Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2018Apr23

2018. Március 26., Hétfő 12:04

... "Délvidéken került sor a legsúlyosabb atrocitásokra"...

Írta:  Stark Tamás
Értékelés:
(22 szavazat)
 Mindaz, ami a Délvidéken 1944 őszén történt, nem volt elszigetelt jelenség. Kelet-Európának nem volt olyan szeglete, ahol ne fordultak volna elő hasonló megtorlások, etnikai, politikai tisztogatások, genocídiumok.

Magyar történetírás az 1944 őszi délvidéki megtorlásról.

A délvidéki magyarság tragédiája tehát egy fél kontinenst átfogó népességmozgató, kitelepítő, és megtorló kampánynak volt a része, akkor is, ha a jugoszláviai elkövetők más hatalmaktól függetlenül, saját döntésük szerint gyilkoltak.

A XIX. század második fele óta Közép-Kelet Európa történetének legfőbb mozgatórugója a nemzeti eszme, a nacionalizmus. Ez az idea, mely az 1918 után megszületett „nemzetállamokban" talált a legnagyobb visszhangra, idegen testet lát a nemzeti kisebbségben, amelynek felszámolása, felszívása nemzeti kötelesség. A fiatal, még a nemzetépítés stádiumában lévő, de kisebbségekkel rendelkező államok a széthullástól való aggodalmukban törekedtek a kisebbségek felszámolására, a nemzetközi helyzet adta lehetőségek  és politikai berendezkedésük szerint  megválasztott eszközökkel.

Ennek az elvnek a legszélsőségesebb változata a nemzeti szocializmus, amely az „egy állam egy nemzet" elvet „faji" alapra helyezte.
A „faji" gondolat megvalósítása a gyakorlatban azt jelentette, hogy a német „élettérből" kiűzik a „fajilag" idegeneket, és helyettük betelepítik az élettéren kívül élő németeket.Az „egyfajú" német „élettér" megvalósítása Közép-Európa teljes etnikai átrendezését jelentette, mivel a háború folyamán összesen mintegy 600 ezer népi németet telepítettek túlnyomórészt Kelet-Európából a német területre, elsősorban a korábban Lengyelországhoz tartozó Várta vidékre.

Közismert, hogy a Szovjetunióban is jelentős tömegmozgatásokra került sor, ezek jellege azonban különbözött a középkelet európai telepítésektől. Bár a szovjet vezetés elhatárolta magát a cári rendszer oroszosító politikájától. Számos jel utal arra, hogy az osztály-alapon és etnikai alapon végrehajtott tisztogatások között  vékony a határvonal. A potenciális vagy valódi  osztályellenség felszámolását célzó politika a nem orosz területeken nemzetiségek és etnikai csoportok elitjének megsemmisítését jelentette. Mivel az ellenséges osztályok likvidálása a nemzeti ellenállás lehetséges fészkeit semmisítette meg, közvetve és kimondatlanul, orosz nemzeti célokat is szolgált. Az „ellenséges" osztályok felszámolása után került sor a megbízhatatlannak" tekintett nemzetiségek áttelepítésére, a „bűnös" népek megbüntetésére, illetve munkaerejük kihasználására.

De nemcsak a nagyhatalmak, Németország és a Szovjetunió törekedtek „idegen", „ellenséges" népcsoportok kitelepítésére, megbüntetésére.

Sabin Manuila, a román Központi Statisztikai Intézet igazgatója részletes tervet készített Antonescu marsall számára arról, hogy milyen lépésekben lehetne Romániát etnikailag homogén nemzetállammá alakítani.
A nemzetiségi kérdés „végleges" rendezési terve szerint mintegy 6,2 millió embert kellett volna lakóhelyéről elmozdítani.

Ennél jóval ismertebb a londoni csehszlovák emigráns kormány vezetőjének, Eduárd Benešnek az 1941 óta terjesztett terve a németek kitelepítéséről. Ez a terv feltehetőleg 1943-ban egészült ki a magyarok kitelepítésének követelésével. Csehszlovákia tiszta szláv állam akart lenni.

Magyarországon kormányzati tényező részéről hasonló „végleges" rendezési tervek nem merültek fel. A Teleki Pál miniszterelnök nevéhez kötődő nemzetiségpolitikai elv elvetette a nemzetállam elméletét és még az erőszakos asszimilációt is ellentétesnek tartotta a magyar hagyományokkal és a magyar érdekekkel. Az ország területi  megnagyobbodása után a magyar kormány az 1918-as etnikai státus quo alapján állt, és az utódállamok által a húszas évek elejétől folytatott intenzív betelepítési politika következményeit a kiutasítással, illetve, a románok esetében az anyaországgal kötött önkéntes népcsere megállapodással igyekezett mérsékelni. Magyarország tehát nem folytatott átfogó telepítési politikát, de a közigazgatás kiépítésére nagy számban érkeztek közalkalmazottak a visszacsatolt területekre. Az 1938 és 1941 között visszatért területeken a magyar etnikum statisztikailag is kimutatható megerősödése elsősorban az önkéntes népességmozgásnak, valamint a szlovák, román és szerb telepesek kiutasításának, távozásának volt a következménye.

A legjelentősebb népességmozgások a Délvidéken történtek, és a visszacsatolt területek közül itt került sor a legsúlyosabb atrocitásokra is. Bácskában telepítették le az egyetlen telepítési akció résztvevőit: mintegy 17 ezer bukovinai székelyt. Ugyanakkor jelentős számban utasítottak ki szerb köztisztviselőket és telepeseket (dobrovoljácokat). A szerb szakirodalom - tág határok, - 30 ezer és 150 ezer közé teszi azok számát, akik a visszacsatolás miatt kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. Az utóbbi szám forrása nyilvánvalóan a szerbiai német katonai parancsnokság egyik, közvetlenül a bácskai magyar bevonulás után készült jelentése miszerint: „(...) a magyar kormány kb. 150 ezer szerbet, akiket állítólag a jugoszláv kormány telepített a Magyarországnak ítélt Duna Tisza közére, ingóságaik nélkül és mindössze háromnapi hideg élelemmel ellátva Ó-Szerbiába szándékozik toloncolni."1

Bár a magyar katonai közigazgatás adott ki rendeletet az 1918 után beköltözöttek kitelepítéséről, ennek végrehajtása a szerbiai német megszálló hatóságok ellenállásába ütközött. Magyar forrás szerint 15 ezer szerbet telepítettek ki. A kiutasításoknál sokkal súlyosabb vád a magyar hatalommal szemben a hírhedt „újvidéki vérengzés". A szerb partizánok támadásai miatt 1942 januárjában a magyar fegyveres erők által elkövetett megtorló hadjáratot az újabb szerb szakirodalom gyakran genocídiumként említi. A mintegy ezer zsidó és 4 ezer szerb legyilkolása a partizánok és a nem magyar lakosság megfélemlítését célzó tömeggyilkosság volt, de nem genocídium, mert a zsidóság szisztematikus elpusztítása 1944-ben kezdődött, a szerbség teljes vagy részleges kiirtásának vagy kitelepítésének gondolata, pedig a magyar kormányzat részéről sohasem merült fel.

A háború végén, a németek által leigázott illetve a velük a háború folyamán szembefordult népek számára különleges lehetőség kínálkozott a homogén nemzetállam megteremtésére, és a kollektív felelősségre vonásra, büntetésre. A közép-kelet-európai németség sorsa az elüldözés, kitelepítés és a Szovjetunióba való deportálás volt. Kisebb mértékben ugyan, de mindezt a magyarság is megtapasztalta.

Az első nagy csapást a szovjet hadsereg fogolyszerző hadjárata jelentette. A kollektív felelősségre vonás jegyében a jelenlegi területen a szervezett elhurcolás „hivatalosan" csak a német nemzetiségűeket érintette. A rendelkezésekre álló dokumentumokból arra következtethetünk, hogy a helyi szovjet parancsnokságoknak előre meghatározott számú személyt kellett elfogniuk. így a németek által nem lakott területeken a német nevűeket majd a magyar nevűeket is elvitték. Magyar és német nemzetiségűeket nagy számban vittek el Kárpátaljáról, a Felvidék keleti részéből és Erdélyből is. A kiszállított, mintegy 600 ezer magyar civil és valódi hadifogoly egy olyan, a háború elején létrehozott hatalmas táborrendszerbe került, ahol 1939-
ben, illetve 1944-ben elhurcolt lengyelek, románok, németek japánok, kínaiak, koreaiak és más nemzetiségűek voltak.

Az erdélyi magyarságot nemcsak a fogolyszedés sújtotta. Észak-erdélyi településeken 1944. szeptember közepén a szovjet csapatok nyomában megjelentek a Juliu Maniu parasztpárti politikus után „Maniugárdáknak" nevezett alakulatok. A magyarellenes hadjárat során tömeggyilkosságokat hajtottak végre többek között Szárazajtán, Csíkszeredán és  Csíkszentdomonkoson. Bár 1944. november 14-én szovjet közigazgatást vezettek be Észak- Erdélyben és november 16-án a Sanatescu-kormány feloszlatta a Maniu gárdákat, de a Fekete-Kőrös mentén a reguláris román hadsereg folytatta a tisztogatásokat. Bár Sabin Manuila terve az etnikailag homogén nagy-Románia megvalósítására a háború után elvesztette jelentőségét, román részről 1945-ben is többször felmerült a magyarok kitelepítésének gondolata. A béketárgyalások árnyékában azonban a Groza-kormány a magyarsággal való  megbékélés látszatát igyekezett fenntartani.

A háború végén - a környező országok közül - egyedül Csehszlovákia volt abban a helyzetben, hogy komolyan hozzákezdhessen az „idegen" nemzetiségek felszámolásához annak érdekében, hogy az ország etnikailag homogén nemzetállammá váljon.
1944 nyarán mind Beneš a londoni kormány vezetője, mind Klement Gottwald a moszkvai kommunista csoport feje, arra számított, hogy a Duklai hágó irányába előrenyomuló szovjet hadsereg „kinyomja", vagyis menekülésre készteti, esetleg deportálja a magyarokat. A szovjet haderő valójában dél-keletről észak-nyugat felé tartva foglalta el az országot, így a felvidéki magyarok a helyükön maradtak. Ugyanakkor tény, hogy a szovjet haderő a Kárpátalján nagyobb, míg a háború alatt Magyarországhoz tartozó dél-szlovákiai területeken kisebb méretű deportálásokat hajtott végre. Miután a magyarság túlnyomó része szülőföldjén maradt, az újjáalakuló csehszlovák állam teljes jogfosztással, elüldözéssel, majd „lakosságcserével" azután
csehországi kitelepítéssel, végül pedig „reszlovakizációs" kampánnyal kísérelte meg a magyarság felszámolását, eltüntetését.

Sokkal rövidebb, de annál véresebb volt a megtorlás Jugoszláviában.

Meg kell azonban említeni, hogy a Tito-féle partizán sereg megtorlóhadjárata nemcsak a magyarság ellen irányult. Mintegy 400 ezer németet telepítettek ki ill. űztek el, Jugoszláviából, köztük 290 ezret a Vajdaság területéről. Nem tudni pontosan, hogy hányan vesztették életüket a megtorló kampány következtében. Legalább 40 ezerre tehető a kollektív büntetés horvát áldozatainak száma.2

Matuska Márton, Cseres Tibor, Mészáros Sándor és mások, legújabban A. Sajti Enikő kutatásaiból ma már tudjuk, hogy a magyar közigazgatás, és a haderő kivonulása után, október közepén (október 17-én) a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ), illetve a Legfelsőbb Parancsnokság döntésére Bácskában, Bánátban és Baranyában katonai közigazgatást vezettek be, és kezdetét vette a német és magyar lakosságot egyaránt sújtó megtorlás időszaka. Az 1945 januárjáig tartó öldöklésnek Mészáros Sándor visszafogott becslése szerint 15-20 ezer áldozata volt.
A magyarság sorsa a közvetlen terror befejezése után is bizonytalan volt. Jugoszláv részről is felmerült a németek mellett a magyarok részleges kitelepítésének a terve.
A Tito-Subasics kormány agrárügyi minisztere, Sreten Vukosavljevics 1945. április 19-én, két héttel a magyarok jogfosztását kimondó kassai kormányprogram közzététele után 80 ezer magyar kitelepítését javasolta a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia Gazdasági Tanácsának. A javaslatot nem került megvalósításra, de Magyarország és Jugoszlávia között mégis létrejött egy lakosságcsere-egyezmény amit azonban nem hajtottak végre.

 ÓZNA (Odelenje za Zaštitu Naroda - Jugoszláv Népvédelmi Osztály) A hírhedt szervezetet a Jugoszláv Népfelszabadító Partizánosztagok Főparancsnokságának 1944. május 13-ai utasítása hívta életre. Az ÓZNA egy független, katonai szervezetként alakult meg, amely kizárólag a pártvezetés utasításainak megfelelően dolgozott. Elsődleges feladata az ellenséges kémek felderítése és megsemmisítése volt. 1944 augusztusától tevékenysége kiterjedt a „nép ellenségeinek" likvidálására is. Erre a célra a főparancsnokság egy hét hadosztályból és számos brigádból álló speciális ÓZNA hadtestet is szervezett. A háború utolsó hónapjaiban a már általános állambiztonsági feladatokat is ellátó szervezet az új jugoszláv, kommunista hatalom kiépítésének legfőbb eszközévé vált. A különböző partizánegységek és OZNA-különítmények által végrehajtott tömeggyilkosságok mellett a magyarok és a németek kollektív büntetését szolgálták a „fasiszta gyűjtőtáboroknak" nevezett kényszermunkatáborok.

Az OZNA-nak négy alosztálya volt: 1. hírszerzés, 2. kémelhárítás, 3. katonai részleg és 4. technikai-statisztikai osztály. Vezetője a későbbi belügyminiszter, Aleksandar Rankovic volt. PARTIZÁN: Irreguláris katonai alakulat tagja, aki egy adott területen a fennálló hatalom vagy a megszálló idegen hadsereg ellen harcol. A kifejezés értelme a köztudatban alapvetően a második világháború alatt a náci megszállás ellen küzdő, főként kommunista ellenállókra vonatkozik. A rokon értelmű gerilla megnevezés általánosabb jelentésű.

Mint a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből és a békeelőkészítő anyagból kiderül az ideiglenes magyar kormányhoz utólag eljutottak információk a délvidéki terrorhadjáratról, de ezekről az eseményekről már akkor sem beszéltek nyilvánosan, mivel a jugoszláviai magyarság helyzete kedvezőbbre fordult, és a fő kérdés már a teljes felszámolás előtt álló felvidéki magyarság megmentése volt.

A kommunista hatalomátvétel után aztán tabuvá váltak a szovjet hadsereg által végrehajtott deportálások, a hadifogolysors, és a határon túli magyarságot sújtó etnikai tisztogatások.
Magyar diák, olvasó 1990 előtt gyakorlatilag nem szerezhetett tudomást a magyarságot a háború utolsó szakaszában ért megtorlásokról. De a nagy nyugati összefoglalók, így Joseph B. Schechtman, Eugen Kulischer, Antony Bouscaren, Michale Marrus művei sem említik a Délvidéken történteket. 3 (Joseph B. Schechtman; Postwar Population Transfers, University of Pennsylvania Press, 1962; Michael Marrus; The Unwanted, Oxford University Press, 1985; Eugene Kulischer; Europe on the Move. War and Population Changes, New York, 1948)

Mindezeket az elhallgatott témákat a nyugati magyar emigráció tartotta életben.

Valószínűleg az első, könyvben megjelent hír a délvidéki vérengzésekről Nagy Ferenc száműzött miniszterelnök Küzdelem a vasfüggöny mögött című visszaemlékezésében jelent meg 1948-ban. Igaz, csupán egy mondatban esik szó a  „németek kivonulását követő tömeges magyarmészárlás heteiről...".

A délvidéki megtorlásokkal érdemben Sulyok Dezső foglalkozott A magyar tragédia című nagy, önéletrajzi elemeket is tartalmazó összefoglaló művében.4 Sulyok úgy tudta hogy királypárti csetnikek és Tito kommunista partizánjai egyaránt részt vettek a bosszú hadjáratban, melynek - tudomása szerint - 30 ezer áldozata volt. „Néhol egész falvakat válogatás nélkül kiirtottak, másutt előre elkészített lajstromok alapján szedték össze áldozataikat és ölték őket halomra. Újvidéken a Magyar Közművelődési Szövetség tagjait azzal terelték össze,  hogy közmunkára viszik őket, majd az összeterelt mintegy 1200 embert a sportpályán halomra géppuskázták.
Másokat kommunista kényszermunka táborokban kínoztak halálra..." Sulyok nem nevezi meg forrásait, mégis könyve önmagában forrásértékű, mivel rövid leírására, és adataira később sokan hivatkoztak.

Különös, hogy a szakirodalom számára szinte teljesen ismeretlen maradt Szigethy György, Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzéseinek című könyve, mely 1956-ban jelent meg Clevelandban. A szerző a szemtanú pontosságával 115 oldalon keresztül mondja el mindazt, amit 1944 őszétől 1947-ig Újvidéken átélt. Szigethy leírja, hogy a megtorlás nemcsak a  magyarok és a németek, hanem az „osztályellenség" és a szerb értelmiség ellen is irányult.

Források megnevezése nélkül a szerző a magyar áldozatok számát - beleértve a közvetlenül vagy közvetve meggyilkoltakat is - 60 ezer főre teszi. A kötetet az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő amerikai magyar lap a Katolikus Magyarok Vasárnapja adta ki. A lap, illetve a kiadó később is helyet adott a témának. A másik részletes és ugyancsak szinte teljesen ismeretlen beszámoló Homonnay Elemértől származik. Homonnay Elemér 1957-ben húsz oldalas angol nyelvű röpiratban akarta a világ figyelmét felhívni a délvidéki magyarság sorsára. A szerző szerint a magyar áldozatok száma 30 ezer volt, és ugyancsak 30 ezren elmenekültek. Homonnay úgy tudta, hogy Tito partizánjai 150 ezer német polgári személyt is meggyilkoltak.5

Sajnálatos, és a délvidéki magyarság ügye szempontjából hátrányos, hogy elsősorban a szélsőjobbhoz kötődő szerzők foglakoztak a magyarságot ért sérelmekkel; a Szovjetunióba történő deportálásokkal, a romániai, szlovákiai és a jugoszláviai üldöztetésekkel.

Marschalko Lajos és Fiala Ferenc a Vádló bitófák című, a magyar háborús főbűnösök védelmében írt könyvükben a győztesektől elszenvedett megtorlások között megemlítik a délvidéki eseményeket is.6 Fiala Ferenc önálló kötetében, az 1960-ban Münchenben megjelent Egy hajó elsüllyed a Dunán című riportregényében a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége által gyűjtött adatok alapján ír a megtorlásról.7 Málnási Ödön, a Londonban 1958-ban kiadott Magyar mártyrok című vékony könyvében Szombathelyi Ferenc tábornok tragikus sorsának  bemutatása kapcsán írt arról, hogy „Tito hadserege legalább 30 ezer magyart mészárolt le".8

Egy Németországba (NSZK) emigrált magyar kutató 1978-ban Andreas Weissenbach néven publikált Tábornokaink halála címmel egy erősen apologetikus tanulmányt az 1942-ben végrehajtott vérengzés magyar szervezőiről. Bár a munkában a magyar tábornokok sorsával foglalkozik, Szigethy György fent említett beszámolója alapján ír az 1944 őszi megtorlásokról is.9 1979-ben jelent meg Krupa Sándor A sarló-kalapács áldozatai című könyve, melyben a szerző kitér a délvidéki megtorlásokra is.10  A Katolikus Magyarok Vasárnapjának 1989-ben megjelent évkönyvében Lelbach Antal foglalkozott a délvidéki magyarság történetével.

A szerző források említése nélkül ír „Tito népirtásáról" melynek százezer áldozata volt.11

Itthon a hatalom nem adott lehetőséget történészeknek arra, hogy hitelesen mutassák be a háború utolsó hónapjainak eseményeit, a szovjet csapatok által végrehajtott deportálásokat és az utódállamokban élő magyarság hányattatásait.

A nyolcvanas évek elején azonban kezdett repedezni a jég. Balogh Sándor 1982-ben megjelent könyve, A népi demokratikus Magyarország külpolitikája, 1945-1947 még nagyjából a hagyományos, akkor megkívánt szemléletet tükrözi, de ha az olvasó a lábjegyzeteken is átrágta magát, akkor korábban elhallgatott eseményekről is tájékozódhatott. A szerző a könyv főszövegében megemlíti a délvidéki megtorlásokat, de a felelősséget a csetnikekre hárítja: „A Jugoszlávia felszabadulását megelőző - és követő - hetekben a Bácskában és Bánátban a Draza Mihailovic katonai vezetése alatt álló csetnikek követtek el súlyos vérengzéseket a magyar nemzetiségű lakosság körében. Helyenként súlyos megpróbáltatások érték a magyarságot, és ilyenkor nemritkán ártatlan emberek estek áldozatul más fegyveres csoportok cselekedetei nyomán is."12 Hogy kik ezek a „más fegyveres csoportok" arról a lábjegyzetben tesz sokat mondó említést. Ebben hosszasan idéz Sulyok könyvéből, de az idézet előtt azért „kötelező eligazításképpen" megjegyzi, hogy „Sulyok Dezső részletesen taglalja a jugoszláviai magyar nemzetiségű lakosság felszabadulás utáni helyzetét, de ezt is elsősorban arra használja fel, hogy a jugoszláv kommunistákat és az antifasiszta fegyveres ellenállást rágalmazza." Mégis, ez a furcsán, szemérmesen bevezetett, Sulyoktól vett rész volt az első információ a magyar olvasónak a magyarellenes megtorlásokról, akkor, amikor az emigrációban kiadott könyvek még a könyvtárak zárolt osztályain voltak elhelyezve.
Tény, hogy aki akart, az értett Balogh Sándor lábjegyzetéből. Ilyen volt Für Lajos, aki a Mennyi a sok sírkereszt című, az Alföld folyóirat 1984-es évfolyamában megjelent, és azóta sok  kiadást megélt tanulmányában viszonylag részletesen foglalkozott az utódállamokban maradt magyarság háború utáni sorsával. Für Lajos Balogh lábjegyzetére hivatkozva, de Sulyok  szavaival számol be a délvidéki megtorlásokról. Én magam is Balogh Sándorra és Sulyok Dezsőre hivatkozva írtam a Történelmi Szemle 1985/1. számában megjelent, Meghalt, eltűnt, fogságba esett című tanulmányomban, hogy „Bácska, Észak-Erdély és Dél-Szlovákia lakosságát az utódállamok fegyveres bandái tizedelték." 1989-ben, a tanulmány könyvvé dolgozott verziójában már használtam a súlyos vérengzés szavakat, bár a megtorlásokkal kapcsolatban önálló kutatásokat nem végeztem. Kétségtelen, hogy nehéz feladat előtt állt A. Sajti Enikő, aki a Délvidék 1941-1944 című könyvében külön fejezetet szánt az 1944 őszén történteknek. Részletesen elemzi a katonai közigazgatás bevezetésének körülményeit, de a tömeggyilkosságokról nem ír. Ír viszont a megtorlás egyéb formáiról, így magyar és német nemzetiségű lakosság kifosztásáról munkatáborokba gyűjtéséről és kitelepítéséről.13 Mindaz, ami nem kerülhetett be az 1987-ben kiadott könyvbe, benne van A. Sajti Enikő 2003-ban megvédett akadémiai doktori disszertációjában, mely remélhetőleg hamarosan könyv formában is megjelenik.

Mások a nyolcvanas évek második felében még ennyit sem írtak. Például a Medvetánc könyvek sorozatban 1988-ban Budapesten Jelentés a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről címen egyedülálló kiadvány jelent meg, mely kendőzetlen helyzetértékelést adott az elszakított magyarság helyzetéről. A vajdasági magyarságról Arday Lajos írt, de történelmi bevezetőjében nem esett szó az 1944 őszi megtorlásokról. És nem esett szó a délvidéki magyarok kálváriájáról a nyolcvanas évek végén megjelent, Magyarország XX. századi  történetét bemutató nagy összefoglaló művekben sem.

Kétségtelen, hogy 1989 után sok minden megváltozott. De vajon éltek-e a magyarországi és a határokon kívül élő kutatók, történészek a váratlanul eljött szabadsággal?
A kilencvenes évek elején - mint több más, korábban tabunak számító téma esetében - egy csapásra számos alapmű jelent meg a délvidéki magyarság elleni bosszúhadjáratról. A számos tanulmány közül kiemelem Cseres Tibor, Matuska Márton és Mészáros Sándor műveit. Mindegyik szerző részletesen dokumentált, átfogó képet ad a megtorlás napjairól, elő- és  utótörténetéről.
Matuska Márton és Mészáros Sándor munkáiból világosan kiderül, hogy a magyarellenes megtorlás nem „népi" bosszú, hanem a Legfelsőbb Parancsnokság által jóváhagyott, alaposan megszervezett megfélemlítő akció volt.14 De meg kell említeni Mojzes Antal, Szlobodka János, Teleki Júlia, Ballá Ferenc és Ballá István munkáit is, amelyek egy-egy település sorsát  mutatják be.15

Kár, és nem a szerzőkön múlt, hogy ezek az alapművek és helytörténeti tanulmányok, a magyarországi történettudományra nem gyakoroltak kellő hatást. A korábbi tabuk ma még mindig jórészt fehér foltok a hazai történetírásban. Ugyanakkor tény, hogy a környező országokban a háború utolsó napjaiban és a háború után végrehajtott etnikai tisztogatások ma már legalább említésre kerülnek a korszakkal foglalkozó, újabban megjelent munkák többségében.

A délvidéki megtorlásokról a legjobb forrásmű a Források a Délvidék történetéhez, című dokumentumgyűjtemény harmadik kötete. A közölt öt vonatkozó forrás, korabeli hivatalos iratokat, visszaemlékezéseket, és rövid történelmi feldolgozásokat tartalmaz.16 Elsősorban azok a könyvek érintik a tragikus eseményeket, melyek a Kárpát-medence népességével foglalkoznak.

Kocsis Károly a Kárpát-medence etnikai geográfiájáról szóló munkáiban mindig részletesen ír a határ menti magyarság háború alatti és utáni megpróbáltatásairól. A Délvidék etnikai arculatának változásával kapcsolatban Cseres Tibor és Matuska Márton munkáira hivatkozva, Kocsis 20 ezerre teszi az 1944 őszi megtorlás áldozatainak a számát.
17 Papp Sándor könyve, A határon túli magyar nemzeti közösségek életrajza, 1918-1988. az utódállamok szerint, kronológiaszerűen, tehát kiemelt dátumokhoz, napokhoz kötve sorolja fel a határon túli magyarság életének fontosabb állomásait.Október 17.-e, vagyis, a katonai közigazgatás bevezetése kapcsán mintegy fél oldalon ír a szerző a megtorlásokról, mely 40 ezer áldozatot követelt. 18 2001-ben jelent meg C. Tóth János szerkesztésében A Kárpát-medencei magyar kisebbségi kérdés a harmadik évezred küszöbén című összeállítás. A szerkesztő-szerző részletesen foglalkozik az utódállamokban maradt magyarság elleni megtorlásokkal, és - konkrét források említése nélkül - összefoglalja a délvidéki magyarellenes hadjáratról eddig megjelent tényeket.19

Nagy összefoglaló művek, és politikatörténeti tanulmányok azonban általában csak kis teret szentelnek a határon túli magyarság sorsának bemutatására, így a délvidéki magyarság 1944 őszi tragédiájára rendszerint csupán néhány szó marad.

Kivétel Herczeg Géza diplomácia-történész 1999-ben megjelent A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig című könyve, mely viszonylag részletesen foglalkozik a témával.20

A legtöbb munka azonban csak érinti ezt a sokak által ma is kényesnek tekintett témát.

Például a Magyarország a második világháborúban című lexikon az 1942. januári újvidéki razziáról részletesen, közel egy oldaoldalon ír, de a megtorlást csupán egy mondatban
említi meg.21

Egy-egy mondatot szentel a délvidéki magyarok sorsának a díszes kiállítású A magyarok krónikája, és az ünnepi kiadású Milleneumi magyar történet. De ezek az egymondatos információk is suták, és nem eloszlatják, hanem inkább fenntartják a tragédia körüli homályt. A magyarok krónikája azt írja, hogy „Több tízezer ártatlan albánt és magyart megöltek, munkatáborokba hurcoltak." A Milleneumi magyar történetben pedig az szerepel, hogy „Az 7944 őszi székelyföldi magyarellenes román, illetve a Délvidéken az 1944-45 fordulóján végrehajtott magyarellenes jugoszláv vérengzés nyomán mintegy negyedmillió magyar menekült el Romániából, illetve Jugoszláviából." 23

Romsics Ignác a Magyarország története a XX. században című művében a határon kívül rekedt magyarok sorsával egyetlen mondat erejéig foglalkozik, és ebben szerepel három
szó a „szerb partizánok vérengzéseiről"..24

Viszont egyáltalán nem szerepel a délvidéki megtorlás Ormos Mária Magyarország a két világháború korában című könyvében25, sem Gergely Jenő - Pritz Pál közös munkájában, A trianoni Magyarország, 1918-1945 című kötetben26. Ugyancsak kimarad a délvidéki etnikai tisztogatás története a Pándi Lajos által összeállított Köztes Európa 1763-1993 című 1997-ben
megjelent 790 oldalas kötetből, mely térképeken, és magyarázó szövegeken keresztül mutatja be a térség fontos eseményeit.27

A magyarság elleni megtorlásokról szóló alapművek és tanulmányok szerzői szinte kivétel nélkül délvidékiek. Kétségtelen, hogy ők vannak legközelebb a témához, nekik volt leginkább módjuk beszélni a szemtanúkkal, és ők ismerik a helyi levéltárakba való bejutás fortélyait. A vajdasági kutatók „helyzeti előnye" azonban nem elégséges magyarázat arra, hogy ez a téma nincs kellőképpen bemutatva a hazai történetírásban. Úgy tűnik, mintha csak a vajdaságiaknak lenne igazán fontos a múltjuk tisztázása. De ez nincs így. Kutatók új nemzedékének lesz a feladata, hogy másféle történelemkönyveket írjanak, olyanokat, amelyekben teret szentelnek a határon túli magyar sors részletes bemutatásának is.


 LÁBJEGYZET
.
1. A Wilhelmstrasse és Magyarország, Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. szerk: Ránki György-Pamlényi Ervin-Tilkovszky Loránt-Juhász Gyula, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968. 581.
2. Vladimir Zerjavic: Population Losses in Yugoslavia 1941-1945., Dom i Svijet, Zagreb, 1997.146., 96.
3. Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött, Európa, Budapest, 1990. 190. Eredeti kiadás: The Struggle behind the Iron Curtain. MacMillan, New York, 1948.
4. Sulyok Dezső: A magyar tragédia, A trianoni béke és következményei. A szerző kiadása, Newark, 1954. 156-157.
5. Homonnay Elemér: Attrocities, Committed, by Tito s Communist partisans in Occupied Southern Hungary, Cleveland, 1957.
6. Marschalko Lajos - Fiala Ferenc: Vádló bitófák. London, 1958.
7. Fiala Ferenc: Balkáni színjáték. In: Egy hajó elsüllyed a Dunán. Mikes Kelemen Kör, München, 1960.
8. Málnási Ödön: Magyar Mártírok. London, 1958. 33.
9. Andreas Weissenbach: Magyarország és a Fegyveres SS, Tábornokaink halála. Körösi Csorna Sándor Történelmi Társaság kiadása, München, 1978. 122.
10. Krupa Sándor: A sarló-kalapács áldozatai. A szerző kiadása, DeWitt, Michigan. 1979. 15.
11. dr. Lelbach Antal: Délvidéki vagyok. In: Katolikus Magyarok Vasárnapja Évkönyv, Youngstone, OHIO, 1989. 111-118.
12. Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982.36.
13. A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.244-248.
14. Matuska Márton: A megtorlás napjai. Montázs Könyvkiadó Budapest, é.n.
15. Szloboda János: Zentán történt 1944-ben. Jugoszláviai Magyar Közművelődési Társaság, Újvidék, 1997.; Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. Cnesa Kiadó, Bajmok, 1994.; Teleki Júlia: Keresem az apám sírját. Logos, Tóthfalu, 1999. 209.; Dr. Bella Ferenc-Dr. Bella István: A bezdáni vérfürdő. In: Honismeret 2001/3.
16. Források a Délvidék történetéhez, 3. kötet. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1999.
17. Károly Kocsis - Eszter Kocsis Hodosi: Ethnic Geography of the Hungárián Minorities in the Carpathian Basin. Hungárián Academy of Sciences, Budapest, 1998.; Kocsis Károly: Elcsatoltak. Magyarok a szomszéd államokban, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 1990. 18. Papp Sándor: A határon túli magyar nemzeti közösségek életrajza, 1918-1988. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém 1999.
19. C. Tóth János: A Kárpát-medencei magyar kisebbségi kérdés a harmadik évezred küszöbén. Salgótarján, 2001.97-98.
20. Herczeg Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami kon ferenciáig. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 1999. 522.
21. Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. szerk.: Sipos Péter, Ravasz István, Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1996.
22. A magyarok krónikája. Officina Nova, Budapest, 1996.641.
23. Milleneumi magyar történet. Osiris, Budapest, 2002. 569.
24. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 1999, 301.
25. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában. Csokonai Kiadó, 1998.
26. Gergely Jenő - Pritz Pál: A trianoni Magyarország, 1918-1945. Vince Kiadó, Budapest, 1998.
27. Köztes Európa, 1763-1993. Összeállította Pándi Lajos. Osiris, Budapest, 1997.

Készült a PDF forrás alapján

Megjelent: 440 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 149 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Canada 1.1%
Romania 5.4%Serbia 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.4%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
United Kingdom 2.2%Netherlands 0.2%
Slovakia 2.1%Belgium 0.1%
Sweden 2.1%Poland 0.1%
Austria 1.3%Greece 0.1%

Today: 155
This Week: 155
Last Week: 5982
This Month: 21142
Last Month: 31867
Total: 1798250

Belépés