirtelen magára eszmélt: - Oda tessék menni, az őrházba. Ott bevárhatja a vonatot. Jó ember Nagy bácsi, az őr, megengedi. Még arról is mondott valamit, majd hoz át egy kis ebédet, ha a kommunisták elmentek.
Az őrház túl az úton, a sínek mentén bújt meg az esőben a nagy öreg fák alatt. Egy tyúkól, kevés ölbe rakott fa, kis kert, furfangos apró virágágyak. Csíkos vasutas zubbonyban, magas növésű öregedő ember jött felém. Szolgálati sapkájához nyúlt és kérdezte, mit akarok? Az iroda zárva van . A vonat csak öt órakor indul.
Ez is el fog küldeni. Megint éreztem, hogy menynyire fáradt vagyok. Az eső átáztatott, az éhség kínozott. Lassan mondtam ki a szavakat, hogy időt nyerjek és egy kicsikét még tető alatt maradhassak és egy darabig még hihessem, hogy nem kell odébb mennem. De az ember nem küldött odébb. Vállat vont: Hiszen itt maradhat, ha éppen akarja. Valami kényelmes helye ugyan nem lesz.

Nevetni tudtam volna örömömben, hangosan nevetni. Az öreg vasúti őr jósága végtelennek tetszett. Itt maradhatok és még mentegetődzik is. Fátyol futotta el a szememet a meghatottságtól. Kényelem? Ő nem tudja, milyen királyi kényelmet ad. Egy zug, amelyikben úgy húzhatja meg magát az ember, hogy ne lássák, egy szeglet, amelyből nem küldik odébb, egy lóca, amelyikre nem zuhog az eső és amelyiken ülni szabad.
Az asszony is odajött. Jó arcú, törődött, koravén asszonyka. Hívott, mennék be a szobába. Letörölte a kötényével a széket. Kisvártatva hallatszott, hogy fát hasogat a konyhán. Mikor a tűz erőre kapott, kinyitotta az ajtót és beeresztette a meleget.

Meleg... lassan ért hozzám és ez is meghatott. Eleinte nem gondoltam semmire. Jó volt. Csak lassanként vettem észre magam körül a dolgokat. Az alacsony mennyezet alatt, a tornyosra vetett ágy felett, cifra keretben egy mondat függött a szentírásból. Sokszor elolvastam a hosszú órák közben és még se bírok rá emlékezni. Olajnyomatok, családi képek is függtek a falon. Mereven ülő nők, kifent bajuszú merev férfiak. A háromfiókos komód szekrényen lombfűrészkosárka állt. Mindennek meleg, vörhenyes színe volt. Vörös kendő lógott függönynek a kicsi ablakon.
Ahogy a kemény faszéken kuporodtam, lassanként sajátságosan ismerősen kezdett hatni az őrházikó, a szoba és az avult szegény holmi. Mintha már jártam volna itt. De akkor más tájon állt a ház. Messze, lenn a Karszton, kiégett sziklák felett, vad hegyeken és én fiatal voltam. És első regényemet írtam:
"Emberek a kövek között". Két alagút között állt az a másik ház, amelynek egykor a művészetem ifjúságát adtam oda. És egyszerre babonásan kezdtem hinni, hogy nincsen véletlen és még a kicsi őrházak is vissza tudják adni, ha az ember szeretetet ad nekik.

Megakadt a szemem. Eddig nem vettem észre. Falinaptár függött a meszelt falon, a vörhenyes homályban: 1919 április 16. Ez visszarántott. Az országúton kocsik közeledtek Aszód felől. A rablott hintókban gyanús külsejű emberek ültek és prémes bundában zsidók. Valamennyien behajtottak a Ráday-kastély udvarába. Kilestem a vörös kartonfüggöny mögül. Lármázva mentek be a házba. Már minden az övék volt... És a kastély kertre nyíló ablakai meredt csodálkozással bámultak maguk elé, mintha nem értenék, hogy mi történik mögöttük.
Órák múltak. A Ráday-udvarban pakoltak a kocsikon a kommunisták, vitték magukkal, amire kedvük volt. Egészen csendben ültem a szobában és néztem ki az ablakon. Ha nesz hallatszott, visszahúzódtam, megint kinéztem. Dél felé járhatott az idő, mikor Aszódról egy hajtány futott be. Több hang parancsolgatott a kis irodában. Lépések jártak a ház körül. És mindennek más jelentősége volt, mint azelőtt. Visszafojtottam a lélegzetemet. Elmentek. Megint csend lett. A konyhában elkészült az ebéd. Főtt burgonya szaga érzett. Nagyon éhes voltam. Az asszony megkínált. De olyan kevés volt a mázos zöld cseréptálban. - Nem, köszönöm, még korán van...

Később átüzent a leány a Ráday-kastélyból, a kommunisták mindent megettek, mindent elvittek, amit a konyhán meg a kamrában találtak. Nem küldhet ebédet, de írjam fel a nevemet, hogy a grófnénak megmondja, ha, majd hazaeresztik. Az öreg asszony letépte a naptár lapját és mondta, hogy arra írhatok. Ekkor jutott eszembe a név, melyet Kállay Erzsébet választott számomra, hogy elrejtőzzem mögötte, ha Balassagyarmatra érkezem Földváry Erzsébet. Többször megismételtem magamban. Furcsa és ezentúl így fognak szólítani és ez lesz a nevem. De azért nem írtam oda. Az asszony nem figyelt rám. Jött, ment, mint egy szürke hangya dolgozott a házban. Rendbe tette a konyháját, aztán leakasztotta a vörös függönyt az ablakról. Mosni kezdte az üvegeket.

Az eső elállt. Langyos szél kergette a felhőket. Fütyült, sivalkodott és a házban finoman, szüntelen zöngtek a jelzőharangok. Az őr bejött. Kormos kis jelzőzászlót sodorgatott a kezében és a kommunistákról mondott valamit az asszonynak: Ha még így tart egy darabig, mindent elhordanak a kastélyból. Hozzám is szólt. Mesélni kezdte, hogyan volt, mikor híre jött, hogy Ráday grófot elfogták az aszódiak. - Az utcán kellett neki a zsidók automobilját mosni, - mondotta az ember sötéten, - de megadta nekik. Feltűrte az ingujját és odaparancsolta a gazembereket, - ide nézzetek! - azt mondta nekik, tanuljátok meg, hogyan kell az ilyesmit tisztára takarítani. - Halkan nevetni kezdett. Gyönyörködött a históriájában. De aztán kaszát is fogtak ám az ikladiak. Két szomszéd falu is velük ment. Hat lóval akarták visszahozni a gróf úrékat, mert a három falu mindegyike kikötötte, hogy legalább két lovat foghassanak a kocsijuk elé...
Az ember már nem volt ott. Kinn az ablak előtt mozgott a sapkája. A kezében jelzőtárcsát emelt. Csörömpölve nehéz tehervonat tolódott el a síneken. Vörös szalagos katonák álltak rajta és lekiabáltak elmenőben. A fekete kocsikon fehér krétafirkálások húzódtak. Éljen Kun Béla! Éljen a vörös hadsereg!

- Csirkefogók, fegyvert szállítanak, - dörmögte az ember, mikor ismét bejött. Hát még az aszódi direktórium! Csupa kegyetlen zsidólegény. Remegve élnek az emberek. Éjjel sincs nyugta a lakosságnak. A háború alatt a sok szökevény cseh katonát ott dédelgették a repülő gyárban. Most ők a legnagyobb kommunista hősök. Azok rabolnak legtöbbet. Keserűen, elégedetlenül nézett maga elé. - De majd lesz még másként is. Hiába fizetnek a sok értéktelen bankóval. Minket nem vesznek meg. Mi, vasutasok is szólunk majd valamit.
Az irodában megint csöngeni kezdett a telefon. A távolság felett repülve jött jelzés. Aszód szólt át a huzalokon. A vonatom... Hirtelen megszűnt tagjaimban a zsibbadt nyugalom. Mikor ki kellett mennem a kis házból, olyan érzésem támadt, mintha az arcomról kendőt rántottak volna le. Szinte kínzott a fedetlenség.
A vonat lassan sustorogva közeledett. A vagonok tetején alakok ültek, alakok lógtak a lépcsőkön, még az ütközőkön is. Fel akartam kapaszkodni:

Visszalöktek. Odébb futottam, de az ajtók nem nyíltak. Belülről feszítették zsúfolódva az emberek. Megint futottam és magamban beszéltem: akárhogyan, akárhol is. Egy kilincs vergődött a kezem alatt. A vonat indult. Mi lesz belőlem, ha lemaradok? ... Az őr segített. Végre, de ládák, kofferek tömték el az ajtó torkát. Valaki előre taszított, valaki húzott fölfelé. A táskám a hátamra esett. Aztán nem lehetett többé mozdulnom és a vonat vitt magával.
Forgalomból kivett régi kocsi volt, amelybe szálltam. Betört ablakain jegesen fújt át a szél. Kis peronján szorongtak az emberek. Asszonyok, katonák, egy tiszt, egy kövér piszkos ember. Közéjük ékelődve, fél lábon álltam, több hely nem volt. Meleg, emberszagú közelségük szinte emelve tartott. De abban a pillanatban még az is szerencsének rémlett. A jegyet a vonaton kellett megváltanom. Szakszervezeti igazolványt kértek... Most mindjárt le fognak kergetni innen. Közben úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék. A tiszt, aki mellettem szorongott, odaszólt a vonatvezetőnek és valami írást mutatott:

- Állítson ki két személyre jegyet. A kalauz elment, megint jött, a tiszt zsebre vágta a kettőnk jegyét. Kifizettem az árát. Ő is Balassagyarmatra utazott. Egyszerre két lábon álltam, azon vettem észre, hogy lazult a zsúfoltság. A kis állomásokon le-leszállt valaki és új utas nem jött, Mar az előttünk döcögő kocsi ablakos peronjára is át lehetett látni. Prémes kabátban egy fiatal férfi cigarettázott odaát. Puha kalap volt a fején és az arca piros volt a hidegtől. Egy darabig szórakozottan néztem ezt az embert. Egyszerre minden ok nélkül kényelmetlen érzésem támadt... Már nem akartam volna látni és mintegy kényszerben mégis oda kellett néznem. Homályos nyugtalanságom egyre elviselhetetlenebb lett. Haragudtam magamra, képzelődés... De hátha engem keres az az ember?
A galgagutai állomásra értünk. Tizenkét órával azelőtt, hajnalban ugyanonnan indultam el. Hogy elfáradtam azóta. A túlsó kocsi üvegezett peronjának hirtelen kinyílt az ajtaja. A prémgalléros ember leugrott a töltésre és az állomás felé indult. Engem keres! Olyan erősen érzem ezt, mintha valaki mondta volna. Bercelre megy és nem talál. Határtalan öröm fogott el: Csak erre felé kellett volna fordulnia. Jó estét elvtárs! Szerencsés utat. Mindenféle bolond szójutott az eszembe és fintorgatni szerettem volna az arcomat.

Utasok tolongtak el mellettem. Többen leszálltak. Az ajtó nyitva maradt és a beáramló hideg észre térített. Ostobaság... Hátat fordítottam az ajtónak. A szántások és zöldellő táblák mögött messziről kanyargott a gyalogösvény. Az ösvényen egy kis lány himbálta magát. Feje körül lobogtak a piros pántlikák. A szél a szemembe vágódott. Visszafordultam. Hirtelen döngést éreztem a mellemben. A rövidbundás ember ott állt a nyitott ajtó előtt és összehúzott szemmel rám nézett. Állát a hüvelyk- és mutatóujja nyergébe támasztotta és oldalt billentette a fejét, mintha keresne valamit az arcomon. Most... Megint éreztem a döngést a mellemben. És minden csepp vér leszaladt az arcomból. Szinte a fájdalomig elsápadtam. Nem öntudatból, ösztönből talán, hogy védekezzem, visszafordultam a túlsó ablak felé. De a táj nem látszott. Összefutottak a színek.
Meddig tartott? Csak azt tudom, hogy olyasmit éreztem, mintha a homlokom mögött valami elájult volna. A pillanatok megsűrűsödtek és zuhanva hullottak egy kongó ürességbe. Úgy éreztem, mintha velük zuhantam volna én is. Istenem, meddig tart még? Markolja hát meg a vállamat, ha akarja, tartóztasson le, tegyen valamit, de ne folytatódjék így tovább. Biztatni kezdtem magamat. Hízelegtem, könyörögtem magamnak, hogy színleljem hát a bátorságot. Hiszen most már úgy is mindegy. Legalább ne vegyék észre a gazemberek, hogy félek. Felegyenesedtem, amennyire csak bírtam és félre húztam a szám, mintha mosolyognék.

A vonat meglódult és a lódulás becsapta az ajtót. Lehetséges-e? Egy pillanatra a szabadulás féktelen gyönyörűségét éreztem a tagjaimban. Fellélegzettem. A gondolataimmal szidtam és dédelgettem magamat. Szegény bolond, hogy is lehet így képzelődni... De aztán tántorogni kezdett körülöttem az egész kocsi. Mellettem egy kis utazóládán ott ült a prémkabátos ember. Felhúzott térddel ült, mint egy gonosz manó.
Az állam remegett. Soha nem érzett félelemmel félni kezdtem és a hideg dacára verejték gyöngyözött ki a halántékomon. De azért egyenesen tartottam a fejemet és úgy tettem, mintha mosolyognék.
A lehetőségek vadul hajszolták egymást a fejemben. Ha elfognak, senki sem fog tudni a sorsomról. És az a félszemű, akinek kiadtak, simán eltétet láb alól. Anyám nem tudja, hogy úton vagyok, Kállayék, akiktől elmentem, Huszárék, akik nem várnak, senki sem fogja tudni, ha meg nem érkezem.
A budapesti foglyokra rá lehet terelni az antantmissziók szemét, de ha most itt hurokra kerülök, senki se fog keresni és mire keresnének majd...
Az ember még mindig a ládán ül. Cigarettát sodort magának, fújta a füstöt és időnként felnézett rám. Sohasem fogom elfelejteni a szemét.
Kövesden utasok szálltak fel. Megint sokan voltunk a kis peronon. Két férfi aki vörös gombot viselt kabáthajtókáján, hangosan lelkesült a forradalomért:
- Csakhogy megértük! Látszott rajtuk, hogy ijedtükben beszéltek. Az ember a ládán bólongatott. Megvetést éreztem.

Ezek mind magyarok voltak és odaadták magukat az idegeneknek. Szennyes és aljas volt az egész. Lázadó gőg csapott a fejembe. Elfogatni magam ilyenektől. Így nyomorultul, anélkül, hogy tennék valamit magamért, hogy megkísérelném a menekülést. Bevárni a sorsot, mint egy nyomorék, aki mozdulni nem tud. Egyszerre elviselhetetlen szégyennek rémlett a mozdulatlanságom. Felmarkoltam a táskámat és az emberek között becsúsztam a szomszédos szakasz ajtaján. A fülkében is zsúfolva álltak az utasok az ülések közt. Mellettem egy ember szorongott a padon. Homályosan emlékszem az arcára Gyér szőke bajusza volt és vizes kék szeme tétovázva tapogatódzott. Jegyzőkönyvébe firkált, kitépte a lapot, megint irkált. Aztán már nem figyeltem oda. A rövidbundás, aki odakinn ült a peronon, időnként felágaskodott és benézett a szakaszba, mintha őrizne. Kivártam ezt a pillanatot. Mikor visszaült a ládájára és nem láthatott, megint felkaptam a táskámat és indultam odébb. Nem volt tervem. Csak menni, menekülni, tenni akartam valamit. Ki tudja, talán sikerül. Talán megszököm egy állomáson. Talán leugrom a vonatról.
Mikor az irkáló szőke ember mellől odébb mentem, hirtelen a táskám fogantyúja és a tenyerem közé dugott valamit. Ekkor jutott eszembe, milyen sajátságosan nézett tán az előbb, aztán írt, aztán kitépte a lapot. Mintha összesodrott papiros lett volna a kezemben.

Sebesen mentem előre a harmonikás vagonkapcsolókon, zsúfolt kocsikon át emberi testek, ládák, kofferek, kosarak torlasza között. Meglöktek, taszigáltak, gorombáskodtak és valahányszor rám nézett valaki, olyasmit éreztem, mintha a bőrt nyúznák az arcomról. Miért néznek reám olyan ismerősen, mintha már láttak volna? Miért nincs olyan arcom, mint mindenkinek? Milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsön adná az arcát. El fordul az ember és már nem bír rá visszaemlékezni. Aztán undorított ez a gondolat. Továbbtolongtam. Egyszerre nem volt tovább. Eljutottam a vonat végére, az utolsó kocsiba. A törött ablak mellett volt egy szabad hely. A mozdony szikráit épp oda vágta a szél. Senkinek se kellett. Odahúzódtam a szegletbe és zsebkendőmet tartottam a szemem, elé. Ez védett és takart is. Már senki se figyelt rám. Szétbontogattam a kis papirost a tenyeremben. Csakugyan, írás volt rajta, zegzugos, ferde sorok: Minden szóra emlékezem: "Arcképpel körözik meneküljön. Ha kézre kerítik, elteszik láb alól"
Hálát éreztem-e abban a percben vagy csak névtelen borzalmat. Óvatosan összetépdestem a kis cédulát és a foszlányait kirepítgettem az ablakon. Közben leküzdhetetlen fáradtságba mosódtak a pillanatok. A szakaszban emberek ültek, hangok beszéltek, de minden hihetetlenül messze volt: Önmagam voltam legközelebb magamhoz.
Elmúlhatott már vagy egy óra, talán több is. Szerettem, hogy múlik az idő, szerettem a kis szegletet. Pedig a bevágódó szél hasogatta az arcomat. A tagjaim fájtak a kemény falócán és a gyomromat megint rágta az éhség. Csak teát ittam tegnap este óta. Hirtelen egész sötét lett, kőszénszagú nehéz füst tódult a fülkébe. Mire felfogtam, már túl voltunk rajta. Alagút, ha előbb eszembe jut, talán... ostobaság, - kitörtem volna a nyakamat.

Megálltunk... Nyílt pályán állt a vonat. Mély árok húzódott a töltés alatt. Itt leszállhatnék. Az utasok az ablakhoz sereglettek. Valaki odakintről felkiáltott:
- Aligha eresztik be a vonatot Gyarmatra, a csehek lövik az állomást. Még jobban belefúrtam magamat a szegletbe. Semmi értelme, nem, semmi értelme... Aztán még egy állomás következett. Mindenütt vörös katonák. A rövidbundás embert is láttam. Végigfutott az állomás épülete előtt és kimeredt arrafelé, ahol az előbb nyílt pályán álltunk. Úgy tetszett, mintha a fejét rázta volna, mintha káromkodott volna. Engem keresett? Megint beugrott a vonatba.
Alkonyodott. Egy állomáson soká várakoztunk. A fűtő elment vacsorázni a korcsmába. Egyik utas beszélte, hogy érte küldtek, de üzente, csak hadd fejlődjék a gőz...
Éjszaka volt mire odébb mentünk. Az eső esni kezdett. És a lucskos feketeségből lassan átderengő világosság jött elénk. A sötét szakaszban készülődni kezdtek az emberek. Balassagyarmat, - mondotta egy hang.
Már az ajtónál álltam. A vonat lassítva ment, még nem ért be. Hirtelen kinyitottam az ajtót, ledobtam a táskát, utána ugrottam. A többi ajtó csak később csapódott ki: Már mentem futva a kijáráson át a város felé. Senki se kérte a jegyet, senki se törődött velem. Egy palánkhoz értem, nagy diófa sötétlett a sötétben. Mellé lapultam. Aztán vártam, vártam míg mindenki elment, kocsik, emberek. A rövid bundás távolodó alakja is felrémlett egy pillanatra. A lámpák kialudtak az állomáson és a zuhogó esőben egyedül maradtam a fa tövében.

Elmúlt! És csodálatosan mégis folytatódott. Egyre éreztem azt az idegen akaratot, amely keresve keres a sötétben, éreztem egykezet, amely konokul tapogatódzik és kutat, mindig mellém nyúl és nem talál. Most még nem, talán később... Ösztönösen félrehajlottam álltóhelyemben. Szinte akaratomon kívül állón elhúzódott a testem. A kéz mellém nyúlt. Mindig mellém, de mindig a közelben. A leselkedő autó a kőfaragó utcai kaputlan ház előtt. Az aszódi vöröskatonák. A sárszínű puha arc és a rövid bundás. A kéz közelemben tapogatott. Csak egy szerencsés mozdulatot kellett volna tennie. Tegnap is, holnap is, de ma még elment mellettem, ma még szabad vagyok.
Körülnéztem. Az éjszakából házak dugták ki az arcukat. A szemem megszokta a sötétet. Hova menjek? Az állomástól széles utca vezetett fák alatt a város felé. Arra menjek? Emlékezetemben összezavarodtak Kállay Erzsébet útbaigazításai. Katonák jöttek szemközt, emberek, aztán egy kis fiú. A gyerekben volt legtöbb bizalmam. - Segítenél a táskámat vinni.

A fiú nekirugaszkodott, de gyönge volt. Vittük hát ketten. Nem is az volt a fontos. Tőle akartam megtudni, hol lakik Huszár Aladár? A gyerek nem tudta biztosan, de azért ment mellettem az esőn át. Kertek, kis villák maradtak el, aztán egy templom látszott. Lucskos fák, ázott, homokos út. Az egyik kapuban egy asszony állt. Útbaigazított: - A város végén az utolsóelőtti ház. Összerezzent a szívem. Eddig csak az járt a fejemben, odatalálunk-e? Most,
Hogy ez elmúlt, eszembe jutott, ha elmentek volna innen? Huszár Aladár ellenforradalmár hírében állt. Az új hatalom rossz szemmel nézi. Felesége a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének volt a nógrádi elnöke. A helybeli szociál kommunista lapok már a tél, folyamán támadták. Rácsos kapun fordult be a fiú. Néhány lépcső, egy üveges ajtó következett. Nehezen lélegzettem... Menedéket kérni olyanoktól, akiket amúgy is fenyegetnek. Kínlódtam és szégyellem magamat.
- Ott a csengő! - mondotta a gyerek. Még mindig haboztam.

Aki üldözötten, kitaszítottan soha se tétovázott idegen ajtó előtt, aki szegényen soha se állt hideg éjszakában idegen küszöb előtt, az nem sejti, milyen elviselhetetlenül össze tud szorulni az ember szíve. A gyerek letette a táskát, kérte a pénzt és elszaladt. A csengő élesen behasogatott a ház csöndjébe. Szinte megijedtem. Most már eldőlt. Ők pedig odabenn összerezzennek és valami rosszra kell gondolniuk. Ilyen későn, mostanában, mikor az embereknek elakad a lélegzetük, ha napszállta után bezörgetnek az ajtajukon.
A hosszú folyosó végéből izgatott lépések közeledtek. Egy riadt cselédleány kérdezte, mit akarok. - Jelentse, hogy Földváry Erzsébet megérkezett... Ajtók nyíltak. Világosság esett ki és a fénysávon hosszúszőrű szép vadászkutya futott előre ugatva. Mögötte Huszár Aladár jött. Egyszer láttam életemben, de azonnal megismertem. Szőke feje, széles válla tisztán körvonalazódott a lámpafényben. Egy pillanatig kutatóan nézett rám: - Földváry Erzsébet?...
Ekkor már magunkban voltunk. Súgva mondtam a nevemet. Mintha a feje egy kicsit megrándult volna. - Tegnap hallottuk, hogy Svájcba szökött.

- Segítsen át az Ipolyon.
- Ráér, majd beszélünk. Jöjjön hamar. Felkapta a táskámat és mintha régi barátok lettünk volna, vitt magával a házába. Egy kis hallon mentünk át. A fal mentén falépcső kapaszkodott az emeletre. Középütt a lámpafényben állt az asztal. Másik szobába értünk. A nagy könyvszekrények üvegjébe be" leverődött a világosság, keleti szőnyegeken kényelmes bútorok álltak. Feltűnően szép, fiatal asszony jött felém. Fehér homlok, egymásba ugró szemöldökök alatt a hosszú pillák sötétjében kék és nagy volt a szeme. Az arca hideg, szinte mozdulatlan volt. Szorongást éreztem. Vajon mit fog szólni? Se csodálkozás, se ijedtség nem látszott rajta, pedig mostanában hallotta, hogy külföldre szöktem. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenül, éjjel, körözötten hozzájuk jöttem el. Csendben, nyugodtan intézkedett. - Itt a könyvtárban vetünk ágyat, nincs más szobánk. Vörös tiszteket lakoltattak az emeletre. Két helyiségünkbe kommunistákat akartak telepíteni, régi kocsisunkat tettük oda.
A könyvszekrénynek támaszkodtam. Körülöttem lassan forgott a szoba. Enni adtak. Huszár Aladár szánakozó tekintetéből értettem meg, hogy az éhség, az álmatlan éjszakák, a fázás és a szenvedés, minden az arcomon van. A ruha lógott rajtam, a kezem remegett. A gyerekek is bejöttek. Mondták nekik, hogy rokon vagyok. Két kis leány és egy kicsi fiú. Aztán az ágy ok mellett álltam, mikor az anyjuk imádkozott velük.

Odakinn zuhogott az eső és a világ vörös katonákkal, detektívekkel volt tele. Vad gyűlölet, nyomor, piszok, félelem, megaláztatás. Idebenn hosszú fehér ingecskéjükben imádkoztak a gyermekek és rácsos ágyuk felett, mint egy megszentelt ősi kép, kicsi piros-fehér-zöld játékzászló függött a falon.
A villanyvilágítás kialudt. Tizenegy óra... A ház elcsendesedett. Egy szál gyertya mellett még ülve maradtunk. Nem kellett sok szót mondanunk. A szörnyű magyar szerencsétlenség egyformán fájt nekünk és a saját kínunk is olyan hasonló volt, mintha egyetlen törvény szabta volna meg.
- Sok jó barát menekült erre, - mondotta Huszár Aladár.
- Átsegítene engem is?

Megrázta a fejét. - Az Ipoly elöntötte a réteket. A hidakat őrzik, most nem lehet. Nem engedjük el innen. Úgyis csak napok kérdése. Szobnál koloniális csapatokat láttak, az embereim mondják, hogy itt a kován hídnál is azok vannak. Ma az a hírjött, hogy Nagykanizsára - angol katonaság érkezett. Harmincezer emberről beszélnek. Aradon franciák vannak. Ide talán már ma éjjel bejönnek. Várja be itt, míg a tanácsköztársaság összedől.
Fáradt voltam, halálosan fáradt és a kimerültségemen át mégis olyan erősen frissen hallottam minden szavát, mintha reggel lenne. Szépen hangzott... Milyen furcsa, nem küldenek odébb. Nem akarják, hogy elmenjek... Hát megpihenhetek egy kicsikét? Köszönöm... köszönöm, mondottam hangtalanul és fennhangon nem mondtam semmit.

Balassagyarmat, Április 17.

Azt hittem abbamarad ez az írás, többé nem folytatom. De a rossz sors megint mellettem ment el. Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Meddig? Tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el?
Az útjaim végét nem látom már. Azt se tudom, hogy az írásom végére magam teszem-e a pontot, vagy valaki más: Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzá tartozik és mindenikben benne van a nagy tragédia.
Mikor ma reggel felébredtem, soká tartott, míg ráeszméltem, hogy hol vagyok. Egy könyvesszekrény üvegjébe verődött bele a világosság. Odakintről tilinkózás hallatszott. Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése vegyült.
De hát hol vagyok? Valami megmarkolta a szívemet és onnan facsarta ki az öntudatot. Megjelölt... földönfutó. Kinéztem az ablakon. A városvégi kis utcán tehenek mentek lefelé. És minden más volt, mint tegnap, A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a pocsolyában. Ott túl valamerre lehet a pályaudvar és az útja ráfut a vármegyeház térre. Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret. Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza... Igen, ilyen lehet.

Az idegek furcsán ugráltak a fejemben. Valami történhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre. Most minduntalan magam mögé kellett néznem. Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne.
- Jó reggelt - friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából. Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli. Ablakai az udvarkertre néztek. A régi virágágyak helyét, zöldséges ágyak foglalták el a lombba szökő díszfák alatt. Bokrok és túl a patánkon megint csak fák, zsindelytetők, városvégi kertek. Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe merült sudártopolyák. A kiáradt Ipoly. Hegyi vizekkel terhes vagy völgy e túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása. Két hónap óta onnan fordulnak az ágyúk a város felé. Feljegyzéseimről beszéltünk. Huszár Aladár papirost és ceruzát adott. A kapucsengő. Ki lehet? Ilyen szokatlan időben. Gergely, a régi hű kocsis bedugta a fejét:
- Itt vannak. Két fegyveres vörös.
A kezem egymásba szorult. Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: - Ha téged keresnének? Tele van a város detektívvel. Kiment, mikor visszajött, nevetett. - Sose ijedtem meg így. Kérdezték Huszár elvtárs lakik-e itt? Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy... Azt hittem rád kerül a sor. Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy könyvtárunk van.
Szép könyvtár. Soká nézegettem. A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története. Olvasni fogok.
- Írj inkább, - mondotta Huszár Aladárné. Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.

Április 18.

Nagypéntek... Krisztus keresztje lábánál, a fekete ég alatt, a vörös földön keresztre szegezték Magyarországot a népek között.
A város ma éjjelre várta a támadást. Várta... a cseheket. Örülten hangzik és mégis így van! Pedig az elmúlt télen, mikor Károlyi Mihály kinyitatta a határokat és a rabló szomszédok kényelmesen vonultak be ájult és megkötözött magyar városokba, Balassagyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és kiverte a rablókat.
Szörnyű fordulás. Vártuk a cseheket! És ma így várnak másutt is, akik a zsidó zsarnokok tanácsköztársaságában magyarok.
Irgalmas, Isten! Minek kellett történnie, hogy a világ legbüszkébb népe ilyen mélyre süllyedjen. Minek kellett történnie, hogy ebben az egykor szép országban minden szégyenné lett, még a reménység is.
Tébolyodottan zavarodnak az érzések. Azoktól várunk segítséget, akik ránk uszították a rablókat, azoktól, akik elrabolják ezeréves tulajdonunkat? És mégis...
Segítség! Nem királyokhoz, államfőkhöz és kormányokhoz, de Emberiség, tehozzád fordulunk. Nem arra kérünk, hogy nemzetektől és népektől oltalmazzál, de oltalmazzál a fenevaddá bőszített embertől és rettentő parancsolójától. Emberiség! Mindenkinek fog ütni az óra, ha a bolsevizmus óráit sokasodni engedik. Segítség? Emberiség mentsd meg az embert az állattól.

Április 19.

Elmúlt az éjszaka. Csak a derengésben fütyült egy-egy eltévedt puskagolyó az Ipoly felett. Betörte a víz tükrét, ahol lecsapott. A tükör újra összesimult és minden úgy van, mint tegnap volt.
Változatlanul áll és tétovázik a felmentés. De a szégyenletes közel határokon belül démoni gyorsasággal körvonalazódik a kép és folyik a munka.
Megdöbbentő rendeletet közölnek a ma érkezett lapok. Alig három hét alatt ez már a hatvankettedik parancs.
A Forradalmi Kormányzótanács kötelességének tartja, hogy Tanácsköztársaság kikiáltása előtt megindított bűnügyeket átvizsgáltassa és azokat a proletárokat, akiket a régi rend csupán a kapitalizmus érdekében állított a büntetőbíróságok elé, a büntetéstől megmentse, másrészt pedig azokat akik a dolgozó proletárok ellen vétkeztek, szigorúan megbüntesse."
Ez a rendelet példátlan az emberiség jogtörténetében. Évszázadokkal ugrik vissza és mindent lerombol amit útjában építve talált. A kiváltságos és
egyedül elismert osztálynak, a proletariátusnak előjogokat ad a bűnre.

A bolsevizmus tehát még igazságszolgáltatásában is az osztálygyűlölet alapján áll és az osztályharcot szolgálja. Ha a proletár lopásával a polgári egyént károsított, nem érheti megtorlás, ha polgári egyént gyilkolt meg, nem bűnhődhet meg érte, mert cselekedetével csak önvédelmet gyakorolt a kapitalista rend zsarnokságával szemben.
És miután a bűnt, mint olyant megszüntették, lázasan megsemmisítik a nyomait is. Halommal égetik el a régi periratokat, eltüntetik azoknak a bűncselekményeknek az aktáit, melyek a mai hatalom egyik-másik birtokosát közelről érdeklik. Kun Béla a munkáspénztárból sikkasztott. 41 perirat megsemmisült és a Magyar Tanácsköztársaság vezére rehabilitálta magát a hamuval.
Valamikor vérünkből felcsapó koronás lángok voltak az uralkodóink, akiknek roppant múltját csak úgy lehetne eltörölni, ha eltörölik a világhistória legragyogóbb lapjait. Azoknak, akik ma országunk roncsain uralkodnak, hogy a múltjukat eltöröljék, elég megsemmisíteni a közel évek sikkasztóinak a periratát.
A magyar múlt felnéz a sírból.

Valamikor a nyugatrómai birodalom, Bizánc, Friaul és Saxoni voltak adófizetői ennek a múltnak. Legyőzött imperátorok, cézárok és fejedelmek aranyba vert profiljai ömlöttek be a Duna magyar völgyébe, aztán később megbékélt aratások és szüretek feleslege csordult az ország kincses ládáiba. Hősiesség és munka eredménye.
Ma páncélszekrényeket tör fel a kormányhatalom. Rendeletekbe burkoltan rabolja el az ékszereket, aranytárgyakat, drágaköveket és közhírré teszi:
"A beszolgáltatott értéktárgyakért megtérítés nem jár". Elvesznek mindent, amit a külföld arannyal fizet. Elveszik még a bélyeggyűjteményeket is, melyek kétezer koronánál többet érnek, kis iskolásfiúk boldogságát, gyűjtők szenvedélyének a gyönyörűségét.
A balassagyarmati direktórium feje tegnap érkezett vissza Budapestről. Huszár Aladár hallotta, mikor büszkén mesélte az utcán, hogy magával Kun Bélával beszélt. A tanácsköztársaság helyzete kül- és belpolitikailag igen megerősödött, anyagilag is kitűnően áll. Kun Béla kijelentette, olyan fedezete van ékszerekben, gyöngyökben, érmekben és műkincsekben, hogy nincs egyetlen polgári kormánya a világnak, amely felvehetné vele a versenyt. A magyar kincseket Hollandiában fogják értékesíteni. Már folynak a tárgyalások.

Aztán lázadó szégyen és sötét harag csapott a fejembe. Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját. Lesz-e még rá idejük? Megint eszembe jutott, mit a gyarmati direktórium elnöke mondott. Mind így be szélnek, mintha örökké tartana.
A túlsó part és túl a szőlőhegy pedig csak hallgat. Ha úgy maradna... Ha még soká tartana? Ez gondolat folyton kínoz és kényszerít, hogy nyomorút helyzetemmel foglalkozzam. Vendégszeretők, jók, meghatóak itt hozzam, de van-e jogom rá, hogy elfogadjam? Huszár Aladár otthagyta hivatalát, ő nem szolgálja a tanácsköztársaságot. Feleségének ékszereit lefoglalták, élelmiszerigazolványuk nincs. Ami ma elfogy, azt holnap pótolni nem lehet. Abból adnak, amit maguktól vonnak meg. És ha rám találnak, ha itt fognak el... Tíz évi kényszermunka jár ki annak, aki menedéket ad. Valamit tennem kellene. Odébb kell mennem, hogy ha így marad.

Talán apadt ma éjjel az Ipoly! Talán nem őrzik már a csehek a partokat. Talán a kóvári híd felé...
- Várjunk - mondotta Huszár Aladárné. Ma éjjelre biztosan jósolják a támadást és akkor megmenekültél.
- Menjünk; nézzük meg, hátha...
Lassan haladtunk lefelé, a folyó mentén. A levegő friss és tiszta volt, parttalan vad vizekben fürödve szállt a szél. Egy asszony jött az úton, kosarat hozott a karján. Köszönt.
- Odaátról jön?
Az asszony bólintott: - Kis földünk van Kóvárnál. De mától kezdve engem se eresztenek át a csehek. Lelövik, aki a hídra lép. Valami készül.
Mikor tovább ment, egymásra néztünk, aztán a híd felé. Arra hát nincs többé út. Középen drótsövény a határ. Vörösek, csehek állnak a két oldalon. A kertek alatt a kidőlt fa, az élő híd, amelyen még a múlt napokban átkúsztak a menekülők, most félig elmerült koronával hever az árban. És az Ipoly olyan, mint a tenger. Elöntött rétek, legelők zöld bársonyán folyik a víz ezüstje. És az ezüst felett fátyolt húznak a parti füzek. Elvétett dombosok, kimaradt bársony darabok, magányos nyárfák, topolyák derékig benn a vízben. A honti szép hegyek távol kék hátterén, mint felsodort zöld zászlók ünnepelnek a jegenyék:

Végtelen ragyogásban állt a világ. Madarak úsztak át a káprázaton. Mint a parittyák, kis halak dobálták magukat bolondul a víz színén. Élet, diadalmas feltámadás.
Zörögve egy szekér jött mögöttünk. Katonák ültek rajta. Kenyeret vittek kiosztásra a falvak őrseinek. A zörgés sebesen haladt. A szekér már eltűnt a fordulónál, de a kenyérszag ott maradt a levegőben.
Nagyszombat van. A templomokban az idegen hatalom őrségei leselkednek, bujdosnom kell az emberi tekintetek elöl. Csak a folyó partja, csak az országútja az enyém. És mégis templomban vagyok. Végtelen boltozat alatt orgonázó tavaszi szelek, feltámadás, meleg kenyérszag, örök istentisztelet.

Április 20.

A történések maguk elé vetik az árnyékukat és árnyékba lépnek, mikor jönnek. Már reggel óta sajátságos nyugtalanság érzett a városvégi utcán. Mialatt a harangok eszembe zokogták régi húsvétvasárnapok emlékét, kinn az ablak alatt tarka módos viseletben a szomszéd falvak mentek a templomok felé. Csizmák kopogtak, viganók suhogtak és a legények fenyegető hangosan beszéltek. Egyik másiknak zöld leveles vörös és fehér virág volt a kalapjára tűzve.
A túlsó oldalon, a vörös őrség őrszobájának az ablakában, katonák könyököltek. Néhányan az utcán is álltak. Bizalmatlanul nézték a parasztokat. Mikor elhúzódtak, izgatottan beszélni kezdtek maguk között.
Egy katona becsengetett. Követelődzött, hogy adjanak neki egy öltözet ruhát. Esküvőt tart. Van az uraknak elég. Hogy nyomatékot adjon az akaratának, hősködni kezdett: - Uzsoknál lesz az offenzíva. Megsemmisítjük a cseheket, aztán egyesülünk az oroszokkal. Már a Kárpátokon innen vannak... Hóna alá csapta, amit kapott és sietve elment.

Mikor Huszár Aladár hazajött, halkabban beszélt, mint különben.
- Nagy kavarodás van az elvtársak között! Az oláhok 16-án támadást kezdtek a Szamos és Maros szögén. Az internacionális vörös ezred az első ágyúlövésre megszaladt. Futottak az orosz és a bécsi zsidók! Felkaptak a vonatokra.
Még mielőtt az oláhok támadásba kezdtek, otthagyták a szegény székelyeket.
Zavarodottan néztünk magunk elé. Nem... nem így gondoltuk. A szenvedések tébolyodott óráiban is másként képzeltük el. Hol maradnak az angol és francia csapatok?...
- Az itteni direktórium tagjai titkolódznak, mondotta Huszár Aladár hosszú hallgatás után.
Mindenesetre gyanús, hogy megint nagyon sokat beszélnek a világforradalomról. A világforradalom mindig küszöbön áll, ha ők rosszul állnak... Az újságok is csak arról írnak: Itália és Franciaország forrong. Münchenben megerősödött a szovjeturalom. Órák kérdése, hogy Bécsben kikiáltsák a tanácsköztársaságot.
Mi igaz ebből? Mi a hazugság? Huszár Aladár cigarettákat kezdett tömni. Megkínált. Mindig kínál, mindig adnak. És én mindig kérek, mindig köszönök. Egy szál gyufát? Szólni szerettem volna, de nem tudtam kimondani és csak tartottam a kezemben a cigarettát. Huszár Aladárné intett a férjének: - Adjon tüzet... - Ő pedig felugrott és az íróasztalához futott. Egy kis öngyújtót hozott a tenyerében.
- Fogadja el húsvétra.

A felesége ölébe eresztette a varrását és rám nézett. - Ennek örülök, olyan rosszul esik, hogy mindent kérned kell, pedig te mindent odaadtál.
És ebben a pillanatban a hideg, szép arc mögé láttam, beleláttam a szívébe, melyet tartózkodóan eltakar. Huszár Aladár a kalapja után nyúlt: - Elmegyek újságért a vasútra. - Nyugtalannak látszott. - Mi történt? - kérdezte a felesége.
Egy pillanatra habozott. - Titkos telefonértesítés jött a direktóriumhoz. A kormányzótanács elrendelte, hogy túszokat kell szedni.
Hideg szürkeség terjedt az ablakon. Fázni kezdtem. Mindennél irtózatosabbnak rémlett ez a hír. Túszokat szednek... Az idegen faj a maga életéért zálogba veszi a magyar életet.
Nagyon kevés idő múlhatott el. Kicsapódott az ajtó. Huszár Aladár ott állt a küszöbön. A szeme fénylett és az arca egészen idegenszerű volt.
- Végük van! És nagy felindulásában sajátságosan töredezetten nevetett, pedig a szeme tele volt könnyel. - Ide nézzenek! - És elénk lobogtatta az újságot.
- Ők maguk írják: "Veszélyben a forradalom!"

Egymás kezéből kaptuk ki az újságot. 19-én este a népoperában gyűlt össze a munkás- és katonatanács vezérkara. Kun Béla, Ágoston, Pogány, Lukács, Landler, Böhm, Szamuelly és a többiek a színpadon foglaltak helyet. Kunfi szónokolt:
"Az antant vasgyűrűt szorít Szovjet-Magyarország köré " Egymásra néztünk. Hát mégsem hagynak elpusztulni! Segítségünkre jön az emberi irgalom.
- Ide hallgassanak! Maga Kun Béla vallja, hogy végük van:
"A románok, hír szerint elfoglalták Szatmárnémetit. Ott a polgárság azonnal eltörölte a tanácsköztársaságot, fehér zászlókat tűzött ki és a királyt éltette... Visszaállították a magántulajdon rendjét illetve az anarchiáját... A románok már Nagyvárad előtt állnak... Debrecenben még letiporta a munkásság az ellenforradalmat... Mindenkinek el kell hát mennie a frontra! ... Ha kell, meghalunk a proletárdiktatúráért!"
Megtanultunk olvasni még a Vörös Újságból is. Félnek... rémületükben dühösen fenyegetődznek. Böhm Vilmos a munkásságot fenyegette:
"Aki fegyelmezetlenséget követ el, azzal úgy bánunk el, mint az ellenforradalmárokkal:" A polgárság felé Pogány rázta az öklét a Népopera színpadáról:

Elvtársak, üzenni kell annak a magyar burzsoának, vegye tudomásul a burzsoázia idehaza, hogy a mai naptól kezdve túsznak tekintjük? (Viharos taps.) Vegyék tudomásul, hogy nem lesz örömük abban ha az antant hadseregek előnyomulnak, mert minden lépés, amellyel a román vagy a szerb hadsereg előrenyomul, egy-egy keserves megpróbáltatás lesz az itthoni burzsoának, (Viharos helyeslés.) Ne örüljön a burzsoázia, ne dugja ki a fehér zászlókat az ablakába, mert a vérével festjük pirosra!" (Percekig tartó viharos, tomboló helyeslés és taps.)
Szamuelly Tibor lépett a szónoki emelvényre. "Veszélyben van a proletár haza! - kiáltotta. - Halál a proletariátus minden ellenségére! Halál a burzsoáziára! ... Ha Magyarországon a proletariátus hatalmáért még nem folyt vér, akkor fog folyni vér, a proletariátus vére, de fog folyni a burzsoázia vére is..." És a színház hallgatósága, a munkástanács idegen fajú tömege, tombolva tapsolt, mikor a zsidó Szamuelly az egymásnak uszított magyar proletariátus és magyar polgárság vére ömlését jövendölte. A halálba hajszolt munkásság dühével akarja elpusztítani az értelmiséget. A magyarság saját kezével akarja a magyarság saját agyvelejét kitépetni.

Őrület! Halálra ítélik a rabszolgáikat is, az ellenfeleiket is! Lesz-e rá idejük, hogy végrehajtsák a nemzetirtást?
A nagyszombati gyűlés azzal a határozattal végződött, hogy a diktatúra védelmére minden proletárnak fegyvert kell fognia. Veszélyben a forradalom!
Örvényt érez az ember a lelkében. Az oláhok Nagyváradon vannak... de"
a szörnyű diktatúra összedől. És ellenállhatatlanul, megkönnyebbedés ocsúdik az örvény fölé. Az emberiség megkönyörült rajtunk. Ha most el is vesznek valamit az oláhok, a béke majd visszaadja a miénket.
Az utcában lépések hangzottak. A gyalogjáró szélén egy idegen ember állt és az ablakunk felé nézett. Egyszerre eszembe jutott... Tegnap ugyanott láttam ácsorogni. Huszár Aladárné megszorította a férje vállát
Aztán meggyulladtak az utcalámpák. Figyeltük a sötét szobából. Az a fekete alak még mindig ott állt a szegleten.

Április 21.

A város nem moccant a sötétben, a házban is szinte kongott az üres csend. Az ereket hallottam dobolni a fejemben. Mindegyik külön dobolt. Vajon ott áll-e még a szegleten az ember?
Éjfél után egy magányos ágyúlövés dörgött bele az éjszakába. Vártam... Megint gonosz nyugalom támadt. Ilyen lehet az éjszakai nyugalom az őrültek házában. A folyosón féllánggal égnek a lámpák. Elvétve lépések kopognak el a cellák előtt. Az őr járja körútját. Odakinn egy vörös őrjárat haladt el az ablak alatt. Szürkült a reggel. A felmentés megint elmaradt. Pedig most már sietnek számunkra az órák. Ha az antant hatalmak késnek, próbálkozásaikért rajtunk áll bosszút a diktatúra. Siessenek, hogy el ne késsenek! A diktátorok fenyegetődzve hirdetik, hogy vér fog folyni. A falakra plakátokat ragasztanak: "Fegyverbe! Vörös katonák előre! Fel a proletárság védelmére!", "Veszélyben a forradalom!"

A hátráló vörösöket Debrecen és Nyíregyháza tájékán csoportosítják át. Erről a frontról is odavisznek néhány zászlóaljat és üteget. Szokatlan időben vonatok indulnak. A direktórium ideges. A kis zsarnokok sápadtan, verejtékezve beszélnek a vörös hadsereg győzelmeiről, a proletár hősök rettenhetetlen bátorságáról. Zsákmány, temérdek fogoly! Az újságok is ilyen értelemben írnak. A főváros pedig egyre telefonál. Chiffrírozott táviratok érkeznek és a túlsó partról átkiabálták a csehek: "No vörösök vörös húsvétotok lesz!" Ma éjjel állítólag sok katona megszökött a városból. Kevesebb látszik, mint különben. Kedvetlenül ődöngenek az őrszoba előtt. Nem így képzelték. Mikor toborozták őket, azt mondták nekik: Le a háborúval, a katonáskodás semmi veszéllyel nem jár. Nagy fizetésük lesz és a vörös katonának minden szabad. Most egyszerre forradalmi katonai törvényszékeket állítanak fel. Kun Béla eltörli a katonatanácsokat és a bizalmi férfirendszert és a háborúba kell menni:

Mikor esteledni kezdett, kimentünk a folyó pártjára. Odaát fegyveres apró alakok látszottak. Mellettünk sietve egyenként katonák mentek el. Már mind levették a vöröset sapkájukról, egyik-másik régi gyalogsági sapkát viselt.
Hideg szél fújt és a szél sok ezüstfésűvel visszafelé fésülte a vizet. A nyárfák megrázkódtak tőle. Végigborzongott a füzes. Megint jött egy katona a város felől. Mikor meglátott, letért az útról és sebesen nekivágott a földeknek.
- Szökik...
A túlsó parton homályba vesztek a szuronyos apró alakok. Csupán egy virágzó fa világított az ólomszürke ég alatt.
Reménység volt a lelkünkben. Csak aztán a fagyos szél meg ne ölje ezt a korai tavaszt.

Április. 22.

Semmi hír se érkezik. Mintha meghaltak volna a távíróhuzalok a levegőben. Még az emberek se súgnak össze az utcában. Az őrszoba ablakán fásultan könyökölnek a katonák. Újság nincs. A cseh ágyuk hallgatnak.
Semmi hír... És ennek a szörnyű időnek mégis egyik legszörnyűbb üzenete jutott ma el hozzám. Kinn az utcán egy gyerek énekelt. Nem látszott, de a dala egyre közelebbről hangzott.
Figyelni kezdtem. A kis énekes éppen az utca torkolatán haladt át. Egy pillanatra szabadon beeresztették a házak a hangját maguk között. "Apám... Anyám..." Fiatal fiú volt. A felső testét kihívóan mozgatta, ahogy a vers végsorát még egyszer megismételte. Most tisztán hallottam:
"Apám, anyám dögölj meg...

Rossz budapesti orfeumdallammal tovább repült a nóta. De a szívemben egy kis kalapács ferdén, zűrzavarosan kezdett ütni. Sok undorítót hallottam már a bolsevizmus új szellemű iskolájáról, de ez volt a legundorítóbb és leggonoszabb. A magyar iskola átalakulása nem most kezdődött el. Már a háborút megelőzőleg, szabadkőműves közoktatási kormányaink és szabadkőműves fővárosi polgármesterek indították meg észrevétlenül. Aztán Károlyi következett és, mint mindenütt, előkészítette a bolsevizmust a fiatal magyar nemzedék oktatásában is.
A zsidó szabadkőműves tanárok és tanítók tömeges kinevezése, Lukács-Lőwinger és Balázs-Bauer Béla Hersch bolsevisztikus tankönyvreformálása, a gyermeklélek bomlasztása, a szülői tekintély beszennyezése, az erkölcsi és nemzeti érzés céltudatos irtása és a szemléltető nemi felvilágosítás Károlyi kormányának a műve volt.
A szovjet-kormány oktatásának csak egyes embereket és elnevezéseket kellett megváltoztatnia és a gépezet már kizárólagosan a rombolás érdekében működött.

Borzadás fogja el az embert, ha megidézi azokat, akiknek ma kezében van a magyar gyermek és a magyar ifjúság.
Ezek is mind idegen fajból valók. Közoktatási népbiztosok. Kunfi a morfinista, Lukács György a degenerált, Pogány, akiről egyre nyíltabban mondják, hogy embert ölt és Szamuelly a fogoly magyar tisztek oroszországi gyilkosa. A főiskolai hallgatók, az úgynevezett ifjúmunkások diktátora pedig egy merénylő, az a Lékai-Leitner, aki Tisza Istvánt a forradalom előestéjén a parlament kapujában akarta megölni. Laza erkölcsű betegek és gyilkosok, akik az iskolában csak törekvésük propagandaeszközét látják, egy démoni laboratóriumot, melyben védtelen lelkeket lehet mérgezni.
A forradalmi kormányzótanács megfosztotta a magyar nyelvet attól az ezeréves jogától, hogy vezérlő államnyelv legyen. Lefokozta napkeleti zengő hangszerünket, melyen világosság lett a magyar gondolatból, melyen a magyar vér ősidőktől fogva imádkozott, vallott és énekelt. Egyenrangúsított vele minden más nyelvet, melyet a csonka országban beszélnek.

Megérthetik-e a többi népek valaha azt a tehetetlen, égő kínt, mellyel egy legyőzött, megcsúfolt, széttépett országnak még tulajdon iskoláiban is a saját megsemmisítését kell eltűrnie?
Az oktatás eszköze a nevelés. A bolsevizmus nevelése az erkölcstelenítés.
A leányinternátusok hálószobáiban fiatal zsidó tanítók alusznak, hogy a kis leányok megszokják a férfiak jelenlétét. A közös fürdőkbe zsidó orvostanhallgatók kísérik a leánygyermekeket, hogy a feleslegessé vált tartózkodást nevetség tárgyává tegyék. A nemi felvilágosítás tovább folyik. Az óvodák célja megváltozott. Bizalmasan közölték az óvónőkkel, hogy a játékiskolának el kell idegenítenie a gyermeket az anyától, feleslegessé kell tennie a családot. A játékszer közös, feledje el a gyermek a magántulajdon bűnét. És mialatt a hatalom a mai nemzedéket a vörös hadseregbe kényszeríti, elrendeli, hogy a jövő nemzedékből ki kell irtani a katonásdi játékokat, nehogy a rabszolga valamikor majd lázadásról álmodjék.

Parancs jelent meg. A régi olvasó és történeti tankönyveket be kell szolgáltatni. És mialatt a régit halommal égetik, hogy nyoma se maradjon, új könyveket iratnak olyanokkal, akik még csak magyarul sem tudnak.
A rombolás műhelyében új ABC könyv készül. És a közoktatási népbiztosság utasítást adott ki, hogy az ABC az osztályharc propagandairata legyen! A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Ezentúl a magyar iskolákban csak a világirodalmat fogják tanítani. Történetünket meghamisítják és céltudatosan mocskolják. "Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember."
Most értem meg a kis fiú káromló ocsmány dalának az eredetét.
Vessék meg a gyerekek még atyjukat, anyjukat is, hogy a szülők titokban négy fal között se tehessék jóvá a külső rombolást.
Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.

Április 23.

Nagy fehér-fekete kacskaringók úsztak át az égen. Megjöttek mára a gólyák, mítoszok, mesék rejtélyes madarai. Ősszel mentek, soká oda voltak és most mégis hazatalál mindenik az Ipoly menti fákon a maga nagy borzas fészkébe.
Néztem, mikor leszálltak, nyugodtan békésen. Nem törtek be idegen fészekbe, nem vették el a másét. Titokzatos roppant törvények adták nekik a fészket, magántulajdonuk és rájuk nem vonatkozik, hogy ami országunkban a fák tövén nincs többé fészkük az embereknek. "Minden lakóház köztulajdon..." és aki ellenszegül, afelett a forradalmi törvényszék ítélkezik.

Valaki kiment a szobából. Az ajtó nyitva maradt. A folyosón egy ember beszélt. Most jött gyalogszerrel, meg szekéren. Budapestről hozott levelet Huszár Aladárnak az édesanyjától. Nem irigyeltem és mégis... Számomra soha sincs se hír, se levél. Huszár Aladár odamutatta. Olyan volt az írás, mintha a halál előtt búcsúzna tőle az anyja. A fővárosban éheznek, fenyegetéssel van tele az élet. Ha három ember megáll, hogy beszéljen egymással, a szabad gyülekezés egykori szájhősei szétkergetik őket. Tíz óra után senkinek se szabad az utcán tartózkodnia. Az otthonokban még a családi összejövetelek is tilosak. Tizenegy óra után el kell oltani a lámpát a lakásban. Házbizalmi egyének és betelepített spionok lesik az embereket és feljelentik, aki moccanni mer. Szegény öreg dáma, keservesen panaszolja a levelében, hogy egy elcsapott tolvaj inasát lakoltatták be hozzá a feleségével. Ezek az őrzői. Egy másik idős hölgyhöz utcai leányokat helyeztek el, akikhez éjnek idején vörös katonák járnak. Élelmezni is kell őket. Isznak, lerondítják a bútorokat, beszennyezik a padlót. Cselédség nincs. Maga takarít utánuk, különben felvetné a szenny a házát. Ha az ember megkísérelné, hogy az állatok odújába, madarak fészkébe telepítsen fenevadakat, férgeket, idegen teremtményeket, az állatok lázadása elpusztítaná a földről az embert.

A gólyák leszállnak tavalyi fészkükbe. A természet elnéz az emberek merénylete felett és folytatja roppant törvényeit.
Önkéntelenül az újság után nyúltam. Egy hír. A románok megálltak. Lejjebb más hír. Három kinevezés. A forradalmi kormányzótanács megtette Böhm Vilmost, a jeles írógépügynököt a tiszántúli hadsereg parancsnokává. Ennek a nevetséges és megalázó hadvezérnek az osztrák származású Stromfeld Aurél elvtárs lett a vezérkari főnöke, aki Károlyi Mihályt memorandumban világosította fel arról, hogy az orosz szovjet hadak diadala és a világforradalom elkerülhetetlen. Vajon milyen szerencsétlenségeket akar még ránk hozni ez a tehetséges, de megtévedt nagyra vágyó?
És a harmadik...

Szamuelly Tibor mostantól kezdve a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének az elnöke és a front mögötti országrészek minden ellenforradalmi moccanásának felelőtlen bírája. Szolnoki főhadiszállásáról kiadott parancsában megmondja mit akar: "A burzsoáziához nem fordulok semmi féle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk."
Ki ez az ember, hogy ilyen hangon beszél. Honnan jött és hová indul, akit mától kezdve nem von többé senki kérdőre az eltűntekért?
Alakja ott állt a forradalom erjedő sötétjében. Kun Béla mellett az első perctől kezdve. Együtt jöttek át az orosz határon. Trockij utasításait és aranyát hozták magukkal mind a ketten.
Emlékszem rá, a télen történt. Akkor már a Visegrádi utca nyíltan titkos fészke volt a kommunistáknak. A Vörös Újság szerkesztősége irányából két alak fordult ki az utca szegletén. Az egyik Goszthony Mária volt, aki most Csorba Mária név alatt a tanácsköztársaságban fontos állást tölt be és féktelenül lázítja a kommunista tömegeket. Egy fiatal férfi kísérte. Nem volt púpos és mégis a púposak kifejezése ült az arcán. Egy fekete hiéna... Később tudtam meg, hogy az az ember Szamuelly Tibor volt.

Nagyatyja kaftánosan, batyuval vándorolt be Galíciából. Szamuelly Tibor fiatalon Nagyváradra került és írói tehetség nélkül felületes félműveltséggel újságíró lett. Amit róla hallottam, olyanok mondták el, akik abban az időben személyesen ismerték.
A kávéházban rendesen egy félreeső szegletbe húzódott és külön asztalnál ült egyedül. Fekete kesztyűjét jóformán soha se vette le a kezéről, mindég fekete ruhát és fekete nyakkendőt viselt és hosszúra növesztett fényes fekete hajat a fejéhez tapasztva erősen kifésülte a homlokából. Tüdővészes beretvált arcán kék és fekete árnyékok húzódtak.
A kaftános lengyel zsidók fia, angolosan öltözködő bohémkodó különc lett. De csak külseje vette fel ezt a lárvát. Lelkében tovább hordozta a zsinagógák izgatott zsúfolt forróságát. Óhitű péntek esték homályát, hét szál gyertyák lángját, megvetettek emésztő bosszúvágyát.

Keresztényekkel nem igen érintkezett. És a kétes hírű keresztény asszonyokat, - mint ahogy maga mondta, - csak azért kereste, mert szerette őket megalázni. Mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét, mint sok más fajrokona, megmagyarosított álnévvel cserélte el.
A háborút megelőzőleg egy fiumei újságnál írt alárendelt kis cikkeket. Aztán a katolikus Magyar Kurír kőnyomatosnak volt a munkatársa.
Mikor a háború kitört, behívták. Ügyesen többször elkerülte a bevonulást, aztán a front mögötti irodákban bujkált egy ideig. Később megadta magát az oroszoknak. Mikor a forradalom ott kitört, a nyíregyházai zsidó fiú, aki addig alárendeltjeivel sértőn és kihívóan viselkedett, feljebbvalóival pedig meghunyászkodóan, egyszerre megváltozott. Hirtelen a többiek fölé került. Már katonákat toborzott magyar foglyok között a vörös hadseregnek. Fenyegette és kényszeríttette őket. A zsidó cárok visszaadták szabadságát és a faji összetartás megdöbbentő adatául, a nyíregyházai jelentéktelen zsidó hadifogolyból hirtelen az oroszországi zsidó-szovjet hadtestparancsnoka lett. És ekkor úgy látszik, szabadjára engedte régen hordozott gyűlöletét. Kilencvenkét fogoly magyar tisztet lemészároltatott...

Múlt év novemberében jött haza. Aztán nemsokára találkozott Kun Béla szállásán Károlyival. Ettől kezdve gyakran érintkezett vele és védelme alatt kiabálta véresszájúan a kommunista gyűléseken: Halál a burzsujokra! Március 21-én este már hadügyi helyettes népbiztos volt. Most a forradalmi vésztörvényszék elnöke.
Mielőtt elutazott Pestről Szolnokra, egy délután Gerbeaud cukrászdájának az ablakában ült és kávézás közben kinézett a térre. Többen hallották, mikor mondta: itt a Gizella téren fogok egy guillotine-t felállítani. Annyi burzsuj vérnek kell még folynia, hogy az automobilom kereke vérben gázoljon. Valaki beszélte, aki Budapesten járt: Szamuellyt terrorista testőrség őrzi, gépfegyveres különvonaton utazik és hóhért visz magával. Az újságírók körében, a forradalmi Otthon clubban, az egykori névtelen riporter hirtelenében ünnepelt nagyság lett újságíró fajrokonai egy része előtt. Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: - Tibikénk, prófétánk.
Igen az ő prófétájuk! Most, hogy visszagondolok, emlékezetemen át egyre élesebben látom a fekete hiéna-ember arcát. Visszataszítóan mosolyog új hatalma felett. Látom fekete sima fejét és fekete kesztyűs keze int. Bitókat állítanak fel, ahová mutat. És az akasztófák, mint fekete héber írás ott maradnak az ég alján, mikor különvonatán odébb megy, más lázadó tájak felé.

Ebben a sötét írásban írja fel magát nappalainkba és éjszakáinkba ez az idegen. Szamuelly Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz. A Chesidem szekta, mint az ószövetségi fanatikus héberek, komor, elfogult és sötét. Irtózik a napfénytől. Hívei csakis azt vallják igaznak, ami a Tórában van és azt is csak azért, mert benne van. A szekta szigorúan, betű szerint értelmezi az ószövetséget és a "Fogat fogért, szemet, szemért" hitvallását szó szerint akarja megvalósítani.
Szamuelly Tibor degenerált lelkét ezek a tanítások és szertartások formálták és dolgozták ki. Így lett ennek a kornak, melynek uralkodó elemei lappangva, megjuhászkodottan régóta jártak és sokasodtak közöttünk, legkifejezőbb típusa. A gyűlölet levegőt kapott, a típus elvetette álarcát és körülnéz a történeti idők során felgyülemlett bosszúvágy.
Szamuellyben a forradalmi kormányzótanács véréből való vért és lelkéből való lelket állított oda hóhérnak a magyar nép fölé.

Április 24.

Tegnap a sötéttel megint belopódzott egy ember az udvarba. Nézelődött egy darabig. Az utca üres volt.
Hirtelen felsurrant a hátulsó lépcsőn.
Már napközben riadt hírek terjedtek szét a városban. Budapesten terrorcsapatok szedik össze az embereket. A kormányzótanács nyíltan fenyeget. Félti a hatalmát és kegyetlen lesz. A vidéki városokba szigorú parancsok repülnek szét. Balassagyarmaton elcsapták a direktóriumot. Mondják, gyenge volt, kedvezett az uraknak. Új emberek jöttek. Egy Frank nevezetű alig húszéves siheder lett a büszke Nógrád diktátora. És az őrségek parancsnoka egy másik, akit Pintyének hívnak. Zsidók mentek és zsidók jöttek. Parancsuk van, túszokat fognak szedni a vármegyében, hogy legyen mit odadobni a tömegeknek, ha a csehek támadnak. Legyen, ami az utolsó percben elfoglalja a csőcseléket, míg a direktórium menekül...

Az ablakokban korábban kialudt a világosság, mint különben. Az őrjárat lépése üres riadt utcákon kongott.
Huszár Aladár a kis emberek barátja. Az, aki ma a hátulsó ajtón szökött be hozzá, figyelmeztetést hozott. Meneküljön, éjjel letartóztatják. És Huszár Aladár a sötét utcákon át elment otthonról:
A hideg átjött a falakon. Bundában üldögéltünk. A gyertya tövig égett. Tüzelőfa nem volt a házban. Az ember a saját gyorsan rohanó vére sietségét szerette volna beletenni a tétovázó történésbe.
Durván, követelőn, puskatussal bezörgettek az ablakon. Huszár Aladárné rám nézett. - Érte jönnek, vagy érted? Eloltottuk a gyertyát és egy kis rést nyitottunk az ablakon. Katonák álltak odakinn. - Baj van? - Nem, mondották. Egy arc ágaskodott a sötétből: - Készültség! - Ijedtnek látszott. -A parancsnok elvtársakat keressük! - Nincsenek itthon. - Odakinn csúnyán káromkodtak. - A gazember mindenségüket!
Szegény fiatal tisztek... Mennyit megalázták, mennyit bántották őket. Most kellenek... Vajon megszöktek-e ezek is?

Április 25.

Olykor kínlódva szánom rá magam, hogy írjak. Feljegyzéseimben vissza kell hívnom az időt, amelyet szüntelen küldenék. Újra átélem, mikor már elmúlt! Mégis folytatom és ez olyan, mintha árvíz idején egy elmerülő házban naplót írna az ember még akkor is, mikor a víz betódul az ablakon.
Gonosz, lidérces nap volt ez a mai.
A feltűzött szuronyok hegye csillogott az ablak alatt. Déltájban katonák özönlöttek a főutcán. Fegyveresen kapaszkodtak fel az elszedett szekerekre.
Vágtattak Őrhalom irányába. Támadnak a csehek!
Mire éjszaka leit, fegyverzörej haladt a sötétben a fegyház felé. Kapuk döngnek és a szélben vonyítanak a kutyák. Most szedik össze a túszokat.
Egy húr feszül a levegőben. A fejemen van átfűzve ez a húr, az agyvelőmön át. Ugyanaz a húr minden élő teremtés agyvelején. Érzem a húron át, hogy mi megy végbe a többiek fejében. Nem mondják, mégis mindent tudunk egymásról. Ugyanaz történik mindannyiunkban. Soha ilyen közösség még nem volt a szenvedő emberek között.
Nagyszombaton reggel, alig néhány napja, azt mondta Huszár Aladár:
- Úgy sajnálom magát. Nehéz sors lehet, mikor az embernek el kell mennie otthonról és nincs hová és nem tudja, jut-e éjszakára egy kis sarok.
És ma én gondoltam róla ugyanazt. Elment ő is és hű barátja Pongrácz György.
Holnap keresni fogják, házkutatást tartanak. Kihallgatnak valamennyiünket. És ha rám ismernek... hát úgy is jó.

Április 26.

Az éjszakák most nem alusznak. Vissza-visszatérő őrjárat lompos lépése jelenti a hideg sötétben az idő múlását.
Mikor reggel lett egy vörös katona tudakozódott Huszár Aladár után. Tartozik azonnal jelentkezni! Aztán agy másik állított be. Kikérdezte a cselédséget. Huszár Aladárné nyugodtnak látszott: Azt mondták neki, ha a férje elő nem kerül, őt fogják el helyette. Egy kis bőröndbe csomagolt. Ismerem azokat a mozdulatokat, az én kezem is egészen úgy mozdult. Dél felé detektívek jöttek. Odakinn beszéltek az előszobában. Aztán mentek végig a lakáson és ahogy mentek, szöktem előlük egyik szobából a másikba. Mikor nem volt tovább, megálltam a lépcső alatt. Rám találnak-e. Mint egy csapdába került állat vergődtem. Mire való volt az egész? Hát mégis, ennyi szenvedés után? Megint éreztem annak a szörnyű láthatatlan kéznek a tapogatódzó mozdulatát magam körül. Megfog vagy mellém nyúl? Várnom kellett tétlenül, tehetetlenül. És a hangom hangtalanul hívott valakit, aki megsegítene. Nem mondtam ki és mégis, Anyámat hívtam, mint a gyerekek, a haldoklók, a betegek.
Elmentek... Megint mások jöttek. Szemközt az utcaszegleten fegyveres őrszem állt, az arcát a ház felé fordította. Délután plakátot ragasztottak ki a falra. Vörös papirosán nagy fekete betűk: "Aki házában vendéget lát, forradalmi törvényszék elé állíttatik.

Minden idegen, aki huszonnégy óra alatt el nem hagyja el a várost, illetőségi helyére toloncoltatik."
Az élet minden nap új kínzást talál ki. Elég volt. Most már bevárom a sorsomat. Aztán eszembe jutott. Tíz évi kényszermunka jár annak, aki befogad.
Pongrácz Györgyné is ott ül velünk. A férje elmenekült. Nemrég volt az esküvőjük. Szegény fiatal asszony! Egészen egyedül maradt. Valami tervet kellene csinálnunk. Valamit tennünk kellene. Ő mondta: - A szomszéd faluban egy kedves öreg dáma lakik... Ott nem keresne senki.
Hirtelen határoztunk. És Pongrácz Györgyné levelet írt Szügybe, özvegy Beniczky Mihályné kezéhez. Megírta, hogy Földváry Erzsébet, Huszár Aladáréknak egy szegény, szívbajos rokona, aki fél a csehek ágyúzásától, néhány napra menedéket kér tőle.

Elment, mi pedig sietni kezdtünk. Huszár Aladárné elrejtette férje fegyvereit és ruháit, aztán összeszedtünk a házban minden írást, ami veszedelmet jelentett. Tüzet raktunk a gyerekszobában. Elégtek Huszár Aladár kétségbeesett ellenforradalmár írásai. Levelek röpiratok, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének halomba hordott felhívásai. Szomorú tűz volt. Munka, reménység és lelkesedés égett. A gyerekek örültek és táncoltak a rég nem látott lobogás fényében. És mi is odahúzódtunk és mi is melegedtünk...
Éjjel megint felvertek. Egy szekér állt meg a kapu előtt. Katonalépések. Későbbiek, boldogabb emberek, akik utánunk fognak jönni, ne sejtsék soha, mit tudnak mondani emberi lépések az éjszakában, egy szekér, amely hirtelen megáll a ház előtt.
- Jönnek.
És Huszár Aladárné indult. Katonák voltak. Két vörös tiszt követelt éji szállást. Szobát foglaltak maguknak a házban. Aztán egy darabig még hallatszott a dobogásuk az emeleten a fejünk felett.
Vajon támadnak-e a csehek? De a nagy feszült csend csak folytatódott a hideg ég alatt.

Április 27.

Vasárnapi misére harangoztak a parti templomokban. A város arrafelé fordította az arcát. Az utcánk néptelen volt, csak a vörös katona állt, mint egy őrszem a szegleten. Huszár Aladárné kikísért a kapuig. A gyerekek marasztottak. Mikor a vörös őrszem a város irányába nézett, hirtelen kisurrantam a házból. Háttal állt és nem vett észre.
Csak egy kis csomag volt a hónom alatt. Egészen kevés holmi. Milyen kevés is elég tud lenni az embernek, ha másképp nem lehet. Pongrácz Györgyné jött szemközt. Egymáshoz szegődtünk és sebesen szeltük át a főutcát.
Mióta akkor este ide érkeztem, sohase jártam erre. És képzeletemben az Ipoly menti város éjszakai képe helyébe egy másik város épült. A megyeház térre tornyos ódon városházat képzeltem, amely talán nem is létezett. A tövében árkádos öreg házakat, melyek alatt kis boltok szorongnak és egy régi kutat a vén piac közepére. A tér irányába fordítottam az arcomat. De a valóságból semmi sem látszott és a képzelt kép velem maradt.
Valahányszor emberek jöttek szemben, kis zsibbadást éreztem a szívem táján. Az arcom elé kaptam a zsebkendőmet és fújni kezdtem az orromat.

- Ha még sokan jönnek - mondottam és nevetnem kellett, - megfájdul az orrom a kirándulásban. A vasúti sorompónál megint vörös katonák álltak.
- Csak ide a szomszédba, Szügybe, vasárnapra... Ismét egy darabka utca következett, városvégi házikók és egyszerre kinn jártunk nagy szabad rétek között az országúton, a napfényben. Szél fújt, friss szél. A szomszédos halmok erdőin végig borzongott a tavasz. Az út menti virágok, mint hosszú derekú, ringó szoknyás kis parasztleányok álltak a fűben. Ünnep volt. Százszínű vasárnap. És egyszerre győzhetetlen szomjúsággal hátravetettem a fejemet. Hetek óta lopva, meglapulva bujkáltam az emberek között, mint aki karcolós bozótban kapkodja a fejét. Most szabadba értem és a nap a szemembe sütött, szinte nevetnem kellett és végtelen halk nevetésben velem nevetett a szél.
Mintha korsó lett volna az országút, kocsik jöttek. A párnákon frontegyenruhában, szovjetsapkás kövér zsidófiúk hevertek, messze szétugró térddel. Szép telivérek trappoltak mellettük. Lopott lovak, lopott urasági libériában a kocsisok. Egy hintó közeledett sebesen. A szerszámokon grófi koronás címerek ezüstverete csillant. A bakon magyar sujtásos kocsis ült. A párnákon közönséges arcú ember terült el. Mellette finom toiletteben formátlan asszonyszemély terpeszkedett.
- Pintye elvtárs, a diktátor, meg a felesége, súgta oda Pongrácz
Györgyné, - megismerem Mailáth gróf esőköpönyegét. És a szép ruha az asszonyon a grófnéé volt. A férje főispáni installációján viselte.

Ezek a gárdonyi kastélyból öltözködtek. Onnan bútorozták be a lakásukat is. És az elvtárs haragszik, hogy miért van címer az ezüst cigarettatárcákon, melyeket onnan szerzett.
A vetések felé fordítottam az arcomat. A hintó kerekei forogva villantak a napban, mögöttük hosszú sávban cigánykerekezett a por. Ez is elmúlt. A por lehasalt. Nyugtalanul hátranéztem. Ballagó falusi nép ért utol. Ezek gyalog poroszkáltak. Egy mezítlábas vén parasztkampós botjára akasztva vitte a hátán a csizmáját. Megcsalt milliók... Vajon hiszik-e még, hogy minden a proletároké. Hiszik-e, mialatt szemükbe vágja a régi urak elrabolt hintója a port és Pintye-Pollák elvtárs elhajtat mellettük?
Hiszékeny nagy magyar föld, gőgös ős paraszt! Mikor zúzod össze azokat, akik játszani mernek veled. Az úthajlás mögül egy templomtorony jött elém.

Bujkáló zsindelyek a lombok alatt. Vörös zászlósan ott állt Mária-Teréziás dupla tetejével Nógrád régi szép megyeháza. És a kis kunyhók falán visszásan hatottak a városi plakátok: "Éljen a proletárdiktatúra!"
Letértünk az országútról. Egy parasztházon vörös keszkenő fityegett egy pálcán. Ott székelt a direktórium. Aztán elhagyott temetőn mentünk át. Krisztus nagy keresztje feketén állt a magas virágos fűben a megdűlt sírkövek között. De a nap sütött és szép szabad szárnyakon, szabadon szállt a szél. Elhanyagolt öreg kertbe értünk. A vasrácsos tárt kapu nyílásában vörös őrség ácsorgott. Szabadon járt ott ki-be, boldog-boldogtalan. A fáskamrában és a régi kúria oszlopos teraszán is temérdek muníciós láda zsúfolódott. Megakadt a szemem a felírásokon. Explozív! 15-ös ekrazit gránát!
- Ezzel ugyan egy várost is a levegőbe lehetne röpíteni.

Pongrácz Györgyné bólintott: - És a szomszéd telken áll a vörösek ütege. Arra célozgatnak a szőlőhegyről a csehek.
Túlnan, az udvarház zsindelyes teteje felett, két mogorva vén fenyő nyúlt fel az égbe, a tövénél pedig, belefeküdtek a lehajló ágak a fiatal fűbe. Mintha gyerekkorom álgyesti kertjében jártam volna, úgy emlékeztetett az oszlopos öreg udvarház. Csak előtte tiporták össze a katonák a füvet, vágták fel a nehéz muníciós kocsik az utat. Csak a kapó táj án hevertek papirosok, törött üvegek, ahol a katonák jártak. De az udvarház mögött, a másik oldalon szinte érintetlen volt a kert. Elvadultan szép volt vénségében az ifjú ébredés között. És a jó öreg falusi szobákban ajtók nyíltak. Egy öreg dámajött felém. Még jóformán alig hogy látott, mégis szólt: - Jól tetted leányom, hogy eljöttél hozzám.
Még alig látott... És ez Magyarország volt. A régi, úri, vendégszerető Magyarország, amelyben ma kiplakatírozzák a bevándorlottak: "Aki házában vendéget fogad, forradalmi törvényszék elé állíttatik."
A rácsos alacsony ablakon benéz az elvadult kert.
Moha lepi a fákat és öreg kőpadok állnak az üt mentén. Béke van. Gyep veri fel az ösvényt és nem látszik rajta, kergetett lábam nyoma. Itt megállhatok én is, akinek oly régen nem volt szabad megállnom. Nem keresnek majd. És aludni fogok, ha éjszaka lesz. Nem zörgetnek be az ablakon. Almomban nem fog kísérteni autók szirénje, csengetés, lépések zaja.
A vén kertben gyep nő az utakon és a lábam nem hagyott nyomot, amikor idejöttem.

Szűgy, Április 28.

A nap besüt a szobába, letelepszik a régi bútorokra és a puha talpakkal és mindég odébb megy.
Beniczky Mihályné az íróasztalnál ült, viasza-vissza nézett rám és halkan beszélt. Vigyázni kell. Mindenütt ólálkodik valaki. Családomat tudakolta. Régi időkből ismeri a Földváryakat... Egyre zavartabbak lettek a feleleteim.
Később az ellenforradalomról kezdett beszélni az öreg dáma, a nevemet említette, igazi nevemet, rólam beszélt, igazi önmagamról. Hirtelen meleg csapott a fejembe. Azt hihette, hogy nem hallom, és megismételte a kérdését:
- Erzsébet, - szólított kis vártatva, nem tudod, mi történt Tormay Cécile-el? A leányom találkozott vele a télen.
Úgy mondják Svájcba szökött. Szégyellem magamat. Idegen név alatt, hamis jogcímmel lopakodtam be hozzá. Menedéket kértem, habár tudtam, hogy ez veszélyt jelent számára is. Nyomorult, csúnya érzés volt. A szájam szélén lebegett, hogy megmondjam az igazat. Miért is nem látja, hogy megcsalom őt, aki azzal fogadott: Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél.

Ebédre hárman voltunk, Balassagyarmatról látogató jött ki az öreg dámához. Könyvekről beszéltek és ekkor a vendég, aki ép oly kevéssé sejtette, mint a háziasszony, hogy ki vagyok, felemlítette a "Régi ház"-at.
- Vajon hová lett Tormay Cécile? Hallottam, hogy keresik.
Szerencsére háttal ültem a világosságnak. Megint Svájcról dadogtam valamit. Beniczky Mihályné mintha magának mondta volna, közbe szólt:
- De hát miért is nem jött ide? Úgy eldugtam volna, hogy sose találnak rá.
Ebben a pillanatban feloldódott bennem az önvádló kínos szemrehányás és valami olyanfélét éreztem, mintha már nem az irgalmas idegen név jóvoltából, de magamért lennék itt.

Április 29.

Ma reggel olyan csendes volt a nagy fenyőkön túl a kert. Azt hittem, a fák és a bokrok elállják mindennek az útját, ami szörnyűvé teszi az életet. Aztán katonák beszéltek a kútnál. Valahol a környéken elfogtak egy papot, ki akarják végezni, mert vörös-fehér-zöld zászlót találtak nála. Forradalmi törvényszék annak, aki magyar zászlót rejteget! A kormányzótanács elrendelte, hogy minden zászlót be kell szolgáltatni, a tiszta vörös és feketeszínűek kivételével.
Szegény nemzetem, szegény zászlója! A fekete-sárga és a vörös között a végzet még csak annyit időt sem hagyott neki a históriában, hogy szabadon kibomolhasson szabad népe és szabad országa felett.

És ezentúl tilos a nemzet zászlója a magyar nemzet országában.
A katonák másról beszéltek. Az egyik halkan mondta: - Tudjátok-e, Szamuelly elvtárs akasztatott Hajdúszoboszlón...
Most már egész iszonyatával betört a kertbe a valóság. A fák és a bokrok nem tudták elállni az útját. Halál mindenre, a mi magyar. A nemes hajdúk vármegyéje földjén az oláhok elől futamodó diktatúra akasztat. Szolnokról Böhm elvtárs küldi hasztalan pusztulásba fajunkat. És úgy mondják, temérdek vérnyom van már a főváros kövezetén is. Éjnek idején Pest és Buda között gyakran loccsan a víz a part alatt. Emberek tűnnek el, nem térnek többé haza. A fogházak tömve vannak. A Lánchídon vértócsát láttak a koránkelők. Sok vér és egy összegyűrt kalap. Kit öltek meg? Kik ölték? Senki sem felel.
A vér, a hír pedig szivárog.

Április 30.

Menyasszonyok álltak a fűben, virágzó szilvafák. Fehér fátyoluk meg- meglibbent, ahogy a szél kószált. Az idő múlását csak a sudár fajelezte, árnyéka, mint egy nagy óramutató fordult és haladt a gyepen. Aztán eltűnt. Alkonyodott.
Kinn az országúton, Mohora felől egy lovas katona poroszkált. Hajdani hetyke huszársipka volt a fején és ahogy a tova táncolt, a mentéje ide-oda hányta magát a vállán. Úgy hatott ez a katona, mintha elmúlt idők képeskönyvéből lovagolt volna a szovjetsapkás, idegen, új katonák közé. Egy magyar huszár, a trombitás. És amilyen messziről jött a kép, olyan elmúlt volt a trombitája szava. Régi trombitajeleket fújt bele az este hűvösébe. Haydn katonadallamai rivalgtak fel az akácok alatt. Játszott a huszár, talán maga se tudta, hogy a múlttal játszik... és a tavaszon átnyilall a szép, a lassú trombita-parancs: Imához.
A hangok szétrepültek, az eltiltott érckiáltás végig borzongott a falun.

A kapu előtt vörös katonák keze a sapkájuk felé rándult, Abbahagyták, egyik se mert közülük imádkozni. A túlsó oldalon lakkcipőben a politikai frontmegbízott elvtárs, a kis zsidó Katz lépegetett a porban. Ekkor ismerte fel a trombita hangjában a dallamot. Az arca eltorzult a belső méregtől. Dühösen törtetett a trombitás felé. A katonák pedig lenéztek a földre mintha a forradalmi törvényszék szíriai szemének a tekintetét kerülte volna a szemük.
Már régen csendes volt az út, a por elült, még mindég álltam és vártam. Az ember most mindég vár valamit, ami nem jön.
Mennyi minden nem jött. Az antant hatalmak ultimátuma. Marseillesi franciaezredek. Angol felmentő csapatok. Fiumei ellenkormány. Ellenforradalmak. Külföldről betörő tiszti ezredek. Felmentő székely zászlóaljak... És mégis minden jó volt, mert élni segített. Elmúlt. Ma már csak az oláhok jönnek, idebent pedig Szamuelly akasztat...
Álmatlan és nehéz volt az éjszaka. Eloltottam a gyertyát, hogy ne fogyasszam. Órákon át sötétben feküdtem mozdulatlanul. Akárhová indult a gondolatom, meghátrált a vér és piszok elöl.
Ekkor egyszerre, odakinn a tavaszban, egy fülemile kezdett énekelni. Nem bírtam többé a mozdulatlanságot. Végigtapogatóztam a világtalan szobán és kinyitottam az ablakot, hadd áradjon be a hang. Kicsiny művész, te utolsó művész ebben a szomorú országban! És a fülemile csak énekelt... Nem tudom, hogyan kerültek ekkor egyszerre a gondolataim közé a reggel olvasott újság betűi. Szavak lettek belőlük: Rendelet...Szellemi Termékek Országos Tanácsa...Minden szellemi termék csak a Szellemi Termékek Országos Tanácsa útján jelenhetik meg...
Isten a káosz felett tökéletes világot álmodott, de álma a beteljesülésben eltorzult. Ami kimaradt a beteljesülésben, azt a művészet hozta bele az ember számára.

A művészet, az örök megmagyarázhatatlan világtitkok közvetítője. A művészet a láthatatlanba vetett hit. A művészet arisztokrata. A művészetnek ősei vannak. És jaj annak, aki a művész belső határtalanságát külső határoltságba akarja belekényszeríteni. Megöli a gondolatot, gyilkosa lesz a művészetnek.
És a marxizmus megvalósítói ma pártművészetről, tömegművészetről, szellemi termelőszövetkezetekről beszélnek...
Kajánul gonosz idióták ezek az emberek, akiknek vezére írónak vallja magát, de megöli Magyarországon az irodalmat. Lukács-Löwinger György, a nagyfejű kis zsidó filozófus, milliomos bankár fia, feleségének, a bolsevista Gontscharoff-Goldberger Helénnek befolyása alatt, proletár apostol lett. Mint a tanácsköztársaság helyettes közoktatási népbiztosa becsukatta a könyvüzleteket, a zeneműkereskedéseket és miután megállított minden lüktetést és életet, a nagy elhallgatás közben lombikjában megfőzte a homunculust, amely se járni, se dalolni nem fog tudni soha. Megkomponálta az "Írói Katasztert"!
Kitalálta, hogy a tehetséget osztályozni kell; külön-külön fiókokba kell zárni, mint a fűszerkereskedésekben a Frank-kávét, a borsot és a kását.

Elrendelte, hogy az írókat három kategóriába osszák. Hogy ki melyik kategóriába kerül, afelett kirendelt direktórium dönt. Az írók osztályozásuk szerint havi fizetést kapnak. Ennek fejében írniuk kell. Különben semmi keresetük nincs, de a kiszabott összeget megkapják bármit termeljenek is, ami a proletárdiktatúra és az osztályharc érdekeit szolgálja.
A kommunizmus költői természetesen az első osztályba tartoznak. Egy lengyel zsidót, Kahana Mózest az elismerésnek olyan babérjával koszorúzza a diktatúra, amilyennel egykor Arany Jánost tisztelte a magyar nemzet. És a költők első kategóriájának élén ott áll a "Ma" című folyóirat szerkesztője, Kassák elvtárs is, aki szintén havi fizetés mellett írta ezt a versét, amelyet eddig még nem bírtam elfelejteni:

Füttyögött a mező
Kuruttyoltak a békák
Tavaszi szerelem
---------------------------
---------------------------
---------------------------
Ritmus!!!:2=

És ez a szellemi termék a proletárdiktatúra Szellemi Termelő Osztályának a jóváhagyásával jelent meg.
A kertben még mindig dalolt a fülemile. Szabadon, mindenhatóan énekelt, valószínűleg mert nem tudta, hogy annak, aki itt énekelni akar, szakszervezetbe kell tartoznia.
Szegény hazám, tört hegedűknek elfojtott nótáknak végtelen rónája.

Május 1.

Hűvös és kék az árnyék. A nap is hűvösen süt a harmatra és a kora reggelen át cigányzene hangzik a falusi utcán. Álmomba jöttek bele a hangok... messziről egyre közelebb. Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát... És nemzetközivé lesz holnapra a világ.
Az internacionálé... Így eszméltem rá, hogy eljött a májusi nap.
Szigorú parancs. Vörössel kellett díszíteni a falut. Vörös zászló lengett a községházán. Vörös pántlikák fityegtek a kis parasztházak ablakában. A cigány már a teraszon játszott, a katonák énekeltek. Beniczky Mihálynéval a kert végében húztuk meg magunkat. Minden a vörösöké lett. A konyhán pecsenyét sütöttek maguknak, egy vederben temérdek tojást és cukrot kevertek össze. Este bál lesz.
- Két bál, - mondotta a szobaleány, - mert mi proletárlányok nem táncolunk együtt a földműves lányokkal...

Valamikor az ifjúság napja volt május elseje, kiránduló kis varrólányok, diákok, mesterlegények, gyerekek ünnepe. Aztán tüntetés lett az ünnep, aztán fenyegetés. A világ újrateremtői ezt a mai napot beteljesülésnek ígérték. És a véres földgolyón, vértől csatakos, vértől részeg tömegek hömpölyögnek a végső harc elérhetetlen diadala felé. Vérviharban kibomló vad vörös zászlók lobognak a tűzfényes vörös ég alatt.
A kommunizmus a világforradalom születésnapjának szánta május elsejét. Lenin üzent mindenhová: Moszkva küldte lázító aranyát. A proletárok diktátorai pedig vért szagoltattak rabszolgáikkal, hogy ez a május csakugyan az ő diadaluk, - a mi elömlő vérünk májusa legyen.
Budapesten hetek óta készültek erre az ünnepre. Szállítani akarták hozzá a vörös fegyverek győzelmét is. De diadal helyett szemfényvesztés lett az ünnep. Mennél inkább hátrált a vörös hadsereg a Tisza mentén, annál jobban hirdették a vörös májust.

Panem el circenses! Kenyér nincs, a főváros éhezve támolyog, cirkuszt hát a népnek. Leszakadt a ruha az elszegényedett százezrekről, talpig vörösbe kell hát öltöztetni a várost. Egész házakat vontak be, hídfőket, homlokzatokat, falakat. Vérvörösre mázolták még a villamoskocsikat is. És a forradalmi kormányzótanács Bécsnek, az éhező Budapest vörös díszleteiért, bőkezűen harmincmillió értékű vágómarhát adott...
Az ünnep programja oly nagy, hogy a vörös hadsereg tiszántúli futásának nem marad hely az újságokban.
Gyülekezés, menetek, felvonulások... Rendelet: Mindenki tartozik a menetben részt venni, mindenki tartozik hazát feldíszíteni, mert különben... május, tavasz, szép szabadság ünnepe, aki mer érte nem lelkesedni... forradalmi törvényszék elé kerül.
Gondolatomban vörösre változik a város. A vörös háttéren gigantikus gipsszobrok fehérlenek kísértetiesen. A Vérmező közepére két emelet magas, negyven méter hosszú vörössel bevont koporsót ácsoltak, Martinovics, Dózsa György, Liebknecht Károly és Luxemburg Róza emlékéül.

A budai hegy alatt vörös az alagút torka és mellőle puskatussal gipsz szovjetkatonák suhintanak iszonyú arccal. Az utcák torkolatánál kalapáccsal suhint a Népszava óriás mezítelen vörös embere: Halál a burzsujokra!
A millenniumi emléket is elborítja a vörös. Árpád vezér bedeszkázott bronza felett a gipsz Marx. A parlament előtt, mint egy óriási véres hólyag egy vörös földgolyó. Andrássy lovas szobrára pedig vörös görög templom épült. És megint Marx, Lenin, Liebknecht, Engels, Luxemburg Róza kilenc méter magas gipszfejei. Gipsz, gipsz, vörös papírszövet, vörös oszlopok vörös póznák és zászlók, girlandok, ötágú vörös szovjetcsillagok. Fullasztó vörös maskara magyar főváros halálra vált arca felett.
A vörös keszkenő vérvágyat kelt a megvadított bikában... Mit akarnak ott a Duna partján? Mi ez? Egy szörnyű téboly vagy az Apokalipszis félelmes jövendölésének a beteljesülése? Az öreg Biblia a könyvespolcon fekszik. Évezredes szavak jönnek ki a lapjai közül és szemébe néznek a történéseknek.
"És láttam más vadállatot feljönni a földből. És megtévesztette a földön lakókat a jelekkel... mondván a földön lakóknak, emeljenek bálványképet a vadállatnak,... hogy akik nem imádják a vadállat képét, megölessenek. És megteszi,... hogy senki ne vehessen vagy adhasson, hanem csak aki a vadállat bélyegét vagy nevét, vagy nevének számát viseli."

"És láttam egy asszonyt ülni vörös színű vadállaton... És az asszony fel vala öltözve bíborba... és homlokára e név vala írva: Titok... és láttam az asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanúinak vérétől... És sírnák és jajgatnak fölötte a föld királyai, akik vele paráználkodtak..."
Skarlátba öltözött varos, mély bálványképet emeltél a vadállatnak... "hárfások és zenészek és fuvolások szava és a harsona nem hallatszik benned, és semmiféle művészeteknek mestere nem lesz többé benned található, és a malom zörgése nem hallatszik többé benned és a vőlegény és menyasszony szava nem lesz hallható ezentúl benned.
Ijesztően mered össze a jóslat és a valóság. De néhány lappal odébb eljött a jóslatban fehér lován az, aki fehér gyolcsba öltözött. És a fehér legyőzi a vörös diadalát;

Május 2.

Hír jött. A vörös csapatok Kisújszállásnál visszavonultak az oláhok elől és a Tiszántúlt kiürítették Tiszafüred felett. A szerbek megszállták Hódmezővásárhelyt. A csehek bevonultak Miskolcra. Sátoraljaújhelynél és a Hernád völgyén támadásba mentek át.
A lakosság segíti őket és senki se áll ellent, a vörösek futnak. Őrület kószálja a gondolatokat. Irtózunk a megszállóktól és várjuk őket.
Orgyilkosoktól várjuk, hogy megmentsenek hóhérainktól.
És míg a tehetetlen kíntól véresre harapjuk a szánkat, az emberiség nyugalmát nem zavarja szenvedésünk. Csak azt látja, hogy a külföldi alattvalóknak a tanácsköztársaság védelmet ad. Elrendeli, hogy közegei a lehető legnagyobb előzékenységgel viseltessenek az idegenekkel és: "Külföldieket védő hivatalt" állít fel.
Vajon jut-e eszébe egynek is, hogy odahaza segítséget kérjen a számunkra, akik a háború alatt nem internáltuk őket és ma üldözött rabok vagyunk a tulajdon hazánkban?

A történeti századok alatt idefutott oláh, szerb védelmet kémi zsarnokai elöl, és idejött a bolygó zsidó. Ma összefognak mind, hogy eltörüljenek a föld színéről. Pedig mindenből adtunk, mindenből vettek, ami a miénk volt. Mondják, a zsidóságnak csak megtévelyedett töredéke az, mely ma Magyarországot halálra marcangolja. Legyen! De hát akkor azok a zsidók, akik Londonban, New-Yorkban és a párizsi békekonferencia előtt a zsidóság egyetemességét képviselik; miért nem bélyegzik meg magyarországi zsarnok fajrokonaikat? Miért nem tagadják meg velük a közösséget, miért nem tiltakoznak a merénylet ellen amelyet fajukból való emberek elkövetnek?
Odakint növekszik a vihar. Az ablak előtt tántorog a kert. A vén fenyők ágai, mint hínáros tó vizén a békanyálas evezők, emelkednek és szállnak a gyep felett.
A szomorú nyárfák lombját félrecsapja a szél, mintha viharnak szegeződő arcokból fújná ki a lobogó hajat. Hirtelen odanézek. Milyen arcuk van a fáknak? De ahol keresem, eltűnt a fák arca. A fűzfa lehajlik, mintha hullott virágot szedne a fű között. Őrhalom felől bőgnek az ágyúk. A szél elnyújtja a hangjukat, dühös óriás kutyák ugatják a lenyugvó napot.
A katonák azt mondják, ma éjjel támadnak a csehek.

Május 3.

Boszorkányos, kusza éjszaka. Forró lett a gyűrött párna, a gyertya tövig leégett. A fülemüle ma éjjel nem dalolt, csak az ágyúk bömböltek.
A robbanó gránátok még mindég toronyban ál Inak a szobám fala mellett, kinn a teraszon. Ha a sötétben ide csapna egy löveg... zsindelyszeg se maradna a faluból. De az ember most úgy szenved, hogy az ilyesmivel már megalkudott.
A támadás megint elmaradt. A kert pedig egész éjjel tördelte sok zöld kezét a szélben.
Kora reggel izgatott beszéd hangjai ébresztettek fel. Mindenki arról beszélt, hogy a proletár hadsereg helyzete reménytelen! Az oláhok elfoglalták a szolnoki hídfőt! Mennek Budapest felé. Kun Béla megbukott...
A hírek szétfutottak a falvakban. A kis direktóriumok bekényszerített paraszt tagjai, halálsápadtan mondogatták: - De hát nekem nem lehet bajom, csak rám parancsoltak. Nem lehet bajom, sohase akartam...
A szügyi kommunisták ma reggelre hirtelen udvariasak lettek. A vörös katonák köszöntek. -Tessék már mondani mi lesz? Valaki az udvaron ittas hangon kiabálta: - Le a proletárdiktatúrával! - Senki se bántotta érte. A politikai frontmegbízottak elszivárogtak.

Bomlott állati fegyelmetlenség lepte meg az embereket. Gross Izidor tűzmester hiába lármázott a falusi utcán. Nem törődtek vele. Az egyik katona ráordított: - Fogja be a száját! Az elvtárs is otthagyta az üteget, mikor a csehek lőttek.
Eszembe jutott Gross Izidor esete. Elment a menyasszonyához. Távozási engedélyt írt magának és ráhamisította a parancsnok nevét. Mikor megint előkerült, parancsnoka a katonai törvényszék elé utasította. A 32-es nehéz vörös tüzérezred összemorgott, Gross Izidor pedig panaszra egyenesen Kun Bélához szaladt.
A vörös hadsereg fegyelmé mindenütt így inog és nem áll ellent sehol. És ezalatt Böhm elvtárs hadseregparancsnok hivatalosan megállapítja, hogy a proletár öntudat mindenütt győzedelmeskedik.
Az ajtó nyílt és Beniczky Mihályné körülnézett, aztán nagyon halkan beszélt:
- Balassagyarmaton kitört az ellenforradalom. Az emberek az utcán kiabálják: "Sohasem voltunk kommunisták!" A mieink egy táviratot fogtak el. A tanácskormány feltárta benne helyzetét a direktóriumnak. Megbuktak...
Lépések közeledtek a teraszon. Riadtan néztünk oda. Huszár Aladárné volt.

Mi történt Gyarmaton? És a férje? Szomorú mozdulatot tett. Mondta, hogy értem jött. A csehek támadnak. Készültség van Balassagyarmaton. Csak a vasútvonalat akarják. Szügy kimarad a megszállásból és akkor... Megint csak benn maradnék a tanácsköztársaságban. Sietni kell.
- De hát nem buktak meg? És az ellenforradalom? Hirtelen mesélte, nagy gyűlés volt a vármegyeház téren. Bajatz százados, aki a télen kiverte a cseheket Gyarmatról, a városház erkélyéről kijelentette a népnek, hogy a helyzet reménytelen! "A város katonailag tarthatatlan." Egy tiszt elkiáltotta magát: "Le a proletárdiktatúrával!" Az erkélyen ekkor Singer elvtárs, politikai megbízott előretörtetett. A polgárság és a tisztek ellen lázította a népet: "Ki kell irtani őket, ne kíméljétek még az asszonyaikat, a gyerekeiket se!" ők hozták a nyakunkra a cseheket! A hallgatóság hangulata hirtelen átcsapott. Öklök emelkedtek, rohamkések döftek a burzsujok felé. Az utca kövezete véres lett. Bajatz százados elmenekült. Kóvár felé látták nyargalni. Mikor a hídhoz ért, sortüzet irányítottak rá a vörösök. Ezt adta neki Balassagyarmat hálából, amiért egyszer megmentette. Sarkantyúba kapta a lovát és két tiszttársával átvágtatott a lövöldöző csehekhez.
- Azóta az Ipoly túlpartján mozgalom látszik. A gyarmati utcákban pedig halált ordítanak ránk a proletárok és kiabálják, leölik a túszokat, ha bejönnek a csehek. A város izgalomban van. A sorompókat őrzik. Menjünk!
Mikor már indultunk volna, egy pillanatra hátra maradtam. Szomorú voltam. Beniczkyné arcán is szomorúság látszott. Nem szólt, bizonyosan arra gondolt, miért megyek vissza éppen most, ha azért jöttem hozzá, mert féltem a csehek ágyúzásától.

- Valami magyarázattal tartozom... Nem az ágyúzás miatt jöttem ide.
- Tudtam én Erzsébet, hogy nem félelemből jöttél. De nem kérdeztelek, csak örültem, hogy itt vagy. Ebben a pillanatban elviselhetetlenné lett az idegen név. - Jolánta néni, nem az vagyok, akinek tart.
- Hirtelen visszalépett és megütközve nézett rám. - Hát akkor ki vagy? Felragyogott a szeme, mikor megmondtam. - De hiszen akkor, - magához ölelt és az arcán látszott, hogy olyasfélét érez, mint aki valami nagyot tett.
- Aztán vissza gyere, ha úgy fordul. - És nézett, nézett, amíg csak látott. A katonák legtöbbje levette a piros pántlikát a sapkájáról és fehér virágot tűzött a helyére. Csapatosan húzódtak elfele az alkonyatban. Egy görbelábú, kócos zsidó legény igyekezett szinte futva Mohora felé. - Ez a Kun Béla katonája! - kiáltozták a vörösek. Nevettek és az egyik a porba köpött.

Mentől közelebb érkeztünk a városhoz, annál kihaltabb lett a táj. Csak Kóvár irányából hallatszott puskaropogás. Az Ipoly menti topolyák oldalt dőltek, mintha az ólmos ég súlya nyomta volna a fákat. Szél fújt. Minden hajlott, repült, a por nyargalt, virágszirmok rajzottak a gyümölcsfák körül. Már az utcánkban jártak. Halálsápadtan két katona futott. Rémült szemmel, kémkedve nézelődtek. A köpönyegük felfúvódott a szélben. Utánuk többen jöttek. Puskával, hátizsákkal futottak. Izgatottan kiáltottak ránk:
- Be a házakba! Senki se maradjon az utcán. Megint jött futva egy csapat. Szőke, riadt képű kis hadnagyot sodort magával. Fogták a kezét, rángatták, húzták, hogy el ne meneküljön. Még kérlelték is. Szükségük volt rá, Szemben a kerítésnél, hirtelen lesüllyedtek a hátizsákok. A guggoló emberek, mintha közelebb kerültek volna a földhöz. A felemelt puskák agya odaszorult a halálsápadt arcokhoz.
- A csehek... Ideát vannak.
Becsaptuk magunk mögött a kaput. A házban voltunk. Gépfegyverek kattogtak. Egy ágyú dördült. Megrezzentette az ablakot. Szemben, a kerítés alatt földig görnyedve, mint szürke rögök, görögtek a katonák a városvégi barakkok felé.
- Itt az erdőnél! Átjöttek az Ipolyon!

Ember nem látszott többé sehol. Csak a gépfegyverek kattogása futkosott a levegőben, mintha nagy táviratokat kopogtattak volna. Az ágyuk siettek. Sok láthatatlan targonca kereke gurult végig az égboltozaton, keresztül-kasul jártak a fejünk fölött a lövedékek.
Aztán a földre értek a targoncák és tüzes terhüket kifordították a szőlőhegyen is, Szügy határán is. Felhő csapott ki, ahol a földet érték.
- Kőváron elmállott a templom tornya! Nincs ott többé. Szemközt ügetve jöttek az ország útján a tehenek. A gulyás gubája ide-oda lódult, ahogy futott. Búvóhely felé mozgott minden. Az utca egyre sötétebb és csendesebb lett. Csak a puskaropogás beszélt az éjszakában. A villany is kialudt. Órák múltak. Nehéz öklök dörömböltek valahol egy házkapun. Fegyverzörgés haladt el az ablak alatt a fegyház irányába...
A sikertelen ellenforradalom kiszolgáltatta: a jókat. A túlsó utcában újra dörgött egy kapu.
Túszokat szedtek itt is. És ma így döngnek Magyarországon mindenütt a kapuk.

Balassagyarmat, május 4.

Rég járjuk vérszínű kálvária hegyünket, majd később külön-külön is kirajzolódnak rajta a stációk.
Ott, annál az úthajlásnál tették a vállunkra a keresztet, amott ütöttek arcul, ott köptek a szemünk közé, ott roskadtunk össze a kereszt alatt, de nem jött senki, aki vinni segített volna. És fel kellett állnunk és hurcolnunk kellett tovább.
Tegnap azt hittük, megmenekültünk. Tegnap híre jött: a tanácskormány megbukott, a vörös hadsereg mindenütt szalad: Végük van! Mára áthárították fegyvereik balsikerét és a nép haragját a polgárságra. Megismétlődik a Károlyi-forradalom játéka. Pogrom helyett legyen kereszténymészárlás! A piacon beszélték: Jön Számuelly rendet csinálni! Meg kell bosszulni az elesett vörös katonák életét!

Mozgósítás... Az újság csupa felkiáltójel. A gyári munkás zászlóaljakhoz! Rendelet! Felhívás! Parancs! Pogány elvtárs riadót írt: "Rossz hírek jönnek a frontról. A fronton való vereségünk a burzsoázia diktatúrájának visszatérését, a fronton való győzelmünk a proletárság diktatúrájának megmaradását jelenti. A szervezett munkásságon áll minden. Ma az a helyzet, hogy Budapest forradalmi proletársága nem bízhat többé a frontban, hanem éppen ellenkezőleg, Budapest proletárságának kell forradalmi lendületével megmentenie a frontot. A diktatúra válságához értünk..."
Csak ezután a vallomás után hömpölyög ki az újságból Budapest piros május ünnepének a késő leírása. Bíborszínben a főváros. Százezrek az utcán. Népvándorlás a Városliget felé. Kivilágítás, tűzijáték.
És az emberek, akik azt várták, hogy az ünnepen majd enni adnak nekik, éhezve, a vörös színtől beteg szemmel, mint az őrültek tántorogtak, a nagy bizonytalanságban.
A vörös téboly tobzódó színe még ott lógott a házak falán, mikor 2-án délután, az új városháza nagytermében remegve összebújt a kormányzótanács. Közben megeredt a zápor. A harmincmilliós vörös papírszövet ázott mindenfelé az esőben. A vörös festék végigfolyt a házak falán, a gipsszobrokon, az aszfalton. Minden vörös lett. Pesten azt mondják: óriás, véres mészárszék a város. És utcáin elterjedt a hír, hogy megbukott a diktatúra...

A májusi nap háta mögött elrejtve közlik az újságok a munkástanács riadt ülésének a részleteit. Kun Béla belekiáltotta a terembe, hogy az "imperializmus felvonuló csapatai elöl a vörös hadsereg szaladó tömegei menekülnek. Nekem, - mondotta emelt hangon amikor ebben a Tanács Magyarországban most a legutóbbi napokban körülnéztem, Gorkij egy novellája jutott eszembe. Gorkij Parisba ment, keresni a forradalom szellemét, hogy segítséget nyújtson az oroszországi proletáriátus vívódó forradalmának... Kereste a régi jó phrygiai sapkás forradalmat, kereste, kutatta és elvezették valami hotelbe, ahol egy kurtizánt, egy félig-meddig utcai sorba süllyedt nőt talált, akit arra kért, hogy ne adja el magát a cárnak, segítse a forradalmat. És a nő, a kurtizánná vedlett forradalom, mégis megadta magát a cárnak, mire Gorkij így, végzi: Szerettem volna véres, gennyes nyálamat a szemébe köpni"
És ez jut eszébe Kun Bélának, mikor "ebben a Tanács Magyarországban" körülnéz és arcába meri mondani annak a nemzetnek, amelynek egykor Kossuth Lajos azt mondta: "Leborulok a nemzet nagysága előtt". Ő leborult, Kun Béla pedig köpni akarna.

Egy darab ideig csak a szemem szedte a betűt. Senki se akadt, hogy beléfojtsa a szót... Kun Béla rettentő gettó nyelvén tovább beszélt:
"... nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztetnék Budapestet. A csapategységeket, melyek a Tisza északi részéről jönnek vissza Budapest felé, le kellett fegyvereznünk, hogy legalább a fegyvereket megmentsük a proletáriátus számára. A többsége a csapatoknak olyan, hogy védtelenül van kiszolgáltatva Budapest a román támadásnak. Arról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet, vagy pedig küzdjünk Budapestért. Én elvtársaim azt mondtam mindig: nem ismerek erkölcsöst és erkölcstelent. Én csak egyet ismerek, azt, ami használ a proletáriátusnak és azt, ami árt a proletáriátusnak. Én azt mondom, hogy becstelenség a burzsoáziának igazat mondani, hogy ha ez az igazság árt a proletariátusnak. De én, elvtársaim, a proletáriátusnak nem fogok hazudni. Azt is elmondom önöknek, hogy a munkás zászlóaljakban sincs meg az a harckészség, hogy Budapest megmentésére gondolhassunk..."
Így beszél saját jelleméről az az ember, aki korlátlan hatalmáról, megvallja, hogy: "Mi kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére kezdtük el a harcot a diktatúráért... És megvallja sikerének rettentő titkát: Károlyi Mihály hazaárulását: "Valami érzés van bennem, hogy ha most elpusztul a diktatúra, csak azért pusztul el, mert kevés vérébe került a proletáriátusnak. Igen olcsó volt, ingyen adták neki...

Csakugyan semmibe se került, csak a Júdás-pénzbe és talán Magyarország életébe.
Mert Kun Béla most már lemond egész Magyarországról, felajánlja a birodalmat, hajlandó kielégíteni minden cseh, oláh, szerb területi igényt, ha a hatalmát meghagyják neki: "Budapestet, ahol a tagadás megvetheti a lábát a kapitalizmussal szemben". Nem emberi hatalomvágy ez többé, de féktelen állati mohóság, mely le engedi tépni a préda tagjait, csakhogy a szívét felfalhassa.
És miután alkuba bocsátotta egy nemzet ezeréves hazáját, cserében egy ellen városért, ijedtében táviratilag kínálta a kis rabló szomszédoknak az ősi földet, példátlan tettéről mindössze annyit mond elvtársainak: "Nem élvezetből csináltuk, amikor azokat a sürgönyöket elküldtük a körülöttünk levő burzsoá államok kormányainak..."
És idegenebb nyelven, idegenebb lélekkel még sohase beszélt senki Magyarországon.
De míg Kun Béla szónoklatában elmondta: "Én nem vagyok kétségbeesve ...nem kétségbeesést akarnék kelteni, elvtársak... az én számból nem hallhatnak kétségbeejtő szavakat... Én soha sem fogok kétségbeesni... azért mondom, hogy soha sem fogunk kétségbeesni... súlyos idők, melyek nem kétségbeesettek... híreket hoztak az ülésterembe. A harctéri helyzet még nem reménytelen! A hangulat hirtelen megváltozott. A szónok megint önérzetes lett:
"Ha lehet, védjük meg a diktatúrát Budapest előtt, a Bakonyon keresztül Wiener-Neustadtig... A hatalomról lemondani nem szabad!..."

A munkástanács döntött. És határozatában kötelességévé tette a szervezett munkásságnak, hogy "a végsőkig védj e meg a proletárdiktatúra vívmányait".
Hogy ez a védelem milyen lesz, arról egy Surek nevű elvtárs mondott valamit:
Tisztelt Munkástanács!... a burzsoázia mindenütt vigyorog és örül. Ezt a vigyorgást rá kell fagyasztani az ábrázatukra! Holnap ki kell mennünk a gyárakba és az legyen a legelső, hogy a burzsoáziát tényleg tessék kiirtani a szó szoros értelmében. Tehát be kell váltani azt a kijelentést, hogy mire ideér az antant, ne találjon mást, csak hegyeket a burzsuj holttestekből és egy elszánt proletár sereget. Annyi burzsoát sem szabad belőlük életben hagyni, hogy kormányt lehessen belőlük alakítani".
A lapok nem közölték a beszédet. A külföld miatt. De a politikai agitátorok széthordják Surek elvtárs szavát:
Kinn, az ablakunk alatt görnyedten megy egy-egy asszony a fegyház irányába. Élelmet visz a túszoknak. A vörösek oda a tetőre szerelték fel megfigyelő állomásokat, épp a túszok fölé. Hadd lövöldözzék a csehek! A katonák elállják az asszonyok útját, belenéznek a kosarukba, kiveszik, ami tetszik. Aztán útravalóul mondanak valamit: Utolszor viszitek! Ha bejönnek a csehek, felakasztjuk a disznókat.

Május 5.

Az ágyúzás szünetel, a város előbújik. De az emberek elosonnak egymás mellett, nem szólnak. Mintha gondolkozni sem volna többé bátorságuk. És a megyeház felett csak fújja a szél a vörös zászlót. Nagy véres keszkenő lobog bele a tavaszba: Szolnokot visszafoglalták.
Este ijedten futott vissza a városból Gergely kocsis. A vörösek beszélik, Huszár Aladár helyett letartóztatják a feleségét.
Tíz óra felé járhatott az idő, mikor bezörgettek a kapunkon.
- Majd én! -visszatartottam barátnőmet. Érte jönnek-e vagy a férje jön, vagy engem keresnek? A szívem sebesen vert. A gyertyám lobogott a szélben. A kertkapunál három szuronyos ember lépett ki a sötétből. Félre toltak és szó nélkül felmentek a lépcsőn, be a szobába. Futni kezdtem és eléjük kerültem. - Mit akarnak itt?
Kellemetlenül közel jöttek, egyszerre körülálltak. Nem feleltek mindjárt. Szimatoló fejtartással néztek szét: - Mért ég világosság ebben a házban? Valamit feleltem. Az egyik fegyveres, egy hosszú dühös arcú ember, fenyegetően hajolt le hozzám. A leheletét éreztem az arcomon: - Nem olyan idők járnak most, hogy a házakat világítani lehessen. Vigyázzon! Ha még egyszer rajta kapjuk, felhúzzuk arra a lámpára, ott a szegleten.
Mikor odébb mentek, olyasmit éreztem, mintha egy szorongató kéz hirtelen eleresztette volna a torkomat.

Május 6.

Anyámra gondolok, olyan erősen gondolok rá, mintha belépnék az ajtaján. A neve napja van ma. És én nem lehetek ott. A végzet egyre visszafelé tolja az órát, amely akkor fog ütni, mikor ismét találkozunk.
A város lobogódíszben áll. Csupa piros zászló! Mi történt? Szolnok? Vagy valami újabb győzelem?
Az antant hatalmak visszaparancsolták az oláhokat! És most ott állnak túl a Tiszán és várnak. Mi pedig pusztulunk idebenn.
Szamuelly nem ér rájönni. Ő teremt rendet a városokban, melyek az oláhok jöttére kitűzték a fehér zászlót. Hajdúszoboszló után Abony. Május 3-án hat magyart akasztatott fel. Huszár Aladárné kapta a hírt, az egyik áldozat rokona volt, Batik Béla, anyjának utolsó fia, akit a háború meghagyott. Ellenforradalmat szervezett, elfogták, Szamuelly ítélt felette. Mars az akasztófára! - maga tette a kötelet áldozata nyakába. Cigarettára gyújtott. Aztán megveregette Batik vállát:

- Jól fog menni, nagyon ügyes hóhérom van... Hallod-e, annyi időt hagyok, te kutya, amíg ezt a cigarettát elszívom. Ha közben megmondod, hogy kik voltak a bűntársaid, megkegyelmezek. - Leült a székre és cigarettázott, a másik pedig állt, kötéllel a nyakán az akasztófa alatt. A cigaretta végigégett. "Éljen a fehér hadsereg, éljen Magyarország!" - kiáltotta Batik és Szamuelly saját kezével rántotta meg a kötelet.
Vérfoltok sokasodnak az országban. Már azt is tudjuk, kinek a vére volt a nagy vörös tócsa a Lánchídon. Hollán Sándor és az atyja halt meg ott a hídoszlop alatt... Egész életükön át dolgoztak. És azok ölték meg, akik a dolgozók vezéreinek nevezik magukat.
Április 27-én történt. Budapest területén esti tíz óra után senkinek se volt szabad az utcán tartózkodnia. A lakások redőnyeit le kellett bocsátani, amely ablakban világosság égett, abba belőttek a terrorlegények. Fegyveres teherautók rohannak szét a néptelen sötét utcákban.

A város lélegzet vesztve hallgatódzott. Túszokat szedtek az éj szakában. A budai várhegyen is felzúgtak az autók. Embervadászatot tartottak. Mikor összefogdosták áldozataikat, Pestnek vette útját az autó. A Lánchídnál megállt. Leszállították a két Hollánt és levonszolták őket az alsó rakodópartra. Valószínűleg ott akarták végrehajtani tettüket. Azután, nem tudni miért, visszaparancsolták az áldozatokat az autóra. Elindultak, a hídpillérnél ismét megálltak, ismét leszállították a két megkínzott embert. A hídpillér kiszögelléséhez vezették őket. Közben várt az autó. A bennülők heves szóváltást hallottak a sötétből. Lövések dörrentek és kétszer loccsant odalenn a Duna...
A két Hollánt azóta senki sem látta. A történteket egyik fogolytársuk, Karátson államtitkár mesélte el a gyűjtőfogházban. Aztán nem tudni hogyan, honnan szivárgott ki a hír és ma már ott suttog borzadva a budapesti ajtók és ablakok mögött. Sokan tudják, csak szegény Hollán Sándor felesége nem tudja. Senki sem meri neki megmondani. A kommunisták pedig áltatják, hogy férje a gyűjtőfogházban van. És délfelé kis szürke árnyéka ott várakozik nap-nap után a többi asszony között a kapunál. És visz élelmet, fehérneműt a férjének és üzen neki és megköszöni az őrségen a terroristáknak, hogy jók és odaadják, amit hozott.

A Duna pedig ki tudja már hol hempergeti lefelé csendesen a halottakat.
A börtönben sorsukat várják a túszok. És egyre többen lesznek. A halál körülöttük ácsorog. Kivégzéssel fenyegetik őket. Levezetik egyiket-másikat a fogház udvarára. Bekötik a szemüket és tréfából lövöldöznek a fejük fölött. Ennek a kornak a hóhérlegényei szeretik látni a mások félelmét. Iszonyatot váltani ki, közönséges lelkek gyönyörűsége.
A hír százakról és százakról beszél, akik ma börtönök ártatlan lakói, de neveket csak elvétve hoz. József Ferenc főherceg, Mikes János gróf, szombathelyi püspök, Wekerle Sándor volt miniszterelnök. Berzeviczy Albert és Herczeg Ferenc az akadémia elnöke és alelnöke, Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, Hegedüs Loránt volt képviselő, gróf Mailáth József közgazdasági író és fia Pál, Balogh Jenő volt igazságügy miniszter, Rákosi Jenő író, gróf Festetics Pál főkamarásmester, Somssich András zenetörténész, Teleszky János volt pénzügyminiszter, Szapáry György gróf, földbirtokos, Zsembery István és Hindy Zoltán a keresztény ifjúság vezérei, Szurmay Sándor volt hadügyminiszter, Szász Károly a képviselőház volt elnöke, gróf Károlyi György földbirtokos, Kirchner altábornagy, Láng Boldizsár báró ezredes, Tallián Béla báró egykori főispán, Dessewffy Aurél gróf, az agg országbíró, akit felesége ravatalától hurcoltak börtönbe a vörös katonák. A magyar nemzet kiválóságai és mások, akiket még titkol előttem a hír. Sokan, akiket nem ismerek, megkínzott műegyetemi hallgatók, asszonyok, kis gazdák, iparosok, földművesek, sőt munkások is. Kezesek mind. Saját hazájuk földjén rabok. Zálogai a Kun Bélák, Szamuellyek, Pogányok, Landler elvtársak életének...

Május 7.

Elvétve hangzik egy-egy messze dörej. Talán Salgótarján felől hozza a szél. A vörösök visszaverték a cseheket, végig az Ipoly mentén. És a szemközti ház falára megint plakátot ragasztottak. Riechmann elvtárs, hadügyi politikai megbízott és Singer Ignác elvtárs kiáltványt intéztek Balassagyarmat lakosaihoz:
"Elvtársak! Eszméinkre tett esküvel megfogadtuk, hogy közületek egyesek, kik a régi rendszert akarják visszahozni, ha ellenünk emelik szentségtelen kezeiket, mi a mi vaskezünkkel sújtunk le rájuk, mint pörölyre a kalapács. S íme mit akartak? Visszahozni a régi bűnös rendszert. Ne akarjátok azt, ami lehetetlen, mert ezentúl a legkisebbért az életetekkel játszotok és mi akkor nem fogunk nézni rátok másként, mint közönséges gyilkosokra, kik az ember életét veszélyeztetitek. Lássátok, ott ülnek a hősök mind a hűvösön s várják az igazság ítéletét a gaz hihetetlen árulásukért.... Mert a burzsoáziának mit jelent a haza? Hisz látjátok nekik csak boldogságot, jólétet teremt, míg nekünk proletároknak nyomorúságot. Mi pedig mondjuk az egész világ burzsoáziájának, hogy a városunkat és hazánkat, mert ez most a mi hazánk, melyet mi tartottunk fenn és védelmeztünk 52 hónapon át, nem adjuk... Éljen a világforradalom! Éljen Kun Béla!"

Balassagyarmat, 1919. május 5-én:

Singer és Riechmann elvtárs!... Magyarul nem tudnak, de azért nemcsak a hazát, hanem a védelmét is, mely alól ötvenkét hónapon át kibújtak, elsikkasztották. Vajon felnéznek-e a sírból, akik elestek messze csatatereken, akiknek elfagyott a lába a papírcsizmában, akiknek az asszonyai éheztek, sort álltak idehaza? Tizennégyen mentek el a rokonaim közül. Fiatalok voltak mind. És nyolcan nem fognak visszatérni soha. Vajon felnéznek-e a sírból? Október végén még pogromot ordítva jöttek vissza a világháborúból a megbomlott frontok. Novemberre már halált kiáltottak a saját véreikre. A levegő tele volt sugalmazással: Minden a tiétek! Aztán már harsogott a hang: Fosszátok ki az urakat! A sugalmazók ezzel megmentették a saját vagyonukat, saját életüket. A nép pedig megtette vezérének a pálinkás kocsmárost és ellenségének a földesurát. És Singer és Riechmann elvtársak ma már azt mondják, hogy hazánk az ő hazájuk és nem a mienk. Széchenyi István, Görgey, Deák, Baross Gábor és Tisza István helye a nemzet élén az ő helyük.

Ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből. Ez a cser maga a magyar nép. A gyökere a paraszt, a törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, a lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság, Minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb és egyik a másik nélkül élni képtelen. A fa elszárad, ha bármelyik beteg. Nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról. Más népek ezért nem értenek meg minket. A különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol. A magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, az úrban él és vissza-vissza néz a régi gőgös paraszt. Gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, az estélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irígy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők. A parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar. A földhöz pedig a Szamuellyknek és Kun Béláknak semmi közük. Fagomba, penész, vértetű lehetnek ők az ezeréves fán, emészthetik az életerejét, de a vérkeringését nem táplálják, nem tartoznak hozzá. Ez az oka, hogy sohase tudtak bennünket megérteni, nem tudták a nyelvünket eltanulni, soha se tudtak összeolvadni a szívünk lüktetésével. A magyar arisztokrácia múltja a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője a cserfa törzse és a lombja. Ezért olyan nagy a mi tragédiánk.
Mikor a pogromot félő pálinkás kocsmáros idegen szesszel leitatta a magyar parasztot, és a paraszt ökle lesújtott a magyar úrra, azt sújtotta, aki belőle lett; akivé ő maga lesz egykor. Mikor összerombolta és kifosztotta a magyar udvarházat és kastélyt, saját kunyhójának a jövőjét dúlta fel. De legyen mentsége, hogy boldogtalanságában leitatták és vad beteg mámorában, nem bolseviki, de betyár ösztönök ébredtek.

Bicskával hadonászik, beveri az ablakot. Majd ha befütyül hozzá a jeges szél, észre tér a duhaj. Szinte látom, hogy szégyellni fogja, ami történt. Szemére vágja a kalapját és megy, mendegél és dörmögi magában, hogy megcsalták. Addig pedig hiába szólnánk... De akkor majd szólnunk kell és nyújtsuk felé mind a két kezünket, mert az ő sorsa a mienk, az ő vétke a mi vétkünkből termett.
Urak, magyar urak, ki hallgatódzott közületek, mi sajog a zsellérkunyhókban, ki kutatta, mit ír az országút porába a kivándorlók lába nyoma? Idegen fajú bérlőknek kiadott tízezer holdakon tengődve földre sóvárog a testvér magyar paraszt. Urak, magyar urak, miért nem jutottak ők az eszetekbe?

Május 8.

Kun Béla fegyverszünetet kért az oláhoktól. Ajánlatában rémület beszél, halálverejték gyöngyözik. Ha a csonka kis ország maradványait hatalmában tarthatja, minden területről lemond, minden áldozatra kész. Mardarescu, az erdélyi oláh csapatok parancsnoka, csak három nap múlva válaszolt. Fegyverszüneti feltételeiben soha se említi a tanácsköztársaságot, hanem mindig Magyarországról beszél. Követeli az összes magyar erők lefegyverzését... Követeli, hogy a magyar parancsnokság kötelezze magát a később megállapítandó feltételeknek, bármilyenek is legyenek azok, végrehajtására. Követeli az összes fegyvereket, ágyúkat és lőszert, járműveket, ruházati felszerelést és élelmiszereket. Követeli a teljes vasúti anyagot, páncélvonatokat, követeli az összes hadifoglyok és polgári túszok, valamint a visszavonuló vörös csapatok által elhurcoltak hazaküldését. Ez a reparatio Románia részéről való viszonosság nélkül fog megtörténni.

Így beszélnek ma Magyarországgal! És a proletárdiktatúra, mely a Szamos és a Maros partjáról elsegítette az oláhokat a Tiszához, ezt a megalázó hangot is odateheti többi vívmánya közé. Ökölbe szorul a kezünk. Ez csak nekünk faj!
Mikor az oláhok május 1-én átkeltek a Tiszán, Kun Béla már szökni akart. A népbiztosok családjai csomagoltak. Nagy összegeket loptak külföldre. Az antant megállította az oláhokat. Kun Béla időt nyert. Megszervezte a munkászászlóaljakat és ma már mozgósítással felel Mardarescu tábornok fegyverszüneti feltételeire. Mi pedig haldoklunk tovább.

Budapest utcáin kiragasztották az új parancsokat: "A proletár forradalom megmentésére elrendeljük a proletárság általános mozgósítását. Budapestet a mai naptól hadműveleti területnek nyilvánítjuk. Felhívjuk a proletárságot, hogy a végsőkig tegye meg kötelességét. A forradalmi kormányzótanács."
És ráparancsolnak a gyűlölt és üldözött polgári társadalomra is, hogy adja oda kínzói megmentésére a maga véradóját: "Minden tartalékos tiszt tartozik harctéri szolgálatra jelentkezni, aki negyvenötödik élet évét még nem töltötte be. Aki a parancsnak eleget nem tesz..." A polgárságnak, ha nem engedelmeskedik, forradalmi törvényszéket ígérnek, a proletároknak pedig, ha bevonulnak, a katonai zsoldon felül rendes munkabérüket is".
Nem, még nem múlt el. Minden újra kezdődik. Budapesten, a Vérmezőn megint seregszemlét tartanak a népbiztos elvtársak és feleségeik. Böhm Vilmos hadseregparancsnok pedig gödöllői főhadiszállásáról vidéki seregszemlékre indul a régi udvari vonaton.

A galíciai Nérók már egészen beleélték magukat véres és nevetséges szerepükbe. És krónikásuk, a szociáldemokrácia tegnap még tekintélyt romboló, antimilitarista újsága a Népszava elragadtatottan közli: "Böhm elvtárs megszemlélte a csapatokat és teljes megelégedését fejezte ki magatartásuk felett. Utána a hadsereg főparancsnok egész kíséretével a frontra utazott, ahol megvizsgálta az első állásokat, meghallgatta a parancsnokok jelentését. Bőhm elvtárs bizakodásának adott kifejezést.
Régi, ismerős szöveg, csak a főherceg neve maradt ki, Bőhm elvtárs nevét tették a helyére.1914... 1919...
Itt nem igen lehetne seregszemlét tartani. Az őrség javarészben elpárolgott. Bajatz százados helyét egy gyarmati henteslegény tölti be és a kávéházból intézi a hadvezetést. Riechmann elvtárs pedig a... vezérkari főnöke.
Este felé elterjedt a hír, hogy a csehek ma éjjel bekerítik Gyarmatot. A holdfényes kis udvarkertben szólt a fülemile. A szomszéd kertből beszéd hallatszott át.

- Ha ma se jönnek a csehek, vége a tusoknak. A fegyház alatt egész nap kiabáltak a katonák: Megdögöltök disznók!
Ebben a pillanatban nagy dörrenéssel egy ágyú bődült a szőlőhegyen. - Eszem azt a szép kis szádat, - lelkendezett odaát egy öreges asszonyi hang.
- Ne örüljön neki olyan hangosan, mert még beviszik.
- A fülemüle... motyogta az öreg.
- Vagy úgy, - valaki nevetett, - azt hittem, hegy a cseh ágyúra értette... Egyszerre vad lövöldözés hallatszott az Ipoly felől. A golyók keresztül-kasul süvöltöttek. A ház felé futottunk. A fészernél egy golyó olyan közel fütyült, hogy éreztem a szelét. A fejem felett ment el sebesen, mint egy veszett darázs és belevágódott a falba. A házak redőnyei hirtelen csukódtak.
Szinte olyan ez, mintha fedezékben lennénk. A golyók fütyülnek. Csettennek a falon. Az ember ki-ki ugrik, nyújtózik a holdfényen, aztán megint behúzza a fejét. És a darazsak tovább dongnak a ház körül.

Május 9.

Az utca napos oldalán lassan, fáradtan, beteg kinézésű, hirtelen megöregedett emberek szállingóztak a fegyház felől.
A túszokat szabadon bocsátották. Parancsban jött Budapestről:
"A Tanácsköztársaság túszokat a közvetlen veszély pillanatában vesz.
Miután a tanácsköztársaságot jelenleg közvetlen veszély nem fenyegeti, elrendeljük ideiglenes szabadlábra helyezésüket".
Hát csakugyan! Már elmúlt róluk a veszély?
Kisírt szemmel egy vasutas felesége jött be az udvarba. A katonák megszökdöstek az állásokból. Riechmann elvtárs meg a henteslegény parancsnok kivezényelték hát a vasutasokat. Azok szeretik a hazájukat. E télen se tűrték itt a cseheket. Most is visszaverték őket. Negyven foglyot ejtettek. De harmincnyolc vasutas hiányzik. És Böhm elvtárs majd elkönyveli a magyar nacionalizmus hősiességét az internacionalizmus győzelmének.

Május 10.

Kocsi zörgött az utcánkban. Ahol mostanában kocsi megáll, oda figyelnek a házak falából az ablakok. Egyszerre mind felénk figyeltek. Gergely kocsis bedugta az ajtónyíláson a fejét: - Itt vannak ...
Detektívek jöttek. A feljegyzéseimet a dívány párnázásába dugtam és lopództam előlük szobáról szobára. Katonaruhát és látcsövet rekviráltak. A könyvtárt is megnézték, a zongoráról is mondják, hogy köztulajdon. A varrógépeket is elviszi a kormányzótanács, még a szabóktól is. Ezentúl már nem lesz kisipar.
Ami dohányt találtak, elvették. A színházi látcsövek se menekültek: - A hadseregnek kell! Átvételi elismervény nincs! Úgy se a maguké már ez. Semmi se a maguké! - És elvitték.
Elmenőben kinn a folyosón kikérdezték a szolgálót.: - Hát a gazdája hova ment? - Hallottam, amikor a leány mókázva felelt: - A városban! - Ne bolondozzék! - mordult rá a detektív, - hiszen megszökött. Keressük az egész vármegyében. - A leány megint mókázott: - Dehogy is szökött, csak magukat áltatják. Hazajön az minden este. - Na hallod-e, - mondotta az ember a társának. - És dörmögtek egymás között.

A cselédke nagyon szellemesnek érezte magát és nevetett.
Gergely kocsis bejött, mikor elmentek: - Azt mondták, visszajönnek, majd utána néznek minden éjjel.
Huszár Aladárné tanácsolta, menjek ki Szügybe, amíg elsimul.
Délutánra beborult az ég. A lövöldözés ritkulni kezdett. Vihar előtti vak meleg dőlt be a házak közé.
A városban katonákat temettek. A vörös háború szerencsétlen áldozatait. A járókelők megálltak az utca szélén és merev szemmel nézték. Vörös zászlók alatt lassan haladt a menet. Elől vörös fejfás keresztet vittek. Azután következtek a vörös koporsók. Mögöttük vörös ruhában két közönséges arcú leány vörös virágos, vörös szalagos koszorút vitt.
A szürke ég alatt, a szürke úton ment a vörösbe öltözött halál a temető felé.
És kinn a rétek között, zöld csendben állt és várt reánk a szügyi kert.

Szűgy, május 11.

Mióta itt jártam, kivirágzotta mandulafa. Levél nem volt még az ágán, csak virág, csupa virág. A fiatalság és a szépség fája volt. És olyan könnyű, hogy mikor egy kis madár beszállt a rózsaszínjébe, megremegett tőle az egész fa. A szépség jött elénk. És a szívem már nem volt olyan vad és magányos és szomorú.
Az elhagyott kert végébe értem. Sajátságos... valaki ült a kőpadon, a kőasztalra könyökölt és a napszálltába nézett
Egy pillanatra meghökkentem. Ki ez az ember? Eszembe jutott. Valamelyik ideszállásolt tiszt lehet. Rettentő szomorúság volt görnyedt mozdulatlanságában. Egész lenyűgözött kétségbeesése boldogtalan hivatásának, mely ma, az éhség és a szegénység kényszerével hajszolja, bele a hazaszerető tiszteket a vörös hadseregbe. A megalázottak között is ők a legmegalázottabbak, a lábbal tiprottak, fenyegetettek, a vérig sértett éhezők, a fázók, az őrizettek. Az írógépügynök parancsnoknak és a söpredék frontmegbízottaknak szabad prédái.

Szegény... Az úttalan kert hát a másik szerencsétlent is magához hívta. A szépség és a csend... Már régen elhaladtam mellette és még mindég éreztem, hogy az a magányos, mozdulatlan ember, aki az alkonyatba néz, ugyanarra gondol, amire én:
Szökni akarna és nem tud, reménykedni akarna és nincs miben.
Vajon mi marad még hátra a számunkra? Ami kezdődik, egymásután minden csak összedől. Az is, amit odakintről vártunk, az is, amit magunktól vártunk. A vörös sajtó vérszomjasan üvölt. "Halál az ellenforradalmár banditákra!"
A magyar arisztokrácia javarészt még a márciusi napokban külföldre menekült. A magyar parasztság elszórt tanyáin, zárkózott falvaiban hallgatott konokul. Ki más lehetett volna hát az ellenforradalomi, ha nem azok, akik ezer év óta hordozzák itt a legnehezebb sorsot.

Valamikor királyválasztó nemesek voltak ők, míg köznemes nem lett a nevük, majd magyar értelmiség és mostanában: középosztály, mely elől volt, ha meghalni és dolgozni kellett és hátul volt, ha királyi kegyek és javadalmak hullottak, de középütt a sorban sohase volt.
És mégis örökre a cserfa törzse, melyet a fejsze ér, ha lesuhint, a fenntartó erő, mely napos eget nem lát és földbe nem kapaszkodik.
Most suhintott a fejsze. Ember kellett, aki meg merjen halni. És Budapesten fellobbant az első nagyobb ellenforradalom kísérlete. Valaki elárulta. A vezetőket életfogytiglani börtönre ítélték, Stenzel ügyvédet és Tikolényi rendőr fogalmazót kivégezték.

Aztán jött a hír. A tanácskormány Bécs forradalmasítására száznegyvenmilliót küldött követségének a Bankgassei magyar házba. És ekkor Hajós követségi titkár és hazaszerető magyar hivatalnokok segítségével negyven magyar tiszt megrohanná a kommunista követséget. A pénz az ellenforradalom kezébe jutott.
Tajtékozva írt a "Vörös Újság". Mi pedig újra várni kezdtünk. Mondják, Bécsben több mint húszezer fegyverfogható magyar van. Képzeletünkben már kigyulladt a Dunántúl. Az emberek titkolózva súgták: Megindultak a bécsi magyarok. Napok kérdése, feldöntik a diktatúrát. Aztán... egy éjjel átjött Királyhidánál néhány tiszt a határon. Ötvenen se voltak: Az osztrák határőrök hirtelen lefegyverezték őket.

Új reménység... A Nikolényi összeesküvés gondolata túlélte a vértanúkat. A szálak tovább szövődtek. Ismét szervezkedtek a bátrak. Május 4-én hajnali 3 órakor kellett volna a jeladó repülőgépnek a Vérmező fölé érnie. Előző este a győzelem reményében néhány tiszt a Duna palota éttermében fehér rózsával, visszavarrt csillagokkal, kitüntetésekkel jelent meg és a Kossuth nótát és a Himnuszt játszatta a cigányokkal. Ez az együgyű és vétkes tüntetés figyelmesekké tette a nyomozókat. Még azon az éjjelen letartóztatták Dormándy Géza alezredest, Horváth Viktor századost és több hőslelkű hivatalnokot és tisztet.
Bejártam a kert minden útját. Mire a házhoz értem, levél várt rám. Huszár Aladárné küldte. A református lelkész holnap szüleihez megy. Magával vinne. Szülei a túlsó parton laknak, kertjük a folyóig ér. Csak át kell gázolni és az ember megmenekült.

Május 12.

Különös álmom volt az éjjel. Álmomban levilágított a hold az udvarházra. Menekülnöm kellett. Siettettek. Valaki hirtelen zsebkendőbe kötött kis batyut adott a kezembe és botot.
Aztán egy folyó partján az országúton voltam és mentem magányosan az ezüstfehér holdfényben. A víz látszott a fák között és csillogott. Egyre nehezebb lett a batyu a kezemben. Lepillantottam rá, a zsebkendő egészen véres volt, a batyuból csorgott a vér és lefutott a boton a fehér útra.
Felébredtem és elmeséltem Jolánka néninek az álmomat.
- Ne menj el - mondotta, - lesz más alkalom rá. És itt maradtam.

Délután búcsúzni jött a szügyi tüzérek parancsnoka. A csehek visszavonulnak az egész vonalon. Már Losoncz felé üldözik őket a vörösek. Fülek a kezünkön van. Az oláhok sem bírnak többé támadni. Németországban is kiváltják a szörnyű béke föltételek a spartakista forradalmat. A németek szövetkeznek az oroszokkal. Franciaország nem törődik velünk. Saját védelmére igényli csapatait. A magyarországi antant akció véget ért... Kétségbeesetten nézett maga elé: - A tanácsköztársaságoké a világuralom.
Ha, csakugyan így lenne... akkor nem szököm többé sehová, megyek Anyámhoz és jelentkezem. Elfárad az ember...
Az ajtót kopogtak: Huszár Aladárné... Ő is sápadt volt és halkan beszélt. - Rossz hírek. Vége... a város már tele van detektívvel. Nem maradhatsz tovább. El kell menned.
- És a férjed?... Ha csakugyan nem változna mindez évekig?
- Hírt kaptam, - mondotta Huszár Aladárné, az erdőkben bujkál. Az ő sorsa is nehéz, de ő férfi. Magáról nem beszélt. csak rólam: - Most már nincs többé, mire várjunk.

Megállapodtunk, mihelyt a lelkész visszatér, üzenet jön és indulok. A hold átrezgett a falombok között. Csend volt és a kék világban, a gyepmezőn, a láncfű fehér pehely gömbjei himbálództak; mint kicsiny lampionok apó póznák végén. A szellő belefeküdt a fűbe és eloltotta a lampionokat. Pelyhek szálltak szerte a holdfényben. Szétfoszlott remények képei.

Május 13.

Ma délben egy katona fordult be a kertkapun, akit eddig sohase láttam az udvarban. Csajkában hozta az ételt a tiszteknek. Letette a csajkát a terasz lépcsőjére és bement a konyhába. A legénység ma borjúpecsenyét süttetett magának ebédre. Mikor visszafelé jött, a kutya belenyalt a tisztek ételébe.
- Nem baj, - mondotta vigyorogva, - legalább egy tálból esznek a kutyák...

Május 14.

Az utolsó fagyosszent didergett a kertben. És a gépfegyverek kopácsoltak, mintha sok acéltűvel varrtak volna szemfödőt a levegőben.
Lassú őrület motoszkált már megint a homlokom mögött. Meddig tart még?... Egyszerre minden átmenet nélkül ezer ököl emelkedett a véremben. A kezem pedig kinyílott a kíntól, mintha, lealázó, nagy tehetetlenségben mindent elejtene.
Az országúton hirtelen felhő kavarodott. Mintha a garabonciás sodorta volna, vágtatva jött egy kocsi a kert alatt. Fiatal férfi hajtotta a lovakat. Neki eresztette a gyeplőt és ahogy előre hajlott, úri volt a tartása. Ennyit láttam a porban, a vad sebességben. A lovak inuk szakadtáig nyargaltak. Egyetlen sötét csík lett az iramodó kocsi.
Lövés dörgött utána.
- Fogjátok meg! - rekedt sűrű hang bődült ki a falusi házak alól és elgurult, mint a gyűlölet hörgése.

Üldözik, el akarják fogni... Már egy lovas katona vágtatott utána. De a lova megriadt a lövöldözéstől, ágaskodott, ragadta lovasát a rétek felé. A kocsi eltűnt. Csak a lelkem nyargalt vele. És az üldözött sorsa ebben a percben az enyém lett, menekülése az én menekülésem. Nem tudom, ki volt. Az arcát se láttam, de mert üldözték, mert meg akarták fogni, mégis mindent tudtam róla.
A tolvajokat és a gonosztevőket nem üldözik most. Magyarországon. Szabadon járnak, ítélkeznek, uralkodnak és beszélnek országunk nevében. Akiket üldöznek, azok az én testvéreim.

Május 15.

Csak a vihar zúg odakinn, mintha egy roppant hárfa pengne szívszakadva a zajló levegőben.
Most egyszerre elszakadt a hárfa az ablakom előtt. A fergeteg vadul sodorja a szomorú nyírfa hosszú gallyait. Fújja az elszakadt hárfahúrokat.

Május 16.

Soha sem láttam szebbnek még a kertet. A reggelben, mintha ölelésre tárta volna ki magát. Az árnyék alatt fehérre halványult az orgona. Kinn bíborvörösre izzott a napon. A mohos vén celtisek között fehértestű leányok, összebúvó nyírfák. Rózsaszínű virággyertyákat égettek a gesztenyefák. A hólabda nehéz sziromgömbjét himbálta. És a kőfalnál a télizöld zománcos sok levele közt kis virágok, szelíd lila kék tekintete nézett felém.
A bokrok összeborultak és az alélt illatos csendben roskadoztak a virágok alatt.
Egyszerre, mintha valahol távol egy roppant dongó zümmögött volna. Gyorsan repült, jött, közeledett. A repülése már zúgássá lett. Gépkocsi nyargalt Mohora felől. Szürke, nagyszerű tábori autó volt, mint régen a királyé. Berregett, kattogott, nyekkent... A bokrok között kiláttam. A gépkocsi megállt a sövény mellett. Bőrkabátjában olyan volt a sofőr, mint egy fóka. Portól lisztesen hajlott előre, sietősen igazgatta, a kormány kereket. Kívüle még három utasa volt az autónak. A főhelyen kövér, magas vállú, rövidnyakú, melles zsidó ült, kényelmetlen, önmagába süppedt, puha tartással. Lapos szovjet sapkája alól zsíros, fekete haj göndörödött le kövér nyakára. Beretvált arca kabarészínészekre emlékeztetett.

A gép indult. A por elfedte. Névtelen undor futott át rajtam. Miért vetődött ide ez a kép? Hol láttam ezt az arcot? Honnan...
Összerázkódtam. Mintha egy puha, nyálkás varangy tükrözte volna bele a képét egy tiszta erdei tó vizébe. Elmúlt. A kert összecsapódott a kép felett és az orgonák virágzása eltörölte a nyomát.
Este megtudtam, hogy az az ember a fejedelmi autóban, kíséretével, Pogány József volt.
Keserű, gúnyos érzés fogott el. Halálra ítéltek, köröztetnek, szétküldték a hajtóvadászatra kopóikat. A sofőr talán ugyanaz, akinek a révén spiont állítottak az otthonomba. És ezek az emberek, akik hetek óta kerestetnek, egy
ölnyire álltak tőlem; ők nyíltan, szabadon, én bokrok között. Nem sejtettek semmit. Pedig mindenütt, amerre ők járnak, ugyanaz a vádtól égő nagy magyar tekintet, ugyanaz a gyűlölettől forró átok száll utánuk.

Május 17.

Tegnap este újságot dobtak le a vonatról. A régi polgári lapok még kommunista átalakulásukban is megszűntek. Orosz minta szerint már csak hivatalos újságok vannak: A Népszava, a Vörös újság, a Vörös Katona, az Ifjú Proletár és elkendőzötten megmaradt, "Fáklya" néven, mint a közoktatási népbiztosság hivatalos újságja, a szabadkőművesek lapja a: "Világ" és a nagy kapitalisták lapja, a "Pester Lloyd", melyet a forradalmi kormányzótanács félhivatalos német szócső gyanánt használ...
Az újság körben járt a faluban. Egyik ház adta a másiknak, végül hozzánk is eljutott. Nagy betűk hirdetik: "A proletár seregek győzelmei: Salgótarján, Fülek... És Lenin szikratáviratában üdvözli Kun Bélát a győzelmek alkalmából."
Lenin itt... Megint itt van!

A nap süt és mégis sötét és kétségbeejtő köröskörül a szemhatár. Ha csakugyan ők győznének a harcban?... Egyszerre hangosan nevetnem kellett. Landler elvtárs cikket közöl a Népszavában. Beszámolója szerint Kun Bélával és Pogánnyal látogatott meg egy munkászászlóaljat. Majd szó szerint következik: "Mikor észrevettek bennünket, éljeneztek. Aztán valami sajátságos történik, - autogramot kémek tőlünk elvtársaink. Nem egy, nem is tíz, hanem legalább egy fél zászlóaljnak kell autogramot adni. Nyilván csak vak lehet, aki ebből biztosra nem következtet. Az a hadsereg, melynek olyán kultúrnívója van, hogy a front mögött egynéhány kilométerrel nem kér egyebet, mint autogramot: Az a hadsereg csak győzhet."
Még kezemben volt az újság, mikor a régi temető mellett, a Páterkához értem. A kert alatt egy kis darab földet hívnak így. Papi birtok volt eddig, prímási telek. Beniczky Mihályné olyan régen bérli, hogy már szinte az övének tartották. Most megüzente a direktórium, utolsó esztendőben örül neki. Elveszik. Addig nőhet rajta a tengeri ... Kispál János kertész, a direktórium tagja, kapával gödröz. Mögötte a lánya szakajtóból veti a tengeri szemet a föld fészekbe. Mikor Kispál uram meglátta kezemben az újságot, egyszerre a kapájára dűlt és oly erősen kezdte szívni a pipáját, hogy kétoldalt behorpadt az arca. A lányt elküldte dohányért. Óvatosan körülnézett. Így néz most mindenki, mielőtt őszintén szólna. Erről lehet tudni, ki beszél lelkéből.

- Tessék mán mondani, mi lesz belőlünk.
- Honnan tudjam?
- Akárhogyan is van, az urak most is többet tudnak, mint mi mert az eszükből tudják. Az észt pedig nem lehet megtanulni. - Nagyot szívott a pipáján:
- Mostanában falhoz állítják az embert, ha kimondja, amit gondol. Bakalárnét is elvitték megláncolva, mert eljárt a szája. Azt mondta, az ellenségnél is nagyobb ellenségek a vörösek. Hiába volt szegény fehérnép olyan proletár hogy no, mégis puskatussal hagyták helybe a fejét.
A kertész elgondolkozva nézett maga elé. - És ez még csak nem is a legnagyobb szerencsétlenség. Rosszabb ennél, hogy az országot is helybenhagyják. Hogy is tehetnek ilyesmit magyar emberek?
- Nem magyarok azok, akik most parancsolnak. - De hát mán az a Kun Béla csak magyar ember. - Kohnnak hívták...
Kispálnak tátva maradt a szája. - Nagyot hibáztak akkor velünk a hivatalos urak. Minek engedtek ilyesmit. Tessék elhinni, ha az igazi nevével jön, nem kellett volna a népnek.

Mikor visszaértem a házhoz, hangosan voltak a katonák odabenn a konyhán. Mesélték a szolgálónak, hogy hadseregparancs érkezett. El kell innen menni a 32-es nehéz tüzéreknek. Egy kis üteg jön a helyükbe százötven emberrel. De azért ez a parancs még nem olyan biztos. Gross Izidor tűzmesternek szeretője van Patvarczon. Katz politikai megbízott elvtársnak sincs kedve a változásra. Már el is mentek Budapestre Kun Bélához, hogy cserélje meg a legénységet. Itt maradnak ők az új 8-as ágyukkal. Ha pedig nem úgy lesz, mielőtt elmennek, felrobbantják az egész muníciót.
Pogány elvtárs rossz kedvvel autózott el innen. Reggel, mikor berontott a parancsnoki irodába, kiabált, senkinek se köszönt. Az egyik tiszttől megkérdezte: Hány újonc van? Milyen anyag? - Nyolcvan ember. Gyönge anyag, csupa lúdtalpú. - Miért álltak be? A zsoldért, ruháért, csizmáért, felelte a tiszt. - Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért: - faggatta Pogány. Erről nem tudok. Soha se hallottam, hogy ilyesmiről beszéltek volna...

A népbiztos dühösen hátat fordított. Oda parancsolta a tiszteket a legénység elé és kérdezte tőlük: Meg vagytok elégedve a parancsnok elvtársakkal? Aztán, bár a vörös sajtó, "a hadsereg rohamoszlopai élén" írja le "rettenthetetlen bátorságát, önfeláldozó személyes hősiességét," - jó messze a front mögött óvatosan elsompolygott. A tüzérek pedig itt maradnak még egy napra, mert bált akarnak rendezni búcsúzóra. És a legénység azt beszéli, hogy Gross Izidor megegyezett Kun Bélával. A tűzmester sok pénzzel jött vissza. Most már nem haragszik, hogy el kell innen menni.
Csak aztán valamelyik másik meg ne haragudjék. Sok muníció van a fáskamrában és a teraszon... A kapu pedig tárva áll, senki se őrzi. A gyerekek is be-besompolyognak. Felfeszegetik a ládákat. Lopkodják a lövegágyakat, az organtin zacskókba párnázott puskaport. Napok óta pattogtatják a falubeli tűzhelyeken, mint a kukoricát.
A szolgáló este bálba ment. A cigány húzta. Táncoltak a katonák és a "proletár hadsereg nagyszerű osztályöntudatos fegyelmében" csapra verette a hordókat.

Május 19.

A vörös sajtó gyűlölködő gúnnyal üvölt: Aradi kormánykarikatúra...Mi ez? Ellenkormány! Magyar Emberek, magyar kormány... Május 5-én alakult meg Aradon. Két hét előtt és mi ugyanabban az országban csak ma tudjuk meg. A hír terrorja működik. De végre mégis... És egyre olvasom az aradi manifesztumot. "A nemzet igazi vezérei fogságban, számkivetésben, ideiglenesen mi vesszük át a vezetést".

Ez a hang magyar hang, hosszú idő után. Nem a szavak hencegő dőzsölése, nem az autogramosztók beteg pöffeszkedése, de előkelő és szerény, mint az, aki a kormány élén áll. Pedig egy pillanatra mellbeütött a neve. Iszonyú emlékek kapcsolódnak ahhoz a névhez és szörnyű átok. Károlyi Mihály után megint egy Károlyi. De gróf Károlyi Gyula egyénisége elébe lép a névnek, mintha vezekelni akarna azért, amit egy másik hordozója elkövetett. Az aradi külügyminiszter: Bomemissza báró, éveken át vezére volt az Oláhországba vetődött magyarságnak. A hadügyminiszter nem írógépügynök vagy zugújságíró, de - igazi katona. Talán Soós Károly tábornok lehet, a tiszántúli és erdélyi magyarság egyik vezére. Kintzig János földművelésügyi, Solymossy Lajos báró pénzügyi miniszter. Sok derék név! Közöttük egyetlen név érintett kellemetlenül. Varjassy Lajos, Károlyi és Jászi Oszkár embere. De ez is elmosódott és mentől jobban tombolt a Népszava, annál mélyebb lett bennem az öröm. "Kik ezek a senkik? - írja a kommunista újság. Magyarok... feleli a levegő, az élet, a reggel és este. És a reménység gyönyörűt mesélt...

A falu felől egyszerre tömegesen tódultak be a katonák a kapun. A harminckettes nehéztüzérek aratni jöttek a kertbe. Este indulnak. Virág kell a vonatra. És mindennek nekirohantak, ami nyitott a csendes zöld birodalomban. Reccsentek a gallyak, jajgatott a kert.
Az álmodó kis bokrok kósza madárijesztők lettek egy óra alatt: Orgonafürtöktől lila színű a fű. Sutára kaszabolt ferde ágak, félszeg sebesült növények, lenyúzott gallyak, fityegő háncs. Agyontiporták a tavaszt... Néma düh szállt fel bennem. Vitték volna a virágokat. De mire való ez a vad pusztítás? Elfordultam. Nem bírtam nézni. Pedig ilyen kert ma egész Magyarország. Leszaggatják minden virágát, letiporják minden szépségét. Összegázolják minden útját, letépik az egész tavaszát... Hiába, semmiért.

Május 20-21.

Az éjszakai langyos eső után kisütött a felhők közül a nap. És a megtépett bokrok már nem voltak olyan reménytelenek a csillogó csepegésben. Az esőtől felágaskodtak a legázolt füvek, kinyíltak a megkímélt orgonák.
Kis tócsákban fénylett a víz és a hirtelen napsütésben pára emelkedett az utak dombosán. Mint egy tömjéntartó füstölt a kert.
Fejünk felett virradat óta döngött a levegő. Acél vakondok túrták a felhős eget. Nem látszottak, csak mikor lecsaptak, vetették magok fölé dühös nagy vakondtúrásban a földet.
Miskolcot visszavették a csehektől a vörösök. Budapesten tizenegy ellenforradalmárt letartóztattak. A "Frankel Leó laktanyában" leleplezték a párizsi kommün óbudai születésű "vezérének", Frankel Leónak emléktábláját... Felnyöszörögtem... elég volt. És arra kellett gondolnom, hogy mialatt mi az ellenségek és az idegen rút diadalában kínlódunk, más országokban meghajolhatnak a népek saját szellemük szépsége előtt.

Másutt van béke és van holnap. Van ébredés, amely nem kín, van álom, amely nem lidércnyomás, van, otthon, amelynek ajtaját szabad becsukni, szekrény, amelyet nem kutatnak át és tűzhely, amelyen nem főznek velünk együtt civilizálatlan gyűlölködő idegenek. Ott dalolnak és nevetnek még. Ott még fennhangon és boldogan lehet beszélni. És van zene, hangszerek, képek és könyvek, melyeket nem visznek el a házból. És teremthet az ember szabadon. És dalok és szobrok és festmények támadnak a lelkekből és a tudósok még gondolkoznak és mosolyognak még az asszonyok.
Egy pillanatra a szépség égő honvágya fogott el a rút megalázottság, a kietlen durvaság, az önkény, a rabság és a gyűlölet sorvasztó, meddő levegőjében.
Csak még egyszer... úgy mint régen.

Jolánta néninek vendége jött. Idősebb hölgy, aki a faluban lakott. Hirtelen kiszöktem a szobából. A vendég suttogva beszélt. Időnkint mégis megfeledkezett magáról. Ilyenkor áthallatszott a szava. Egyszer észre vehette, hogy hangosan beszél és eszébe jutottam.
- Hallottam, hogy Huszáréknak valami szegény rokona lakik itt, hol van? - kérdezte nyugtalanul. A szomszéd szobában? De hiszen akkor...
- Nagyot hall, - mondotta Jolánta néni és szívéből, hosszan csendesen nevetett.
Mióta bujkálok, Úristen, mi minden voltam már! Hol menekült tanítónő, hol ápolónő, hol szegény rokon, most még süket is lettem. De azért idegen nevek, változó álarcok alatt is sokszor találkoztam az emberek jóságával. Habár akadt olyan is aki leereszkedően éreztette jelentőségét velem. Mindég hálás leszek neki, hogy a mások gőgjét hordozni megtanított. Többek között egy vörös hadseregbeli parancsnok elvtárs is lenézte a "szegény rokont". Csak olykor vett észre, olykor elnézett felettem. És ha szóltam valamit, fölényesen a levegőbe unatkozott.
Zavaró feleslegesek, süketek, szegény rokonok, kis tanítónők, mindannyitok voltam én és ha el is múlik ez valaha, nem fogom elfelejteni és mindég a rokonotok maradok.

A látogató elment. Aztán barátságos, jó tűz égett a kályhában. Petőfi verseiből olvastam föl az öreg dámának. Lassan alkonyodott. Mikor már nem láttam a betűt, halkan elbeszélgettünk a félhomályban.
- Jó szerencse, - mondotta Jolánta néni, - hogy nem engedtelek elmenni a pappal. Az Isten őrzött... Megint csendben maradtunk egy ideig.
Délután hozták el a hírt. Kovács Sebestyén nagytiszteletű úr, bár nem mentem vele, mégis átindult szüleihez látogatóba. Az Ipoly partról rálőttek a csehek is, a vörösök is. A puskatűzben belevetette magát a vízbe. Egy asszony felismerte. Egyebet nem tudni róla.
- Ha ott lettél volna. Ha elfogtak volna, vagy... Emlékezel mit álmodtál akkornap éjjel.
Borzongása mintha átterjedt volna rám is. Bennem is felrémlett az álom holdfényes fehér országútja és a véres kis batyu, - Megint éreztem a sorsom körül a tapogató szörnyű kezet. Két hónap óta keres és mellém nyúl és nem talál meg.

- Miért is mentél volna- mondotta Jolánta néni, - itt jó helyen vagy, mintha az anyád vigyázna rád.
És ekkor egyszerre ott volt közöttünk, akiről beszélt. Nem látszott és mégis láttam szép fejtartását, tiszta kék szemét és finoman metszett keskeny arcán csodálatos mosolyát,
Petőfi könyve könnyű súllyal a térdemen feküdt: "Anyám az álmok nem hazudnak".
És a sötétben csak mosolygott valami tovább.

Május 22.

Tegnap este még átjött a két tiszt, aki a házban lakik. A térképeiket is magukkal hozták és szétterítették az asztalon... Sötét kétségbeesés volt az arcukon. Helyzetük egyre elviselhetetlenebb. A hadsereg főparancsnokságtól rendelet érkezett a politikai frontmegbízottakhoz, hogy ezentúl "megbízható" elemekkel figyeltessék a tiszteket. Ezek a megbízható elemek kivétel nélkül zsidók. Tegnap kezdődött. Minden tiszti szállás előtt megállt két szuronyos katona. Az egyik bement. Azóta felváltva mindig nyomon követik a tiszteket. Ott esznek az asztaluknál, ott hálnak a szobájukban. Oroszországban is így van. Trockij kínaiakat is alkalmaz erre a munkára.
Odakintről hangok hallatszottak. A tisztek összekapták a térképeket. Szuronyos katona állt az ajtónyílásban. A függőlámpa ernyője alacsonyan verte le a fényt. A katona arca sötétben volt, csak visszataszító, dülledt szeme fénylett, ahogy hirtelen vizsgálódva körülnézett a szobában. Aztán odakiáltott a tiszteknek: Elvtársak, jöjjenek!
Megint egyedül maradtunk. És az ágyúk dörögtek egész éjszaka. A virradatban nyüzsgő tábor volt a kis falu. Ponyvával letakart trainszekerek dübörögtek Gyarmat felől. Kiürítik az Ipoly mentét... A katonák lélekszakadva csomagoltak. Tábori konyhák vonultak az országúton. Lovas katonák ügettek. Por, rengeteg por... A trombitás sorakozót fújt. Senki sem hallgatott rá. .

Tanácsot tartottunk Jolánta nénivel. Ha a csehek csakugyan megszállnák Balassagyarmatot, odabenn nem keresne többé senki. Mit tegyünk? Aztán nehezen búcsúztunk egymástól és megint elmaradt mögöttem a kedves udvarház és a kert.
Kispál János kertész, a direktórium tagja vállalkozott rá, hogy besegít a városba. Mikor Szügy határához értünk, fegyveres katona állta el az utat. A szuronyát nekem szegezte. - Hová megy? Van igazolványa? Nincs? Mars vissza!
- Nem addig van a - mondotta Kispál János önérzetesen. - Én kísérem, én pedig a direktórium tagja vagyok!
A katona rám nézett. - Mit keres most Gyarmaton? Mi van abban a csomagban? Aztán barátságtalanul mordult egyet: - Hát vigye ördög, mehet!
Kispál János büszkén nagyokat lépett és látszott az arcán a megelégedés, hogy olyan befolyásos ember, aki előtt félrekotródnak még a vörös katonák is. Hangtalan belső nevetés fogott el. Tanácsmagyarország egyik direktóriumának a tagja veszekszik, hogy a menekülésemben segítsen és a botjára akasztva viszi a csomagomat. Otthon pedig az íróasztalomon fekszik az elfogatási parancs.

Gyarmat felől egyre sűrűbben jöttek a kocsik. Hosszóhajú fiatal zsidók ültek a párnákon.
- Mi történik itt? - szólt oda Kispál János két gyalogos gazembernek. Az emberek elvakkantották magukat: - Menekül a gyarmati direktórium. Félnek, hogy úgy járnak, mint a fülekiek. - Az egyik kerek mozdulatot tett ujjával a nyaka magasságában, aztán sebesen felpillantott a levegőbe.
Jó ideje haladtunk szótlanul, mikor egyszerre felék fordult a kertész:
- Megtisztelem alássan, mit tetszik gondolni, nekem ugye nem lesz belőle bajom ha megfordul? Mindig eszembe van ez, mert nem jó, ha az ember valamiről azt hiszi, hogy csak így lehet. Így is lehet, úgy is lehet: Legokosabb úgy cselekedni, hogy jó legyen, ha így is van, meg akkor is jó legyen, ha amúgy van.

A szőlőhegyen dörögni kezdtek az ágyuk. Surrogva jött át egy gránát át Ipoly felett, lecsapott az út mentén és felhőt vert az égnek. Az országúton egyszerre nem látszott többé kocsi. A frontmegbízottak, a direktóriumi tagok, a katonai detektívek hintóit hirtelen kisöpörte a gránát szele a tájképből. Vad iramban letértek az útról és az utánuk jövők már nem merészkedtek arrafelé jönni. Valaminő biztonságban kezdtem magam érezni. A gránátok emberségesebbek, mint a bolsevisták.
A város felől ekkor már trombitahangok hallatszottak. Nyergelt lovak mellett katonák várakoztak. Lázas sietség fogott el. Hamar, hamar, dobolta minden érverésem... Ha lecsapnák előttem a sorompót és megint benn maradnék a vörös börtönben.
- Nincs nálam igazolvány, - mondotta a kertész. A főutcán tessék menni. - Sápadt volt és látszott rajta, hogy fél. Aztán egyedül voltam. Átugrottam a vasúti vágányon. Az emberek a kapuk alá szaladtak. Nem tartóztatott fel senki. Elértem Huszárék házát. A gyerekek elém futottak, Huszár Aladárné mind a két kezét nyújtotta felém: Mögöttem egy katonajött lefelé az utcán. Minden szegleten megállt és riadót fújt. Nagy bojt volt a trombitáján. És a vad szél az ember szája felé csapkodta a vörös bojtot. Mikor visszanéztem, úgy rémlett a szürkületben, mintha a katona, vért trombitált volna.

Május 23.

Hiába siettem. A vörös börtön itt maradt. A direktórium megint visszatért. Az éjszakai harcnak sok halottja van.
Hajdúszoboszló, Szolnok, Abony, Miskolcz, Fülek, Balassagyarmat... hörögnek a városnevek. Hörög minden, ami magyar. És vérben forog a kocka, lassan, rémesen. A kockát a hatalmak pergetik, de a vér a mienk.
Az Ipolyon túlról dörögve mond valamit a csehek ágyúja.
Hetven... nyolcvan, nyolcvanegy... abbahagytam a számlálást. Minek, mire való? Az időközök nem változnak. Most... Recsegő robbanással feleltek a Nyíresből a vörösök. Lépések mentek el sebesen az ablak alatt. Valaki mondta odakinn:
- A páncélvonatot lövik a csehek. Nyílt pályán. Nem engedik be az állomásra.
Dél lett... délután...

És megint eljött az Ipoly menti alkonyat babonásan szép órája. A nap a parton áll fenn a hegyen és behúzza rengő, végtelen aranyhálóját, melyet virradattal a völgyre kivetett. Mint a halász a vízen, húzza, húzza, maga után a tündöklő, könnyű hálót, földek felett, vetéseken. A mérföldes háló pedig siklik nesztelenül, sebesen. Aranya meg-megakad egy pillanatra a bokrokon, a topolyák lombján, a parti jegenyéken. Aztán sötétek lesznek a fák. Színét veszti a vetés, a víz, a rét. A háló már a láthatárhoz ért. Egy percre, mint egy arany csík, tétován még fennakad, még marad a honti hegyek kék élein. Már eltűnik. Lefordul, alámerül nyugat felé a túlsó oldalon.

Utána nézek. Szerettem azt a fényt, hozzá ért valamennyi templomunk tornyához, valamennyi kunyhónk küszöbéhez, végig a régi, nagy országon. Mint ezer év óta minden napon Erdélyen kezdte, mikor megvirradt. Ragyogóan úszott el a Kárpátokon, a rónán, a Tisza vizén, a Bánát vetésein, a Karszton, Fiume sós, kék öblein, át a Dunán, a meggyalázott hősi vármegyéken, Buda és Pest és Pozsony és Trencsén felett. A hálóban egy volt újra, ami szétszakadt. De a nagy halász fogása mégis koldusszegény. Csak egy elmúlt magyar napot visz magával és halálverejtéket, vért és könnyeket.
Elvétett puskalövések hangja kószál a csendes ház körül. A város elfeketül odakinn. Ma korábban aludt ki a villany. Egy gyertya ég az asztalon. Szemben ülünk egymással, Huszár Aladárné meg én.

A tetők felett sivító gránátok túrják a csillagos eget. Újság nincs napok óta. A könyv kifordul az ember kezéből. A gondolat pedig megáll, felágaskodik és iszonyodva hátrál önmaga elöl. Mi történik a sötét országban?
Gyertya ég sok asztalon. Vésztörvényszékek ítélkeznek az éjszakában. Nyargaló autók viszik szét a halált és Kun Béla évtizedekre szóló tervekről beszél. A falióra elhallgatott. Már nem ketyeg, megállt. Zsibbadt aggyal ki tudja mióta üldögélünk. Nem lehet tovább elviselni. Menekülőn nyúl a kezem a kártyák után. Kicsi pasziánszkártyák, régi világ színes játékai. Koronás királyok, púderes fejű, hermelines kis királynék, hetyke ifjú lovagok, mintha tetszelegve tükör fölé hajolnának valamennyien, hogy felfordított képük megismétlődjék odalenn, a kártya alsó felén. Mikor hazulról el kellett mennem, Anyám tette ezeket a kártyákat kézi bőröndömbe. Egyedüli szegény kis fényűzésem. Valahányszor rájuk téved a szemem, halkan, finoman az otthonról mondanak valamit... Gondűzők, jósok, jövendőmondók, furfangosak, kedvesek és furcsák.

Lassan rakjuk ki a kártyákat az asztalon. Összesöpörjük. Elölről kezdjük.
Hogy lefogyott a kezem...
A tető felett, valahol a magasban, megint elsurrogott egy gránát. Lecsapódása széles, tompa bőgés volt. Kisvártatva visszacsaholt a Nyíres.
- A vörösök...
- Most a csehek lőttek. Csend lett.
- Megint a vörösök.
Fásultan, vontatva mondjuk. Ismerjük az ágyúk hangját. És közben a kicsi dámák és királyok jönnek, mennek az asztal lapján, a gyertyafényben.
- A csehek...

Három hete... azóta mindig, mindig így megy. És az idő mértéke mintha hirtelen elveszne. A hetek eltörlődnek. A tegnap, a tegnapelőtt, a holnap... olyan mindegy. Nincsenek többé se nappalok, se éjszakák. Semmi sincs, csak örökkévalóságig megismétlődő tompa dörrenések vannak.
A kártyafigurák megálltak az asztalon. És felettük nem látón, mozdulatlanul egymásra meredünk mi ketten.
Odakinn újra kezdődik. Az utcában kísértetiesen fütyülnek a golyók. A gránátok dörrenése útközben bezörget az ablakon.
Tegnap is... holnap is...
Valami a homlokom mögött lassan kuszálni kezdte a dolgokat. Odakaptam, hogy abbamaradjon.
Holnap is, azelőtt is, azután is... Egyszerre úgy rémlett, réges régen van már mindez így. Évek múltak el, mióta elkezdődött. Közben megőszültünk, egészen öregek és görnyedtek lettünk. Szerteszét az országban pedig még mindig gyertyák égnek a vésztörvényszékek asztalán. Az oláhok mozdulatlanul állnak a Tiszánál. A csehek lövöldöznek, a vörösök felelnek. Semmi se változik és mi várunk és egyre mondjuk:
- Ez a vörösök ágyúja volt.
- Most... a csehek.
- A vörösök...

Hallom a hangomat és úgy rémlik, elment tőlem és fojtottan, idegenül, messze, sok év múltán, öregen ismétli ugyanazt. Ha csakugyan így lenne. Ha így maradna mindig... Valamilyen borzadás fut át a levegőn. Az asztal túlsó oldaláról kitágultan, mozdulatlanul néz rám két szem.
- A csehek...
Gépfegyver kattogása hallatszik az Ipoly felől. Ugatnak a kutyák. A ház falán kemény ujjal koppant egy golyó.
- A vörösök...
Megint bezörgetett a dörrenés az ablakon. A szoba végében magától kinyílt az ajtó, mintha bejött volna a tébolyodott kétségbeesés és a csendben odaült volna harmadiknak kettőnk közé.

Május 24-25.

A véres harcok után győztes hadvezérek foglalták volna el az országunkat, akkor a gyilkolás a hódítás befejezésével véget ér.
Magyarországot harc nélkül huszonnégy zsidó népbiztos foglalta el. A sarcolás, az ostromállapot véglegesül, a gyilkolás folytatódik.
Minden sorsnál szörnyűbb ez: hónapok óta tartó kivégzés folyik itt! A halálos ítélet mindenben benne van. Az emberek olykor nem olvassák ki mindjárt, olykor csak később eszmélnek rá, de azért mindenben benne van.
Budapestről szívszorító hírek jönnek. A város éhezik és fel-felnyög kínjában. Kun Béla feleletül kihirdeti a munkástanács gyűlésén: "Van még annyi készlet, hogy a budapesti proletariátus ne legyen kénytelen éhezni". Nem a város lakosságáról beszél, csak a kiváltságos proletariátusról, amelybe beleérti a zsidó értelmiséget is, mindenkit, aki vörös proletárnak vallja magát.

Azok nem éheznek majd. Ha pedig azoknak a száma csökken, akik magyarok, az nem fáj Kun Bélának.
Kis színes papírlapokkal is lehet kivégzéseket végrehajtani.
A népbiztosok kegyetlen leleményessége kimeríthetetlen. És ha maguk nem merik megtenni, szólaljon meg a Munkás- és katonatanács. Hozzon határozatot. A kivégzés csendes módszeréül most élelmiszerjegyeket hoznak forgalomba. Osztályozzák a lakosságot. Kinek adnak kenyeret és kitől tagadják meg.
Akik vörös jegyet kapnak, a testi munkások, vörös katonák és minden vörös kiváltságosak, azok jóllakhatnak majd ezután is. Akik kék jegyet kapnak, hivatalnokok, tanítók, özvegyek és nyugdíjasok, azok éhezhetnek tovább. Akik egyiket sem kapják, azok éhen halhatnak.

És: "a családfőnek osztályozása nemcsak rája, hanem a vele közös háztartásban élőkre is kiterjed".
Ebben a magyarázatban benne van a szándékos emberölés: a magyar értelmiség gyermekei kiirtásának a terve.
A proletárdiktatúra, mely osztályharcot folytat mindenütt, még igazságszolgáltatásban, ABC könyveiben és óvodáiban is, osztályharcot folytat a kenyérrel is. Kegyetlensége soha se mutatta meg magát leplezetlenebbül. A proletár diktatúra nemcsak a felnőttek közt tesz különbséget, de rendeletileg tesz különbséget gyermek és gyermek között. Kiválasztással ad enni, kiváltságos uralkodó osztálya gyermekeinek. Azok a szegény kicsinyek pedig, akik szerencsétlenségükre nem vasmunkások vagy vörös katonák otthonában születtek, hanem hivatalnokok vagy özvegyek szürke lakásán élnek, ám szűkölködjenek.
És ennél embertelenebb fejezetet Heródes óta nem írtak bele az emberiség történetébe.

Május 26-29.

Most már nem tarthat soká... Oh nem odakintre értem. Ott kinn még folytatódhat, de benn a fejünkben valami megszakad.
Az utcák, a házak, a kövezet még bírja, csak az ember nem bírja már. Csendes téboly van a szemekben. A képek változnak, az iszonyat folytatódik. Ahová ellátni, köröskörül diadalmasan vigyorog felettünk a kegyetlen idegen arc, ahová nem látni, onnan nyöszörgés hallatszik, tompa zuhanások, elvonszolt testek csúszása. Ezek mind magyarok... Viszik őket börtönbe, kínzókamrába, vesztőhelyre.
Hányan hiányoznak majd közülünk, mire. kérdezni és felelni lehet, mire megszámlálhatják egymást, akik megmaradtak?

Két hónap óta jönnek már a vérszagú hírek: Eleinte ráztuk a fejünket. Csak a meghibbant képzelet ijesztget. A rémület őrülteket mesél... A hírek elhallgattak, vártak; aztán: hirtelen visszajöttek és adatokat és neveket hoztak magukkal.
Április elején volt, mikor először hallottam róla, hogy egy tengerész, kiszabadult fegyencekből és orosz zsidókból terror csapatot toborzott maga köré. Aztán híre jött, hogy ezek az emberek megszállták a Teréz körúti Batthyány-palotát és lefoglalták a Trefort utcában a Hunyady-palotát. Május 1-én nagy felírást akasztottak ki a palota falára. "Lenin fiúk". Azóta így nevezik őket és Budapest éjszakáiban és a vidékén, ahol moccant mernek a boldogtalanok, felbukkannak az állig felfegyverzett, bőrkabátos terrorlegények. Ezek hurcolták el a múlt napokban Dormándy ezredest és Horváth Viktort, akikről ma már híre jár, hogy embertelen kínzást szenvedtek el. A Batthyány palotában, a pincében kikötötték őket a Lenin fiúk, égő szivarokat tömtek a szájukba, literszámra öntötték beléjük a vizet, szeget vertek a körmük alá. Élnek-e még? Ki tudja. A véres árnyak sokasodnak. - Emlékezem, több hete múlt már. Valaki mondta, hogy ellenforradalom volt Makón. Akkor hallottuk először, hogy a képviselőház egykori elnökét, Návay Lajost megölték. Nem hittük el. Miért épen őt, szinte túlzottan liberális volt, a választójog harcosa, szelíd tudós, melegszívű emberbarát és a forradalom óta csendesen elvonult.

De a hír nem engedett és újra jött. Pesti terroristák mentek le Makóra túszokat szedni. Másokkal együtt Návay Lajost, unokaöccsét, Návay Ivánt és Makó polgármesterét is elfogták. A foglyokat vasúton indították Budapest felé. Kiskunfélegyháza előtt beordítottak a terroristák a szakaszba: - Álljanak elő a grófok és bárók. És mikor senki se mozdult, egy ember, akit, mint árva gyermeket a Návayak neveltettek, megszólalt: - Itt a kegyelmes úr meg a nagyságos úr, vigyék ezeket. - A terror-legények leszedték őket a vonatról, a töltés mellett megásatták velük a sírjukat. Hamar, sietni kellett! A vonat várt. A vésztörvényszék ítéletére nem volt idő. Kihallgatás nélkül beléjük lőttek, a rohamkésükkel szurkálták a mellüket. Aztán begyömöszölték őket a félig megásott sírgödörbe. Az egyik még élt, szegény keze kiállt a földből és mozgott egy darabig.
Sok éjszakámon felrémlett ez a kép. Lehetetlenség... őrület. A hír nem engedett és bebizonyította igazát. Már jött a másik.

Budapesten eltűnt egy fiatal zászlós. Valamelyik tiszt beszélte. A zászlós tizennyolc éves volt, Dobsa Miklósnak hívták. Igazolásra szólították fel és ő nevetni kezdett. Nem tett egyebet, csak nevetett. Szegény fiú, eltűnt a Batthyány-palota kapuja mögött. Mások is eltűntek. Új vértócsák. Sok erőszakos halál, melynek nem tudta a hír a nevét.
Szamuelly külön vonata pedig egyre jár az országban és ahol megáll, ott akasztanak. Hajdúszoboszló... ott kezdte el. Oly messze van szép Hajdúságom távol városa és mégis eljutott ide a hír és pontosan mesélt. Szatmáry Antal, egy vasúti munkás beszélte el. Április 23-án történt. Akkor már Debrecen alatt állt a vörös front. Hajnalban egy huszár kilépett a legénység elé és elkiáltotta magát: Mindenki meneküljön, jönnek az oláhok! Az internacionális zászlóalj futott legelől. Egy utolsó szedett-vetett csapat vonaton menekült Szoboszló felé. Fűtőnek Szatmáryt parancsolták fel a mozdonyra: Szemben páncélvonat jött óvatosan. Egy fekete hajú, vörös orrú fiatal ember kihajolt és odakiáltott: - Mi hír van elvtárs Debrecenben? - Mi vagyunk az utolsók - felelte a fűtő.

Az a fiatal ember Szamuelly volt. Megállt Szoboszlón. Dühös kedvében lehetett. Senki sem tudta miért, megkorbácsoltatta az állomásfőnököt, utána néhány munkást. Aztán még nem ért ki a vonatja a jelzőig, mikor észrevette, hogy Szoboszló templom tornyára fehér zászlót húztak. Visszafordította a vonatot. Terroristáival befutott a városba. Lóháton egy szőke, kékszemű nő kísérte: Hirtelen összefogdostatott három gyanútlan embert, aki véletlenül az útjába akadt, Körner malomtulajdonost, Tokay József rendőrkapitányt, Fekete László polgármestert és a gyógyszertár előtt felhúzatta őket három akácfára. - Egymás után! - mondotta Szamuelly és a körmét tisztogatta az akasztás alatt.
Aztán futott. Kabán csak siettében kínoztatta meg a segédlelkészt, a jegyzőt, a bírót, már jöttek az oláhok. Szolnokra ment. Szolnok egész környékén túszokat szedett, akasztatott. Százötven ember tűnt el, mióta Szamuelly ítélkezik...
És ahogy a gondolatom vándorolva megy az országon át, már nem egyenként, elvétve jönnek elém a véres árnyak, tolongva sereglenek és mind magyarok, és mind keresztények és kísértetekkel van tele a nappal és az éjszaka.
Odakinn a ház előtt óvatos lépések jártak. Babonás idők... Kísértet állt a küszöbön. Huszár Aladárné is riadtan odanézett: - A pap!

Fekete kabátjában Kovács Sebestyén, a református lelkész, hihetetlenül soványnak rémlett. Az arca fakó volt és a szája körül friss barázdák látszottak. Olyan halkan és szaggatottan beszélt, mintha gyors futás után állt volna meg.
Sajátságos mozdulatot tett a kezével, aztán felém fordult.
- Szereti az Isten, hogy nem jött velem. Mikor az Ipolyhoz értem, minden irányból, rohanva jöttek a csehek és vörösök is. Nem volt más választásom, neki szaladtam a folyónak, belehemperedtem és a golyók csak úgy seperték körülöttem a vizet. A vörösök még sortüzet is adtak utánam...
Ez volt hát annak az útnak a története, amelyet meg kellett volna osztanom vele.
- Feltétlenül elfogták vagy agyonlőtték volna, mondotta a pap. - A csehek internálni akartak. A vörösök kerestek. Három napig bujkáltam a vetések között, mielőtt haza mertem jönni. Azt a hírt kaptam, hogy a csehek időközben belelőttek itt a templomba. Pedig... a padlása tele van fegyverrel. Az utcában megint fütyülni kezdtek a golyók. A pap összerezzent és minduntalan maga mögé nézett. Észrevette és zavartan elmosolyodott: - Azóta nem bírom. Sokban volt részem... Egyre görnyedtebben ültés fiatalsága dacára szomorúan öregnek látszott.
Amit ez az idő elhasznál és felőröl bennünk, azt nem lehet többé visszavenni, azt soha többé nem lehet jóvátenni.

Május 30-31.

Szokatlan csend volt a folyó mentén. Már sötétedett, mikor a katonák egy hordót vittek a múzeumkert felé. A múzeum a laktanyájuk. Ablakunk alatt
mondja az egyik, hogy rumot visznek a legénységnek. Mit jelentsen ez?
Még hallatszott egyszer az őrjárat lépése. Azután cigány zene szűrődött át az éjszakán. Azután semmi se mozdult többé. Két óra felé járhatott az
idő mikor egy hang szólalt bele az álmomba. Azonnal felébredtem, mégsem
értettem mindjárt.
- Támadás... - Kik?...
- A vörösök!

Nem így képzeltük... Egy pillanatra meghűlt a szívemben a vér. Óvatos ajtók nyíltak és csukódtak a házban. A kicsi lány bejött a szobába és álmosan húzta maga után a párnáját, mint egy fehér hangya túl nagy terhét. Lefeküdt a díványra és elaludt. Odakintről vad lövöldözés hallatszott. Kinyitottuk az ablakot. Hirtelen minden hangosabb lett. A derengés örvénylő robbanásokkal volt tele. A gépfegyverek halálfutamai összefolytak. Szaggatott gyors billentyűverésük vég nélküli hangvonalban futott fel-le az Ipoly mentén. Egy rettentő kéz játszott a szürkületben.
A gránátok olyan sűrűn jöttek a tető felett, hogy már nem lehetett megkülönböztetni, melyikét melyik part küldte. Eldobált réztányérok csapkodták az eget. Dühödt pörölyök döngtek és szanaszét puskagolyók, kicsi kalapácsok verték a házak falát. Ember nem látszott a kísérteties csatában.

A ház remegett és minden visszhangzott, mintha egy fahíd alatt lapultunk volna. Úgy rémlett, a híd kongó ívén veszett targoncák görögnek, és valamennyi halált fuvaroz. Órák múltak. Aztán reggelbe virradt a derengés. A szürke sejtelmek körvonalakat kaptak, a dolgok elvették a maguk színét. A fák zöldjén, a barna cseréptetőkön végig sütött a sárga nap.
Az ágyútűz még folytatódott, de a gépfegyverek kattogása mintha elment volna tőlünk, egyre messzebbről hallatszott. Egymásra néztünk. Megalázott szomorúság volt ebben a tekintetben. kínlódtunk az ellentétes érzelmek sanyarúságában. Nem a túlsó part jött át, hogy szétzúzza vörös börtönünket, hanem a börtön ment át és terjeszkedett. Az ütközet már túl jár az Ipolyon, valahol a szőlőhegyek között.
Kerékpáron, mint egy görnyedt kis manó, fiatal nyargalt el az ablak alatt. - Átmentek a vörösök! - kiáltotta, - a csehek futnak az egész vonalon... Szavát elkapta a sebesség. Aztán megint nem mozdult semmi.
Egy parasztleány bárgyún megállt az utca közepén. Az ijedtség közlékennyé tette. Az ablakunk felé fordult és odaszólt: - Szügyben voltam a katonámnál. Tőle kergetett el a riadó.
- Hát nem lőtték a szügyi utat a csehek? Bizony lőtték, - felelte a leány de most már vége van.

A szőlőhegy elhallgatott. Csak a vörös ágyúk dörögtek. Onnan túlról nem felelt semmi. És ez a csend nem olyan volt, mint mikor élő ember hallgat. Így a halál szokott hallgatni.
Valami meghalt, összetört. Szörnyű feszültségben elpattant egy abroncs, mely körülfogta és elzárta a vörös hullámot. A hullám szétömlött, eddig érintetlen kis tanyák, falvak, lábon maradt kastélyok szépsége felett.
Szegények, akik odaát vannak! Szegények, akik rájuk rohannak. Magyarok mind és csak a szenvedés és a halál az övék. A győzelem Trockij ügynökeié.

Úgy éreztem, mintha a hontalanság országútja kinyúlt volna előttem, bele a bizonytalanságba, talán túlra a határokon. Mire várjak még itt tovább? Most már nincs értelme. És a szemem kinézett valamerre, ahová nem látni.
Közben az innenső parton is elhallgattak az ágyuk, És a gyarmati úton batyuk alatt görnyedve sok furcsa kis alak igyekezett visszafelé. Mire közelebb értek, láttam, hogy katonák. A túlsó part falvaiból, a szőlőhegyekből jöttek vissza a győztes vörösök, rogyásig megrakodva zsákmányolt és rablott holmival.
A megfutamodott csehek állásaiból batyukban hozták a rizskását, gyufát, dohányt, zsákszámra hozták a szárított szilvát, hordókban a rumot, bort, mézet. Egy zsidó frontmegbízott elvtárs kocsit is szerzett odaát. Megrakodva jött és megint fordult. Láttam, ahogy végig hajtott az utcán. A katonák pedig röhögtek: Üldözze a cseheket Kun Béla! Széles jókedvükben voltak, egyik másik tántorogva bukdácsolt.
Dél felé járt az idő, mikor a vörösök vígságába váratlan távoli lövések csattantak bele. A gépfegyverek megszólaltak a szőlőhegyen.

A folyó irányából egy katona rohant a múzeumkert felé. A sapkáját elvesztette, a haja lobogott, az arca szürke volt a rémülettől. - Visszajöttek a csehek! A kiáltás bekapkodott a nyitott ablakokon, végiglódult az utcán. - Ott vannak megint a szőlőhegyen! Elfogták a mieinket!
A csehek csakugyan visszamentek a szőlőhegyre. Hatvan vöröst ott leptek a dézsmánál. A sebesülteket agyonverték. Senki se hozta el őket a harctérről. A proletár hadsereg nem törődik a sebesültjeivel. Nem tartja számon a halottjait. Aki odakinn elesik, névtelenül kerül gödörbe, ismertető cédulája nincs és a hantja jeltelen marad...
A túlsó part lövöldözött, de az innenső nem felelt. A trombita hiába fújt riadót. A vörös hadsereg rizskását főzött és rumot ivott hozzá.

Néhány proletárasszony, akinek semmi se jutott a zsákmányból, csípőre tett kézzel szidalmazta a katonákat: - Persze, cudarok, ha húsosztás van, meg tejet mernek, akkor mind ott vagytok legelől. Akkor kiabáltok, hogy ti vörösök vagytok, akkor elviszitek a tejet a gyerekek elől. De mikor a cseheket kellene kergetni, hazaszaladtak a lopott holmival. Ott hagyjátok nekik a hegyet.
A katonák legtöbbje részeg volt. Berúgtak még az éjjel, a támadás előtt. Mialatt gyülekeztek, cigány húzta nekik és rumot kaptak.
"A pálinkabutítás volt a burzsujok fegyvere" üvölti a vörös sajtó. "Az alkohol a proletár legnagyobb ellensége" - hirdetik minden falon a kommunista plakátok. De a proletárdiktatúra leitatja az osztályöntudatos proletár hadsereget, mikor hiábavaló halálba akarja kergetni.

Május 31.

Károlyi Mihály mit tettél?
Reggelre a csehek észrevétlen, lopva, még a szőlőhegyről is elpárologtak. Megfutottak a silány vörösök elől... Ugyanazok a csehek, akik öt hónap előtt leindultak a zólyomi hegyekről és bántatlanul elvették Pozsonyt és Kassát, a bevehetetlen büszke Komáromot, országunk egy harmadát, el messze Máramaros felé.
Vajon hogy futottak volna, ha a limanovai huszárok és a gorlicei honvédek mentek volna ellenük...De Károlyi hadügyminisztere nem akart katonát látni! Az a Linder Béla, aki mostanában, egy vörös csapatszemlén, Bőhm Vilmos, Pogány-Schwarz és Landler elvtárs fegyveres szolgái előtt hangosan, dicsekvőn kiáltott fel:
"Látjátok, ezért kellett szétkergetnünk a régi hadsereget..." Keserves haragomban nekiszorítottam a két öklömet a homlokomnak. Rimaszombat, Ipolyság a vörösök kezén van és felettünk is az összes magaslatok. A katonák két tábori ágyút és géppuskákat zsákmányoltak. A cseheket álmukban lepte meg a támadás. Félmeztelenül menekültek. A foglyokon se volt ruha. Cseh egyenruhákkal, csizmákkal megrakott parasztszekerek zörögnek a hidakon.

Éjjel nem tudtam aludni. Vonat fütyült az éjszakában. Ilyenkor soha sem járt erre vonat. És abban a pillanatban azokra gondoltam, túl az Ipolyon, akiket nem is ismerek és mégis féltek. Mire felébrednek, ott lesz a fosztogatók vonata, mely viszi a rettentő vörös járvány fertőzését, a zsarnokságot, a forradalmi törvényszéket. Visszafelé pedig majd hozza a túszokat, emberek boldogságát, vagyonát és kenyerét.
Az óra ütött. Fél kettő... Megint hangzott egy elnyújtott fütyülés. Az ütközők összeverődtek, a kapcsolóláncok csörömpöltek a sötétben.
Szállítják a bilincseket, rázzák a tolvajkulcsokat. És a vonat csak kúszik az éjszakán át.
Isten legyen irgalmas mindannyiunknak.

Június 1.

Dobolnak odakint. Utcáról utcára ismétlődik. A forradalmi kormányzótanács általános védkötelezettséget parancsol és a nemzet vére felett egyszerű rendelettel dönt egy idegen fajú kisebbség összeborzadtam ... Mostantól kezdve mindenkit kényszeríteni fognak, hogy fegyver fogjon mellettük, önmaga ellen.
A magasban egy repülő szállt. - Olasz gép, mondották a ház előtt az emberek. A repülő az Ipoly völgyét kémlelte. Egy másik világnak a szeme nézett le ránk közömbösen, részvétlenül. Igen, így néznek ránk a magas messziből és apró fekete pontokat, nyüzsgő hangyákat látnak. Kinek jutna eszébe, hogy a hangyáknak fáj valami? Ki törődik vele, hogy fáj, ha a hangyabojt szétrúgják, ha idegen férgek települnek bele. A gép tovább repült. A rab börtönablaka felett elszállt egy szitakötő.

A vármegyeház előtt ravatalozták fel a katonákat. Vörös virágok; vörös kereszt. A vörös koporsókból vörös szemfödő lógott ki. Csak a kis Stefanovics nem volt közöttük, egy ellenforradalmár vasutasnak tizennyolc éves egyetlen gyermeke. Az iskola legjobb tanulója, lángoló kis hazafi. Besorozták, mennie kellett. Megsebesült a szőlőhegy alatt és hiába könyörgött a katonáknak, vinnék vissza Gyarmatra. Nem értek rá, - rizskását vittek. A fiú elvonszolta magát a zabos tábláig és mikor a csehek visszajöttek, puskatussal agyonverték a "kis vörös katonát" is. A szülei hozták haza a holttestét. A direktórium vörös koporsót küldött neki! - Elég volt! - mondotta az atyja. - Nem engedem, hogy maskarával temessék.

A vörös háború halottjai között sok kis Stefanovics van. Emberek, álljatok meg a sírjaiknál, mert ők talán jobban gyűlölték a proletárdiktatúrát és jobban szerették a hazát, min ti magatok...
Két katona jött az udvarba, két szomorú arcú fiatal fiú. Vörös virágot és vörös szalagokat kértek holt bajtársaiknak. Kint jeltelen sír, idebenn propaganda temetés.
A vármegyeház előtt Singer elvtárs mondott búcsúztatót a halottak felett.
"Elbocsátunk titeket azzal az ígérettel, hogy kérlelhetetlen, vad gyűlölettel fogunk harcolni a burzsoázia ellen és ha elpusztulnánk, a mi gyűlöletünkkel fognak tovább harcolni még a fűszálak is."
Aztán a temetőben, a református lelkész beszélt: "Testvéreim az Úrban, nyitott sírjaitoknál az utolsó szó a szeretet legyen. És ebben a két szózatban találkozott az Úr és azok, akik megfeszítették.,

Június. 2.

Mikor virrasztás közben mécsünkből már elfogyott a lélek, újra kigyúlt egy pillanatra.
Ma egyszerre... és összeszorítottam a két kezemet és örömömben halkan nevetnem kellett: "Szeged az ellenforradalmárok kezén! Az ellenkormány Aradról Szegedre költözött. Összeköttetésben van a bécsi magyar ellenforradalommal. Nyugatmagyarország szervezkedik és francia protektorátus alatt magyar fehér gárdák alakulnak Szegeden..."

A vörös lapok írják! És kérdezgetem magamtól, találgatom, vajon ezért állították-e meg az antant hatalmak huszonnégy iszonyú nappal ezelőtt az oláhokat a Tiszánál, hogy önmagunkat menthessük meg. Ebben, volna emberi igazság! Egy vérig alázott nemzet visszavehetné az önérzetét. És ha így lesz? Akkor megáldjuk két hónapi szenvedésünket. Nem oláhok, de magyarok vehetik vissza Budapestet a vörös zsarnokoktól.
Ma reggel vettem észre, hogy a cipőm talpa elvékonyult és foszlik. Ijedten néztem. Mit teszek, ha elszakad? Fagyott, fekete krumpli volt vacsorára. Mikor felkeltünk az asztaltól, Huszár Aladárné egy vajas kenyérről mondott el valami történetet. A kicsi leány sírni kezdett. Éhes volt vacsora után és kérte, adjanak neki vajas kenyeret...
Rongyos cipő és fekete krumpli, minden mindegy... Szegeden magyar katonák vannak.

Június 3.

Reggel óta erőltetem magamat, hogy reménységekre gondoljak és Szegedre és háromszínű zászlókra. Hiába kínlódom.
Az utca kihalt. A vörösök elmentek a futó csehek után. Minden kimozdult a tegnapi helyéből. Szemben a gyalogjáró szélén egy gyerek ül és törött tükördarabban villogtatja a napot. Az éles fény cikázik a szobában. A gyerek folyton hunyorog. És lassan forogni kezd a szemem előtt. Forróság van a fejemben. Tegnap is ilyenfélén volt de akkor nem vetettem rá ügyet. Valami a csontjaimat fűrészeli. Lázam van és félek tőle. A láz ki akar fosztani abból is, ami megmaradt.
Jó lenne lefeküdni. Ostobaság. Most minden attól függ, hogy meg ne hunyászkodjam az új nyomorúság előtt... Fel fogok állni és végigmegyek a szobán. Csak az a gyerek ne táncoltatná egyre a napot.

Június 4.

Hanyatt fekszem és nem látom többé tisztán a dolgokat. Az előbb még ült valaki az ágyam végében. Kedvesen beszélt hozzám és biztatott. Egyszerre ráismertem. Huszár Aladárné volt. Pedig neki is milyen nehéz az élete. A férjéről egyre többen tudják, hogy a honti erdőkben rejtőzik. Ha valaki elárulná... Mégis biztat és a könyvtár díványa helyett, ide adta, a szobáját.
Komolyan akarok gondolkozni afelett, hogy mit tegyek?" Így nem maradhat. Miattam nyílnak halkan az ajtók, miattam járnak lábujjhegyen a házban. Annyira szégyellem magam, hogy szenvedek belé. Valószínűleg csak később fogok valami terven gondolkozni. Most még fáradt vagyok.

Június 5.

Hányszor hittem, hogy rosszabb nem lehet, pedig egészen elviselhető volt eddig. Üldögélhettem a palánk tövén, ahová a nap sütött és az ablakig is elmehettem, a szélbe beletarthattam az arcomat, ha éppen úgy akartam és a kis udvarkertet körül járhattam, ha besötétedett.

Most fekszem négy deszka közt az ágyban és nem bírok mozdulni.
A szomszéd szobában hangok beszélnek. Az Ipoly felszabadult túlsó partjáról jött át valaki. Meséli, hogy mikor a vörösök péntek virradóján előrenyomultak, a zsidók házát azonnal körülállta néhány zsidó vörös katona és szuronyt szegezve megvédte a többi rablása ellen. Megvédték Lesznyén Fischer bérlő házát és az illési majort is. Maga a tulajdonos beszélte el.
Jelentős tanúságtétel ez a tény. A diktatúra a magántulajdon megsemmisítése után is megóvja a zsidó nemzeti vagyont. Az uralkodó faj megvédi a maga fajtestvéreit, míg a mi elnyomott fajunk idegenek parancsára pusztítja saját nemzeti vagyonát.
Keserűséget és haragot érezhetnék ezért a zsidósággal szemben és én csak szomorúságot érzek a saját fajommal szemben.

Ők jobban szeretik egymást! Túl az Ipolyon, magyar vörös katonák kifosztották Sztregovát, az ősi kastélyt, ahol Madách Imre "Az ember tragédiáját" megírta. De a zsidó vörös katonák megvédték Fischer bérlő házát...
Új látogató jött. Hallom, mikor mondja: - Léva, Szerencs, Érsekújvár a vörösök kezén van. A csehek futnak mindenütt. Azt is mondja, hogy Szamuelly repülőgépen visszaérkezett Moszkvából, kemény parancsot hozott Lenintől: "Ki kell tartani az utolsó emberig".
Egyre ismerősebb a hang... És később bejött hozzám Jeszenszky Sándor báró. Üzenetet hozott Bercelről. Kiss Károly Kállayéknál van. Gyógyuljak meg hamar. Két nap múlva értem jön. Már mindent előkészített, hogy kisegítsen Bécsbe. Mikor egyedül maradtam, megkíséreltem, fel tudnék-e könyökölni a párnán. Két nap múlva utaznom kell. Visszaestem.

Június 8.

A napok rendetlenül kuszálódnak a fejemben. Néha eszembe jut, hogy most valamikor el kellett volna mennem és mégis itt maradtam. Az is eszembe jut, hogy, Kassát visszavették a csehektől a vörösök. Szegény város. Piros-fehér-zöld zászlókkal fogadta őket, akiket magyaroknak tartott. Aztán le kellett szednie a zászlóit.
Pünkösd vasárnap...Hallottam, mikor nagymisére harangoztak. Templomba mentek mind. Csend van és lassan eszembe jut, ami történt.
Két nappal ezelőtt későn zörgettek az ablakon. Ijedt aggodalom lopódzott szét a házban. Férfihangok hallatszottak a folyosó felől. Huszár Aladár hazatért!... Azt hittem a láz vetít ijesztő képet. Egy erdei ember jött be az ajtón. A ruhája rongyos volt, az inge szakadozott, a haja és a szakálla megnőtt. Barátjával, Pongrácz Györggyel, hat hétig bujkált a börzsönyi hegyek rengetegében.

És ők is várták a diktatúra bukását. Várták az antant hatalmak közbelépését. Aztán jött a vörösök offenzívája! A két barát az észak felé vonuló harci zajból tudta meg, hogy a vörösök győztek és nincs menekülés. És mivel a cseheknél, akiket kivertek egyszer, nem akartak menedéket kérni, ugyan mire vártak volna még?
- Hazajöttünk, - Mondotta. Huszár Aladár és a szemében vad szomorúság tükröződött. - Átadjuk magunkat a direktóriumnak, aztán ítélkezzenek.
A direktórium elrendelte kihallgatásukat, de csodálatosképpen nem tartóztatta le őket. Azóta megint ácsorog egy vörös őr a házzal szemben, a túlsó szegleten.
Orvos volt nálam. Ízületi gyulladásom van. A gyerekek nefelejcset hoztak a folyó partjáról. Aztán egész idő alatt néztem a virágokat. Lassan délután lett felettük és alkonyat és este. Már nem látszottak a sötétben.
Gyertya égett az ágyam mellett és Kiss Károly itt ült egy széken. Hálás voltam neki, hogy eljött és nem beszélt arról hogy holnap mennem kellene.

Anyámról hozott hírt, annyi idő után... Könnyebb lett a lelkem. Hányszor kínozott a félelem, hogy talán már nincs többé. Most megint tudom, hogy él, egészséges. Csak aggódik miattam, heteken át nem kapott hírt felőlem. Többször kihallgatták, meg is eskették rá, hogy ha megtudja, hol vagyok, azonnal feljelent... Egyszer egy detektív gorombán rárivallt: "Hát maga, hogy nevelte a gyerekét, hogy ilyen lett?" "Magyarnak neveltem" - felelte Anyám. A detektív lehorgasztotta a fejét, egy darabig megszégyenülten hallgatott: - "Én is magyar vagyok" - és kezet csókolt Anyámnak. Azóta nem jártak nála többé nyomozók.
Kiss Károly magáról is beszélt. Javarészt Dunántúl bujkált. Forrong az egész vidék. Itt is, ott is felveti fejét az ellenforradalom. De Szamuelly hirtelen megjelenik mindenütt. Devecseren a templom körül akasztatta fel az ellenforradalmárokat. Egy fiatal tanító kivételével mind paraszt volt. Az asszonyoknak nézni kellett. Nagygencsen egy gazdát a gyerekei szeme láttára húztak fel a fára. Nem halt meg. Mikor a koporsóban feküdt, megmozdult és felült. A gyerekei és az asszony sírva futottak hozzá. De a terrorlegények nem kegyelmeztek. Megölték a koporsóban.
Mialatt Kiss Károly mesélt, egyre többen lettek a szobában. A szegletben is álltak, ahová nem ért el a gyertya fénye. Csak álltak és nem tartottak hozzánk. Az egyiknek kötél volt a nyakán. Egyiknek összeszurkált arcából folyt a vér. Szerettem volna mondani: menjenek el. De nem voltam bizonyos, hogy jól látok-e? A többiek talán nem is vették észre, mert egészen rendesen beszéltek egymás között.

Kiss Károly Bécsbe szökik. Át kell mennie Budapesten, aztán Szombathelyen, aztán gyalog valahol Szentgotthárdnál át a határon. Ijedten figyeltem, vajon mondja-e, hogy nekem is azon az úton kellene lennem. Nem mondta és örültem. A karomat felemeltem, megfordítottam a fejem. Összeharaptam a fogamat a fájdalomtól.
Aztán mozdulatlanul feküdtem óráról-órára és egész éjjel folyton készülődtem. Reggelre olyan fáradt voltam, mintha végtelen utakat jártam volna be.

Június 9.

Nem látom az akácokat, de érzem a forróságban, hogy virágoznak. Éjjel is érzem, a hosszú hold fényes, néma éjjeleken. Vajon mi lesz, ha, újra virágoznak. Talán majd akkor..

Folytatjuk...

Június 10.

Sok vonat jár. Valamelyikkel elment Kiss Károly is. Úgy mondják, Dunántúl csakugyan lángra lobbant az ellenforradalom...
Mikor az ember beteg, óriás arányokat öltenek az események. Ma mindenáron a saját sorsommal kell foglalkoznom. Az esti vonattal váratlanul megérkeztek Huszár Aladárné szülei, Szilassy Aladár és a felesége, akikkel a téli küzdelem munkája közben gyakran dolgoztam együtt, Budapesten bizonytalanná lett a helyzetük. Szilassy Aladárt a nyomozó osztály, mint túszt akarta letartóztatni. Ide menekültek. Itt találtak engem, akiről azt hitték, rég külföldre szöktem. És én elfoglalom előlük a helyet.

Június 11.

Elviselhetetlen izgatottság őröl. Az újságok diadalt ordítanak. A felszabadult Kassa ünnepel. Az internacionálét játsszák. A vörös dísszázad éljenez, mikor Garbai és Kun Béla elvtársak ellépnek előtte.
Egyszerre megrohantak száguldó kuruc dalok...Átkápráztak képzeletemen a fejedelem előtt kalpaglengető kuruc lovasok.
Cseh rabságból hazavágyó szép városunk, de másként is képzelte el a hazatérést? Kun Béla pedig szónokolt: "Tisztelt elvtársaim!... Ugye elvtársak jó ez a proletárdiktatúra? Bár még bele se kóstoltatok, de meg fogjátok látni, milyen szép, milyen jó és milyen érthető ez a proletárdiktatúra a dolgozók szempontjából. A proletár, aki dolgozik, aki elnyomott volt, meg sem értheti, hogyan lehet valami mást akarni, mint ezt a proletárdiktatúrát. Ez egyszerű valami... Nekünk mindegy, hogy dolgozó proletár testvérünk milyen nyelven beszél, nekünk egy, ellenségünk van: a burzsoázia, akármilyen nyelven beszél is..."
A nyelv felett, melyet Kun Béla és szónoktársai Bőhm elvtárs, Jászai Samu és Stern Lipót beszélt, felhördült a dóm mélyén a Fejedelem: Miért hoztatok haza? Csendesen hallgattam tenger mormolását...

Június 12.

Napok óta beszélték. A hír igaznak bizonyult. Clemenceau a békekonferencia nevében tárgyal Kun Bélával. Jegyzékét szikratávirat hozta el Parisból Budapestre "a magyar kormánynak." A jegyzék, mintán kijelenti a budapesti kormány előtt, hogy képviselőit éppen most kívánja magához hívni, felszólítja, szüntesse be a csehszlovákok elleni támadásokat, ellenkező esetben a szövetséges és társult hatalmak kormányai a legszélsőbb rendszabályokkal fogják erre kényszeríteni Magyarországot!

A jegyzék figyelmezteti Kun Bélát a hálára, mellyel a szövetséges hatalmaknak tartozik, amiért "két ízben is megállították a román seregeket, amelyek átlépték a fegyverszüneti határt és megakadályozták őket, hogy folytassák előnyomulásukat Budapestre és megállították a szerb és francia seregeket Magyarország déli frontján." Clemenceau úr a békekonferencia elnöke leülne Kun Bélával egy asztalhoz. Elvakult bosszúja mindenre kész, ha üszkösítheti véle a vitézi harcban elbukott szegény magyar tátongó sebét. És mi tőlük vártunk emberi irgalmat, a győztesektől, akik okmányt állítanak ki arról, hogy hónapok óta ők prolongálják a bolsevizmus rémuralmát Magyarországon!
Kun Béla a hatalmakhoz és saját magához méltóan válaszolt:

"Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének, Paris. A magyarországi tanácsköztársaság kormánya örömmel fogadja a szövetségesek és a szövetkezett államok kormányainak azon szándékát, hogy Magyarországot a párizsi békekonferencia elé meghívják. A magyarországi tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján."
Kun Béla csúfolódva folytatja: "örömmel vesszük tudomásul, hogy a szövetséges államok megparancsolták a csehszlovák köztársaságnak, a román és jugoszláv királyságoknak, hogy támadásukat szüntessék meg, de kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a nevezett államok a szövetségesek parancsait nem teljesítették." És ezután felajánlja, hogy a vörös hadsereg hajlandó a szövetségeseknek módot adni, hogy "parancsaiknak érvényt szerezhessenek..."

Június 13.

Ma tudtuk meg... Még június elején történt: A szombathelyi és celldömölki direktóriumok karhatalommal kísérelték megvalósítani Landler Jenő parancsát és be akarták kényszeríteni a katonailag kiképzett vasutasokat a vörös hadseregbe. A szombathelyi és celldömölki vasutasok elhatározták, hogy megszüntetik a munkát és a sztrájkkal megdöntik a proletárdiktatúrát. A derék vasutasok egymásután csatlakoztak a felkeléshez és június 2-án az osztrák határtól a Duna partjáig minden vonat megállott.

Csak Szamuelly vonata nyargalt a leninfiúkkal. És mert Budapest nem csatlakozott, a vasutasok nem bírták egységesen megállítani az egész országban a vonatokat. Hat napi küzdelem után újból felvették a munkát. Az akasztófák alól elindultak a vonatok és velük a proletárdiktatúra akadozó vérkeringése. Ez a reménység is összedőlt. Most már következett, amit Kun Béla híveinek megígért: "Minden állomáson fölakasztatok majd néhány vasutast, aztán rend lesz. Így csináltam Oroszországban is"

De az elvetett csóva addigra már tüzet fogott. Sopronban kilobbant az ellenforradalom. Czenk, Csoma, Kapuvár népe fegyvert fogott. Rövid ideig tartott. Néhány óra múlva minden oldalról jöttek a vörösök. Csomán a győri terroristák összeszedték az ellenforradalmárokat és százötven embert belegyömöszöltek egy kis zárkába. Az ablak vasredőnyeit is rájuk csukták, hogy megfulladjanak. Ekkorra már Szamuelly is a városba érkezett. Előtte fegyveres vörös őrök futottak szét ordítozva: Be a házakba! - És aki nem tudott idején menekülni, arra ráfogták a fegyvert. Mire Szamuelly automobilján terroristáival bevonult, üresek voltak az utcák és a fekete hiéna halálos csendben vágtatott gépfegyveres kocsiján az ítélethez.

Szabad ég alá asztalt állítottak, Szamuelly egymásután vezettette maga elé a foglyokat. Nem hallgatott ki senkit, csak azt kérdezte, kinek van vagyona? Aztán jobbra és balra parancsolta az embereket. Senki se tudta, hogy a jobboldaliak vagy a baloldaliak fognak-e meghalni. Tanúkihallgatás nem volt. Szamuelly egymaga személyesítette meg a vésztörvényszéket. "Mars a halálba!" rivallta a baloldaliak felé és nyolcan elindultak a templom előtti térre.
Az egyik elítélt, egy csizmadiasegéd, összeesett. Fekve hagyták. A többit utolsó útjukon puskatussal verték és köpködték a hóhérok. Takács hadnagynak a szemüvegét úgy beleverték a szeme gödrébe, hogy a szemgolyója kifordult. Mialatt a vesztőhelyre ment, letépték a fejéről a zsebkendőt és kifordult szeme ott himbálódzott az arcán. Akics Gyula malomtulajdonost megpofozták, amikor az akasztófa alatt a zsámolyon állt, Tarcsay István, Laffer Lajos, Németh Gyula, Németh Lajos, Glaser Ferenc, mind meghaltak az akasztófán. A kivégzésnél nem volt orvos jelen. A holttestek még ki se hűltek, mikor a terrorlegények lehúzták róluk a ruhát és letartóztatott társaikkal megásatták a sírgödrüket. Szamuelly gúnyolódva nézte az akasztást.

És vasárnap, pünkösd vasárnapján, már Kapuvárott működött. Százötven főből álló terrorcsapatjával kézigránátos, géppuskás kísérettel vonult be. A foglyoknak csak a nevét kérdezte meg. "Fel kell őket akasztani!" Mesterházy Zsigmond postamestert, Pintér Pál csendőrőrmestert, Rest Józsefet, Semmel Károlyt és Fábiánt, a katolikus templom elé az országútra vezettette ki. Fábiánnak közben megkegyelmezett, mert megsúgták neki, hogy az izraelita hitközségnek az elnöke. A végső útjukon Kapuvárott is véresre verték az áldozatokat. Pintér csendőrőrmester leszakadt a kötéllel. Két kis gyereke odaszaladt hozzá és könyörgött. De Szamuelly nem kegyelmezett. Meghaltak mind. A városra pedig milliókra menő sarcot vetett ki. És elhajtatott temérdek vágómarhát. Aztán ment tovább, lelkiismeretfurdalás nélkül, nyugodtan fejedelmi különvonatán.

Megy robogva a halálvonat magyar éjszakákon át, ahol megáll, ott emberek kerülnek a fákra és vér folyik a városok kövezetén. A vonal mentén pedig gyakran találnak megcsonkított mezítelen holttesteket. Szamuelly vonatán is ítélkezik. Akit oda a mieink közül behurcolnak az nem mondja el többé, amit látott. Egy megbízható ember, aki a szocialista párttal ment át a kommunistákhoz, beszélte el nekem azt, amiről senki sem beszél. Szolnokon jelentést tett Szamuellynek, akkor látta a vonatot.

Szamuelly állandóan ott lakik. Éjszaka még Budapesten is a vonatán hál. Harminc válogatott terrorista testőr környezi. Külön hóhérjai vele utaznak. A vonat két szalonkocsiból áll és két első osztályú kocsiból, melyben a terroristák utaznak és két harmadosztályú kocsiból, melybe az áldozatokat szedik fel. Ott folynak a kivégzések. Ezeknek a kocsiknak a padlózatát már befogta a vér. A holttesteket a rohanó vonat ablakain dobálják ki, mialatt Szamuelly kárpitozott falú szalonjában csiszolt tükrök, rózsaszín brokáttal bevont, törékeny, aranyozott Louis XVI. bútorok között, egy vékony lábú nőies íróasztalnál ül és kézlegyintéssel dönt élet és halál felett. A megvalósult marxizmusnak minden tettén, minden rendeletén, minden intézkedésén, sőt még a hírek közlésén is átvigyorog a kínzás módjának spekulatív természete, a szinte undorítóan érzéki kegyetlenség.

A bátrak ölnek, a gyávák kínoznak. A magyar faj férfias és bátor. Tud vad, kíméletlen, nyers sőt bosszúálló lenni, de egész történetén át soha se volt kegyetlen. A magyar nem érzéki faj. Sem ősei vallásában sem pogány kori isteneinek fogalmában, sem mondáiban, sem népmeséiben, sem dalaiban, sem humorában, se művészetében nincs kifejezett érzékiség. A bolsevizmus kegyetlenségében pedig szinte a kéjgyilkosok érzékisége keveredik. Ez nem szláv és nem turáni eredetű. Ezt a mindkettőjük között elvegyült harmadik keverte a végzetünkbe.
A héber nép története, az Ószövetség, a Talmud és a világ különböző nyelvein megírt zsidó irodalom és minden, ami a júdeai néptől származik, túláradó érzékiség. A kegyetlenség pedig az érzékiségből meri fantáziáját és energiáit.
A vérengző török járom és az irgalmatlan osztrák elnyomás hasonlíthatatlanul. enyhébb volt, mint a bolsevizmus kegyetlensége.

Szamuelly vonata rohan, megállás nélkül, remegő őrházikók, megtorpant kis állomások előtt. A mozdony forró szelétől meginognak a fák és elsápadnak az arcok. Szikrákat hány a kürtő, messzire látszik, ahogy ragadja előre a kínzás beteg vágyai. Száguld keresztül-kasul az országon át, hogy a hódító faj kegyetlenségével véglegesen bilincsbe verje elrabolt országunkat.
- Iszonyú csend. Csak egy vonat sikolt.
Álmodtam-e vagy ébren voltam? Ősrégi könyvek lapjai fordultak. Ezer évek jöttek felém. És távol messzeségükben útnak eredtek az ábrahamiták az Úr folyó partjáról. Kevesen voltak és tudatlanok. Kánaán őslakói barátságosan fogadták a hazátlan kósza népet. És mire az ábrahamiták számban meggyarapodva egyiptomi futásuk után másodszor visszatértek hozzájuk, nem vették észre, hogy Izrael népe háborút visel ellenük, mert fegyvertelenül jött. Vérontás nélkül beszőtte magát a kánaáni hettita nép közé és csak mikor megsokasodott és elhatalmasodott, irtotta ki az őslakók között a vezéreket és békétleneket. A többieket meghagyta. Rabszolgákra és katonákra volt szüksége. Arab szolgák nélkül sivataggá lett volna az ország, mert Ábrahám ivadékai nem művelték a földet. A katonák nélkül veszedelmek fenyegették volna az országot, mert ők nem kockáztatták érte az életüket.

Az Úr nevében Ézsaiás próféta mondotta a választott népnek: "Mivel kedves vagy az én szememben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted és népeket a te életedért." Izrael népe így hódította meg magának az országot, melynek birtokáért nem az ő vére ömlött, így foglalt fővárost, melynek köveit más fajok emeltek falakba.
Mózes könyvének jóslata betelt: "És mikor bevisz téged az Úr, a te Istened a földre, amely felől megesküdött a te atyáidnak,... hogy ád néked nagy és szép városokat, amelyeket nem te építettél, és minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltöttél meg, és kutakat, amelyeket nem te ástál, szőlő- és olajfakerteket, melyeket nem te palántáltál és eszel és megelégszel."
Lassú irtózat fut át rajtam, és a gondolat évezredek felett repül vissza a jelenhez. A hettiták története volt-e ez, vagy a magyar nép végzete? A zsidók meg ismétlik hódításukat. Már van országuk, a miénk, már van fővárosunk, Magyarország fővárosa. És a kiáltás, mellyel Ezékiel próféta Jeruzsálemhez szólt: - "Eredeted és születésed szerint kánaáni vagy megismétlődhetik az új Jeruzsálem felett: Eredeted és születésed szerint magyar vagy...

Június 14.

Fülledt fehér hőségben áll a város. Az ablak alatt mozdulatlanul ég a kis utca a napban. Ameddig a párnámról ellátni, semmi se történik. A sors is olyan fülledt és mozdulatlan, mint az utca. Ma ül össze Budapesten a Tanácsok Első Országos Kongresszusa. Megelőzőleg két napon át a kommunista párt gyűlésezett a magyar Országházban.
Előre! A tekintetem csak egyre visszahőköl, mint egy kötődő állat a híd előtt. Kényszerítettem magamat és olvasni kezdtem a tudósítást: "Vörös szín lövell a szemekbe..." Abbahagytam. Emlékezetemből egyszerre egy kormos pesti házfal bukkant elő. A falon rikító plakát látszott. Kék ég alatt, egy óriási munkás festéktől lucskos ecsettel, dühösen mázolta vörösre az Országházat. A kupolát, gránitfalakat.

Március elején volt, mikor Budapest utcáin ezt a plakátot valóságban kiragasztották. A művész visszahőkölt bennem. Olyan ízléstelennek találtam az elképzelést. Terméskövet, nemes követ befesteni... Azóta valóra vált a mázolás és a plakátprogram beteljesült az európai kontinens legősibb parlamentjén. De a festék lekopik a gránitról.
Keservesen olvastam tovább a kommunisták naggyűlésének leírását. Az újságíró, az újnak és minden újnak örvendő tradíciótlan elragadtatásával idézte meg az Országház átalakított tanácskozó termének új képét. A régi freskók eltűntek. A "magyar szent koronahelyén, az elnöki emelvény felett, egy phrygiai sapkás, kemény nézésű munkás tekint le, szíve fölött a szovjetek jelvénye, az ötágú csillag. A falakon nem a "történelmi nagyságok" képei, nem a "dicsőséges" csataképek - új ecsetvonások pingálódtak fel szimbolikus, nagyszerű dísszé". Hogy sietnek... milyen lihegő lázas gyűlölettel takarják be és törlik el mindazt, ami a miénk volt.

És míg ők drapériákkal, mázoló ecsettel, rendeletekkel olykor a vérünkkel takarják el a miénket, azalatt az ország szíve lüktetése csak egyre mondja, mind egybehangzóbban; fenyegetőbben mondja: Mit tettetek a mi országunkkal? A nyelvünkkel, becsületünkkel, gyermekeink tisztaságával, nagyságunk emlékével? Mindent elsikkasztottatok!
Baljóslatúan lüktet a magyar vér a levegőn át. De ők nem hallják, pedig egy vérig sértett nemzet rettentő haragja forr már a fejünk felett. Nem hallják, fosztogatnak, gyilkolnak tovább és tanácskoznak mi elrablott országunk elrabolt házában.
Újságíró krónikások megelégedett faji önteltséggel mondja el róluk, hogyan érkeznek a tanácskozásra: "A küldöttek elfogódottság nélkül lépnek a terembe. Semmi meghatottság, semmi meglepődöttség."
A zsidó faj ereje és szerencsétlensége, hogy sohase csodálkozik semmi felett és nem hisz abban, amit tesz. Képzeletemben ekkor már világosan láttam a termet, melyben egykor Tisza István; a nagy kormányos nemes alakja küzdött annyi tomboló viharban, és felrémlettek hirtelen azok is, akik csak az ő holttestén át juthattak be oda. Tetemrehívásra mentek. Nem tudták és mégis tetemrehívásra mentek. És szavuk nyomán ki serkent a vér az ország tátongó sebeiből és kiserkent a megaludt vér a geszti sírboltban is. Ahogy felvonultak, a vörös drapériák előtt, kirajzolódtak a vörösön az arcok.

Egy dagadt szemű, puha nagy varangy, egy szimatoló dögkeselyű, egy kéjgyilkos, egy fekete hiéna. Hideg, alattomos emberkínzók, terheltek, vérdühben fertőzök, szadikus degeneráltak, hatalmi tébolytól püffedt arcok, félhülyék és egész gonosztevők, szinte elevenen feloszló koponyák. Mintha fegyházakból és tébolydákból jöttek volna elő.
A népbiztosok. Mit keres ezeknek a fejeknek a hátterében a magyar munkásnak a képe, melyet phrygiai sapkával, a szovjet csillaggal festettek az elnöki emelvény fölé! Ha szólni tudna az a munkás, akkor a legyilkolt dunántúli munkások halálhörgésével kellene odarivallnia a tanácskozóknak: Idegenek vagytok és megcsaltatok! Kezembe adtátok a pörölyt, hogy a hazámat összezúzzátok.

Magyar munkások, igazak! Hánnyal beszéltem közületek az elmúlt hetekben rázós szekéren, vasúti töltés mellett, kinn a földeken, malom tövén, az országútján. És hányan átkozták közületek azokat, akik most a mi romjainkon tanácskoznak. Nagy János, Kovács István, Kerekes András álljatok elő a magyar nép nevében!
De ők nem voltak ott a nagyteremben a szónokok között. Kun Bél a, Schwarz Richárd, Böhm Vilmos és társaik beszéltek. A bizottságok névsora pedig: Heller Mór, Rabinovits, Singer Vera, Lefkovits Vilmos, Brandstein Illés, Schwarz Árpád.

És vajon miről tanácskoztak két napon át? Arról-e, hogy bűntény a magyar nép vérét céltalan háborúban hiába ontani? Arról-e, hogy Budapest éhezik, a készletek kifogytak, az élet megfulladt? Vagy arról, hogy a párisi zöld asztalon hideg, idegen kezek országunk ezeréves határait egyre beljebb tolják, míg mohó vad kezek szüntelenül belekapkodnak a szörnyű játékba és előre rabolják a még meg nem nyert téteket?
Nem erről beszéltek! A diktátorok pártjuk névváltoztatását tárgyalták és a diktatúra szigorítása avagy enyhítése felett vitatkoztak! Lenin itt.
Az orosz zsarnokok pár nap előtt ráüzentek budapesti fióküzletükre, hogy ezentúl "Magyarországi egyesült kommunisták pártjának" nevezzék magukat. Sokan engedelmeskednek. De a ravaszok vitatják a "szocialista" elnevezés előnyeit. Előre látnak, azon át, ha a kommunizmus mégis össze találna dőlni Magyarországon, talán vissza lehat menteni a régi partra a zsidó hatalom lehetőségeit? Őket csak az érdekli. Azért van minden! A tankönyvek és az akasztófák, a börtönök, a páncélszekrények kulcsa és a friss katonasírok, az új sebesültek, az új rokkantak.
A diktatúrát és a zsarnokokat mostantól kezdve felesleges lesz jellemezni; tanácskozásukban megfestették a képet ők maguk.

"A proletáriátus diktatúrájának gyakorlása tényleg az aktív kisebbség kezében van" - mondotta Kun Béla." Ezt az aktív kisebbséget név szerint megnevezi a Vörös Újság és a Népszava a szónokok és a bizottságok névsorában. Jóformán kivétel nélkül az idegen fajból valók.
Kun Béla programbeszédében a kérlelhetetlen erőszak alkalmazását követeli. "A pacifizmus kurzusa nagyon hanyatlott, és emelkedett, nem az imperialista háborúnak, hanem a forradalmi osztályháborúnak a kurzusa. A hadsereg tulajdonképpen a felfegyverzett proletáriátus. Osztályhadsereg... Nem azt jelenti ez, hogy mi csak a városi és ipari proletáriátusra akarjuk korlátozni a felfegyverzést. Ostobaság volna, hogy a proletáriátusnak csupán ezt az elitjét szolgáltassuk ki a halálnak. El kell osztanunk az öntudatos proletárságot olyan proletárok közé, akik az öntudat alacsonyabb fokán állnak. Meg kell kímélnünk az öntudatos proletárokat".
Ez az értelmiségnek, az iparosoknak és földműveseknek szólt. És számítóbban kínzó szavakat kevésszer mondtak! Az izraeliták odaadták magukért a kánaániak vérét. Vigye a keresztet az, akit megfeszítenek rajta.

Kun Béla programbeszéde tovább folyt. Az agrárkérdésről is csak néhány szót mondott: "Hogy sok nincs bent a programban róla, - mondotta - az egészen természetes. Ez egy olyan kérdés, ahol még bizonyos tapogatódzás van. Ezt elismerem. "
Ilyen nyelven beszélnek az ős szántóvető magyarról, ilyen silány, sunyi mozdulattal lökik félre agrár országunk legégetőbb életkérdését! Majd szólnak róla később, ha már a paraszt behordta nekik véradóját! Addig hadd higgye, hogy atyja földje az övé és nem a kormányhatalom termelőszövetkezeteié.
"A diktatúrát szigorítani kell!" - kiáltotta Pogány.

Az ellenforradalomról beszélt, a Dunántúlról. "Nekünk csak előre lehet mennünk, nekünk csak balra lehet mennünk!"
Horváth elvtárs, akiről köztudomású, hogy Károlyi József gróf kastélyából öltözködik, kijelentette, hogy emelni kell a diktatúra tekintélyét és elítélően nyilatkozott a népbiztosságok kiküldötteiről: "Igazolom és bizonyítom, hogy Székesfehérváron egy este hatvan olyan politikai megbízott volt a kávéházban, akinek arcán a pajesz maradványai mutatkoztak:" Vágó-Weiss népbiztos közbekiáltott: Ugyan kérem, micsoda hang ez? -Szamuelly öklével ütött a padra. És felszisszent a terem és a karzat. Nekik fáj még az is, ha a pajeszhez nyúlnak, minket pedig felkötnek, ha fáj, hogy Istenünkhöz és a hazánkhoz nyúltak. A tanácskozóteremben ömlött tovább a szó.
Az akasztófák idézgetését és a fenyegető és vérengző beszédeket a külföldre való tekintettel nem közölték a lapok. Kun Béla zárószava fejezte be a pártgyűlést, melyben Magyarország mai diktátora még néhány jellemző adatot szolgáltatott magáról és rendszeréről. "Először Schwarz elvtárs felszólalásával kívánok végezni" - mondotta a külügyi népbiztos és felelt az elvtársnak, aki javasolta: "hogy ha a régi pártprogramban benne volt a halálbüntetés eltörlése, akkor ez legyen benne az új pártprogramban is."

Válaszában Kun Béla humorizált a halálbüntetés felett és idézte, hogy a régi szocialista program követelte a kisüstön való pálinkafőzést is... (Élénk derültség.) Schwarz Richárd közbekiáltott: "Én nem vicceltem!" Kun Béla folytatta: "Én tudom jól hogy a Schwarz elvtárs nem viccelt, mert ő nem egy humoros ember (Derültség), ellenben kétségtelen dolog, ha valamit javasolt, mégis a humor hatásával bír (úgy van.) Akkor, amikor egy ilyen programról van szó: amely a diktatúrának alapját veti meg... akkor ilyen apró kis kérdésekről nem igen lehet vitatkozni. Ezzel végeztem Schwarz elvtárs programjával, amit elvetni ajánlok. (Élénk tetszés.)".
És végül, hogy az önjellemzés teljes legyen, beszélt arról is, mit gondol a szellemi teremtésről: "Természetszerű dolog, - mondotta, a diktátor- hogy a diktatúra az individuális szabadságok kifejlődésére nem túlságosan alkalmas, nem alkalmas arra, hogy az egyéniség szabadon kibontakozhasson, ámde ha szellemi életünk elhanyatlott, az nem a mi szellemi életünk, hanem az a hátramaradott burzsoá állam fizikai erőszakszervezetének az a része, amelyet szépirodalomnak neveztek."

Goethe és Arany, Shelley és Andersen, Csokonay, Katona, Flaubert, Dostojevski, ti mind, óriások vagy tehetségesek, tudjátok meg, hogy csak a burzsoá állam fizikai erőszakszervezetének az a része vagytok, amelyet burzsoá szépirodalomnak neveznek".
Burzsoá művészet, proletár művészet... Csak művészet van a világon. Fajok és individualitások nagy vallomása. A gondolat olyan, mint a vér. Az uniformizált gondolat párzása is incestus. És az incestus végeredménye mindenkor a meddőség és halál.
Az ágyam mellett nyitva van az ablak. A madarak csiripelnek, az Ipoly békanépének idehallatszik nagy, szomorú hangversenye. Egy kutya ugat.
A madarak, a békák, a kutya minden a maga nyelvén beszél. A budapesti kommunisták vajon miért nem tanácskoztak héberül?

Június 15.

Vasárnap van. A parasztcsizmák ünnepi kopogása megy mendegél a kövezeten. És anélkül, hogy a fejemet mozdítanám, látom a kis platánfa koronáját az ablak előtt. Zöld szépsége napról-napra lankad a, forróságban. Mióta beteg vagyok, egyre nézem. Ismerem az ágait, a leveleit külön-külön mindegyiket. Olykor, mint a fiatal állat bolondozik a szélben, olykor ágaskodva iszik az esőből. Olykor madarak szállnak rá, úgy szállnak mintha hozzám jönnének. Csak a madarak szállnak, hírek nem szállnak.

Június 16.

Tegnap előtt Budapesten összeült a szovjet. Azóta reggeltől estig folynak a gyűlések. Innen is elutaztak a megyei tanács országos kiküldöttei.
A megnyitó ünnepről dülledt önérzettel, érzelgős mámorban, nedves szemmel írnak a vörös lapok.
"Megindult Magyarország munkás népe Budapest felé, hogy lefektesse ennek az országnak az új alkotmányát, mely új levegőt teremt és boldogságot hoz. A balassagyarmati munkásság fásult és szerencsétlen. Senki sem törődik a Tanácsokkal. Nincs részük benne. Messze és idegen nekik az egész.
"Milliók akarata" - mondják a lapok. És közben felvonult a sajátságos gyülekezet, melyet a népbiztosok parancsa szerint, előre elkészített hivatalos listákkal, vörös katonák szuronya között "választott" a lakosság kiváltságos töredéke. A megnyíló ünnep színtere a Városi Színház volt. A Magyarországi Tanácsok Első Országos Gyűlése, a zsibvásár táján, egy külvárosi színpadon ült össze.

Ránk magyarokra, akiknek a lelke, ha tanácsot ült, szabad mezőt vagy komoly falakat keresett, méltatlanul és nevetségesen hat ez az idegen komédia.
"Vörös falak és girlandok, amelyeket érzéseket keltő művészkezek rendeztek el" - írja a vörös krónikás: "A zsongó páholyokban az ezer fejtől élénk nézőtéren, a némaságos és ünnepi csend lesz az úr, amikor szétlebbennek a függönyök". A színpadon vörös művirágos szószék és hosszú asztal, melyet körülült a népbiztosok gyülekezete. "Grandiózus történelmi csoport" - jegyezte fel róluk a Népszava riportere."A színpadot ellepi az égő fényár özöne. Az internacionálé hangjai meg dübörögnek. Mindenki érzi, hogy ebben a pillanatban, kezdődik Magyarország történetének második ezer éve
Még az éveket is el akarják lopni! Egy negyed század előtt már elkezdődött Magyarország második ezer éve és nem a színpadon.

"Ennek az országnak ezer esztendős alkotmányát temetik önök a mai napon" - mondotta megnyitó beszédjében Garbai Sándor a kormányzótanács elnöke. De a népek alkotmánya a földből nő, mint a búzavetés és a földet még a hóhérok se tudják kivégezni. Ma hallgatva gyötrődik a föld. Ma Kun Béla éli diadalát.
"A kongresszus felállt előtte és tombolón percekig tapsolta: Akarata teljesül. Olyan alkotmányt oktroyál, amilyent akar. A szovjet csatlakozik a III. internacionáléhoz. Hadvezére a vörös hadsereg üzenetét hozza elé: "minden proletár, mint a tigris fog harcolni, vagy győzni fogunk, vagy meghalunk!". A gyárak munkássága hűséget esküszik neki: "A tanácsköztársaság legerősebb támaszai leszünk:" Lépések kopognak a kihalt utcán. Valaki köszön. Huszár Aladárné kiszól az ablakon. Egy iskolai tanár beszél be oda kintről. Marx munkáit szeretné kölcsön kapni. A kommunista kiáltványról kell lelkesítő előadást tartania. Kétszáz koronát kap érte. Mit tegyen? Ha nem engedelmeskedik, elcsapják. És olyan sok gyereke van.

Egy mese jut eszembe a Púposok országáról. Volt egyszer, hol nem volt egy furcsa ország, amelyben csakis púposok laktak. És ha véletlenül egyenes növésű emberfia tévedt a tájára, a púposok menten felkoncolták. Minden az országos törvény szerint ment, míg egyszer roppant bortermést nem adott az Isten. Szüreti ünnepek zenéje zengett hegyen-völgyön és az új bortól sok ember megrészegedett. Púposok országában tánctól dobogott a föld, nótázott a levegő. Ekkor történt, hogy egy fiatal legény nagy mámorában lekapta a hátáról a púpot és kurjongatva, lóbálta a feje felett.
A többiek is utána indultak, megjött mindenkinek a bátorsága. Egyszeribe ledobálta a nép a sok hamis púpot a hátáról és kiderült, hogy Púposok országában csak egyetlen egy ember volt igazán púpos.
A lépések odébb mentek az ablak alatt. A tanár vitte a hóna alatt Marx írásait. Lesz még szüret, Púposok országa!

Június 17-18.

Semmi se mozog, csak a földek repedeznek a forróságban. A parasztok alig
dolgoznak. Úgyis elviszik tőlük, ami terem: Kun Béla hamis pénzt nyomat. Minek dolgozzanak! Újra látni kezdenek a megvakított szemek.
Most, hogy Losonczot, Kassát, Bártfát visszavették, a budapesti népbiztosok kikiáltják Fleischer és Jakab nevezetű elvtársukkal Eperjesen a szlovák tanácsköztársaságot és hivatalos újságjukban megrugdossák azoknak a fajtáját, a múltját, a hazáját, akik győztek odafenn.
Vezércikket közöl a Népszava. Hamis adatokat és rágalmakat szolgáltat ellenünk.
A szocialista-kommunisták lapja "Szlovák tanácsköztársaság" cím alatt írja Magyarországról: "A szlovák proletariátust bitang elnyomásban tartotta a történelmi Magyarország. Elnyomta, kizsákmányolta, megfosztotta a kulturális, gazdasági kifejlődés minden lehetőségétől. Ezt írják rólunk a saját földünkön, a saját nyelvünkön!
Vergődő haragomban kiáltani szeretnék, hogy meghallják, akik túl a határon, kinn a nagy világban sohase tudtak rólunk, magyarokról semmi igazat.

Négyszáz éven át csak Ausztria és a dinasztia politikáján szűrődött túlra az életünk híre, úgy ahogy ők akarták. És ez az utolsó ötven évben sem változott. Külképviseletünk, sajtónk és propagandánk nem volt. A népek jóformán nem tudtak létezésünkről, barátokat hát nem szerezhettünk. 156
Kis szomszédaink, az új keleti balkáni népek közben félrevezették a világot, meghamisították a történetet és a statisztikát, vádoltak és befeketítettek. Idebentről segítőtársakul szegődött hozzájuk az az élelmes idegen faj, mely el akarta venni, ha osztozkodásra kerülne, amit a többi belőlünk meghagy.
Jászi Oszkárok sokan voltak.
És Magyarország, mely a világon, mint első iktatta törvénybe a vallásszabadságot, ős időktől fogva jogokat adott az asszonyoknak és forradalom nélkül, önszántából szabadította fel a jobbágyságot, az az ország, melyben a tótok megtartották ősi nyelvüket, a bevándorolt szászokat, ruténeket, oláhokat, vendeket, szerbeket, zsidókat nyelvükben, szokásaikban senki se zavarta, - a félrevezetett emberiség szemében a zsarnokság és az elnyomás hazája lett.
Még mindig nem elég nekik! Akiket nemzetünk nagylelkűen befogadott; most is taszítják a kezet, mely térképünk felett Párizsban késsel dolgozik.

Június 19.

Úr napja van, de én csak a messze harangzúgást hallom. Templomi zászlók alatt, levett kalappal komoran, szótlanul most megy a körmenet.
A falvak bejöttek, tenger a nép, zeng az orgona. Tömjénfelhőben úszik ki a szentség a templom hajóján át a szabad ég alá és belecsillan a napba.
Két oldalt letérdelnek az emberek. Krisztus jár az ő népe között. Jár ma mindenütt az egész országban és megtiltani nem merik.

De azért valami mégis készülődött. Utolsó percig meglapult. Csak mikor a körmenet visszatért a templomhoz, rohanták meg zsidó gyerekek és a röpcédulák ezreit dobálták a nép közé.
Egy ilyen cédula hozzám is berepült az ablakon. "Világ proletárjai egyesüljetek! Olvasd és add tovább! A forradalom nem érzeleghet és nem ismerhet kegyelmet semmi iránt... Akasztófa vagy golyó!... jó lesz, ha az ellenforradalmi burzsoázia és huligánság még csak kísérletet sem tesz a forradalom megtámadására, mert az első megmozdulásánál vasmarkok halálos kíméletlensége fogja beléjük fojtani a lelket. A forradalom mindenre kész, minden eszköz jó neki, hogy sugárzó tisztasága örök tisztaság maradjon. Jaj azoknak, akik orvul támadnak ellene."

Június 20.

Budapesten is készültek Úr napjára a győzedelmeskedők: Felemelték szentségtörő kezüket és elárulták a szellemet, mely közöttünk jár.
Fenn Budán, a Mátyás templom előtt, a koronázó téren történt, a körmenet alatt.
Aki elmondta, saját szemével látta. A templomi zászlók tövén ezernyi gyerek tolongott, temérdek férfi és asszony között. A Tárnok utcán zúgva, sebesen jött egy autó. Népbiztosi gép. Egy politikai megbízottnak a fiaült benne. Kedvese, egy kiszolgáló leány valamelyik bolt előtt állt és integetett neki. A fiatal zsidó meg akarta mutatni a hatalmát. Rákiáltott a sofőrre: "Hajts nekik!" És a gép neki lódult a körmenetnek. Egymást taszítva sikoltva hátrált a tömeg.
Az autó a szentséghez ért és a zsidó fiú leköpte. A tér felordított és talán széttépte volna a nyomorultat, ha a vörös katonák egy kapu alá nem mentik. A tömeg megostromolta a bezárt kaput. De mire a kivezényelt terrorlegények megérkeztek, maguk a vörös katonák hagyták helyben a merénylőt.

És ugyanakkor lenn a Vár tövében, a Krisztina téri templomnál megismétlődött a jelenet. Egy zsidó keresztülgázolt a sokaságon és mielőtt megakadályozhatták volna, ráköpött a monstranciára. A tömeg nekiesett és agyonverte. Sok templomba belőttek aznap. Mindenünnen érkeznek a hírek. Fegyveres emberek sortüzeket adtak le a körmenetre. Úr napján. Magyarországon.

Június 21.

Szeretem hallgatni, ha gyerekek az Ipoly partjáról mesélnek. Már szállnak a szitakötők a lassú, meleg vizek felett. Az aranyjávor elsárgult a kertben. A vetés forró a dűlők között. Szeretem hallgatni, hogy nyár lett. Múlik a rettenetes idő.
Clemenceau az antant hatalmak nevében újabb ultimátumot küldött a tanácskormánynak.
"A csehszlovák területen harcoló magyar hadsereg azonnal vonuljon vissza a Magyarországnak megjelölt határok mögé... A román csapatokat abban a pillanatban visszavonják, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát... Azonban arra az esetre, ha a kormány június 14-től számított négy napon belül a rendelkezésnek eleget nem tesz, a szövetségesek megtorlással fognak élni."

Ennek ellenében: "A béke és igazság nevében" kijelentik az antant hatalmak, hogy a határok, melyeket a következő táviratokban közölnek, "állandóan el fogják választani Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától és ezen hatalmak kötelesek az így meghatározott természetes határok mögé visszavonulni"
Egy óra is elmúlhatott mióta elkezdtük és még mindég olvastuk a városok és falvak nevét, melyek között Clemenceau vonala bele vág Magyarország ezeréves tulajdonába "a béke és igazság nevében:"
Közben kiégett az agyvelőm. Már csak a szívem - fájt iszonyún és sajgott benne minden veszendő város, minden kis falu neve. El akarják venni fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet. El akarják venni ősmagyar városainkat, melyeket nem fegyverrel hódítottunk, de ezer év alatt magunk építettünk. El akarják venni Sopron tájait, hol a magyar zene óriása; Liszt Ferenc született; Czenket, hol a modem Magyarország kultúrájának építőmestere, Széchenyi István gróf alussza örök álmát; Pozsonyt, az ősi koronázó várost, honnan a magyar hűség kiáltása: Moriamur pro rege nostro!... elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság hőse: Rákóczy sírja van. Munkácsot, Munkácsi mester szülővárosát... Gyulafehérvárt, hol Európa megmentője, a törökverő Hunyady pihen; Kolozsvárt, hol a reneszánsz nagy fejedelmének, Corvin Mátyásnak szülőháza áll, a segesvári jeltelen mezőt, Petőfi Sándor temetőjét. El akarják venni Aradot, mely szabadságharcunk tizenhárom vértanúját látta meghalni egyetlen órában a hazáért. El akarják venni Szalontát, Arany János fajmagyar szülővárosát, a magyar nyelv legősibb, legtisztább termőföldjét. El akarják szakítani hű testvéreinket, a tótokat, horvátokat, vendeket, ruténeket, szászokat, millió és millió magyart. És el akarják venni százados ország címerünkből a két folyót: a Drávát és a Szávát és a három bércet: a Magas-Tátrát, a Fátrát és a Mátrát. És semmi se volt soha azoké, akiknek adnák.

El akarják rabolni a bölcsőinket és a sírjainkat... "A béke és az igazságnevében..."
A forróság elviselhetetlen lett és a hideg mégis borzongatott. Az egybekulcsolt kezek mintha görcsbe facsarodtak volna és mindenkinek olyan sajátságos volt a szeme, mintha leolvadt volna róla a fény és már csordulna a sápadt arcokon.
Az értelem tántorog. "Természetes határok" De hát gúnyt űznek a kínunkból! Egy ország testébe vágott sebekről merik ezt mondani. "Természetes határok." Valaki nevet a szobában lassan, ijesztően nevet. Az emberi képzelet nem bírja a súlyt és elejti. Aztán kapkod és a sorok között valami vigasztalást keres.
- Ez, ez itt elkerülte figyelmünket. A határvonal csak a végleges békeállapot létrejöttéig törvényes erejű. Megfogództam a szavakban támaszkodtam rájuk, mint a mankókra, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat.
- Csak a bolsevistáknak szólhatnak ezek a határok. Csak fenyegetődzés lehet, hogy megadásra bírják őket... Huszár Aladár szomorúan rázta a fejét: Meglássa, így marad...

Június 22-23.

Nem mindig azok a napok a legnehezebbek, amelyeken történik valami velünk. A rettentő nem történés lassú, béna órái is megviselik a lelkeket. így hajóroncs árbocához kötözötten állni, telhetetlenül vámi, vámi és nézni ki a reménytelen szemhatárra és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirének hangját. És még sem látni semmit, és nem hallani semmit és vámi, ez is van olyan kín, mint a szenvedéses történés maga.

Június 24.

Az akácok elvirágoztak, de én ez évben nem láttam a szépségüket. Most már lehullott a földre és valami más jön át a levegőn. Beszáll a nyitott ablakon. Ha színe volna: fehér lenne, ha látszana: mosolyogna a napban. Virágban állnak a hársak odakinn. Valahol, mindenütt.
A könyvek súlya könnyebb a kezemnek, mikor olvasok; fel tudok könyökölni a párnán. A vonatok fütyülése nem szaggatja olyan élesen a fejemet.

Sok vonat jár. Egyre több. Napok óta figyelem. Észak felől jönnek. Visszafelé jönnek katonavonatok. Történik valami.
A szovjet gyűlést hirtelen hazaküldték. Statáriumot hirdettek ki Budapesten. Már visszaérkeztek a balassagyarmati tanácstagok is. Úgy hírlik, elégedetlenek. A diadalmas szovjet furcsa gyülekezet lehetett. Tanácskozás közben az elvtársak szétteregették a zsíros papirosokat és falatoztak. Fokhagymaszag és ételhulladék. Az étteremben borozás folyt az alkoholtilalomban és mialatt az Országház egyik oldalán áradt a szó a proletár boldogságról, a másik oldalon, a volt főrendi ház kapuján sápadt embereket taszigáltak be a bőrkabátos leninfiúk.
Kun Béla autokratikusan vezette a tanácskozást. Ha úgy tetszett neki, egy kézlegyintéssel bezárta a vitát. Utolsó előtti nap még kilencvenhét feliratkozott szónok volt soron, mikor rájuk rivallt, hogy elég volt már a fecsegésből és 24 óra alatt áthajszolta a kommunista alkotmánytervezetet. A fővárosi szovjet-tagok támadták a vidékieket: zavart csinálnak, ők az oka, hogy a főváros éhezik, miért tűrik a sok ellenforradalmat... A vidékiek felhányták, hogy a kommunista közigazgatás csődöt mondott, rosszabb mindennél, élesen kikeltek a zsidó megbízottak ellen és tiltakozóan kivonultak a kupolacsarnokba. A kocka már-már fordult, csak Kun Béla, terrorja mentette meg a diktatúrát. A népbiztosok közbekiabáltak: nem tűrik, hogy a szovjetből izgassanak pogromra! Óriási nyugtalanság támadt. Bőhm Vilmos kimondta, hogy Budapesten hetvenkét órával azelőtt megindult az antiszemita pogrompuccs.

A főparancsnok sötét színekben szónokolt: "Habár a vörös hadsereg győzelmet győzelemre arat, helyzete nem a legrózsásabb... Május 2-án óriás tapsok között kimondtuk, hogy a népbiztosok és a munkástanácsi tagok kimennek a frontra. Meg is jelentek a reklámozó cikkek a lapokban, de az elvtársak Pesten ülnek azóta is. Ha Landler Jenő az ő 120 kilójával hegyre tud mászni és lövészárokban fekszik puskatűzben, hát akkor a többiek is végezzék a kötelességüket, mert különben a katonák nem fognak hinni a proletár egyenlőségben." És a vörös hadvezér kétségbeesetten kiáltotta bele a gyűlésterembe: "A hadsereg pótlása elmarad. Ha még így tart négy hétig, akkor Vágó, Landler és Pogány lefekhetnek az én vezetésem alatt a lövészárokba, de katona nem lesz..."
Ebben a pillanatban megjelent előttem a kép és ellenállhatatlanul tört ki belőlem a hahota. Nevettem, nevettem, mint egy vásott siheder.
Landler elvtárs százhúsz kilós térfogata és Pogány forradalmasító terjedelme kidomborodik a lövészárokból. Böhm elvtárs pedig csípőjére támasztott marsallbottal felettük áll a földhányásokon és két lába árnyéka O- betűt vet a néptelen tájra.

"Grandiózus történelmi csoport"... Vajon erről a képről is írja-e ezt a Népszava?
Barátaim bejöttek a szobába és a falnak dőlve nevettek. A két kicsi leány és a fiú, akik régen nem láttak ilyesmit, nem tudták, mire vélni és belőlük is kitört a kacagás és végigcsengett a szomorú házon. Egy pillanat volt, egy régi pillanat.
- És ez a társaság uralkodik felettünk! - Mintha egyszerre elszakadt volna a nevetés. Hirtelen csend lett, egészen olyan csend, mint tegnap és azelőtt. Csak a gyerekek nevettek még egy darabig maguk között. Aztán ők is abbahagyták. Szegény gyerekek... És visszapillantgatva, csalódottan kikocogtak az ajtón.
A fákon túl megint vonat fütyült. Egy volt tüzértiszt futott be Huszárékhoz egy percre. Különös dolgokat mesélt. Bomlik a hadsereg...Bomlik végig a fronton, A katonák fenyegetődznek, hogy lelövik a parancsnokokat. Kun Béla békét meg kenyeret ígért és lett háború és fehér pénz... Branyiszkónál székely zászlóaljak és munkás katonák a győzelem után követelték a nemzeti zászlót. Mások otthagyták a frontot. Tegnap behátrált Léva felől egy győztes dandár Ipolyságra. Érsekújvár és Komárom között ok nélkül visszafelé vonulnak a vörösek. Ki erre, ki arra széled. A frontlegénység ultimátumokat küld Kun Bélának, hogy vagy jöjjenek ki az elvtársak is a tűzvonalba, vagy ők se verekszenek tovább. Ahány katona, mind azt mondja: "A zsidók lakkcipőkben járnak ki a front mögé, mi pedig meghalunk."

Nem az antant és Clemenceau ultimátumai, de ez a hangulat kényszerítette Kun Bélát, hogy beszüntesse a csehekkel szemben az ellenségeskedést.
- Minek vertük meg a cseheket? - zúgolódnak a katonák. - Mire való volt a sok vérontás, ha vissza kell jönni.
- Olcsó az "elvtársaknak" a mi vérünk?
Akik tovább mennek, azt beszélik az állomáson, hogy Pest ellen indulnak. Agyonverik a népbiztosokat! A vasúti kocsikon végig, nagy krétaírások fehérlenek: "Halál Kun Bélára!" "Halál a zsidókra!"
Szemközt egy plakátot ragasztanak ki. Puskával kezében egy sémi arcú vörös katona látszik rajta. Felemelt kezével előre mutat és a mintha mondaná a felírást: "Te! Sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!"
És ugyanilyen vérszomjasan üvölt vezércikkében a Vörös Újság: "Statáriumot követelünk az ellenforradalom ellen! S követeljük, hogy a statáriális intézkedések végrehajtásával azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuelly Tibor elvtársat. Bátor és erélyes ember Szamuelly Tibor, a forradalomért mer kíméletlen is lenni... Tizedmagával lever a Dunántúlon egy ellenforradalmat. Tisztelet annak, aki a forradalomért semmitől vissza nem riad, akinek van annyi kultúrája és bátorsága, hogy erélyesen és forradalmi hittel menjen a forradalmak kikerülhetetlen szükségszerű útján, Saint-Justeök és Maratok útján! Minden helyen az alkalmas módszert, minden helyre az alkalmas embert. Az aljas ellenforradalomnak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Szamuelly Tibort."
A mai Népszava már közli a statárium elrendelését, de a végrehajtója nem Szamuelly, hanem Haubrich József népbiztos, Budapest vörös katonai parancsnoka, aki keresztény. Most már világos, miért nem Szamuelly és miért Haubrich.

A zsidó faj rövidlátó, ha visszafelé néz, ezért hagyja ki számításából a múltat, de távolba látó, ha előre néz és ezért szimatolja ki a jövőt. A magyar falvakból nem látszanak el Szamuelly akasztófái se Parisba, se Rómába, Budapest ellenben ellátszik a messze külföldre. Ott hát ontsa keresztény a zsidó zsarnokság ellen lázadó keresztények vérét. Hogy a valóság fedi a következtetést, tanúsítja a vörös sajtó. Szamuelly vérengzéseit elhallgatta, a budapesti statárium első kivégzését már nagy betűkkel közli: "Halálra ítélt ellenforradalmár."
Budapesten és a vidéken is kézzel és írógéppel írott kis röpcédulák vándorolnak: "Sokszorosítsátok és adjátok kézről - kézre! .." A röpcédulák leleplezik a proletár diktatúra cégére alatt uralomra jutott idegen faj céljait és hazaszeretetre hívják fel a magyar népet. Mint annyian, Herczeg Géza, egy szegény fiatal ember is sokszorosította és terjesztette a röpcédulát. Elfogták és hétfőn este golyó általi halálra ítélte a forradalmi törvényszék".
Meghalt egy ember, mert a zsidó rémuralom ellen lázító röpcédulát terjesztett. Úr napján egy zsidó fiú leköpte a szentséget, egy másik belőtt az oltárra, máshol sortüzet parancsoltak a körmeneti népre, Szamuelly templomok előtt akasztat, de Kun Béla tanácsköztársaságában keresztényüldözésért még nem ítéltek el senkit se...
Remegő düh fojtogatja az emberek torkát. Úr napja emlékezetes marad. Kicsordult tőle a kehely. A milliók látni kezdenek. És a katonaság szemét is felnyitotta bajtársaik hasztalan halála és a pezsgőző frontmegbízottak. Lassú, veszedelmes harag hömpölyög fel a lelkekben.

Nógrádban holnap kezdik a sorozást. Szügy, Dejtár, Érsek-Vadkert... egymá sután üzennek be a falvak a gyarmati direktóriumhoz, hogy nem állnak sor alá. Vad tüzek lobognak a parasztok lelkében: "Jaj az elvtársaknak!"
Ez a szó a falusi nép között ma már azt jelenti, hogy zsidó. Túl át Ipolyon, Lesten agyonverték a politikai megbízottat. Singer Ignácnak hívták...
Eszembe jut, mikor még a szügyi úton hintókon menekülgetett a csehek elől a direktórium, láttam Balassagyarmat kínzóját, a vörös hajú Singer Ignácot, aki az itteni ellenforradalom leverése után a városház erkélyéről ordította a népnek: "Mészároljátok le a, burzsujokat és ne kíméljetek se asszonyt, se gyereket."
Ezentúl az a rettenetes hang nem beszélt többé. És barátja, Riechmann elvtárs sem beszél. Ő a jobbik részt választotta. Úgy mondják, ötmillió kék pénzzel odébb állt.

A magyar városok és falvak apró zsarnokai ellen fenyegetően sötétlik fel a gyűlölet. Mint egy vészjósló vihar, árad a megcsalt nép dühe. A nép megint emlékezik. Eszébe jut, ki uzsorázta ki a háború alatt, ki gazdagodott meg a magyar pusztulásból, ki uszította a rettentő békébe, ki uszítja polgárháborúba és a halálba.
Hörög a levegő ettől a vérben fogant új öntudattól. Baljóslatú pengés hallatszik a rónák felett. Összeharapott fogakkal a nagy paraszt Magyarország feni a kaszáját. Feni vészjóslóan, zordan és nem a vetésre, de Budapest felé néz. Napok óta mondják. Pest vármegyében lángot vetett az ellenforradalom. Fellázadt Aszód és Pécel. Felkelt a Kiskunság, az egész Dunamente.

Úr napján június 19-én kezdődött. Harangszó vitte az ellenforradalom hírét faluról-falura a Duna mentén. A parasztság kaszát fogott. A vasúti síneket felszaggatták, a telefonvezetékeket elvágták. A direktóriumok menekültek. A vörös őrség megadta magát, vagy fejvesztetten futott.
Kalocsa és Dunapataj, Dömsöd, Tas, Lacháza ... Mintha ősmagyar zene szólna ezekben a nevekben. És pengnének benne magyar reménységek - magyar kaszák.

Június 25.

Éjfél már régen elmúlt, mikor lépések jöttek az állomás irányából. Egy hang mondta odakinn: Budapest felé nem indul vonat.
Reggelre elterjedt a hír. Senki se tudta, ki hozta. Egyszerre itt volt! Budapesten kitört az ellenforradalom! És a képzelet szőtte a többit. A bécsi magyarok, Királyhida, a vasutas sztrájk, Czenk, Csoma, Kapuvár, Szekszárd, az egész Dunántúl, Pest megye, a Duna menti felkelés, Szeged... Minden összefügg. Ötvenezer emberrel elindultak Szegedről a fehérek Budapest felé. A vágy mesélt!
Aztán Vácról jött valaki. Híreket hozott. Vácott tegnap délután négy óra tájban három ágyúlövést hallottak Pest felől. A lövöldözés sűrűsödött. Az emberek kifutottak a partra, a földre feküdtek és úgy hallgatództak. Sokan nemzeti színű szalagot tűztek a kabátjukra. Ellenforradalom van Budapesten! A kaszárnyák fellázadtak a proletár diktatúra ellen. A gyárak nagy része csatlakozott. A dunai monitorok halomba lőtték a Szovjet háznak nevezett Hungária szállodát. A hajók felhúzták a nemzetiszínű lobogót, a budai Váron, a Gellért hegyen, a budai házakon fehér zászlók lengnek...

Vad öröm kalapált a fejemben és minduntalan nevetnem kell. Fel szeretnék kelni, hiszen talán már nem is vagyok beteg. Aztán... semmi se történt és lassan-lassan mégis sajátságosan elszürkült minden. Beesteledett... Már nem nevettünk és a feszültség fájdalommá lett.
Újság nem jött. A vonat nagy késéssel futott be. Budapesti utas nem érkezett. Frank elvtárs, Nógrád diktátora, megint hangosan beszélt a megyeház kapujában és vörös nyakkendő volt rajta. Egy úrnak kilátszott a kabátja zsebéből a zsebkendője. Rákiáltott: - Be azzal az ellenforradalmi jellel!
Barátaim szótlanul ültek körülöttem. Már nem mert közülünk senki tervekről beszélni. A reménykedés magától kiapadt, a szívünkből is, a szobából is, a városból is. Az egész városból... Óvatosan nyílt a kapu a falban. Besurrant valaki. Egy vasutas jött. Ők hirtelen megtudnak mindent. Budapesten leverték az ellenforradalmat! Aki kézre került, azt felakasztják...

Lesöpörtem az ágyamról a könyveket. Most már elvesztünk. Mikor barátnőm bejött, tetettem magamat, hogy alszom. Nem tudtam volna beszélni és a szememet se nyithattam fel, mert tele volt könnyel. Hát ennek is vége! Csak egy boldogtalan kísérlet maradt. Pedig innen olyan nagyszerűnek látszott.
Budapesten megelőzőleg mindenki tudott róla... Az emberek hangosan beszélték az utcán. Három órára várták a jeladást. A monitorok lőni fognak. A felkelés lelke Lemberkovics százados és egy katonapap, Zákány Gyula volt. Haubrich, a vörös városparancsnok látszólag a felkelőkkel tartott és azt mondta nekik, ha sikerül, átveszi a katonai diktatúrát, de ha nem sikerül, könyörtelenül végez a felkelőkkel. Azt is közölte a hiszékeny ellenforradalmárokkal, hogy a kormányzótanács követeli tőle, hirdesse ki a statáriumot: 26-ikáig halasztani bírja, tovább nem áll módjában. Indítsák meg hát a rohamot kedden, 24-én. Haubrich határozta meg a napot és - kedden reggel megjelentek plakátjai a házak falán: Statárium... Az ellenforradalom végrehajtása az úgynevezett ruszin vörös dandárra volt bízva, zempléni, sárosi és ugocsai magyarokra. Háromezren voltak és volt vagy harminc ágyújuk és néhány páncélos autójuk is. Haubrich tudta ezt és közvetlenül a felkelés előtt az északi frontra küldte a dandárt. Az idő fog világosságot deríteni ezekre a, sötét bűnökre. Ettől a pillanattól kezdve már csak vakmerő kísérlet volt a felkelés, mely csupán a tüzérlaktanya legénységére és a monitorokra, a Ludovika Akadémia ifjúságára és egy újpesti gyár hazafias munkásaira számíthatott. Csak az elviselhetetlen élet kétségbeesése hajthatta az embereket.

Mikor a jeladás az óbudai kikötőben eldördült, három monitor nemzetiszínű zászló alatt kifutott a Dunára és lövöldözni kezdett a szovjet házra. A Ludovika Akadémia ötven növendéke megszállta a józsefvárosi telefonközpontot. Közben szállingózva érkeztek az emberek a gyülekező helyekre. Kapuk alján tisztek, polgárok, diákok, rendőrök verődtek össze. A munkások az utolsó percben cserben hagyták a felkelést. A tisztek közül sokan megkéstek. A gyülekező helyeken, hol négy-ötezer fegyveresre számítottak, tíz-húsz felkelő verődött össze és húszezer emberből mindössze néhány száz volt készenlétben.
A tüzérkaszárnya legénységét megtántorították a hirtelen megjelent kommunista szónokok azzal a hazugsággal, hogy az ellenforradalmat már mindenütt leverték. Elfogatták velük tisztjeiket. A monitorok abbahagyták a céltalan lövöldözést és dél felé menekültek a Dunán. Az újpesti Mauthner gyár ellenforradalmi munkásait egy közeledő terrorcsapat meséjével megadásra bírták.

Pest és Buda között golyók süvöltöttek. A dunai hajók árbocán és a katonák sapkáján az esélyek szerint hirtelen váltogatták egymást a vörös és a nemzeti színek. Gépfegyveres autókon terrorlegények hajkurásztak az üres utcákban. Belövöldöztek az ablakokon, sortüzeket adtak le a házakra. Betörtek a lakásokba. Elhurcolták az embereket. Letépték a nemzeti színű zászlókat. A kövezeten halottak feküdtek.
Mire beesteledett, a szerencsétlen város már tudta, hogy szörnyű kényuraitól nem szabadul és nincs többé remény. Szervezettségében a vörös hatalom órák alatt halomra döntötte a kaszárnyák, a monitorok, a gyárak felkelését. Vérbe, szerencsétlenségbe, meghátrálásba omlott az egész. Minden elveszett.
És mégsem! A bukásban állva maradt egy maroknyi fiú... Fehér kis egyenruhájukban kitartottak a magukra hagyott hadapródok. A Ludovika Akadémia növendékei hajnalig védték a gépfegyveres vörösök dühödt ostroma ellen a rájuk bízott telefonközpontot. És védték Ludovika Akadémiájuk épületét, melyet a budapesti vörös háziezred rohant meg. A támadó vörösök reggel hat órakor erősítést kaptak. Felvonult a tüzérség és Haubrichtól üzenet érkezett, ha meg nem adják magukat, halomra löveti az épületet.

Csak akkor nyílt a kapu. Az ellenforradalom hősei letették a fegyvert Szuronyos vörös katonák siralomházba hajtottak egy csapat fehér egyenruhás fiút. Minden elveszett. De azért a sötétségbe és szégyenbe bukott városba mégis visszaszállt az első világosság. A becsületet, melyet a férfiak nem tudtak megvédeni, megmentette az a néhány fiú. És a kétségbeesésnek, mint egy látomásban megmutatta magát az útra kelő új nemzedék, amely különb a réginél: Mi lesz a sorsa?
Álmatlan hánykolódik kínjában egy ország. És az éjszaka hosszú és iszonyú. Nem alszik senki sem. Sóhajtástól terhes a csend. Van aki rémekkel küzd és átkozódik, van aki reménykedik és imádkozik. Szegény fiúk! Rájuk gondolok és az édesanyjukra. Ismeretlen halvány, virrasztó asszonyokra. Idegenek és mégis ismerősek. Anyámra gondolok!

Június 26.

A csalódás minden nap elvisz az ember lelkéből egy darabot. Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival. Nyugtalan lépések járnak odakinn. Az ég alacsonyan fekszik a tájon. Az emberek nehezen viselik, hogy nincs többé, miben reménykedjenek. Megállnak az utcaszegleten és várják, hogy jöjjön valaki és mondjon valamit. Mindegy, akármit, csak biztasson egy kicsikét,
Az idegen vörös sajtó diadalban ír és ravaszul sző: "Kudarcot vallott az ellenforradalmi csíny. A kapitalizmus vissza akarta hódítani hatalmát. Háromszínű kalózlobogójával jött: Kimerészkedett odújából a hitvány, gyáva burzsoá csőcselék, papok, bankárok, mágnások, tisztek, zsidófiúk, akik pogromra izgatnak.
Vakmerően arcátlan kísérlet ez. Leplezni kell, keresztényüldözést. És mivel senki sem mondhat ellen, Kun Béla sajtója merészen zsidóknak minősít kivégzett keresztényeket, hogy elhitesse a zúgolódó néppel, saját fajukat se kímélik a diktátorok. És megvádolja a zsidó bankárokat is az ellenforradalomért, hogy port hintsen a vesztőhelyre hurcolt parasztság vérben úszó szemébe.

Herczeg Géza, akire céloznak, magyar volt, a zsidó bankároknak pedig nincs közük a magyarok küzdelméhez.
Az ellenforradalomnak egyik legnemesebb alakjától, egy barátomtól tudom, hogy mikor kétségbeesésében az ellenforradalom kölcsönt kért a külföldön tartózkodó magyarországi zsidó bankároktól és a kölcsönért jótállást kínált az anyagi eszközeitől jelenleg megfosztott egész magyar főnemesség, gúnyosan megtagadták és bár a proletár diktatúra pillanatnyi anyagi károkat okoz nekik, a zsidó világhatalom jövő reményével faji áldozatkészségükben felragyogó szemmel mondják: "De azért az a Kun Béla mégis nagyszerű ember!"
A történetkönyvet, melyet holnap fognak megírni, már a mai újságokban hamisítják. A magyarság tiltakozik ellene. Az ellenforradalom nem a kapitalisták harca a proletariátus ellen, de a magyar nemzet harca egy idegen faj ellen. Áldozatai nem bankárok és kapitalisták, de a szegény magyar középosztály, az éhező értelmiség, tengődő iparosok, nyomorgó tisztek, napszámosok, földművesek, diákok, hivatalnokok, mesterlegények és hóhérai nem proletárok, hanem Szamuellyek, Pogány Józsefek, Lukács Györgyök és Kun Bélák.

Nem nagytőkések kellenek nekik, de azok, akik a hazájukat legjobban szeretik.
- Hazudik az újság! - mondják az emberek és azt se igen hiszik, ami véres valóság. Titkolózva mesélik egymásnak. Még áll a harc. A Duna mentén győz az ellenforradalom!
Egy öreg gazda jött szekéren. Úgy beszélte, hogy Buda nemzeti színű zászlókban áll, a Vár a fehérek kezén van. Megszállták a csepeli muníciógyárat, a rádióállomást. A monitorok lövöldöznek. A Lánchídnál ágyúkat ástak be. Pesten inognak a vörösek.
Ha felkelhetnék az ágyamból! Ha végigmehetnék a szobán. Semmiért, csak az ajtótól az ablakig, hogy elhasználjam magamat, hogy elfáradjak és ne bírjak többé gondolkozni. A lépések már nem ácsorognak odakinn. Komoran mennek el egymás mellett az emberek. Magától történik az ilyesmi. Valami megfordul a levegőben. Az előbb még tele volt a vörös bizakodással, mintha virágzás lett volna, aztán magától lehullott, idejét múlta, nem tartotta az ág.
- Rossz hírek...
Miért ülnek lehorgasztott fejjel mindannyian? Miért nézik olyan mozdulatlanul a padlót, mintha jelentőségteljes dolgokat látnának. - Rossz hírek... .
Hideg van. Az ajtók mozognak, a szél bejön alattuk a szobába. Odakinn az ablak előtt az ólmos égben pedig süvöltve fújja féloldalra a fákat.
Valaki egészen halkan mondja:
- Azt tartja egy régi néphit, hogy ha ilyen szél fúj, akkor akasztanak valahol.

Magyarokat akasztanak mindenütt. A hős Lemberkovics Jenő századost és barátját Filipec Dezső főhadnagyot megölték. Az újpesti ellenforradalmárok fiatal vezérét Orczy Lászlót és Martinovics művezetőt felakasztották, a többieket, az újpesti kispolgárokat és munkásokat a gyár előtt agyonlőtték a terroristák.
A Népszava elégtétellel közli a hírt:
"A statáriális bíróság Kiss István, Grasse József és Szabó László volt katonatiszteket, továbbá Oszváth Zoltán tényleges századost, Waldsteinbrecht Antal volt tartalékos főhadnagyot és Imrey Ferenc volt századost kötél általi halálra ítélte."
A Ludovika növendékei felett most ítél a vésztörvényszék. A Dunába dobott holttesteket, az utcákon heverő hullákat pedig ugyan ki számolta volna meg? A sok közül egy-egy elvétett név. Madarászt, a fiatal orvostanhallgatót agyonverték, mert szobájában világosság mellett tanulni mert. És a humanitás szégyenére Berend Miklóst, a neves gyermekorvost is megölték:

Nincsenek többé. Haubrich elvtárs pedig büszkén hirdetheti: "A rend Budapesten teljesen helyreállt".
"Június 26-ától minden ház kapuja 8 órától bezárandó. Az utcákon tartózkodni esti 10 óráig szabad. Három embernél több az utcán nem lehet együtt. Színházak, mulatóhelyek zárva tartandók" ...
De a vörös zászlódíszt azért ráparancsolják a diktátorok a kíntól tébolyodott városra.
Parancs! ... Parancs! valamennyi ház falára.
"... Mindenféle ellenforradalomi ténykedés vagy bárminő bűntett kötél által való halállal büntettetik. Azokat az ellenforradalmárokat pedig, akiket kezükben fegyverrel fognak el, a helyszínen agyonlövik.
Budapest, 1919 június 25.
Haubrich József s.k. Budapest katonai a hadseregparancsnok helyettese
Kun Béla s.k Budapest katonai főparancsnoka
Parancsolnak, ítélkeznek és gyilkolnak tovább. A szél pedig sivít. Fél oldalra fújja a fákat a szürke ég alatt.
Egész Magyarországon akasztanak...

Június 27.

Most, hogy elmúlt, csak most fogjuk fel, hogy a kétségbeesés felett is volt még remény. Hiába mondtak mást, hittünk a hős Duna mente sikerében. Ennek is vége. Ott is leverték az ellenforradalmat.
A balassagyarmati vármegyeház előtt hencegve dicsekedett egy politikai megbízott: "Elintéztük az egész bandát. Míg Kun Béla és Haubrich Budapesten dolgozott, Szamuelly vörösbe mártotta a fehér parasztforradalmat. Megbosszulta magát a gazdákon. Amelyik falu bántotta a zsidót, azt egyszerűen kiirtotta."
Menekülő emberek jönnek azokról a tájakról. Erre jönnek. Átszökdösnek az Ipolyon, el a hegyek felé, oda, ahol csehek vannak. A csehek Olmützbe viszik a mieinket, ha tisztek, Pozsonyba a polgárokat. Tudják a szökevények, milyen sors vár rájuk, mégis oda mennek. Az is jobb a vörös vesztőhelynél.
Menekülő halálraítélt idegenek csengetnek a kapun Huszár Aladárt keresik. A szenvedők valahogyan tudják a nevét. És jönnek sápadtan, kimerülten, mint ahogy én is jöttem. Beszélni nem tudnak. Akadozik a hangjuk és ő mégis megérti őket, mint ahogy engem is megértett. Aztán segít. Pedig a direktórium szemmel tartja. Figyelik a házat. Detektívek ólálkodnak körülötte. És sötéttel mégis gyakran vezet riadt árnyékokat a néptelen utcán ki a városból, át az élő hídon az Ipolyon túlra.

A vörös őr pedig csak ácsorog a szegleten és erre fordul és nézi az ablakokat.
Órák múlnak. Huszár Aladárné csendesen jár fel-alá a szomszéd szobában. Hirtelen megáll, megint megy, megint megáll. Az egész ház vele hallgatódzik. Nyílik a kis kapu. Hát mégis hazajött...
A szél már elhordta a menekülők nyomát. Csak a véres hírek maradtak itt.
Hörög a halál a Duna mentén. Szamuelly egy hete akasztat. A forradalmi kormányzótanács öt küldte ki. Terroristáival a felkelés másnapján robogott be Kunszentmiklósra. Kíséretében voltak orosz zsidó hóhérjai, Icigovics és Osserovics is és fekete ruhában lábszárvédősen még egy zsidó hóhér, akit Kohn-Kerekesnek hívnak. Kohn-Kerekes az állomáson hangosan vitatkozott a kiszabadított rablógyilkossal, Nick Gusztáv terroristával, hogy öt pere alatt két vagy három embert lehet-e akasztani.

Közben Szamuelly szép világos antilopkesztyűjével játszott. Lakkcipőt viselt. Szovjet sapka volt a fején, az orosz blúz felett a mellén a Szovjet csillag vöröslött. Maga elé hurcoltatta Fekete Ignác távirda felvigyázót. Rárivallt, hogy miért nem teljesítette a parancsát? "Felkötni!". Valaki mondta neki, hogy Fekete zsidó. Intett Kohn-Kerekesnek: "Elereszteni!"
Zsidót csak tévedésből akasztat.
Tasson felköttetett a községháza előtt két legényt az eperfára, mert bottal fogták el őket. "Hol vettétek ezt a botot? - "Akárhol" - felelték gőgösen a fiúk. "Fullasztás", - parancsolta Szamuelly. Solton a jegyzőt, a kocsmárost húzatta fel. Szily László főhadnagyot leköpte, mikor már az akasztófán lógott. És ment tovább hóhérlegényeivel. Csengőd, Öregcsertő... akasztott emberek mindenütt.

Dunapatajon harcra került a sor. Szamuelly ágyúval lövette a fegyvertelen nagyszerű kaszás parasztokat. Mégis öt órán át állták a harcot. Százak és százak haltak meg. A mai Vörös Újságban csak Dunapatajon maga Szamuelly háromszáz ellenforradalmár halottat jelent. Mikor terrorlegényeivel elfoglalta a községet, hatvan embert, öreget, férfit, fiút, kihallgatás nélkül akasztatott és lövetett agyon. Maga igazította nem egy áldozatának a nyakára a kötelet. Lakkcipőjében lépegetett a hullákon.
Dunaföldváron is akasztófák lettek a fák. Kétségbeesett harc után Kalocsa is megadta magát. Szamuelly a jezsuita rendház előtt akasztatott. Ezalatt a kolostor ablakában teljes ornátusban magasra emelt feszülettel megjelent egy szerzetes és a távolból feloldozást adott a vértanúknak.
Szegény magyar földművesek, tegnapi névtelenek, örökre halhatatlanok. Mezítelenül dobálták őket a jeltelen sírokba. A direktóriumok nem könyvelték anyakönyvbe a nevüket, Szamuelly ocsmány iróniával csak annyit jegyeztetett fel halálukról: "Fulladás"
Az emberiségnek egy mozdulata elég lett volna, hogy ennek a sok magyar vérnek az átka és a szégyene ne hulljon reá.
A győztes hatalmak körülzártak és mutogatnak munkásaiknak, hogy lássák rajtunk a beteljesült marxizmus áldásait. Ők békéről tanácskoznak Parisban... És hogy polgárságuknak a lelkiismeretét is megnyugtassák, Budapesten időnként tiltakoznak a vérengzések ellen.

Az esti vonattal egy utas érkezett. Ő hozta Budapestről a hírt. A forradalmi kormányzótanács csütörtökre tűzte ki a halálos ítéletek végrehajtását. Az emberek egymásnak mondták az utcán, hogy a kivégzést nyilvánosan fogják végrehajtani, az Andrássy út és a körutak torkolatánál, az Oktogon téren. Megtették az előkészületeket. Már kora délután katonai kordon zárta el a tér közepét. A leninfiúk kivonultak. Roppant izgalom rázta. meg az egész várost Tízezernyi tömeg tódult össze. És állt és várt és morajlott. Bitófákat nem állítottak fel. Az ívlámpákra készültek felhúzni az ellenforradalmárokat. A hullaszállító kocsik megérkeztek. A tömegen percről-percre nagyobb izgatottság vett erőt. Hat óra lett. Valaki felordított: "Hozzák az elítélteket!" Aztán - elmaradt az akasztás.
Utolsó pillanatban Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió feje, az antant nevében tiltakozó jegyzéket intézett Kun Bélához.

Már közlik a lapok:
"Azzal a követeléssel fordulok az Ön kormányához, hogy a legutóbbi események folytán kezébe jutott túszok és politikai foglyok életét kivétel nélkül tiszteletben tartsa, még azokét is, akik fegyveresen estek foglyul. Emlékeztetem Önt és kormányának minden tagját, hogy Önök együttesen és egyenként felelősségre vonatnak, ha a fent említett erőszakos rendszabályokat valóban végrehajtanák."
Kun Béla azt válaszolta, hogy: "A Magyarországi Tanácsköztársaság kormánya visszautasít minden olyan fenyegetőzést, amely a kormánytagjait az ország belső ügyeiből kifolyóan felelőssé teszi". Hivatkozott" a barátságos viszonyra, amelyet a Tanácsköztársaság irányában Olaszország tanosított és kétségbe vonta, hogy Itália szószólója lehessen az ellenforradalom érdekében asszonyokat és gyermekeket legyilkolni, a zsidókat kiirtani akaró bandáknak", akik felett a Tanácsköztársaság bírói intézményei saját törvényeik szerint fognak eljárni.
Szamuelly azóta is tovább akasztat, de Budapesten, az Oktogon téri kivégzés az alezredes férfias és elszánt fellépésére elmaradt.

A végzet játszik és szörnyű iróniában komponál. Míg Itália egyik kezével néhány életet ment, a másik kezével... Miért nem akarja tudni Itália, hogy kicsoda Kun Béla és mit jelent az igazi Magyarország szemében, hogy Itália barátságával kérkedhet és vörös hadserege büszkén hirdetheti: "Olasz ágyúkkal és olasz fegyverekkel verjük le az ellenforradalmat:"
Igaz-e? Úgy mondják, magyar asszonyok szép halvány nyakáról idegenbe vándorolnak a gyöngyök, nemes méneket hajtanak el a magyar mezőkről. És helyettük ágyúk és fegyverek jönnek, hogy kivégezzenek.
Ha igaz, úgy nem lesz áldás a cserén. Kisarjad még a vér a gyöngyök alatt és kisarjad a vér a mének patái nyomán.

Június 28.

Terjed a csend. Az ellenforradalmat mindenütt leverték. A diktátorok hatalma soha se látszott nagyobbnak. Mikor jöttek, a szakszervezetek, a pártok, a katonatanácsok, a bizalmi férfiak, a földműves és munkástanácsok, majd országos Szovjetek voltak a társuralkodóik.
Három hónap alatt megszabadultak mindentől. Először a földműveseket törölték a döntő energiák közül, aztán eltüntették útjukból a bizalmi férfi rendszert, a katonatanácsokat. A munkástanácsból árnyékot csináltak, a szakszervezeteket átszőtték és lenyűgözték, a szovjetet hazakergették és a háromból egy csepűbábot állítottak maguk mögé, a "Népgazdasági Tanácsot" melynek kezébe adták új alkotmányuk könyvét. .
Az alkotmány kiindulása, végcélja: egyetlen faj uralma a megszűnt államhatalom romjai felett.
A zsarnokság kiépült. Övé minden eszköz és minden hatalom. Korlátlan úr élet és halál felett. Törvényhozó, végrehajtó, bitó, börtönőr és hóhér egy személyben.

Egy öreg ember jött az udvarba és tojást kínált dohányért. De dohány nem volt a házban. Az ember sóhajtott: - Ki kell tűzni a zsidó zászlót. Leverték a magyarokat Pesten.
Vörös zászló. És a vörös győzelmi zászlókat magyar vértócsák felett fújja a szél. Ünnepelnek a diktátorok. Érkeznek az üdvözlő feliratok és sürgönyök. Mint első, a balassagyarmati direktórium nevében Frank elvtárs hódolt a kormányzótanácsnak.
Nógrád vármegye! És a nép ez alatt a szégyentől és gyűlölettől betegen, véresre harapta az ajkát. És a balassagyarmati sorozáson ugyanakkor nem akad jelentkező. Be kellett szüntetni. És a direktórium a kormányzótanácstól terrorcsapatokat kért, hogy sorozzanak hát azok erőszakkal, puskatussal...

A vörös sajtó pedig csak közli folytatásokban az üdvözlő feliratokat. Megakadt a szemem. Asszonyok is megszólaltak. Vajon mi a mondanivalójuk? A kommunista nők országos szervezete nevében Goldstein Sárik, Brandstein Illésnék, Csorba-Gaszthony Máriák, Josipovich Idák, Singer Verák, - azok, akiket Budapest szerencsétlen lakói Lenin-lányoknak neveznek, az ellenforradalom leverése alkalmából: "szeretetteljesen üdvözlik Haubrich elvtársat és kérik, hogy szívük forró háláját" tolmácsolja többek között - a terroristáknak... És ezalatt az őrület határán anyák és testvérek siratják a Ludovika fogoly növendékeit, asszonyok árnyékai kószálnak iszonyodva a Duna menti akácfák alatt. "Az ország ünnepli az ellenforradalom leverőit." A Frank elvtársak felesküsznek, hogy az utolsó leheletükig harcolni fognak a forradalom győzelméért. A Goldstein Sárik "szeretetteljes köszönetet", forró hálát küldenek.
Különben pedig csend van. Szörnyű csend. És a rögtönítélő forradalmi törvényszék megszakítás nélkül működik...
Romanelli alezredes megakadályozta az Oktogon téri akasztást. A túszokat titokban csendes, elhagyott telkeken, mély sötét udvarok alján zajtalan kötéllel kivégzik. És az Országház téren is sokszor van kivégzés. A csőcselék órákon át ácsorog. Asszonyok ülnek a járdaszélen és várnak.
- Mire várnak itt? - kérdezte valaki. -Hát kivégzésre, - mondotta durcásan egy asszony.

Egyszerű, ezt nem látja az antant... Szuronyos katonák áldozatot hoznak. A hullaszállító kocsi jön mögötte. A tömeg a lépcső felé tódul. Aztán sortűz hallatszik. A golyók már kikezdték a követ az oroszlánok alatt. A hullaszállító kocsi inogva távolodik és a tér kiürül. Nincs többé látnivaló.
Fenn az Országházban, a főrendiház oldalán van a politikai nyomozó osztály hivatala. Korvin-Klein Ottó ott ítélkezik. Mióta az antant-hatalmak felszólították Kun Bélát, hogy oszlassa fel a terroralakulatokat, a leninfiúk odaköltöztek a Batthyány palotából.
A szomszédos házakban csak nappal alusznak az emberek. Éjjel sötét ablakaik mögül remegve lesnek az Országház felé.

A főrendi ház kapuja, felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin - Kleinnek "az anyagot". Az autók megállnak az ívlámpa előtt. A világosságban látni, mikor a bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki. Aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából. Az autók mintegy parancsszóra berregni kezdenek és szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és minden halálordítást. A part egész éjjel mozog és sóhajt.
Fegyveres Leninfiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépésék távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat és középütt nem megy többé senki.
Romanelli tiltakozott a nyilvános kivégzések ellen: De az Országház tájékán nem alusznak éjjel az emberek. És a parton messze világít az ívlámpa a kapu felett.

Sötétek a kihalt utcák. Az egész városban csak még egy kapu van, amelyik világos. Vörös baldachin alatt ívlámpa ég a Szovjetház kapuja felett. Mellette kis aknavetők. Terroristák állnak előtte a járdán. Fenn az emelet balkonján egy nagy vörös zászló takarja a gépfegyvereket.
Fényben úszik a bejárat: Gépkocsikon érkeznek a népbiztosok. A terroristák fegyverbe lépnek. Jobbra arc! Kun Bélánénak és tisztelegnek. És a szovjetházban kegyelmes úrnak és kegyelmes asszonynak címeztetik magukat az elvtársak és az elvtársnők.
Egy vidéki úr mondta el, aki mit sem sejtőn a vonatról a Hungária szállóba ment. Az őrség valaki másnak nézte. Csak mikor fizetni akart derült ki, hogy nem oda való. A megriadt személyzet a büntetéstől félve, titokban kiszöktette és a Szovjet ház orgiáinak a híre vele szökött.
Esténként Károlyi Mihály és felesége is gyakran közöttük van.
Hosszú időn át nem hallottam felőlük semmit.

A proletár diktatúra első heteiben Károlyi Mihály, mint láthatatlan hatalom állt a Forradalmi Kormányzótanács felett. A népbiztosok tisztelettel bántak vele. A szovjet választások után, mikor Kun Béla tábora már egészen magához ragadta a hatalmat, Károlyi is mindinkább a háttérbe került. Félretolták. Gödöllőre akarták kitenni termelési biztosnak, aztán a kommunizált Hangya-szövetkezetnél adtak állást egykori pártfogójuknak, Károlyi az elv kedvéért feljárogat új hivatalába, de egyáltalán nem dolgozik. Egy gramofont vitt be hivatalos helyiségébe. Azzal mulat órákon át és nagy szivarokat szív hozzá. Detektívek őrzik svábhegyi villája nyugalmát. És az éhező házak között teherautók viszik hozzá az élelmiszereket, a hűsítőkhöz a jeget. De a kórházakban nincs jég a betegek számára. Feleségét feltűnő vörös kalapban gyakran látják népbiztosok autójában a kihalt utcákon. Éjjel ott mulatnak ők is a Szovjet ház zárt ajtói mögött Kun Bélával, Dovcsák elvtárssal, Pogánnyal, Landlerrel és az asszonyaikkal. A muzsikus cigányok mesélik iszonyodva: Áll a tivornya, szól a zene: Az alkoholtilalomban isszák a francia pezsgőt. Szamuelly Tibor tölt gróf Károlyi Mihályné poharába.

Tölti ugyanazzal a kézzel, amellyel a kötelet igazítja áldozatai nyakába. Isznak a Tanácsköztársaság örök életére! És bőségesen lakmároznak kivilágított termekben, míg köröskörül éhezik a város a sötétben.
Aztán one steppet táncolnak, egymás közelségét keresve keringnek, mint az örömtanyákon... A zene elhalkul. A pezsgő kihabzik a pohárból...
Károlyi sofőrje mellé védelmül egy terrorlegény ül. A Svábhegyre! ... És zúgnak a városon át. Az ablakok mögött rettegve hallgatódznak a virrasztók. Megáll-e? Értem jönnek-e? A gép tovább rohan. És börtönökben ülnek a túszok. Siralomházban a halálraítéltek. Már a Lánchídon át rohannak Budára. De a pillér alatt nem látni a hullámok vérét. A Duna is összefutott a holtak fölött.
A Szovjet ház vörös baldachinos kapuja és a tátott üreg az Országház falában . A sötét pesti parton már csak két ívlámpa világít.

Június 29-30.

Szeretném olykor abbahagyni. Meddig írjam még? Napok, hetek, hónapok. Az út hosszabbra nyúlik, mint hittem. A teher egyre nehezebb.
Olykor úgy érzem, nemcsak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami a mások reménysége? Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is, a mások utolsó éjszakája.
Zátonyra vetett ki a végzetem. Az ár körülöttem hömpölyög. Csapkod de nem sodor magával. Kihagy és kényszerít, hogy én kiáltsam át a túlsó partra mindenki jajszavát, azokét is, akik már nem kiáltanak.
Küzdök, kapkodok szavak után hogy elbírjam. Kínlódva vergődik az agyvelőm, vérzik és kiég, üres lesz, aztán újra zsúfolódik. Meddig írjak még?
Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek-e, mint én? És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek - én a mások jajszava is

Július 2.

Az embereket megállítják az utcán. Elő a pénztárcával.
A forradalmi kormányzótanács 91-ik rendelete életbe lépett: "Az Osztrák-Magyar Bank 50, 100, 1000 és 10.000 koronás bankjegyei folyó évi július hó 1-től kezdődően forgalomképességüket elvesztették. Aki ezentúl fizetésül felhasználja, elfogadja, vagy fölváltja, forradalmi törvényszék elé kerül. A kiszabandó büntetésen felül a teljes birtokában talált összes ilyen bankjegyek elkobzás alá esnek. A feljelentőt jutalmul az elkobzott összeg értékének fele része illeti"
Detektívek cirkálnak és önkényesen koboznak a kószáló vörös katonák is. Szuronyt szegeznek: - Elő a pénztárcával! Ki a zsebből! Tilos a kék pénz! - ha elszedik az Osztrák-Magyar Bankjegyeit. Egyik-másik emlékül a tárcát is megtartja. De a fehérhátú pénzt röhögve visszaadják.

A vörös plakátok pedig csak hirdetik a falakon: "A szociális termelésből fakad a jólét:" A tanácsrendszer, miután az állampénztárt, a páncélszekrényeket, magánlakásokat és a fiókokat kitermelte, hozzáfog a zsebek kitermeléséhez.
A marxizmus, mint ahogy nem bírta el politikai koncepciója megvalósulását, nem bírja el gazdasági koncepciója megvalósulását sem. A kormányzótanács az aprópénzhiányt akarta megszüntetni. Vas húszfilléreseket rendel hat budapesti lakatos műhelyben. És egy darab húszfilléres előállítása 1 korona 40 fillérbe került.
A pamflet-teória összedől a napvilágon. Politikai megvalósulásából soha nem látott zsarnokság és gyilkolás lett, a gazdaságiból csőd és rablás.
A zsidók már napok óta suttogták - érvénytelen lesz a kék pénz és ijesztgették az embereket. Ma reggel virradattal kimentek az asszonyaik az Ipoly hídjára és megállították a falvakból beporoszkáló batyus parasztasszonyokat.
Egy túlparti anyóka jött be az udvarba, mesélte, hogy a zsidó asszonyok mégis jó szívvel vannak a néphez. Felolvasták a hídnál az új törvényt a kék pénzről. Aki vissza nem fordult, azét szívességből ki is cserélték, hogy forradalmi törvényszék elé ne kerüljön. Neki is adtak egy kék ezresért három darab 200-as bankót. Igaz, hogy fehérhátú és az ura nem szíveli a házban, de hát a katonák úgyis elszedték volna az utcán, ez is jobb a semminél.

Huszár Aladár benyitott az ajtón. - Mi történt? Valami baj van?
- Nem, semmi. A feleségét kereste. Tanácskoztak egymással, aztán visszatértek. Éreztem rajtuk, hogy látják a nyugtalanságot a szememben.
- Az Ipolyon túlról átjött egy megbízható kocsi mondotta Huszár Aladár.
- Azon átszökhetnék... Már nem kell hát töprengenünk. A véletlen határozott.
- Nincs jogunk, hogy visszatartsuk. Odaát biztosabb. És könnybe lábadt az ő szemük is.
Huszár Aladár elment, hogy felhajtsa a kocsit. Én pedig összecsomagoltam szűkös poggyászomat. Lassan ment. Minden kis holminál- eszembe jutott valami, éreztem minden mozdulatnál, hogy még beteg vagyok. Hol húzom meg magam estére. Búcsúzni jó barátoktól, újra menni elfelé az otthontól, újra kopogtatni idegen ajtókon. Védelmet kémi csehektől.

Összerázkódtam. Meddig tart még, meddig bírom? Mikor elkészültem a csomagolással, leültem egy székre és visszatartottam a lélegzetemet. Erősen akartam gondolkozni azon, hogy hát mit is fogok tenni. Pénzem alig van. A cipőm is rongyos. De azért mégis el kell jutnom valahogy Nyitrába.Onnan Bécsbe lehetne kiszökni. És ha meggyógyulok, talán dolgozhatnám. Talán...Szeged... Úgy elfáradtam, míg végiggondoltam.
Dél lett... délután... Huszár Aladár nagy zajjal jött. A szeme nevetett.
- Velünk marad! - Elment a kocsi, nem találtam meg. Döntött a sors.
- Itthon maradsz, minálunk - szólt halkan a felesége. . A végzet kocsija elment. Ezóta ki tudja merre jár. Talán jót jelent, talán azt jelenti, hogy már nem tart soká.
- Ha a rossz napokat együtt éltük át, - mondotta Huszár Aladár - szeretném, hogy a jó napunk is közös legyen.
Összemosolyogtunk. Most már mind a hárman tudtuk, hogy a szenvedés erősebb kapocs tud lenni az örömnél.

Július 3-4.

Házkutatást várunk. Mindent el kell tüntetnünk ami veszélyes lehet. A feljegyzéseim... Soká töprengtem. Aztán két befőttes üvegbe csempésztem az írásokat. Lekötöttem pergament papirossal. Mikor besötétedett, elástam a kertben. Az ég borús volt a fejem felett. A föld kemény és száraz az ásó alatt. Csak az utcalámpa halovány kévéje világított a sötétben. Valahány őrjárat lépése kopogott odakinn, a palánkhoz lapultam. Aztán megint görögtek az aszott kis rögök. A föld sima lett és titoktartó.
Az éjszakai csendben megindulhattak a fellegek a Tátra felől. Átjöttek a hegyeken. Lassú cseppek kezdték verni az ablakomat. Egyre több csepp lett. Lucskos ezüstjük csengeti az ereszben, csurgott a ház körül, dobolt a fák levelén, ömlött, mint a híg érc az ablak üvegén.

Félálmommal játszott a víz ezer hangja. Szinte hallottam a szomjas kis kert mohó kortyolgató ivását. Szinte éreztem magamon a sorvadó fák boldogságát, az eltikkadt, kiégett messze földek megkönnyebbülését.
De a fellélegzésen azért mégis szüntelenül valaminő lappangó aggodalom kúszott át. Egyszerre, mintha egy ütés érte volna belülről a homlokomat. A feljegyzéseim! Kinn a földben. Felugrottam és sokáig hallgatództam az esőbe. Ha átszivárogna a víz az arasznyi rétegen, ha beömölne és elmosná az írást. Azt a fájdalmas borzadást éreztem, amit akkor érez az ember, mikor
hideg éjjel egy kedves halottja sírját először veri az eső.
Szétszaggatott szegény írásom. Az első lapok, ha élnek még, ott bujkálnak valamerre a megjelölt városban. A többi a kövesdi kéménykürtőben és itt kinn a föld alatt.

Csak egy bujdosó írás, semmi más. De mert a fájdalom túléli benne a maga határolt óráját, mert benne egy ember szenvedésén át halványan, de mégis egy nemzet kínja tükröződik, azért kívánom, hogy megmaradjon és mondjon el mindent azoknak, akik nem élték át vagy túl a meggyötört csonka országon jártak azalatt. Talán többet tehetnek odakint a hazáért, mint mi idebenn, de mi többet szenvedtünk és ez a szenvedés a nemzet jövendő ereje. Akik nem élték át, megbocsáthatnak, megalkudhatnak, de mi soha. Őrzői leszünk, hogy el ne felejtse senki, aki él és magyar.
Mi tőlünk minden nap elraboltak valamit, minket minden nap megaláztak. Minket tanított ki a végzet, hogy őrszemek legyünk. Ha elmosódnak az írásom betűi, soha többé nem lehetnének újra önmaguk. Amit írtam, annak a betűi a szívem dobbanásai voltak, a szenvedésem a haragom magányos hördülése, a reménységeim ezer szárnytörése. Ilyet csak egyszer lehet átélni, ilyet csak egyszer lehet leírni.
Ezért hallgatództam ki nyugtalanul a viharba, ezért lopództam virradattal az udvarkert felé. Az eső még esett. Az eresz szegletéről nagy ezüstfonálban még csurgott a víz. Az aranyjávor, mint egy fiatal mén rázta aranyló sörényét a záporban. Aztán ébredt az utca. Dél fele kisütött a nap. A kertben bújtam meg, míg a házkutatók a szobákban jártak. Az aranyjávor megszáradt a napban és a föld megszáradt az írásaim fölött.

Július 5.

Mindenki mondja, hogy Balassagyarmat a semleges zónába tartozik. Mára várják katonai kiürítését.
Az emberek izgatottsága már nem bír magával. Zsebre dugott kézzel ődöngenek az utcákon. Munka nincs, élelem nincs. Az üzletek, még a gyógyszertárak is üresek. Jajgató asszonyok verődnek össze a szegleten. A túlsó partról pedig még egyre dörömbölnek a megrakott kocsik. Szép régi bútorok, ágyneműk, lószerszám, ódon családi képek tornyosulnak a szekereken. Lisztes zsákokon leszaggatott selyemfüggönyök között egy zenélő óra hevert és a lelke zöngött a rázás szerint. A híres Balassa óra! - mondotta Huszár Aladár - ezt a kékkői várból hozták.
Birkanyáj hömpölygött, katonák jöttek énekelve, sertések, marhák. Hajtották a dagadó tőgyű svájci teheneket a vágóhídra.

A nép sötéten, zúgolódva nézte a fosztogatókat. Könyvtárakkal kövezték ki az országútokat, mondotta egy fiatalember az ablak előtt. - Csupa rablott holmi. - Az ácsorgók szitkozódva rázták a fejüket. - Tönkretették az egész Felvidéket. Nemcsak az uraktól rabolnak ezek!
- Hát ez kié lesz? - kiáltotta egy öreg paraszt. - Hogy kié lesz, - mondotta egy úri arcú rettentően kopott ember és cédulát lobogtatott. - Ide hallgassanak! Megmondja: "A vörös katona tízparancsolata. 10-ik parancsolat: Ne vedd el a gazdagnak házát, ökrét, földjét, ékszerét. Bízd ezt a tanácsköztársaságra."
Az emberek lelke nagy átalakuláson ment át. És túl az Ipolyon is mindenütt így fordultak meg a lelkek, fel Zólyomig a rövid vörös uralom alatt.
Az előrenyomuló vörös hadseregben a falvak és városok a magyar felszabadítót látták. Aztán rövid pár hét elég volt, hogy ugyanaz a nép megátkozza a vörös seregeket.

A szocializmus álmodói között voltak nagy és önzetlen lelkek, de Magyarországon álmuknak még a nevét is gyűlöltté tette a megvalósulás. Szocializmus, kommunizmus, proletárdiktatúra, - olyan szavak azok, melyek a magyar nép lelkében borzalmat és irtózatot fognak kiváltani időtlen időkig. Szabad férfiak rabláncai, asszonyok kétségbeesései, gyermekek rémei ezek a szavak, melyekkel még tegnap az emberiség boldogságának a beteljesülését hirdették.
Az álmodók másként gondolták. Álmuk a "Kommunista kiáltvánnyal" dőlt össze és az álom elorozott szárnyait felhasználta a zsidó faj világuralmának megteremtésére. Marx Károly ennek a fajnak volt egy kései prófétája. Utódja azoknak, akik Júdea földjén népüknek előírták az útját. A "Kommunista kiáltvány" a zsidó nép világuralmának a programja!
Ennek a népnek prófétái, vezérei, királyai, papjai, bírái, bölcsei, vénei és írástudói évezredeken át hitté érlelték azt a kinyilatkoztatást, hogy Izrael az Úr választott népe. A zsidóság vérében vérré változott, csontjaiban megcsontosodott, agyában agyvelővé lett a biblikus szózat:
"De egyedül a ti Atyáitokat kedvelte az úr. Titeket választott ki ő utánuk minden nép közül."

Hatalmas vallási politikusoknak, a prófétáknak fanatikus fajszeretetében fogant nemzeti jövendölései az emberiség veszedelmére, a zsidó nép elkerülhetetlen sorsává lettek:
"Az idegenek megépítik kőfalaidat és királyok szolgálnak neked."
"És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel-nappal be nem zároltatnak és behozzák hozzád a népek gazdagságát és királyaik is bevitetnek."
"Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgál, elvész és a népek mindenestül elpusztulnak." (Ézsaiás 60. R. 10.)
A zsidóságnak nem kellett sem képzelet, sem lángész az útra, csak szívós, kíméletlen akarat kellett, hogy a roppant jóslást megvalósítsa. Ezen a megvalósuláson dolgozott évezredeken át valamennyi zsidó, aki a földön élt és él. Tudatosan vagy öntudatlanul de ezt szolgálták közöttük a jók is, a rosszak is és vérük titokzatos parancsára többnyire azok is, akik felvették a keresztények hitét.

Aztán eljött a kor, mely kedvezett nekik. A XIX. század új szobrot emelt az arany borjúnak. Az arany a zsidóságé lett és ez lett az első beteljesülés. A kürtök és trombiták, melyek egykor fegyverek nélkül ledöntötték Jericho falait, életre keltek újra. És a biblikus lármakürtöket a zsidóság szája fújta, - a sajtó és a propaganda feletti uralom volt a második beteljesülés... Új birodalom támadt a földön a népek országai felett. Az arany és a papír birodalma, melynek uralkodója, törvényhozója és papsága a zsidóság volt. És idegenek megépítették kőfalait és királyok szolgáltak néki... de a birodalomnak rabszolgái és hadseregei még nem voltak.
A zsidóság új prófétái ekkor kisajátították lánglelkű, nagy emberbarátok évszázados gondolatát a szocializmust. Megsemmisítették benne az ideált, helyébe tették a materializmust, megfojtották benne a szeretetet, helyébe tették az irigységet és az osztálygyűlöletet és - megteremtették birodalmuk népét és katonaságát a - proletárt.
"Világ proletárjai egyesüljetek!" hogy a választott nép számára megvalósítsátok az ősi jóslatot.
De a világ proletárjai Magyarországon a vér fátyolán át meglátták a valóságot.

Július 6.

Jönnek. Valaki mondta és egyszerre befutotta a várost, kivirágzott minden kicsi házban.
Jönnek... iszonyodva hányszor mondtuk ezt a szót kilenc szörnyű hónap óta. Jönnek a frontokról a katonáink és nem védik a határokat! Jönnek a franciák, a csehek, oláhok, szerbek! Jönnek a kommunisták, vörös katonák, házkutatók, rekvirálók, detektívek. Jönnek a terroristák! Aztán megint mondtuk: Jönnek az oláhok.
És most egyszerre újra születik a szó és szép lesz és nagyszerű. Jönnek a magyarok Szeged felől! Mindenki mondja. Napok kérdése...
A vörös sajtóból fröccsen a düh. Közönséges durva hangon tajtékzik, az antant és Bethlen István gróf ellen, mert értesülései szerint megszállt területen is, Bécsben is magyar fehér gárdákat toboroznak. De azért a Népszava szerint: "A szegedi operett kormánynak nincs ereje még arra sem, hogy a burzsoázia csőcselékét megszervezze, nincs hatalma még arra sem, hogy huligánokból, brávókból, a kloáka csőcselékéből fegyveres hatalmat teremtsen a maga sötét céljai megvalósítására..."

Jóformán semmit sem tudunk, azt sem tudjuk, hogyan jutott ide a hír és mégis mondjuk egymásnak: - Jönnek...
Mikor beesteledett, odakint járkáltam a kicsi udvarkertben. Egyszerre felegyenesedett valaki a vetemények közül. Gergelyné, a kocsis felesége megszólított: - Tessék mán mondani, mi történik?
Váratlanul ért a kérdés, szinte önkénytelenül feleltem: - Jönnek a mieink! Szeged felől megindultak a magyarok...
Az öregedő asszony erősen a szemembe nézett, - mintha meg akart volna bizonyosodni. Látszott rajta, hogy szólni szeretne valamit. Aztán összekulcsolta két kérges kezét és azoknak az alázatos, megható testtartásával, akiknek nincsen saját szavuk, nyugodt hangon mondotta a paradicsombokrok, a hagymák és petrezselyemágyak között az esti csendben:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.

 

Július 7.

 

Milyen hosszú tud lenni az út egy karosszéktől az ablakig. Lassan húztam lábamat és a napsütésben a bot kampóján olyan szokatlan és halvány volt a kezem, mint egy idegen dolog. Minden meglepő és furcsa lett. Az utca képe tágas nagy messzeségnek rémlett. Szerettem érezni az arcomon a napot.
Odakint doboltak. A kertekből, mint a szöcskék ugráltak elő a gyerekek. Hírszerzők. Fitos orrú kis ellenforradalmárok.
Tanárok, hivatalnokok, vasutasok gyerekei. Az ablakokból asszonyok dugták ki a fejüket és átköszöngettek egymáshoz. Egy paraszt cselédke, mint egy fiatal nevetés himbálódzva színesen jött az Ipoly felől.
A dobos a mi utcánkba ért. Unottan verte a dobot, aztán várt, körülnézett. Senki se jött. A gyerekek az arcukat fintorgatták a háta mögött. Rekedt hangja szaggatottan, mint a buborékokat fújta, a szavakat a levegőbe:
Közhírré tétetik: Először... akinek szeges drót, ásó, kapa van a birtokában, az szolgáltassa be déli 12 óráig a városházára. Aki ezen rendeletnek haladéktalanul eleget nem tesz, az forradalmi törvényszék elé állíttatik. - Három száraz dobszó verte le a hangot.

 

A kis cseléd ide-oda ringatta a csípőjét és szemtelenül kiáltotta: - Tyűha, de meg vagyunk ijedve, tíz évre terjedő halálbüntetés!
- Mindjárt beviszlek! - mondotta a kikiáltó.
- Húsz évre terjedő akasztás. Jó éjszakát, Vince bácsi. - Az asszonyok nevettek, a gyerekek megint úgy ugráltak, mint a szöcskék. A dobos vállat vont. És déli 12 órára csakugyan be is szolgáltatott Nógrád vármegye székhelye három ásót a direktóriumnak.
Frank elvtárs kijelentette, ha a visszavonuló vörös hadsereg mögött bemerészkednének a csehek: "utolsó csepp vérig fogja védelmezni a várost". Az utolsó csepp vér alatt az elvtárs természetesen a mások vérét értette. A katonák dühbe jöttek, mikor ezt meghallották és dühükben lecsapkodták a városháza előtt a földre a puskát: "Előbb előre hajtottak, aztán vissza" - és rettentőn káromkodtak. Frank elvtárs megijedt. Közben valószínűleg a három ásó is eszébe juthatott és lemondott a hősi védelemről.

 

A katonákat már hiába biztatja a kormányzótanács "A vörös hadsereg minden katonájához" intézett kiáltványában: "A proletár haza érdekei most nem azt parancsolják nektek, hogy előre menjetek. Még nagyobb áldozatot követel, hogy hagyjátok el a diadalmas csatában elfoglalt területeket." Hiába ígéri, hogy küzdelmük mégsem volt céltalan. "A csehszlovákoktól elfoglalt területek helyett a proletár haza megkapja a jóval termékenyebb és nagyobb Tiszántúlt"
A katonák hátizsákjukkal kis csapatokban csak egyre jönnek a túlpart felől és hajtják maguk előtt a sok rablott marhát. Frank elvtárs is szervezi a túlsó part kiürítését. Leginkább a kastélyokat ürítteti ki. Gróf Keglevich ipolykürti kastélyát és a kékkői gróf Almássy várát sietve rabolják a vörösök. Balassagyarmaton még tétováznak. A direktórium nem tudja, semleges zónába esik-e a város vagy továbbra is a Tanácsköztársasághoz tartozik. A kormányzótanácstól, úgy mondják, alig jön hír. A falvak izgatottak. Docsókeszi községben agyonverte a nép a propagandaszónokot. Sorozásról nem mernek többé beszélni. Majd ha megérkeznek Pestről a leninfiúk.

 

Sajátságos nyugtalanság van megint a levegőben. Sok kocsi jár a csendes utcán. Falusi arcú, gondtelt emberek ülnek a kocsikban. A túlsó part jön át elintézni ügyes-bajos dolgát, mielőtt le találna zuhanni a cseh sorompó és kettészeli újra Nógrád útjait.
Ennek a sorompónak a zuhanása számomra is jelent valamit. Most még átjuthatnék az Ipolyon, a cseh megszállás elömlene felettem és én túl lennék a vörös ország határán. De a józan ész szerint június 28-ikán anélkül, hogy akkor tudtuk volna, eldőlt minden tanácsköztársaság sorsa,
Versaillesban aláírták Németország küldöttei a szörnyű békét. A spartakisták, Leninek, Kun Bélák terve ott kezdett omladozni és a német nép bukásában nagyobbnak mutatta magát, mint ellenségei a győzelemben.
Láttam a hű és hősi népet, mikor elhozta fegyvereit a Kárpátok alá, láttam a német katonasírokat a Duna mentén, az erdélyi határon. Láttam őket hatalmasan és sebesülteit, de mélyebb hálával soha sem gondoltam a német népre, mint mikor a győztesek győzelmével szemben az ember győzelmét írták fel a szörnyű béke alá. A világháborút az antant döntötte el: a világforradalmat Németország döntötte meg. Az antant legyőzte Németországot, a világanarchiát Németország győzte le.

 

A józan ész szerint... De ha mégis nyújtani bírnák a vörös uralom napjait? Ha hónapokról lenne még szó?
Azok, akik menedéket adtak, szűkre szorított kis otthonukban helyet adtak nekem, megosztották velem kifosztott éléskamrájuk megmaradt készletét, most is tartóztatnak.
- Várjunk, van még idő határozni - mondotta Huszár Aladárné.
- Ha valami jó alkalom kínálkoznék, - szólt közbe a férje. - Egy megbízható kocsi, amelyik átvinné az Ipolyon.
A szenvedések nehéz hónapjai úgy összekapcsoltak, mint a testvéreket.
- Döntsön a véletlen.
Az elodázott elhatározásra egy kis megkönnyebbüléssel folytattuk a napot.
Mikor alkonyodni kezdett az Ipoly felett és az emberek visszabújtak házaikba, hosszú hetek után megint átléptem a küszöböt.

 

Lassan mentem, a botra támaszkodva. A folyó felett könnyű szél fújdogált. A füzek, mint ezüstzöld madarak ittak a vízből és a szellőben meg-megberzengették fénylő tollukat. A földekről emberek jöttek hazafelé. Kapát hoztak a vállukon. Az esteli harangszótól bongott a levegő.
Sajátságos gyöngeséget éreztem és az a gyöngeség valaminő vértezetlenséget rejthetett magában, mert minden, amit láttam, olyan közel jött, minden a szívemig ért. Egy kő, amely a kerékcsapásban feküdt és fehéren csillámlón ketté törött a kerék alatt. Egy kis poros virág az árokszélen. A harangszó és messze lenn a híd, amelyen át kellene mennem...
De nem bírnék. A bot már nem volt elég. A lépésem bizonytalan lett. Huszár Aladárné vezetett. - Hogyan is engednélek. Hiszen még beteg vagy.
A nap lement a honti hegyek felett. És mintha a napszállta mögött nyitva maradt volna az égen egy kapu, a felhők között tündérkert látszott a mennyek magasán. Lázas, beteg napok négy szűk fala után a rég nem látott szépség. Rejtélyes Ipoly menti alkonyat. Túl a nap kapuján óriás lila kék, rózsaszínű hortenziák. Egy kert virágzott fenn az égen. Virágzott... elvirágzott.
Az utcánk szegletén leselkedőn ácsorgott az örökös börtönőr. Egy vörös katona.

 

Július 7-10.

Napokig el lehet élni egy szóból, melyet az ember halkan mondogat magának. Közben lassan kopni kezd a szó. Semmi se történik. Aztán földre ejti az ember a szót, amelyet a tenyerében magával vitt egy darabka úton, mint egy kis fénylő kavicsot.
Vége... úgy mondják, nem is volt igaz. És megint gondolkozni kell, hogy vajon mire kellene még várni. Mert várás nélkül nem bírja el az ember az életet.
Odakinn a város is vár. Még mindég nem tudja a sorsát. Fegyveresen kószálnak az utcákon a vörös katonák. A Felvidékről idesereglenek a menekülő direktóriumok és lakást rekvirálnak maguknak a házakban. Női detektívek érkeztek Budapestről. A megugrott losonczi direktórium is Balassagyarmaton helyezkedett el. Feje, Szíjgyártó elvtárs parancsol, terrorral fenyegetődzik. El akarja csapatni az eddig megtűrt hivatalnokokat. Fenyegetődzik, hogy minden burzsoá családnak, akárhány tagból álljon is, csak egy szobát engedélyez. Rekviráltat! Most már nem részleteznek többé. Mindent el kell venni a burzsujtól! És viszik a szegény kis emberektől is. Parancs jött. Hatvan vágómarhát kell felhajtani Budapestnek. A fejősteheneket se hagyják meg.
Sötéten morognak az emberek. Élelem nincs. A kormány kikapcsolta Balassagyarmat élelmezését. Semleges zóna... A pék napok óta nem süt kenyeret. Senki se akar fát fuvarozni. A só teljesen kifogyott.
Egy parasztember egy kiló sóért két pár csirkét kínált. De kétszáznegyven koronáért nem adta, volna. Pénzért egyáltalán nem kapni többé semmit. A vasárnapi ebéd egy törülközőbe és egy lepedőbe került. Cserekereskedés folyik. A pénz eltűnt a forgalomból.

A kormányzótanács hiába rendelte el büntetés terhe alatt, hogy akinek kék pénze van, az tartozik a helyi pénzintézetnél kilenc nap alatt beváltani. A balassagyarmati Népbanknál Nógrád lakossága részéről eddig 20 korona folyt be... A parasztok eldugják a pénzüket és mondják: - Minek adjuk a bankba, ha úgy se ér már semmit, inkább a mi ládánk fiókjában ne érjen semmit.
Egy gyarmati lakos tojást akart venni valamelyik faluban.
- Vigye az úr a fehér hasú pénzét. A kétszáz koronájáért se adok egy tojást, de ajándékba kaphat egyet. A minap egy katona dühében felragasztja a falra a zsoldba kapott fehér pénzt. Úgy se adnak érte semmit. A parasztok nevetnek magukban. A termésüket eldugják. Sorozásra se mentek, a pénzüket se adják Kun Bélának. A propaganda-szónokokat pedig, mint ahogy mondják: "Lepedőben küldjük vissza a kormánynak."
Azóta 300 korona napidíj mellett nem lelkesítenek többé a budapesti zsidó agitátorok a proletárdiktatúráért. A közoktatási népbiztosság hirtelen elrendelte, hogy a falvakban ezentúl a tanárok, meg a tanítók szónokoljanak...
A szomszéd szobából hangok hallatszanak. Vasutasok, postások, egyszerű kisemberek megint gyakrabban surrannak be a hátulsó ajtón. Tanácsot jönnek kérni, mesélgetik a híreket.

Kassára bevonultak újra a csehek ... de az oláhok nem mozdulnak a Tiszától, hiába ígérte Clemenceau... A Ludovika hős növendékei utolsó percben megmenekültek a haláltól. Javítómunkára ítélte őket a vésztörvényszék ... Ez Romanelli érdeme. Állítólag ő szabadította ki börtönükből Perényi Zsigmond bárót, Pekár Gyulát, Okolicsányi Zoltánt és hazafias társaikat, kiket a június 24-iki ellenforradalom szolgáltatott ki a kommunistáknak.
Egy mély szomorú hang beszélt:
- Tizennégy ellenforradalmárt halálra ítéltek Budapesten... Kiballagtam akis udvarkertbe, de ott se bírtam lélegzeni. A fák mozdulatlanul álltak. A föld forró volt és felette remegett a levegő, mint szabad tűz felett a lomb. Elfáradok a mozdulatlanságban. Mindig csak a könyvtárszoba ablaka és az udvarkertben a palánk töve. És a valóság mellett a teória. Könyvek, a szocializmus egész kis irodalma vándorolt már át a kezemen.

Marx Kapitálja, aztán Lenin: könyve: "Az állam, és a forradalom", Trockij, Bucharin, Liebknecht, Kautsky.
Marx mondja: "A filozófiát nem szüntethetitek meg anélkül, hogy azt meg ne valósítanátok". Az övé megszűnhet már megvalósult. Elég volt, különben belepusztulunk.
A nyár növekszik. A kín növekszik. Börtönné lett a forróság. Szabadon járni, a szélnek menni, messze ellátni, ez talán meggyógyítana.
És csakugyan meggyógyított!
Egy órára enyém lett az elérhetetlen part. Átmentem a hídon, melyet azelőtt két felől őriztek a vörösek és a csehek. Láttam a réteket, melyek felett, mikor ide jöttem, hideg tavaszi vizek rohantak dél felé.
Azóta elmentek az őrségek. - A szőlőhegy elhallgatott. A lövészárkok beomlottak, rozsda eszi a drótakadályokat. És visszazsugorodott medrébe a szép folyó. Csak a parti házakon emlékeznek még a gránátnyomok. Csak a reteken emlékezik a fű. Olyan mély és zöld, mint az elmúlt hullámok.

Egy paraszt szénát kaszált a part felett. A nap sok forró kezével a szénába nyúlt és kifacsarta belőle az illatot. Ezer virág, ezer fű lelke szállt fel körülöttem. Az Ipolyban gyerekek fürödtek. Lejjebb suhancok lovakat itattak. A víz habzott a mezítelen kis testek körül. Az állatok patája gyöngyöket fröccsentett a napba. Egyszerre megakadt a szemem. A város felett a megyeházon egy fakult vörös zászló lobogott. Mindég ott volt. Annyiszor láttam messziről és most mégis kiújult a tudatomban és elviselhetetlenné lett. A paraszt már nem kaszált. Csak annyit kaszált, amennyi neki kellett, egy suhintással se többet. Ő is a vörös zászlót nézte. A nap a honti hegyek élére szál át. Az ember árnyéka megnőtt az alkonyatban. Egy óriás kaszás beért a városig.

És odabenn a városban ép ilyen tétlen a másik. A szürke kishivatalnok az íróasztala előtt. Parancsok zuhognak rá. A proletárdiktatúra hol elcsapja, hol visszakényszeríti őt, mert nem megy nélküle és... véle se megy. Hiába minden. A hadügyi népbiztosság rendeletbe adja, hogy: "kényszermunkára fogja kötelezni a renitenseket:" De az ellenforradalom szürke névtelen hősei, a magyarság mostohafiai, tovább szabotálnak végig ezer hivatalban. Nem dolgoznak az idegen fajú zsarnok uralomnak.
A paraszt, aki csak annyit kaszált, mint amennyi neki kell és a hivatalnok, aki nem dolgozik. Ezek ketten... És felderengett. Ha senkise segít, ha a bécsi ellenforradalom és Szeged ezután sem bír megmozdulni, a tétlen kaszán, az üres kis aktatáskán mégis el kell buknia a bolsevizmusnak.
De mikor? Meddig várjunk még? 

Július 12.

Lassan fordultak be az utca szegletén. Fontoskodva beszéltek. Megálltak, vitatkozni látszottak. Szovjet sapka volt a fejükön és a meleg dacára bőrkabátot és fekete lábszárvédőt viseltek. Ekkor vettem észre övükben a kézigránátot. Állatias, sötétszemű, fegyencképű legények voltak. Beszéd közben heves mozdulatokat tettek a levegőben. Az egyiknek fekete szőrös volt a keze, szép gyűrű volt az ujján. Hol vette? És összeborzadtam...
Napok óta jönnek. Egyre többen lesznek, mióta az antant Balassagyarmat kiürítését követeli. A kiszolgáltatott város remegve hallgatódzik éjjel, ha szeges csizmájuk végigkopog a kövezeten, iszonyodva mered rájuk a kapuk aljából, a függönyök mögül. Nevettek odakinn. Tátott szájjal, közönséges csukló nevetéssel: Utánuk néztem. Ahogy lassan emelgették a lábukat, láttam a szegeket a cipőjük talpán. Vajon hány embernek tiporták már össze az arcát?
leninfiúk... kiszabadult rablógyilkosok, mindenre kész gonosztevők! És ezekkel az emberekkel tartja fenn magát a proletár diktatúra. Ezekkel szedetik a túszokat. Ezeket ülteti bíráknak a bolsevizmus a vésztörvényszékek asztalához. Ítélnek és késedelem nélkül akasztanak.

Minden szabad nekik. Parancsnokuk egy Cserny nevű tengerész, aki a háború előtt bőrmunkás volt. Autója szüntelenül száguld Budapest utcáin.
Többen leírták előttem.
Állandóan puha nagy sportsapkát visel és mélyen a fejére húzza. Ujjas angol vadászmellényben jár. A nyaka köré selyemsálat kanyarint. Az arca beretvált, szemében a prédáját lenyűgöző vérszomjas macskafajnak sóvár, puha tekintete van. Vörös keze rövid ujjain sok aranygyűrű fénylik és erősen parfümözi magát. Egész megjelenése olyan, mint mikor egy urasági inas felöltözik a gazdája ruhájába. Röviden tárgyal, hírtelen végez áldozataival és azután... órák hosszant elácsorog a Parlament művészi freskói előtt. Szentimentális és kegyetlen. Dorombol és marcangol.
Úgy mondják, ez az ember még a cattaroi tengerészlázadás idején került összeköttetésbe Károlyi Mihállyal. A lázadás után Budapestre menekült. Pénzt kapott és pártfogói kiszöktették tanulmányútra a bolsevista Oroszországba. Szamuellyt egy moszkvai agitátorképző iskolában ismerte meg. Az októberi forradalom után már Budapesten volt. És Károlyi egész uralma idején zavartalanul lázított a tengerészek között. Március 21-ikének éjjelén a fosztogatásokat ő vezette. És azóta a főváros éjszakáinak szabad gazdája ez a haramia.

Július 13.

Ha valamelyik városban elfogy a kenyér, a forradalmi kormányzótanács azonnal küld - propagandaszónokot. Vas Soma elvtárs megérkezett.
A vasárnapi járókelők megálltak a városháza előtt. Kevés ember verődött össze. A falvak már nem hallgatják meg a budapesti szónokokat. Vas Weiss Soma elvtárs megjelent a városháza erkélyén. Egyszerre ott állt a vörös zászló mellett. De hiába lázított, hiába fenyegetett. A hallgatóság fásult és közömbös maradt.
Egy munkás felkiáltott hozzá: - Kenyeret adjanak!
A szónok tűzbe jött: - Most nem arról van szó, most a proletárdiktatúra fennmaradásáról van szó. Nem tűrjük az ellenforradalmat!
- Hát a kenyér ellenforradalom? - süvítette a közbeszóló.
- Ne zavarogjon elvtárs! El fogjuk tiporni az ellenforradalmat. Ki fogjuk irtani. Fel fogunk akasztani minden burzsujt.

És ha ebben a Tanácsmagyarországban nincs elég akasztófa, fogunk termelni akasztófákat. Igenis, elvtársak, fogunk termelni.
A közbeszóló káromkodott. Valaki cigarettára gyújtott, a legtöbben morogtak: - Elég volt! - Vas Soma elvtárs azonban tovább beszélt. Senki sem figyelt rá, az emberek zsibongtak: - Akasztófákat akar termelni... Faiskolákban... nevelni, formába nyesni... Ez legalább programot adott.
És csakugyan annyi rombolás után, Kun Béla szónoka leszegezte a magyarországi szocialista termelés egyetlen alkotó programpontját. Akasztófákat fognak termelni...

Július 14-20.

Pörög a diktatúra pokolgépe. Valami töredezik benne.
A munka megállt. A termelés megszűnt. Az éhínség növekszik. Elégedetlenek a hű munkások is. A visszaparancsolt vörös hadsereg erjed a bezárt kis országban, elszéled vagy rabol. Foglalkoztatni kell. Új rablási területekre van szükség. Új éléskamrára. A kormányzótanács elrendelte az általános mozgósítást!

Kun Béla Clemenceauhoz intézett legutóbbi jegyzékére, melyben a csehek elleni offenzívájának beszüntetése fejében ígért Tiszántúl kiürítését sürgette, megérkezett a felelet:
Kun Béla, Budapest. - Válaszul a rádiótelegrammra, amelyet július 11-iki keltezéssel Önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést."
Egy pillanatra elnéztem a távirat szövege felett, ki a semmibe. Mennyi vérfolt és gyalázat és mennyi szenvedés maradt volna ki az emberiség történetéből, ha a győztes hatalmak, ahelyett, hogy Smuts tábornokkal ajánlatokat küldjenek Kun Béla rablógyilkos szövetkezetének, ahelyett, hogy Clemenceau úr útján hónapokon át levelezzenek velük, kilátásba helyezve a tanácskormány meghívását a békekonferenciára, ilyen hangú üzenetet küldtek volna az első órában. Az elöntött vér, az embertelen kínok azoknak a fejére száll, akik alkudozni akartak ott, ahol a lelkiismeret, a becsület és irgalom nevében alkudozásnak helye nem lehetett.

Most már világos. A győztes nagyhatalmak nem saját proletáriátusuk nyomására álltak szóba Kun Bélával, mert hiszen akkor ez a kényszer ma is fennforogna, hanem azért, mert lemondott annak az országnak a területi integritásáról, amelyhez semmi köze sem volt.
És ezt a szégyenfoltot nem lehet többé eltörölni. A rideg hangú elkésett jegyzék, hatalmas és győztes államok lealacsonyított méltóságán már nem segít. Kun Béla felelt. Válaszának hangja kihívó és ironikus. Alig burkoltan vonja kétségbe Clemenceau szavahihetőségét és tehetetlennek csúfolja őt az oláh királysággal és cseh köztársasággal szemben.
A városi házak falát újra kiverik a mozgósítási parancsok. A falusi kikiáltók pedig járhatnak utca hosszat és újra dobolhatnak.

Óriási plakátok jelennek meg. Egy tátott szájú tengerész rohanó alakja. A feje fél méter, két karja lehet három is. A kezében maga felett vörös szöveten viszi rohanva a szót: Fegyverbe!
És mialatt a tengerétől megfosztott csonka kis Magyarországban szétrohant ez az ijesztő plakáttengerész, Kun Béla odafüttyentett a békekonferenciának. "A 150-es bizottság" ülésén egyik kezével meghúzta a diktatúrája felett a vészharangot: "A proletariátus Magyarországon most krízist él át!" a másik percben pedig megfújta a győzelmi harsonát: "A Magyarországi Tanácsköztársaság ma hatalmi tényező, olyan, amilyen Magyarország azelőtt sohase volt! Clemenceau legutóbbi sürgönye is azt bizonyítja . "
Mindenkinek mondott valamit, de hetvenkedő hangja alól hallatszik a foga vacogása.
A bajor tanácsköztársaság meghalt, a német-osztrák tanácsköztársaság nem bírt megszületni. - Az orosz szovjet seregek nem segítenek. És Magyarországon itt van mindenütt és mindenben a nagy ellenség, a vérző ellenforradalom. Ott van a kaszapengén a fenőkő alatt, a sorozó helyek kongó ürességében, a hivatalos szobák élettelen íróasztalán, a mozdulatban, mely elrejti a kék pénzt, és visszadobja a fehéret, minden evezőcsapásban, mely Szeged táján átszeli a Tiszát.

A diktatúra kapkod, hogy megfogózzék. És utolsó mentségül belekapaszkodik a világforradalom reménységébe, ami végeredményben egész politikájának az alapja volt. A Tanácskormány szózatot intéz a világ proletárjaihoz. Felhívja, hogy az oroszországi és a magyarországi tanácsköztársaság mellett tüntető tömegsztrájkjukkal, július 20-21-ikén proklamálják a forradalmat.

Július 21.

A forradalmakat kezdődésnek, ifjúságnak és virradatnak nevezik az emberek. Pedig a forradalmak nem reggelek. Nem a keletkezés káosza, nem az új kor legelső órája teljesül, hanem az elöregedett kor rémlátó, bomlott utolsó órája, melyben eltorzul az idők arca.
Nem virradat ez! A forradalom a lezáruló kor éjféli haláltusája, melyben véren és halálverejtéken át csak ködszerűen dereng a jövő víziója.

A forradalomban meghal az elöregedett kor. És mire a szürkület zűrzavara elmúlik és mire reggel lesz, mindig újra gyerek lesz az ember és autokrata erő fogja kézen és vezeti vissza a rendbe, a törvénybe, a templomba, hajnali misére, Isten színe elé. Aztán következik el a kor ifjúsága. Álmodó idealizmus, szabadságharcok, művészetek ideje. A kor virágot szed, szánt, kaszál, dalol és követi kedvese lépte nyomát. Aztán jönnek a kor férfiévei. Ipart, kereskedelmet teremt és hajóra száll, felszedi horgonyát és tengereken túlról hozza el kincseit. A kincsek nőnek, halmozódnak a feleslegek és kevesek kezébe összefutva, milliók nyomora fölé emelkedik az arany.
Baljóslatú sápadt világ mellett jön el az alkonyat. Hervadt virágok erjedt szaga terjed. Fülledt tivornyák, fenékig ürített poharak. Kicsapongó vad dorbézolások, fiatalra festett öreg arcok, gúnyos kacagások órái ezek. A templom harangja már csak időt jelez, a törvény csak az együgyűeknek való, a hagyományok ostoba dajkamesék. Degeneráltak, terheltek, gonosztevők és elmebetegek bomlott agya uralkodik a fáradt tehetetlenek felett. A tisztelet kivész, a kéz mely dolgozott, megáll és az éjféli óra közeleg. Eljön a kiélt korszak iszonyú haláltusája. Vér ömlik a földre, tűz lángol az égnek és a vér és tűz között meghal a kor...
A forradalmak nem hajnalok... A forradalmak éjféli órái iszonyú haláltusái. És mi szegény magyarok, hónapok óta egy ilyen mesterségesen felidézett haláltusának vagyunk a részesei.
A kor lezárul véle, de úgy érzem a szenvedésen túlról, valahol már útban van felénk egy igazi reggel.

Július 22.

Elmúlt a bejelentett világforradalom napja. A vörös sajtó extázisban ír a más népek sztrájkjáról, de közli, hogy a diktatúra forradalmi törvényszék elé állítja azt a magyar munkást, aki 21-ikén fel függeszti a munkát. Ilyen boldog országban, mint amilyen Tanácsmagyarország, nincs többé helye a sztrájknak.
Oroszországban, ahol még nagyobb a boldogság, már ki is végzik a proletárt, ha sztrájkolni mer.
A városban azért mégsem dolgoztak. Máskor se dolgoznak. Minek. A hamis bankóért? És csak vonszolják magukat az éhes alakok a forróságban.

Világforradalom... Ezt a szót mondják ma az utcák szegletén.
Lehetetlenség... agyrém. És ha mégis? Ha az emberiség rossz szellemeinek a hatalma elég nagy lenne, hogy ugyanegy órában küldj ék rohamra a milliókat Istenük, hazájuk, otthonuk és az emberiség egész kultúrája ellen. Vagy, ha csak annyi sikerrel is járna Kun Béla szózata, hogy a nyugati országok proletáriátusa lefogja kormányai kezét és itt még így maradna, hónapokig, évekig, amíg kiég.
A feszült csendbe egy magányos ember jött bele. Sebesen, szép könnyű járással jött, pedig hátizsákja nehéznek látszott. Minduntalan felkapta finom fejét. Kitágult szemében volt valami, ami az őrületre emlékeztet. Körülnézett, aztán megint sebesen ment az Ipoly felé. Egyszerre eltűnt.
Ez az idegen mostanában sokszor megy erre sok alakban. Néha fiatal, néha öreg. Fut börtön és halál elől és Szegedről álmodik.

Géza testvérem két barátja is erre szökött át a folyón. Itt jártak a házban. Szegedre igyekeztek. Nem sejtették, hogy itt vagyok, de testvéremről hírt hallottam. A budai hegyekben bujkál, mint a többiek, akik nem szöktek és még nem rabok. Ők mondták el, hogy Türr Stefánia még júniusban Budapesten járt. Bethlen István grófot és engem keresett, hogy kimentsen bennünket Itáliába.
Most valamelyik este szokatlan időben zörgettek a kapun. Mint egy árnyék állt előttünk a jövevény. Keglevich István gróf abonyi birtokáról menekült. A felesége és a gyerekei is jönnek. Külön kellett szökniük, hogy fel ne tűnjék. Az éhség hajtotta el őket. A gyerekek nem bírták tovább a koplalást. Csak ha a parasztoknak sikerült belopni valamit a saját gazdaságából, volt betevő falat a házban.
Mióta Szamuelly májusban leverte az abonyi ellenforradalmat, siralomház lett az élet. És most megint kezdődik arrafelé a háború. Szöknek hát Ipolykürtre, az Ipolyon túlra, a kifosztott kastélyba. Ott legalább aludni lehet a csupasz földön, amit a csehek is, vörösök is meghagytak nekik.

Emlékszem, Keglevich gróftól hallottam először, hogy a vörös hadsereg csapatokat tol a Tisza vonala felé. Kun Béla offenzívára készül az oláhok ellen. Azóta más hírek is jöttek.
A dunántúli hű vendek hazafias ellenforradalmát leverték a vörösök. A vendek Ausztriába menekültek. Feldbachon internálták őket, sok magyar tiszt csatlakozott hozzájuk. A Mária Terézia-rendes Lehár a parancsnokuk. Haza készülődnek. És Szegeden a Novara legendás hőse, Horthy Miklós a hadügyminiszter: Teleki Pálé a külügyi tárca. Sós tábornok és Gömbös szervezi a nemzeti hadsereget. Mikor márciusi szökése előtt Budapesten elbúcsúztam tőle, tudtam, ha élek, még találkozom a nevével. Valaki arról is beszélt, hogy Julier, az új vezérkar főnöke, kit revolverrel kényszerítettek Stromfeld helyére, seregeivel együtt, csak addig lesz vörös, amíg átkel a Tiszán. Mondják, a vörös hadseregből egész zászlóaljak szöknek át Szegedre. Oda, ahová annyit gondolunk. Képzeletünkben a város, mint a délibáb úszik nemzeti színű zászlók között, a Tisza partján, a rónák felett.

Látjuk a három színt, a Himnusz hallatszik a városból, valahányszor oda gondolunk. Száműzött zászlóink, száműzött dalunk... Koldus vagyok, semmim sincs a világon. A holtak és az elítéltek javai a tanácsköztársaságé. De mikor képzeletemben látom lobogni a három színt az égen szabadon, mikor fajom nagy imádsága visszhangot kap a lelkemben, én vagyok Magyarország leggazdagabb koldusa.
Az ablak alatt két terrorkatona egy láncra vert parasztlegényt hajtott maga előtt. A Vörös Újságot az asztalra tette egy kéz. Nagy betűk megint: "Forradalmi megmozdulások Párizsban, Berlinben, Turinban. A külföldi proletáriátus tüntetése a világforradalomért..." Aztán apró betűkkel szedve egy kis hír. Egészen rövid: Kiel ... A tüntetések minden zavaró incidens nélkül folytak le." Ebben benne van az ő világforradalmuk históriája. Végük. Az ajtó kinyílt. A vörösök megindultak a Tiszánál... .

Július 23.

Mindenki mondja már. A vörösök nagy győzelmet arattak a Tiszánál! A direktórium tagjai megint bizakodóak. Ezeknek az embereknek a fejtartásáról nézi le a város a diktatúra esélyeit. A szerencse emelkedőben van. A proletárok gorombábbak velünk, mint valaha. A katonák sapkáján ismét virít a vörös. Visszatették. De azért még nem bíznak egészen. Szalag helyett csak vörös muskátli. Ez a helyzet ingadozását szokta jelenteni. A szalaggal baj van, ha az ember hirtelen akarja levenni. A virág könnyebben lefordul a sapkarózsa mellől...
Isten tudja, hányadszor mentem körbe-körbe a kis udvarkertben. Ha igaz lenne, ha csakugyan átkelnének a vörösök a Tiszán... Aki látta a győzelmük állati pusztítását saját hazájuk földjén és látta őket visszatérni saját véreiktől rablott zsákmánnyal, annak akadozik a szíve, ha új martalékukra gondol.- Mi hír van?

Huszár Aladár kezében száraz nesszel csörgött az újság sárszínű silány papirosa. - Átkeltek... Úgy hangzott ez, mintha valaki más beszélt volna helyette. Egy darabig mereven nézett maga elé, aztán sebesen olvasott: "... csapataink július 20-án hajnalban a Tiszát több ponton átlépték... Tokajtól Csongrádig a Tisza keleti partján mindenütt üldözik a visszavert román csapatokat..."
Az asztalnak kellett támaszkodnom. Az állam remegett és a kezem odakapott, mintha kínzó remegését akarta volna megállítani.
Győztek a vérünkkel a mi vérünk ellen. Mert itt nem az oláhokról van szó. A diktatúrának nem az oláh vereség kellett, nem a magyar fold, az elszakított testvér, csak éléskamra és rablási terület, csak új proletár rabszolgák és fegyverhordozók.

És most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a hír hazudik. Igaz, igaznak kell lennie, mert Kun Béla, aki a kétségbeesésben elveszti a fejét és arcátlan, ha sikere van, csúfolódva, kihívón üzen Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének: "Az antant akarata ellenére való román támadó viselkedéssel szemben, kénytelenek voltunk a Tiszán átkelni és igyekezni az antant akaratának a románokkal szemben érvényt szerezni:" És a gondolat elvánszorgott oda, ahol a visszaszorított oláh áradás mögött az idegen energia uszítására majd egymásnak esik a megmaradt kevés magyar.
Szamuelly halálvonata már fűtve áll és ha elindul, beülteti akasztófával a Tiszántúlt is. Egy bezárt ház égett itt hónapok óta. Senki se oltotta. A füst fuldoklott önmagától, a tűz önmagát égette el. Velünk pedig, akik a házban voltunk, ugyan ki törődött volna! Odakintről csak arra ügyeltek, hogy a szomszéd házára át ne csapjon a láng. Most felpattant a hamvadó ház ablaka. A tűz levegőt kapott, átnyaldos a kerítéseken, terjed, lobog, fut. Ha felgyújtaná a rónát, ha összerohanna az orosz tüzekkel? ...

Esteledett. Órák múltak bele a semmibe. És a képzelet nem bírta el. Megint csak alkudozni kezdett a valósággal. Talán... Hátha. Néha a sorok között, a szavak mögött is vannak hírek...
Valamelyikünk az újság után nyúlt: Csak akkor vettük észre. A sárszínű papiroson, a Tisza menti átkelés híre alatt két szó sötétlett: "Halálos ítélet"
A győztesek Saint-Germainban átadták békeszerződésüket a megmaradt Ausztriának.
Évszázados vitánk volt a császári Ausztriával, mostoha időket küldött mireánk, de azért nincs nép, amelyiknek az ő sorsa ma jobban fájna, mint nekünk. Együtt küzdöttünk és együtt buktunk el a csatamezőn. Az összeszabdalt boldogtalan Ausztriának koldus tarisznyát akasztanak a nyakába és csúfságul, számítóan osztozni küldik Magyarország testén, tulajdon rabló ellenségei közé. Kárpótlásul Nyugatmagyarországot adják mindenért, egy darab örök lázadó magyar földet, hogy élő ék legyen a két kifosztott nép között.
Démoni ajánlat, a rettentő békeszerződés legrettentőbb pontja. Mert ajándéknak látszik, pedig csak átok és becstelenség.

Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon. Lobogtatja a láthatatlan finom légvonat. A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig. Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ülnénk, hajótöröttek. Egy helyre nézünk mind. És egyik arc tükre a másiknak. A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon. Magyarország térképe... az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá. Amit sohase bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak a bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala, mint a bosszú agyréme bizonyította magát az osztrák békeszerződésben is. A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.
És egyszerre, rabláncra fűzve mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak el előttem a Kárpátok gránitfalai és láncra verten Dévény és a Czenkhegy, honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertőtó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk a Vaskapun kirohanó Duna, havasai tövén a bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is, amelyeket sohase láttam és mégis szeretek. Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva... Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém és mégis minden az enyém volt. Tőlem veszik és külön-külön mindenkitől, aki magyar.

Az őrület meleg szele fáj át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egészen tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés és vér serkenne a nyomán. Az ősi határ kívül marad, elvész számunkra mindenütt és mélyen benn friss seb támad köröskörül...
Az ember fel akarna ordítani és a szájára szorítja a kezét és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadozik, megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát. Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa és rabló vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az ős határokon belül. Az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és mi a hazaszeretet.
"Visszavesszük".

Melyikünk mondja ki? Mindegy! Ez a szó nem egy emberé. Ez a szó egy egész nemzeté. Nyomorúságunkban és pusztulásunkban is volt annyi erőnk, hogy kimondjuk. És vad keserű elszánásban olyan erősen éreztük, hogy megborzongtunk tőle.
Visszavesszük...
Mostantól ezt a szót fogja belélegzeni minden nemzedék. Ezt a szót hallja majd anyjától először a gyerek. A menyasszony és vőlegény ezzel a szóval fog egymásnak hűséget esküdni az oltár előtt. Ezt a szót hagyja örökül, aki elmegy, erre a szóra tesz fogadalmát, aki itt marad.
Visszavesszük! Az utolsó rögöt, az utolsó fát és minden forrást, minden fűszálat, minden követ.
Az éjszakai csendben nem mozdult többé semmi sem. Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon. - Menjünk... Aludni kell, ez az utolsó gyertyaszál a házban ...

Július 24-28.

Vannak napok, amelyeket az ember átvirraszt éppen úgy, mint álmatlan, lázas éjszakákat.
Hangok beszélnek és nem tudni, mi a valóság és mi az agyrém. Mondják, hogy a Tisza menti vörös győzelem csak hazugság. Az antant hatalmak kiáltványt intéztek a magyar néphez. A kormány titkolja. Kun Béla már szökik Budapestről. Szamuelly felülkerekedett, magához ragadta a hatalmat és mészárlásra készül...
A vörös hadsereg győzelme halált jelent a nemzetnek, az oláh seregek győzelme megaláztatást. A megaláztatásból talpra lehet állni. A halálból már nem. A harctéri jelentés napról-napra hátrább kerül a vörös sajtóban és halkul, szerényedik. 24-ikéről még ezt jelentette Landler elvtárs, a vörös hadsereg új parancsnoka:
"Több nap óta szakadatlanul harcoló csapataink az egyre fokozódó ellenséges ellenállás dacára, a mai nap folyamán is sikereket értek el..."

Aztán a 26-iki Népszava már nagy betűkkel, a lap élén vezércikkben közli: "Minden fronton győz" - és alatta kis betűvel: Szovjet-Oroszország dicsőséges vörös hadserege..."
Szovjet-Magyarország vörös hadseregének a jelentését soká kellett keresnem. Eldugott helyen, csorbult betűkkel van szedve, elolvasni nem lehet...
Megtanultuk a proletárdiktatúra sajtójának a lélektanát. Hazugságaik természetéből olvassuk ki a valóságot. Ha "Szovjet-Oroszország győz akkor a tanácsmagyarországi csapatokat verik. Ha Peruban vagy Forliban, Californiában vagy Gótában, Kisázsiában vagy Vicenzában "kikiáltották a tanácsköztársaságot", - akkor holt bizonyos, hogy Budapesten rosszul áll a tanácsköztársaság.

De mi már annyiszor bíztunk, annyiszor megcsalódtunk. És mégis van egy hír, amely bizonyosságot ad. Ha felszínen úszik is még a hajó, de már süllyed, mert az első patkányok menekülnek. Károlyi Mihályt, aki hirdette, hogy "utolsó leheletig" kitart, aki elárulta és a bolsevizmusba taszította Magyarországot, feleségével és titkárával egy cseh határállomásnál letartóztatták és Prágába vitték. A büntetés közel lehet, mert félt és elment.
Hír szerint most, mikor kétezer koronánál nagyobb összeget nem fizetnek ki a pénzintézetek, több millió osztrák-magyar pénzzel és hamis útlevéllel látta el magát. Bécsen át Milánóba akart menni, de Itália nem kívánta jelenlétét. Beutazását Bajorország is megtagadta. Prága ellenben menedéket ad neki. Már csak hálából is... Károlyi Mihály nélkül a magyar Felföld soha se került volna Csehország börtönébe.
Elment. Megfutott nemzete igazságos bosszúja elől. Isten büntető keze elől nem futhat el. Hontalanságba és rabságba hajtott milliónyi magyar élet, temérdek elöntött magyar vér és elárult magyar föld kiált fel az égre. Silány ember és silány politikus, de a világtörténelemnek legnagyobb árulója. Itt járt Iskariot.

Július 29-31.

Olykor egy utcaszeglet is beszélni tud egy egész városról. Ma reggel ott a víz túlsó oldalon katonák verődtek össze. Az egyik mondott valamit, közben el keseredetten legyintett a kezével. A többi lehorgasztott fejjel állt és a kövezetet nézte. Aztán nem volt többé vörös virág a sapkájukon. Letépték és az út közepére hajigálták. Kisvártatva láttam őket, ahogy hátizsákkal kifelé indultak a városból és eltűntek a száras tengeriben.
Mindenki a vörös hadsereg óriási veszteségeiről beszél.
A hivatalos lap leplez: "Győzelmesen harcoló csapataink... feltartóztatására 27. egész román haderő... csapatainkat a Tisza, mögé vontuk vissza. Legnagyobb rendben, legkisebb véráldozat és anyagi veszteség nélkül...
- Huszonnyolcezer halott, - mondják a hírek: És tízezer ember a Tiszába fulladt.
Igaz-e, nem-e, senki se tudja, de ha csak egyetlen magyar életbe is került ez a hiábavaló szörnyű gonosztett, egy egész nemzet lesz vádlója a bűnösöknek. Könny futja el az emberek szemét, mikor erről beszélnek.

A Vas Somáknak már nem kell akasztófákat termelniük, elvégezte a magyar irtást a Tisza menti tömeggyilkosság.
Sok a halott, a tisztek között is, pedig ki tudja hány Szegedről álmodott utolsó éjszakáján. És míg ők meghaltak egy gyűlölt idegen eszme idegen zászlói alatt, Landler elvtárs, a vörös hadsereg főparancsnoka és a többi elvtárs biztos helyről, távcsővel nézték magyar munkások és földművesek, magyar iparosok és polgárok halálát... Az oláh győzelemért, a vörös vereségért, mindenért a magyar faj fizet.
És ennél tragikusabb magyar halál nem volt soha. Ha még soká tart, már csak őrülteket találnak itt, mire vége lesz.
Óráról-órára ijesztőbb hírek kószálnak. Budapesten Szamuelly Tibor lép az előtérbe. Magához akarja ragadni a hatalmat. Eddig túl enyhén kezelték a diktatúrát. A terroristák hozzá pártoltak. Mielőtt elvesztenék hatalmukat, bosszút akarnak állni a nemzeten. A direktóriumok már megkapták a titkos utasítást. Már összeírják a névsorokat. Szamuelly Tibor mészárlást készül rendezni a polgárság között. Az iparosokat se fogja kímélni, a földműveseket se. Sötét, fülledt várakozás meredezik a városban. A túlsó partról is jönnek hírek. A csehek megint felvonulnak. Készülődnek. És mondják, parancsuk van, hogy augusztus 3-ikán Vácott legyenek. Innen egyre több katona szállingózik el. Budapestről pedig csak egyre érkeznek a terrorlegények. Nyolcvanan vannak már.
Az esti vonat érkezése után különös emberek lopakodnak a szürkületben az Ipoly felé, Azelőtt magyarok menekültek erre. Most többnyire zsidók lapulnak a házak mentén és csomagokat visznek. A városházán is lázasan csomagolják a direktórium irattárát. A zsidó elvtársak megint hirtelenében a háttérbe húzódtak. Losoncz kínzója, Szíjgyártó, most immár korlátlanul uralkodik a város fölött.

Ma többek között elrendelte, hogy minden olyan egyén, aki bejelentve nincs és itt maradását a direktórium indokoltnak nem látja, köteles Balassagyarmatot huszonnégy óra alatt elhagyni, különben forradalmi törvényszék ítél felette. A budapesti illetőségűeket a fővárosba toloncolják.
Hát újra kezdődik... A túlsó szegleten megint ácsorog egy ember és figyeli a házat. Házkutatásokról beszélnek. Ismét megéled a szörnyű kéz, amely keresett és mindég mellém nyúlt. Rossz szerencse lenne, ha most találna rám, mikor talán már megvannak számlálva a napjai.
Mitévők legyünk?... És a terv ismét fölmerült. Át az Ipolyon, valahogy Bécsbe, el Szegedre... Hányszor gondoltam erre, aztán leküzdhetetlen akadályok, az irtózat, hogy tulajdon hazám földjén kérjek menedéket csehektől, szűkös anyagi helyzetem, betegségem mindég újra feltartóztatott.
- Várjunk, meglátjuk, hogy alakul a helyzet, mondották barátaim.

Mióta mondják már! - Egyszerre a szügyi ház jutott eszembe és mintha még mindég mondaná, amit első nap mondott az idegennek: "Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél: Nem akartam búcsú nélkül menni, ha úgy fordulna, hogy mégis mennem kellene. És még egyszer láttam a kertet, a házat és az úrnőt Mikor utolszor arra jártam, lábon állt a termés, most már búzakeresztek között aranyban gázolt a tarlón a nyár. Aztán felzöldült a szűgyi kert. A tisztára sepert udvar már nem volt katonák országútja. Elmentek mind. Az alsó ház falán futórózsák nyíltak. A kút tájékán kisarjadt a legázolt fű, a teraszon zöld növények és kerti bútorok álltak az egykori muníciós ládák helyén.
- A trénszekerek sok kerékvágása, a szenny és piszok de hirtelen eltűnt... Vajon másutt is így lesz?
Mielőtt elmentem, bejártuk Jolánta nénivel a kertet. Egy pillanatra megálltunk a fáknál, melyeknek a résén a trombitás huszár képe átsuhant a vörös katonák közeli, a bokroknál, melyek eltakartak Pogány autója elől. Mennyi minden történt azóta... A fák mélyen zöldek és komolyak lettek. A kert már túl volt a nászéjszakáján. Lehervadt róla a koszorú, elvirágzottak a legszebb virágai.

Isten vele Jolánta néni! És a kertre is visszanéztem. Mintha bokrétát szedett volna a szemem, búcsúzóul összeszedte a fák és bokrok emlékeit. Soha sem fogom elfelejteni. Mialatt az emberek börtönt és kötelet szántak nekem, ez a kert ideadta a tavaszt.
Aztán nem látszott többé. A balassagyarmati kis pályaudvaron katonák lótottak. Fegyvereket dobáltak fel a vasúti kocsikra.
- Kiürítik a várost, - mondotta egy vasutas munkás és gúnyosan nevetett Ekkor vettem észre, milyen szokatlanul nagy mozgalom van a különben csendes állomáson.Nyílt pályán halomba dobált ládák és zsákok között elszállításra készen hintók, ágyneműk, gépfegyverek, zongorák álltak a vagonok előtt.
Az utcák csendesek voltak, csak egy-egy kapunál várakozott szekér és siető emberek össze-vissza holmit raktak fel.
Szökdösnek! Pedig Landler elvtárs vörös főparancsnok a 29-iki Népszavában még azt közöltette harctéri jelentésében, hogy "A frontokon a helyzet változatlan."

A szegedi kormány ellen a düh paroxizmusa tombol a vörös lapokban: "Csaló gazemberek, hazafiak..." üvölti Kun Béla sajtója, míg óvatos kis röpcédulák vándorolnak kézről-kézre. Szegedi repülők hintették le a Dunántúlra: "Közeledik a megváltás órája? Készüljetek és támogassátok a nemzeti kormányt! A város mereven hallgat, az arcára ragasztott temérdek vörös plakát alatt. Hallgat, mintha el akarná titkolni a gondolatát. De odabenn a csukott ajtók és ablakok mögött összedugják a fejüket az emberek.
A vágy mesél. És az elviselhetetlen gondolatot, hogy oláhok segítségére szorulunk, átszövi a képzelet és a reménység. Szegedről már elindult a nemzeti hadsereg. Egész vörös zászlóaljak mennek át hozzájuk, lerakják a fegyvert. Az oláhokkal fehér magyar csapatok jönnek. Talán már holnap...
Mindenki tudott valamit és a kínban és nélkülözésben lefogyott szegény emberi arcok egy-egy pillanatra visszakapták egykori kifejezésüket: - Hallottátok!... Budapesten a főváros katonai főparancsnoka Haubrich elvtárs riadóra készíti elő a lakosságot, ha a proletár diktatúrát veszély fenyegetné. Plakátokat ragasztanak ki megint az egész városban:
"...A riadókürtök megszólalása után egy órával az utcán senki se tartózkodjék. A vörös katonák a laktanyákba, a munkások a munkás zászlóaljakhoz tartoznak sietni. A villamos vasutak, a riadó kürtök megszólalása utáni egy órával összes kocsijaikat bevonják. Az összes üzletek és nyilvános helyiségek azonnal bezárandók, úgyszintén az összes ablakok és kapuk is. A riadóval egyidejűleg kivételes hadiállapot lép életbe..."

Ilyen rendszabályokhoz nem nyúltak eddig. Sem az oláhok májusi támadásakor, sem a júniusi ellenforradalom idején. - Zavarosan kuszálódnak a hírek. Anyámra, testvéreimre, barátaimra gondolok. Akik Budapestről jönnek, a visszaözönlő vörös hadsereg bomlásáról, anarchiájáról, terrorcsapatok zendüléséről, Szamuelly egyeduralmáról beszélnek. Már nem lehet eligazodni: A fehér csapatok közelednek! Az oláhok előnyomulnak a Tiszánál.
A diktatúra belsejéből omlás, recsegés hallatszik. Az antant hatalmak nyilatkozatot küldtek. És a kormányzótanács sajtójában közölni kénytelen. Pedig ez már nem a tanácskormánynak, nem a proletár diktatúrának szól. A szövetséges és társult kormányok végre a magyar néphez fordulnak.
A vörös sajtó: "Az antant nyilatkozata a blokádról!" cím alá rejti a hatalmak üzenetét, melyben kijelentik: - "igen kívánatosnak tartanák, hogy a magyar néppel békét kössenek... De a béke csak abban az esetben állhat helyre, ha a magyar népet olyan kormány képviseli, mely valóban a népakaratot reprezentálj a, nem pedig olyan, amelynek hatalma a tenoron nyugszik". Négy és fél hónap kellett ehhez! A győztesek békéje szempontjából Károlyi Mihály után Kun Béla is hasznos munkát végzett. Tönkretette és kifosztotta Magyarországot utolsó erőforrásaiból. A párizsi békekonferencia nagyhatalmai most már átvehetik az ellenállásra képtelen zsákmányt és fenntartás nélkül kifizethetik ezeréves tulajdonunkból kis szövetségesei benyújtott háborús számláit...

Augusztus 1.

A városban tegnap este terjedt el a hír. A vörös hadsereg felbomlott. Landler elvtárs a változatlan harctéri helyzet után kénytelen bejelenteni: "Támadjuk a Tiszán átkelt románokat..." "A vörös hadsereg teljesen intakt, a románok felett győzelmet aratott... Veretlenül, önként vonultunk vissza."
A balassagyarmati direktórium tagjai nem bírják többé leplezni az idegeiket. Az elvtársak megrohanják a boltokat és vásárolni akarnak, mindegy, akármit, csak árú legyen, csak szabaduljanak a fehérhátú szovjet bankótól. De hiába fenyegetőznek, a kereskedők nem adnak el semmit.
A kirakatok üresek. Csak a közoktatási népbiztosság propaganda üzlete kínálja a holmiját. Röpiratok, népbiztosok arcképei, vörös csillagok, vörösember-jelvények, Lenin, Marx gipsszobrai. Senkinek sem kell.
A város szinte mozdulatlan, mintha belemerevedett volna a várakozásba. Távíróhuzalokon pedig szüntelenül jönnek Budapestről a parancsok: "Minden direktórium maradjon a helyén. Senki se merjen megszökni..."
A nyitott ablak alatt lépések álltak meg. Izgatott gutturális hangok beszéltek.

- Ableiten, - mondotta az egyik sémi hang, - le kell vezetni... Csengettek a kapun. Az alispán jött... Távirat érkezett Budapestről. A Kun-kormánynak vége! Mintha valami felkapta volna a szívemet és magasra emelte volna magam fölé.
- Biztos értesülés, - folytatta az alispán. Tiszta szocialista kormány alakul. - És kezét olyan elővigyázó mozdulattal kulcsolta egymásba, mintha ügyelné, hogy egyikkel kárt ne tegyen a másikban:
Tiszta szocialista, kormány... Nem ezt vártuk! És eszembe jutottak azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy az antant bécsi megbízottai nem Bethlen István gróf bécsi bizottságával, nem is a szegedi kormánnyal, nem magyarokkal, de már napok óta Böhm Vilmossal, Kunfi Zsigmonddal és Károlyi emberével:
Garami Ernővel tárgyalnak.
A gondolatomba beleugrott egy szó: "Ableiten... le kell vezetni".
A zsidóság képviselői már ott vannak. Tegnapi vörös hóhérok visszafakulnak a mérsékelt szocializmusba és már készülnek, hogy egyik kezükből a másikba tegyék át a hatalmat és egy elkínzott, vérig sértett nemzet haragját levezessék magukról.

A diktátorok jellegzetes szörnyű arcképcsarnoka átnyargalt a képzeletemen. Láttam őket külön-külön, ahogy remegő szájjal szoroznak, osztanak, összeadnak, kivonnak. A világforradalom elmaradt, de valahol másutt is történt hiba a számadásban; Minden tételt felvettek, az antant fenyegetéseit is, az oláhok támadását is, csak azzal nem számoltak, hogy a haldokló Magyarországban van még annyi erő, hogy ziháló mellén összefonja a karját és ősi fegyverével a passzív ellenállással belülről ássa alá a bolsevizmust, mellyel, ha a magyar föld népe mellé áll, se az antant, se az oláh fegyverek nem tudtak volna megdönteni.
Az őrszoba irányából kiabálás hallatszott:
- Ki mondta? Nem tűrjük!... És a vörös örök a terroristák rohantak a posta épülete felé. Ha a postafőnök mondta, le kell csukni.
A postafőnök válasz helyett felhívta Budapestet. Az egyik hallgatókagylót egy terrorista tartotta... Aztán kifutott a huzalokon a kérdés messze, a főváros felé. Azonnal jött a felelet: "A kormány lemondott, a tanácsrendszernek vége. Budapest örömmámorban úszik"
A terroristák elképedve meredtek össze és a postafőnököt nem tartóztatták le. A direktóriumot keresték, mitévők legyenek? De a Városházán üresek voltak a vörös hivatalok. Az elvtársak eltűntek. Néhányan hirtelen megbetegedtek. Az alkonyodó utcákon pedig osont a hír, szinte pillanatok alatt bejárta a várost. Benyitott az ajtókon, bezörgetett az ablakokon.

Békesség a földön a jóakaratú embereknek. A ház szűk lett. A kert is. A szomszédból egy hegedű hívott. Sírva kísérte a zongorát. Aztán, nem mi akartuk, a dal akarta, kitört belőlünk az eltiltott, a halálra ítélt nagy magyar imádság. Felálltunk mind, a Himnusz pedig emelkedett a nyári éjszakába, fel minden csillagokig. Lenn a homályban, az utca túlsó oldalán, nesztelen, sötét alakok bujkáltak. A nyitott ablak kiverődő világosságában pedig levett kalappal szomszédok álltak. Ők is imádkoztak.

Augusztus 2.

A pásztorsíp hangja lassan jött a virradaton át, lefelé az utcán. Csalódást éreztem. Már nem voltam az, aki tegnap. Már nem tudtam örülni. Nyugtalanság keveredett a gondolataim közé... Odakinn minden a régi maradt. A megyeház felett tovább himbálta magát a vörös zászló. A vörös őrszoba ablakában egészen úgy könyököltek a vörös katonák, mint a proletárdiktatúra cseh győzelmei idején. És a tanár, aki a szomszédban lakik, kopott vasárnapi kabátjában ballagott a tanítók kommunista átképző tanfolyamának záró ünnepére.
Hát még mindig? Mi történik itt tulajdonképpen.
Kinyílott a börtönajtó. És a rab nem merne kimenni a szabadságba? A kis fiú levette az ágya fölül a nemzeti színű játékzászlóját és kilobogtatta a gyerekszoba ablakán. Az utcáról egy idegen ember megfenyegette. Sírni kezdett és az anyjához bújt:
- Rossz kommunisták, rosszak...

Dél felé jött a szomszéd felesége: Ijedten beszélte. Huszár Aladárt le akarják tartóztatni. Bement az átképző tanfolyam ünnepére. Nemzeti színű szalagokat osztott. Beszédet intézett a tanítósághoz. Mire Weiss elvtárs vizsgálóbiztos megérkezett, mint az orkán zúgott a teremben a Himnusz. Weiss elvtárs összetépte dühében a bizonyítványokat. A zsidó tanítók mellé álltak, a magyar tanítók pedig énekelve vonultak ki Huszár Aladár mögött a szabad ég alá.
Ekkor már fegyveres vörös őrök jöttek szemben. Mindenkiről leszedték a nemzeti színeket.
De azért, mikor Huszár Aladár hazajött, nagy piros-fehér-zöld zászlót tűztünk ki a házra.
Dobolás hallatszott:"... Mindenféle jelvény kitűzése vagy viselése tilos." Két csirkefogó közben letépte a zászlót. Ekkorra már zavaros lázálomnak rémlett az utca képe. Az őrjáratok sűrűn cirkáltak. Egy ember rózsaszín plakátokat ragasztott a házak falára. A szocialista-kommunista párttitkárság sokszorosított távirata volt a papiroson: "Az antanttal kötött megállapodás alapján a szakszervezetekből alakult munkáskormány
vette át a kormányzást. A fennálló munkás közigazgatás szervei érintetlenül végezzék munkájukat... Legszigorúbb statárium hirdetendő ki".

A kezem minduntalan a homlokomhoz kapott. Már zöld plakátot ragasztottak utcahosszal a rózsaszín mellé. Az új kormány körtáviratának a szövege volt. Forradalmi kormányzótanács helyett - Munkáskormánynak nevezik magukat, népbiztosok helyett - minisztereknek. Peidl miniszterelnök, Peyer belügy-, Garami-Grünfeld igazságügy miniszter, aztán Kun Bélának három népbiztosa következett: Ágoston-Augenstein külügy-, Haubrich hadügy-, Dovcsák ipar- és kereskedelemügyi miniszter és végül maga a tanácsköztársaság elnöke: Garbai Sándor, a közoktatásügyi miniszter...
Megint eszembe jutott a tegnapi szó: "Ableiten... levezetni. Kohn Mór hamis bukást rögtönzött és a cégtáblára hirtelen ráfestette Kohn Mórné nevét.
De hát hol késik a nemzeti hadsereg? Hol vannak a magyar politikusok? Sivárabb kétségbeesést még az elmúlt iszonyú hónapokban sem éreztem.

Hírek érkeztek Budapestről. A tanácskormány diktatúrája a vörös hadsereggel együtt omlott össze, helyzete pedig már július 31-én éjjel tarthatatlanná vált, abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy az oláhok másodszor nem állnak meg a Tiszánál. Kun Béla tegnap délutánra sürgősen összehívta az ötszázas munkás- és katonatanácsot. És az Új városháza tanácstermében, ahol március 21-ének éjjelén egy maroknyi tábor a proletárdiktatúrát kikiáltotta, - Kun Béla akadozó, síró hangon lemondott. Az éjszaka folyamán, a többi népbiztossal és családjaikkal. Ausztriába szökött, fajrokona, Renner kancellár szárnyai alá. A különvonatok a Peidl-kormány segítségével futottak át a határon, a budapesti olasz missió katonai kísérete mellett! Szamuelly állítólag eltűnt. De Kun Bélával együtt szökött a vérengző Weiss és Schwarz, Vágó és Pogány és a százhúsz kilós ügyvéd, Landler elvtárs, vörös főparancsnok is.Mind a hárman otthagyták a Tisza-Duna közén halálba és pusztulásba kergetett hadseregüket, melynek esküvel fogadták, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak.

A népbiztosok a bolsevista dicsőség mezején szerzett sebek nélkül, temérdek millió osztrák-magyar kékpénzzel tűntek bele az éjszakába, melyből Magyarország vesztére kilenc hónapja, elősompolyogtak. Károlyi Mihály után elmentek ezek is. És az ország kitűzte háromszínű lobogóit.
De Peidl kormánya, mely nemcsak megtűrte, hanem fedezte és rendezte a bűnszövetkezet menekülését, - nem tűrte a három szín feltámadását. Letiltotta a zászlókat. Statáriumot hirdetett...
- Mi történt?
Huszár Aladárt elfogták az utcán. Börtönben van. A vörös őrség parancsnoka ki akarja végeztetni - a Himnuszért ... Kis nemzetiszínű szalagokért.
A csendőr százados. Budapestre telefonált. Kegyelmet kért. A válasz megjött: "Fogva, kell tartani, szállítsák a terroristák Budapestre".
A bőrkabátosok hangosan beszélik, hogy útközben majd végeznek vele. Huszár Aladárné a férjéhez akart menni. A terroristák nem engedték. - Szíjgyártó elvtárs most hallgatja ki. - Futótűzként terjedt a hír. A megyeház előtt ekkor már gépfegyveres készültség volt.

Egyszerre megmozdult a város. A vörös plakátos házak lenyűgözött lakói eljöttek. A hivatalnokok, tanítók, az egész értelmiség. És jöttek a kisemberek megvédeni a kisemberek barátját. Felvonultak a vasutasok, a postások és követelték mind, bocsássák szabadon Huszárt. A vörös őrség egyszerre melléjük állt.
Megint doboltak: "Aki kilenc óra után az utcán tartózkodik, azt a vörös őrség bekíséri".
És az őrség ugyanakkor felüzent Szíjgyártó elvtárshoz, ha kilenc óráig szabadon nem ereszti a foglyot, leteszi a fegyvert és nem szolgál tovább.
Ekkor már izgatottan beszélték az utcákban, hogy az oláhok Aszódon vannak és jönnek errefelé. Szíjgyártó elvtárs az öklét rázta dühében: Rögtön ki kellett volna végeztetnem. - A tömeg egyre hangosabban követelődzött és Huszár Aladár kilenc órára otthon volt.

Uralkodott magán, mikor elbeszélte. Szíjgyártó elvtárs felemelt kézzel rohant rá, revolvert szegezett a mellének, le akarta lőni. Ebben a pillanatban görcsös gyerekzokogás hallatszott az asztal végéből. Csak ekkor vettük észre... Kitágult szemmel, sápadtan ott álltak a gyerekek és mindent hallottak.
Mikor mi ilyen kicsinyek voltunk, mint ők, Anyám megtiltotta, hogy akárki is borzongató rémmeséket mondjon nekünk. Ennek a kornak a szegény gyerekei pedig, az atyjuk, anyjuk sorsában átélik azt, amit nekünk még csak mesében se volt szabad hallanunk.

Augusztus 3.

A város a terroristák kezére került. Budapestről nem jön többé hír. Az utolsó értesítés ma reggel érkezett. Az antant megbízottai tárgyalnak az új kormánnyal és hajlandók elismerni. Az oláhok megálltak... Balassagyarmat utcáin megint kihívóan beszélnek a tegnap még remegő kommunisták. A beteg elvtársak hirtelen meggyógyultak. A propagandaboltos ismét kinyitotta az üzletét és "Kommunista kiáltvánnyal" van tele a kirakat. Az utcán két embernél többnek nem szabad egymással szóba állnia.
Huszár Aladárt megint le akarták tartóztatni a terroristák. Elmenekült. Minduntalan csengetnek. Detektívek és vörös őrök tudakozódnak.
És a kétségbeesett városban a polgárság és a vasutasok titokban fegyverkeznek.

Augusztus 4.

Magányos lövés dördült el a közelben. Aztán, mintha szitából szórták volna, sűrű fegyverropogás hallatszott. A belső város irányából szaladó emberek közeledtek. Gergely kocsis felesége lélekszakadva botlott be a folyosón. - Nagy baj van, már elállták a katonák az utcánkat. Szuronnyal kergetik a népeket a kapuk alá.
Egy pillanatra Huszár Aladárra gondoltam. Csak nem fogták el? Feleségének sokan üzenték, ne mutatkozzék az utcán, mert bajba kerül. Tudni akartuk, mi történik. Végzet iróniája. Utolsónak én maradtam, aki közülünk még kibújhatott a házból. A szembejövők izgatottan beszéltek. A megyeház irányából jött mindenki, arra senki se ment. Egy úr megszólított: - Forduljon vissza, nem lehet oda menni. Új terrorcsapat érkezett. Egy halott is fekszik az utcán. Tehát nem Huszárról van szó. Megköszöntem a figyelmeztetését, de azért folytattam az utamat. Szemközt megint futó alakok jöttek. Egy cselédleány a falhoz dőlt, és megoldódott cipőzsinórját kötözte.
- Mi történik odabenn? A leány lihegve felelte:
- Piros sapkájuk van, tudom is én kicsodák, tán franciák, borzasztóan lövöldöznek.

A lövöldözés ugyan ekkorra már megszűnt, de a leány izgatottságában még mindég arról beszélt. Két iskolásfiú kukucskált ki egy kapu mögül: - A zsidók lázonganak, - mondották titokzatosan. A Vasút utca teljesen néptelen volt. Csak a lépésem hangzott. A megyeház előtti téren csoportosan bőrkabátos alakok álltak. A gépfegyverek körül szuronyok mozogtak a napba.
Egy pillanatra megütközve néztem körül: Most láttam először a teret. Egészen másként képzeltem el. A városházán nem volt torony. Nyoma se volt az árkádos házaknak, a vén kútnak. Kár... És mindennel így van az ember.
A szuronyok mintha megláttak volna, hirtelen felém fordultak. A bőrkabátosok dühösen ordítoztak: Vissza! - Egy földszinti ablakból kinézett valaki. Bedöftek a rohamkésükkel. - Bitang burzsuj! Befele, különben leütöm a fejedet! - A terroristák indultak felém. Mégis inkább visszafordultam.

Délután egy detektív jött. Azok közé tartozik, akiket mostanában "retek"-nek hívtak, kívül vörös, belül fehér. Huszár Aladár után, tudakozódott, aztán elmondta a feleségének, hogy a vörös sapkások, akiket franciáknak tartottak, a Tiszai frontról visszatóduló huszárok voltak, a lövöldözés pedig onnan eredt, hogy a városi vörös őrök le akarták fegyverezni Szíjgyártó elvtársat. De a terroristák megmentették. Most már az ő kezükben van a város. Óvatosan körülnézett: A leninfiúk végsőkig akarnak védekezni. - Meg akarják bosszulni a diktatúra bukását: Ma éjjel fosztogatásra készülnek. - Százan vannak. Gyilkolni fognak. Ezt a házat is megjelölték. Vigyázzanak! Megint körülnézett: - De aztán tessék majd megmondani a nagyságos Huszár úrnak, ha visszakerül a hivatalba, hogy nem vagyok kommunista...
Órák múltak. A hír végigborzongott az utcákon. Sokan becsukták a kapukat. Írásaimat megint elástam. Elrejtettük a pénzt is, ami a házban volt. Mindegyikünk összecsomagolta a legszükségesebb holmiját. A külső világ megszűnt. Mikor esteledni kezdett, nem bírtuk az elszigeteltséget.

Mégis megkísérlem... Kimegyek az állomás felé, hátha hallok valamit véletlenül. De az utcák kongtak, az állomás kihalt volt. Csak egy munkás formájú ember ült a mérlegen és a pipáját tömte.
- Mikor megy a legközelebbi vonat Budapestre?
- Nem megy oda vonat, - felelte az ember. A pipájára gyújtott. Aztán behunyta a szemét.
Hazaindultam. Közben új plakátok kerültek a falakra: Szigorított statárium!
Minden csoportosulás tilos, aki a vörös őrök felszólításának nem engedelmeskedik, azt a helyszínen agyon kell lőni. Szíjgyártó megyei parancsnok...
Egy kerítés mellett öregedő zömök kis zsidó állt és egy fiatal növel beszélt. Hideg belenyugvással olyan hangosan mondta, hogy meghallottam. - Ma fél hatkor bevonultak a románok Budapestre.
Megakadt a lábam, pedig nem botlottam meg és az arcomat elöntötte a vér a szégyentől. Az oláhok... dadogta valami gyámoltalanul a belsőmben... Az oláhok... És nyilalló fajdalomban egyszerre felfogtam Szeged tragédiáját. Hát ezért
Nem jöhettek a mieink? Ezért nem engedte az antant? A várakozás hosszú hónapjaiban ezért haltak meg annyian közülünk? A nagyhatalmak Budapest megszállását az oláhoknak tartogatták, hogy a város a zsákmányuk legyen és ők mégis megmentőknek lássanak.

Szédülten mentem haza. A csapás és a megaláztatás olyan mérhetetlen volt, már minden egyéb közönyösnek látszott.
Budapest az oláhok kezén...
Az óra elütötte a kilencet. Ekkor egyszerre a folyosó felöl nagy zörgetés és káromkodás hallatszott és az ajtón egy kövér, dühös ember hömpölygött befelé. Kalapját a fején felejtette, pipája a szájában lógott. Az öreg Schlegel volt, az Ipoly parti jó német műkertész, vad magyar hazafi, aki az elmúlt hónapokban sok menekülőt átsegített a túlsó partra.
- Donnerwetter, fene egye, miért nem nyitnak kaput? Zörgetni tu ich, záróra van, lelövik az embert odakinn.
Most, hogy védett helyre ért, megnyugodott és kövér kezét Huszár Aladámé vállára tette: - No csak aztat akartam mondani, hogy ne féljen. A férje nálam van. Waffen haben wir auch. Ha próbál itt mészárolni a kommunista, én is gyüvök és úgy lelövöm őtet, mint, egy kutyát. - Előkotort a kabátja zsebéből egy ordas revolvert és mint a buzogányt, vadul csóválta a feje fölött. - Csak eztet akartam mondani.
Előtte lopództam ki a kapuig. Az újhold már lekanyarodott az égről. Az utcában senki se járt. Hátra intettem az öregnek. Köszvényes mozgásával, először mindég a jobb lábával lépve, kilódult mellettem kapun szótlanul a kalapjához nyúlt és furcsa gyerekes döcögéssel eltűnt az utca végében, a tengeri szárak között.
A villany elaludt. A város nem mozdult többé. Egyetlen gyertyaszál virrasztott velünk. Minduntalan az órára néztünk. A hírek szerint a terroristák őriztetik a városból kivezető utakat, hogy senki se menekülhessen. Éjfélkor kezdik el a fosztogatást. Még ha gyorsan dolgoznak is, félórába bele telik, míg ide érnek:
Ezt a házat jelölték ki harmadik állomásnak.

Valahogy eszembe jutott gyerekkorom egy régi borzadása. Kicsi voltam, Tormay nagyanyám hugenotta őseiről mesélt. Akkor hallottam először, hogy a Bertalan-éji mészárlás előtt, Medici Katalin emberei bezárták Párizs valamennyi kapuját, hogy senki se menekülhessen és fehér krétával megjelöltek minden házat, melyben hugenották laktak. "De ez több mint háromszáz év előtt történt, - mondotta nagyanyám, és az emberek még vadak és kegyetlenek voltak" ... Az óra éjfélt ütött.
Kértem Huszár Aladárnét, hogy mihelyt lövöldözni kezdenek a városban, meneküljön ki a gyerekekkel a tengeriföldekre. Hallgatództunk. Megint csak az óra ütött. Fél egy. Barátnőm az ablaknál állt és kifelé ügyelt. És egyszerre arra kellett gondolnom, hány éjszakán virrasztottunk így az elmúlt hónapokban.
- Emlékezel? Mikor még mondogattuk, most a vörösök lőttek, most a csehek.
A sorsunk nem változott. A proletárdiktatúra még mindig él és tovább kínoz. Egy óra...
A fiastyúk már felszállt a szemközti ház teteje fölé és a csend úszott a nyáréji csillagok alatt. Fél kettő...
Egy kutya ugatott. Aztán köröskörül ugattak a kutyák.
- Jönnek...
Megint múltak a percek. A kutyák már nem ugattak. A hűvös derengésben megszólalt az első kakas, kisvártatva az egész soron kukorékolni kezdett egyik a másik után, mintha össze nem igazított órák jelezték volna az időt.
Megvirradt. A terroristák nem jöttek el. Ki a megmondhatója, hogy miért? Balassagyarmat Bertalan éjszakája elmaradt.

Folytatjuk...

 

 

 

November 25.

Anyám egy porcelán figurát hozott be a szobámba. - Eltörött, - mondotta és letette a sévresi pásztort és letört pici kezét az asztalomra. Formája egy pillanatra elragadóan tükröződött a gondolataim közé. Vagy talán csak azért volt olyan meseszerű és szép, mert annyira csúnya és leverő volt mindaz, amire nekünk mostanában gondolnunk kellett?
- Úgyis tudom, hogy itt telel te nálad, - mondotta Anyám, egy kis szemrehányással, szinte utalva apró megbízásaira, melyekről időnként megfelejtkeztem. Azonnal elviszem.
- Nem, hiszen ráér, ha valami más dolgod van. Egyszerre nem volt többé. Semmi más dolgom a világon, csak az ő kis porcelán figurája. És elbúcsúztam tőle és mentem.
Sötétedett. Elvétve, féllánggal égtek a gázlámpák, a tegnapi szemetes ládák álltak a házak előtt, melyeket nem fuvarozott többé senki sem. Erjedt, savanyú szag terjedt a levegőben és táplálta a járványt, mely hetek óta kísért a városban. Befordul a söpretlen kapukon, feloson a piszkos lépcsőkön és a fűtetlen szobákban ráteszi a kezét az emberek mellére.

Az Akácfa utcába értem. Az utca jóformán egészen sötét volt. Csak a boltok lámpái vetettek ki sárga kockákat a gyalogjáróra. Az egyik szegényes kirakatban régi porcelánok álltak. Benyitottam az ajtaján. Odabenn a polcok, az asztal, minden tele volt törött porcelánnal és a ragasztómester kalappal a fején, téli kabátban ott ült a hidegben a sok cserép között. Mintha egy németalföldi piktor festette volna oda. Az arca nemes szabású volt és nagy ősz szakálla eltakarta a mellét;
Mutató ujján egy régi címeres gyűrűt viselt... Egyszer, hogy ott jártam nála, elmondta, hogy vidékről került fel Pestre. Volt földje, vén fák alatt szép oszlopos udvarháza, négy lóval járt és kedvtelésből régi porcelánokat gyűjtött. Aztán elment a föld is, a ház is, a négy ló és a gyűjtemény, csak az a tudománya maradt meg, hogyan lehet az eltört porcelánokat megragasztani. Most ebből él. Szűkösen, valahogy...

Mikor kijöttem a boltjából, nem mentem mindjárt haza. Egyik utca hívott a másik után, ballagtam előre és szomorúan gondoltam annak az őszfejű magyarnak magyar sorsára. Bolt, bolt mellett maradt el mögöttem, Weiszok, Braunok, Schwarzok üzletei. Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis bazárok tulajdonosai. Nemrég még Galíciában éltek, aztán egyszerre cipőzsinórt árultak a pesti utcák szegletén. Téglát soha se hordtak, földet soha se kapáltak. Könnyen kerestek vettek és eladtak. Ma már boltjuk van. Milliók bölcsője. Ők ott kezdik a szűk utcában, ahol a mieink tengődve végzik.
Túl a Dob utcán a Rombach utca tájékára értem. És a budapesti gettó zsivajogva nyüzsgött körülöttem. Senki se szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét. Elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették, a várost. De azért csináltak maguknak még egy külön gettót is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek. Az újonnan épített utcák és házak sebesen piszkolódtak. És a kapuk torkából ugyanaz a szag árad, amelyet az amszterdami, a római és a velencei gettóban is, éreztem...

Felpillantottam. Mintha egy idegen városban jártam volna, melynek házai hangtalan tanácsot tartottak maguk között a világított boltokon felül a sötétben... Amit eddig sohase vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt, amely nem közös a mienkkel, amelyből mi ki vagyunk zárva. Köd szakadt és alatta látható lett az utcák arcjátéka. A győzedelmeskedő idegen faj biztonságérzete úgy megnövekedett, hogy szinte már elfeledte beburkolni magát. Pedig sokáig titkolódzott. És mi itt éltünk és nem hallottunk, nem láttunk semmit. Nem kerestük az események eredetét és míg ők fanatikusan fogták egymás kezét, faluvégi pálinka mérőkön, tömeglakásokon, szerkesztőségeken, boltokon, bankházakon, palotákon át, végig öt világrészen, mi árva magyarok nem tudtuk megfogni egymás kezét még kicsiny országunkban sem.

Csak most eszmél közülünk egyik-másik, pedig már tegnap is történt az, ami ma történik. Akkor titkos homályban, most világos nap alatt. A bevándorló kitúrta fajunknak az arcvonását az űrből, kivájta a lelkünket a dolgokból és a saját arcát, a saját lelkét tette a helyébe. Régóta tart már itt a baljóslatú mozgalom. Idegenből jöttek emberek, akik csak nekünk voltak idegenek, de nem a gettó népének. Ők súgtak egymásnak dolgokat, melyeket mi nem hallottunk és odébb mentek más városok gettóiba, ott is súgtak és onnan is odébb mentek. Trockij járt Budapesten. Évek előtt lakott itt. Mások is jöttek, olyanok, akikről csupán ők tudták, hogy mit akarnak. Mi csak lárvákat láttunk, melyek összehajoltak, de sohase hallgattuk ki, amit egymásnak súgtak.
Ebben a percben egyszerre úgy éreztem, mintha az egész városnegyed beszélne, mintha lakóinak ősi könyvéből mondana valamit minden utca és minden ház: "Szemük van és nem látnak, fülük van és nem hallanak."
Vándorló tekintetem hirtelen megakadt. Hárman voltak. Az egyik néger arcú volt. A másik nehéz, hajas képű. A harmadik egészén kicsi, a szemhéja vörös, a pillái fehérek. Összedugták a fejüket. Egy kirakat elé álltam és úgy tettem, mintha azt nézném. Ők hárman elhallgattak. Láttam az üvegben, ahogy oldalt pillantottak, összeintettek és odébb mentek... Szemközt két kaftános jött. Prémes kalap volt a fejükön. Piszkos kezük hevesen mozgott a válluk magasságában. Az egyik mondott valamit, a másik a földre nézve hallgatta. Szurtos ujjával megfogta pajeszét és egyenesre húzta az arca mellett, le az álláig. Egy darabig így állt töprengve és elvétve szavakat mormogott. Ekkor vehette észre, hogy figyelem. Hirtelen elharapta a szót és eleresztette a pajeszét. A tincs visszagöndörödött a füle mellé. Ezek is odébb mentek.

A Király utca, hemzsegett körülöttem. Fésületlen, kövér asszonyok álltak egy kapualjában. A gyalogjárón selyemruhák suhogtak, a piszok szagával komisz parfüm szaga keveredett. Gyerekek visítottak. A héber betűs vendéglőkből fokhagymabűzös ételszag áradt. A kicsiny boltok ajtaja szüntelenül nyíl és csukódott és a rájuk akasztott holmik himbálództak. Láncok, órák verődtek az üveghez; harisnyák, szalagok libegtek. Rosszul világított kirakatok, viselt ruhák, cukrászsütemények, kopasztott libák, ékszerek, cipők. Egy asszony gyerekkocsiban szappant tolt. Az utcaszegleten fügét árult egy kaftános görbelábú kis rém és dülledt szemével felpislogott a tolongó emberekre. Egy vörös szakállú megállt mellette. Sebesen beszéltek és közben így mozgatták a szájukat, mintha forró ételt forgatnának benne. Amint közeledtem hozzájuk, a vörös szakállú sarkon fordult és beugrott egy aranyműves boltba. Utána néztem. A kirakatban egy furcsa öreg óra állt. Vajon mit kérhetnek érte?

Az ajtóra akasztott láncok csilingelni kezdtek, ahogy benyitottam. A füstös mennyezetről egy ernyős lámpa lógott le mélyen a pult fölé, melyen üveg alatt gyűrűk és függök guggoltak a bársonypárnákon. A lámpa ernyője leverte a fényt és árnyékban hagyta az arcokat. A szegletben többen álltak, de ahogy észrevettek, bementek a bolt mélyébe. Csak egy lompos puha testű leány maradt ott Mialatt kérdezte, mit akarok, minduntalan borzas fekete hajába kapott és megvakarta a fejét. Közben az ajtót figyelte. Mikor nyílt, sebesen lehajolt a pultra és anélkül, hagy felpillantott volna, maszatos hüvelykujjával hátra bökött a válla felett, mintha oda mutatna. Egy jól öltözött prémkabátos férfi ment el mellettem; az arca végtelenül közönséges volt. Hirtelen behúzódott a többi után. Aztán egy tengerész jött, azt is magukhoz hívták. Suttogva sok hang mormogott a homályos szegletben. Kétségbeesett kényszer hajtott. Hallani akartam valamit, egy mondatot, amit nem szánnak nekünk, amit maguk között beszélnek, de egy szót sem bírtam megérteni...

Az üzlethelyiség libazsírszagú fülledt melege fojtogatni kezdett.
- Nem, ez nem felel meg, - vetettem oda a leánynak és az undor borzadásával kirohantam a boltból.
Sebesen mentem előre, szinte futva iramodtam a tömegen át, mintha egy összeesküvés hálójából menekülnék, amely körülöttem hullámzott, de amelyet megfogni mégse lehetett, mert ahol hozzáért az ember, szétmállott, mint nyálka.
Sötét prédalesés volt az egész városnegyed. Utcáiban valaminő bűntény járt készülődve. Házaiban egy mohó élet virrasztott, mely sok ezer év óta soha se hunyta le a szemét.
El, el innen, ki a szabadba! És közben szinte újra láttam a körúti zugszálló szobáját, a tanácskozó szidókat, az orosz pénzt az asztalon, láttam az aranycvikkeres őrmestert, aki Kun Béla nevét mondta a katonáknak és felötlött Jászi és Kunfi és Hatvany Lajos arca és a kis görbelábú rém az utcaszegleten, a vörös szakállas és a lompos leány... Mind egyet akarnak, ők akik fogják egymás kezét, mind, valamennyien és mi nem tudunk többé semmit sem akarni.
Éjjel egy cikket írtam Magyarország asszonyaihoz. Asszonyok! Ne aludjatok, mert a gyerekeiteknek nem lesz hová lehajtaniuk a fejüket...

November 26.

Délután volt. A Teréz körút felé mentem.
Gróf Batthyány Lajosné telefonon üzente, hogy beszélni szeretne velem. Sűrű tömegen haladtam át. A várost feszítették a folyton özönlő menekültek és a hazatérő katonák ezrei. A körutakon napról-napra zsúfolódott az ember. Szinte alig fértek már. Áradásuk beleömlött a mellékutcákba is, zsivajgott, tolongott és az újságvállalatok kirakata előtt összetorlódott, mint egy görcs. Az "Az Est" üvegablakán belül fényképek lógtak. Az egyik alatt írás látszott: a katonatanács tagjai. A tömeg nem engedett közel, csak messziről, elmenőben láthattam egy pillanatig. Dicsőségben kifüggesztett arcok, emberek képei, akiket az októberi lázadás vádja illet, akiket egyszer talán még számadásra hívnak más idők.

- Mit szól hozzá? - Kérdezte az ácsorgók közölt egy hang. A hadügyminiszter sikkasztás, gyilkosság és rablás miatt elfogatta Heltait. - Azt, aki városparancsnok volt? - Azt... és most gépfegyveres vonaton lövöldözve jönnek a tengerészek, hogy kiszabadítsák. Ebből még baj lesz. - Egyszerre szétfutott a hír. - Hallotta? Nem igaz... De igaz! - Riadalom támadt. És a körúti nép lármázva adta tovább: - Jönnek a tengerészek! Ott hagyták Pozsonyt is, a cseheket is...
Zsúfolt villamosok zúgtak el mellettem, belülről szinte szétnyomta a tolongás a kocsikat, köröskörül lógtak rajta az emberek. Katonák jöttek szemközt. Egyszerre az egyik furcsán előrelódult, a saját lábában botladozott és hasra esett az utcai nép között. Senki se törődött vele, bajtársai is odébb mentek. A háborús évek valaminő visszamaradt irgalmas mozdulatával odahajoltam hozzá. Talán műlába van, talán nyavalyatörős? Mikor a karját megfogtam, hogy talpra segítsem, ocsmány öklendés bugyborékolt ki a száján. Visszarántottam a kezemet. Részeg volt és a bajtársai hátraröhögtek.

Az út hullámzása megint sodort tovább, de a gondolataim közé egy tüske akadt. Katonák... magyar katonák. Valamikor, de hányszor is, könnybe lábadt a szemem, ha rájuk néztem. Hálát és tiszteletet éreztem irántuk, büszke voltam rájuk. Szerettem őket, mint az én gőgös fajomnak a bátorságát. Mi lett belőlük...
Már kinn jártam az Andrássy út táján. A Batthyány palota sötétre szürkült köveivel, mint a firenzei Palazzo Gondi idevetődött tükrözése állt a modem, jellemtelen körúti házak között. A rácsos kapu nyílott és a kapuboltozás mélyében egy földszinti folyosón át néhány lépcsőfokhoz értem. Kis téli szállásuk volt ez gróf Batthyány Lajoséknak. Fenn az emeleten az öreg grófné lakott, Batthyány Lajos anyja, a 48-as idők nagy vértanújának, gróf Batthyány Lajosnak egyetlen leánya. Az inas bejelentett.

A tágas földszinti szalonban tompított félhomály szőtt vörhenyes derengést. Régi ünnepélyes bútorok között virágzó azáleák, világos brokátok, selyem lámpaernyők, puha párnák lágyították a sötét vonalakat. A kandallóban tűz égett és a világossága hátulról finoman körülrajzolta Batthyány Lajosné alakját. Magasan, nyúlánkan jött felém. Nem találkoztam vele az októberi események óta. Szép volt most is, de a haja, mintha megőszült volna. Keskeny kezének ideges mozgásában elnyomott nyugtalanság látszott. Az események és szereplőik egy része oly közel áll hozzá, hogy mikor a keserűség szavakba forrott bennem, szinte kérdően néztem fel nemes vágású magyar arcába. Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mihály az unokaöccse... De ő higgadtan, szomorúan látta a valóságokat. Nem tért ki előlük, nem akarta menteni, még önmaga előtt sem, szívének egykor dédelgetett szép kis Katusát, az emóciókra és izgalmakra falánk Károlyi Mihálynét, akinek nincs egyénisége, aki rabszolga módra felvette a degenerált Károlyi féktelen nagyravágyását és hisztérikus végletességben túlhajszolta őt még önmagán is.
Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt. Elítélte, azzal a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.

Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?
Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula jött be a szobába. Egy pillanatig szinte kételkedve hallgattak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.
- Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek. Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.
- Szerezze meg nekem a szöveget, - mondotta Batthyány Gyula - adja ide, kiplakátoztatom egymás mellé a két okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.

Szép édesanyja kételkedően tekintett reá:
- De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban? Összetépnék a plakátokat, mielőtt a falakra kerülnének.
- Sajtószabadságot, véleményszabadságot ígértek és nincs más, csak hazugság.
- Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságukat, - mondotta Batthyányné, - azért kérettelek.
- Az asszonyokra gondoltál? - Igen...
- Én is foglalkozom ezzel a gondolattal. Többen vagyunk, akik ugyanazt érezzük. Valaminő összefoglaló programra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.
- Csináld meg azt a programot és állj a mozgalom élére.
- Én csak közkatona akarok lenni, - feleltem, művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.
- Pedig éppen neked kell oda állnod. Téged követni fognak. Én is dolgozni akarok.
Megráztam a fejemet. - Mindent megteszek, de nem vagyok hivatva az élen járni.
- Dolgozunk mi is, - vetette közbe Batthyány Gyula. - Majd csak elkergetjük ezt a társaságot.

A mi szervezkedésünkről pedig beszélünk még mondotta Batthyányné sajátságos; szomorú mosolyával. - Hát ő is? - gondoltam elmenőben. Szétszórtan hányan éreztük már ugyanazt. Mintha a levegőben lenne, mintha csak arra várna, hogy közülünk valaki hangosan kimondja.
Az utca képe megváltozott, mialatt odabenn voltam. A lámpák nem égtek, villamos nem járt és sűrűn hullott a hó. Váratlanul sztrájk ütött ki? Szénhiány van? Vagy pedig Heltai tengerészei miatt?
A kis mellékutcák félősen bújtak be a sötétbe. A havazáson át egy rozoga kocsi ügetett. - Mennyiért vinne el a Kőfaragó utcába?
- Hatvan koronáért, - kiáltotta le a bakról a kocsis.
- Nemrégiben még két korona volt ennek az útnak az ára... A kocsis káromkodva hajtott odébb, én pedig tovább gázoltam a hóban. Furcsa csend volt köröskörül. Kinn a szabadban, az erdők és a rétek hallgatásában valami mindig elpihen, a város hallgatásában pedig úgy rémlik, mindig ugrásra készül valami. Éreztem ezt. Szinte akaratomon kívül állón mindegyre magam mögé néztem és sebesen futottam át a sikátorok torkollása előtt.
Hajdani világos tiszta utcák, rendőrök, védettség, biztonságérzet, - hová lett minden?

A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott és az üres telken kószálnak a farkasok. Hirtelen süllyed a város, feltarthatatlanul hanyatlik, visszafelé, olyan időkbe, amelyekben sohase tudta, aki este útra kelt, hogyan ér haza.
A túlsó szegleten kocsi kifordult ki a Körútra. Kis biztonságérzet fogott el. Nem sokáig örültem a kocsi látásán. Egy kapu aljából két katona szaladt feléje kiabálva. A kocsis intett, hogy utast visz, de azért megállt. Nyilván félt, hogy utána lőnek. A katonák nem tárgyaltak vele. Kinyitották a kocsi ajtaját, kilódították a bennülőt és elfoglalták a helyét. A jármű, mintha fehér fátyolba nyargalna bele, sebesen, feketén távolodott a mély hóban. Megint elhagyatott és csendes lett az utca. Csupán a hó világított és mialatt az arcomat hidegen verte a zimankó, arra gondoltam, hogy mégis csak biztosabb manapság gyalogosan járni.

November 27.

Annyi megaláztatás, szégyenben fogant tűrés és hallgatás után most egymásután, egész országrészek tiltakozása hangzik fel a pusztulásban.
Megmozdulnak lenn Erdélyben a székelyek. Kibomlott a székely zászlóalj lobogója. Marosvásárhelyi székely nemzeti tanácsot szervezett Bethlen István gróf. Erdély van a szívében, hű maradt önmagához. Mindig mindent csak a hazájának akart. Jó most a nevét hallani, mikor mindenki mindent csak magának akar. És a székelyek után megszólal a Felföld, a szepesi városok, Zemplén és a magyar századok hű osztályosai, a tótok, akikkel se arany, se korbács nem fogja elhitetni, hogy a csehekhez tartoznak. A hazára tesznek esküt a bunyevácok: a katolikus szerbek is és fenn északon meghatóan tiltakozik a ruténség. Rákóczi népe, a gens fidelissima et carissima. Ők, akik mostohán élnek a Kárpátok mélyedéseiben, a galíciai zsidóság vándorútján. Ismerem szegény kis falvaikat, melyekre a kaftános piócahad vérszomjasan veti rá magát első éhségével, törtető útján nyugat fele. Ott jöttek be évtizedről évtizedre a lengyel-orosz zsidók, akik levágják a pajeszt, mire Kassára érnek; levágják a kaftánt, mire Miskolcra érnek és milliomos bárók lesznek Budapesten.

A magyar kormányok védtelenül hagyták a beözönlő kapzsisággal szemben a határ menti ruténséget, a jámbor nép szegénységében azért mindig türelmes és hű volt hozzánk. És most kétségbeesetten áll mellettünk, nem kér autonómiát, nem akar külön jogokat, velünk akar maradni, mert mi sohase bántottuk. Az ukránok propagandája, az orosz imperialisták, a schizmatikus vallási térítés nem vett erőt rajtuk. Magyar iskolákat kémek most, mikor Budapest nevében egy idegen faj megtagadja a hazát és püspökük, Szabó Endre ezt üzeni nevükben: "A magyarországi ruténség részéről nincs szükség hűségnyilatkozatokra, mert ez a nép nem botlott soha."
De Jászi nemzetiségi miniszternek ez nem kell. Ő valaminő keleti Svájcot akarna ráerőszakolni a földrajzi egység legtökéletesebb országára és Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa a zúgó erdők zöld vármegyéinek, a rutén lakta ősi magyar földnek új nevet talál ki: Ruszka-Krajna.

Egy megmérgezett város közepén ott áll az orosz-lengyel zsidók fia és fajának egész destruktív dühével bomlasztó teóriákat szaval az őstermészettel szemben, elfeledve, hogy Svájcban hegyekbe torlódik három nagy faj találkozása, míg Magyarországon egy medencébe futnak össze a népek árjai, melynek termékeny medre, lelke és ereje mindörökre a magyar faj marad.
És mialatt ő szaval és hirdeti, hogy: egyetlen szempillantás alatt ezer magyar évet töröl el, köröskörül kicsap a végekről ezer magyar év rettenetes tiltakozása. Székelyek, tótok, rutének, németek, katolikus szerbek így kiáltanak, mintha szenvedő testvérek kiáltanának át egymáshoz egy lenyűgözött táj közönye felett. A fájdalmak hangja lerohan a hegyekről és soha nem hallott végtelen szimfóniában összeörvénylik a rónák felett a novemberi ég alatt. A szelek megszámlálhatatlan szárnyaikon viszik a bús kiáltást tovább és elvetik egy jövő nagy termésre, amelyből egykor még bosszút aratunk...

November 28.

A végek tiltakozása elhangzott és a tragikus fényesség belealudt a sötétség be. Amíg a nemzetrontók kezében van a hatalom, így is lesz ez mindig! A
kormány milliókat adott az erdélyi oláhoknak és adott nekik magyar katonáktól elvett temérdek fegyvert is, míg a székelyeket és a magyarságot verejtékes rémületben fegyvertelenül hagyja az életére törő ellenség között.
Károlyi kormánya mindenkit támogat velünk szemben. Ma, hogy szolgálaton voltam a Keleti pályaudvaron, lázasan különvonatokat állítottak össze. Gyulafehérvárott az izgatók oláh nemzetgyűlést hívnak össze, mely - úgy hírlik - önhatalmúlag ki fogja mondani Erdély és sok magyar vármegye elszakadását. A magyar kormány pedig a gyűlésre utazók kényelmére, különvonatokat ajánl fel.

 

Olyan az egész, mintha torzan, aljasan vigyorogna valami a haldoklás felett.
A pályaudvaron nagy mozgalom volt ma. A vöröskeresztes üdítő régi barakkjában új üdítőállomást létesítetek hazatérő katonák számára. Mi, akik hosszú éveken át teljesítettünk odakinn vöröskeresztes szolgálatot, hiába ajánlottuk fel munkánkat. A garmadába hordott, rég nem látott fehér kenyereket és kolbászokat asszonyok osztogatták a katonák között. Se kalap, se kendő nem volt a fejükön, borzasak és ápolatlanok voltak. A szociáldemokrata párt küldte ki őket és a katonák ellátása egészen másodrendű szerepet játszott náluk. Agitátorok voltak ezek az asszonyok. Röpcédulákat osztogattak és lázítóan beszéltek a hazatérőkhöz, Vöröskeresztes jelvényünk és igazolványunk dacára, az egyik asszony odajött és felszólított, hogy hagyjuk el a helyiséget, miután ezt a munkát reájuk bízták.
Vera testvéremmel és Tasner Máriával, két hű munkatársammal, mentünk rendes üdítőhelyiségünkbe. - Kidobtak, - mondottam. - Azután tudtuk meg, hogy a minisztertanács, miután elcsapta azokat, akik a háború alatt helytálltak a Vöröskereszt szolgálatában, gróf Károlyi Mihálynét nevezte ki a Vöröskereszt élére - kormánybiztosnak. Ezt az állást ősz hajú nagyurak mindenkor díjtalanul töltötték be, Károlyi Mihályné most nyolcvanezer korona fizetést szavaztatott meg magának, amit haladéktalanul előre, az egész esztendőre fel is vett.

- Egy megbízottja már itt járt, - beszélte valamelyik vöröskeresztes alkalmazott, - nagyon kiabált és azt mondta, hogy Károlyi grófné ki fogja innen rúgni a régi hölgyeket.
- Roppant előkelő mozdulat lesz. Meg fogom vámi, - feleltem. Ebben a pillanatban a vörös karszalagos őrmester fordult be az ajtón. Feltűzött szuronnyal két katona követte nyomon. Egyenesen felém tartottak: - A peronon gyanús nyomtatványokat találtunk, holmi royalista szemeteket...
- Nincs tudomásom semmiféle nyomtatványról, - feleltem és bensőmben szertelen örömet éreztem, hogy valahára léteznek ilyen nyomtatványok is...
- A nyomok ide vezetnek, - kiabálta az őrmester fenyegetően, - azt mondják, innen osztogatják.
Tartson házkutatást - és fehér ápolónői kötényem zsebét kifordítottam feléje. A belső öröm legyőzhetetlenül tört fel az arcomra. Elnevettem magam.

November 29.

A pénztár kis üvegezett ketrece előtt álltam és a márványlap hideg volt a könyököm alatt. A banküzlet nagy helyiségében kevés ember lézengett. Az asztal melletti lócán néhány cselédleány ült kis betéti könyvével a kezében.
- Úgy látom, a gazdasági élet élénken lüktet, mondottam a pénztárnoknak, mialatt a tolóablak nyílásában elém tette a kívánt pénzt
- Így még sohase voltunk. A háború ideje valóságos aranykor volt ehhez képest. - Egy kissé előre hajolt és elhalkította a szavát: - Rettentően kizsarolja ez a rabló kormány az országot. Azelőtt tizenkétezer korona volt egy miniszter fizetése.

A népkormány miniszterei kétszázezer korona fizetést utalnak ki maguknak és előre felszedi valamennyi egész esztendőre. A különórákért, amit dolgoznak, százhatvan korona az óradíj... És egyre több lesz a miniszter, a kormánybiztos. Már negyven államtitkár szaladgál Budapesten. Minden radikális újságíró legalább is államtitkár akar lenni. Úgy nyomtatják a bankót, mint a plakátokat. Azt mondják, egy hónap alatt három milliárdot költött a népkormány. A legrosszabb háborús hónap másfél milliárdba került. Drága dolog ez a béke, meg a köztársaság se olcsó... Nyargalunk az államcsőd felé. Nagyon sokan viszik ki a pénzüket Svájcba...
- Az enyém, ami van, itt marad. Ha elpusztul az ország, mi magyarok úgyis vele pusztulunk.
- Jó előrelátással lenni, mondotta a pénztárnok, az hírlik, hogy ezüstöt meg aranyat is fognak rekvirálni. Mikor hazafelé mentem, ezek az utolsó szavak szüntelenül a fejemben jártak. Régi családi írásaink közt van egy kicsiny cédula 1848-ból, Tormay Károly nagyatyám nevére kiállítva. Annak az ezüstnek a fejében kapta, melyet a Kossuth-bankók fedezetéül a nemzeti pénzverdének beszolgáltatott.

Atyám mesélte el, hogy egy napon az ebédlő asztalon halomra hordták a ház minden ezüstjét. Kicsi fiú volt akkor még és kérdezte, ha elviszik a kanalakat, mivel fogja ő a kávéjában a cukrot felkeverni? - Fakanállal, - mondotta az anyja. Atyám nem bírt ebbe belenyugodni; addig settenkedett az ezüst körül, míg nagy keserűségében egy kis ezüstkanalat el nem lophatott magának. Mindent beolvasztottak. Az az egy kis kanál maradt meg a régi ezüstből. Ők odaadták, mi is odaadnók, de nem ezeknek. Ezekért nem ennénk fakanállal...

November 30.

Sárga köd ereszkedett le a városra. A házak elmerülnek benne és a szobák sötétek, mintha kívülről iszapszínű leplek tapadnának az ablakokra. Délelőtt van, a lakásokban mégis égnek a lámpák, mintha az egész városban minden ablak mögött halott feküdnék. Soha se láttam hasonló ködöt. Olyan, mintha az életünket utánozná.
... Köd ... ragadós, sűrű köd. Fuldokolva jár az ember egy elátkozott tájon, tapadó nehéz sárban tántorog és megállni és menekülni nem lehet. Egy megjelölt város a börtönünk. A tűzhelyei hidegek, világossága nincs, a házak kapuja nem áll nyitva sehol. Zsákba végződnek az utcák és a zeg-zugos fordulóknál valami, amit nem látni, hidegen lehel az ember szeme közé. Kitérni sem lehet soha. Menni kell vak ablakok alatt, a ködben, visszhangtalan halálsikátorokon át. A házakból nem néz ki senki és senki se int. Enyvesen lucskos a levegő, mint egy förtelmes, nedves kéz odatapad az ember szájára, egyszerre nem bírunk tőle lélegzeni. Olykor úgy rémlik, eliramló testek surlódnak hozzánk, nem látszanak, csak érezni lehet őket. Félelem és kin borzongat, de ha meg akarunk fogódzni, tapogatódzó kezünk alatt kísértetiesen engednek a falak, mozdulnak a kapuk. Nincsenek bezárva, csak támaszkodnak és halkan befelé nyílnak. Mögöttük áll valaki és vár, nyitott szemmel vár a sötétben és egy iszonyú hírt tud :
Magyarországról valami megint elveszett... A szomszéd utcában pedig, mindig a szomszéd utcában - puha, hangtalan járással járnak, ugrásra készen vörös fenevadak...

Ez most az élet. Köd, sárga, tapadó köd, melyben a sáron csúszik a város házaival, utcáival egy óriási gödör felé.
Nap-nap után több katona sapkájáról tűnik el a nemzeti színű kokárda és, ahogy letépik, mintha seb támadna: egy vérfolt... vörös gomb látszik a helyén. A Rákóczi úton egy házra tegnap vörös zászlót tűztek ki. A külső Váci úton, kis kocsmákban kommunisták találkoznak és az utcákon csoportba verődött emberek előtt ganajos ládákon, gyalogkocsik tetején idegenarcú férfiak szónokolnak. Széles mozdulatokkal lármázva kiáltják: "Minden a tietek! Vegyetek el mindent!"

Ezek a szavak ott vannak ma az egész városban. És Károlyi kormánya is ezt mondja szüntelen valamennyi nyilatkozatában. "Minden a tietek", - mondja szocialistáknak, kommunistáknak, radikálisoknak, cseheknek, oláhoknak, szerbeknek... Az oláhok után Jászi most a tótokkal tárgyal. És mialatt a cseh csapatok ellenállás nélkül sétálnak lefelé a Vág völgyén és megszállják Galgóczot, Lipótvárt és zúgó topolyái alatt Pöstyén kincses forrásait, Jászi, Diener-Dénes és egy Braun Róbert nevezetű egyén feladja velük szemben a honfoglalás óta élő ősi jogainkat. Jászi a maga részéről öt magyar vármegyét már odaajándékozott a tót megbízottaknak, tízben pedig impériumot kínál fel nekik. Alkuszik, megalázkodik és rossznak bélyegzi előttük az ezeréves magyar uralmat.
És miután bűnösen mindent feladott és ostobán elárulta Károlyi kormányának teljes tehetetlenségét, kiderül, hogy a tót közeledés csak csapda volt. Prága, miután bepillantott az itteni dolgokba, hivatalosan üzeni Budapestre: "A magyar kormánnyal folytatott bárminemű tárgyalásra a Csehszlovák köztársaság kormánya senkinek sem adott megbízást"...

És ezek uralkodnak felettünk! Eladnak újra és újra minden nap. Amit súgva hallottam, most már kénytelen bevallani a kormány is, mert Vlád, az erdélyi oláh gárdák vezére egy nyilatkozatában elszólta magát. Az oláh Vlád, hogy erejét és hatalmát meglobogtassa, odavetette Erdély szerencsétlen magyar népének: "a román gárda a magyar kormánytól 10 millió koronát és ötvenötezer gyalogsági fegyvert kapott". Most már a süketek is hallhatják, hová teszi a kormány a fegyvereket, melyeket a felbomlásában is hazáját védeni akaró frontkatonaság kezéből csalt ki. Oláhoknak adja a magyar katonák fegyverét, mialatt a magyar polgárság fegyverét begyűjti csirkefogók, szökött fegyencek és csavargó katonaszökevények számára.
Az örökös gyötrő kérdés, hogy mi történik itt, már nem marja az agyvelőmet. Biztosan tudom, hogy minden, ami itt történik, szörnyű árulás, amelyhez hasonlót nem találni a népek történetében. Egy titokzatos vörös szerződés betűi kísértenek a célokban; eseményekben és törvényei belevegyülnek mindenbe, ami Magyarországot október 31-ike óta érte.

December 1.

Valamikor szépet, csillámló hideg fehéret, lobogó meleg tüzet mondott december. Most halál a fehérsége, kín a hidege és a tűz kialszik mindenütt.
Dermesztő fagy járt az éjjel odakinn. Érzik a lehelete a szobákban és a lelkemben tompa rémület van. Ma reggel mondta a szolgáló, hogy nincs több szén a pincében. Nem akartam hinni neki. Gyertyát vettem elő és a hátsó csigalépcsőn lebotorkáltam a sötétbe. A szénpor ropogott a lépésem alatt, a gyertya lángja ide-oda ténfergett a pókhálós falon. A pince tátongott, csak a szegletben hevert még néhány darab fa. Jó ideje elmúlhatott már, hogy láttam és tudtam az ürességet. Még se mozdultam, csak álltam egy helyben és a leheletem gőzölgött a láng felett.
Nyolc hónap előtt volt, hogy szénszállítási engedélyt kaptunk. A szénközpont egy nagy céghez utalt. Hét múlt hét után, a cég nem adott. Írtam, üzentem, aztán odamentem magam. Az épület lépcsőjén a fázás és a nyomor tolongott felfelé. Az irodában szomorú emberek ácsorogtak. Várnom kellett, mint egy miniszter előszobájában. A titkárnő minduntalan kijelölt valakit közülünk. Gyémántfüggős, prémkabátos zsidóasszonyok álltak mögöttem és nevetgéltek maguk között. Későbben érkeztek, mégis ők mentek be elsőknek. Mellettem egy szegény, kendős asszony szorongott és kopott kabátban egy úr, aki jobb időket láthatott. Az asszony csendesen jajveszékelt: nem tud főzni napok óta, mert nincs tüzelője. Az úr, aki magas rangú bíró volt, azt mondta, hogy a gyerekei nem kelhetnek ki az ágyból, több mint egy hete fekszenek, olyan hideg a lakása.

Vártunk, türelmesen, órák hosszat. Dél elmúlt. A titkárnő az órára nézett és mintha lökte volna a szavakat, oda dobta: - Késő van. Jöjjenek holnap!
- De hiszen itt van a szénszállítási engedélyem! Áprilisban kaptam. Valaminő lázadó haragot éreztem. A többiekért is éreztem, valamennyiünkért, akik várunk, akik magyarok voltunk, akiknek nem volt többé szavunk a terpeszkedő új hatalommal szemben.
A szénkereskedő is zsidó volt, a titkárnő is... Minden helyet elfoglaltak és ami nekünk járt, azt halogatták, vagy úgy dobták; mint az alamizsnát. Holnap... Ökölbe szoruló kézzel másnap is elmentem és harmadnap is ... Türelmes asszonyok, sírdogáló anyókák, dulakodó mérges férfiak várakoztak körülöttem. A cégfőnök átsietett az előszobán. Könyörgő hangok kapkodtak utána. De ő úgy szólt vissza, mintha kegyelmi kérvények fölött döntene a diktátor. - Tessék vámi, míg sorra kerülnek!
Megint csak elmentem és prémes, gyöngyös kövér asszonyok jöttek le megelégedetten mellettem a lépcsőn. Hallottam a beszédjüket. Ők megkapták, amit akartak. És így van ez már ma mindenütt. A leigázott faj tehetetlenségével, üres kézzel megyünk el az ajtóktól és nincs hol keresni az igazunkat. A hatalom az övék. A szemünkbe nevetnek. A szén pedig elfogyott a pincében és a szobák hidegek.

December 2.

Még sötét volt a reggel, mikor álmomba valaminő csengés keveredett bele. Nyugtalanított, kerengett felettem, mint egy dongó elhallgatott, tolakodóan újra ott volt. Felébredtem.
A telefon szólt az előszobában.
- A majoros? Odakintről a Hűvösvölgyből beszél? - Igen, ma éjjel. - Hát betörtek a villába... És a testvéremnél is? Értem...
A rendőrségen közömbösen hallgatták meg a feljelentésemet.
- Hiába való fáradság, hogy jegyzőkönyvet vegyek fel róla, - mondotta egy írnokforma kis ember. Ma éjjel csak a Svábhegyen tizenhat nyaralóba törtek be. És a város területén, tudja Isten hány lakást meg boltot fosztottak ki. Úgy se nyomozhatunk a tettesek után. Hol vegyünk annyi detektívet, aztán meg azoknak más dolguk van manapság.
- Ellenforradalmat nyomoznak, - mondotta mellettem egy úr, akinek a lakásába szintén betörtek az éjjel. - Szabad lopás van ma az országban.

A földszintről felküldtek a második emeletre, onnan megint le a földszintre. Rendetlen tintaszagú irodákon, fülledt folyosókon tévelyegtem, míg végre megígérték, hogy majd küldenek ki nyomozókat.
Itt is megváltozott minden. A régi magyar arcú hivatalnokok helyett új emberek nyüzsögtek a főkapitányságon. A kezükbe került hát ez is.
Havas szél fújt a hídon. A hideg téli égben, mint a menyasszonyok, fehéren álltak a budai hegyek. A hűvösvölgyi erdők tar fái kék ereket vetettek a napsütötte havon. Minden csillogott. És a szépség egy pillanatra elfeledtette a szenvedést, a várost és a kifosztott házat is a hegyen. Útközben találkoztam Mária testvéremmel. Ó a pasaréti rendőr őrszobából jött és két rendőrt hozott magával. Az egyiknek le volt tépve a korona a sapkájáról, a másik még viselte. Hát maga nem vette le?
- A király gyühet is mehet is, de a szent korona mindig a helyén marad, - felelte az ember.
- Sok dolguk van? - kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.
- Nem jó lenne, ha mindig így maradna.
- Pedig hát a rendőrség csatlakozása döntötte el a dolgot. A két ember összenézett, de nem szólt semmit. Közben felértünk a házhoz. A fedelén fehér volt a hó a kék égben. Lenn lépések látszottak a havon. A terasz alá vezettek a nyomok. Világos volt, hogy a falra futó glicínián másztak fel a betörök, úgy jutottak be a házba. Majdnem mindegyik szobában egy-egy konyhakés feküdt kikészítve az asztalon. A markolata valamennyinek kijjebb állt, mint az asztal lapja. Így könnyű lett volna felkapni, ha valaki megzavarja a gazembereket... A hallban egy csomó holmi volt batyuba kötve.

- Ezért még vissza akartak jönni.
A szekrények tárva álltak. Sok mindent elvittek. A válogatás közben boglyákba dobált dolgok a földön hevertek. A nemzeti színű zászló szövetjét letépték a rúdjáról és dühös, sáros csizmák nyomai látszottak rajta. A nagy öreg Bibliát, mintha szíven lőtték volna, egy golyó járta át.
- Elég a bűnjel, - mondottam testvéremnek, én már megtaláltam a tetteseket: a forradalom vívmányai jártak itt.
A rendőrök megint összenéztek...
Mikor hazaértem, elmondtam anyámnak, mi történt odakinn. Kissé merev arccal, szótlanul hallgatta.
- Elvittek, amit elvihettek. Még a matracokat is lenyúzták. A falakra ocsmányságokat firkáltak.
- Ezek az idők vámot szednek mindenkitől. Hát akiket kiüldöznek az otthonukból, akiknek felgyújtják a házukat, akiket leölnek? - mondotta anyám. - Az én gyerekeim élnek és van még otthonuk. Csak beérje ennyivel a sors és ne kívánjon többet. Ha csak ez lesz a mi adónk, akkor ne panaszkodjunk. És többet nem beszélt róla.

Délután egy könyvet vettem elő. Szinte szokatlan volt, mostanában jóformán semmit sem olvasok. És ha mégis, csak a betűt szedi a szemem, az értelem elvész, másra gondolok. Kaffka Margit könyve volt a kezemben. Szegény, nem fog újat írni soha többet. Elmúltak számára a: "Csendes válságok", a "Színek és évek".
Szatmárból jött és régi nemes kúriák levegőjét hozta magával ebbe az idegenlelkű városba. Amíg le nem törlődött róla, amit onnan hozott, nagy író volt, mert magyar volt. Elmélyült képek, halk, meleg hangok alkotója, finom látni tudó, Egyike azoknak, akik reptükben bele estek a nagy pókhálóba, mely a magyar irodalomnak szabadba vezető ablaka előtt feszül és foglyokká lettek benne. Nem ismertem, de azért szerettem, mert fajomból való művész volt. Ő is asszony volt és tudom, hogy ha le is bódították maguk közé, mint annyi nagy, éhező magyar tehetséget, megtért volna hozzánk. Nem volt közöttünk, mégis közülünk ment el. Mi vesztettük el, nem ők. Egy magyar asszonnyal kevesebb van. Kaffka Margit, Isten veled.

Odakinn már egészen besötétedett és én még mindig olvastam. A szobám hideg volt. A halál gondolata járt a szép élő könyv felett, mely itt maradt, beszélt, mosolygott és sírt, míg a lélek, amelynek ujja vonta, elszállt a sötét járvány kapuján.
Behozták az esti lapokat. Az újságokon egy név uralkodott: Gyulafehérvár... Hunyadi János temetkező városában, sírja felett, a térségen a vár tövében, egy rezolúciót mondott ki az oláh irredenta, mely most "Román Nemzeti Tanács"-nak nevezi magát: Erdély, a Bánát és Magyarország Összes oláh lakta területei egyesülnek Oláhországgal. Ez történt Gyulafehérvárott és erre a hazaáruló gyűlésre Károlyi kormánya külön vonaton vitte az oláhokat! Testőrséget fegyverzett fel nekik! Milliókat adott.

Megint úgy rémlik az élet, mintha egy őrült álmodná! "Minden a tietek" - mondja a hatalom, hogy az övé lehessen az, amit nem bírnak elvinni a szomszéd rablók. Osztozkodnak, folyton osztozkodnak és ebben az osztozkodásban Összetörik a szívünk. Erdély magyarsága magára hagyatva, megalázottan, elárulva tűrni kénytelen, hogy ősi földjét odavessék Budapestről az alacsony műveltségű, új keletű kis balkáni államnak, melynek pásztornépe saját vajdái kegyetlensége elöl menekülve, alázatosan jött be néhány évszázad előtt Magyarországba. Ezerötszáz éve laknak székelyek Erdélyben. És a bocskoros, félbarbár oláh nép most egyszerre az őslakó szemébe röhög és a rablás jogával magáénak nyilvánítja a mienket.
Csendes az utca. Kővé vált szívével hallgat a város. Csak a tetők felett remegnek a csillagok, mintha egy nagy zokogás áradna fel hozzájuk a mélyből.

December 3.

Budára indultam, fel a Várba. Öt órára gyűltünk össze a Zichy-palotában. A gyéren világított kis Szalag utca meredeken kanyargott felfelé a Corvin-térről. Csendes volt, senki se járt benne. Csak mikor a Jezsuita-lépcsőhöz értem, jött szemközt egy fiatal leány. Sietettz látszott rajta, hogy fél. A lépcső homályosan kapaszkodott a boltozás alatt. A falnyílásokon át egyre magasabbról látszott a hegyoldal. Elvétve lámpák ácsorogtak. A város süllyedt lefelé. És egészen lenn a partok közt, mint egy nagy, szabad lélegzés, ömlött a Duna.
A Mátyás-templom szegleténél hirtelen fordulóval kanyarodva nyargalt a szél, mintha kergetne valakit a templom alatt, aki nem látszik. A tér közepén elgondolkozva állt a vén Szentháromság-szobor és lenézett a talapzatára. Két év előtt Károly király koronásan ott esküdött. A csonka torony alatt a Verbőczy utcába értem.
Kétoldalt régi paloták hallgattak. Az utca végén becsengettem. A félköríves, barlangos kapun túl, mély boltozás nyílott bele a kertbe. Egy kicsiny kert a várfokon, mintha kövek tartották volna a tenyerükben. Az apró gyepmezők törpére nyírott örökzöldje mentén, fehér jelek voltak az utak. Barokk talapzaton, a bástyafal fölé, két szobor emelkedett az esti homályba, a csillagok közé. Görög istenek és a testük körül mintha valaminő negédes szél fújta volna ritmikusan kőruhájuk ráncait. Az egyik fáról lecsörgött egy magányos utolsó levél.

A XVIII. század építette ezt a házat, Buda egyik legszebb palotáját. Mária Terézia kora járt erre púderesen és legyezőjével finoman megérintette itt is, ott is a falakat. Kicsiny díszítések: kicsiny mosolyok maradtak a nyomán az ablakok alatt, a lépcső könyöklőjén. A kőlépcső szabadon emelkedett bele a felső terembe, melynek megművelt alacsony mennyezetét fehér oszlopok tartották maguk fölé. A fehér falon régi képek arany kerete csillant. Lámpa nem égett. Csak a nagy márványkandallóban lobogott a tűz és alulról világította meg a dolgokat. Beletükrözte magát régi bronzok szépségébe, futkosott a falakon és libegő érintésétől, az ódon porcelánnak testén messze kínai tavaszok virágoztak ki és fonnyadtak bele a homályba, hirtelen, ahogy a tűz fénye tovább osont. Alattuk előkelően, nehézkesen álltak a bútorok, mint olyanok, amelyek nem költözködnek soha.
Aztán kigyúlt a lámpa és a fénye belevilágított Zichy Rafaelné, Pallavicini Edina arcába. Olaszos, nagy barna szeme komoly volt, de a szája nevetett. Hirtelen abbahagyta. Valahányszor találkozom vele, mindig meglep ez. Szinte olyan, mint mikor felnőtt emberek nevetnek gyerekeken. Egyszer azt mondta nekem: "A mi parlamenti harcaink úgy hatnak reám, mintha gyerekek civódnának, akik nem látnak fel az ablakig." Akkor értettem meg a nevetését. Magyar oligarchák vérével kevert, régen emlékező latin vére látott át ilyenkor az illúziók felett.

Nyomon követtek a többiek. Ritoók Emma, gróf Vay Gáborné. Fázva jöttek és a kandalló köré húzódtunk, mint az összeesküvők. Ugyanaz volt a fájdalmunk, ugyanegy volt az akaratunk. Tudtuk, hogy eljött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat. A magyar históriában olykor hosszú évtizedekre eltűntek az asszonyok, - nem látszottak. A jogaikért nem kellett küzdeniük, mert nincs törvénykönyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna, még a legsötétebb századokban is, mint a mienk. Csendben élhettek és ilyenkor a háttérben csak víziószerűen suhant el egy-egy szép, keskenyvágású magyar női arc a tűzhely enyhe fényénél. Ezek voltak Magyarország boldog napjai. De ha égett itt a föld és a szerencsétlenség aratott, akkor mindig ott volt legelöl a magyar asszony. Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most, tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk őket. Jönni fognak és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját. Nem gyűléseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asszonyokat, akik hisznek a bátorságukban...

Lépések jöttek bele a tanácskozásunkba. Hohenlohe Károly Egon herceg szellemes feje bukkant ki a lépcső fehér aknájából. Az ötödik összeesküvő, az erdélyi végek hontalanná lett fiatal magyar papja. - Mennyire jutottak?
Felolvastam a programtervezetet, melyben szociális és politikai reformok közé burkolva az egész keresztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni.
- Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, - szólt közbe Zichy Rafaelné. A többiek is hozzájárultak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk: A keresztény és nemzeti világnézet, az ország oszthatatlansága és a család.
- Biztos eredményünk lesz, - mondotta Hohenlohe, - sokat foglalkoztam szervezéssel Erdélyben, tudom mire képesek az asszonyok.
Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csendes budai utcákon, éreztem, hogy új út kezdődik számomra, amely talán a sorsom útja lesz.

December 4-7.

Újszerű lázas napok következtek ezután. Felráztam magamat a zsibbadt kétségbeesésből, amelyben csak béna szenvedője voltam az eseményeknek. Addig, mint a nyomorékok, akiket mozdulatlanná tesz a betegség, hosszasan mindennek utána pillantottam, ami a szemhatáromba került, most egyszerre szereplője lettem a halálosan komor tragédiának és nem volt többé időm a részleteket figyelni. 

A Zichy-palota délutánjának másnapján leveleket írtam, telefonáltam és összehívtam magamhoz egynéhány bátor, elszánt asszonyt. Ritoók Emma is eljött. Nem volt vesztegetni való időnk, sietnünk kellett és abban állapodtunk meg, hogy mindenik vendégem külön-külön összehívja magánál megbízható asszonyismerőseit és mi beszélni fogunk nekik, vigyék szét a keresztény magyar asszonyok szervezkedésének a gondolatát. Más megoldás nem marad számunkra. Nyilvános gyűlésekre alig gondolhatunk, A sajtó már nem volt szabad. A néhány keresztény és polgári lapot, mely rendelkezésünkre állt volna, vörös katonák kezdték terrorizálni. Amit mi akartunk, azt halálra ítélte a szociáldemokrácia. A nemzeti és a keresztény gondolat ellen harcot hirdetett, Magyarország területi épségéről pedig, hivatalos lapjában kijelentette, hogy - semmi köze hozzá ... 

Vissza kellett hát térnünk régi idők szegényes eszközeihez. Szájról-szájra vittem a gondolatot. Most már külön váltunk, hogy többet végezhessünk. Ritoók Emma járt a város egyik részén, én a másikon. Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszonyok. Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken, iskolaszobákon vándoroltam át. Sötét utcákon, barátságtalan sikátorok homályában ballagtam egymagamban szélben és hóban nap-nap után. Az asszonyok megértettek. A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkükben. Jóformán kivétel nélkül aláírták az íveimet, akik nem írták alá, azoknak a férjük tiltotta meg. Közöttük nem létezett a: "Végünk van, hiába minden", szörnyű lemondása. Tiszteletet és hálát éreztem irántuk. Egyszerűek, nagyok és hűségesek voltak. És mialatt egyik kis otthonból a másikba vándorolva rájuk gondoltam és szerencsétlen országunk végzete gyötört, mindig újra felmerült előttem egy kép.
A hó hullott, hideg és sötét volt és én izzó fehér ég alatt mégis egy nap-keleti fehér várost láttam. Egy oszlopos házat: a Pilátus házát és tornácán megkötözve ott állt az Úr. A ház előtt gyűlölettől őrjöngő tömeg ordított: "Feszítsd meg, feszítsd meg!". 

Ugyanezt ordítják ma a mi megkötözött országunk felé. És lerántják maguk közé, tövissel koronázzák, ütlegelik és leköpik. Nehéz keresztet tesznek a vállára és felhajszolják a Golgotára. Rászegezik a keresztre, hogy ne mozdulhasson és lássa vérbeborult, haldokló szemével, mikor lábánál elkockázzák a köntösét. Aztán sírba teszik, nehéz követ hengergetnek a teste fölé, lepecsételik és fegyveresekkel őriztetik, hogy halott maradjon, fel ne támadhasson...
Hívei és tanítványai csüggedve bujdostak el és magára hagyták a sírját. Nem volt többé reménység. De a harmadik nap reggelén a kék derengésen át asszonyok mentek el a sírhoz. Asszonyok voltak azok, akik meglátták a feltámadást... Annak a gyönyörű szent meglátásnak az emléke maradhatott meg a szemükben. Évezredről-évezredre, mindig újra asszonyok azok, akik meglátják a földön a feltámadást... 

Most is látják. Hisznek és velem jönnek.
Nem én akartam, az eszme akarta; az jelölt ki, hogy a hordozója legyek. Ha elfáradtam; ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e az elhivatásra, mindég újra eszembe jutott, hogy a szeretet; melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe vesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud. Sikerülni fog, sikerülni kell és a sok beszédtől elrongyolódott hangommal új gyülekezet előtt, a város másik végén megint beszéltem. Az asszonyok pedig, olyanok, akik már hallottak, futva kerültek elém az utcán és mire az új körbe értem, ott voltak és vártak és megint meghallgattak.
Későn este, fáradtan vergődöm haza. Ilyenkor Anyámhoz menekülök pihenni. Soká elüldögélünk a kis zöld szobában és ő biztat, ha csüggedt vagyok. Mindég megtalálja a szót, amely meggyógyít. Aztán késön megyünk aludni. Az este hosszú és közbe kipihenem magamat. Elmesélgetek vándorlásaimról és amit fáradságomon át tompán, szinte ködben éreztem, megint követelőbben áll elém és nem bírok másra gondolni. 

Egy új szerencsétlenség érte Magyarországot. Vix francia alezredes, aki nemrégiben érkezett Budapestre, mint az antantszövetségesek katonai küldöttségének főnöke, egy jegyzéket közvetített a magyar kormánynál. A csehek árulásának a bére van benne. A győztes hatalmak követelik Magyarországtól, ürítse ki az egész felföldet, mert: a csehszlovák államot elismerték, hadseregét szövetséges hadseregnek tekintik...
Egyszerre észrevettem, marokkal fogom a tenyeremmel az államat, hogy megállítsam a remegését. Valaminő soha nem érzett düh forrott fel bennem. A jog és igazság békéjének hirdetői, az új világmegváltók, a fegyverszüneti feltételekkel ellentétben egyszerűen ránk parancsolnak, hogy országunk nagy bástyáját, a Kárpátokat kiszolgáltassuk és tizennyolc szép ősi vármegyénket odaadjuk azoknak, akiké soha se volt, akiket az antant szövetségeseinek nevez, bár hosszú évtizedeken át ők voltak az osztrák hatalom legerősebb támaszai és legkíméletlenebb végrehajtói. Mesélni tudnánk róluk mi magyarok. Szabadságharcunk után, mint az osztrák abszolutizmus titkos rendőrei, besúgói és teljhatalmú pribékjei, ők kínozták meg legkérlelhetetlenebbül Magyarország népét. És mesélni tudna róluk Velence és Lombardia, ahol a cseh császári sanyargatók: "le sbirre austriaci" emléke még ma is kísért. A kiegyezés óta a dinasztia jóvoltából a monarchia közös intézményeiben jóformán minden magas polgári és katonai pozíció a cseheké volt. Ők is felelősek a dolgok fejlődéséért és most mégis, mint az antant "szövetséges haderői", részesei a fegyverszünet végrehajtásának, amely a régi Osztrák-Magyar Monarchia területének elfoglalásáról rendelkezik... 

November elején a frontokról tizenöt érintetlen magyar divízió jött haza. Ha azok még megvolnának... Hideg rémület fogott el. Felpillantottam anyámra. Ő is arra gondolt, amire én. És mint mikor egy nagy beteg virrasztói, hogy higgyenek az életében, azokról az időkről kezdenek beszélni, mikor még egészséges és erős volt, - beszélni kezdtünk mi ketten virrasztók is régi időkről, szép messze felföldi nyarakról. Mikoriban még gyerekek voltunk, szüleim azt kívántak, ismerjük meg az országot. És minden szünidőben más vármegyében kerestek egy kis fészket nekünk. Kárpáti nyarak, kies fürdőhelyek, erdei fészkek, csendes elvonult hegyvidéki városkák... Lipótújvár a Vág mentén és messze a nagy Kriván. És Trencsén, a Budetim vár és Oroszlánkő a felhők között. És a királyasszony városa Pozsony. És a zöld mezők a Mátra alján. És a szepesi városok és Kassa, vén székesegyháza tövében, a magas Tátra az ég alatt, Bereg zúgó nagy rengetegei és a máramarosi erdők, a Tisza ringató bölcsői. 

Elmúlt régi szép nyarak, elmúló régi szép országunk. De visszavesszük! És másnap újra mentem és vittem ezt a szót és vittem a híremet asszonyok lelkébe. Akkortájt az utcák még sötétebbek voltak, mint valaha. Új rendelet jött. Öt órakor bezárják az üzleteket. A kirakatok világossága is kialszik. Egy mozgószínház előtt haladtam el. Bejárata mellett nagy színes plakát függött. Odabenn Tisza halálát játszották a vásznon. A színész Tisza maszkját viselte, egy színésznő Tisza Istvánné szerepét adta, Almássy Denisenek is volt megszemélyesítője. A vállalkozó a Hermina-úti villában, a gyilkosság színhelyén játszatta el kinemagép előtt a darabot. Vajon a gyilkosok maguk adták-e elő a saját szerepüket?...
Mentemben undorodva hallgattam az előadásról kiözönlő emberek beszédjét. Pesten ekkor már széltében suttogtak egy tengerészről, aki mindenütt dicsekszik, hogy ő ölte meg Tiszát. Azt is mesélik, hogy Almássy Denise a Ritz szálloda éttermében iszonyodva ismerte fel vacsora közben Tisza egyik gyilkosát. Kérdezte, ki az az ember? És valaki azt felelte neki: a katonatanács elnöke, Pogány József. Mese,... hiszen Almássy Denise a gyilkosság óta sohase jött a fővárosba. Sok hír kering. Azt is mondják, hogy a hadügyminisztériumban százezreket fizettet ki a kormány gyanús egyéneknek, akik a forradalomnak nagy szolgálatokat tettek. Az első katonatanács tagjai tetemes jutalmakat vettek fel. Senki se tudja, miért. De Károlyi alighanem tudja és... ha keresni akarná, közöttük talán nyomára akadna Tisza gyilkosainak is.
Mocsárban élünk és körülöttünk bántatlanul, egyre hangosabban szervezkedik a bolsevizmus. 

A Duna partján mentem hazafelé. Kis vontató hajó hosszú uszályt vitt maga mögött lefelé a vízen. A parti lépcsőn egy emberült és két felhúzott térde közé lógatta a fejét. Egy gyerek ment el mellettem, mezítelen lába régi szőnyegrongyokba volt csavarva és a zsineg vége sárosan húzódott mögötte a földön. A boltok már zárva voltak, az utcák sötéten tátongtak. A járdaszélen egy furcsa kis alak hajlongott. Mikor közelebb értem, láttam, hogy lába előtt szemetes ládák és kosarak állnak a földön. Megviselt capote kalapban, régi módis gyöngyös mantillában, egy öreg asszony kaparászott a szemét között. Karján kis kosár lógott és a szemetes ládákból bűzös ételhulladékokat szedegetett bele. 

Hangok hallatszanak ebben a városban. Idegen pénz csörög, bankók suhognak és nem látszik: ki adta és ki vette át. De aki átvette, az megszolgálja és mond valamit. Mondja elmenőben az utcán. A mentillás asszony a szemetes ládák előtt és az ember a parti lépcsőn és a gyerek, akinek a lába mezítelenül áll ki a szőnyegrongyokból, ők mind, mind hallják.
Egy csoport ember verődik Össze. Nem tudni honnan, katonák és tengerészek jönnek. Egyszerre a ganajos láda tetején ott áll valaki és beszél.
- Az urak az okai mindennek, a grófok, a papok, a burzsujok! Agyon kell ütni, ahány van!
És lassú sötét gyűlölet ömlik szét. A szenvedők nehéz haragja, a kifosztottak, a hajléktalanok bosszúja, az éhezők állati dühe terjed.

December 8.

A régi műegyetem kertjén vitt át az utam. Fekete volt a tájék az embertől. Fenn a Gólyavár nagytermében székelyek és Erdély magyarjai gyűltek össze. Az utcák ontották a tömeget. Rettenetes zsúfoltság lehetett odafenn. Megálltam a vasrács mellett és néztem az elhaladókat. Izgatott tisztek, székely katonák, szomorú gondterhelt emberek vonultak el. Földönfutók valamennyien. Figyeltem az arcukat. Mind magyarok! És ezekről írja a budapesti radikális sajtó, hogy ki kell lakoltatni őket, mert... nagy a lakásínség!

Elképzelhető-e, hogy angolokról, franciákról vagy olaszokról merné írni a sajtójuk ugyanezt? Elképzelhető-e, hogy saját országuk fővárosából utasítanák ki a szerencsétlen embereket, míg idegen fajú menekültek, akik rég haza mehettek volna, zavartalanul töltik meg évek óta a lakások ezreit. A háború első esztendejében az orosz invázió elöl menekülve futottak a galíciaiak kaftános karavánjai. Osztrák állampolgárok voltak, a magyar főváros mégis befogadta őket. Itt maradtak, meggazdagodtak. És most, mikor földönfutó magyarok jönnek, az úgynevezett magyar kormány budapesti sajtója ajtót mutat nekik.

Nagy csoport ember jött az Eszterházy utcán a kert felé. Jó külsejű, kopott ruházatú, úri emberek. Hivatalnokok lehettek, akik nem esküdtek fel a betörő oláhoknak vagy cseheknek. A szocialista Kunfi népjóléti miniszternek egy kijelentése jut eszembe. Azt mondotta : "miután kisebb ország leszünk, nem leszünk abban a helyzetben, hogy a régi Magyarország nagy tisztviselő osztályát eltartsuk. Ezeknek Amerikában kell egzisztenciát keresniük". - Ide jutottunk! A bevándoroltak radikális sajtója a menekült magyarság kilakoltatását javasolja és népjóléti miniszterük kivándorlást ajánl az őslakó magyar értelmiségnek...
Hát nincs többé helyünk a tulajdon hazánkban? Ördögi gonosz játék folyik itt. A szavak kulcsok és felnyitják a sötét földalatti folyosókat, melyek aláaknázzák az országunkat. Károlyi kormányának hadügyminisztere azt mondta magyar hadseregünknek: nem akarok katonákat látni. A népjóléti miniszter azt mondja: vándoroljon ki a magyar értelmiség. A nemzetiségi miniszter elvesztegeti testvér nemzetiségeinket és átjátssza őket idegen népek jogara alá. A pénzügyminiszter azt mondja: nem akarok gazdag embert látni, olyan adókat vetek ki Magyarországon, amilyeneket a világhistória nem ismer. A miniszterelnök pedig azt mondja, hogy bárki is betör Magyarországba, apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük. A szavak kulcsok, ki lehet velük nyitni a jövőt. Ebben a pillanatban erdélyi diákok egy kis kocsit húztak a kert közepébe. Egy székely katona állt rajta és kikiáltotta, amit odafenn a teremben beszéltek.

- Fegyvert fogunk! A másfélezer éves székely függetlenségre esküszünk!

Nagy László huszárfőhadnagy, a székely zászlóalj nevében esküszik:

- Testünket-lelkünket a székely szabadságért!

- Elég volt a háborúból! - kiáltotta egy pesti pacifista. Dörömbölve dobták ki a teremből. Zúgó harag ömlött le mögötte

a lépcsőn, aztán harsogva kiáltotta ezernyi hang az átkot: Verje meg az Isten, aki nem segíti a székelyek küzdelmét!

Felemeltem a fejemet. Úgy rémlett, most szólalt meg hosszú idő után újra a magyarok kínban hallgató városa.

Székelyek adták a hangját. És a kertből felrivalgó éljen, mint egy zúgó nagy eskütevés ömlött szét az utcákon.

Folytatatás:Tormay Cécile - Bujdosó könyv I. kötet (3. rész) →

 

Megjelent: 5423 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 203 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Serbia 1.1%
Romania 5.3%Canada 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%France 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.4%
Germany 2.4%Netherlands 0.3%
Sweden 2.4%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2.1%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 518
This Week: 1238
Last Week: 4290
This Month: 14946
Last Month: 18950
Total: 1942111

Belépés