Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Oct22

2014. Szeptember 22., Hétfő 08:12

Az 56-os forradalom és szabadságharc, valamint történelmi előzményei

Írta:  Radics Géza
Értékelés:
(5 szavazat)
Minden forradalomnak és szabadságharcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek nem ok nélkül kockáztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előzményeit is ismerjük, amelyek kibontakozásához vezettek. Igen, kibontakozásához és nem kirobbanásához. Tudni kell ugyanis, hogy forradalmak és szabadságharcok csak ott jöhetnek létre, némi eséllyel, ahol egy bizonyos fokú szólásszabadság is van.

2009 –

A zsarnokság vérrel és könnyel áztatott négy éve

 Teljes zsarnokságban történhet egy lázadásszerű helyi robbanás, amelynek esélye sincs a széleskörű kiterjedésre, mert a hatalom könyörtelenül elfojtja. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc gyökerei ama folyamatban keresendők, amely Sztálin halála után vette kezdetét a szovjet zsarnoki birodalomban. Az alább kifejtetteket csak azon olvasók lesznek képesek mérlegelni, akik érzelmeiket az észérvek mögé tudják szorítani.

A dőlőben lévő Sztálin-szobor

←A dőlőben lévő Sztálin-szobor

A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a magyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kommunisták az 1947-es választásokon sok csalással – a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak – megkaparintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását. A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellenségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatáborokba, csak azért, mert magyarok voltak.

Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósítása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. A magánvagyont elkobozták, és állami tulajdonba vették. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.

A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztották, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátástalanságba és reménytelenségbe űzött parasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy nagyon egyszerűen már nem volt mit beszolgáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.

1945 februárjában, amikor az ország nagyobb része már szovjet megszállás alá került, a magyarországi kommunista helytartóik létrehozták a Politikai Rendészeti Osztályt, mely az év végéig volt hivatalban, majd átvedlett a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya,ÁVO néven ismert hírhedt karhatalommá, mely a belügyminiszter alatt működött. 1948-ban új nevet adtak a gyermeknek, s mint Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) működött tovább, de a népi tudatban az ÁVO vert gyökeret, mert gyakorlatban az ÁVO és ÁVH között különbség nem volt. A pokol azonban 1949-ben szabadult el, amikor az ÁVH vérszomjas gyilkosait függetlenítették önálló minisztérium alatt. 1953. július 17-én az ÁVH-t ismét a belügyminisztérium alá rendelték, miután több ÁVH-snak felelni kellett elkövetett bűneiért.

Országszerte, az ÁVH parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető, vagy rendfenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek” nyilvánítottakkal. Amikor ezekből kifogytak, sorra kerültek a munkások és az általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, melyet korábban a kommunistáktól kaptak, és nem akartak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból hazatérő hadifoglyok egy részének (csendőrök, katonatisztek, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazatérésük” után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket. Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hurcolt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:

Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak – igaz, mostoha körülmények között –, de nem volt tancél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelezhettünk, szovjet és magyar újságokat kaphattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről.”1

Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban, mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje” volt az élet és halál ura, aki a következőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:

Először tönkretesszük magukat fizikailag, azután majd lelkileg, végül felakasztjuk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!”2

A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A táborok feloszlatása után „szabadlábra helyezettek” „legveszélyesebbjei” ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon nehezen kaptak munkát – rendszerint nem képzettségükhöz méltót – 1990-ig a kommunista rendszer bukásáig.

Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi időkben – aki még a szovjet által előírtakat is igyekezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkosrendőrség – NKVD – vezetőjének, Lavrenti P. Berija-nak1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adatai alapján is felmérhetjük:

Elfogadható az, hogy Magyarországban – mely országnak 9 500 000 lakosa van – a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt.” E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szervei és az ÁVH nagyon rosszul működik, …” 3

Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügyminiszterpedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:

1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? … Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 bűncselekmény volt egy és negyed év alatt.”4

Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szovjet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismerték, csakhogy Rákosi mégis felelős az elkövetett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat. Sztálin halála – 1953. március 5. – után a szovjet vezetőket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-furdalás.” A nagy „megbánás” évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. A főszereplők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnoksága némileg felengedett, és a kiszolgáltatottak valamelyest könnyebben lélegeztek. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elitélt kommunistákról volt szó. Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmarkánsabb megtestesítője ama Berija, aki ebben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír”, Sztálin hatalmának első embere és kiszolgálója volt. A nyilvánosságra hozott szovjet titkos iratok alapján Sztálin rémuralma idején mintegy 40 millió ember életét oltották ki, és eme kioltott életek tekintélyes része éppen Beriját terheli.

Nézzük tehát, mi is történt eme sorsformáló „megbeszélésen”, „kihallgatáson”, vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt. Annyiban azonban különbözött minden korábbitól, hogy a „neheztelés” ellenére Rákosi és társainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.

Eme nevezetes kihallgatásra 1953. június 13-án és 16-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar oldalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hidas, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi István és Nagy Imre voltak jelen.5

A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hangadó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János” szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogatták a NKVD főnöke által kijelölt út követését. Ez azért nagyon figyelemreméltó, mert tíz nappal később, 1953. június 26-án Beriját letartóztatták, majd „kémkedésért” elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és decemberben kivégezték. Ez aligha lehetett más, mint „kirakatper”. Berija eltávolításának igazi okát csak találgatni lehet.

Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik személyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rendszer teljes csődjét, amelyet csak akkor lehet rendbe hozni, ha a polgároknak megadatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, legalább saját embereikkel szemben. Sztálin a vasfegyelem alkalmazásával uralkodott, aki a kommunistákat is félelemben tartotta. Ennek érdekében számos vezető kommunista életét oltotta ki. Az életszínvonal emeléséhez pedig elengedhetetlen a könnyűipar fejlesztése, amelyet viszont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszonyát.

Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása volt. Értelmetlen – ugyanis – olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amelyhez Magyarországnak nincs meg a nyersanyaga. A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodáshoz, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának, amint a későbbiekből kiderült, hiba volt.

A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is – jegyzi meg Rákosi). Ti messze túltettetek a Szovjetunió kívánságán.” – mondta Malenkov.6

„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasítást adott.” – mondta Berija.7

Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?” Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadsereg felkészültségét és alkalmasságát, helyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes megjegyzése: „A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre.”8 Amiből olyasvalami világlik ki, hogy a szovjet vezetőség foglalkozott a Magyarországból való csapatkivonással, éppen ezért nem a mennyiségre, hanem a minőségére kell fektetni a hangsúlyt. Berija és Hruscsov arra is felhívta a magyarországi vezetők figyelmét, hogy ésszerű lenne a felső vezetésben, nemcsak zsidóknak, hanem magyar nemzetiségieknek is helyet adni.

Miután a magyarországi küldöttség hazatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé terjesztette az „Új Kurzust” Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar felélesztését, és a parasztság jogát a magángazdálkodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének. Ez, ha másért nem is, már csak azért a csodával volt azonos, mert 1952-ben, még Sztálin életében Nagy Imre „begyűjtési miniszter” volt, aki a padlásokat felsepertette. A kényszermunkatáborok felszámolása mellett, részleges vagy teljes amnesztiát adtak a politikai foglyok egy részének, megkülönböztetett figyelembe véve a meghurcolt és elítélt kommunistákat. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg vezetők, munkájuk veszélyeztetettségét látták. Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalomban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtársaival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak eltávolították, ezt még nagyobb biztonságban tehette. Berija gazdasági elképzeléseinek azonban Malenkov is támogatója volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagynak közgazdász képesítése volt, és öregségére a magyarsága is egyre inkább ébredezett, míg Rákosi a véreskezűséggel tűntette ki magát.

Nagy és Rákosi közötti viszony egyre inkább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasolta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvában, ezt Nagy ellenezte, majd vonakodva ugyan, de beleegyezett. 1954. május 5-én megérkeztek Moszkvába egy kis koponyatágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták. A helyzet azonban nem javult, s mert az „új kurzus” sem hozta meg a várt eredményeket – legalábbis a moszkvai elvtársak szerint –, ezért a magyarországi vezetőket 1955. január 8-ra a Kremlbe rendelték. Ez alkalommal a fejtágítón már Nagy lett a főbűnös, s mert nem volt hajlandó önbírálatot gyakorolni, és nem volt hajlandó beismerni hibáit sem, sőt lemondással fenyegetett – ami elfogadhatatlan vakmerőségnek számított a bolsevik gyakorlatban, merénylet a rendszer ellen – ezért a mindenható párt legveszélyesebb ellenségévé lépették elő. Nagy legnagyobb támogatója, Malenkov is ellen fordul: „Rothadt mozgalom lapul Nagy elvtárs mögött.” – mondja.9 Április végére kiszorították minden tisztségéből, sőt a pártból is kizárták. Rákosi és ötös fogata (Rákosi, Gerő, Hegedűs, Farkas és Révai) ismét teljhatalmú úr lett. Megkezdődött az erőszakos visszarendeződés úgy az ipar, mind a mezőgazdaság területén. Többtízezer parasztot hajtottak a termelőszövetkezetekbe. Az életszínvonal egyre mélyebbre süllyedt, és általános volt az elégedetlenség. A pártfegyelem azonban fellazult. Magyarország elindult a forradalom kibontakozása irányába. Nagy gazdaságpolitikájának számos támogatója volt a párton belül, sőt a Központi Bizottságban is akadt egy-kettő. Azonban, sztálini módszer alkalmazására Rákosi nem kapott engedélyt Moszkvából. Nem, mert Moszkva ebben az időben már olajfaágat lengetett a jugoszláv zsarnok, Tito orra alatt, és a Nyugattal való „megbékélés” is jó vágányon haladt. Tudni kell, hogy a nép széles rétege nem tudta, hogy mindez miért történik – mert a párt felső vezetői, és Moszkva sem tartotta fontosnak, hogy a népet is tájékoztassák az új kísérlet miértjéről –, csak érezte, hogy a dolgok megváltoztak, és valamivel szabadabb a légkörben élnek.

Változások a Szovjetunióban

Ahhoz, hogy a magyarországi események érthetőbbek legyenek, szükséges a moszkvai fejlemények áttekintése is. A nagy vezír, Sztálin halála után a szovjet felső vezetőinek egyik legnagyobb aggodalma és igyekezete volt, hogy közülük egyik se kaparinthassa meg a korlátlan hatalmat. Sztálin vasökle ugyanis számos magas rangú kommunista vezetőt ütött ki, és küldött „boldogabb legelőkre.” Nem volt se jó, se biztonságos a „nagy tanítómester” közelébe, vagy kegyeibe kerülni. A vakfegyelem járta mindenek felett abban az időben, és esetenként példát kellett mutatni. Beriján is azon érzés kezdett eluralkodni, hogy Sztálin kegyének a vége felé közeledik. A zsarnok huszonnégy éves uralkodása alatt az NKVD-nek hat vezetője volt. Egy se halt meg természetes halállal. Vagy ő, vagy a mester, gondolta Berija. Általában úgy vélik, ő mérgezte meg a „a népek tanítómesterét”.

A dolgozat végén felsorolt forrásmunkák közül hármat kell kiemelni, melyekre e munka legfontosabb mondanivalója támaszkodik. A Szovjetunió felbomlása után, az 1990-es években számos titkos iratot hoztak nyilvánosságra. Ezek egy része, vagy nagyobb része 2002-ben a Central European University Press kiadásában Csaba Békés, Malcolm Byrne és János M. Rainer szerkesztésében jelent meg The 1956 Hungarian Revolution: A History in Documents címmel.

A másik Charles E. BohlenWitness to History: 1929-1969 című könyve, mely 1973-ban jelent meg. Bohlen úr 1953. április elején érkezett Moszkvába, és vette át az USA nagyköveti tisztét. Bohlen tehát abban az időben képviselte Amerikát, amely magyar vonatkozásban az egyik legmeghatározóbb időszak volt. Személyesen ismerte ama vezetőket, akik kulcsszerepet játszottak mind a világhatalmi politikában, mind a Szovjetunió és csatlósai viszonyában. Az esetenkénti jellemzés a szovjet vezetőiről és vezetésről az ő észrevételeire és lejegyzéseire támaszkodik. Mint fiatal diplomata 1934-ben segédkezett a moszkvai amerikai követség felállításában is, miután az USA elnöke, Franklin D. Roosevelt elismerte a Szovjetuniót.

A harmadik A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében, 1956 október 23 – november 9. A Kossuth és Petőfi Rádió, valamint a vidéki rádióadások, közlemények gyűjteménye.

Az előzőekben szó esett Berijáról, akit annak ellenére, hogy ő volt a NKVD vezetője, tehát az ő kezében volt a hatalom, mégis 1953. június 26-án letartóztatták, aztán koholt vádak alapján – Anglia részére kémkedett volna –, még azon év decemberében ki is végezték. Tudni kell, hogy minden diplomata hivatalos „kémszolgálatot” is teljesít, hiszen az a feladata, hogy kormányának rendszeres jelentést küldjön minden észrevételéről, tapasztalatáról. Ebből a szempontból a zárt és szigorúan titoktartó kommunista országokban szolgálatot teljesítők nagy hátrányban voltak a szabadabb nyugati társadalmakban szolgáló kommunista diplomatákkal szemben. A Szovjetunióban a nyugati diplomata egyszerűen nem, vagy csak nagyon nehezen és ritkán tudott személyes kapcsolatot teremteni a lakossággal – akiktől értesüléseket szerezhetett volna –, mert azok örökös rettegésben éltek. Egy ilyen kapcsolatfelvétel szabadságukba, vagy akár életükbe is kerülhetett volna. A nyugati diplomaták rá voltak utalva az újságok sorok közötti olvasására, elemzésére, és egymásra. Ki mit hallott? Mert hol az egyik, hol a másik magas rangú kommunista vezető esetenként el-elkottyantott valami jelentőset. Ez történt Berija esetében is.

Bohlen úgy véli, hogy Berija megkezdte eltávolítani a titkosrendőrségből ama megbízhatatlan elemeket (sztálinistákat?), melyek a sztálinista időkből maradtak rá, és a maga megbízható embereit tette helyükbe. Ez egyeseknek, esetleg a több vezetőknek nem tetszett, esetleg félelmet is okozott körükben – mint például a magyarországi sztálinista vezetők körében –, s még mielőtt Berija véghez tudta volna vinni tervét, letartóztatták.10 Ez ésszerű következtetésnek tűnik, de nem lehetetlen, hogy más egyéb is közrejátszott. Sztálin halála után ugyanis az ő kezében összpontosult a valós hatalom. Ha akarta volna, a többieket gond nélkül uralma alatt tudta volna tartani, de nem tette. Saját embereire azért volt szüksége, mert minden vezető egy-egy feladat elvégzésére olyan egyént akar állítani, akiben megbízik, és alkalmasnak tart. Berija ugyanis, ama bizonyos június 13-i és 16-i eligazításon arról is beszélt, hogy olyan embereket kell jelölni a feladatok elvégzésére, akik arra alkalmasak, és azokhoz szabad kezet kell nekik adni. A párttagság se szükségeltetik.

 Balról jobbra: Molotov, Malenkov, Peruvkin, Hruscsov, Sepilov és Bulganyin Bohlent köszöntik.

Balról jobbra: Molotov, Malenkov, Peruvkin, Hruscsov, Sepilov és Bulganyin Bohlent köszöntik.

Berija eltávolítása után Malenkov lett a miniszterelnök, majd 1953. szeptember 13-án Nikita Hruscsovot választották meg a Szovjet Kommunista Párt első titkárának. Malenkov Berijához hasonlóan látta a gazdasági tennivalókat, melyet Hruscsov és a többiek is elfogadtak, és közös megegyezés, döntések alapján kormányoztak. Bohlen ezt „collective dictatorship”-nek nevezte. Amennyiben az előző bekezdésben írtak megállják a helyüket, akkor a jelek szerint Berija is így képzelte el a Szovjetunió vezetését. De, akkor mi lehetett Berija eltávolításának igazi oka? Úgy tűnik, továbbra is rejtély marad, de nem lehetetlen, hogy a sztálinistáknak Nyugaton, de főleg Amerikában, nagyon befolyásos támogatóik voltak.

A Szovjetunió új külpolitikája

Nos, e vezetőség új alapokra kívánta helyezni a Szovjetunió és a csatlós országok viszonyát, valamint a Nyugattal is a megegyezés lehetőségét kereste. E képletbe Jugoszlávia is beletartozott. Amint tudjuk Josip Broz Tito a maga útját kívánta járni, és 1948-ban függetlenítette magát Sztálin „atyáskodásától”. Támogatásért a Nyugathoz fordult, így lett a kommunista zsarnok „Amerika láncos kutyája”, melynek hirdetésében az egyik főkolompos Rákosi volt, aki Rajk Lászlót koncként dobta be a „szent” ügy érdekében, akit jó viszony fűzött Titohoz. Rajk, mint belügyminiszter az ÁVH alapítója volt. 1948-ban külügyminiszter lett, és 1949-ben kémkedés koholt vádja alapján letartóztatták, még abban az évben ki is végezték. A vád előkészítésében Rákosi és Kádár személyesen is részt vett. Kádár Rajk kivégzésén is jelen volt. Egyes hírforrások szerint Rajknak az volt a bűne, azt találta mondani Rákosinak: „sok zsidó van a parlamentben”. Rákosit tehát, nagyon kellemetlenül érintette a szovjet vezetőség Jugoszlávia irányában tanúsított békülékenysége. Tito pedig nem felejtett és nem volt hajlandó megbocsátani, ami nagyon megnehezítette Rákosi helyzetét, akinek vezekelnie kellett. A helyzet valamelyest enyhült, miután Rákosi beleegyezett 85 millió dollár kárpótlás fizetésébe11 Jugoszlávia részére.

A Szovjetunió és a Nyugat viszonya is fokozatosan enyhült, bár nem volt zökkenőmentes, enyhén szólva. Esetenként e folyamatot a Nyugat egyik-másik határozata is megnehezítette. Ilyen volt például 1954 késő őszén, amikor Amerika elhatározta Nyugat-Németország felfegyverzését. Hruscsov szeptemberben még a kereskedelmi áruk hatásos termelésének híve volt, „de decemberre, miután Nyugat-Németország felfegyverzése közzé lett téve, megváltoztatta véleményét, és a nehéziparra fektette a hangsúlyt.”12 – írja Bohlen. Moszkva tehát a Nyugat eme lépésére azzal válaszolt, hogy felfokozta fegyverkezését. Ismét a nehéziparra fektette a főhangsúlyt. Ez okozhatta Nagy Imre kiebrudalását 1955 januárjában és az „új kurzus” felszámolását, valamint Malenkov lefokozását – miniszterelnök helyettes lett, aki Bohlen szerint a legértelmesebb szovjet vezető volt – és Hruscsov előretörését. Amerika e lépését már csak azért is nehéz megérteni, mert ebben az időben a megszállócsapatok – szovjet, amerikai, angol és francia – Ausztriából való kivonásának tárgyalása jó úton haladott. Elképzelhető, hogy a fegyvergyárosok a katonaság leépítésében nem sok üzletet láttak? 1955. május 9-én Nyugat-Németországot bevették a NATO-ba, melyre a szovjet válasz a Varsói Szerződés volt öt nappal később, május 14-én. Mindennek ellenére megszületett az egyezmény a megszállócsapatok Ausztriából való kivonásáról – amelyet 1955 decemberére be is fejeztek –, valamint a 9626 német hadifogoly hazabocsátásáról. A magyar hadifoglyok és 1200 politikai fogoly, valamint a kényszermunkatáborokban sínylődők tízezrei is ekkor szabadultak. Vannak, akik mindezt Berija és Malenkov politikájának könyvelik el, de hát Beriját már 1953-ban kivégezték, Malenkovot pedig 1955 januárjában a másodhegedűs szerepébe helyezték. Hruscsov az új vezír, ha nem is a teljhatalmú úr, de mert az ő nevéhez fűződik szabadságharcunk leverése, ezért az imént leírt eseményeket nem tudják neki tulajdonítani. Ne feledjük, hogy az embert csak saját kis szűkös életében vezérli az értelem. Társadalmi vonatkozásban az érzelem kiszolgáltatottja.

Moszkvát nagyon zavarhatta, hogy Nyugat-Németországot bevették a NATO tagállamai közé, ezért Hruscsov kereste a lehetőségét, hogy az ezzel keletkezett veszélyes katonai és politikai helyzetet, valahogy orvosolja. 1955. szeptember 8 és 14-e között fogadta a nyugat-német kancellárt, Konrád Adenauert. E tárgyaláson már felvetődhetett a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság, azaz Németország egyesítésének gondolata a semlegesség fejében.

Adenauer látogatása Moszkvában←Adenauer látogatása Moszkvában (fekete ruhában)

Hruscsov 1956. július 13-án egy körlevélben számolt be a csatlós országok vezetői részére a Jugoszláviával folytatott tárgyalásokról, és egyéb fejleményekről. E körlevélben – többek között – a következő olvasható:

Nagyonfontos a szocialista tábor, de különösképp a Német Demokratikus Köztársaság részére, hogy a két kormány, a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság tárgyalásokat folytat Németország egyesítéséről, amely Németországban nagyon kedvező állapotot teremtene a demokratikus erők részére, amelyek Németország békés és demokratikus egyesítéséért dolgoznak.” (History in Documents, 138. oldal.)

A 139. oldalon pedig így folytatja: „Tito elvtárs elmondta, hogy egy nyugat-német képviselő nyilatkozata szerint, a Német Szövetségi Köztársaság jó kapcsolatot kíván kialakítani Lengyelországgal, és hajlandó a német-lengyel határ felülvizsgálata esetében engedményeket tenni.”

A sztálini önistenítés kipellengérezése

Nagylépésekben így érkeztünk el 1956 sorsformáló, eseményekben gazdag évéhez. Február 14-e és 25-e között tartotta a Szovjet Kommunista Párt a XX. Kongresszusát, amelyre csak a párt kiváltságos tagjai és a csatlós-országok vezetői kaptak meghívást. A kongresszus végén a lényegről, a legfőbb eseményről nem nyilatkozott senki. A magyarországi elvtársak is a legnagyobb csendben tértek haza. Volt okuk az aggodalomra. De, amint Bohlen írta könyvében, hol az egyik, hol a másik magas rangú szovjet politikusból kibuggyant egy-egy kurta megjegyzés, melyek némi betekintést adtak a történtekbe. Anastas I. Mikojan mindjárt a Kongresszus elején Sztálin bűneit és a személye köré fonódó dicshimnuszokat kezdte boncolgatni, amelyre aztán Hruscsov tett rá egy hatalmas lapáttal a Kongresszus vége felé. Ő már a sztálinizmus teljes felszámolását célozta meg, amely nagyon élesen hasított a magyarországi pártvezérek elvtársi öntudatába. Hruscsov beszélt a személyi kultusz (sztálinizmus) bűneiről, az 1937-es vérengzésekről, amikor a kommunista párton belüli „tisztogatás” kb. 750 000 elvtárs életét oltotta ki, amiért mindnyájuknak bocsánatot kell kérni, mert ők maguk is, a bűntettnek részesei voltak, hangoztatta a párt első titkára. (Hruscsov beszédét 30 évvel később hozták nyilvánosságra.) Igaz, hogy Hruscsov nagyon megfeledkezett az 1932 és 1933-ban éhhalállal elpusztított hatmillió ukránról, és mintegy hárommillióról a Don-vidékén, de a beszéd és irányzat ebben a formájában is nagy változást jelentett, főleg azért, mert ekkor hirdették meg a tőkés és szocialista tábor „békés együttélés” politikáját.

A 750 000 kommunistának pedig azért kellet meghalni, mert ők voltak az I. Világháború után létrejött szovjet-német szövetség érintett tisztségviselői. A gazdasági és politikai ügyek kezelői. A szovjet katonatiszteket német katonatisztek képezték ki. Miután az Egyesült Államok-kormány elhatározta a Németország elleni háborút, a nagy terv érdekében 1936-ban keleti szövetségest keresett. Roosevelt elnök azt ígérték Sztálinnak, ha felbontja Németországgal kötött szerződéseket, akkor az USA minden károsodást, kiesést pótol. Igen ám, de mi legyen az esetleges németbarát tisztviselőkkel és tisztekkel? Sztálin a biztosra ment! Kiadta a parancsot! Hruscsov és társai elvégezték a mészárlást.

Nagy Imre követői ismét erőre kapnak

1956-ban Magyarországon Nagy Imre és az „új kurzus” hívei ismét erőre kaptak. A kommunista párton belül a bomlási folyamat felgyorsult. Nem lehetett az ellenfeleket, a kissé másképpen gondolkodókat elsüllyeszteni, sőt még az esetleges kiközösítésük is gondot okozott. Az Irodalmi Újságban pedig egyre bátrabban szólaltak meg a Nagy-párti, vagy másképp gondolkodó kommunista írók, akik célja nem a rendszer megváltoztatása volt, hanem annak emberibb arcra való pofozása. Valójában, a kommunista párton belül a sztálinisták és a „népinek” mondhatók néztek farkasszemet egymással. Ilyen irányzattal indult a Petőfi Kör is, amely a betiltott MEFESZ (Egyetemista és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) volt vezetőivel, március 17-én tartotta első fontos gyűlését. A június 27-i gyűlésükön mintegy 5000-6000 ember vett részt, és egyre keményebb hangon bírálták a kommunista párt sztálinista szárnyát. A hallgatóság részéről felvetődött Trianon és a Magyarországot megszálló szovjet csapatok és a nyugati határzár lebontásának kérdése is.13 Rajk felesége, Júlia elmondta, hogy annakidején nemcsak a férjétől fosztották meg, hanem csecsemő gyermekétől is elválasztották.14 Június 30-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága elítélte a Petőfi Kör (kommunista) pártellenes – valójában sztálinista ellenes – magatartását és felfüggesztette. A lavina azonban megindult, és egyre nagyobb erővel sodorta el az útjába esőket. Július 18-án „egészségi állapotára” hivatkozva „lemondott” Rákosi. Valójában a Kreml váltotta le a Magyarországon tartózkodó Mikoján vezényletével. A párt első titkára Gerő Ernő lett, míg Hegedűs András maradt a miniszterelnöki tisztben. Ez csak újabb olaj volt a tűzre, de a szovjet elvtársak úgy gondolták, ha a pirosászt felcserélik tökászra, akkor a viharzó tenger lecsendesül. Az egyre felhevülő társadalmi események kizárólag Rákosi „hibáiból” táplálkoztak, mondogatták egymásnak. Nem voltak hajlandók szembenézni azzal a ténnyel, hogy a véreskezű zsarnok által elkövetett „hibáknak” maguk is bűnrészesei voltak, és az elégedetlenség nem kizárólag a „vezír” ellen irányult. Jól látták ezt Jugoszláviában, mert Jurij Andropov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete ezt írja augusztus 29-i jelentésében: A jugoszláv elvtársak nem kendőzik el a tényt, hogy nincsenek megelégedve Gerő a MMP KB-ba főtitkárrá való jelölésével. (History in Documents, 162. oldal).

A magyarországi elvtársak aggodalmáról a következőt jelenti:

A MMP vezetősége által elkövetett hibák vezettek némely párttag mai komoly elégedetlenségéhez. Mindenekelőtt, a párt aktivistáit az aggasztja, hogy Rákosi elvtárs személyi kultusza, kedvező körülmények között újra életre kaphat, és a tisztességes kommunisták üldözése ismét megkezdődhet.” (History in Documents, 159. oldal)

Az Ausztriából kivont szovjet csapatok kapcsán többen és többen hangoztatták a magyarországi kivonulásuk szükségességét is. 1956 tavaszán/nyarán lebontották a jugoszláv-magyar határon a műszaki határzárakat. Sor került az osztrák-magyar határzár lebontására is, melyet szeptember 19-én fejeztek be. Az előzőekben idéztünk Hruscsov körleveléből, mely szerint a kelt- és nyugatnémet kormányok Németország egyesítéséről tárgyaltak. Ezek olyan tények és események voltak, amelyeket nem szabadna a szőnyeg alá seperni. Márpedig pontosan ez történik. Sztálin halála után elindult a szovjet rendszer újjáépítése, mely jó irányban haladt, de érzelmeink nem engedik, hogy e tényt képesek legyünk tényszerűen feldolgozni, mert szabadságharcunkat vérbe fojtották. Magyarország 56 nyarán, vagy legalábbis a nagy városok olyanok voltak, mint egy felbolydult méhkas. Szinte minden nap történt valami. Valami felemelő. Az a hír járta, hogy a szovjet csapatokat hazánkból is kivonják. Erre utalhatott Berija is 1953-ban, mikor azt mondta Rákosinak: „A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre.” Tele voltunk ujjongással, várakozással!

És miért ne lettünk volna? Bár jómagam nem emlékszem, hogy 56 nyarán hallottam volna Németország egyesítésének tervéről, de nem lepett meg, mikor évtizedekkel később Hruscsov 1956. július 13-án kelt levelében – melyet Rákosinak és a többi kommunista vezetőnek írt – erről olvastam:

Németország egyesítése? 1956-ban? Hogyan van az, hogy ez kimarad a látószögből?

Szeptember elsején a hazai Elnöki Bizottság felmentett 50 korábban elítélt szociáldemokratát. Szeptember 17-én az Írószövetség Nagy Imre támogatása mellett tüntetett. Ugyanezen a napon két és félhónapos szünet után a Petőfi Kör ismét megkezdte a társadalmi vitákat. Október 4-én magas rangú ÁVH-s tiszteket tartóztattak le.15 Október 6-án Rajk Lászlót újra temették. A temetésen 200 000 ember vett részt. A Szabad Nép az első oldalon közölt cikket „Soha többet” címmel. Persze ez a „soha többet” inkább csak annyit jelentett, hogy soha többet ne forduljon elő egy kommunista koholt vádak alapján történt elítélése, kivégzése. Október 12-én letartóztatták Farkas Mihályt, aki hosszú idő óta a párt felső körébe tartozott. Október 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba. Mintegy 1600 szegedi egyetemista október 16-án életre keltette a korábban betiltott Egyetemista és Főiskolai Egyesületek Szövetségét a DISZ-től és a párttól függetlenül. Ez már nem a kommunista párt „népi” rétege hozták létre. E fiatalok nem a kommunizmus emberibb arcra meszelésében gondolkoztak. Ezzel lépet a magyarság a forradalmi útra. Október 19-én riadóztatták és készültségbe helyezték a Magyarországot megszálló szovjet csapatokat. Szintén 19-én a szegedi MEFESZ küldötteket indított az ország egyetemeire és főiskoláira, azzal a felhívással, hogy hozzák létre a szervezeteiket, és fogalmazzák meg követeléseiket. Október 22-én a diákszervezkedés felgyorsult az egész országban, és küldötteiket a budapesti Műszaki Egyetemre irányították, ahol megfogalmazták a híres 16 pont első változatát. 23-án a Szabad Nép az első oldalon közölte és támogatta az ifjúság megmozdulását „Az új tavaszi díszszemle” címmel. Az előzőekből láthatjuk, hogy a szellő, mint alakult viharrá 1956 nyarán, majd pedig orkánná 56 őszén. Egy felhevülő folyamat volt és nem egy robbanás. A nép látta és érezte a kedvező változást, de nem tudta, hogy mindennek mi van a hátterében, csak meg akart szabadulni gyűlölt rendszertől, amely oly sok fájdalmat és szenvedést okozott.

A fegyverek eldördülnek

Október 23-án délelőtt 11 órakor Debrecenben is tüntettek. Délután 12:53 perckor a Kossuth Rádió közölte, hogy a belügyminiszter minden tüntetést betiltott. 14:23 perckor a tilalmat visszavonták. Ekkor a felső vezetés már nem tudta, hogy mihez nyúljon, mit kellene tenni, az irányítás már kicsúszott a kezükből. Budapesten a tűntetők 15:00 óra tájban a Petőfi szobortól a Bem szoborhoz mentek, ahol kinyilvánították elismerésüket a lengyel nép mozgalma iránt. 17:00 óra tájban pedig a Kossuth téren 200 000 ember gyűlt össze, de ekkor már a Rádiónál, a Bródy Sándor utcában is gyülekezett a nép, diákok, munkások és értelmiségiek egyaránt. A diákok a 16 pont beolvasását követelték. A hatalom megerősítette az őrséget. 18:00 óra tájban Debrecenben eldördültek az ÁVH fegyverei, melynek négy halottja és kb. negyven sebesültje lett. Gerő a szovjet csapatok segítségét kérte. Nagy Imrét rábeszélték, hogy szóljon, nyugtassa meg a tűntetőket, de mikor 21:00 óra tájban kilépett az Országház erkélyére, „elvtársak”-nak szólította az egybegyűlteket, ami nagy nemtetszést keltett a tömegben. Az ígéretek is süket fülekre találtak, mert ekkor a magyarság már Moszkvába kívánta a pártvezetőket, Naggyal és a szovjet csapatokkal együtt. A tüntetők 21:30 óra táján ledöntötték a zsarnokság legmarkánsabb jelképét, a Sztálin szobrot. Az itt felsoroltak csak szemléltető mozaikjai a 23-án délután történteknek és nem a teljes kép.

 A tüntetők a Bem-szobornál gyülekeznek←A tüntetők a Bem-szobornál gyülekeznek

Rádiónál 20:30 perc táján dördülnek el az ÁVH első lövései, ami elszabadította a poklot. A forradalmárok fegyvereket szereztek. Egyesek szerint a „Lámpagyár” néven ismert fegyvergyárhoz mentek, melynek őrzését az ÁVH látta el, de ezen az estén, különös módon, mindössze egy idős, fegyvertelen őr találtak, és egy fiatal takarítóleány mutatta meg, hogy hol tárolják a fegyvereket. A Kálvin téren három teherautóról osztogatták a fegyvereket. Kopácsi Sándor rendőrezredes a felkelőkre lövetett, mert szerinte ők nyitottak tüzet a rendőrségre, de később parancsot adott a rendőrségnek a fegyverek átadására. Elképzelhető, hogy ezt felsőbb utasításra tette? Ezek, és hasonló, nehezen érthető események arra mutatnak, hogy valakik a háttérből irányították a fejlemények bizonyos irányba való terelését. A katonaság nagyobb része a felkelők mellé áll. Némely szemtanú szerint ők adták át az első fegyvereket. A forradalmárok 24-én a hajnali órákig ostromolták a Rádió épületét, majd behatoltak. A legtöbben úgy tudják, hogy ezzel minden befejeződött a Rádiónál. Itt el kell mondanom személyes élményemet.

Október 24-én reggel, mikor felébredtem és munkába készültem, lövöldözést hallottam. Nem tudtam, hogy mi történik. Kimentem az utcára – Budapest-Kőbánya –, ami szokatlanul tele volt csodálkozó, ujjongó emberekkel. Kérdeztem, hogy mi történik? Mondták, hogy kitört a forradalom és senki se megy dolgozni. Leálltak a fővárosi közlekedési járművek is. Kimentem a Zalka Máté térre, ahol egy teherautó állt, és a vezetőtől megtudtam, hogy embereket fuvaroz a belvárosba. A raklapon vértócsát és agyvelőt láttam, amely egy pillanatra meghökkentett, de felszálltam a teherautóra. Ha forradalom van, akkor emberek halnak meg, futott át agyamon. A teherautó a Kálvin tér közelében állt meg, ahol lerakott. Nem emlékszem, hogy hányan voltuk, és a többiek merre mentek. Fegyverek ropogását hallottam, és elindultam annak irányába. A templom közelében egy magyar katona holtteste feküd, mellette a géppisztoly, felvettem.

 Az erkélyről függő zászlóból kivágták a kommunista címert←Az erkélyről függő zászlóból kivágták a kommunista címert

A Nemzeti Múzeum mögött van a Rádió épülete, amely mögött abban az időben még egy üres telek volt. E telek és az utca tele volt polgári és katona halottakkal. Visszaemlékezésem és becslésem szerint 100-nál több lehetett a számuk. A fegyverropogás az épület másik, azaz a bejárati oldaláról jött, és én, mint egy nagy balek, mintha semmi se történne, a nyílt teleken, a halottakon átlépkedve, kezemben a géppisztollyal közelítettem meg az Rádió épületét. Úgy lelőhettek volna, mint a nyulat. De szerencsém volt, mert a lövöldözés az épület bejárati oldalán volt, s mikor odaértem az utolsó hat ÁVH-s éppen akkor adta meg magát. Két tiszt volt és négy fiatal kékávós. A tisztek 35-40 év körüliek lehettek, és valószínű a hatalom részére a legmegbízhatóbbak voltak. Volt, aki mindjárt ki akarta végezni őket, de a legtöbben úgy vélték, hogy az ítélethozatal a bíróság dolga. Ebben az esetben ismét a magyarság igazi lelkivilága győzött. Elvitték őket, nem tudom mi történt velük, és hogyan hálálták meg, mikor ismét kezükbe kaparintották a hatalmat (?). Azt se tudom, hogy ezen ÁVH-sok az éjszakai ostrom alatt elbújtak valahol az épületben, vagy hajnalban jöttek vissza. Mindez délelőtt tíz óra tájban lehetett.

A szovjet vezetőség a Székesfehérváron állomásozó szovjet páncélosokat vezényelte Budapestre, amelyek szintén 24-én a hajnali órákban érkeztek meg. A forradalmárok eddig az ÁVH ellen harcoltak, de miután az idegen nép katonái is felvették a harcot, a magyar felkelők szabadságharcosok lettek. Moszkvában rosszul mérték fel a helyzetet. Úgy gondolták, hogy a magyarokat, mint a németeket 53-ban, néhány tankkal meg lehet hátráltatni. Sőt a lengyel felkelést is el tudták fojtani. Nem számoltak a magyarság általános elkeseredettségével, halált megvető bátorságával, és nem utolsó sorban leleményességével. Nem voltak tisztában a magyarság lelkiségével sem, és el tudták hitetni magukkal, hogy a hazugságra épített zsarnokságot is meg lehet szerettetni. A kommunista vezetők nem akarták tudni az uralt népek őszinte véleményét, ezért az alattvalóknak nem volt szabad valós jelentéseket továbbítani, hanem a kiszolgáltatott nép mély szeretetéről kellett ágálni. Aki nem szerette őket, az nem volt nép, csak fasiszta. Ezen önajnározást olyan szintre fokozták, hogy a végén talán el is hitték „megváltói” mibenlétüket. Nem számoltak azzal se, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet megszálló katonák és a magyarság között az évek során kialakult a jó viszony. Katonáik, hacsak tehették nem voltak hajlandók harcolni, egyesek véleménye szerint, a politikai tisztek pisztollyal a hátukban kényszerítették őket, sokszor a vak lövöldözésre.16 Ezért kellett újakat hozni, akiket a magyarság emberszeretete és jóindulata még nem „fertőzött meg”.

Budapest utcáin megjelennek a szovjet tankok.←Budapest utcáin megjelennek a szovjet tankok.

 Az éjszakai harcok ellenére Budapest népe 24-én is tüntetett

Az éjszakai harcok ellenére Budapest népe 24-én is tüntetett

1956. október 24-én talán nem volt Magyarországnak egyetlen nagyobb városa, ahol nem tüntettek, ahol nem nyilvánították ki szabadságvágyukat. Egy emberként állt talpra a magyar nemzet! Elege volt a zsarnokságból, egy kis csoport véreskezű gyilkos uralkodásából! Figyelmen kívül maradt az elmúlt három és fél évben végbement változás. Az 1949 és 1953 sztálinista-rákosita évek sebei még nagyon frissek voltak, és nagyon fájtak. Folyt a vér, a magyar vér! Kezdetben minden egyes alkalommal, ahol tűzharc alakult ki, az ÁVH, vagy rendőrök, esetleg magyar katonaruhába bújt ÁVH-sok, és szovjet katonák adták le az első lövéseket a békés tüntetőkre. Ez történt 24-én a Roosevelt téren a Belügyminiszteri Épület közelében. Székesfehérváron a Városháznál tüntetőkre a szovjet csapatok lőttek, melynek hat halálos áldozata lett. 25-én az Országházhoz kirendelt szovjet katonák társalgásba elegyedtek a tüntetőkkel, de miután a Földművelési Minisztérium épültének tetejéről az ÁVH tüzet nyitott a tömegre, ők is vak lövöldözésbe kezdte. Ezt a hatalmi érdekeket szolgáló szerzők igyekeznek cáfolni, és kizárólag az oroszokra vagy a határőrségre fogni a gyilkosságot.

A Kossuth téri mészárlás

A Kossuth téri mészárlásról Kéri Edit a Kik lőttek a Kossuth téren 56-ban? című munkája 29-dik oldalán a következőt idézi Kopácsi Sándor rendőrezredestől, Budapest akkori rendőrfőkapitányától:

A főkapitányság női rendőreinek a Parlament közelében egy szociális intézmény volt, a gyermekvédelmi osztály. Tőlük kaptam telefonjelentést, amitől megfagyott a vér ereimben:

  • Kopácsi elvtárs, biztos benne, hogy csak ön hall engem?

  • Igen, tételezzük fel! … azért csak beszéljen.

  • Kopácsi elvtárs! – Emberek vannak a tetőkön! … – A belügyminiszter anélkül, hogy engem erről értesített volna, ÁVH-sokat helyezett el a Parlament körüli épületek, így a rendőrségi objektumok tetején is.” Ez 23-án volt. Már ekkor készülhettek 25-re?

Kéri a 14-15. oldalon pedig ezt írja: „Egy ma is élő ismerősöm, aki hadifogolyként megtanult oroszul, állítja, hogy egy orosz főhadnagy a Parlamenti oroszlán előtt azt mondta neki: ’Mi nem fogunk fegyvertelen emberekre lőni,’ Egyes visszaemlékezések szerint egy bőrkabátos civil, egy szovjet tiszt és egy tolmács bementek küldöttségnek aParlamentbe. Nagy Imrét akarta hallani a tömeg. De ő nem volt bent.

Elkezdték énekelni a Himnuszt. S mikor itt tartottak: Balsors, akit régen tép … – hirtelen, váratlanul a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről gyilkos golyózápor zúdult az éneklő tömegre.” Egyesek szerint a halottak száma megközelíthette az ezret. Körömi Teréz 234 áldozatot tudott eddig név szerint azonosítani. A sebesültek száma 3000 körül volt. Ez volt a szabadságharc legkegyetlenebb mészárlása, amire Apró Antal adta ki a parancsot a Központi Bizottság felhatalmazása értelmében. Kecskeméten hárman haltak meg ezen a napon. 26-án, Mosonmagyaróváron a határőrség nyitott tüzet a tüntetőkre: 52 halott. Esztergomban a katonaság lőtt a tömegbe: 15 halott. Zalaegerszegen a rendőrök és kommunisták, Nagykanizsán a Pártházból lőtték a tüntetőket, Miskolcon ismét az ÁVH nyitott tüzet. Mindenütt magyarok vesztették az életüket. 30-án a Köztársaság téren robban ki a tűzharc, de itt is az épületből lőttek először. Az ÁVH-sok nem kegyelmeztek a fehér köpenyes mentősöknek sem. Mindkét oldalon sok a halott. Az elkeseredett forradalmárok több ÁVH-st agyonvertek. Többeknek az a véleménye, hogy a Köztársaság téri események mögött a szovjet KGB állt, hogy ezzel kerékbe törjék a békés megoldás lehetőségét. Elképzelhető, a KGB főnöke, Szerov is Magyarországon volt.

Harmincadikán az Izabella utcából kerültem a Köztársaság térre a lincselések megtörténte után. Az Izabella utcában egy könyv- és irathalmaz füstölgött, mikor odaértem. Tudtom szerint az ÁVH épületéből rámolták ki, és utána felgyújtották. Visszagondolva az esetre, micsoda tudatlanság vezérelte e cselekedetet. Ha történetesen a szabadságharcunk győzött volna, akkor éppen azon iratok semmisültek meg, amelyek bűnösök felderítését és megbüntetését szolgálta volna. De vajon kik szórták halomba és gyújtották meg a könyveket és iratokat? A szabadságharcosok, vagy az ávós gyilkosok, akik érdeke volt az iratok megsemmisítése? E kérdés is csak évtizedekkel később vetődött fel agyamban. A pincék szellőzőnyílását a járdán egy vasráccsal borítják. Ezen a vasrácson toporogtam. Egyszer csak prrrrr…, golyók kattogtak a rácson, és süvítettek a lábszáram mellett. Vajon ki lehettek, akik az ÁVH épületének pincéjéből a lövéseket leadták? ÁVH-sok? Ha igen, akkor elképzelhető, hogy nem a szabadságharcosok rámolhatták ki, és gyújtották fel az iratokat? Megannyi kérdés!

A szabadságharcosok legfontosabb gócpontjai a Baross téren, a Corvin közben, a Tompa utcában, a Tűzoltó utcában, a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, a Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren és Csepelen alakultak ki. A legszervezettebbek és leghatásosabbak a Corvin köziek voltak, ahol a Pongrátz testvérek, „Falábú” Jancsi, Iván Kovács és társaik harcoltak. Dr. Antalóczi Sándor (Doki), „Pufi” és Jutka orvosok látták el a sebesülteket. Pongrátz Gergely bizonyult a legjobb szervezőnek, ezért a Corvin köz szabadságharcosai, október harmincadikán őt választották meg főparancsnoknak. Ő gondolt az őrség és a felderítők megszervezésére, a konyha és a szállás felállítására. Pongrátz Gergely a Corvin közben történteket Corvin köz 1956 című könyvében írta meg.

A szabadságharcosok leghatásosabb fegyvere a páncélosok ellen a Molotov-koktél, vagyis a benzines palack volt, de a Corvin köziek nagyon hatásosan használták a páncéltörő löveget is, s mert csak repeszgránátjaik voltak, ezért a páncélkocsik hernyótalpaira irányoztak. A megrongált hernyótalp aztán 70-80 méter után elszakadt, és a harckocsi leállt. 26-a volt a legkeményebb nap. Ekkor több szovjet támadást vertek vissza, és 17 harckocsit semmisítettek meg.17 A többi gócpont is eredményesen harcoltak. A lőszerutánpótlás nagyobb részét az így kilőtt, vagy foglyul ejtett harckocsikból szerezték be. A szovjet vezetőség szerette volna bevettetni a magyar katonaságot is, amellyel Nagy Imre is egyetértett, de nem azonos szándéktól vezérelve.

Nagy Imre igazi szándéka kiviláglik Kéri Edit, a már idézett könyve 18-19. oldalán, mikor Földes László könyvéből idézi a következőt: „Felkészültünk (Földes és partizánjai) a Corvin közi ellenforradalmi központ felszámolására: tervünket arra alapoztuk, hogy a Corvin mozit egy csatornán át meg lehet közelíteni, és onnan fel lehet robbantani. A Corvin-közieket körül is zártuk… Nagy Imre… nem engedélyezte a támadást… Közölte, ha ezt a tervet végrehajtjuk, ő lemond. A támadás sajnos elmaradt.” Ez október 28-án történt. Nagy, ahol csak tudta, igyekezett megakadályozni a vérontást.

A történtekről a szovjet és magyar jegyzőkönyvek, valamint Mikojan és Szuszlov Moszkvába küldött jelentései adnak némi betekintést. A History in Documents-ből hiányoznak a magyar jegyzőkönyvek október 23-a és 28-a közötti eseményekről. Aligha képzelhető el, hogy e napok tanácskozásairól ne készültek volna jegyzőkönyvek. A győztesek, és a ma is hatalmon lévők gondoskodtak arról, hogy ezek ne kerüljenek nyilvánosságra, vagy annakidején megsemmisítették őket. Anastas Mikojan és Mikhail Szuszlov, valamint a KGB főnöke, Ivan Szerov és a hadsereg vezérkari főnök helyettese, Mikhail Malinyin vezérezredes 24-én érkezett Budapestre, akiknek Magyarországra való küldéséről a szovjet Központi Bizottság 23-án este 23:00 órakor határozott. Mint ahogy akkor határoztak a szovjet csapatok Budapestre küldéséről, és a forradalom leveréséről is. Az egyetlen másképp gondolkodó Mikojan volt, aki úgy látta, hogy a kialakult helyzet kezelése a magyarok feladata lenne, és erre Nagy Imre lenne a legalkalmasabb. Mikojan és Szuszlov még aznap küldte az első jelentést Moszkvába, Gerő, Nagy, Hegedűs és Szántó Zoltán beszámolója alapján. Közölték a moszkvai elvtársakkal, hogy a magyarországiak milyen lépéseket tettek a lázadók leverésére. Mikojan szerint a magyarországi elvtársak – akik tanúságot tettek Moszkva iránti hűségükről – túlértékelik a lázadók valóságos erejét. Továbbá, a lázadók legfontosabb gócpontjai már meg lettek semmisítve. Ebből az derül ki, hogy nem voltak tisztában a valóságos helyzettel. Mikojan közli: „A magyar elvtársak – különösképp Nagy – helyesli a magyar honvédség, nemzetőrség és az állambiztonsági alakulatok bevetését, hogy ezzel a szovjet haderő szerepét könnyítsék.” (220. oldal). Nagy a kommunista párton belül amolyan magányos farkas volt, aki szeretett volna megszabadulni a szovjet haderőtől, mert ezzel mozgásterülete lényegesen kiszélesedett volna. Szóesett a munkás alakulatok felfegyverzéséről is, de nem került sor rá, mert attól féltek, hogy fegyverek a felkelők kezébe kerülnek. Mikojan megemlíti azt is, az ifjúság „követelte”, hogy Nagy szóljon hozzájuk – ekkor hangzott el az elhíresült „elvtársak” megszólítás –, mely Nagy szerint, ha korábban teszi, megelőzte volna a dolgok elfajulását. „Nagy véleményére az elvtársak részéről csend volt a válasz.” Mikojan a következőkkel fejezi be jelentését: „Mi azt mondtuk, a jövetelünk célja az, hogy segítséget nyújtsunk a magyar vezetésnek abban, hogy kiküszöböljük a nézeteltéréseket, amely a nép érdekét szolgálja, megkülönböztetett figyelmet szentelve annak, hogy a szovjet csapatok a lázadás leverésében segédkeznek. A magyar elvtársak, különösképp Nagy, ezt helyesnek látták.” Nyilván, a szovjet részére ez politikailag sokkal jobban nézett ki.

24-én Moszkvában a szovjet Központi Bizottság is foglalkozott a lengyel és magyar eseményekkel. Miután a lengyel helyzetet kitárgyalták, rátértek a magyarra.

Hruscsov elvtárs azt mondta, nem érti, hogy mit csinálnak Gerő, Hegedűs és a másik elvtársak. Jelei voltak annak, hogy a magyarországi helyzet nagyon komoly, ami nem akadályozta meg Gerő és Hegedűs elvtársakat abban, hogy időt töltsenek a tengeren. Amint hazaértek, azonnal Jugoszláviába utaztak.”

Mikor Hruscsov elvtárs 1956. október 23-án telefonon beszélt Gerő elvtárssal, Moszkvába kérette megbeszélésre, melyre Gerő elvtárs azt válaszolta, hogy a helyzet nagyon rossz Budapesten, ezért nem tud Moszkvába menni.

Amint a beszélgetésnek vége volt, Zsukov elvtárs közölte (Hruscsovval), hogy Gerő a budapesti szovjet követségen, a katonai titkártól kérte a szovjet csapatok bevetését a tüntetések elfojtásához, amelyek egyre nagyobb méreteket öltenek.” (224. oldal.)

Ebből az tűnik ki, hogy Gerő elvtárs nem bízott a magyar honvédségben. A jegyzőkönyvben megemlítették Losonczy Géza újságíró nevét, aki nagyon keményen bírálta a párt felső vezetését. Mikojan jelenti, hogy Nagyot megválasztották a Minisztertanács elnökének, majd így folytatta: „A banditák – szabadságharcosok – le akarták dönteni a Sztálin-szobrot, de nem sikerült nekik. Majd egy hegesztőpisztolyt kerítettek, amivel darabokra vágták a szobrot. …A magyar biztonsági alakulatok jól működtek, és ők szenvedték a legtöbb veszteséget, …1956. október 24-én reggel, Nagy rádióbeszédet mondott. A rend helyreállítása érdekében, aláírta a hadbíróság felállítását és az azonnali ítéletet az ellenállókkal szemben. A banditák (szabadságharcosok) azt híresztelik, hogy Nagy elárulta a felkelést.” (225. oldal.)

A rögtönítélő bíráskodásról szóló rendeletet a Kossuth Rádió október 24-én 8:45-kor tette közzé: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s az engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni.” (A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében. A továbbiakban: MFSZHRT. 20. oldal.)

Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.

Ez rendítette meg a bizalmat Nagy Imre iránt, de vannak, akik ezt nem tudják elfogadni. Úgy gondolják, hogy Nagy nevét engedély nélkül használták. Kéri Edit szerint Nagy Imrét 25-én hajnalban, valószínű egy egész éjjeli vita után, választották meg miniszterelnöknek. Tény, hogy Mikojan már a 24-i jelentésében Nagyot említi, mint a Minisztertanács elnökének. Hegedűs András szerint ő és Gerő beszélték rá Nagyot 23-ról 24-re virradó éjszaka, hogy fogadja el a tisztséget, amit meg is tett. Kezdetben Nagy is a forradalom leverése mellett volt, tehát a Rögtön Ítélő Bíróság hatályba helyezéséről szóló rendeletet minden lelkiismeret-furdalás nélkül aláírhatta.

27-én, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában foglalkoztak a magyar üggyel, akkor Moszkvában kellemetlenül érezték magukat, hogy a szovjet csapatok behívásáról nincs írásos bizonyíték. Nagy Imrével szerettek volna aláíratni egy 24-re visszakeltezett kérelmet, amire viszont Nagy nem volt hajlandó, ezért Hegedűs írta alá.

A Budapest tartózkodó szovjet elvtársak ama reményüknek adtak kifejezést, hogy „… holnap reggelre (25-re) teljes nyugalom lesz. A szovjet követséget 30 tank vette körül.”

A magyar vezetők, a párt és az államiak között, legnagyobb egyetértés van.” – írta Mikojan. (226. oldal.)

A jelek szerint, Mikojan előrelátása bevált, mert Budapesten 25-én a „teljes nyugalom” uralkodott, ha nem vesszük figyelembe a következőket: 25-én történt a Kossuth téri vérengzés, amelyet a szovjet katonák és a magyar tüntetők társalgása előzött meg. 25-én Nagy a néphez intézett beszédében megemlítette, hogy tárgyalásokat kezdeményez a szovjet csapatok kivonásáról. Azonban, 25-ről hiányzik Mikojan és Szuszlov jelentése. Hogy ezekről ne értesítették volna Moszkvát, azt aligha lehet elképzelni. De, akkor mi történt a jelentéssel. Kinek az érdeke volt az eltűntetése? Mi lehetett a jelentésben? Ezek szerint A History in Documents-ből nemcsak a magyar jegyzőkönyvek hiányoznak!

Kádár október 25-én, 15:18-kor, a Kossuth Rádióban elhangzott beszédében a következőket is mondta: „Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása, néhány óra múltán népellenes, ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult.” (MFSZHRT, 54. oldal.) Na, mármost, Kádár elvtársnak tudni kellett, hogy az első lövéseket nem a békés tűntetők, hanem az ÁVH adta le felső utasításra, amelyet – valószínű – ő maga is jóváhagyott. Ezért hiányoznak a jegyzőkönyvek?

Mikojan és csapata 26-án terepszemlét tartott Budapest belvárosában, beszéltek a szovjet katonákkal, akik jó hangulatban voltak, és a szervezettséget is jónak találták. Valóban, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a szovjet katonák az előző nap még a magyar tüntetőkkel barátkoztak, akkor minden rendben volt. Majd a következőt jelentik a Kreml urainak: „Az ellenség fegyveres ellenállása meg van semmisítve. Csapataink részére nincs több megsemmisítendő célpont: csak jelentéktelen lövöldözés fordul elő némely háztetőről.” Ez valóban érdekes, mert néhány sorral alább így folytatja: „A helyi (magyar) alakulatok nagyon siralmas állapotban vannak, nem tudják teljesíteni a feladatukat.” A helyzet odáig fajult, hogy komoly feladat elé állította a budapesti és a moszkvai elvtársakat. Nagy úgy látta, hogy el kell dönteniük: kitartanak-e a katonai megoldás mellett, vagy a volt politikai pártok vezetőit is beveszik a kormányba, amellyel lényegében meg tudnák nyugtatni a népet. Mikojan ezt nagyon veszélyes játéknak tartotta, de Nagy továbbra is kitartott véleménye mellett, és szerinte nem késlekedhetnek. Nagy biztosította Mikojant, hogy a Pártbizottságban nem lesz változás.

Október 26-án Mikojan és Szuszlov másodszor is jelentést küldött a Szovjet Központi Bizottságnak, melyben a dolgok előrehaladottságáról adtak hírt. Beszéltek Gerővel és Kádárral, míg: „Nagy Imre az ellentábor képviselőivel tárgyalt – írók és diákok, akik a tűntetéseket rendezik, de nem vettek részt a fegyveres felkelésben.” Kádár közölte a szovjet elvtárasakkal, hogy megállapodtak az új kormány felállításában. Mikojan megkérdezte, hogy lesznek e köztük ellenforradalmárok, amire Kádár határozottan válaszolt, hogy nem. Majd pedig így folytatta: „Sajnálatos, mondta Kádár, hogy a tömegek már kicsúsztak irányításunk alól. A párt iránti tisztelet a mélypontra süllyedt, főleg a múlt hibái miatt. A dolgok érdekessége, hogy az elvtársak örökösen a múlt hibáira hivatkoznak – Moszkvában is –, de nem nevezik meg az elkövetett hibákat, és főleg azt, hogy mit kellene másképp tenni. Továbbá: „Kádár azt mondta, hogy a kormányellenes mozgalomban meg kell különböztetni az ellenforradalmárokat, akik meg akarják dönteni a népi demokráciát – ezek ellen harcolni kell a végsőkig – a társadalom széles rétegétől – tanulók, értelmiségiek, a munkások nagy része, és még a kommunisták jelentős része is – akik nincsenek megelégedve a munkánkkal.”„Megkülönböztetett figyelmet érdemel, hogy a Központi Bizottság új titkára, Donáth (Ferenc) elismeréssel beszélt az ellenforradalmi lázadásról, azt ajánlja, hogy a kormány és a Központi Bizottság ismerje el a mozgalmat, a fegyveres felkeléssel együtt, mert ez egy népi forradalom, ezért erkölcsileg igazságos és jogos.” (237. és 238. oldal.) Nos, de kik is ezek az „ellenforradalmárok”, akik ellen a „végsőkig kell harcolni?” Talán azon 1956-ban, serdülőkor küszöbén lévő 13-14 éves gyermek, akiket a 18. születésnapjukon végeztetett ki? Semmi se minősíti Kádár könyörtelenségét hűebben, mint e cselekedete.

Donáth véleménye kirobbantott Nagy Imre és legmegbízhatóbb támogatói között egy nagyon éles vitát, melyről Csonka Emil A forradalom oknyomozó története című munkájában a következőt írja: „Losonczy Géza és Donáth Ferenc igyekeztek megértetni Nagy Imrével, ha nem távolítja el maga mellől a megrögzötteket, a sztálinistákat, akkor nem boldogulhat. Nagy Imre viszont ezt elhárította azzal, hogy jelenleg az idő nem alkalmas az ilyen rendelkezésre.” (413. oldal.) A vita odáig fajult, hogy Donáth és Losonczy lemondott, amiért mindkettőt kizárták a Központi Bizottságból, de másnap a Pártbizottság elhalasztotta a határozat megerősítését, ezért a KB-n kívüli munkára osztották be őket. Ezen eset arról tanúskodik, hogy Nagy Imre, a nagyon súlyos helyzetben, még megfontoltan mérlegelte a lehetőségeket.

Mikojan és Szuszlov jelentése a 238. oldalon folytatódik: „Mi elhatároztuk, mondta Nagy Imre, a lázadás katonai elfojtásával együtt a megbékélés megvalósítását az értelmiség és a népi tömegek bevonásával, magunkévá tesszük a népi mozgalmat és nemzeti érzést, mellyel magunk mellé állítjuk a tömegeket, hogy ezzel a népi mozgalom élére állhassunk, és leverhessük az ellenforradalmat és megmentsük a népi demokráciát.” Nagy úgy látta, ha nem ezt teszik, akkor Amerika bevonul Magyarországra. A jelentés nagyon figyelemre méltó közleménye a következő: „Nagy Imre közölte velünk, hogy beszélt az írókkal és tanulókkal, de kiderült, hogy ezek az ő ismerősei és a tanulók az ő kommunista tanítványai voltak a korábbi időkből. Ezek készek a tanuló ifjúság mozgósítására, hogy a nemzetőrséget segítsék a gyilkosok ellen, de még mielőtt ezt megkezdik, követelik, például, a belügyminiszter leváltását, … Továbbá követelték, hogy a jövőben ne legyenek MVD (ÁVH) különleges kiképzésű alakulatok Magyarországon, mert ilyenek soha nem voltak a magyar történelemben. … Kifejezték nemtetszésüket az MVD (ÁVH) alakulatok kegyetlenségei miatt is, amelyet a néppel szemben elkövetnek.

Azzal a benyomással fejeztük be beszélgetésünket, hogy Nagy Imre, a lelke mélyén, támogatta e követeléseket, ami az MVD-t(ÁVH-t) illeti. Kádár a fejét rázta, annak jeléül, hogy nem ért egyet.

Nagy Imre azt is közölte velünk, hogy ez a küldöttség is követelte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Megkérdeztük Nagyot, hogy a tegnapi beszédében miért ígérte meg, hogy tárgyalásokat kezdeményez a Szovjetunióval a szovjet csapatok Magyarországból való kivonása ügyében, akkor, amikor a Magyar Munkás Párt többsége ezt ellenzi.”

Mikojan közölte Naggyal és Kádárral, Moszkva ellenzi, hogy a szovjet csapatok kivonásának kérdését a következő Központi Bizottság és a Minisztertanács ülése elé terjesszék. Mindketten megígérték, hogy nem teszik. Az történt ugyanis, hogy Nagy a 25-én elmondott rádióbeszédében a következőt is közölte: „Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem, hogy a magyar kormány, tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar-szovjet barátság, a proletár internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok közös egyenjogúsága és a nemzeti függetlenség alapján.” (MFSZHRT, 55. oldal.) Egyik oldalon azt látjuk, hogy Nagy óvatosan kezeli a sztálinisták kiszorítását, a másik oldalon pedig feszíti a szorító abroncsokat. Hasonló esetek a későbbiek során is előfordulnak, sőt, rendszeressé válnak, amikor Nagy egy lépéssel megelőzi a Minisztertanácsot és a szovjetet is. Nagy szerette volna használni a magyar honvédséget a helyzet rendbetétele érdekében, csakhogy a honvédség egyre megbízhatatlanabbá vált a hatalom részére.

Mikojan és Szuszlov öt pontban foglalta össze a jelentést, mely első pontjában Naggyal kapcsolatos aggályaikat fejezik ki: „.. Nagy Imre opportunista jellemétől vezérelve, nem tudja, hol kell határt szabni az engedményeknek.” Az előzőekben szó esett arról, hogy a szovjet Központi Bizottságnak Mikojan volt egyetlen tagja, aki 23-án a késő estei ülésen Nagy Imre mellett állt ki. Itt viszont azt jelenti, hogy Nagy „opportunista” és „nem tudja, hol kell határt szabni az engedményeknek.” Nagy szándékát a jóakarat vezérelte, de egyre inkább eltávolodott a szovjet érdekeitől, és Mikojan figyelmeztetéseit se vette figyelembe. A harmadik pont szerint a „munkástanácsok” felállítását is tervbe vették – melyet Mikojan és Szuszlov is helyeselt –, mert ezek a munkások támogatását élvezik. Később azonban kiderült, hogy az elvtársak a munkásokat se ismerték, akikre örökösen hivatkoztak, és akik nevében – véleményük szerint – uralkodtak. A munkástanácsok is a szovjet csapatok kivonását követelték.

Mikojan és Szuszlov a 27-i jelentésükben közlik Moszkvával, hogy Nagyot az utcán árulónak nevezik, és Kovács Bélát követelik a miniszterelnöki székbe. Nagy a Központi Bizottság utasításának eleget téve, felhívta és felkérte Kovács Bélát, hogy vállaljon szerepet a kormányban, amit Kovács elfogadott. Nagy ellenezte Tildy meghívását, mert rossz viszonyban van Kováccsal, de ezt a Központi Bizottság visszautasította. Nagy idegei lassan, de biztosan felmorzsolódtak. Nagyot a szünetben, irodájában találták elfehéredve, rossz állapotban. A magyar orvos nem tudta, hogy mi a baja, ezért Szuszlov adott neki gyógyszert – Validol –, ami után Nagy állapota helyre állt.

Mikojan és Szuszlov jelentéseiből némi fény derül Nagy Imre jellemére. A szovjet elvtársak „opportunistának” nevezték, aki szeret az árral úszni, ha felismeri, hogy ez az ő érdekét és nézeteit képviseli. Nagy az első napokban határozottan a forradalom letörése mellett áll ki – szovjet beavatkozás nélkül –, de mikor legközelebbi munkatársai, az írók és kommunista tanítványai is azt követelték, amit a tűntető tömegek, akkor átvált a másik vágányra, és kihajítja az óvatosságot is. 28-ra határozottan élre áll, és ettől kezdve, ahol csak tudta, megakadályozta a vérontást. Nagy egyéniségének elemzésére még visszatérünk.

A teherautóról osztják ki a kenyeret←A teherautóról osztják ki a kenyeret

A vidék népe is megmozdult, és élelemmel látta el a harcolókat, és a városok népét. E forradalom és szabadságharc a nemzet harca volt. A magyar ember helytállt, ki-ki a maga helyén, bár a jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy a kormány és Központi Bizottság a legnehezebb napokban is foglalkozott a lakosság élelemellátásával. Elképzelhető tehát, hogy az élelemmel megrakott teherautók némelyike felsőbb utasításra érkezett a fővárosba.

A Magyar Írószövetség a körút egyik sarkára egy nagy faládát helyezett el, amelybe adományokat kértek a hősi halált haltak hozzátartozóinak megsegítésére. A láda tele volt pénzzel, de senki nem nyúlt hozzá, csak bedobta a maga adományát. A harcok alatt az üzletek kirakatablakainak üvegei is betörtek, de senki nem nyúlt az áruhoz. Ez nem akadályozta meg Mikojant és Szuszlovot abban, hogy jelentéseikben beszámoljanak a „rabló banditák garázdálkodásáról.” E harcot nem a sekélyes anyagi érdek, hanem a nemzeti szabadság legnemesebb eszméje vezérelte. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem történhetett lopás – aljas emberek mindenkor és mindenütt vannak –, de nem ez volt a jellemző.

 Gyűlik az adomány az áldozatok hozzátartozói részéreGyűlik az adomány az áldozatok hozzátartozói részére

Nagy Imre a szabadságharc oldalára áll

27-én, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában foglalkoztak a magyar üggyel, akkor Moszkvában kellemetlenül érezték magukat, hogy a szovjet csapatok behívásáról nincs írásos bizonyíték. Nagy Imrével szerettek volna aláíratni egy 24-re visszakeltezett kérelmet, amire Nagy nem volt hajlandó, ezért Hegedűs írta alá.

Október 29-én a Kreml urai leállították a támadást, és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Ez annyit jelentett, hogy a Szabadságharc győzött. Este 20:00 óra tájban megkezdődtek a Honvédelmi Minisztérium épületében a szabadságharcosok és a Nagy-kormány küldöttei között a tárgyalások az új karhatalom felállítása ügyében. E tárgyalásokra minden gócpont elküldte saját képviseletét. A Corvinból Pongrátz Ödönt és „Dokit”, a fiatal Antalóczi Sándor orvost küldték, de Iván Kovács is csatlakozott hozzájuk. Jelen volt Angyal István és Dudás József mérnök is, aki részt vett a II. Világháború kiugrási kísérletében. E megbeszélésen erélyesen követelte a rákosisták félreállítását és Mindszenty bíboros szabadon bocsátását.18 A Kádár-kormány 1957-ben Dudást és Iván Kovácsot kivégezte.

A szabadságharcosok küldötteit nem valami nagy szeretettel fogadták. Egy vezérőrnagy (valószínű AVH-s) a következőképp támadt rájuk: „Maguk a szabadságharcosok? Maguk harcolnak a szabadságért? Maguk merik azt állítani, hogy a magyar nép érdekeiért ragadtak fegyvert? Maguk anarchisták! Imperialista ügynökök! Fasiszták! Reakciós csőcselék!” – írja Pongrátz Gergely. A tárgyalásokon, mindjárt az elején kiderült, hogy a Nagy-kormány képviselőinek legfőbb igyekezete a szabadságharcosok lefegyverzése volt, s ha nem lettek volna gyors észjárásúak az utóbbiak között, akkor talán sikerült is volna nekik. Pongrátz Ödön azt mondta, hogy ő még nem hallott olyan győztes szabadságharcról, ahol a győzteseket fegyverezték le. E tárgyalásokon a szabadságharcosok határozottan kijelentették, hogy a fegyvereket csak akkor adják át a honvédségnek, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot. 31-re megegyeztek, hogy a rend helyreállítása érdekében nemzetőrséget állítanak fel, amelyben a rendőrség és a katonaság mellett a szabadságharcosok is helyet kapnak egyenlő arányban. A nemzetőrség parancsnoka Király Béla ezredes, helyettese Kopácsi Sándor rendőrezredes lett. A szabadságharcosokat is megillette volna valamilyen, legalább helyettesi beosztás. Nem világos, hogy elővigyázatosságból, vagy szándékosan igyekeztek őket mellőzni, amennyire csak lehetett. Királyt és Kopácsit nem lehet szabadságharcosnak tekinteni.

A Nagy-kormány egyre határozottabban szorgalmazta a tárgyalások felvételét a szovjet csapatok kivonása ügyében. A szovjet ezt nem utasította vissza, sőt az elkövetkező napokban azt hangoztatta, hogy a csapatkivonás már meg is kezdődött. Ez ekkor még alig volt több a diplomáciai fogásnál. Bár igaz volt annyiban, hogy a hazánkban állomásozó csapatokat, vagy legalábbis egy részüket valóban kivitték, mert megbízhatatlanok voltak, de ugyanakkor Záhonynál új egységek érkeztek. A szovjet nagykövet, Jurij V. Andropov azzal nyugtatta magyarországi elvtársait, hogy az új csapatok a régiek kivonulását biztosítják. Az elkövetkező napokban beigazolódott, hogy ez ebben a beállításban hazugság volt, mert oly nagyszámú csapatra nem lehetett szükség a régiek kivonulásának támogatásához.

Időközben Forradalmi Munkástanácsok szerveződtek országszerte, és minden egynek a szovjet csapatok kivonása volt az egyik legfontosabb követelése. A magyar munkások nem úgy gondolkodtak és cselekedtek, ahogy az elvtársak szerették volna. Megérkeztek a nemzetközi segélyszállítmányok repülőgépei is a Ferihegyi repülőtérre. Az első gép Lengyelországból érkezett.

Október 30-án magyar katonák és szabadságharcosok kiszabadították Mindszenty bíborost a rétsági fogságból. Másnap reggel feldíszített katonai kocsikkal vitték Budapestre. Amerre elhaladtak, megszólaltak a harangok és az út két oldalán az örömtől könnyes szemű emberek ujjongtak. Ezen alkalomból XII. Pius pápa is üdvözlő táviratot küldött a meghurcolt és megkínzott főpapnak.

A magyar szabadságharcot támogatva, október 30-án és 31-én megmozdultak a temesvári Műszaki Egyetem diákjai, minek következtében a tüntetések átcsaptak Erdélybe is. A két napos tüntetés közel 3000 egyetemista letartóztatását eredményezte. Lengyelországban is számos tűntetés volt, egyes jelentések szerint Moszkvában is megmozdulás történt.

A Maléter kérdés

Mielőtt tovább lépnék, ismét egy személyes élményt kell elmondanom, mert 1990 után a Kilián laktanyát is úgy mutatják be a győztesek – vagyis a kommunisták –, mint a forradalom egyik fontos gócpontját, Maléter Pál ezredest pedig, mint a szabadságharc egyik nagy hősét. A Kilián laktanya összemosása a Corvinnal és Maléter szabadságharcossá való előléptetése már október 29-én megkezdődött. Ezen csak akkor kezdtem elgondolkodni, mikor Pongrátz Gergely könyvének 1992-es magyarországi kiadása kezembe került. A magyarországi kiadásának végéhez egy rövid fejezetet csatoltak, annak igazolására, hogy az amerikai kiadásban a Maléterről írtak megállják a helyüket, melyeket a Kilián laktanya akkori parancsnoka, Csiba Lajos százados Naplójában, és Szűcs Miklós ezredes Emlékirataiban talált közlések támasztanak alá. A Kilián laktanya két szárnyában munkásszállások voltak. Ezek egy része, valóban a szabadságharcosok oldalán harcolt, de nem így a középső részben elszállásolt sorkatonák.

Október 29-e hűvös, de szép őszi nap volt. Kimentem a Népligetbe egy kis testedzésre, s mikor az Üllői út közelébe értem, láttam, hogy egy nagy tüntető tömeg halad az úton, miközben jelszavakat harsognak: „Ruszkik haza!” „Nagy Imrét a kormányba!” – és hasonlókat. Beálltam a tüntetők sorába, és magam is teljes hangerővel harsogtam a többivel együtt. Amikor a Kilián laktanyához értünk, a tömeg megállt és valaki az élen elkezdte éljenezni: „Maléter ezredes a Kilián hős védője!” „Malétert a kormányba!” Előkerült a „hős” tiszt is és vállra emelték. Maléter szabadkozott. Nem hinném, hogy a tüntetők között sokan lehettek, akik Maléter nevét valaha is hallották, vagy akár ismerték a Kilián szerepét a forradalomban, de akkor nagyon jól, és meggyőzően hangzott. Annyi biztos, hogy Maléter csillaga, mint üstökös ívelt a magasba. Maléter még aznap tagja lett a Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi Bizottmányának. 31-én, valamikor a délutáni órákban előléptették a Honvédelmi Miniszter első helyettesének. November 3-án pedig Nagy miniszterelnök tábornokká léptette elő, és kinevezte Honvédelmi Miniszternek.

Chicagóban, Mózsi Ferenc szerkesztésében megjelenő Szivárvány 1989. szeptemberi száma közölte Csiba Lajos százados Napló-ját, aki a Kilián Laktanya parancsnoka volt. Csiba a következőket írta visszaemlékezésében:

23-án „Este ½ 10-kor telefonált először Vörös főhadnagy kapuügyeletes a lakásomra, hogy az utcán zajongó tömeg be akar törni a laktanyába. Röviddel ezután Raffay főhadnagy telefonált, hogy már az utcán lövöldöznek is. A gépkocsit nem tudják utánam küldeni. Felhívtam Malétert a lakásán, aki közvetlen parancsnokom volt, és ezeket jelentettem Neki. Ő elküldte értem az Úri utcai riadó gépkocsit, mellyel Horváth alezredes (a helyettese) is jött és bementünk a laktanyába a munkásszálló felőli bejáraton. Akkor az udvarban már bent volt a különböző fegyverekkel hadonászó tömeg.”19

Csiba elmondja, hogy a laktanyában nem tároltak fegyvereket és lőszert, csak az őrség részére volt 10 géppisztoly és 30 pisztoly. Másnap „délután az utcán a felkelőktől szedtük el, ami volt.” – írja Csiba.

Este és éjjel tűzharcba keveredtünk a felkelőkkel. A főkapunál Szabó százados, Kolmann főhadnagy és egy katona megsebesült, kórházba szállítjuk.” 20

25-én „10 óra felé megérkezett maga Maléter 5 harckocsival. Ő beállt 1 harckocsival a főkapuba. A többi a laktanya körül helyezkedett el. A kapuban álló harckocsi tüzelt a szemben levő házakra, ahonnan a felkelők lőttek.”

Nos, ha a laktanya parancsnoksága a felkelők lefegyverzését tartotta fontosnak és feladatának, akkor nyilvánvaló, hogy a szabadságharcosok ellenséget láttak a Kiliánban. E viszony nem is változott 28-án délutánig, amikor a kormány tűzszünetet rendel el, és a rádió „A felkelőket fegyveres hazafiaknak nevezi. Ezek szerint mi fegyveres hazafiak ellen harcoltunk.” – írja Csiba százados. A kérdés tehát az, kinek vagy kiknek volt érdeke Malétert a forradalom „hősének” kinevezni, és ennek alapján a kormányba vinni? Vajon kik lehettek az Üllői úton tüntető tömeg élén, amely tüntetés célja nyilván Maléter, mint nemzeti hős elfogadtatása volt. A forradalom és szabadságharc céljainak kisiklatása vágányon volt, és ebben – úgy tűnik – a Nagy-kormány vállalata a főszerepet. Avagy Nagy éppen eme szovjetbarát főtiszt kinevezésével igyekezett megnyugtatni Moszkvát? Esetleg nem is tudott Maléter igazi forradalmi szerepéről? Ez aligha képzelhető el, mert Nagy Imre mellett dolgozó Vass Zoltán személyesen ismerte Malétert. 1956. október 28-án a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén Nagy a következőt mondta, miután nem tudtak úrrá lenni az egyre inkább elfajuló helyzeten: „Nekünk a nagy népi erőkre kell támaszkodnunk és az előretörő mozgalom élére kell állnunk.” (History in Documents, 258. oldal,) Nagy ekkor már nem akarta leverni a forradalmat, de az események irányítását szerette volna kézbe venni. Ez állhatott a Maléter ügy mögött is.

Maléter ludovikás tiszt volt, de 1944-ben átállt a szovjet oldalra, és mint partizán harcolt. Az akkor kapott szovjet kitüntetést büszkén viselte a forradalom ideje alatt is –, írja Pongrátz. Pongrátz Szűcs Miklós vezérezredes Emlékiratai 117. oldaláról idézi Maléter szavait, melyek november 2-án a Kilián laktanyában a vacsora alkalmával hangzottak el:

Én a szocialista rendszer híve vagyok, nem lőttem és nem is vagyok hajlandó lőni, vagy lövetni a szovjet csapatokra, amelyeknek tulajdonképpen az életemet és az egész katonai pályafutásomat köszönhetem.” 21 Nos, Maléter e hitének lett az áldozata,mert véleményét és a szovjet rendszerhez való hűségét, Rákosi négy évének minden borzalma sem változtatta meg. De vajon kinek, kiknek volt fontos, hogy Maléter, eme Szovjetuniónak százszázalékosan elkötelezett tiszt bekerüljön a kormányba, majd hadügyminiszter legyen? Pedig volt egy, legalább egy főtiszt, Márton András ezredes, aki a forradalmárok mellé állt. Márton ezredes a Zrinyi Miklós Vezérkari Akadémia parancsnoka, október 28-án hajnalban Janza Károly honvédelmi minisztertől ama parancsot kapta, hogy 400 tiszttel indítson gyalogsági támadást a Corvin ellen. Mikor Nagy megtudta Janza parancsát, azonnal leállította. Márton pedig elment a Corvinba és megkérdezte Pongrátzot, hogy milyen felszerelésre van szüksége. Nagy még e nap délutánján kihirdette a tűzszünetet.

 Kilőtt szovjet tankok Budapest belvárosában←Kilőtt szovjet tankok Budapest belvárosában

November 3-án este, mielőtt Maléter három társával – Szűcs Miklós vezérezredes, Kovács István vezérkari főnök és Erdei Ferenc – együtt elindult a tököli szovjet katonai főparancsnokságra, figyelmeztették, hogy letartóztathatják, de a volt partizán ezt a szovjet elvtársakról nem tudta, és nem volt hajlandó feltételezni, pedig november elsejétől a szovjet harckocsik ezrei és a katonák tízezrei özönlöttek Magyarországba. Az elkövetkező napokban lezárták a nyugati határátkelőket, és bekerítettek minden fontos repteret és gócpontot. De a Szovjetunióban kiképzett tisztek úgy gondolták, hogy ez mind a Nyugatnak szól. Maléterről el kell mondani; Miután a szovjeték letartóztatták, az önérzetében sértett főtiszt nem volt hajlandó a további együttműködésre. Őt és Nagyot 1958-ban saját elvtársaik végezték ki. A kommunizmusban vetett hitüknek lettek áldozatai. Nagy azért, mert többszörös kommunista pártból való kizárása ellenére se tudott megválni tőlük, és hitt Kádárnak. Maléter pedig azért, mert letartóztatásáig megbízott szovjet elvtársaiban. Mikor a vérbíró kihirdette az ítéletet, megkérdezte Nagyot, hogy megértette-e az ítéletet, Nagy ezt válaszolta: „Megértettem, kegyelmet nem kérek.” Felemelt fejjel állt az akasztófa alá. November 4-én Csiba százados felvette a harcot a szovjet alakulatokkal, de fegyver és lőszerhiány miatt ő is menekülni volt kénytelen.

Az USA szerepe a szabadságharc leverésében

A magyar forradalomnak és szabadságharcnak van egy nem éppen dicsőséges nyugati, pontosabban amerikai vonatkozása is. A nyugati rádiók magyarországi hallgatók részére egy évtizeden keresztül azt sugározták és sugallták, hogy tartsunk ki, s ha megmozdulunk a zsarnokok ellen, akkor számíthatunk segítségükre. Ebben az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió járt az élen. A Szabad Európa még a harcok ideje alatt is biztatott bennünket: „Jön a segítség!” „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A valóság az volt, hogy az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, az Spanyolország vezetője, Franco tábornok volt, aki megkezdte százezer önkéntes toborozását és megszervezését, de az USA gyorsan leintette.

Az Egyesült Államok elnökének, Dwight D. Eisenhowernak a második választási hadjárata a vége felé közeledett a magyar forradalom kitörése és folyamata idején. John Foster Dulles külügyminiszter úr október 27-én Dallasban (Texas állam) mondott választási beszédet. Einsenhower „indítványára” illesztette be a Szovjetuniónak szánt üzenetet: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.”22 Ez egy nappal a szabadságharcosok október 26-án aratott legnagyobb győzelem után hangzott el az amerikai kormány részéről. Henry Cabot Lodge, az Egyesült Nemzetek amerikai nagykövete az október 28-án tartott ülésén szintén idézte Dulles beszédéből az előbbi álláspontot. Balogh Sándor a Nagy Imre és a pesti Srácok című dolgozatában idézi az amerikai újságírót, Gordon Gaskill-t a Timetable of a Failure (Egy kudarc menetrendje) című munkájából a következőt, annak igazolására, hogy USA többet tett a puszta álláspont hangoztatásánál. Íme: Henry Cabot Lodge, az USA ENSZ delegátusa mindent megtett, hogy a magyar kérdés tárgyalását akadályozza, és a kubai delegátus igyekezetét zsákutcába terelje.” A kubai küldöttek ugyanis, mindent elkövettek, hogy a magyar ügyet a közgyűlés napirendjére tűzzék, mert csak a közgyűlés határozatképes. A közgyűlés elé pedig csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa terjeszthet ügyet, ahol a szovjetnek is, és az USÁ-nak is vétójoguk volt és van. A magyarügy november 4-én, a második szovjet támadása megtörténte után került a közgyűlés elé, amikor már csak elítélni, de megakadályozni nem lehetett. Az ENSZ-nek egyébként nem volt lehetősége katonai fellépésre, de legalább politikai nyomást tudott volna gyakorolni a Szovjetunióra.

Kubának ezen igyekezetét Amerika emígy hálálta meg, írja Balogh Sándor az imént idézett munkájában: Az egész ENSZ cirkusznak annyi eredménye lett, hogy a kubai delegátus, Dr. Emilio Nuñez-Portuondo és főnöke, Fulgencio Battista kubai elnök kegyvesztettek lettek Amerika előtt, és mikor Battista kormányát Fidel Castro inváziója fenyegette, Amerika, saját nemzeti és ideológiai érdekei ellenére, megtiltott minden fegyverszállítást Battista hadserege részére, így Castro majdnem minden ellenállás nélkül foglalhatta el Kubát, és Battista menekülni kényszerült 1959. január elsején.”

Charles Bohlen már említett könyvében pedig a következőt olvashatjuk:

„Jó néhány fekete, nagy Zis limuzint láttak a Kremlbe menni október 29-én, mely jelezte, hogy a teljes szovjet vezetőség gyűlésezik, vagy gyűlésezett, amikor a hivatalnokokat utasították a terv kivitelezésére. Ekkor kaptam táviratot Dullestól, aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek. A távirat idézett Dulles beszédéből, melyet Dallasban mondott, és hangsúlyozta, hogy beható elemzés után a „legmagasabb szinten” – nyilvánvaló utalás Eisenhower elnökre – hagyták jóvá.” 23

Bohlen a távirat átadásáról a következőt írja: „Az üzenetet Hruscsovnak, Bulganyinnak és Zsukovnak még aznap délután az afgán követségen rendezett fogadáson adtam át, melyet a török nemzeti ünnep alkalmából rendeztek. Az amerikai álláspont nem volt különösebb hatással a szovjet vezetőkre. Ők már elhatározták a forradalom leverését …” 24 Ami 29-ét illeti, Bohlennek eme megfigyelése megállhatja a helyét, mert minden bizonnyal, a szovjet vezetői a forradalom leverését is latolgatták. Mindebből az tűnik ki, az Egyesült Államok mindent elkövetett, hogy a Kreml urainak tudomására hozza; szabad az út. Uraim! Vagy elvtársak! Ahogy gondolják! Sőt, …!? Vannak, akik úgy gondolják, hogy az USA ezen üzenetekkel kívánta a szovjet tudomására adni, hogy Amerika nem kíván beavatkozni Szovjetunió és csatlósai belügyeibe, s ezzel az esetleges katonai megtorlás lehetőségét csökkentse. Lehetséges, de amint a későbbiekből látjuk, inkább a másik oldalra billen a mérleg.

Éppen ezért nagyon figyelemreméltó ama határozat, amelyet a szovjet vezetői közös megegyezés alapján hoztak október 30-án, melyről a The 1956 Hungarian Revolution: A History in Documents című gyűjtemény tudósít. A jegyzőkönyv a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről és az ott elhangzottakról ad hírt, amelyen a következő vezetők vettek részt:25 Bulganyin, Vorosilov, Molotov, Kaganovich, Saburov, Brezsnyev, Zsukov, Sepilov, Svernyik, Furtcseva és Poszpelov.

Hruscsov később jelent meg, mert éppen a kínaiakkal beszélt a magyar kérdésről, akik ellenezték a szovjet csapatok Magyarországból való kivonását, de javasolták a szocialista államok között való egyenjogúságot, melynek hangoztatása a kommunista biblia egyik tétele volt.

Felolvasták Mikojan és Szuszlov jelentését Budapestről, melyben közölték a Kreml vezetőivel, hogy a helyzet egyre rosszabb. Magyar katonákat nem mernek kivezényelni a felkelők leverésére, mert attól félnek, hogy átállnak. Nagy pedig magához kérette Andropovot, és megkérdezte, hogy milyen célból jönnek újabb szovjet csapatok Magyarországba. Mikojan és Szuszlov azt javasolta, hogy állítsák le a további csapatok beküldését, de javasolják Konyev marsall azonnali Magyarországra küldését.

Íme néhány fontos megnyilatkozás és álláspont az elhangzottakról:

Zsukov: (Zsukov tájékoztatta az egybegyűlteket más katonai helyzetről is, majd a következőt mondta): ”Nagy a megtévesztés politikáját játssza (Malinyin véleménye szerint). Iván Konyev marsallt Budapestre kell küldenünk.” (Ekkor jött be Hruscsov, és tájékoztatta a jelenlevőket a kínaiakkal történt tárgyalás eredményéről, mely szerint, miután Hruscsov felvázolta a valós helyzetet, a kínaiak is beleegyeztek a csapatkivonásba. A tárgyalás hangvitele megváltozott.)

Hruscsov:„Még ma meg kell fogalmaznunk egy Kiáltványt a Népi Demokratikus országokból való csapatkivonásról, …”

Molotov:„Még ma egy felhívást kell írnunk a magyar néphez, hogy késedelem nélkül kezdődjenek meg a tárgyalások a csapatok kivonásáról.”

Vorosilov: „Előrelátónak kell lennünk. Meg kell fogalmaznunk egy kiáltványt, nehogy súlyos helyzetbe kerüljünk.”

Sepilov: „Nem kell felhívást intéznünk a magyarokhoz. Mi a be nem avatkozást támogatjuk. A magyar kormánnyal kötött egyezmény alapján készek vagyunk a csapatainkat kivonni.”

Zsukov: Egyetért Sepilov elvtárssal. „Csapatainkat ki kell vonnunk Budapestről, sőt ha kell Magyarországból is.”

Furtcseva: „Egy általános kiáltványt fogadjunk el, és ne egy felhívást a magyarsághoz.”

Szaburov: Egyetért a kiáltvánnyal és a csapatkivonással. „Lehetetlen a nép akarata ellenébe kormányozni.”

Hruscsov: „Mindnyájan egyetértünk. Az első lépés a Kiáltvány előterjesztése.”

Hruscsov: „Két lehetőség van. Katonai megoldás – megszállás. Békés megoldás – csapatkivonás, valamint a tárgyalás.”

Molotov: „Ki kell nyilvánítanunk a viszonyunkat az új kormánnyal. Mi tárgyalásba lépünk a csapatok kivonásáról.”

A Kiáltványt megírták, amelyet megküldtek az illetékes kormányoknak, és amely megjelent 31-én a Pravdában. A szovjet Kiáltványt késedelem nélkül magyarra fordították, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség-ben. A Népszava november 1-én közölte.

Úgy nézett ki tehát, hogy csoda történt, a szovjet vezetői elhatározták a csapatok Magyarországból, sőt a másik csatlós-országokból való kivonását is tárgyalások útján. Még egy nagyon fontos eseményt is meg kell említeni, ami a Moszkva eme elhatározásra késztethette.

Csonka Emil A forradalom oknyomozó tanúi című könyvében arról ír, hogy a vidéki városok vezetői és a forradalmi tanácsok tárgyalásokat kezdtek a szovjet helyőrségek parancsnokaival az egymást meg nem támadás ügyében, és nem eredménytelenül. Írja például; Győrben megegyeztek Svarc (Schwarz) ezredessel, hogy a szovjet egységek semlegesek maradnak. Ekképp nyilatkozott az ezredes, melyet a győri rádió október 28-án reggel 9 óra előtt közölt: „Jogosnak tartom a magyar nép megmozdulását az elnyomó vezetőkkel szemben.” 26 Előfordult az is, hogy szovjet katonák, sőt tisztek is, fegyverrel a kézben a magyar oldalra álltak. A Vas megyei munkástanács egyik követelését a Szabad Szombathelyi Rádió 17:10 h. adásában olvasták be, mely szerint követelik a kormánytól, hogy „…teljes amnesztiát és politikai menedékjogot biztosít (-son) mindazon szovjet fegyveres és polgári személyek részére, akik a magyar forradalom oldalára állnak.” (MFSZHRT, 202. oldal) A szabadságharcosok a szovjet katonaságtól fegyvert, lőszert és még benzint is tudtak vásárolni. Szuszlov október 28-án jelenti Magyarországról, hogy a magyar halottak száma 350, a sebesülteké 3000. A szovjet veszteség 600 halott. Nem esik szó, hogy hány harckocsit vesztettek, de számuk tekintélyes lehetett. Nem csoda tehát, hogy a Kreml urai elvesztették magabiztosságukat.

Nos, akik a Szovjetunió szétesésének okait keresik, azok tartsák szem előtt az imént leírtakat, a folyamatot, amely 1945-ben kezdődött, akkor, amikor a politikai órákon marxizmussal-leninizmussal megtöltött fejű szovjet katonák és polgárok milliói Kelet-Közép-Európa földjére tették lábukat. Amikor felismerték, hogy nem a földi paradicsomban élnek. Ennek első nagy megnyilvánulása éppen Magyarországon történt 1956-ban.

Úgy tűnik, hogy a kiáltvány nagyon meglepte az USA elnökét, Dwight D. Eisenhowert is, mert szükségesnek tartotta, hogy még aznap, október 31-én elhangzott rádió és televízió beszédben ismét biztosítsa a Szovjetuniót, hogy „Az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek.”27 Na, de mi volt a gond a lengyel kormánnyal? Úgy tűnik a lengyel kormány azért nem volt elfogadható, mert a korábban bebörtönzött, majd szabadult kommunista, Wladyszlaw Gomulkát október 19-én megválasztották a párt első titkárának, akinek az volt a bűne, hogy megkezdte a párt sztálinistáktól való megtisztítását, és igyekezett lehetőleg minél nagyobb függetlenséget kivívni a Szovjetuniótól. De vajon miért nem volt elfogadható ez az USA-nak, és miért volt fontos mindezt a szovjet tudomására hozni, akkor, amikor a szovjet vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményez a csapatok Magyarországon állomásozásának kérdéséről? A Kiáltvány 31-én jelent meg a Pravdában. Moszkva és Washington között nyolc (8) óra különbség van. Ha mondjuk a Pravda reggel nyolc órakor jelent meg, akkor Washingtonban még csak éjfél 12 óra volt. Tehát bőven volt idő, hogy Eisenhower elnöknek beszámoljanak a moszkvai eseményekről, még akkor is, ha netán erről a titkosszolgálat nem értesítette volna.

Legtöbben úgy gondolják, hogy a magyar szabadságharc leverésének oka a Szuezi-csatorna ügyében kirobbant izraeli-angol-francia támadásban keresendő. Ezt csak azért gondolják, mert kizárólag a külpolitikai eseményeket veszik figyelembe, és vagy nem ismerik, vagy mellőzik szovjet Kiáltványban előterjesztettek kiértékelését. E kiáltvány lehetőséget ad a fennálló helyzet békés megtárgyalására, de nem ad lehetőséget a Szovjet Szocialista Táborból való kilépésre. Márpedig a magyar szabadságharcnak éppen ez volt a célja. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a szuezi háború inkább ártott, mint segített, mert megkönnyítette a szovjet elhatározást és katonai fellépését. A szuezi támadás október 29-e hajnalán történt, és Amerika nyomására néhány napon belül be is fejeződött. A szovjet kiáltványt pedig 30-án fogalmazták, és 31-én közölték a Pravdában. A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának 28-án tartott ülésén Hruscsov megjegyezte: „Az angolok és franciák nagy bajban vannak Egyiptomban. Nem engedhetjük meg, hogy mi is hasonló helyzetbe kerüljünk.”28 Ezek szerint Hruscsov már 28-án tudott a közelgő támadásról, melynek nem lehetett kizárólagos köze a magyar forradalom leveréséhez. De akkor mi okozta a 30-ról 31-re történt 180 fokos fordulatot?

Amint az előzőekből láthattuk, Amerika nyilvánosan és sorozatosan biztosította a Szovjetuniót, hogy lényegében szabad kezet ad, vagy nem kíván beavatkozni – olyannyira, hogy még politikai nyomást se kíván gyakorolni a Szovjetunióra –, és ezt még a nagykövet által személyesen átadott üzenettel is alátámasztotta. Érdemes megjegyezni, hogy Bohlen nagykövet úr e Kiáltványt arra se érdemesítette, hogy könyvében megemlítse. Pedig e Kiáltvány nem közönséges kiáltvány volt, és 31-e sem közönséges nap volt. 31-én reggel, mikor a nagykövetség megkapta a Pravdát, és Bohlen úr elolvasta a Kiáltványt, amely ugyan a kommunista zsargon és a diplomácia nyelvezetén íródott, minden bizonnyal ő volt az, aki azonnal értesítette az amerikai külügyminisztériumot. Ezért került sor – még aznap – Eisenhower rádió és televízió beszédére? A szovjet vezetőségnek pedig milyen előnye lett volna a határozat Kiáltványban való közzétételéből, ha a szabadságharc leverését már elhatározták és azt csak félrevezetésnek szánták? Azt el lehetett volna intézni a diplomácia és a sajtó útján is, mint ahogy meg is tették az előző napokban. Egyébként is, miért volt szükség az USA táviratára?

Ha nem a távirat, ha nem a szuezi válság volt a szabadságharc leverésének oka, akkor mi más lehetett? Tény, hogy a Központi Bizottság jóváhagyásával ugyan, Nagy 30-ra megtisztította a kormányt a sztálinistáktól, helyettük saját embereit és az 1945 utáni pártok vezetőit vette be, és a kommunista Központi Bizottság helyett a Minisztertanácsot léptette előtérbe, melynek Nagy mellett Kádár János, Erdei Ferenc, Kovács Béla, Losonczy Géza, Tildy Zoltán és még egy meg nem nevezett szociáldemokrata lett volna a tagja. A kommunista párt lényegében szétesett, és másnap fel is oszlatták. A szabadságharcosokkal jó irányba haladtak a tárgyalások az új karhatalom, a nemzetőrség felállítása ügyében, melyben a szabadságharcosok is egyenlőarányban helyet kaptak volna. Megkezdődött a pártok újraszervezése, kilátásba helyezték a szabad választásokat, és az ÁVH lefegyverzését is megkezdték. Ez okozhatta a Köztársaság téri vérengzést, ami az ÁVH részéről kétségbeesett lépés volt, de ami nagyon jó ürügy lett Moszkva részére. Kiszabadították Mindszenty hercegprímást a fogságból. A Nagy-kormány visszahívta Koós Pétert, Magyarország szovjet érdekeket szolgáló ENSZ nagykövetét. Lengyelországban és Temesváron diáktűntetések voltak, melyek, ha kiszélesednek és más országokban is követik példájukat, veszélyt jelenthetnek a Szovjet Birodalomra. Ez több volt, mint amit a Kiáltványban kilátásba helyeztek. Mindezt még megtetézte az, hogy a magyar miniszterelnököt – nemzeti nézetei, vagy „opportunizmusa” miatt – nem tartották Moszkva hű és megbízható helytartójának. Nagy a Kossuth Rádió 14:28 órai rádióbeszédében, többek között a következőt is mondta: „Őrizzétek meg a forradalom vívmányait, …” (MFSZHRT, 172. oldal.) E szó: „forradalom” első ízben hangzott el szájából. A szovjet vezetői kinyilvánították, hogy hajlandók tárgyalásokat kezdeni a szovjet csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről, de ez nem azt jelentette, hogy Magyarországot a szélnek engedik. Kiáltványt a következőképp vezették be:

„Az államok közötti békés együttélés, barátság és együttműködés volt és lesz a szilárd alapja a Szovjet Szocialista Köztársaság külpolitikájának.

E politika a legmélyebben és a legkövetkezetesebben kifejezi a szocialista országok viszonyát, melyeket a közös érdek egyesít a szocialista társadalom és a nemzetközi munkásmozgalom építésében. A szocialista nemzetek országai a teljes egyenlőség és kölcsönös tisztelet, a területi sérthetetlenség és függetlenség, valamint egymás belügyeibe be nem avatkozva építhetik a szocialista társadalmat, a közös érdek és eszme által vezérelve. Nemhogy ezek nem zárják ki a testvéri együttműködést és egymás megsegítését a szocialista táboron belül a gazdaság, a politika és a művelődés területén, hanem magától értetődik.”

Ezt, és az ezt követő bekezdéseket lehet a megszokott kommunista zsargonnak tekinteni, de nem hagy kétséget afelől, hogy a szocialista csatlós országok tudomására kívánták hozni azt is, hosszabb pórázon ugyan, de Moszkva továbbra is a nagy szocialista táborban kívánja tartani őket. Amiben a Kiáltvány „újat” mondott, az a szovjet „tanácsadók” kivonására és csapatok magyarországi „állomásozására” vonatkozott, bár ezek se volt teljesen újak. Íme:

„Figyelembe véve, hogy a szovjet csapatok további jelenléte Magyarországon, oka lehet a helyzet további elfajulásának, a szovjet kormány utasította a katonai parancsnokságot, hogy a szovjet csapatokat vonja ki Budapest területéről, amint azt a magyar kormány szükségesnek látja.

Továbbá, a szovjet kormány kész tárgyalásokat kezdeni a Magyar Népköztársaság kormányával, és a Varsói Szerződés más tagállamaival, a szovjet csapatok Magyarországon való állomásozásáról.”

A fogalmazás az első bekezdésben zavarosnak tűnik, mert míg azt írja, hogy „a szovjet csapatok további jelenléte Magyarországon, oka lehet a helyzet további elfajulásának”, addig csak Budapestről való kiürítésre adtak parancsot. Ami pedig a szovjet csapatok magyarországi állomásozását illeti, a tárgyalásokba a Varsói Szerződés tagállamait is be kívánták vonni. Ezt lehetett időhúzásnak, vagy egyéb cselnek tekinteni, de ha figyelembe vesszük a szovjet külpolitika Sztálin halála utáni vonalvezetését, Berija megjegyzését (8. lábjegyzet) a szovjet csapatok magyarországi állomásozásáról, és a műszaki határzárak lebontásának tényét, a két Németország egyesítésének kérdését, akkor nagy hiba volt elhamarkodottan, vagy éppen felelőtlenül dönteni. Márpedig úgy tűnik, hogy Nagy, vagy kormánya éppen ezt tette. Nagy többször is kész tény elé állította a Minisztertanácsot és Moszkvát is azzal, hogy elgondolásait a népnek jelentette be, mielőtt azt megtárgyalta volna az illetékesekkel, és arról határozat született volna. A szovjet birodalmi érdek is a békés megoldás volt, de amelynek lehetőségén a magyarországi események túlléptek, és az esetleges megegyezéseket Nagy önkényes döntései lehetetlenné tették.

A kiáltványban foglakoztak a szovjet „tanácsadók” visszahívásának kérdésével is, mert mint megállapították: a szocialista országok kiképezték saját szakembereiket, tehát tovább nincs szükségük szovjet „segítségre”.

A The History in Documents című munka a 314. oldalán beszámol a Nagy-kormány Minisztertanácsának 31-én tartott második üléséről, melyen Nagy Imre, Kádár János, Losonczy Géza, Erdei Ferenc és Tildy Zoltán vettek részt. A következő határozatokat hozták:

  1. Meg kell fogalmaznunk egy Kiáltványt a külvilág részére. Ennek elkészítése Losonczy Géza és a Külügyminisztérium feladata. Nagy elvtárs jóváhagyásával még ma ki kell adni.

  2. A Varsói Szerződés kérdése. A kormány álláspontja, hogy még ma fel kell venni a kapcsolatot a Szovjetunióval a Varsói Szerződés ügyében és a szovjet csapatok kivonását illetően, figyelembe véve a Szovjet-kormány Kiáltványát. E levelet Losonczy Géza készítse el, és Nagy Imre írja alá. E nagyfontosságú levélről sajtónyilatkozatot is kell készíteni; Kérni kell, hogy a tárgyalásra jelöljenek (szovjet) küldötteket, és nevezzék meg az időt és helyet.

  3. Rádió útján kell közzétenni, amint a szovjet csapatok elhagyják Budapest területét, és visszatérnek korábbi állásaikba. Losonczy Géza készítse el.

  4. A szovjet Kiáltványt a csapatkivonásról magyarra kell fordítani, és még ma a sajtóban közzétenni. A Külügyminisztérium feladata.

A fenti határozatok megírása nem került sor. A kérdés, hogy miért nem? A történtekről nép koradélután Nagy Imrétől értesült, melyről a Kossuth Rádió 17:00 órakor a következőképp tájékoztatott: „Ma délután hatalmas tömeg gyűlt össze a Kossuth téren. Nagy Imre a parlamentből lement a Kossuth-szoborhoz és beszédet mondott. … Kijelentette, a varsói egyezmény felmondásával is kérjük a szovjet csapatok azonnali kivonását.” A Kossuth Rádió a 20:01 órai híradásban kissé bővebben számolt be e beszédről. A minisztertanács elnöke (Nagy) a következőket mondta:

Ismét hozzátok szólok magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! – Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! – Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük” (MFSZHRT, 219. oldal.)

E szavak a koradélutáni órákban hangzottak el. A két időpontban közöltek kissé kiegészítik egymást, de úgy tűnik, nem adnak teljes képet a valós helyzetről. E beszédből hiányzott a mértékletes higgadtság, a megfontoltság. Az amúgy is feltüzelt tömegnek ez olaj volt a tűzre. Bár biztosra vehetjük, Nagynak nem ez volt a szándéka, hanem tudtára kívánta adni a tömegeknek, hogy ő mindent elkövet a végső győzelemért, csak menjenek haza, és vegyék fel a munkát. A minisztertanács levélben kívánta közölni a szovjet vezetőivel, hogy a tárgyalások mielőbbi megkezdése mellett döntöttek, de amelyet nem írtak meg, Nagy pedig azt közölte a néppel, hogy „Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe!”, és azt, hogy „a varsói egyezmény felmondásával is kérjük a szovjet csapatok azonnali kivonását.” A kérdés, hogy valójában ki döntött e lépésről: Nagy vagy a minisztertanács? Nagy és Kádár 25-én megígérték Mikojannak, hogy e kérdést nem terjesztik a Központi Bizottság, vagy a Minisztertanács elé. A fenti jegyzőkönyvből nem tűnik ki, hogy e tekintetben döntés született volna. Úgy tűnik, hogy a kocsi megint a lovak elé került. Határozatot a Minisztertanács harmadik ülésén hoztak, amelyik minden bizonnyal Nagy bejelentése után történt.

Érdemes megvizsgálni, hogy a szovjet kommunista zsargonban mit jelentett az „egyenjogúság” és „nemzeti szuverenitás?” A szocialista államok közötti szerződések, és maga a Kiáltvány is tele van e nemes eszmék és jogok emlegetésével. A gyakorlatban viszont – mind afféle zsarnokbirodalomban – nem a széphangzású eszmék, hanem a szuronyok joga uralkodik. A Minisztertanács többször is hivatkozik a Kiáltványban lefektetettekre, de kérdés, hogy valójában Nagy és Kádár hogyan értelmezték ezúttal? Őszintének tartották a szovjet elvtársak ajánlatát, avagy ők maguk is, tovább hangoztatták a megszokott, megtévesztő zsargont, és úsztak az árral?

Nagy még aznap táviratot küldött Vorosilovnak, melyben szintén a tárgyalások megkezdését sürgette, a szovjet Kiáltvány értelmében. A History in Documents szerkesztői minden jegyzőkönyvet és táviratot egy rövid összefoglalóval vezetnek be, melyben megjegyzik, hogy a szovjet Központi Bizottság, a távirat megérkezése idejére már eldöntötte a magyar szabadságharc leverését. Mire a Kiáltvány megjelent a Pravdában, lényegében már hatályát vesztette. Ezek szerint nem a 31-e, hanem a 30-a, pontosabban a 30-án befutott hírek, történtek jelentették a fordulópontot. Kérdés, hogy a Nagy-kormánynak erről volt-e értesülése? Ha igen, magyarázat lehet arra, hogy Losonczy miért nem készítette el a rábízottakat. Lehet, hogy nem volt megbízható értesülésük, de kedvezőtlen változást észlelhettek a szovjet elvtársak magatartásában, és abban, hogy Mikojant és Szuszlovot e napon rendelték vissza Moszkvába. Annyi biztos, hogy mindennek ellenére, Nagy további nyilvános beszédeiből nem a helyzet megfontolt mérlegelése tűnt ki.

A végzetes lépések

Az emberek nem mentek haza, a tömeg inkább nagyobb lett. D. u. négy óra tájban lehetett, mikor magam is megérkeztem a Kossuth térre, de a korábban történtekről semmit se tudtam. Az összegyűltek ismét Nagyot szerették volna hallani. Az a hír járta, hogy azért nem tud szólni hozzánk, mert éppen a kínaiakkal tárgyal. Egyesek tudni vélték, hogy a kínaiak szerették volna meggyőzni Nagyot, hogy Magyarország ne lépjen ki a Varsói Szerződésből, és ne terjessze az ENSZ elé az ügyet, s akkor ők – kínaiak – minden erejükkel azon dolgoznak, hogy a szovjet csapatokat kivonják hazánkból. Ha ez valóban így volt, akkor Nagy pontosan az ellenkezőjét tette. Emlékezzünk csak vissza, előző nap, tehát 30-án Hruscsov győzte meg a kínaiakat, hogy támogassák a szovjet csapatok Magyarországból való kivonását. Elképzelhető tehát, hogy a kínaiak támogatták a csapatkivonást, de szerették volna Nagyot meggyőzni, hogy Magyarország ne lépjen ki a Varsói Szerződésből és maradjon a „szocialista” táborban, amire a miniszterelnök – jelek szerint – nem volt hajlandó.

Erősen szürkült már, mikor Nagy megjelent az erkélyen, és ismét bejelentette Magyarország függetlenségét, kilépünk a Varsói Szerződésből, és ügyünkkel az ENSZ-hez fordulunk – mondta. Jó kérdés lehet az is, hogy Magyarország „függetlensége” alatt Nagy ugyanazt értette-e, amit a nép? A legkegyetlenebb elnyomás évei alatt is Rákosi Magyarország „függetlenségéről” ágált.

A Kossuth Rádió, melyet ekkor már Szabad Kossuth Rádiónak neveztek, mert eltávolították a sztálinista vezetőt. 23:40-kor ismertette az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság felhívását, melyhez a következő megjegyzést fűzték:

Nagy Imre ma a parlament előtti tömegtüntetés résztvevőihez intézett beszédben, majd angol és amerikai újságírók egy csoportjának adott nyilatkozatában erélyesen és határozottan megmondta, hogy Magyarország kilép a varsói szerződésből, és ily módon kiharcolja a szovjet csapatok távozását Magyarországról még akkor is, ha ezt a lépést a varsói szerződés államai közül egyedül kell megtennie.” (MFSZHRT, 227. oldal.) A Minisztertanács másnap, november elsején döntött a Varsói Szerződésből való kilépésről, és ügyünk ENSZ elé terjesztéséről.

A Borsodi Munkástanács Miskolci Rádiója 31-én, 13 óra17 perckor a következő hírt tette közzé: „Azonban, általunk és az ország egész népe által is érthetetlen okok kapcsán tetemes szovjet erők, légvédelmi tüzérség és páncélos fegyvernem irányt változtatott! – Záhonynál – Níregyháza irányában hazánk területére ismét bevonult.” (MFSZHRT, 234. oldal.) Nagy koradélutáni beszéde ebben az időben hangozhatott el.

E sorok írójának nincs birtokában olyan forrásanyag, amely segítségével az események időpontját órapontossággal tudná rögzíteni. Annyi megállapítható, hogy Nagy 31-i beszédei már nem okozhatták a Kiáltványban közétettek érvénytelenítését – de nem is segítettek –, mert ekkor már hatályon kívül voltak, hanem a szovjet célkitűzésektől egyre inkább eltérő magyarországi alakulások – amint azt az előzőekben felvázoltuk – váltották ki a szovjet vezetőség végső döntését. Nagyban pedig elvesztették bizalmukat, aki egyébként is feketebárány volt a kommunista pártban. Tito is támogatta Nagyot a kommunista párt széteséséig, de utána megingott bizalma. Rákosi és társai eltakarítását helyesnek tartotta, és jelek szerint ezt a szovjet is elfogadta volna, de gondjuk volt a magyar kommunistákkal, akik Tito szocializmusában gondolkodtak, míg Rákosi és sztálinista bandája Moszkva hűséges kiszolgálói voltak.

November 1-én reggelre nagyszámú szovjet alakulat özönlött az országba, és körülvették az ország fontosabb reptereit, köztük a Feri-hegyit is, miközben további csapatok beáramlásáról jöttek a jelentések. Nagy magához kérte Andropov szovjet nagykövetet és tiltakozott, követelte a csapatok kivonását, de nem kapott kielégítő választ, melyről a Szabad Kossuth Rádió a 12:12 órai híradásában így számolt be:

Nagy Imre, a minisztertanács elnöke és megbízott külügyminisztere ma, november 1-én délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Közölte vele, hogy s Magyar Népköztársaság kormányához hiteles értesülések érkeztek újabb szovjet katonai alakulatoknak Magyarországra való bevonulásáról. Követelte ezeknek a szovjet alakulatoknak haladéktalanul, azonnali visszavonását. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar-kormány a varsói szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, és az Egyesült Nemzetekhez fordul az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri.” (MFSZHRT, 267. oldal.)

Andropov óvta Nagyot ezen elhatározásoktól, de úgy tűnik a miniszterelnökben ismét a konok dac győzött. Majd pedig a minisztertanács határozatot hozott arról, amit Nagy már az előzőnapon a népnek bejelentett, és még aznap hivatalos jegyzékben közölte az Egyesült Nemzetekkel, hogy Magyarország felmondta a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország függetlenségét és semlegességét, valamint kéri az ügy napirendre tűzését. Ha még volt valamilyen halvány esély a szovjet támadás elhárítására, az a semlegesség kinyilvánításával elveszett. A minisztertanács negyedik ülésére – Nagy, Kádár, Losonczy, Erdei, Tildy mellett Dobi is részt vett – meghívták Andropovot is, amelyről a nagykövet titkos táviratban számolt be Moszkvának:

Ma, november 1-én 19 órakor meghívást kaptam a minisztertanács ülésére, melyet Nagy vezetett, és eléggé ideges (nervous) volt. Közölte a résztvevőkkel, hogy a reggeli órákban eligazítást kért a szovjet nagykövettől a szovjet csapatok határátlépéséről, és az ország szíve irányában való előrenyomulásáról. Nagy választ követelt. Nagy ezt olyan hangnemben mondta, hogy az egyben tiltakozás is volt. Újra és újra Tildy Zoltánra nézett, támogatás remélve.

Tildy higgadtan viselkedett, mindjárt Nagy után beszélt, és hangsúlyozta, ha a csapatok továbbra is Budapest irányába nyomulnak, akkor a kormány kénytelen lesz lemondani. Tildy szeretné megakadályozni, hogy a nép haragja a Szovjetunió ellen forduljon.”

Tildy azt javasolta, hogy legalább azokat a szovjet csapatokat vonják ki késedelem nélkül, amelyek nem állomásozhatnak az országban a Varsói Szerződés értelmében.

Kádár Nagyot támogatta; Haraszti és Erdei Ferenc nagyon idegesen beszéltek, és nem voltak barátságosak irányunkba. Dobi nem szólt semmit.

Miután befejezték mondanivalójukat, elmondtam véleményemet a felsőbb utasítások alapján. Nagy azonnal válaszolt, hogy elfogadja a mondanivalóm hitelességét, de az nem elégíti ki a magyar-kormányt.”

Nagy azt javasolta, mivel a szovjet kormány nem szüntette be a csapatok beözönlését, és kielégítő választ se adott e cselekedetéről, erősítsék meg a határozatott, melyet ma reggel hoztak, mely szerint Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, kikiáltják semlegességet, és az Egyesült Nemzeteket kéri, hogy Magyarország semlegességét a Négy Nagyhatalom szavatolja.” (A History in Documents, 330-331. oldal.)

A későbbiek folyamán Nagy felvetette Andropovnak, amennyiben kivonják az újonnan bejött csapataikat Magyarországból, úgy visszavonják az ENSZ-hez beterjesztetteket, de meg kívánják őrizni az ország semlegességét. Erdei és Losonczy határozottan támogatta Nagyot, Kádár tartózkodó volt, de miután Andropov elment, ő is megszavazta. Dobi nem szólt. Kádár még aznap este elment a szovjet követségre, és Münnichhel együtt Moszkvába távozott, majd pedig nem fehérlovon, hanem szovjet tankokon tért vissza Magyarországra, miután e szolgalelkű zsarnok bebizonyította, hogy minden kegyetlenségre képes. (A minisztertanács hivatalos jegyzőkönyvében Haraszti nem szerepel.)

Másnap Kádár beszámolt Moszkvában a Magyarországon történtekről, és szerinte Tildy vetette fel a semlegesség kérdését november elsején – melyet ő, Kádár is támogatott –, miután Szolnokra is megérkeztek a szovjet páncélosok. Bizonyosra vehetjük, hogy ez váltottak ki Nagy és Erdei idegességét. Nagy ekkor már nem hitt a szovjet-kormánytól kapott magyarázatoknak. Elképzelhető, értesültek arról is, hogy a szovjet-kormány visszavonta a Kiáltványban előterjesztetteket. Kádár arról is beszámolt a Kreml urainak, hogy kezdetben ellenforradalomnak vélték a zavargásokat, s csak később ismerték fel, hogy ez a magyarság széles rétegeinek megmozdulás volt, melynek nem volt szándéka a népi demokrácia felszámolására. Münnich elemzése Kádárénál is figyelemre méltóbb volt. Arról tájékoztatott, hogy a vezetők elszigetelődtek a tömegtől, és a rendszert csak szovjet támogatásával tudták fenntartani, ami a szovjetellenes érzelmek táptalaja volt. Példának említette, hogy akkor, amikor a magyar labdarúgócsapat világelső volt, az akkoriban még gyenge szovjetcsapattal csak döntetlent játszhatott.

Mindezeket szemelőt tartva, vizsgáljuk meg kissé tüzetesebben, hogy mit is jelenthetett a szovjet csapatok Magyarországon való „állomásozása”, vagy tárgyalások útján való kivonása. A következő eszmefuttatás csak azok lesznek képesek mérlegelni, akik érzelmeik fölé tudnak emelkedni. Ismeretes, hogy Moszkvában nem jelentett különösebb fejfájást az, hogy az ellenkezőjét tegyék annak, amit nyilvánosan hirdettek, vagy akár egyik-másik nemzetközi szerződést megszegjék. Ebben az esetben is a Kiáltványt, legtöbben csupán diplomáciai fogásnak tartják, amit nem lehet kizárni a lehetőségek sorából. De, ha figyelembe vesszük Moszkva Sztálin halála utáni külpolitikáját, és azt, hogy 1955-ben kivonultak Ausztriából – igaz, hogy ez Ausztriára hatalmas fizetési terheket rótt, de hosszútávon mégis jobban jártak, mint mi –, megnyitották a kényszermunkatáborokat, ekkor engedtek haza 1200 magyar politikai foglyot, köztük Kovács Bélát is. Ha tudomásul vesszük, hogy 1956 nyarán lebontották a déli és nyugati műszaki határzárakat, és Németország újraegyesítésének is megvolt az esélye, akkor fel kell tételeznünk, hogy e lépések mögött céltudatos, új külpolitikai irányzat munkálkodhatott, amely szakított a múlt merevségével, a katonai megoldással. Jugoszlávia visszahódítása irányában elért eredményeket se akarták veszélyeztetni. Azért ment Hruscsov és Malenkov Titohoz, hogy az ő beleegyezését is megszerezzék. A többi csatlós ország vezetőit is személyesen keresték fel. Tehát nem minden meggondolás nélkül verték le a magyar szabadságharcot.

A magyar forradalom kitörése előtt a Kreml urai – jelek szerint – amolyan kistestvér-nagytestvér szövetségi viszony kiépítését szövögették a csatlós országokkal. Csapatkivonás nem azt jelentette, hogy a politikai szovjet szocialista táborból is ki lehetett volna lépni. Föltétlen nem külpolitikai vonatkozásban. A csatlósokat, a belső önigazgatást illetően a nagytestvér hosszabb pórázra engedte volna, s csak akkor szólt volna bele dolgaikba, ha az Moszkva érdekét sérti. A magyarországi események, és Nagy Imre célkitűzései ezt messze túllépték.

Ha a kistestvér nem figyel a nagytestvér tanácsára, akkor a nagytestvér gyengéden arcul legyinti a kistestvért. Ha a kistestvér ezután megmakacsolja magát, és még mindig nem hallgat a jó szóra, akkor következik az arculcsapás. Ha még ez se bizonyulna elégségesnek, akkor egy amolyan Papp Laci-féle balhorog jobb belátásra bírhatja a kistestvért. Nos, a szovjet csapatok beözönlése a balhorgot helyezték kilátásba. Lengyelországban Hruscsov Gomulkának is a balhorgot helyezte kilátásba, s amint tudjuk, a lengyel miniszterelnök megszívlelte a nagytestvér „tanácsát”. Na, de miért nem tudta ezt Nagy Imre és a körülötte serénykedők? Részben azért, mert a magyar és lengyel helyzet között óriási különbség volt, de lehet hogy más egyéb is közrejátszott, mint például Nagy született természete, és a másfajta kommunizmusban való gondolkodás.

Nagy Imre ezt mind tudhatta, de fel kell tételezni, hogy Nagyban a sértett kommunista önérzet is munkálkodott. Emlékezzünk csak vissza 1955 januárjára (9. lábjegyzet), amikor a szovjet elvtársak Moszkvába rendelték a budapesti elvtársakat. Amikor Nagy megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó az előírtak szerint szánni-bánni bűneit. Nagy úgy látta, hogy neki nincs miért önbírálatot gyakorolni, amibe valószínű igaza is volt. Na, de a játékszabályokat nem Budapesten, hanem Moszkvában írták. S mikor Nagy lemondással fenyegetett, akkor a szovjet elvtársaknál elszakadt a cérna. Nagyot leváltották, és röviddel utána a pártból is kizárták. Amikor Nagy október 30-ra megtisztította kormányát a sztálinistáktól – amit a Kreml még elfogadott volna –, de mikor Nagy meghirdette az egy párt rendszer alkonyát – ami hozzásegített a kommunista párt széteséséhez –, és a szabad választásokat, az ÁVH lefegyverzését és az új karhatalom felállítását, akkor ismét elszakadt a szovjet elvtársak cérnája.

Nagyról még tudni kell, hogy az I. Világháborúban Oroszországban esett fogságba, majd belépett a bolsevik hadseregbe, és ott lett a kommunista párt tagja. 1921-ben hazatért, de 1924-ben éles vitába keveredett két sztálinista kommunistával, amiért 1925-ben kizárták a pártból. 1930-tól 1944-ig a Szovjetunióban élt, de 1936-ban ott is meggyűlt a baja, és kizárták a szovjet kommunista pártból, sőt még a munkáját is elvesztette, de 1939-ben ismét visszavették. 1945-ben hazatért és a Politikai Bizottság tagja lett, ahonnan Rákosi és bandája 1949-ben kizárta, és igyekeztek politikailag ellehetetleníteni. 1950-ben önbírálatot gyakorolt, ezért kinevezték élelmezési-, majd begyűjtési miniszternek. Nagyban tehát bőséges sérelem halmozódott fel az évek során. Mikor a hatalom birtokosa lett, október 30-ra eltávolította maga mellől a sztálinista vetélytársakat – igaz, hogy nem kizárólag saját elhatározásából, hanem a KB. jóváhagyásával – valószínű úgy látta, hogy eljött a lehetősége a Nagy-féle kommunizmus megvalósításának, amit Moszkvában – a kialakult helyzetet felmérve – esetleg elfogadtak volna, de nem fogadhatták el Magyarország semlegességét. A kérdés, hogy Nagy nehézségei elvi felfogása és a kommunizmus gyakorlati megvalósításának különbözőségéből, avagy – jelek szerint – „opportunista” természetéből adódtak? Valószínű mindkettőnek szerepe volt a döntéshozatalban és élete alakulásában. Ha évek során, a sztálinistákkal nem tudott egyetérteni, miért lépett be újra a pártba háromszor is, mikor megbocsátottak neki?

Pongrátz Gergely beszámolt könyvében, hogy 1956. október 23-án este Nagy Imre hogyan került az Országházba. Az eseményről Pongrátz Ödön – Gergely bátyja – is beszámolt a Duna Televízió által készített összeállításban. Pongrátz Ernő – kora szerint a két előbbi között foglal helyet. A tíz testvérből hat vett részt a forradalomban. 23-án este a Kossuth téri tűntetésben a hatalmas tömeg addig sodorta, amíg az Országház főbejárójához került. Az emberek rugdosták, dörömböltek az ajtón, mert a lámpák nem égtek az Országházban. Az ajtót kinyitotta egy alkalmazott, és kérdezte, hogy mit akarnak. Mondták, hogy a miniszterelnökkel szeretnének beszélni. Az illető azt mondta, hogy a miniszterelnök nincs bent, hanem csak Erdei Ferenc. Erre Pongrátz azt mondta az alkalmazottnak, hogy akkor Edeivel szeretnének beszélni, mire az illető elment Erdeihez. Kis vártatra visszajött, és mondta, hogy Erdei hajlandó két embert fogadni. Pongrátz Ernő mögött állt Déry Tibor és Veres Péter. Ernő mondja nekik, hogy menjenek be, mert ők lennének a legalkalmasabbak a nép akaratának képviseletére, mire Veres Péter azt mondta: „Jó gondolat fiam, Te menny be! Ha visszajössz, akkor mi is bemegyünk.”

Pongrátz Ernő és egy másik magyar vállalkozott a küldetésre. Erdei megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. Ernő azt mondta Erdeinek, gyújtsák meg a lámpákat, hogy a nép láthassa, itt valami történik az ország érdekében, és tűzzenek ki egy magyar zászlót az Országházra, amelyben nincs kommunista címer. Erdei megkérdezte az alkalmazottakat, hogy van-e ilyen zászló. A válasz igen volt, de a padláson vannak – mondta. Pongrátz és egy alkalmazott a padlásra ment a zászlóért, és kitűzték az épületre. Nagy éljenzés, miután a tömeg követelte a vörös csillag eloltását. Ernő megkérdezte az alkalmazottat, tudja-e, hogy hol van a kapcsoló, amire a válsz igen volt, de ő ahhoz nem nyúlhat hozzá. Hogy hogyan, hogyan nem, a lámpák kigyulladtak a vörös csillag pedig elaludt, amiért Erdei méltatlankodott. Pongrátz Gergely közöl egy fényképet, amelyen Ernő bátyja, kissé balra – szembe nézve jobbra – Nagy Imre mögött van.

Pongrátz Ernő az Országházban←Pongrátz Ernő az Országházban (feje a karikában)

Ezek után Pongrátz Ernő elkérte Nagy Imre telefonszámát és felhívta, miután kocsit küldtek Nagyért. Mikor Nagy megérkezett, akkor Ernő arra kérte, hogy mondjon beszédet a tűntetőknek. Nagy szabadkozott, és bizonytalan volt, hogy mit mondjon. Ernő mondta neki, beszéljen arról, hogy megvalósítja az 53-ban elkezdett tervet, de ne szólítsa az egybegyűlteket elvtársaknak. Nagy kilépett az erkélyre, és emígy szólt a tömeghez: „Elvtársak!” Nagy fütty és méltatlankodás.

E történet ismerete azért fontos, mert lehetővé teszi az események jobb megértését. Nagyot a szabadságharcosok vitték be az Országházba, elvárható lett volna tehát, hogy kettőt-hármat maga körül tartson, amolyan tanácsadói vagy véleménykikérő szerepben, de főleg kapcsolattartás céljából, és azért is, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljen és megmagyarázzon nekik. Mit lehet és mit nem. Bizony, meg kellett volna magyaráznia a szabadságharcosoknak, hogy vannak határok, melyeket nem lehet átlépni, és amelyeken túl már kiesik kezéből az irányítás lehetősége. Legjobb tudomásom szerint ez nem történt meg. Igaz, szintén a legjobb tudomásom szerint, ilyen kérés nem volt a szabadságharcosok részéről se. Ezt Nagynak, a tapasztalt politikusnak illett volna tudni a nemzeti érdeket szemelőt tartva, de a saját érdekében is. Itt bizony a helyzet felmérésére, annak alapos megvitatására lett volna szükség a fegyveres szabadságharcosok vezetőivel. Nagy ugyanis két hatalmas malomkő között őrlődött – az egyik a szabadságharcosokat és a magyar népet, a másik a szovjet-kormányt és haderőt képviselte –, amikor neki nagyon komoly, az ország jövőjét meghatározó döntéseket kellett hozni. Ő, e döntéseket a szabadságharcosokkal való megbeszélése nélkül, és a szovjet érdekek mellőzésével, kizárólag a nép nyomásának engedve – nagyobbrészt kommunista és más pártokba tartozó politikusoktól körülvéve – hozta meg. Milyen hasznos lehetett volna néhány gyorsészjárású szabadságharcossal – mint a Pongrátz-testvérekkel – megvitatni az előttük tornyosuló feladatokat, mint például a szovjet csapatok beözönlésének kérdését, és azt, hogy valójában hogyan is kell a Kiáltványban előterjesztetteket értelmezni? Nagy se tudta? Ha nem, akkor nagyon sekély rálátása voltazon eseményekre, amelynek évtizedeken keresztül részese volt. Nagy a szabadságharcosokkal való együttműködéssel tudta volna, vagy legalábbis megkísérelhette volna elgördíteni az egyik malomkövet. Nem tette! Miért nem? Ez természetesen nem több a történtek utáni bölcseletnél, de a született államférfiak akkor emelkednek az átlag fölé, amikor sorsdöntő időkben uralni tudják az eseményeket, és jó döntéseket tudnak hozni. Nagy erre nem volt alkalmas.

Ha az elmondottak fényében, a történteket tüzetesebb vizsgálat alá vetjük, akkor tévesnek mutatkozik ama vélekedés, hogy Nagy egyértelműen a szabadságharc oldalára állt. A forradalom és szabadságharcnak van egy gyakorlati és van egy politikai oldala. A gyakorlati oldalon ropognak a fegyverek. Amiről az előzőekben szóesett. 28-ával kezdődően, ahol csak tudta, Nagy igyekezett megakadályozni a vérontást, és ezzel valóban a forradalom és szabadságharc kimenetelét segítette. Sajnos, ugyanez nem mondható el a politika vonatkozásában. Az még érthető, hogy kezdetben a szabadságharcosokkal való tárgyalásokon a Nagy-kormány részéről olyanok is részt vettek, akik ott, nyomban, szerették volna a bitóra húzni a „csőcseléket”, hiszen maga Nagy se volt képes felmérni, hogy valójában mi is történik. Sajnos, a későbbiek folyamán is mellőzte azokat, akik hatalomba helyezték, ami annyit jelentett, hogy politikailag nem állt a szabadságharcosok oldalára. Igaz, hogy a szovjeteknek is ez volt a kérésük, de az is igaz, hogy Nagy 28-tól fittyet hányt a szovjet véleményekre, mint ahogy nem volt kíváncsi a fegyveres szabadságharcosokéra se. Viszont kíváncsi volt a kommunista fiatalok véleményére. Neki minden bizonnyal megvolt az elképzelése a jövő Magyarországáról. Nyilvános beszédei alapján azt kell mondani, hogy október 30-tól a független Magyarország megvalósítását tűzte ki célul, de ezt nem a szabadságharcosokkal kívánta megvalósítani, hanem elvtársaival és – kényszerből ugyan – a történelmi politikai pártok vezetőivel. Nagyon furcsa jelenség, hogy a november 3-ra kialakult kormányban helyet kaphatott a szovjetbarát Maléter Pál, de kimaradtak a szabadságharcosok. Ez persze csak az egyik oldala a nagy politikai játszmának. A másik oldala pedig az, ha szembe nézünk a rideg és könyörtelen tényekkel, hogy éppen ezt nem tehette, de egy kiadós eszmecserét – a szorított helyzetben is – meg kellett volna kockáztatnia. Nem lehetetlen tehát, hogy Malétert éppen szovjetbarátsága miatt helyezte hadügyminiszteri székbe. Ezzel kísérelte meg megmenteni a menthetőt, ami nemcsak későnek, hanem tévesnek is bizonyult. Ebben a helyzetben a megmenthető megmentése a Varsói Szerződésen és a Szovjet Birodalmon belül volt lehetséges.

Nagy Imrének tudni kellett, hogy a nyugattól, és elsősorban az USÁ-tól semmiféle segítséget nem remélhetünk. Ezt Amerika az előző napokban többször is kinyilvánította. Avagy Nagy kapott hivatalos úton a nyugattól, elsősorban az USÁ-tól ígéretet, segítséget illetően? Aligha hihető! Mit remélhettünk az ENSZ-től? Nagy, mint tapasztalt politikus nem tudta, hogy az ENSZ valójában egy sóhivatal, ahol mindkét politikai oldalnak a Biztonsági Tanácsban vétó joga volt és van, és egyébként is inkább a szovjet oldal felé húzott? Ha döntéseit saját legjobb belátása ellenére alkotta, s csupán a magyar nép követelésének engedett, akkor miért nem mondott le, vagy miért nem javasolta a kérdés megvitatását a fegyveres szabadságharcosokkal? Tett-e kísérletet a szabadságharcosok felvilágosítására? Megmagyarázhatta volna nekik, hogy amit zászlajukra tűztek, az egyenlő az öngyilkossággal, de ez nem jelenti azt, hogy minden elveszett, mert tárgyalások útján bizonyos dolgokat ki lehetett volna harcolni. Megmagyarázhatta volna nekik, hogy nélküle nem érhették volna el a győzelmet, mert – például – 28-án ő állította le a támadást és a Corvin Mozi felrobbantását. A fiatal és keményfejű, politikában tapasztalatlan szabadságharcosok – mint a Pongrátz testvérek, vagy akár jómagam – ezt valószínű nem fogadták volna el, de legalább 52 év távolából elmondhatnánk, hogy ő, mint tapasztalt politikus megtett minden tőle telhetőt a végveszély elkerülése érdekében. Érdemes lett volna Tildy javaslatát is mérlegre tenni: ha egyik felet se tudta volna jobb belátásra bírni, akkor a kormány lemond. A történtekért nem csak Nagy a felelős – de első fokon ő –, hanem a Minisztertanács is, amelynek Kádár János is tagja volt, aki jelek szerint szintén úszott az árral, de a végén elárulta saját elvtársait is.

Miután megindították a szovjet alakulatok bevonulását, Magyarországnak csak egy nagyon vékony esélye maradt – ha egyáltalán még volt – az esetleges győzelemre: a partizánháború. Ennek kibontakozására semmi esély se volt, mert Nagy a fegyveres ellenállásra történt javaslatokat vagy kérelmeket visszautasította. Semmi se igazolja jobban a nagy fejetlenséget, mint az, hogy Budapest külső védelmével Márton András ezredes volt megbízva, de erre ő soha nem kapta meg a parancsot, mint ahogy az Akadémia parancsnokságáról őt leváltani kirendelt Székely Béla se. Márton az Akadémián maradt november 14-ig. Parancsot kapott, hogy tűzze ki a fehérzászlót, amit nem tett meg, de a harcot se vette fel a szovjet csapatokkal. Egyesek szerint volt valaki, aki engedélyt kért, hogy felvegye a harcot a várost bekerítő, és állásaikat elfoglaló szovjet csapatokkal, de ezt Nagy Imre nem engedélyezte, mert nem akarta, hogy a magyar honvédség adja le az első lövést. Miután megtörtént a szovjet támadása, a magyar honvédség és a szabadságharcosok központi vezetők és irányítás nélkül magukra maradtak. Úgy mutatkozik tehát, míg Nagy mindent elkövetett a vérontás megakadályozására, addig politikailag a baklövések sorozatát követte el. E sorok írója azért látja így, mert biztos abban, ha Nagy Imre együttműködik a szovjettel, és megtartja a miniszterelnöki széket – a szabadságharc leverése árán is –, sokkal kedvezőbb helyzet alakult volna ki, mint a véreskezű Kádár és bandája alatt.

1956. november 3-ra kialakult Nagy-kormánynak az alábbi személyek voltak a tagjai:

Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és külügyminiszter (MSZMP)

Tildy Zoltán államminiszter (Független Kisgazdapárt)

Kovács Béla államminiszter (Független Kisgazdapárt)

B. Szabó István államminiszter (Független Kisgazdapárt)

Kéthly Anna államminiszter (Magy. Szocdem. Párt)

Kelemen Gyula államminiszter (Magy. Szocdem. Párt)

Fisher József államminiszter (Magy. Szocdem. Párt)

Bibó István államminiszter (Petőfi Párt)

Farkas Ferenc államminiszter (Petőfi Párt)

Losonczy Géza államminiszter (MSZMP)

Szántó Zoltán államminiszter (MSZMP)

Maléter Pál honvédelmi miniszter (MSZMP)

Pongrátz Gergely elmondása szerint a Corvin november 10-ig tartotta magát. 9-én már szürkülni kezdett, amikor behoztak két civil ruhás oroszt, akik azt mondták, hogy eltévedtek, és a szovjet követségre szeretnének menni, de többet nem mondtak. Volt náluk egy műszerekkel teli táska is. Bezárták őket a fürdőszobába. Este 11 óra tájban az egyik kérte, hogy szeretne beszélni a parancsnokkal, akit arra kért, hogy őket vigyék el a Corvinból, mert hajnalban nehéztüzérségi tűz alá veszik. Pongrátz ekkor összehívta a parancsnokokat, és abban egyeztek meg, hogy a város széléről leadott tüzérségi tűz ellen nem tudnak védekezni, ezért vagy feladják a harcot, vagy máshol folytatják. Három részre szakadtak, Erdős, Szabó és Pongrátz vezetése alatt. Pongrátz nem tudja, hogy az Erdős-féle csoporttal mi történt. Szabó és csoportja nyugatnak indult, azzal a szándékkal, hogy elhagyják az országot, de szovjet csapatokba ütköztek, és a harcokban sokan meghaltak. Pongrátz csapata a Rákóczi téri vásárcsarnok melletti épületben ütötte fel hadiszállását, ahol még november 15-ig tartották magukat.

Még néhány gondolat az USA szerepéről

Elképzelhető, sőt valószínű, hogy az előzőekben tárgyaltakkal egyetemben, egyéb okai is voltak a szabadságharcunk vérbefojtásának, és valójában a bársonyszékes, szivarfüsttel teli szobában, valahol máshol, talán New Yorkban döntöttek a magyar jövőről? Azok, akik a szovjetrendszer megteremtői és támogatói voltak kezdettől.

W. Cleon Skousen 16 évig szolgált az FBI-ban, majd 4 évig volt Salt Lake City rendőrfőnöke, és 10 évig volt igazgató-szerkesztője a Law and Order/Törvény és rend című rendőrfolyóiratnak. A The Naked Capitalist/A meztelen kapitalista című könyvében a következőt írja:

"Dodd dr. (Az USA kommunista pártja országos bizottságának egyik tagja) azt állítja, hogy csak közvetlenül a II. Világháború befejezése után döbbent rá először egy rejtélyes tényre, a legfelsőbb vezetőség létezésére, mikor az USA kommunista pártjának nehézségei voltak, amelyre azonnali és létfontosságú utasítást kellett volna kapni Moszkvából. Az amerikaiak tudomására hozták (Moszkvából), hogy bármikor, hasonló életbevágó ügyek adódnak, lépjenek érintkezésbe a Waldorf Tower épületében található három megnevezett személy valamelyikével. Dodd dr. megjegyezte, ha a párt utasítást kapott e három személy valamelyikétől, azokat Moszkva mindig jóváhagyta.

Dodd doktort az zavarta leginkább, hogy az urak egyike se volt orosz. Még csak kommunisták se voltak. Mind a három nagyon gazdag amerikai milliomos volt."

Elképzelhető, hogy ezen úriemberek „tanácsát” nemcsak Moszkvában, hanem Washingtonban is elfogadták?

Október 31-én Nikita Hruscsov – miután kiértékelte a 30-án történteket – nyitotta meg és vezette le a tanácskozást, amely nagyon rövid volt. Nem volt ingadozás, bizonytalankodás. Az USA táviratban tisztázta álláspontját. Saburov volt az egyetlen, aki kitartott az előző napi határozat mellett. Zsukov marsall kiadta a parancsot, és a határra már felvonultatott szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot. Azonban, nehogy Moszkvában kételkedjenek az Egyesült Államok jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot küld november 2-án Titónak, akkor, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigeten tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record) a következőt:

Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.”29 Ezek szerint a két nagyhatalom közötti „hidegháború” amolyan politikai színjáték volt csupán? Nem tudok róla, hogy a táviratok teljes szövege valaha is nyilvánosságra került volna.

E sorsdöntő napokban volt egy másik emlékezetes sajtótájékoztatója is az amerikai elnöknek, amikor többek között a következőt mondta: „Az Egyesült Államok sem ma, sem a múltban nem javasolt (biztatott) nyílt forradalmat egy védtelen társadalomnak, olyan hatalom ellen, mely ellen nem győzhet.”

Oh! Yeah? – mondaná az amerikai. Amolyan kézmosás, mint kétezer évvel ezelőtt?

1985-ben az American Broadcasting Corporation (ABC) két alkalmazottja, Ted Koppel és Peter Jennings egy helyzetjelentést állított össze az elmúlt 40 év nagyhatalmi politikájáról, a II. Világháború után ránk köszöntött „hidegháborúról”. Szó esett az 53-as berlini lázadásról, a lengyelről és természetesen a magyarról is. Richard M. Nixon – 1956-ban alelnök, 1968-1975 között elnök – 1985-ben a következőt nyilatkozta a magyar forradalomról:

Tragédia volt, amely tragédiához mi is hozzájárultunk. Hozzájárultunk, mert olyan rádióműsorokat sugároztunk, amelyek lázadásra hívták fel a magyarságot. Úgy gondolom, hogy sokaknak az volt a benyomása, hogy a segítségükre jövünk. Nagyon nehéz döntés elé állította Eisenhowert, hogy ne tegye. De ő felmérte a helyzetet, és látta, hogy a Szovjetuniónak óriási előnye van a hagyományos hadászatot illetően, abban a térségben. Mi lehetett volna a mi válaszunk? Moszkva bombázása? Eisenhowernek határozni kellett, és ő úgy határozott, hogy nem lenne meggyőző a fenyegetés.”

Richard M. Nixon egy ausztriai menekülttáborban←Richard M. Nixon egy ausztriai menekülttáborban

Lehetséges! De miért volt szükség a táviratokra? Nem lehet kizárni a lehetőségek sorából, ha az USA és a nyugat politikailag elismerte volna a Nagy-kormányt, akkor a szovjet kivonul, és győzünk. Nem tették!

Számos olyan nehezen magyarázható esemény történt 56 nyarán, a forradalom kitörésének napján és idején – mint például a „Lámpagyár” őrizet nélkül hagyása –, ami arra mutat, hogy forradalmunkat éppen a legveszedelmesebb ellenségeink készítették elő. Ennek lehetőségét nem lehet kizárni, ha tudjuk, hogy a sztálinistáknak nagyon nem tetszett ama folyamat, ami Sztálin halála után vette kezdetét. Ők ugyanis egyre inkább háttérbe szorultak, ami komoly veszélyt jelentett számukra. Hatalmuk, és a Szovjet Birodalom megtartása érdekében, nekik bizonyítani kellett, hogy nem tanácsos „kesztyűskézzel” bánni a rabszolgasorba taszított társadalommal, amiért néhány, esetleg néhányszáz elvtárs feláldozása is elfogadható. Ha az előzőeket figyelembe vesszük, akkor úgy tűnik, nem lehet kizárni, hogy a szovjet magas rangú sztálinistái, és a magyarországi sztálinisták, valamint az NKVD és az ÁVH munkálkodott a háttérben a forradalom kirobbantása érdekében.

radicsgeza13←A szovjet főtiszt terepszemléje a romba döntött városban

November 3-án délután már szürkülni kezdett, mikor a Kossuth-hídon Budáról Pest felé mentem. A híd közepén lehettem, mikor arra lettem figyelmes, hogy a pesti oldal egyik épületén megmozdult a hatalmas vörös csillag és a mélybe zuhant.

Másnap, vasárnap hajnalban tüzérségi ágyúk döreje ébresztette a főváros alvó népességét. A honvédelmi miniszter és vezérkari főnöke szovjet letartóztatásban van. Nincs az országban egy felelős beosztásban lévő főtiszt, aki riadóztatná a magyar honvédséget. Ha volt, azt Nagy Imre leállította. Itt ismét a Szovjetunióban történt kiképzés győzedelmeskedett. De talán jobb is, mert ekkor már a silányan felszerelt és kiképzett honvédségnek a leghalványabb esélye se lett volna a győzelemre. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a Nyugattól támogatást úgysem kaptunk volna.

A hősi halottak számát illetően különböző adatok vannak forgalomban. Némely becslés szerint 2600 lehetett a számuk, de ennek kétszerese, vagy akár háromszorosa közelebb állhat a valósághoz. Az eddig kiderítettek szerint a megtorlás éveiben 341 – más forrás szerint 356 – személyt akasztottak fel, de a valós szám ettől lényegesen magasabb lehet. Neveik a Pongrátz Gergely által alapított Kiskunmajsai 56-os Kápolnában fekete márványtáblára vannak vésve. A kiskorúakat 18. születésnapjukon végezték ki. Az utolsó halálraítéltet 1961 nyarán, ami jellemzi a kommunista Kádár-rendszer könyörtelen kegyetlenségét. 35 000 személyt vádoltak meg, ebből 26 000-t tárgyaltak, melyből 22 000-t ítéltek el. További 13 000 embert kényszermunkatáborokba vittek. Figyelembe kell venni ama tényt is, hogy emberek százai, ha nem ezrei tűntek el nyomtalanul, akik holléte után nem volt tanácsos érdeklődni. Nyugatra kb. 200 000 ember menekült, de ebből kb. 20 000 visszatért. Hatalmas érvágás volt ez a magyarságnak. Ha figyelembe vesszük az előzőekben felvázoltakat, és azt, hogy a szabadságharc leverése után megtörtént a visszarendeződés, amely az elkövetkező 36 évben felmorzsolta a magyarság egyébként is zilált nemzeti önismeretét és önbecsülését, akkor veszteségnek mondható az is, hogy megtört az 1953 utáni kibontakozási folyamat, amely hosszútávon elfogadhatóbb életkörülményeket eredményezett volna.

 A pesti srác. Az 1956-os szabadságharcunk igazi hősei. A jobb felső sarokban Jancsi, a 13 éves hősi halott

A pesti srác. Az 1956-os szabadságharcunk igazi hősei. A jobb felső sarokban Jancsi, a 13 éves hősi halott

52 év távolából fejet hajtunk a pesti srácok emlékének, akik a magyar szabadságért és függetlenségért áldozták életüket. Nevüket vérükkel írták be a magyar történelem aranylapjaira.

Oak Forest, Illinois, 2006. január 20-án. Kibővítve: 2009 tavaszán.


Forrásmunkák

Békés, Csaba – Byrne, Malcolm – Rainer, János M.: The 1956 Hungarian Revolution, A History in Documents. Central European University Press. Budapest – New York, 2002.

Bohlen, Charles E. :Witness to History: 1929-1969. W. W. Norton & Company, INC. New York, 1973.

Csiba Lajos : Napló, Szivárvány. 1989. szeptember.

Csonka Emil : A forradalom oknyomozó története: 1945-1956. Veritas, München, 1981

Görbedi Miklós : Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. Magyar Ciszterci Diákok Szövetségének Egri Osztálya.

Kéri Edit : Kik lőttek a Kossuth téren ’56-ban? 2007. Magyarok Világszövetsége, Budapest.

Pongrátz Gergely : Corvin köz 1956. A szerző kiadása. 1982 – 1992.

Skousen, W. Cleon: The Naked Capitalist. Salt Lake City, 1970.

Szalay Róbert : 1956 A forradalom igaz története.

Szűcs László : 1956 A debreceni cívis városban. Budapest. 2005.

A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében. Free Europe Press. New York.

1 Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. 14. oldal.

2 Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. 73. oldal.

3 A History in Documents. 15. oldal.

4 A History in Documents. 17. oldal.

5 A History in Documents. 14. és 21. oldal.

6 A History in Documents. 19.oldal.

7 A History in Documents. 19. oldal.

8 A History in Documents. 16. oldal.

9 A History in Documents. 62. oldal.

10 Witness to History. 358. oldal.

11 A forradalom oknyomozó története. 381. oldal.

12 Witness to History. 367. oldal.

13 A History in Documents. XXXV. oldal.

14 A forradalom oknyomozó története. 383. oldal.

15 A History in Documents. XXXVI. oldal.

16 Corvin köz 1956. 93. oldal.

17 Corvin köz 1956. 74. oldal.

18 A forradalom oknyomozó története. 426. oldal.

19 Csiba Lajos: Napló. 65. oldal.

20 Csiba Lajos: Napló. 66. oldal.

21 Corvin köz 1956. 263. oldal.

22 A History in Documents. XXXIX. oldal.

23 Witness to History. 412-413. oldal.

24 Witness to History. 413. oldal.

25 A History in Documents, 295-299 oldalak.

26 A forradalom oknyomozó története. 417. oldal.

27 A History in Documents. XLI. oldal.

28 A History in Documents. 268. oldal.

29 (46)Congressional Record, Volume 106, Part 14, Eighty-sixth Congress, Second Session, 31 August, 1960. 18785.

Megjelent: 2534 alkalommal

Hozzászólások  

 
kovacs.laszlo
#1 H-5213 Szapárfalu, Angolkert út 2/Akovacs.laszlo 2015-10-11 20:32
III-VH 1956-2006-2016-2028

Bár még alig két hét van hátra a forradalom 59. évfordulójáig, előszele már most ideért. Akárcsak 1956-ban, a májusban a Hunyadiak újra a világtörténelem színpadára léptek. (Az akkori magyar hadsereg előtt bemutatták a Hollósy Korvin Hunyadi című drámáját.) Szent Lászlókor (június 27-én) Déry Tibor elmondta híres mondatát: „Mint ahogy 48-ban volt magyar ifjúság, úgy lesz 1956-os ifjúság is.” S másnap Poznanban szabadságot s kenyeret követelve az utcára vonultak lengyel testvéreink. (Idén Petőfi tért haza több mint száz éves száműzetéséből s vele a forradalom lelke is.)

1956 legfontosabb mozzanata a Sztálin-szobor megdöntése volt, mert az örök időkre megdöntötte a tömeghipnózis hatalmát. (Akkorra a Dunántúlon már útban voltak a szovjet lánctalpasok.) Máig szól üzenete. 1956-ban 72 évig világító fényoszlop vette kezdetét (ennyi ugyanis egy emberöltőnyi idő).

Az 1956-os forradalom s szabadságharc megértésében a kulcsmozzanat a „Volna” (hullám) hadművelet, amelyet a szovjetek még 1956 nyarán a várt forradalom letörésére dolgoztak ki. A hullám a Vízöntő egyértelmű megnyilvánulása, s abban legotthonosabban a Vízöntők mozognak. (Nyugati asztrológusok az oroszokat a Bakhoz sorolják be, de aki ismeri a magyar művelődéstörténetet, tudhatja: az oroszok egyértelműen az egyszerre a végtelenségig manipulálható és legyőzhetetlen Vízöntő jegyhez sorolhatók be.)

De hiába is készültek rá jó előre a hullámra, amelyet a Kormorán is megénekelt („Mi áradt meg itt mint a tenger?”), de Petőfi is, valahányszor a Világforradalomról írt, a világ egyik máig legnagyobb csodájára nem készülhettek fel, hogy a fehér bőrű szovjeteket (oroszok, ukránok, fehéroroszok) lelkét annyira mélyen megérinti a mindig tavasszal esedékes, de 1956-ban ősszel is kivirágzott szerelem áradása, hogy már az első körben átállnak a forradalom oldalára.

1. Az egyik sokáig vitatott és kifogásolt rejtélyes kérdés: Pongrátz Gergely leváltása. Aki futott már maratoni távot, az tudhatja, hogy ha nincs a szalag, amely a táv végét jelzi, az ember akár még 5-10 kilométert is elfutna, de ha már tudja, hogy vége, összerogyik, s öt métert sem tud továbbfutni. Pongrátz parancsnok idegösszeomlást kapott, amikor a semmiből összeverbuválódott pesti sráczok megnyerték az első s egyben döntő csatát.

2. Mindszenthy, Magyarország törvényes államfője elemzésében tagadta, hogy 1956 forradalom lett volna (szerinte csak szabadságharcz). Pedig, jómagunk, akik 1956 eseményeit az idén alaposan áttanulmányoztuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy 1956-ban két forradalom zajlott. A második november 1-én kezdődött: amikor már tudni lehetett, h. a szovjetek katonai beavatkozást terveznek, megalakultak a munkástanácsok. Olyan forradalmian új termelési mód vette kezdetét, amelynek jelentőségét még most sem tudjuk felmérni. (Ld. Rácz Sándor életrajzi könyvét.) Észak-Olaszországban az 1990-as években alakultak az 1956-os munkástanácsokhoz hasonló szerveződések, nyilván mai keretek közt. (A management buyout-tal, tehát a vezetőségi kivásárlással szemben ez a workers’ buyout.) Ez kb. annyi, mintha a mai multik idegen s kifejezetten élősködő (parazita) vezetését hazazavarnánk. (Haza is fogjuk egyszer, ti.: a gazdasági s nyilván politikai megszállás letéteményesei. Semmi haszon nem származik belőlük az országnak.) S visszatérve: a Munkástanácsokat a szovjetek egészen december elejéig partnernek tekintették s így is tárgyaltak velük, amíg a tankjaikon visszahozott politikai vezetőség (Kádár, Münnich) le nem tartóztatta őket.

3. Aki tud angolul, javaslom áttanulmányozni a Wilson Intézet 1956-os anyagait. Kiderül, Kádár nem akart beavatkozást, a híres beszédét N.B. Rákosi és Gerő (!!!) fogalmazta Dobival, s Münnich mondta be Kárpátalján. [A szovjetek azért választották Szolnokot, mert a légierejüknek ott volt a központjuk. S ami a németek számára a pánczélos hadnem, az amcsik számára a tengerészgyalogság, az oroszok számára a légierő. (Nálunk pedig a leleményességében verhetetlen huszárság.)] Persze ez nem menti fel Kádárt (Csermaneket), inkább csak a sors fintora. Az 1956-os forradalmat követő megtorlásokban a Rákosi-Gerő-korszak tért vissza.

4. A forradalom hóhérjai a háttérből az értelmiséget gyűlölő kínaiak voltak, ők beszélték rá Hruscsovot a beavatkozásra, pedig már hajlott volna a kivonulásra. S ugyancsak a kínaiak döntöttek Nagy Imre kivégzéséről is. Mindenki, aki 1956-ban kulcsszerepet játszott külföldön később meghatározó szerephez jutott a világpolitika színpadán is. (Andropov, Kennedy). Az akkor budapesti nagykövet Andropov, amint arra orosz szabadságharczosok rámutattak: az USA-ban kapta kiképzését. (A bolsikat végig az amcsi nagykövetség irányította, bármennyire hihetetlennek tűnik is ma. Egész Oroszország a gyarmatuk volt. Ma is az, igaz nincs nagy dobra verve.) Tehát amit a Kormorán megénekelt („A nagyhatalmak összesúgtak-búgtak a fejünk fölött”) nem volt véletlen. Érdemes lenne valakinek mélyebben tanulmányozni a későbbi elnök Kennedy s 1956 közti összefüggéseket. Jó kutatási téma.

5. Kedves magyar nemzet! Tanulmányozd hőseid dicső tetteit, mert még mindig ez egyik legnagyobb erkölcsi tőkéd s benne rejlik feltámadásod záloga is. Aki ismeri 1956 történetét és az elkeseredett fegyveres utóvédharcokat, tudhatja, hogy elvileg, igaz, csak keskeny pallón mozogva, de megvolt rá az esély, hogy a szabadságharc katonailag legyőzze az országot elárasztó szovjet tankokat. (Csak a hitünk volt kevés.) Ezúttal tegyük magasabbra a mérczét! K.L.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 196 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.8%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Germany 3%France 0.3%
Russian Federation 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 108
This Week: 5589
Last Week: 5472
This Month: 17531
Last Month: 22723
Total: 1633187

Belépés