Előzmények:
795-796 között Károly frank király fia, Pippin befejezi azt, amit apja elkezdett! Megdönti az avar (a magyarság egyik megnevezése) birodalmat és elrabolja-, majd hűbéresei között szétosztogatja azokat az avar kincseket, amik Pannónia (Dunántúl) megszállásával a kezére kerülnek. Az évek múlásával egyre egyértelműbbé válik, hogy az avarnak nevezett magyarság, önerőből képtelen visszafoglalni elvesztett birtokát, annál is inkább, mert bolgárok az Alföld jelentős területét is elfoglalták, illetve a Felvidék jó része is morva megszállás alá kerül. Tehát a Kárpát-medencei Őshaza ismét segítségre szorul! A magyar alapítású Kijevben, a fegyvergyártásunk központjában megkezdődik a felkészülés az Őshaza katonai megsegítésére. Végül is erre 895-896 között sor. Ezt nevezzük tévesen Honfoglalásnak! Az Őshaza katonai visszafoglalásának érdekében Árpád fiának, Leventének a vezetésével 20-25 ezer főt számláló hadsereg indul a Bolgár cár ellen harcoló Bizánc megsegítésére. Feltehetően kiderül a magyarság, Kárpát-medence újboli elfoglalására irányuló terve, ezért Bizánc és a bolgárok különbékét kötnek, így a magyar hadsereg magára marad a bolgárok ellen! Harcukat folytatják, ugyan végső győzelmet aratni nem tudnak, de hősies harcban a bolgár katonai erőt sikerül lényegesen legyengíteni. Közben a 
Vereckei hágón keresztül benyomul a medencébe a fősereg is. Néhány év múlva visszaszerezzük, ami mindig is a mienk volt: a Kárpát-medence teljes területét! Árpád apánknak arra is van ereje, hogy a frankok által elrabolt magyar (avar) kincsek visszahozatalára sorozatos katonai akciókat indítson! Sikerrel! (Ezt az időszakot nevezik a kalandozás korának! Vagyis inkább a tolvajt /frankokat, germánokat/ igyekszik felmenteni tette alól a hivatalos “magyar” történetírás!)
Jogos tulajdonunk visszaszerzésével viszont kivívjuk a – rabló – frankok, bajorok, stb. haragját, akik ezért a magyarság teljes elpusztítását tűzik ki célul!
A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az Őshaza alapkövét tette le ismét akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült hadait. Győzelmünk záloga az volt, hogy a pontos helyismeretből fakadóan kiválóan választották meg vezetőink a csata helyszínét! Kihasználták a dombok és mocsarak adta lehetőségeket a kb. 100000 főt számláló, a Duna két partján és magán a folyón felvonuló, túlerőben lévő hadsereg legyőzése érdekében!
Nagyon is szükségszerű, hogy megismerjük a 907. július 04. és 07. között megtörtént hatalmas diadalnak részleteit!
A csata:
Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:
„Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ennsen túl Ensburg vára és Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az itt megállapított hadjárati terv szerint, – melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének utánzására ismerhetünk, – a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a Duna parti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ennsen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.
A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak célszerűen megerősített táborában találhatott biztonságot. 
Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva.
Éjjel nappal, jobbról, balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak. Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei, kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett. Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.
A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba.” (Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.)
Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú évkönyvírók sem tagadják. Lajos király, már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Enns mellett fekvő szép vidék egészen a magyarok birtokába került s még az augsburgi veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot. Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó frank – német hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni! Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen ismét az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten kormányzott Magyar Nemzet. De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két nagy fia is a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.
A http://domonyi.aries.hu/Pozsonyi_csata_West-Point.html#.VZbPQY0w_IU honlap tartalmának felhasználásával:
Forrás: magaspart.hu