Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2018Dec16

2018. November 25., Vasárnap 07:44

Megbocsáthatatlan rémtettek / A Gulág története

Írta:  magyarokagulagon.hu
Értékelés:
(5 szavazat)
Több százezer magyar tűnt el / Elhallgatott tragédia / Toma András kései hazatérése / Kannibalizmus a Gulágon

Több százezer magyar tűnt el

Magyarok a GulágonMinket, magyarokat talán még tragikusabban érint a gulág–haláltáborok máig hatoló valósága mint más népeket itt Közép-Európában. 'Arányosított' emberveszteségünk a második világháborúban a negyedik legnagyobb volt a világon, lakosságunk 6,2 százaléka pusztult el. Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött következett hazánk, és Trianon csonkítását hozzáadva, ezek a statisztikai adatok drámaiak.

"A megszálló szovjet hadsereg – akárcsak pár hónappal korábban a nácik – kész listákkal érkezett. Felkutatott és elvitt mindenkit, akit a kommunista hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek ítélt. Volt miniszterelnököket, minisztereket, parlamenti képviselőket, nagyköveteket, katonatiszteket, papokat, tanárokat. Vitték válogatás nélkül a munkaképes fiatalokat, többségük még nem töltötte be a huszadik életévét."

Háromszázezren vagy többen sohasem tértek vissza.

Több százra tehető azoknak a magyar állampolgároknak a száma, akiket szovjet hadbíróságok ítéltek halálra vagy hosszú szabadságvesztésre, ahogy ők nevezték: „javító kényszermunkára”. A kivégzettek esetében nem volt vizsgálat, bizonyítás, csak ítélet, melyet azonnal végrehajtottak. Akik túlélték, csak az 1950-es évek első felében hagyhatták el a Szovjetuniót. Sokan azonban még a büntetés lejárta után sem térhettek haza családjukhoz, hiszen a magyar határon az államvédelmi hatóság emberei fogadták őket. Egy részüket internálták, mások hazamehettek, de őket is titoktartásra kötelezték. A rendszerváltásig hallgatniuk kellett. Tragikus, hogy az utolsó magyar hadifogoly, Toma András csak 2000-ben érkezett haza Magyarországra.

Elhallgatott tragédia

A hosszú évtizedek távlatából mára kezd elhomályosulni mekkora szenvedést jelentett a Gulág az emberiség 20.századi történelmében. A szovjet rendszer az 1990-es évek végéig gondosan elzárt minden dokumentumot, 'tabusította a témát'.

"A lágerek egykori helyszíneit nem lehetett látogatni, a tanúk, túlélők nem beszélhettek, nem készült filmadaptáció, az amerikai filmipart - a holokauszttal ellentétben - nem érintette meg a Gulág története."

Ez – érintettség híján – még valamelyest érthető, az jóval visszásabb, hogy a nyugati baloldali értelmiség is cinkosan hallgatott, nehogy ártson ezzel a szocialista eszmének. Ennek hatása máig él, így történhet meg, hogy máig nincs olyan megrázó képsor, filmalkotás, mint amilyen a hitleri haláltáborokról készült, noha az áldozatok száma több tízmillióra tehető. A Gulág nem vált a köztudat, a tömegkultúra részévé.

Szolzsenyicin törte át a hallgatás falát

A hallgatás falát, a kommunista rendszerrel kapcsolatos tabukat 1972-ben megjelentetett háromkötetes művével Alekszandr Szolzsenyicin törte át. A Nobel-díjas orosz író a ’Gulag szigetcsoportban’ és az ’Ivan Gyenyiszovics egy napjában’ a kommunizmus áldozatainak állított emléket. Szolzsenyicin a Vörös Hadsereg tagjaként a századosi rangig vitte. Az írót 1946-ban letartóztatták, mert magánleveleiben támadta Sztálint, ezt követően jutott a Gulágra. Művei megtörtént esetekre épülnek, éppen ezért a dokumentumok drámaiságával hatnak. A letartóztatásoktól kezdve a perekig, a börtön, a munkatáborok kegyetlen világát ’festette meg’.

De mit is jelent a Gulág? A Gulag egy betűszó: a lágerek központi főparancsnokságának rövidítése.  Szolzsenyicin óta pedig világszerte a szovjet koncentrációs táborok iszonyatát értjük alatta. Lenin hatalomra jutásával, 1918-ban kezdődött az ország testében rákos sejtekként elburjánzó, és az egész Szovjetuniót behálózó kényszermunka-és rabszolgatáborok kiépítése azzal a szándékkal, hogy elkülönítsék, megbüntessék és munkaerejét ingyen felhasználják mindazoknak, akiket a bolsevik, kommunista rendszer vélt vagy valós ellenségeinek tartottak.

Politikai okokból, vagy köztörvényes váddal, bírósági eljárás és ítélet meghozatala nélkül kerültek milliók a lágerekbe. Több mint kétezer tábor terült el a fehér-tengeri–szigetektől a Fekete-tenger partjáig, a Balti-tengertől Szibériáig, az Északi sarkkörtől a közép-ázsai pusztaságokig, Murmanszktól Vorkutáig. Voltak lágerek nagyvárosokban, (Moszkvában és, Leningrád külvárosában) és voltak közép-ázsiai eldugott településeken is.

Az idők során a Gulág szó már nemcsak a táborok főigazgatóságára utalt, magát az intézményesített szovjet rabszolgamunka rendszerét jelentette: büntetőtáborokat, a köztörvényes és politikai foglyok táborait, munkatáborokat, a női táborokat és gyermektáborokat. Az elnyomó eljárások összességét, amelyet a foglyok egykor ”húsdarálónak” neveztek, a transzportot a fűtetlen marhavagonokban, a kényszermunkát, a családok szétzúzását, a száműzetésben töltött hosszú éveket, a korai és értelmetlen halált.

"A sztálini korszakban az egész Szovjetunió egyetlen hatalmas kényszermunka-teleppé változott, saját törvényekkel, szokásokkal, erkölccsel."

Gulág: a gazdaság tartópillére

A Gulág: nemcsak a megfélemlítés nyílt eszköze volt, de a gazdaság egyik legfontosabb tartópillére is. Sztálin elképzelését követve a Szovjetunió iparosítását akarták felgyorsítani, ezért 1939 szeptemberében felállították a „Hadifoglyok és Internáltak Főigazgatósága” (GUPVI) által ellenőrzött táborokat is, a Belügyi Népbiztosság irányítása alatt. A szándék egyértelmű: megcsappant munkaerő-tartalékait kívánta a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg által megszállt területekről elhurcolt kényszermunkásokkal kiegészíteni.

Különböző nemzetiségű hadifoglyok és internáltak óriási tömege összpontosult az állam területén, többségükben a náci Németország és szövetségeseinek katonái kerültek fogságba, de polgári személyeket, civileket, nőket, gyerekeket, időseket is elhurcoltak. A németek mellett magyarok, japánok, osztrákok, olaszok, finnek és más európai népek százezreit, millióit toloncolták a második világégés alatt és után a GULAG lágereibe, ahol több tízmillióan vesztették életüket.

Az elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták, napi 10-12 órát dolgoztatták miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodnak. A rabok bányákban, út-, gát-és vasútépítéseken dolgoztak, embertelen körülmények között, megfelelő szerszámok, élelmezés és ruházat nélkül. Peregtek az évek, a szovjet hatóságok által megszabott kivégzési kvóták, az őrszemélyzet brutalitása, a megerőltető fizikai munka, az éhség, a fagy hatására további ártatlan milliók lettek áldozatai a földi pokolnak….

Toma András kései hazatérése

Toma András (Újfehértó, 1925. december 5. – Nyíregyháza, 2004. március 30.) akaratán kívül vált ismertté. A magyar katona, volt hadifogoly négyéves korában elvesztette édesanyját, majd 1944-ben besorozták az I. magyar hadseregbe, amellyel a Felvidéken átvonulva, Auschwitz és Krakkó környékére ment. Itt esett hadifogságba 1945. január 11-én. A húszéves katonát Ukrajnán és Fehéroroszországon keresztül szállították a mai Szentpétervár közelében lévő bokszitogorszki táborba. Amikor megbetegedett, innen a mintegy ezer kilométerre keletre található bisztrjagi lágerbe szállították. Tábori kórházba került, ahonnan 1947 januárjában beutalták a kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe.

"Mivel a Szovjetunióban a hadifogolytáborból kórházba, pszichiátriai intézetbe utalt embereket törölték a hadifoglyok névsorából, Toma András kikerült a magyar hatóságok látóköréből. Egy cseh nyelvész jelzése alapján, hosszas kutatómunkát követően, orvosok, újságírók, egy kárpátaljai magyar rendőr és közel száz ember segítségével találtak rá a kotyelnyicsi elmegyógyintézetben, ahol Tamás András néven tartották nyilván. "

A meggyötört férfit dr. Veér András utazott ki megvizsgálni, aki megállapította, hogy Toma minden kétséget kizáróan magyar. Ezt követően hozták haza 2000. augusztus 11-én. Hazatérése után a honvédelmi miniszter előléptette tartalékos főtörzsőrmesterré, és – mivel szolgálati viszonya folyamatos volt – kifizették elmaradt illetményét. A volt katona családját DNS-vizsgálat során találták meg. Tragédiáját megismerte az ország. A hetvennégy éves férfit féltestvére, Anna vette magához és ápolta haláláig.

"Nem tudunk róla, hogy Moszkva bocsánatot kért volna egy élet – hány élet! – tönkretételéért, elvételéért... "

Kannibalizmus a Gulágon

A Gulág-táborok legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik az északi- és a szibériai táborokból való szökésekkel összefüggő kannibalizmus.

"A szökést megszervezők általában köztörvényes banditák voltak, akik beszerveztek egy-egy hiszékeny zsebtolvajt vagy politikai rabot, ő kapta a „hús" vagy az „éléstár" szerepét. "

A szökés után először a magukkal vitt élelmiszert fogyasztották el, majd amikor az elfogyott, a húsnak szánt harmadikat meggyilkolták, feltrancsírozták, majd az út további részében megették.

Adorján Sándor (egykori rab) A halál árnyékában című visszaemlékezésében (itt az egész mű elolvasható) hasonló esetről írt: „Az egyik álmos, várakozással teljes délutánon hirtelen az egész tábor felbolydult. Futkosó fegyőrök zavartak mindenkit ki az udvarra. A kapunál – idegen őrök között – egy szakállas képű, rongyos ruhás rab ácsorgott az összeterelt, érdeklődők gyűrűjében. Mikor aztán már láthatóan mindenki jelen volt, a szakállas – az őrparancsnok intésére – a lábánál heverő zsákba nyúlt, onnan egy szőrös emberfejet húzott ki, a hajánál fogva felemelte, hogy mindenki jól láthassa, s lassan, fáradt hangon elkezdett beszélni. Színtelen hangja megtört, benne csengett a nagy „minden mindegy”. Elmondta, hogyan szöktek meg együtt a barátjával, a fej gazdájával. Az üldözők elől a járatlan tajgába vették be magukat, ahol rájuk szakadt előbb az ősz, majd a tél. Tavasszal majd tovább mennek, reménykedtek. Csináltak egy föld alatti kunyhót, és amíg az igazi, zimankós tél be nem köszöntött, csak megvoltak valahogy. Remélték, hogy majdcsak sikerül valamit fogniuk különböző csapdákkal, de a szerencse láthatóan ellenük szegődött, és a csapdáikat mindig üresen találták. Végül beköszöntöttek az éhezés napjai…

– Már három napja éheztünk, vagy lehet, hogy több volt – folytatta – mikor éjjel váratlanul felriadtam. A maró éhség nem hagyott nyugodni.

"Mind többször és többször villant az agyamba, hogy Miska - mutatott a fejre - talán meg akar ölni, hogy tőlem megszabaduljon, vagy hogy meg is egyen. Talán egyikőnk úgy ki tudná húzni tavaszig... Miért ne én? - vetődött az agyamban a gondolat... "

Váratlanul, mintha Miska megmozdult volna, felugrottam… Ő is ébren volt, felugrott… Én a fejszét, ő meg az ásót kapta fel és megindult köztünk a harc életre-halálra… Én gyorsabb voltam…”


A túlélők emlékezete

„Nem tudom, hogy miként maradtunk életben"

Tóth József és Gömbös László megjárta, és túlélte a titkos, feledésre ítélt temesvári haláltábort, ahol még ma sem tudjuk, hány magyar veszett oda. A két férfi azt szerette volna, hogy amíg élnek, kiderüljön az igazság. Az a sötét történet, amely azóta sem kapott – Gömbös László szobrász 2010-ben elhunyt – igazán nagy nyilvánosságot.

Stefka István: Hogyan került a Gulágokra?

Tóth József: Mielőtt elhurcoltak volna az oroszok, a Honvéd szanatóriumban dolgoztam mint egészségügyis. Amikor a szanatórium nyugatra menekült, engem a parancsnok otthagyott, hogy a nálunk bujkáló zsidókat, szökött, sebesült katonákat a szovjetek elől is rejtsem el. Hiába gépeltem hamis iratokat, igazolványokat, karácsony szentestéjén bejöttek a szanatóriumba az oroszok, s mindnyájunkat elvittek „malenkij robotra”.

SI: Hová vitték?
TJ: Először gyalog hajtottak bennünket Bajáig, ötös sorokból álló, nagy menetoszlopban. Az első három szakaszában vonszolták magukat a zsidó munkaszolgálatosok; én is oda kerültem. Aki összeesett, vagy kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Nagyon féltünk, volt, aki a nadrágjába csinált. Végül Baján bevagoníroztak bennünket, majd Temesvárra vittek 1945 januárjában.

SI: Kevesen tudják, hogy ott volt az elhurcoltak egyik gyűjtőközpontja…
TJ: Igen. Rengeteg civil fogoly volt. Mindössze húsz százalék lehetett a német katonák aránya. Barakkokban laktunk, egy négyzetméteren két embert helyeztek el. A negyvenes barakk hírhedtté vált, mert ide hozták a flekktífuszosokat. Én is megbetegedtem, így a karanténba kerültem.

Levél haza /Forrás: Mek.niif.hu

SI: Gyógyszert kaptak?
TJ: Nem volt. Egyszer kaptunk két zsák fokhagymát, két fej kivételével mind rothadt volt. A temesvári rabbi négyszáz adag oltóanyagot csempészett a táborba a munkaszolgálatosoknak, ezért néhányan meggyógyultunk. Aztán beosztottak a karanténba mint egészségügyist. Naponta kétszázötven-háromszáz ember halt meg a táborban. A barakkok zsúfolásig megteltek, feküdni nem lehetett, csak ülni vagy állni. Sem takarót, sem szalmát nem kaptunk, alattunk meg a vizes föld.

SI: Volt orvos a táborban?
TJ: Igen, kettő is, de mindketten elpusztultak tífuszban. Ekkor én lettem a karantén egészségügyi vezetője, kilenc ápolóval. Mind volt munkaszolgálatosok. A skorbutosok bőre lötyögött, a húsról szinte le lehetett húzni, a vérhasban szenvedők deréktól lefelé meztelenül jártak, mert folyamatos volt az ürítési ingerük.

"Volt, aki úgy legyengült, hogy a tizenöt méter átmérőjű latrinába esett és megfulladt. Holttestét nekünk kellett kivenni. Reggelente végigmentem a barakkokban, és azt kértem: aki él, emelje fel a kezét. Aki nem tudta felnyújtani, az meghalt, már vitték is ki."

SI: Hová temették az embereket?
TJ: Az első magyar önkéntes hadosztálynak – tizenkétezren lehettek – külön területet jelöltek ki. A temetőbrigádok oda hordták a halottakat. A többieket a kápolna melletti tömegsírokba földelték el. Temesvár a halálút első állomása volt. Négy hónap alatt, amíg ott raboskodtam, körülbelül százezer ember fordult meg a táborban. Aki túlélte Temesvárt, tovább vitték a Szovjetunióba.

SI: Hogyan bántak önökkel a temesvári lágerban?
Gömbös László (szobrász, Gulag-túlélő, a beszélgetés harmadik résztvevője): Kegyetlenül. Mikor fertőtlenítették a ruháinkat, másfél-két órát kellett várakoznunk a szabadban. Legalább kétszázan álldogáltunk a csoportban.

"Volt egy szőke, orosz felcsernő, aki ez idő alatt közöttünk sétált, és lovaglópálcával csapkodta a foglyok nemi szervét. Nem tudom elfelejteni, amikor egy idősebb ember menet közben hasra esett, a felcsernő vasvillával hátba szúrta. Ott maradt."

SI: Ön hogyan került fogságba?
GL: Apámmal együtt az utcáról gyűjtöttek be. Egyébként nemcsak Temesvárra hurcolták az embereket, hanem más romániai táborokba, a Havasalföldre. Több átmenő-láger volt, például Tecuci, Focsani, Rimnicu Sarat, ahol szintén rengetegen elpusztultak. Ezeken a helyeken is lehet keresni annak a háromszázezer elhurcoltnak a nyomát, akik sohasem tértek vissza Magyarországra.

I: Úgy tudom, se takarót, se meleg holmit nem kaptak.
GL: A világon mindent elszedtek tőlünk. Egyetlen ruhánk volt. A három és fél év alatt azt foltozgattuk, abban aludtunk, abban dolgoztunk.

SI: Párna, szalmazsák sem volt?
GL: Semmi, még egy szék se. A Baku melletti lágerben, Szundajban négyezer fogoly volt, ebből nyolcszázötven magyar, a többi osztrák, német, román. Itt felépítettünk a szűz, sivatagos területen egy hatalmas olajvárost, kohókkal, vegyi gyárakkal. A tábort folyamatosan töltötték fel emberekkel, mert a foglyok tíz százaléka elpusztult. A németek nehezen bírták a körülményeket, közülük sokan nem tértek haza. A magyarok ellenállóbbak voltak. Azt ma sem tudom megmondani, hogy miként maradtunk életben. Hogy honnan merítettük az erőt, nem tudom megmagyarázni.

SI: Mennyi idős volt akkor?
GL: Húszéves.

SI: Ezek szerint a gimnáziumot sem tudta elvégezni.
GL: Érettségim nincsen. Amikor 1948-ban hazajöttem már reménytelen lett volna. A nevem, a származásom miatt sem tehettem volna le az érettségit. Gömbös Gyula volt miniszterelnökkel egy családból származunk. Amikor visszajöhettünk a Szovjetunióból, szinte egy idegen országba érkeztünk, teljesen más világ volt, mint mikor elhurcoltak minket. Mindenhol működtek a káderosztályok, minden ajtó becsukódott, nem tanulhattam tovább. Gyárban dolgoztam 1957-ig, aztán miniszteri kegyelemmel, harmincegy éves koromban beiratkozhattam a Képző- és Iparművészeti Főiskolára. Azóta szabadfoglalkozású szobrász vagyok.

SI: Mivel tudják bizonyítani, hogy Temesváron harmincezer ember tömegsírba került?
Tóth József: Azzal, hogy négy hónap alatt, amíg ott voltunk, " naponta kétszáz-kétszázötven ember holttestét adtuk át a temetőbrigádoknak."

Az orosz orvos nem mert bejönni a táborba, a kerítésen át adta be a halotti cédulákat, napi harminc-negyvenet. Csak ennyit tölthettünk ki, mert a többi áldozatot nem ismerte el.

SI: Mit gondolnak, Temesvárról miért tudunk ennyire keveset?
TJ: Azért, mert a lágerek létezése kockázatot jelentett a kommunista rendszernek. Romániában is hallgatnak erről, mert rossz fényt vetne rájuk. A szökevényeket minden esetben kiadták a szovjeteknek, ezért pénzt kaptak. Hallgatnak azokról a disznóságokról is, amit a zsidókkal műveltek. Nem véletlen, hogy bennünket csak a választások után, 1948-ban engedtek haza. Kiderült volna, hogy a zsidó munkaszolgálatosok tízezrei nemcsak a németországi koncentrációs táborokban pusztultak el, hanem a szovjet haláltáborokban is.

"Akkor már itt is „bolseráj” volt. Így hívom azt a rendszert, amelyet nem politikai rendszernek, hanem szörnyetegek haláltáncának lehet csak nevezni. Halotti tort ültek felettünk."

SI: Miért mesélték el ezt?
TJ: Mi már öregek vagyunk, de amíg élünk, azt szeretnénk, hogy kiderüljön a teljes igazság.


Marczin Borbála: Ki adja vissza az ellopott éveket?

Koholt vádak alapján tartóztatták le, majd ítélték el Marczin Borbálát, akit a szovjetek egyszerűen elraboltak Magyarországról. A tizennyolc éves lány végül kilenc esztendőt töltött a hírhedt tajmiri büntetőtáborban. Életét kettétörték, s bár rehabilitálták, az nem adhatta vissza az ellopott időt.

Stefka István: Az ön letartóztatásáról sokáig csak a propagandisztikus, hazug verzió volt az ismert. A Világ című újság 1946. január 23-i száma azt állította, hogy Ercsi úti otthonából nem a politikai rendőrség vitte el, hanem autós gengszterek. Mi az igazság?

Marczin Borbála: Az oroszok, az NKVD emberei vittek el. Apám és én is tiltakoztunk, de azt mondták, hogy csak egy rövid szembesítésről van szó.
 
"Százegy hónap, azaz nyolc év és öt hónap lett belőle."
 
Tehát leányrabló bandáról szó sem volt. Ugyanebben az újságban azt is megírták, hogy 1945 szeptemberében a Gellért kávéházból egy szintén feltűnően csinos, 17 éves lányt, Rohr Magdolnát vitték el a magukat a politikai rendőrség detektívjeinek mondó férfiak. A lap azt is leírja, hogy a kétségbeesett szülők Péter Gábor vezérőrnagyhoz fordultak segítségért, aki az ügy kivizsgálásával Tímár (Tímár István, Péter Gábor egyik helyettese – a szerk.) ezredest bízta meg. Az ezredes rövidesen kiderítette, hogy a politikai rendőrség nevével visszaéltek, ugyanis a szélhámosok semmiféle kapcsolatban nem álltak a testülettel.

SI: Miért írta ezt a Világ?
MB: Egyrészt kommunista újság volt, másrészt azért, mert a szüleim a rendőrségen kerestek. Magdolna szülei is keresték a lányukat, abban az időben sok fiatal magyar lányt vittek el erőszakkal az oroszok. Az újságíró – valószínűleg utasításra – kitalálta a leányrabló mesét. A rendőrség nem akarta bevallani a magyar lakosságnak, hogy a szovjetek kényük-kedvük szerint tízezrével szedték össze a fiatalokat, egy kis „malenkij robotra”.

SI: Mikor tartóztatták le?
MB: 1945. szeptember 24-én, a tizennyolcadik születésnapomon vittek el, egyenesen az Üllői úti szovjet parancsnokságra szállítottak. Mivel ünnepeltünk, rajtam voltak az arany ékszereim. Reggelre nemcsak azok tűntek el, hanem még a cipőfűzőmet is elvették. Aztán négyünket, a barátnőmet, Rohr Magdolnát, Herczeg Istvánt és Tiefenbeck Kornélt felpakoltak egy teherautóra, és tizenegy őr kíséretével kivittek Eisenstadtba.

SI: Milyen indokkal tartották fogva önöket?
MB: A hazatérésünk után tudtuk meg. Herczeg István ismerősünk noteszében Magdi, Kornél és az én lakcímem is benne volt. István disszidálni akart Nyugatra, de elfogták, és ennyi elég volt a letartóztatásunkhoz. Eisenstadtban az éjszakai kihallgatások órákon keresztül tartottak.

"A szovjet kihallgatótiszt a nyomaték kedvéért pisztolyával ütötte a fejemet, arcomat, vállamat. A nyomait ma is viselem."

Miután nem tudtunk mit vallani, kerítettek egy összeesküvés-elméletet, amely alapján a szovjet katonai törvényszék elítélt. Magdival tíz-tíz évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztést kaptunk. Ma sem tudom megérteni, hogyan ítélhettek el magyar állampolgárokat szovjet törvénykezés alapján.

SI: Hová vitték?
MB: Marhavagonokban, szörnyű körülmények között érkeztem a Jenyiszej torkolatához, közel a Jeges-tengerhez, a norilszki kényszermunkatáborba. Az egy nagyon gazdag terület volt szegény emberekkel. Arany, ezüst, réz, platina, feketeszén, szinte minden érc előfordult. Télen sötétség borítja be a tájat, csak a hó világít. Az égbolton rengeteg csillag, a legkeményebb munkák közepette arra gondoltam, hogy felugrok, elkapok egyet, és azzal megyek haza.

SI: Milyen volt az élete?
MB: Kegyetlen. Tajmir sík vidék, ahová felépült egy hatalmas város. Amikor Norilszkba kerültem, ott még nem volt semmi. Csak a rendőrség, a sportpálya, egy színház és a börtön, meg a Gulág fogolytáborai.

SI: Hány elítéltet tartottak fogva ott?
MB: Rengetegen voltunk. Vagy kétszázezer hadifogoly, politikai elítéltek és közbűntényesek, tíz lágerben. Legalább negyvenezer nőt tartottak fogva.

SI: Hogyan telt egy napja?
MB: Amikor harminc évvel később elolvastam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, arra gondoltam, hogy istenem, de jó dolga volt ennek az embernek. Mi rettegtünk a fagyástól. Nagyon korán, hajnali négykor keltünk, és napi tizenhat órát dolgoztunk a lágeren kívül.

SI: Mit ettek?
MB: A nyolc év és öt hónap alatt nem ettem mást, mint árpából, búzából, zabból és kölesből készült ételeket. Húst nem láttam, csak hordóban sózott kicsi halakat kaptam. Sztálin születésnapján adtak egy darabka lazacot. A Jenyiszej folyót 203 napig jég borította, ez volt a fő szállítási útvonal. Hónapokon keresztül csákánnyal fejtettük az agyagot. Talicskával hordtuk a földet a téglagyárhoz, a téglák aztán mentek Norilszk város felépítéséhez. Sokan meghaltak a téglagyárban, amikor beomlott a kemence. Általában sok baleset történt, nem számított az emberélet. A férfiak közül többen megfagytak, mint a nők közül. A java tébécés lett.

SI: Mi adott erőt?
MB: Talán az akarat. Meg aztán a Jóisten, a hit, hogy egyszer ennek is vége lesz. A mi családunk nagyon vallásos volt.

"Sokat imádkoztam, amikor egyedül dolgoztam."

Amikor bekerültem a politikai táborba, ott volt egy parancsnok, aki nagyon utálta a külföldieket. Azt kérdezte tőlem: szeretne hazamenni? Mondtam, természetesen, alig várom. Azt válaszolta: maga itt fog megdögölni, innen nem megy haza! Nyilván azért csinálta, hogy lelkileg is megalázza az embereket.

SI: Erőszakoskodtak a nőkkel?
MB: Nem. Ez nem Magyarország volt, ahol a megszálló orosz katonák megerőszakolták a nőket. Az otthoni dolgokról, amik engem és Magdit is érték a „felszabadítók” részéről nem szívesen beszélek. Azt jobb elfelejteni. A lágerekben csak dolgoztatták és gyötörték az embereket. Mindent mi csináltunk.

SI: Milyen nemzetiségiekkel volt együtt?
MB: Túlnyomórészt oroszokkal, akik végigharcolták a háborút, de német hadifogságba estek. Ők politikai foglyokként kerültek a Gulágra. Rengeteg ukrán volt velünk, akik szembeszálltak a szovjettel. Együtt dolgoztam lettekkel, litvánokkal, észtekkel, finnekkel, németekkel, japánokkal, és voltunk mi, magyarok.

SI: A propaganda azt harsogta, hogy Norilszk városát a szovjet munkások építettek fel. Ez is hazugság volt.
MB: Mi, kényszermunkások építettük fel a gyárvárost. Lakótelepeket, rézfeldolgozó gyárat, üveggyárat, téglagyárat, erőművet és még sok-sok üzemet. Síneket fektettünk Dudinka és Norilszk között. Mi csináltuk a tunguzok, a nyenyecek lakta Tajmir csodáját.

SI: Megszökni nem lehetett?
MB:  Hová? Néhányan megpróbálták, de megfagytak. Azt sem tudtuk, merre van észak, merre van dél. Ott fél éven keresztül sötétség van. Ha elkezd esni a hó, akkor három hétig esik tenyérnyi pelyhekben.

SI: Mikor szabadult?
MB: Sztálin halála után néhány hónappal, 1953 nyarán indultunk haza, és csak december 3-án érkeztem Magyarországra, az utolsók között. Lembergben hónapokig várakoztunk. Ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, akinek az volt a bűne, hogy horthysta tiszt volt. Nyolc és fél évig semmi hírt nem kaptam otthonról. Megérkezésemkor tudtam csak meg, hogy a szüleim hál’ istennek éltek.

SI: Ha visszatekint a szovjet lágerekben eltöltött időre, gyűlöl valakit?
MB: Nem haragszom, de a lelkemből nem tudom kiűzni a fájdalmat. Az életemet kettétörte. Ártatlanul ítéltek el. Ezt az sem enyhíti, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1978. december 27-én hatálytalanította az ítéletet, és az ügyemet bűncselekmény hiányában megszüntette. Kaptam egy igazolást arról, hogy hogy Marczin Borbálát, azaz engem rehabilitáltak. Visszakaptam kilenc évet papíron. Mit kezdjek vele?


 Placid atya jó pásztorként segítette fogolytársait

Közel tíz esztendőt raboskodott a Gulagon Olofsson Placid atya. A katolikus bencés pap-tanár szerint csak a szabályok betartásával lehetett túlélni ezt az embertelen pokolt. Mindenkit óvtak, de senkit sem engedtek panaszkodni.

tefka István: Míg egyes szocialista–liberális politikai erők szeretnék kisajátítani az ’56-os szabadságharc szellemi előkészítésének érdemeit, addig a gulágra elhurcolt több tízezer magyar tragikus sorsának ügyét soha nem akarták felkarolni. Ön szerint miért?
Olofsson Placid atya: Talán azért, mert nagyon nehéz az olyan öreg emberekkel mit kezdeni, akik nem brosúrákból ismerték meg a kommunizmust. Én hetvenhét esztendeje vagyok bencés. 1945-ben a budapesti bencés gimnáziumba nevezett ki a főapát tanárnak. Több helyre hívtak lelkigyakorlatra, és azokon beszéltem a nemzeti szocializmusról, a kommunizmus lényegéről és a keresztény bölcseletekről.

SI: Megfigyelték a beszédei miatt?
Placid atya: Figyeltek és egyre kellemetlenebbé váltam a kommunisták számára. 1945-ben részt vettem a Slachta Margit-féle keresztény női tábor programjának megszervezésében, amiből könnyen kikövetkeztethették, hogy nem vagyok kommunista. Letartóztattak.

"Börtönéletemet az Andrássy út hatvanban kezdtem, tehát a Terror Házában nemcsak néző, hanem „kiállító” is vagyok"

Három hetet töltöttem ott anélkül, hogy tudtam volna, mivel vádolnak.

SI: Vannak, akik máig sem hiszik el, hogy az Andrássy rémtettei megtörténtek.
Placid atya: Hadd mondjak annyit: az a magánzárka nem mutatja tökéletesen a múltat, ugyanis amikor a lakója voltam, hiányzott az a rongyos szalmazsák, ami most benne van. Csupasz, hideg földön feküdtem. Aztán a Markóba kerültem két és fél hétre, majd átvittek az oroszokhoz, a Conti utcába. Az volt az érzésem, azért, mert nem tudtak az ügyemből népbírósági tárgyalást kreálni, de elengedni sem akartak. Inkább „megajándékoztak” tíz esztendővel. Megjegyzem, engem mint magyar állampolgárt a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága ítélt el a szovjet büntető törvénykönyv alapján.

SI: Miért a szovjet büntető törvénykönyv szerint?
Placid atya: Az egyik büntetőpont az antibolsevista propaganda volt. Még csak tagadni sem tudtam. Én lelkipásztori munkát végeztem a háború alatt, "világos, hogy nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat…"

SI: Tíz év kényszermunkára ítélték, és a mordoviai Potyma lágerkörzetébe vitték. A túlélők közül sokan mondják, hogy az valóságos pokol volt.
Placid atya: Az volt. Nem számítottunk embernek. Moszkvától keletre, a Kujbisevszkij Krájban én voltam a 876-os számú népellenség. Ezt a számot viseltem a pufajkámon hátul, a nadrágomon meg a sapkámon. A tíz-tizenkét centis, furnérból kifaragott számot klórmész oldatba mártotta a katona, és azt rányomta a mi pufajkánkra. A szám aztán kifehéredett. Amikor a 876-ost rám nyomta, keresetlen közvetlenséggel azt mondta nekem: maga szerencsés ember. Végignéztem a rongyaimon. Látta a katona, hogy nem értem, és megmagyarázta: ocsko. Ezt sem értettem. Megkérdeztem a szovjet fogolytársaimat, rám mosolyogtak: ez a népies elnevezése egy kártyajátéknak, a huszonegynek, válaszolták.

"Nyolc meg hét meg hat, az huszonegy. S akinek a kezében volt ez, vitt mindent. Tehát én vagyok az adu, vagyis a szerencsés ember – gondoltam."

A valóságban azonban nem voltam szerencsés: a lágerben napi kilenc órát kellett dolgozni, pihenőnap nélkül.

SI: Milyen munkát végeztettek a rabokkal a lágerben?
Placid atya: Négy kategóriába osztották az embereket. Az első kategóriába tartoztak a legerősebbek, ők mentek Magadánba az aranymosáshoz, vagy Narilszkba, a kénbányába. A második csoport a szénbányákhoz került Karagandába vagy északra, felszíni szénfejtéshez. A harmadik kategóriába tartoztam én, mi fakitermeléshez mentünk fejszével, fűrésszel. Nyírfaerdőkhöz vittek bennünket, de nem olyan nyírfák voltak, mit a magyarországiak: azokat hárman sem tudtuk átkarolni. Végül a gyenge fizikumom miatt átkerültem a negyedik osztályba, és a lágerben vagy a helyi gyárban kaptam munkákat. A gulágnak nemcsak a büntetés volt a célja, hanem munkaerő biztosítása is.

SI: Miként tudták a lágert túlélni?
Placid atya: A fogolytársaimmal megalkottuk a túlélés négy szabályát. Az első: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor egyre gyengébbek leszünk. Senkit nem engedtünk panaszkodni. A második szabály ennek az ellentéte. A szenvedés kikerülhetetlen, de az apró örömöket észre kell venni.

SI: Mik voltak ezek az apró örömök?
Placid atya: Például az, amikor mínusz húsz fokban vittek bennünket munkára, és az őr elfelejtette átkutatni a vattasapkámat… Megünnepeltük a karácsonyt is. Szovjetunióban csak fenyőünnep volt, ők nem ünnepelték Jézus születését. Hosszú lenne elmesélni, milyen furfanggal szereztem meg a kellékeket ahhoz, hogy legyen egy piciny karácsonyfánk. Mi, magyarok, titokban összegyűltünk, imádkoztunk, énekeltünk a kultúrteremben, hogy egy kicsit elfelejtsük ezt a nyomorúságot. Egyszer nyílt az ajtó és belépett egy orosz Sztálin-díjas költő. Ránk nézett, aztán kiment. Mindannyian azt gondoltuk, hogy most feljelent bennünket. Vártunk, nem történt semmi. Másnap, gondoltam, beszélek vele, hagyjon bennünket élni, hiszen ő is ugyanolyan rab. Találkoztam vele, de nem hagyott szóhoz jutni.

"Azt mondta: te tudod jól, hogy engem ateistának neveltek. Ám tegnap láttam, amint ti, ilyen körülmények között, a hitetekből erőt merítve mosolyogni és örülni tudtok, és nekem ennél nagyobb bizonyíték Isten létezésére nem kell."

SI: Természetes, hogy a hit sokat segített, de mi volt a másik két szabály?
Placid atya: Az ártatlan és gazember fogalommal semmire nem mentünk. Más fogalompárokban gondolkodtunk: a kicsi, a gyenge és a nagy, az erős. Amikor bennünket elítéltek, mi voltunk a senkik, a legyőzöttek. Ők voltak az erősek és ezt a tényt kellett elfogadni a túléléshez. A negyedik szabály a valláshoz kapcsolódik. Akinek van mibe kapaszkodnia, annak könnyebb a szenvedés. Mindig azt kerestem, hogy mit akar velem a Jóisten.

"Ha a reverendám hiányzott is a fogságban, nekem azt a feladatot adta, hogy megtartsam a lelket, a hitet az emberekben."


Halálba csalták az önkéntes hadosztályt

Tizenöt éve, 2001-ben írta meg a Magyar Nemzetben Stefka István a temesvári szovjet láger feledésre, elhallgatásra ítélt történetét. Több tízezren haltak meg, és kerültek jeltelen tömegsírba 1944 és '45 között, civilek, egykori munkaszolgálatosok és katonák. Stefka István két szemtanúval beszélt. Bodolay Gyula őrmester és Csabai István honvéd tagja volt annak a kijátszott, átvert önkéntes hadosztálynak, amelyet a németek elleni harcra készítettek fel, de végül mégis a Gulágokra hurcoltak.

Stefka István: Hogyan kerültek Temesvárra?

Bodolay Gyula: A miénk volt az első nagy fogolyszállítmány, 1944 karácsonya előtt érkeztünk meg. Négy napig utaztunk Magyarországról vonattal, étlen-szomjan. Több tízezren voltunk akkor már ott, mert folyamatosan érkeztek az újabb és újabb szállítmányok. Aztán szilveszter előtt megjelent a barakkban egy szovjet tiszt, és azt kérdezte, ki a rangidős tiszt közöttünk. Szigethy Zoltán folyamőr százados lépett ki, akivel együtt szolgáltam Újvidéken. A szovjet tiszt közölte vele, szervezze meg az embereket, "mert felállítanak egy magyar hadosztályt önként jelentkezőkből, akik harcolni fognak a szovjetek oldalán a németek ellen, hogy kiverjük őket a Dunántúlról."
 
SI: Hány embert soroztak be?
BGY: Az I. Magyar Temesvári Önkéntes Hadosztály 5500 fővel alakult meg, az ötvenből nyolc barakk a miénk volt, és a nagy lágertől szögesdróttal kerítettek el bennünket. Boldogok voltunk, hogy újra katonák leszünk és hazamehetünk. A szomszédos fogolytáborban állandó volt a fluktuáció, hiszen újabb szerelvények érkeztek, és újabb foglyokkal zsúfolt vagonok indultak el a Szovjetunióba.
 
SI: Ön is önként jelentkezett?
Csabai István: Igen, tizennyolctól ötvenöt éves korig lehetett jelentkezni, és katonákat csak az 1938-as határ előtti Magyarország területéről lehetett besorozni. Három ezred alakult meg. Az egyiket a vasútállomásra irányították, a másik rohampályát épített, a harmadik az erdőben fát vágott. A harmincezres, zsúfolt fogolytáborban persze nem a barakkokat fűtötték a kutya hidegben, hanem a konyhák tűzhelyeit. Közben kaptunk katonai kiképzést is, fapuskával gyakorlatoztunk, és elkezdődtek a propaganda-előadások a „nagy Szovjetunióról, a fasiszta Németországról”.
BGY: Két hét múlva az erdőbe már száz fővel kimehettem, nem kísért bennünket fegyveres őr. Bennünk megbíztak.
 
SI: Mindenki azt hitte, hogy visszatérhetnek Magyarországra?
BGY: Igen. A szomszédos lágerben kiütött a tífuszjárvány, ezrével haltak az emberek. Láttuk, hogy tíz méter hosszú, hat méter mély és négy méter széles gödröket ástak, a meztelen hullákat egy úgynevezett tróglira [fahordágyra – a szerk.] tették a temetőbrigádok, és így borították be az emésztőgödörbe. Esténként mészszel öntötték le a sírgödröket.
 
"Véleményünk szerint tízezer ember pusztulhatott el így. Ezt láttuk."

Hogy volt-e még néhány tízezer halott, amiről mások beszélnek, azt nem tudom, mert a hatalmas láger minden részébe nem juthattunk el.

SI: Hogy derült ki a kegyetlen „átverés”?
BGY: Az önkéntesek között meg kellett alakítani egy munkásmozgalmi komitét, aminek komisszárja egy Pártos Imre nevű, volt munkaszolgálatos főhadnagy lett. Állandóan „okoskodott”, és sülve-főve együtt volt a szovjet parancsnokkal. Magyarországra is elküldték szovjet kísérettel, hogy tárgyaljon a további szerepünkről az ideiglenes nemzeti kormány illetékeseivel. Amikor visszajött, azt mondta, hogy tud rólunk a kormány, megyünk haza, minden rendben lesz. Nem mondott igazat! Mindent tudott, de mindvégig hazudott. Amikor négy év után hazajöttünk a szovjet hadifogságból, többen felkeresték. Állítólag félelmében, lelkiismeret-furdalása miatt öngyilkos lett.

SI: Meddig reménykedtek abban, hogy harcolhatnak?
BGY: Kezdetben mi még hittünk. Az első kétség akkor támadt, amikor meghallottuk a hírt, hogy a szovjetek a Dunántúlról is elűzték a németeket. Akkor kezdtünk gondolkodni: hová megyünk ezek után harcolni? Ezt jelentette Szigethy Zoltán százados a szovjet parancsnoknak. Két nap múlva közölték, hogy megyünk Debrecenbe.

SI: Megint hazudtak?
BGY: Mindig, 1945. április 23-án az első ezredet bevagonírozták katona-zenekari kísérettel. Szigethy századosnak azonban az első ezred indulása után megsúgták a magyar vasutasok, hogy a szerelvény nem északra, Debrecen felé megy, hanem délre, Lugos irányába.

"A százados egész éjjel dühöngött, sírt tehetetlenségében, hogy így átvertek, becsaptak bennünket a szovjetek."

Másnap bevagonírozták a második és a harmadik ezredet is, a hadosztály döntő többsége azt hitte, hazamegy. Először Focsaniba, Románia másik nagy gyűjtőtáborába vittek bennünket, majd onnan a Szovjetunióba, több ezer kilométerre hazánktól.

SI: Mi értelme volt ennek az átverésnek?
CSI: Szükségük volt ingyenmunkára. Kellett ez az ötezer ember, akik a vasúti átrakodásoknál az oroszok helyett dolgoztak, és a láger másik huszonötezer foglyának hordták naponta az élelmet, a fát.

A temesvári láger és hadifogolytábor még ma sem közismert, közkedvelt téma. Már nem tabu, de valahogy még mindig keveset írtak, beszéltek róla. Tény, hogy 2002 óta emlékmű áll a volt hadifogolytábor helyén, de még ma sem tudjuk, pontosan hányan vesztek oda.

 Rohr Magdolna: Az egész Szovjetunió egy Gulág volt

„A nácizmus áldozataival sokkal többet foglalkoznak, mint velünk" – mondta jó néhány évvel ezelőtt Pintérné Rohr Magdolna Stefka Istvánnak, és az az igazság, hogy e téren máig sem változott meg gyökeresen a helyzet. A Gulág-emlékév ellenére sem. Rohr Magdolna még kislány volt, amikor szabályosan elrabolták, és hosszú éveket töltött a Gulágon. Az egyes embereknek megbocsátott, de a szovjet hatalomnak, a kommunista rendszernek soha.

Stefka István: Miért tartóztatták le?

Rohr Magdolna: Az előzményhez tartozik, hogy Marczin Borbála barátnőmmel megismerkedtünk két fiatalemberrel, Herczeg Istvánnal és Tiefenbeck Kornéllal. Herczeg István azonban 1945 nyarán disszidálni akart az országból, de elfogták. Később derült ki, hogy a noteszében benne volt mindhármunk neve és címe. A szovjet katonai elhárítás előtt így állt össze a négyszemélyes „összeesküvő banda” képe, ebből kreálták a kémkedés, a hazaárulás vádját és a szovjetek elleni szervezkedést.

SI: Aztán gyakorlatilag elrabolták a saját lakásából…
RM: A szüleim nem voltak otthon, csak a nagymamám, őket majd nyolc év múlva láttam újra viszont.

SI: Vallatták?
RM: Mindig éjszaka hallgattak ki. Egyébként hurcoltak összevissza.

SI: És mindent aláírt.
RM: Aláírtam, mert nem értettem semmit oroszul
"A mottó az volt, hogy ha mindent aláírok, és vége van a kihallgatásnak, akkor hazaengednek."

SI: Verték?
RM: Csak az elején. Amikor bevittek, egy tiszt a pisztolyával ütötte a fejemet. A tolmács szerint azt mondta: beszélj, mert agyon is lőhetlek, és senki sem tudja meg, hová lettél. Korábban már volt egy szörnyű tapasztalatom, a bevonuló orosz katonák az ostrom alatt megerőszakoltak. Rettegtem tőlük. Talán ez is közrejátszott abban, hogy mindent aláírtam.

SI: Mégsem engedték haza.
RM: A 7. Szovjet Gárdahadsereg katonai törvényszéke 1946. január 31-én tízévi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélt bennünket. Ezt úgy tudtuk meg – mivel tolmács nem volt –, hogy kézzel mutatták a tíz évet. Ezután elvittek minket Sopronkőhidára, majd nemsokára, februárban, iszonyú hidegben bevagoníroztak többezrünket, és vittek a Szovjetunióba.

SI: Hogyan bántak magukkal?
RM: Velem, mint „taknyos” lánnyal jóformán azt csináltak az oroszok, amit akartak. Nagy lavórban adták nekünk az ennivalót – krumplit, káposztát –, és a felnőttek maguk között szétosztották, sokszor én csak a lét láttam. Ellopták a ruháimat, a cipőmet, mezítláb kellett kimennem a földre dolgozni, ahol a gazt kellett kiszednem a krumpli mellől.

SI: Meddig voltak itt?
RM: Néhány hétig, majd bevagoníroztak bennünket, és vittek Szibériába. Másfél hónapig tarthatott az út, tízezer kilométert tettünk meg. Nagyon beteg lettem. Nem is tudom, hogyan kerültem le a vagonról.

SI: Ez már a Gulágon volt?
RM: "Valójában az egész Szovjetunió egy Gulág volt, koncentrációs táborok egymás után."

Tajset elosztóláger volt, itt külön választották a politikai foglyokat a köztörvényesektől. Én politikai fogoly voltam. Megszámoztak bennünket, nem emberek, számok voltunk. Tajsetből küldték a foglyokat más lágerekbe.

SI: Nőkkel is végeztettek nehéz munkát?
RM: De mennyire! Az útépítéstől kezdve a kőbányászásig mindent csináltunk. Hat és fél méteres fákat termeltünk ki a mocsaras erdőben. A hideg rettenetes volt. Bár körbevette a lágert az erdő, sokszor mégsem volt mivel tüzelnünk. A fakitermelésből mindenki hozott a hónalja alatt egy darab fát, de ha a katonáknak nem volt tüzelnivalójuk, akkor ledobatták a kapu előtt velünk, és mi mentünk a hideg barakkba.

SI: Sokan meghaltak?
RM: Rengetegen. Már útközben is, majd a szibériai fagy szedte az áldozatait. Kétszer adtak ennivalót, reggel kenyeret. Ha a normát teljesítettük, akkor megkaptuk az adagunkat, hetvenöt dekát. Aki a normát nem teljesítette, az negyven dekagramm kenyeret kapott egész napra.

SI: Reménykedett, hogy egyszer hazakerül?
RM: Elvesztettük minden reményünket, de nem volt szabad feladni. Aki úgy látta, hogy nincs tovább, az belehalt. A vége volt a legnehezebb. Zajarszk volt a legutolsó láger. Az Angara túlsó partján dolgoztunk, nem volt még akkor híd. Télen a folyó három méter vastagon befagyott. A síneket lefektették a jégre, és a rabokat úgy szállították át a kőbányába. Az borzasztó volt. Sziklát robbantottunk, bányásztunk, egyik héten éjjel, másik héten nappal. Mindenre használtak bennünket, ugyanúgy, mint a férfiakat. Nem tudnám megmondani, hogy mi tartott életben.

SI: Fiatal lány volt. Nyolc év alatt nem volt szerelem?
RM: Miután elválasztottak bennünket a férfiaktól, nem lehetett szerelemről beszélni, engem a nők nem érdekeltek.

"A férjemmel az elosztólágerben, Tajsetben, a kórházban találkoztam először, aztán 1953-ig nem láttuk egymást. Abban az időben arra figyeltünk, hogy miként tudunk élelmet szerezni, nem pedig a másik nemre."

SI: Végül 1953. december 3-án érkezett haza Magyarországra. Miért engedték el?
RM: Meghalt Sztálin. Éppen vasútvonalat építettünk, egy esti számolásnál elkezdtek névsort olvasni – ilyet soha nem tettek, mert mi csak számok voltunk –, furcsa módon német és magyar neveket. Felszólítottak bennünket, hogy szedjük össze a holmijainkat. Mondtuk egymásnak, megint visznek minket egy újabb lágerbe. De bejött egy tiszt, és közölte velünk, hogy hazamegyünk. Nem hittük el, annyiszor becsaptak már bennünket. Másnap azonban nem vittek minket dolgozni, jobb kosztot kezdtünk kapni, más lágerből is hozzánk hozták a nőket. Elkezdtünk reménykedni. A lágerbe végül beállt a szerelvény, és a vonat elindult Lemberg felé.

SI: Onnan mentek tovább?
RM: Azt hittem. Július elején érkeztünk Lembergbe. Boldog voltam, hogy a névnapomra hazajutok. De nem így történt. A más nemzetiségiek tovább utaztak, de Rákosi Mátyás nem akart átvenni bennünket: hat hónapig várakoztunk, amíg – szovjet utasításra – december elejére végleg hazakerülhettünk. Csapnál a szovjetek átadták a gulágosokat a magyaroknak. Csöbörből vödörbe kerültünk. Az ÁVO kezébe kerültünk, huszonkét nőt és ezerötszáz férfit a nyíregyházi Sóstó mellé vittek. Egy hét fogva tartás után egy Ladvánszky nevezetű férfi figyelmeztetett bennünket: Rákosi elvtársnak köszönhetjük, hogy hazajöhettünk, de ne feledjük el:

"a történtekről egy szót sem beszélhetünk, mert ellenkező esetben ugyanott találhatjuk magunkat, ahol voltunk."

SI: Ki várta magát otthon?
RM: A későbbi férjem, ő előbb érkezett haza. Mivel az én vonatom késett, két napot várt a Nyugatinál. Aztán hazamentünk. Csöngettünk. A fejemen kendő, a lábamon bakancs, rajtam pufajka. Anyám nyitott ajtót. Én hátrébb húzódtam, a vőlegényem lépett be: köszönt, és megkérdezte anyámtól, hogy mit szólna, ha hazajönne a lánya. Mindkét bátyám fogságban volt, az egyik már hazakerült, a másikat kitelepítették Németországba, rólam meg semmit nem tudott. Azt hitte, meghaltam, misét is mondatott, ezért anyám kérte a számára ismeretlen férfit, hogy hagyják őt békén. Ekkor előléptem. Úgy kellett leültetni, mert majdnem elájult. Percekig sírtunk egymás vállán. Huszonöt éves voltam.

SI: Ha az emberiség elleni bűntetteket nézzük, van-e különbség a nácizmus és a kommunizmus üldözöttei között?
RM: Különbség nincs, de megkülönböztetnek bennünket. A nácizmus áldozataival sokkal többet foglalkoznak, mint velünk. Amíg ők különböző kárpótlást, kártérítést kapnak, mi alig valamit.

"Bennünket jóformán meg sem említenek, holott több mint százezer magyar szenvedett, pusztult el a Gulág táboraiban."

SI: Megbocsátott?
RM: Egyes embereknek igen, de a szovjet hatalomnak, a kommunizmusnak nem: tönkretették az életemet.

Az Alapítvány a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére alapítója 2007-ben hunyt el. Ezzel a beszélgetéssel emlékezzünk rá.


A túlélők hangja

Örök barátság szövődött a gyűjtőtáborban
Interjú Balogh Lajosékkal

Három férfi, három házaspár, s egy közös sors. Balogh Lajos, Bende Tivadar és Vidi József túlélték a Gulág poklát, a szörnyűségek alatt és után lettek igaz barátok, nejeik révén rokonságba is kerültek. Stefka István Keszthelyen, Balogh Lajosék kertes házában beszélgetett el a baráti-testvéri házaspárokkal, akik felelevenítették a régi időket.

„1953. október vége felé egy reggel valaki megrázta a kaput. Anya fogta a kulcsot, kiment a kapuhoz és mondta: „Kit tetszik keresni?” „Anyám, hát nem ismer meg?” – kérdezte a csontig lesoványodott, borostás bátyám. Anyám egy hatalmasat sikított, egy hétig alig tudott utána beszélni. Én meg mezítláb, hálóingben kiugrottam az ablakon az ölébe, és csak sírtam örömömben. Azt mondogattam neki: megszöktél, megint megszöktél? Elvisznek, Istenem, mi lesz velünk! Erre azt mondta: ne sírjál, ne sírjál, nem szöktem meg, hazaengedtek. Végleg hazaengedtek!” – idézte fel az öröm, és egymásra találás pillanatait Bende Tivadarné Vida Mária.

"Darabokként" kezelték a Gulag hadifoglyait
Interjú Menczer Gusztávval

Huszonhat éve, 1990-ben alapította meg Menczer Gusztáv a SZORAKÉSZ-t (Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete), s haláláig azon dolgozott, hogy a Gulág-foglyok története ne merüljön feledésbe.

„A legnagyobb baj, hogy nem tudunk legalább kétszázötvenezer-háromszázezer emberről... Ezeket az embereket gyalog az egyik gyűjtőtáborból a másik gyűjtőtáborig vitték... Ezek 'darabok' voltak, senki nem tudja, hogy Nagy István vagy Szabó Károly menetelt-e, mert nem voltak nyilvántartásba véve... A politikai foglyoknál más volt a helyzet... Az én dossziém, ami az elítélés utáni sorsomat tartalmazza körülbelül ezer oldalból áll... Teljesen pontos nyilvántartást vezettek... Unokák tucatjai jöttek hozzánk, hogy mi lett a nagyszülők sorsa."

"Irigyelte" Szolzsenyicin könnyűsorú regényhősét
Interjú Marczin Borbálával

Gyakorlatilag elrabolták a szovjetek Magyarországról Marczin Borbálát, akit koholt vádak alapján ítélték el. Fiatal lányként kilenc évet raboskodott a hírhedt tajmiri büntetőtáborban. Az interjúban azt mondta, hogy az ellopott éveket senki sem adhatta vissza.

"Kegyetlen volt... A lágerben csupán hárman voltunk magyarok... Amikor elolvastam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napját, visszagondoltam arra, hogy istenem, de jó dolga volt ennek az embernek... Előfordult hatvan fokos hideg is. Nagyon kellett félni a fagyástól. Napi tizenhat órát voltunk lágeren kívül... Azt se tudtuk, merre van Észak és Dél... Sokan megfagytak, nagyon sokan. Inkább dolgoztam, mint leüljek és fázzak".

Filmjeivel állít emléket a jégmezők rabjainak
Interjú Szalkai Zoltánnal

„Szalkai Zoltán megszállott ember, megszállott filmkészítő" – olvassa fel Dózsa László színművész, rendező Stefka István bemutató sorait. A filmes több művet forgatott, készített a Gulág pokoli helyszínein, Gyaloglás Gulágföldön című sorozata hiánypótló a múltfeltárás területén.

„Megkerestem azokat a helyeket, ahol a táborok voltak, megpróbáltam megtalálni a helyszíneket, nehéz, itt volt egy téglagyár, de most hómező van... Minden bizonytalan, nem tudjuk, a szakemberek sem tudják... Most megint a Kolimáról forgattam, visszamentem ahhoz a családhoz, akivel tavaly forgattam... Ezektől az emberektől elvették életük egy darabját, azért forgatok, hogy ne felejtsük őket, emléket állítsak a rabságban volt, eltűnt embereknek... Másrészt a mai emberek megértsék, legyen valami fogalmuk a Gulágról."


„Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni"

Kevesen tettek többet Menczer Gusztávnál azért, hogy a Gulág rémtettei ne merüljenek feledésbe. A 2011-ben elhunyt egykori fogoly kilenc évet „töltött” a hírhedt Kolimán, 1989-ben megalapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét (SZORAKÉSZ), amelynek haláláig elnöke volt. Stefka István még 2001-ben készített vele interjút.

Stefka István: Toma András volt magyar hadifogoly megtalálása egy szovjet elmegyógyintézetben ismét felrázta a magyar társadalmat, s a figyelem középpontjába került a kérdés: vajon mi történhetett a több százezer eltűnt magyar fogollyal, élnek-e még volt rabok Oroszország területén? Mi a helyzet valójában?
Menczer Gusztáv: Amikor 1991-ben megkezdődött a személyi kárpótlási törvény előkészítése, már két éve gyűjtöttük azoknak a névsorát, akik a második világháború idején, illetve azt követően a Szovjetunióban hadifogolyként vagy kényszermunkásként dolgoztak. Az elbíráláshoz tudni kellett, hogy ki volt hadifogoly, kik voltak azok, akiket civilként hurcoltak el az országból, avagy a szovjet hadbíróságok politikai elítéltjeiként kerültek a Gulág táboraiba, netán halálra ítélték őket.

Toma András és a Szózat →

SI: Hogyan bukkantak a nyomukra?
MG: A Külügyminisztérium és a moszkvai főkonzul, Fábián Pál segítségével bejutottunk a Szovjetunió különleges levéltárába. Több mint hatmillió személy anyagát tárolták itt. A miniszterelnök úr [Antall József – a szerk.] és a külügyminiszter [Jeszenszky Géza] engem és Stark Tamás történészt bízta meg azzal, hogy Moszkvában járjunk utána az ügynek, próbáljuk megszerezni azoknak a nevét, akik a Szovjetunió területén meghaltak. Időközben megjelent egy orosz történész publikációja egy szovjet lapban, ahol írt az élőkről és a holtakról, de a számadatokat túl kevésnek tartottuk.

SI: Mit írt pontosan?
MG: Azt, hogy Magyarországra ötszáznegyvenötezer volt magyar fogoly tért vissza. Természetesen nekünk is voltak adataink. Ezek összevetéséből kiderült, hogy nagy a különbség a hazatértek és a hiányzók száma között.

"Csaknem háromszázezer ember hiányzott az országból."

SI: Hová tűnt ez a rengeteg ember?
MG: Az orosz történész annyit közölt, hogy a szovjet lágerekből ötszáznegyvenötezer embert hazaengedtek, de négyszázezernél kevesebb magyar gulágos érkezett haza. Ez hivatalos adat.

"A publikációban mindössze hatvanezer fogoly pusztulásáról ír a történész, de nem említi a hiányzó háromszázezret. Kiderült, hogy amikor összefogdosták a szovjet katonák a civileket az országban, akkor nem készült névsor."

SI: Útközben meghaltak, lelőtték őket?
MG: Legalább hat olyan gyűjtőtábor volt – például a temesvári vagy a focsani-i –, amelyben tífuszjárvány tombolt. Ezeken a helyeken tízezrek haltak meg és kerültek névtelenül a tömegsírokba, mivel nem vezettek róluk nyilvántartást. Csak mikor a „végső” állomáshelyre, a lágerbe megérkeztek az emberek, akkor állítottak ki nekik személyi adatlapokat. De a fogságba esés, az elhurcolás és a koncentrációs táborba kerülés időpontja között olykor hónapok teltek el.

SI: A temesvári táborról nem igen lehetett eddig hallani.
MG: Nem. Pedig adataink szerint csaknem harmincezer magyar ember halt meg itt, mind meszesgödörbe kerültek.

SI: Végül is hány magyar került lágerekbe?
MG: A mai kutatások szerint több mint 750 ezer, de lehet, hogy még több. Legalább háromszázezer magyar elpusztult betegségben, belehalt sebesülésébe, az éhezésbe vagy megfagyott.

"Ez nem „kis holokauszt” volt, hanem amazzal azonos mértékű! A huszadik századra két nagy diktatúra nyomta rá a bélyegét: az egyik a nemzetiszocialista, a másik a nemzetközi szocialista diktatúra. Módszereikben és cselekedeteikben lényegében azonosak voltak."

1939 augusztusában, amikor megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a titkos záradékban többek között arról is szó volt, hogy a német és a szovjet állambiztonsági szervek szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Két-két küldöttség látogatta meg egymást, és tanulmányozta azokat a módszereket, amelyeket alkalmaztak az „ellenséges” elemekkel szemben.

SI: Hányan tekinthetők politikai foglyoknak az elhurcoltak közül? Vagy a kivétel a ritka?
MG: A szovjet katonai hatóságok koncepciós ítéleteinek kilencven százalékát Magyarországon bűncselekmény hiányában hozták meg. Az összes per három-négy százalékában valójában köztörvényes bűncselekmények miatt ítélkeztek, mégis politikai okból hozták meg az ítéletet Ezek az emberek a szovjet katonai főügyészségtől nem kaptak felmentő határozatot. Pedig ezek az esetek sem a klasszikus bűncselekmények fajtájához tartoznak, mivel megtörtént, hogy zabrálás vagy nőkkel való erőszakoskodás közben érték tetten a szovjet katonákat, akiket a magyar lakosság önvédelemből vagy más indíték alapján megölt. Az önvédelem jogosságát itt természetesen nem vették figyelembe, mert bárki bármiért lépett fel a megszálló Vörös Hadsereg ellen, annak tettét politikai bűncselekménynek minősítették.

SI: Ötvenhat évvel a második világháború után lezártnak tekinthetjük az elhurcolt, a Szovjetunióban elhunyt magyarok ügyét?

MG: Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni.

Forrás sok képekkel: magyarokagulagon.hu

Megjelent: 120 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 202 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.6%Serbia 1.2%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.4%
Sweden 2.6%Netherlands 0.3%
Germany 2.3%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.1%
Slovakia 2%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 96
This Week: 3607
Last Week: 4369
This Month: 9327
Last Month: 18503
Total: 1974566

Belépés