Elhanyagolt, zsebkendőnyi tér a Margit-híd budai hídfőjénél. Elhanyagolt emlékmű a tér közepén: romos mellvéd, összetört ágyú, s a törött zászló fölé védőn emelkedő sörényes oroszlán. Megkopott felirat rajta: Przemysl. S nem csak a felirat megkopott, megkopott az emlékezet is. Pedig akkoriban, 1914-15 fordulóján hány szülő, feleség, testvér és gyermek imája szállt az ég felé: Istenem, csak ő menekülne meg, csak ő menekülne meg a halál torkából! Nem menekült!
A San folyó partján fekvő, lengyelek lakta város s az ott elterülő erőd a Monarchia galíciai frontjának legfőbb erőssége volt. Az orosz már a háború legelején, 1914 szeptemberében körülzárta, de a vár akkor ellenállt, és annak védői hősiesen visszaverték az orosz rohamokat. A vár felszabadult, megmenekült, de csak ideiglenesen.
A második körülzárásra 1914. november 2-án került sor. Bár a vár védői burgneustetti Kusmanek Hermann gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt, s főleg fogarasi Tamásy Árpád tábornagy tényleges vezetése alatt mindent megtettek a vár védelme érdekében, de a hosszan tartó körülzárás megpróbáltatásait nem tudták kivédeni. A 130 ezer főnyi védősereg és a hozzávetőleg 30 ezer civil lakos már 1914 végére felemésztette a vár élelmiszertartalékait, s a „bevonultatott" 22 ezer ló is ekkorra javarészt lótáp nélkül maradt. Ekkor megkezdődött a szisztematikus lóvágás, mely némileg enyhítette az ellátási gondokat, s a lótáp fogyását is mérsékelte. A tüzérség vontatását és egyéb szállítási feladatokat ellátó néhány száz lovat meg kellett tartani, s meg kellett tartani a kórházakban fekvő sebesültek és betegek tejellátását biztosító kétszáz tehenet is. Liszt elfogytával a kenyeret csontlisztből és faforgács-örleményből sütötték, a lovak elfogyásával pedig étlapra kerültek a városban fellelhető kutyák és macskák is. A helyzet 1915. március elejére tarthatatlanná vált, s nem csak élelmezési szempontból. A lőszer is fogyóban volt, s mind a kézifegyverek, mind pedig az ágyúcsövek sorra mondták fel a szolgálatot.
Szikratávírón pedig egyre csak érkeztek a kitartásra buzdító felhívások, ígéretek, parancsok, de a felmentő sereg egyre csak késett. Útját állta a szívós orosz ellenállás és a szokatlanul kemény, mínusz 30 fok alá szálló hőmérsékletű galíciai tél is.
Végül a védők 1915. március 19-e éjszakáján, még a sötétség leple alatt, megkísérelték a lehetetlent, a kitörést. Az agyonéhezett, lőszerhiánnyal küzdő, nyári köpenyben didergő katonák igen hamar elakadtak az oroszok többszörös ostromgyűrűjén, s visszafordultak a vár romjai közé. Ezután drámai események következtek. A védők az ellenség számára minden fontos iratot, okmányt, térképet, fegyvert, lőport és lőszert kezdtek megsemmisíteni. Végül március 21-én felrobbantották az erődítményeket, a San folyó hídjait, s minden még megmaradt fegyvert, s másnap 1915. március 22-én parlamenterek útján tájékoztatták a szemben álló orosz erők parancsnokát, Csisztjakov tábornokot a vár feladásáról.
A vár hat hónap óta tartó ostroma ezzel véget ért, s annak hozzávetőleg 130 ezres védőserege a végsőkig kimerülve orosz fogságba esett. Az Osztrák-Magyar Monarchia serege ezzel elszenvedte legnagyobb tragédiáját, melyhez csak az 1943-as Don melletti tragédia fogható, hiszen a fogságba esett 130 ezerből csak igen kevesen tudtak megszökni, vagy túlélni az orosz fogolytáborok poklát.
Nem élte túl e poklot Gyóni (eredetileg Áchim, aki unokatestvére volt a Bajcsy-Zsilinszky testvérek, Endre és Gábor, által meggyilkolt politikusnak Áchim L. Andrásnak) Géza költő sem, aki testvérével, Mihállyal jutott ekkor orosz fogságba. Mindketten a Krasznojarszk-i fogolytáborban haltak meg. Mihály 1917. június 8-án, Géza pedig 33-ik születésnapján, 1917. június 25-én (innen az aktualitás) tért meg Istenéhez. Őrá és a vár védőinek önfeláldozó hősiességére emlékezzünk ma, s ez alkalomból idézzük fel Gyóni Géza, még az ostrom poklában írt költeményét.
Dobai Miklós
GYÓNI GÉZA
Gyón, 1884. június 25. – Krasznojarszk, Oroszország, 1917. június 25.
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA . . .
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad,
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam . . . feleségem . . .
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
(Przemysl, november.)