Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2018Sep18

2018. Augusztus 29., Szerda 05:54

A tragikus augusztus 29. – A mohácsi vész, 1526

Írta:  Lipusz Zsolt
Értékelés:
(11 szavazat)
A Jagelló korban (1490-1526) hazánk külpolitikai értelemben egyfajta légüres térbe került. Az európai politika fejleményei és a nagyhatalmi erőviszonyok igen kedvezőtlenül alakultak a Magyar Királyság számára.

(I. rész)

Mohácsi csata

Than Mór: A mohácsi csata

Ami a nyugat-európai hatalmi konstellációt illeti, ott éppen a Habsburg-Valois, vagyis a Német Birodalom és Franciaország rivalizálása zajlott, ami eleve megakadályozta azt, hogy a német-római császár, V. Károly (1519-1556) nagyobb figyelmet szentelhessen a Duna-völgyi térségnek.. Ezen kívül két további, korszakfordító esemény is megakadályozta a Nyugat várt segítségnyújtását.

Az egyik az Újvilág, azaz Amerika felfedezése (1492) után meginduló gyarmatosítás volt, melynek során addig elképzelhetetlen mennyiségű ezüst és arany áramlott Európába a konkvisztádorok tevékenységének köszönhetően.( Az egykori gyarmatosítás örökségképpen a mai napig a spanyol a hivatalos nyelv Mexikótól Argentínáig, Brazília kivételével, ahol a portugál gyarmatosítók saját nyelvüket honosították meg). Az inka és azték birodalom elképesztő kiterjedésű és gazdagságú területeinek megszerzése és biztosítása nyilvánvalóan fontosabb volt a spanyol királyi címet is birtokló V. Károly (spanyol királyként I. Károly ) számára, mint a közép-európai térség viszonyainak rendezése.

A másik, világpolitikai horderejű esemény a Luther Márton nevéhez köthető reformáció (1517) megindítása volt. Ennek politikai következményeként vallásháború tört ki a német birodalom területén, melynek során szembekerültek egymással a katolikus és az evangélikus fejedelmek hadai,s a háború első szakasza 1555-ig, az augsburgi vallásbéke megkötéséig tartott. Eközben a dinamikusan terjeszkedő Török Birodalom élére minden idők legtehetségesebb szultánja, I. (Nagy) Szulejmán (1520-1566) került, aki célul tűzte ki a törökök közép-európai befolyásának megszilárdítását, a Habsburg-világhatalom befolyásának korlátozását a térségben. A török történetírás a törvényalkotót, az államférfit, a kultúra mecénását, s legfőképp a nagy hódítót tiszteli benne. Valóban: ő döntötte el hazánk sorsát a következő másfél évszázadra azzal, hogy meghódította a középkori Magyar Királyság központi területeit, az ország mintegy 1/3 részét. I.Szulejmánról uralkodása kezdetén az a hír járta, hogy békésebb természetű az apjánál, I.( Rettenetes ) Szelimnél (1512-1520), ily módon a magyar politikai vezetés – meglehetősen rövidlátó módon – az új török uralkodó békeajánlatát visszautasította. Ennek lett a következménye az 1521. évi török hadjárat, melynek célja az első magyar végvári vonal kulcserődítményének, a Hunyadi János által 1456-ban, több mint 50 évvel korábban dicsőségesen megvédett Nándorfehérvárnak az elfoglalása volt. A várat Piri Mehmed nagyvezír 1521. augusztus 29-én el is foglalta. Ezzel csaknem egy időben került török kézre a szintén stratégiai fontosságú Szabács vára, továbbá az egész Szerémség területe, vagyis (a szerbek és tájékozatlanabb magyarok által Vajdaságnak nevezett) Délvidék egy része, a Duna-Száva közötti terület, mely az akkori Magyarország gazdaságilag egyik legfejlettebb régiójának számított, a mezővárosok sűrűsége itt felülmúlta az országos átlagot. Nem beszélve arról, hogy Tokaj például még másodrangú borvidék volt: az ország szőlő és borközpontja, a király és az arisztokrácia beszállítója a Szerémség volt. Ekkoriban még színmagyar vidéknek számított, a török hódítást követően és mára szinte teljesen elszlávosodott, a borművesek északra menekültek és meghonosították az aszúkészítés tudományát (amely szerémségi erdetű) Tokajban is.

1526-ban Szulejmán újabb nagy támadást indított hazánk ellen. A fentebb már vázolt nemzetközi diplomáciai és katonai helyzetből következően Magyarország csupán saját hadi erejére számíthatott. Pontosabban, lévén II. Lajos (1516-1526) cseh király is, a Magyarországgal perszonálunióban lévő Csehország haderejének egy része jöhetett még elvben számításba a törökkel való összecsapáskor.

Moháccsal kapcsolatban ma is számos tévhit forog a köztudatban. Ezek egyike, hogy az 1514. évi parasztfelkelés megtorlása lefegyverezte az országot a török veszedelem előtt. Nos, ez nem igaz. A jobbágyság egyrészt nem értett a hadi mesterséghez, nem az ő dolga volt, másrészt egy szabolcsi vagy nógrádi parasztot nehéz lett volna abban a korban a honvédelem zászlaja alatt hadba hívni, mivel perspektívája a falu határára korlátozódott, nem pedig a több száz kilométerre lévő Nándorfehérvárra vagy Mohácsra. A másik tévhit, hogy úgymond Szapolyai „elkésett" a mohácsi ütközetből. Ez sem igaz. Szapolyainak mint erdélyi vajdának kötelessége volt Erdély védelme, s 1526-ban igazán nem tudhatta, hogy a török vajon az ország közepe (Nándorfehérvár), Szlavónia-Horvátország, avagy éppen Erdély felől fog csapást mérni hazánkra. Tehát ameddig a törökök nem érték el Nándorfehérvárt, Szapolyai nem tudhatta, merre lesz a török fő csapásiránya, s nem is mozdulhatott ki Tordáról, az erdélyi hadak gyülekező helyéről. Egy pillantás a térképre bárkit meggyőzhet, hogy Nándorfehérvár közelebb van Mohácshoz, mint Torda....Ezért kellett II.Lajosnak szembenéznie a török veszedelemmel 1526. augusztus 29-én..


A tragikus augusztus 29. – A mohácsi kézcsók,1529 (II. rész.)

1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon megpecsételődött a középkori Magyar Királyság sorsa. Az ütközet helyszínének kiválasztása korántsem volt olyan szerencsétlen, miként az a köztudatban a mai napig él. Antonio Burgio, pápai követ rögeszméje volt az, hogy Szulejmánt a Szávánál vagy a Drávánál lehetne megállítani. Burgio lelkes idealista volt, kétségkívül a szívén viselte az oszmánok elleni harc ügyét, s nagyon fontosnak tartotta Magyarország megvédését, hadi kérdésekhez azonban nem értett.

Miként azt néhány éve elhunyt kiváló hadtörténészünk, Perjés Géza Mohácsról írott kiváló könyvében kimutatta (egyébként ő az ún. népbíróság által meggyilkoltatott Bárdossy László, mártír miniszterelnök védelmében is remekbe szabott tanulmányt tett közzé a Hadtörténeti Közleményekben), amennyiben a magyar hadvezetés a folyami védelemre rendezkedik be, az a kollektív öngyilkosság egy formája lett volna, tekintettel arra, hogy adott idő alatt, több pontján a Szávának és a Drávának, a török igen jelentős haderőt tudott volna átdobni a folyók túlsó partjára, másrészt az oszmán flotta a Dunán fölhajózva török egységeket tudott volna a magyarok mögött partra tenni, melyek hátba támadhatták volna seregünket.

Végül tehát a királyi tanács úgy döntött, hogy a mohácsi síkot választja az ütközet színhelyéül. Az erőviszonyok a Tomori Pál, kalocsai érsek (igen, a mai polkorrektek figyelmébe: történelmünk során egyháznagyjaink mindig is politizáltak, s ha kellett, a kardot is vitézül forgatták a haza és a kereszténység védelmében) és a Szapolyai György parancsnoksága alatt álló magyar had számára számára abszolút kedvezőtlenül alakultak: a nagyjából 25 ezer főnyi királyi sereggel mintegy 75-80 ezer főnyi török reguláris, kiválóan képzett had sorakozott fel. Az ütközet katasztrofálisan végződött számunkra: 15 ezer hősi halott vére áztatta aznap délután a mohácsi síkot, gyakorlatilag az egész magyar elitet elveszítettük azon a tragikus augusztus 29-én. Elesett hét főpap, köztük Tomori főparancsnok, továbbá a legfőbb egyházi méltóság, az esztergomi érsek és főkancellár, Szalkai László,vagyis a magyar egyházi vezetés közel fele, továbbá 28 főúr, köztük Szapolyai György, azután az országbíró, az udvarmester és számos főispán. A legsúlyosabb veszteséget azonban az jelentette, hogy hazánk király nélkül maradt:II. Lajos menekülés közben meghalt.

Egyszóval: a Mohács-korabeli főúri-főpapi rétegről – sokszor teljes joggal – sok rosszat el lehet mondani: önös érdekek vezették őket, birtokhatalmaskodásokban vettek részt, az ország védelmére sem fordítottak annyi pénzt és energiát 1526 előtt, mint amennyi az elit tagjaitól elvárható lett volna, elsikkasztották a királyi jövedelmeket. Azonban megcáfolhatatlan tény: amikor az oszmán veszedelem már közvetlenül fenyegette az országot, kardot ragadva vitézül harcoltak és helytálltak, életük feláldozása árán is megpróbálták Szulejmánt kiűzni Magyarország területéről. (Vajon elmondható-e ez a mai hazaáruló és nemzetvesztő kompániáról? Egy esetleges háborús veszély esetén nyilván elsőkként menekülnének el a számukra csak üzleti telephelynek tekintett ország földjéről.)

1526 őszén tehát a legégetőbb belpolitikai helyzet egyfelől a török kiűzése, másfelől a királyválasztás volt. Szulejmán szándékai felől ugyanis nem lehetett biztosat tudni, hiszen seregével – legalábbis szeptember folyamán – esze ágában sem volt elhagyni hazánk területét, sőt miután megbizonyosodott róla, hogy újabb magyar sereg támadásának veszélye nem áll fenn, megindult az ország szíve, Buda felé. A királyi székvárosba másfél hét múltán, 1526. szeptember 9-én vonult be a szultán. Kirabolta Budát, hajóra rakatta Mátyás palotájának legértékesebb kincseit, aztán felgyújtatta a királyi lakot, közben seregei végigdúlták a Dunántúl egy részét, majd a Duna-Tisza közén vonulva október 11-én elhagyta az ország területét. A másik kardinális kérdés a királyválasztás volt, s ezen a ponton igen élesen ütköztek a nemesi érdekcsoportok szándékai. Az előzményekről tudni kell, hogy a Jagellók és a Habsburgok 1526 előtt több örökösödési szerződést is kötöttek, melyekben II.Ulászló fiúörökös nélküli halála, illetve dinasztiájának kihalása esetén a Habsburgoknak ígérte a magyar trónt, s ebbéli törekvésében támogatta őt az ún. bárói párt is, elsősorban tekintélyes nyugat-magyarországi birtokosok. Másfelől viszont az ún. köznemesi párt vezetője, Szapolyai János érdekében az 1505. évi országgyűlésen elfogadtatta a rákosi végzést, mely szerint Ulászló örökös nélküli halála esetén nem választanak többé idegen uralkodót a magyar trónra..

Ennélfogva a két nemesi „párt" közötti ellentétek feloldhatatlanoknak bizonyultak, s még 1526 folyamán kettős királyválasztás történt. November 10-én a székesfehérvári országgyűlés királlyá választotta Szapolyai János erdélyi vajdát, akit másnap a nyitrai érsek a Szent Koronával meg is koronázott ( minthogy mind az esztergomi, mind a kalocsai érsek elesett Mohácsnál), így az ország törvényes uralkodójaként, I. János (1526-1540) néven gyakorolta a királyi hatalmat. December 17-én viszont a Pozsonyban tartott országgyűlésen – jóval kisebb támogatottsággal – királlyá választották Habsburg Ferdinándot. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Perényi Péter koronaőr elpártolása folytán a Szent Korona is Ferdinánd kezére került, akit annak rendje és módja szerint 1527. november 3-án Székesfehérvárott szintén királlyá koronáztak, így a magyar államjog értelmében az országnak már két, megkérdőjelezhetetlenül törvényes uralkodója volt. Eközben I.Ferdinánd (1526-1564) a bátyjától, V. Károlytól kapott seregekkel 1527 folyamán hadjáratot indított János király ellen, augusztus 20-án bevonult a kiürített Budára, majd szeptember 27-én Tokajnál döntő vereséget mért I. János hadaira, aki előbb Erdélybe menekült, majd az országot is elhagyni kényszerülvén Lengyelországban keresett menedéket.

Reménytelen politikai helyzetében János király a törökökkel keresett kapcsolatot, s még Erdélyből elküldte követét, a lengyel Hieronymus Laskit a Portára, hogy I. Szulejmán segítségét kérje, s szövetséget kössön a szultánnal.1528 januárjában meg is kötötték az isztambuli szerződést, melyben a szultán, bár Magyarországot fegyverrel meghódított területnek tekintette, I.Jánost ismerte az ország egyetlen törvényes uralkodójának, lemondott a hűbéri adóról, s ígéretet tett arra, hogy a következő évben ismét hadat indít Magyarországra Ferdinánd kiűzése, s szövetségesének a trónra való visszahelyezése céljából.

Az igazsághoz tartozik, hogy mind a Ferdinánd-, mind pedig a János-párti nemesség érvelésének megvolt – legalábbis akkoriban még így látszott – a politikai realitása. A Habsburg-hívek úgy vélték, hogy Magyarország egyedül nem képes magát megvédeni a kor egyik legerősebb birodalma, a török ellen, csak egy másik nagy birodalom részeként (Ferdinánd osztrák főherceg és cseh király is volt egy személyben), ráadásul a Habsburg világhatalom V. Károly uralma alatt magában foglalta a Német-Római Birodalmat Spanyolországgal, s a mesés gazdagságú Dél-Amerika jó részével is, tehát elvben joggal számíthattak arra, hogy ez a világbirodalom rövid időn belül elhárítja fejünk felől a veszedelmet. V.Károly tett is ilyen értelmű ígéretet a magyar nemességnek, más kérdés, hogy később nem sokat segített, máshol hadakozott és amerikai gyarmatai meg a franciák elleni harc kötötte le elsősorban. A János-pártiak viszont úgy gondolták, hogy jó viszonyt ápolva az oszmánokkal azok nem fogják teljesen meghódítani hazánkat (példa erre a későbbi Erdélyi Fejedelemség). A fentebb már említett Perjés Géza hadtörténész véleménye szerint is a török hadsereg hatósugara (akciórádiusza) hazánk déli határáig terjedt, s Szulejmánnak eredetileg nem volt célja Magyarország meghódítása, miként ezt Szapolyai uralkodásának fejleményei bizonyítják (Négy török hadjárat is indult hazánk ellen 1526 és 1540 között, s az oszmánok minden alkalommal elhagyták hazánk területét)

Mindenesetre 1529-ben – az isztambuli szerződés alapján – újabb szultáni had indult Magyarországra, s János király is elindult lengyelországi száműzetéséből, hogy személyesen is találkozzék újdonsült szövetségesével. Természetesen I.Szulejmán konkrétan és szimbolikusan is érzékeltetni kívánta, hogy itt korántsem egyenrangú felek kapcsolatáról van szó. Az előzetes megállapodás alapján Jánosnak Mohács mezején kellett tisztelegnie a szultán előtt, éppen a mohácsi katasztrófa harmadik évfordulóján, vagyis 1529. augusztus 29-én. Szapolyai le is rótta hódolatát Szulejmán előtt, s ez egyes történetírói közlések szerint olyan formában valósult meg, hogy a magyar király kezet csókolt a török uralkodónak. Igaz, más választása nem nagyon volt, ha vissza akarta szerezni trónját...


A tragikus augusztus 29. – Buda veszte (III. rész)

A nevezetes 1529. augusztus 29-ei mohácsi találkozó után a szultáni had és a királyi sereg a Duna két partján vonult Buda felé, amelyet Ferdinánd várnagya, Nádasdy Tamás védett. Időközben a Szent Korona Szulejmán kezére került, meglehetősen különös módon.

Perényi Péter koronaőr – aki nem sokkal korábban Ferdinánd lakosztálya előtt pofozkodott össze egyik főúri riválisával – a török közeledésének hírére nagy szekérkaravánnal költözködött siklósi birtokáról a biztonságosabb, északi uradalmába, Sárospatakra. Magával vitte a Szent Koronát is. A jelentősebb katonai kíséret híján vonuló szekérkaraván azonnal feltűnést keltett, és a Sárvíz mellett egy János-párti portyázó csapat rajtaütött. Máig tisztázatlan körülmények között végül a Szent Korona a koronaőrrel együtt a szultáni táborba került. Ezt követően a királyi székhely hamar elesett, immár másodszor kerülvén török kézre három év alatt, majd Szulejmán Óbudán gyűlést tartott, melyen visszahelyezte Szapolyait a trónra: török módra, hűbéresként iktatta be. I. Jánosnak egy templomi karosszékbe kellett ülnie, és végig kellett kínlódnia egy török ceremóniát, melyen egyúttal a király iránti hűségre intette a magyar urakat a szultán. Mindez megérte János király számára, hiszen visszakapta a Szent Koronát és országát a fővárossal együtt, majd az ünnepség végeztével a szultán kivonult Budáról a Duna mentén Ausztria irányába, hogy ostrom alá vegye Bécset.

Az 1529. évi török hadjárat ún. korlátolt célú háború volt, vagyis Szulejmán nem akart hódítani, területeket foglalni, jellemző, hogy még ostromtüzérséget sem vitt magával; célja tehát nem Bécs és Ausztria hódoltatása, illetve megtartása volt, hanem a megfélemlítés, valamint az, hogy a Habsburgokat rákényszerítse: mondjanak le Magyarországról, és ismerjék el Jánosnak az egész ország feletti joghatóságát. A közeledő tél és az élelmiszerhiány az ostrom befejezésére kényszerítette Szulejmánt. A török hadviselés egyik törvényszerűsége volt, hogy a szultáni hadseregnek Kászim napjáig (október 26.) a közép-európai hadjáratait be kellett fejeznie, hiszen a katonáknak még a hideg és a fagyok beállta előtt vissza kellett térniük a birodalom központjába, téli szállásaikra.

Válaszképpen Ferdinánd hadai azonnal megjelentek Nyugat-Magyarországon. Ezzel egyidejűleg a szultán török hadakat hagyott János király mellett Budán, amiből a következő évben súlyos bonyodalom keletkezett. Történt ugyanis, hogy Ferdinánd – miképpen az várható is volt – hadaival ostrom alá vette Buda várát, vissza óhajtván szerezni királyságát, de a török segélycsapatok, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy az osztrák területekre való pusztító betöréseikkel visszatérésre kényszerítsék Ferdinánd hadait, az osztrák örökös tartományok helyett az addig még a háborús pusztításoktól megkímélt Csallóközt kezdték pusztítani, ezerszámra ejtve magyar foglyokat.

Bár Ferdinándnak nem sikerült Budát elfoglalnia, az Észak-Dunántúl és a Felvidék a kezére került, így lényegében 1529-ben állandósult az ország két részre szakadása. Az említett területek főurai mellett az erdélyi szászok is a Habsburgok pártjára álltak.

A török uralkodó azonban még ekkor sem mondott le arról, hogy Magyarországot kiszakítsa a Habsburg Birodalomból, s török vazallus államként I. János uralma alatt helyreállítsa az ország területi-politikai egységét. Az Oszmán Birodalmat ugyanis valóságos hatalmi és gazdasági érdekei a Közel- és Távol-Kelethez kötötték, Közép-Európában rendezett, stabil politikai viszonyokat kívánt kialakítani, hogy balkáni hódításait ne veszélyeztethesse a Habsburg világhatalom. Az Oszmán Birodalom a földközi-tengeri, ún. levantei kereskedelemben volt elsősorban érdekelt. Erre azonban végzetes csapást mértek a portugálok azzal, hogy Vasco da Gama 1498. évi expedíciójának köszönhetően, Afrika körülhajózásával megteremtették a közvetlen tengeri összeköttetést India és Nyugat-Európa között. Az isztambuli vezetés kereste a kiutat a válsághelyzetből, s éppen a magyarországi hadjárat évében, 1529-ben kezdték el a Szuezi-csatorna kiásását abból a célból, hogy az indiai és távol-keleti luxuscikkek jóval rövidebb, megszakítatlan vízi úton érkezhessenek a Török Birodalom kikötővárosaiba.(Végül a csatorna mégsem készült el ekkor).

A magyarság szerencsétlenségére hazánk két világhatalom ütköző zónájába került: egyfelől az örökös tartományokat és a Német-Római Birodalmat védte a török támadásoktól, ugyanakkor az oszmánoknak is védőbástyául szolgált a Habsburgok esetleges terjeszkedésével szemben, következésképp mindkét hatalom érdekszférájába kívánta vonni, s végső soron ez vezet majd az ország másfél százados három részre szakadásához és pusztulásához.

Az eddig mondottakból törvényszerűen következett Szulejmán újabb, 1532. évi hadjárata. Ennek célja újra és kizárólag az volt, hogy elismertesse I. János királyságát, és a Magyarországra vonatkozó igényeik feladására kényszerítse a Habsburgokat. Már a hadjárat irányának megválasztása is ezt sejteti, hiszen Szulejmán szultán nem az utánpótlást megkönnyítő Duna mentén vonult Ausztria felé (miként tette ezt 1529-ben, majd kései utódja is 1683-ban), hanem a Dunántúlon átvágva, északnyugati irányban nyomult előre, egyenesen Bécs irányába. Valószínű tehát, hogy János király kérésére választotta ezt az útvonalat, abból a megfontolásból, hogy a török hadsereg átvonulásával elkerülhetetlenül együtt járó pusztítások legalább a Ferdinánd birtokában lévő országrészt érjék. Ezt a feltevést erősíti meg a török történetíró, Dseládzáde feljegyzése is: „Mikor Magyarország földjére szerencséltetett a győzelmes padisah harci paripájának lábcsókjával, az országhódító zászlók Magyarországnak nem János királyhoz tartozó, hanem az esztelen ellenségnek (ti. Ferdinándnak) hódoló része felé fordíttattak".

Szulejmán 1532-ben sem hozott magával faltörő ostromágyúkat, s Dseládzáde is határozottan állítja, hogy a szultán célja nem várak és területek elfoglalása volt, hanem az, hogy „az igaz hit híveinek ártalmára szövetkezett gonosz királynak (ti. Ferdinándnak) lázadását elfojtsa". Anélkül, hogy Kőszeg hős védőinek az érdemeit a legcsekélyebb mértékben is kisebbíteni akarnánk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem Jurisich Miklós és hős katonái állították meg 1532-ben – a nem is Bécs elfoglalására törő – Szulejmánt, hanem a török azon egyszerű oknál fogva állt meg Kőszeg térségében, mert osztrák területen akkor már ott állomásozott egy, a török haderő létszámával megegyező, kb. 80 ezer főnyi birodalmi segélyhad, s a török uralkodó nem kockáztatta meg az akkori világ legjobb hadseregével történő összecsapást, így dolgavégezetlenül kellett ebben az évben is visszavonulnia.

Szulejmán 1537-ben tett még egy kísérletet koncepciója valóra váltására, s a Szerémségben és környékén állomásozó török csapatok támadást intéztek a Ferdinánd uralma alatt álló Horvátország és Szlavónia ellen, tönkreverve a Katzianer tábornok parancsnoksága alatt álló Habsburg-hadsereget.

Magyarországon ezen eseményekkel egyidejűleg nyílt polgárháború folyt, az ország kormányozhatatlanná vált, fokozódott a pusztulás és az anarchia az állandósult harcok miatt. A több mint egy évtizedes megosztottság következtében mindkét király hajlott a megegyezésre, melyet V. Károly császár is erőteljesen szorgalmazott. A békeszerződést végül 1538. február 24-én kötötték meg Váradon. Az egyezség értelmében mindkét uralkodó kölcsönösen elismerte egymás királyságát, s kimondták a Habsburgok örökösödési jogát Magyarországon, vagyis János király halála után az egész ország Ferdinánd jogara alatt egyesül, még abban az esetben is, ha a nőtlen (ekkor 51 éves) Szapolyainak közben fiú utóda születne. Úgy tűnt egy történelmi pillanatra, hogy az országegyesítés kérdése megnyugtatóan rendeződött, és a polgárháborús időszak, a két részre szakítottság átka, közjogi-politikai bonyodalmai végre megoldódtak. Azonban az sem hallgatható el, hogy a váradi béke azon a veszélyes illúzión alapult, hogy a Habsburgok katonai ereje elegendő a török hatalmának megtöréséhez, következésképp az ország területi és állami egységének fenntartásához is. Írásom előző részeiben már utaltam rá, hogy a 16. századi világpolitikai fejlemények ezt a lehetőséget eleve kizárták.

(Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy hazánk politikai elitje milyen illúziókkal áltatta magát a Nyugat segítőkészségét illetően Mohácstól a Rákóczi-szabadságharc korán át 1848-1849-ig, majd azt követően 1918-1919-ben és 1956-ban is, végül ez a politikai tévhit vezetett a tragikus uniós csatlakozásunkhoz, amely köztudottan semmiféle gazdasági és politikai előnyt nem hozott a Kárpát-medencei magyarság számára. Tetszik, nem tetszik, Magyarországot a Nyugat mindig csak egy parasztfigurának tekintette az európai diplomácia sakktábláján. Nemzeti érdekeinket csak mi magunk védhetjük meg és érvényesíthetjük, ehhez azonban végre már egy valóban magyar kormányt kell hatalomra juttatnunk.)

A fegyvernyugvás 1538 után eleve nem lehetett hosszú életű. Miként korábban már utaltam rá, Szulejmán semmiféleképpen nem volt hajlandó birodalma biztonsági és hatalmi érdekeinek védelmében egész Magyarországot a Habsburgoknak átengedni. Ferdinánd már 1539-ben beárulta a Portán a szultánnak a váradi békét, azt remélvén e diplomáciai lépéstől, hogy a török elismeri az ő teljes Magyarországra vonatkozó uralmi igényét, s végleg „ejti" János királyt. A dolog pikantériája az, hogy Ferdinánd követe éppen az a Hieronymus Lasky volt, aki tizenkét évvel korábban még János szolgálatában megkötötte az isztambuli szerződést.

Szapolyai János pedig ugyanebben az évben megnősült: feleségül vette a lengyel király nála több mint harminc esztendővel fiatalabb leányát, Jagelló Izabellát. Ez önmagában még nem jelentette a váradi békeszerződés megszegését, hiszen az intézkedett arra vonatkozólag is, ha I. János esetlegesen megházasodna, s fiúörököse születne, hiszen az egész királyság ebben az esetben is Ferdinánd birtokába kerülne.

1540 tavaszán a meglehetősen rossz egészségi állapotban lévő király Erdélybe indult egy ottani, ellene irányuló felkelés leverésére, melyet Balassa Imre és – az Egri csillagokból a Héttoronyban raboskodó Török Bálint fogolytársaként ismert – Majlád István vezetett. Az utolsó, nemzeti dinasztiából származó királyunk még értesült arról Tordán, hogy 1540. július 7-én fia született, de nem sokkal később agyvérzést kapott, és e hónap 21-én (más források szerint július 17-én) Szászsebesen meghalt. János király politikai végrendelete szerint csecsemő fiát, János Zsigmondot tette trónjának örökösévé, akinek kiskorúsága idejére gyámjait, Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovics Pétert, Werbőczy Istvánt bízta meg az ország irányításával. Közülük a legtehetségesebb és legrátermettebb politikus, egyúttal kiváló gazdasági szakember, a pálos rendi szerzetes, az egy évtized múlva bestiális kegyetlenséggel meggyilkolt, még haló poraiban is meggyalázott Fráter György volt. Halálos ágyán I. János azt is hangsúlyozta, hogy ne válasszanak Habsburg-uralkodót a nemesek, s továbbra is tartsák a szultán védnöksége alatt Magyarországot. I. János földi maradványait rettenetes nyári hőségben szállították Székesfehérvárra, királyaink temetkezési helyére. Az 1530-as években olyan forró, aszályos időjárási viszonyok uralkodtak a Kárpát-medencében, hogy a korabeli források tanúsága szerint 1540 nyarán a kutak és a kisebb folyók kiapadása és kiszáradása folytán még a marháknak meg a lovaknak is az ország számos régiójában bort adtak inni. A temetési ceremóniára 1540. szeptember 15-én került sor. Ez volt az utolsó, fehérvári magyar királyi gyászszertartás.

Két nappal korábban a Rákos mezején tartott országgyűlésen a Szapolyai-párti rendek II. János (1540-1571) néven királlyá választották a meghalt uralkodó fiát, János Zsigmondot, akit soha nem koronáztak meg, ő maga azonban haláláig a „II. János, Magyarország választott királya" megnevezést használta. Atyja uralkodását az eltelt négy és fél évszázad alatt politikusok és történetírók sokféleképpen értékelték, egy dolog azonban biztos: legjobb tudása szerint igyekezett kormányozni nemzetét, s szolgálni azt az államot, amelynek irányítását alattvalói az egyik legvészesebb történelmi korszakban bízták rá. S mindezt úgy tette, hogy hatalmas magánvagyonát is az ország javára áldozta, felélte. János király után budai palotájában egyetlen viseletes, szakadt köntös maradt. Sem magának, sem utódainak nem gyűjtött, nem harácsolt. (Ez nyilvánvalóan teljességgel értelmezhetetlen és felfoghatatlan a jelenkori, hazánkat rabló zsoldos bandaként fosztogató „politikusok" számára).

A magyarországi eseményekkel egyidejűleg Fráter György követséget menesztett Isztambulba Werbőczi István és Eszéki János, pécsi püspök vezetésével, hogy elismertesse a szultánnal a kis Szapolyai királyságát, s kérje a pártfogását a gyermek uralkodó számára. Szulejmán elismerte János Zsigmondot magyar királynak, s azt is megígérte, hogy a következő évben maga vezet újabb Habsburg-ellenes hadjáratot Magyarországra. Erre jó oka volt, ugyanis Ferdinánd a váradi béke alapján magát tekintette az ország egyedüli törvényes urának, s 1540 októberében Fels tábornok vezetésével hadakat vezényelt hazánk területére, melyek elfoglalták Esztergom, Visegrád és Vác városát, majd megkezdték Buda ostromát. Szulejmán aztán ígéretéhez híven a következő év nyarán ismét Magyarország földjére lépett. Csakhogy 1540 őszén, amikor fogadta a magyar delegációt, már feladta eredeti koncepcióját, belátva, hogy az adott európai és világpolitikai viszonyok között az tarthatatlan. A Habsburgok nem mondanak le Magyarországra vonatkozó igényeikről, s szükségük van ütközőállamként és agrárexportőrként is hazánkra, ugyanakkor egy török vazallus magyar király nem tudja az egész ország felett megőrizni szuverenitását, legfeljebb csak arra néhány hónapra, amikor a török had Ausztriát támadja, s oda szorítja vissza a Habsburg katonai egységeket. Ezért döntött úgy Szulejmán, hogy birtokba veszi az ország közepét annak fővárosával együtt. Az 1541 tavaszán Magyarországra induló török had célja – a magyarság tragédiájára – immáron a hódításvolt.

 

Lipusz Zsolt Kuruc.info →
Beküldte: Ballán Mária

Perényi Péter koronaőr – aki nem sokkal korábban Ferdinánd lakosztálya előtt pofozkodott össze egyik főúri riválisával – a török közeledésének hírére nagy szekérkaravánnal költözködött siklósi birtokáról a biztonságosabb, északi uradalmába, Sárospatakra. Magával vitte a Szent Koronát is. A jelentősebb katonai kíséret híján vonuló szekérkaraván azonnal feltűnést keltett, és a Sárvíz mellett egy János-párti portyázó csapat rajtaütött. Máig tisztázatlan körülmények között végül a Szent Korona a koronaőrrel együtt a szultáni táborba került. Ezt követően a királyi székhely hamar elesett, immár másodszor kerülvén török kézre három év alatt, majd Szulejmán Óbudán gyűlést tartott, melyen visszahelyezte Szapolyait a trónra: török módra, hűbéresként iktatta be. I. Jánosnak egy templomi karosszékbe kellett ülnie, és végig kellett kínlódnia egy török ceremóniát, melyen egyúttal a király iránti hűségre intette a magyar urakat a szultán. Mindez megérte János király számára, hiszen visszakapta a Szent Koronát és országát a fővárossal együtt, majd az ünnepség végeztével a szultán kivonult Budáról a Duna mentén Ausztria irányába, hogy ostrom alá vegye Bécset.
Forrás: https://kuruc.info/r/9/47287/
Megjelent: 157 alkalommal

Hozzászólások  

 
Pálos Trend
#3 ORBÁN-NETANYAHU NÉPIRTÁSA!Pálos Trend 2018-09-08 09:25
A KORTÁRS MOHÁCS INKÁBB ARMAGEDDON!!!
ORBÁN VIKTOR NETANYAHU PARANCSÁRA DOBATJA UTCÁRA ÉS LAKOLTATJA KI A MAGYAR EMBEREKET‼️
Idézet
 
 
Madarász László
#2 A tragikus augusztus 29. – A mohácsi vész, 1526Madarász László 2018-08-30 15:33
"Eközben a dinamikusan terjeszkedő Török Birodalom élére minden idők legtehetségesebb szultánja, I. (Nagy) Szulejmán (1520-1566) került, aki célul tűzte ki a törökök közép-európai befolyásának megszilárdítását, ..." Ez így, ebben a formában nem igaz!
""Már a török időkben felismerték igazán magyar politikusaink, hogy a "két pogány között" a török a kevésbé pogány. Illik megjegyezni például, hogy az igen keresztény Habsburg "magyar" királyt bosszantotta az a tény, hogy a török mindig magyarul írt neki és nem latinul vagy németül. El kell ismerni, hogy a török sohasem igyekezett a magyar szellemi életet megfojtani és a népet törökké tenni. Erre a legékesebb bizonyíték Balkán mai nem-török lakóssága. Többet ártott a keresztény német uralom a magyarságnak, mint a 150 éves hódoltság. Ha valaki ebben kételkedik, olvassa el Rákóczy "Recrudescunt"-ját. Igaz, a török háborúkban sok magyar elpusztult, de kinek az érdekében? Mikszáth Kálmán írja ezzel kapcsolatban:

"Mert sok vér kellett akkor a pápának. Ugyanis őszentsége szította ezeket a harcokat, hogy egy akó török vér öntődjék, egy félakó keresztény vér ment rá. A pápa azt tartotta, hogy ez jó üzlet... Hogy az Isten mit tartott róla, azt nem tudom." (Mikszáth: Szelistyei asszonyok).

Zrínyi talán jobban tette volna, ha a hozzá magyarul író Szultánra hallgat. "Kedves ecsém, menjünk együtt a német császár ellen". zrínyi egyéni tragédiájában benne van a nemzet tragikus sorsa... A török háború nem magyar érdekeket szolgált. Erre már a törökverő Hunyadi fia, Mátyás király is rájött, amikor felvetette a Magyar Nemzeti Vallás gondolatát, igaz mohamedán alapon. Ha Mátyás akkor (mint ahogy a Vatikánt megfenyegette) felveszi a mohamedán vallást, igen valószínű, hogy ma a Rajna mellett is magyarul beszélnének. Az egyesült magyar és török haderőnek nem tudom ki tudott volna akkor ellenállni. Ehelyett - hála a vatikáni méregkeverésnek - a két turáni testvérnemzet kétszáz évig tartó titáni harcban egymást kimerítette. (Tudunk vatikáni lovagok által aljasul legyilkolt, Mátyás udvarába tartó, török követekről.) Így lettünk mi a "kereszténység védőbástyája".

Igaz, 300 évvel előtte sem volt különb Nyugat. IV. Béla hiába kért vatikáni segítséget (levelét nem régen találták meg a Vatikán könyvtárában). Batu kán békét ajánló követei sem kerültek a magyar király elé, erről keresztes lovagok idejében gondoskodtak. Árpád házi királyaink még büszkék voltak (a papok nem kis bosszúságára) keleti eredetükre és családfájukat Atilláig és Nimródig vezették. IV. Béla, bölcs király lévén, nem valószínű, hogy elutasította volna a szintén keleti tatárok békeajánlatát, szabad elvonulást biztosítva nyugat felé az aranyhordának. Nem nehéz elképzelni, mi lenne ma nemzetünk a tatár és a török pusztítás nélkül. Sajnos a magyar nemzeti érdekeket ekkor már - hála a szentistváni politikának - vatikáni keresztény és német érdekek váltották fel. A magyar királyi udvar hemzsegett az idegen "tanácsadóktól", akiknek java része pap volt."" Az elég hosszú idézet Prof. Dr. Országh Józseftől származik! (Magyar Hit vagy szellemi nyomor)
Ismétli magát a történelem! Az ókori -jól szervezett - Római birodalmat is felszámoló zsidó- keresztény (???) vallást követően, napjainkban már a Kárpát-medence (Kánaán) totális meghódítása zajlik, amit elterelésként és egyúttal bosszúként, Nyugat-Európa általuk szándékolt iszlamizációjával fedeznek kampósorrúék!
De így van ez "rendjén"! Megint palira vették/veszik ezt a valaha nagy-, nemes- és sajnos túl hiszékeny, minden előrelátás nélküli népet!
Madarász László
Idézet
 
 
szikan
#1 mohatsszikan 2018-08-29 19:57
szkitia.blog.hu/.../...

mohats nem letezett - atirt rablomese, 1700-ig Rakocziig van hamisitva a tortenelem
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 125 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Serbia 1.1%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.4%
Germany 2.5%Netherlands 0.2%
Sweden 2.3%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2.1%Poland 0.1%
Austria 1.3%Spain 0.1%

Today: 430
This Week: 1072
Last Week: 4177
This Month: 11079
Last Month: 22185
Total: 1919341

Belépés