Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Aug19

2012. Február 02., Csütörtök 00:54

Szaszanida ezüst a szkíták kincse?

Írta:  Kuliffay Hanna
Értékelés:
(10 szavazat)
Hiába a pártus-szkíták magas szintű szervezettsége és ipara, a korszak fellelt régészeti emlékei bizony gyakran más népek múltját "gazdagítják". Hála Kuliffay Hanna jó szemének és történelmi ismereteinek, egy washingtoni kiállítás kapcsán újból módunk van elgondolkodni, hogy a szkíta kor emlékei miért szasszanida emlékekként kerülnek bemutatásra.

Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán - I. rész

oroszlanÉrdekes lenne tudni, vajon milyen mértékben ismert Magyarországon, akár értelmiségi körökben is, Arszakész és Artavaszdész neve? Vagy ha magas szinten organizált, nagyhírű birodalmakat kellene felsorolni, vajon hányadikként ugrana be a pártusoké, ha egyáltalán? És ha be is ugrana, hányan tudnánk akár kronológiailag, akár geográfiailag pontosan beilleszteni a világrendbe a nagy Pártus Birodalmat? Ex oriente, lux – mondták a régiek. Emlékezteti még valaki is a gyerekeket Európa közepén az ókori keletről jövő fényre?

Azt, hogy Arszakész (Arsaces) a nagyhírű Arszakida dinasztia alapítója, míg Artavaszdész (Artavasdes) fél millenniummal később az utolsó pártus uralkodó volt, amerikai és nyugat-európai szemszögből nézve lehet az orientalizmus érdektelen részadatának tekinteni, az egyetemes világtörténelem szempontjából viszont nem érdektelenebb, mint mondjuk a görög városállamok agyonelemzett egymás elleni acsarkodása – a magyarság számára pedig sokkal fontosabb.

Kép: A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül ez az időszámítás előtti utolsó vagy közvetlen utána következő évszázadból való, bámész tekintetű oroszlán figurás a legszebb, annak ellenére, hogy megkopott, több helyen is sérült és restaurált. Az i.e. I. századból egy hasonlóképpen szőlőlevelekkel díszített elefántcsont rhütont találtak Nisa ásatása során (mai Türkmenisztán területén), és egy képünkhöz hasonló oroszlános rhütont találtak a régészek az Oxus templom feltárása során.

A pártus-szkíták magas fokú szervezettségre és társadalmi kooperációra, sikeres diplomáciára, zseniális harcmodorra, önellátó fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra épülő, közel öt évszázadot átívelő birodalma szándékos kitartással és méltatlanul mellőzött, mint ahogy gazdag múltjáról tanúskodó, hajdani fénykorát idéző művészeti öröksége is. Lehet persze tiltakozni a „tendenciózus" szó miatt, mint ahogy általánosságban lehet tagadni magát az akadémiai szubjektivitást vagy a történelmi és művészettörténeti eurocentrizmust is. Ugyanígy lehet fenyegető hangnemben az egy idő óta pejoratív értelemben használt revizionizmussal vádolni azokat a történészeket, archeológusokat és publicistákat, akik szerint újra kellene értékelni Ázsia és Afrika kulturális hagyatékát, a világ-civilizációt formáló hatását és szerepét. Tagadás és fenyegetés azonban nem változtatnak a tényen, hogy számos régi kultúra aláértékelt vagy jogtalanul kisajátított, számos nép, etnikum, hajdani neves királyság, sőt birodalom pedig hiányzik a történelem könyvek lapjairól.

Ennek a negligálásnak következtében az archeológiai ásatásokat finanszírozó intézmények és társaságok, a múzeumok, profi műgyűjtők és a média érdeklődési köréből is kimaradnak. Jobbik esetben csak különcnek tartották még a múlt század kezdetén is azokat, akik a búsás profitot ígérő francia impresszionisták, Chelsea porcelánok vagy carrarai márvány madonnák helyett tibeti bronz harangokat, ékírásos agyagtáblácskákat vagy éppen szaszanida ezüstöt gyűjtöttek.

Nem véletlen tehát, hogy a világhírű Smithonian Múzeumok láncolatának egyedülálló ázsiai gyűjteménye csak két rendkívüli (megszállottnak is mondható) magánember által adományozott gyűjteményen alapszik, és az ebből való válogatásnak Washingtonban otthont adó, 1987-ben avatott Arthur M. Sackler Galéria is egyikük bőkezű anyagi támogatásával jött létre.

Charles Lang Freer, a XIX. század közepén született detroiti gazdag üzletember és autodidakta műértő túllépve a korabeli, főleg európai értékekre koncentráló divaton, amelynek korábban maga is hódolt, 1887-ben adta ázsiai és távol-keleti műtárgyak gyűjtésére a fejét. Halálakor, 1919-ben csak 4 éves volt az az Arthur M. Sackler, aki azonos szenvedélynek hódolva 1982-ben majdnem ezer ázsiai darabból álló gyűjteményt adományozott a Smithonian Múzeumok láncolatának.

A kettőjüknek köszönhető, hogy a kevéssé ismert iráni, afganisztáni (baktriai) és pártus fém- és ötvösművészet csodálatos reprezentánsai ma láthatók a Sackler galériában, amelynek megtekintésére a világ minden tájáról utaznak kutatók és mű értők Washingtonba, mivel a hagyatéki szerződés értelmében a műtárgyak nem kölcsönözhetők ki más múzeumoknak, és csak külön engedéllyel publikálhatók.

Kép: Arthur M. Sackler Gallery of Art, Washington D. C. sackler_galeria

A fenti területek előkelőségének művészi színvonalú használati edényei, dísz- és kegytárgyai az egyszerűség kedvéért összefoglalva Szaszanida ezüstökként váltak ismertté, és a szakma három történelmileg meghatározott időszakból származtatja őket: az Akhamenid, (i.e. 550 - i.e. 331) a Pártus, (i.e. 312 – i.sz. 224) valamint a Szaszanida periódusból (i.sz. 224 - 651).

A volt Perzsa Birodalom Nagy Sándor hódításait követően került a görög Szeleukuszok (Seleucusok) uralma alá, majd az i.e. III. század közepén a pártus királyság alapítója, I. Arszakész kezére, aki visszahódította, és birodalommá ötvözte az eredetileg Akhmenid birodalomként felölelt hatalmas területeket. Utódai azonban állandó feszültségben és összeütközésben voltak a nagy Római Birodalommal. „Carrhae csatája és Crassus (római hadvezér, K. H) végzete után két és fél évszázadon keresztül az Arsacid nevezetű pártus dinasztia uralkodott keleten és a Rómaiak nyugaton, közrevéve az Örmények országát és Szíriát. A kelet és nyugat közötti határvonal a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően állandóan változott."(*1)

Az i.e. II. században kialakult Kelet- és Nyugat-Ázsiát, illetve Kínát és a Földközi-tengert összekötő Selyem út egy jelentős része generációkon keresztül pártus kontrol alá tartozott, ami messze kiható gazdasági fellendülést eredményezett. A kereskedelmi vámokból, tarifákból és a vazallusok adóiból jelentős hasznot húzó, katonailag is megerősödött Pártus Birodalom hódításai következtében hosszú távon Irán, Mezopotámia és Afganisztán döntő részének egyesített ura lett az Eufrátesztől egészen az Oxus (Amú Darja) bal partján húzódó sztyeppékig.

Az i.e. 90-es évek táján a kiváló koncepciójú államférfi, II. Mitridátesz (Mithridates) közvetve az örmény (urartui) királyságot is bekebelezte, egyenrangú félként szerződést kötött a kínai császárral, és tovább bővítette befolyását Kis-Ázsiában, még az Eufrátesztől nyugatra is. Volt idő, mikor a pártusok birodalma 18 vazallusa felett gyakorolt hatalmat. Kulturális értékei és hatása viszont szakszerű feltárási munkálatok híján, valamint szakmai idegenkedéssel és akadémiai előítéletekkel küszködve még szinte ismeretlen a világban.

A BETELJESÜLT ÉLET VIRÁGA

A művészet történet által összevontan szeleukida-pártus időszaknak nevezett évszázadokból származó kiállítási darabok közül művészileg a legjelentősebb az a hivatalosan pártus időkre datált csodálatos szív alakú, színarany, apró horgas kapcsokkal ruhára, övre, fejfedőre varrható díszítő elem, amelyen két fiatal vadkan les ki óvatosan az erdő sűrűjéből. A pillanat rögzítése és realitása, a komplex design, a nemes anyag értő kezelése egyszerűen lenyűgöző. Az életszerűség rendkívüli hatását a szkíta művész három dimenzió kialakításával és az átfedéses technika mesteri alkalmazásával érte el. (Kép A1)

vaddisznofej

Képek: A1 és A2

A magas fokú művészi és mesterségbeli tudást igénylő három dimenziós ábrázolásmód az egyik jellemzője a legnemesebb szkíta-pártus dísztárgyaknak, mint ahogy nem jellemzi a perzsákat. Ennek ellenére a kiállítás másik három dimenziós ritkaságát, egy előkelő férfi mellképét ábrázoló ezüst medalion-tányért (Kép A2) a tárló adatkártyája és az elérhető szakirodalom a szaszanida tárgyak közé sorolja. Ann C. Gunter és Paul Jett, a Smithonian Intézet szakértői azonban katalógusukban megemlítik, (Ancient Iranian Metalwork), hogy az ezüst dísztányért elsőként elemző szakértő, Richard Frye a pártus periódusnak tulajdonította, és ezt csak egy későbbi kutató változtatta át „korai szaszanidára".

Az itt látható kép sajnálatos módon nem képes visszaadni a medalion portré megkapóan drámai plasztikusságát, az öntött-ezüst fej utólagos, aprólékos cizellálása, valamint a fekete bitumen és aranyozott ezüst kontrasztja keltette intenzív esztétikai hatást, és így aligha érzékelhető, miért is számít vesztesnek az a kultúra, amelytől megtagadják. Gunter és Jett saját bevallása szerint konkrét lelőhely ismerete, tehát rétegvizsgálat lehetősége nélkül „a bizonyosság gyenge lábakon áll bármilyen emléktárgy bármilyen közegbe való besorolásánál" – különösen, mikor szinte egymásba folyó időszakokról van szó, mint a késői pártus, poszt-pártus és korai szaszanida korok esetében. Ennek tulajdonítható – bár így is megdöbbentő –, hogy Frye eredeti megítélését a medalion tányér pártus kultúrából való származásáról mára sikerült teljesen kiiktatni a szakirodalomból. Így lett és lesz a jövőben is nem egyszer perzsa kincs a szkíta kincsből, szaszanida kulturális érdem a pártuséból.

A kiállítás másik szaszanidának ítélt darabja – ahol a látogatót kételyek gyötrik a vitrin ismertető kártyájának felirata láttán – egy VI.-VII. századinak saccolt, megkopott ezüst tányér (Kép B.1), amelynek részletes ismertetésében Gunter és Jett meglehetősen felszínesnek bizonyultak. A szerzők leírásukban egy „kehelyszerű konténerből vagy alapból" kinövő, ágaskodó hegyi kecskék által közrevett, szőlőindával befuttatott tányérról értekeznek. A csupán „indás fának" nyilvánított életfa azonban nem konténerből, hanem egy Szíriában, Mezopotámiában és Iránban honos dús porzójú pipacs-tulipánból (Papover glaucum) hajt ki(*2), amely leginkább asszociálható volt Hathor, a legrégibb Teremtő istennő Nílus völgyi szimbólumával, a lótuszvirággal: mindkettő az élet adás és az élet folyamatossága, a megtermékenyülés és szaporodás jelképei voltak már a legősibb, történelem előtti időkben.

Az életfa tetején, sokat mondó üzenetként (amelyet ugyan Gutter és Jett antennái nem vettek) egy elnyílt pipacs-tulipán – a hervadással járó beteljesült élet virága, közepén pedig a funkciójukat vesztett porzók előterében az Istennő bíztatásaként, mintegy a megújulás és örök élet ígéreteként a jellegzetes hármas levél szimbólum látható.(*2) A tányér ezáltal az Istennő hármasságának – lány-anya-öregasszony – kinyilatkoztatása és egyben a születés-termékenység-halál utáni megújulás ciklikusságának reprezentás darabja.

istennok_es_eletfa

Képek ebben a sorrendben: B.2, B.1 (kiállítási darab) és B.3

B.2: A Hathor istennő jellegzetes (omega-szerű) hajviseletét és napkorongos fejdíszét viselő ugariti Anat istenasszony szoptatja a királyt, akárcsak a szikomor fában megtestesülő Nut istennő szoptatta Ozíriszt. B.1: Ezüst tányér - az élet folytonosságát biztosító Istennőt szimbolizáló életfa. B.3: A Nílus völgyéből elszármazó "sokemlőjű" (*6) efezoszi Artemisz istennő (Anatólia) a földi megélhetést biztosító, vadállománya révén is tápláló erejét jeleníti meg.

Gutter és Jett elismerésére szolgáljon, hogy megjegyzik a fontos tényt: a tányér (B.1) a maga nemében „egyedülálló", és még hasonló jellegűt is csak kettőt jegyeznek a szakmában. (Abból az egyik a szkíta kincsek világközpontjában, az Ermitázsban található.) Nem véletlen, hogy ez a tányér kivételes ritkaság. Az i.e. 2400 körüli időszakban a sztyeppékről áradó indó-európai népek gén variációjuk és bátor elszántságuk mellett új vallásokat is vittek magukkal: a fiatal hódító istenek, illetve a mindenható atya imádatát. A geográfiai terjeszkedés során az ősi és a bevándorló teológiák összeolvadtak, majd évezredek során fokozatosan, törzsekként és fejedelemségekként, körzetenként, városállamokként és birodalmakként megküzdve a férfi istenek kiszorították az istennőket – írja Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt (When God was a Woman) című rendkívüli jelentőségű könyvében.

A hatalmi harc kíméletlen volt. A legfőbb Istennőt lefokozták, háttérbe szorították, megcsúfolták, de közel három évezred kellett, míg a férfi istenű vallások – mithraizmus, zoroasztrizmus, judaizmus, kereszténység – végleg ki tudták törölni a lelkekből. Templomait, szentélyeit lerombolták, papságát és híveit kiirtották, kegytárgyait összetörték vagy beolvasztották. Ami a „pogányság", tehát az ősvallások kegytárgyaiból túlélt, mint a Sackler galéria tányérja is, az leginkább a véletlennek tulajdonítható, vagy az idegen szimbolizmus iránti ignoranciával magyarázható. Az életfa legkorábbi ábrázolása (mint az Oziriszt tápláló is) az egyiptomi fügefa, a Ficus sicomorus, de később egyéb fák is sorra kerültek, mint a datolyapálma vagy a klasszikus görögöknél Héra istennő arany almafája. A szír istennő, Atargatis legfontosabb szimbólumai a fa és a földalatti mélységek (a pokol) titkainak ismerője, a kígyó voltak. Az egyiptomi Hathor istennőt, vagyis Kobra istenasszonyt, a Teremtő Bölcsesség istennőjét Sicomorus istennőnek is hívták.(*3)

A fekete Hathor istennőt, az asszonyok protektorát mint teremtő-oltalmazó Föld-anyát a Nílus völgyétől eltávolodva többek között "Byblos Nagyasszonyának" nevezték; Kánaánban Tyre és Sidon környékén Ashtoreth (Asherah, Attoret), Szíriában Atargatis, Ugaritban Anath (kép B.2), Júdeában(*4) pedig Astart néven imádták. Arábiában Attar-anya, Iránban és az örményeknél, szkítáknál Anahita, míg a görögöknél Artemis néven hódoltak neki. (kép B.3 és *6) Egy ciprusi felirat Anathot Athénával azonosítja, míg az időszámítás előtti V. század zsidósága Anath néven (bibliai írásokban Asheraként) Jahve alkotótársának és asszonyának tekintette. (David P. Silverman ezt a jelenséget – Ízisz és Hathor széleskörű hódolatát – az "egyiptomi imperializmussal" és az "istenek transzportálhatóságával" indokolta.)

A Gosztonyi-féle szumír (sumér) etimológiai szótár elemzése szerint az Asan vagyis Istennő szó, a fentiek változata, a Ba-Dug-Asan, Bo-Dog-Asszony (Boldog-Istenasszony) kompozícióban maradt fenn. Az eredetileg az isteneket és a csillagos eget is teremtő Istennőt, a Föld-anyát – aki bölcsessége révén magát a túlélést (az emberi, növényi és állati termékenységet) biztosította – csak sokkal később, pusztán politikai, vagyis hatalmi meggondolásból asszociálták a kígyóval vagy sárkánnyal szimbolizált, bűnösnek nyilvánított tudati felismeréssel, illetve csábító gonoszsággal.

A szumír (sumér) pantheon istennő menifesztációinak – Nammu, aki „megszülte az eget és a földet", ugyanakkor „anyja az isteneknek", és Nin-khursag anyaistennő, aki az embert teremtette – legelterjedtebb szimbolikus megjelenítési formája volt a (mindig szimmetrikus elrendezésben, profil nézetben felé forduló és ágaskodó) kőszáli kecskék, gazellák, zergék, szarvasok vagy madarak által kétfelől közrefogott életfa, amelynek túlélő ábrázolásait ma múzeumok, magángyűjtemények, néhány művészeti album és szakkönyv őrzi pótolhatatlan kincsként az utókor számára.

A Sackler galéria ritkaságszámba menő ezüst tányérja azért is kivételes darab, mert a Teremtő Istennőnek egy szintén ősi szimbóluma, a bölcsességet (és egyben az éltető talajvizeket) megjelenítő kígyó is szerepel rajta. (Akárcsak némely egyiptomi és elámi ábrázolásokon a szikomor fára illetve datolyapálmára tekeredve.) Az életfa gilos mintával hajt ki a tulipánból majd szökik szárba, és indás ágai az elnyílt tulipán két oldalán, az Istennő ázsiai kedvencei, a pávatyúkok mellett stilizált kígyófejben végződnek.

Bár Gutter és Jett a kiállítás rendezőivel egyetértésben szaszanidának tartják az életfás tányért, a szimbólumok és egyéb jellegzetességei révén sokkal inkább lenne illeszthető a szumír hagyományú pártus kultúrkörbe. Az szólhat még nyomatékos érvként a szkíta-pártus eredet mellett, hogy egy – művészi kidolgozásában magasabb szintű – szkíta Istennő ábrázolása során (jobboldali képünk) az asszonyalak alteste egy elegánsan hurkolt gilos motívumban és annak befejezéseképen kígyófejekben végződik: mindkét esetben a kígyó az eredeti bölcsesség és a megújulás jelképeként szerves része a legfőbb Istennőnek.

HA KÜLÖNLEGES, HA EGYEDI, AKKOR SZASZANIDA?

nyaklancA Sackler galéria ázsiai kiállításának szinte jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella rhüton (ivókürt), amely képről csak oldalnézetből ismert, legérdekesebb díszítő eleme viszont hátul nézetből látható: a körbefutó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy stilizált tulipánban végződő, oldalágait visszametszett életfa látható. (Kép C.1) Magát a stilizált tulipánt három azonos méretű nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középső aranyozott. Az arany nyárfalevél a halál feletti győzelem szimbólumaként szerepelt a 4500 éves mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fűzve vagy koszorúszerű hajdíszként ékesítette és óvta a másvilági útjára induló Shu-bad királynőt. (Képünk balra)

A múzeumi ismertető szerint „a gazella rhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaság számba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között". Ismét egy poszt-pártus korabelinek ítélt (III.-IV. század), bevallottan rendkívüli darab, amely sehogy sem illik az ismert, jellegében egymáshoz hasonló iráni ezüst tárgyak körébe. És ha „különleges iráni formája" is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához?

Egy leginkább a realitás talaján álló művészettörténeti értékelés szerint a rhüton „nem-iráni művészeti forrás által befolyásolt, és ez a művészeti forrás valószínűleg Baktria." Ázsia komplex történelmének valamelyest értő ismerőjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellő súllyal bírjon – három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti a szakembereket a besorolás újraértékelésének szükségességére.

ezust_oz_csanak

Kép: C.1 - a híres ezüst gazella rhüton oldal nézetből

Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz (C.1) hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak, és még érdekesebb, hogy „egy nagyon hasonló késő-pártus kerámia rhütonra akadtak Babilonban". Ebből is arra következtethetünk, hogy az u. n. késő-pártus időszakot nyilván egy poszt-pártus periódus követett, amely hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülről a Selyem út forgalmának köszönhetően görög, indiai, bizánci hatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált, és ezt nevezi a történelmi időrendhez ragaszkodva a szakirodalom következetesen kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is) viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerűen iránit értenek.

Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) sehol nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, egy 7 csúcsú világhegyen két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazella rhüton dekorációjához hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, és a vitrin előtt gyönyörködő nem kis meglepetésére a két szélső ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a körbefutó indás dekoráció levelei között az Istennő korai időkből származó termékenység jelképei, tömör szőlőfürtök láthatók. (Az ezüst tányéron, B1-es kép, is látható egy pár fürt a virágok és levelek között.)

A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén „szokatlan" a szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? – kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus időkből származik? Esetleg mert más kultúrából származóként a többit meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták? (Bár az ilyen jellegű tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan senki sem kutatott hasonló után, a pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnők sírjaiban és az Istennő lerombolt vagy leégetett szentélyeinek betemetett kincseskamráiban.)

Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, hogy az iráni uralkodók udvari ezüstművesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz – szkíta, bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz –, de mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekről vették át és kombinálták (sokszor művészien) környezetük dekorációs elemeit, jelképeit és motívumait. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida korabeli tárgy értékelésére kerül sor, erről mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztető jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sőt egyes tárgyak idegen műhelyekből való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent, ami fénylik egy kalap alá, a bűvös szaszanida kalap alá vesznek.

Nem vitatott, hogy az i.e. III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában – amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot és Afganisztánt – , jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti időszakban elsősorban udvari használatra, majd később az uralkodó osztály számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, tányérok népszerűségük révén igényes vevőkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is. Azonban kelendősége és elterjedt volta ellenére sem helyénvaló minden múzeumnak felajánlott, vagy iráni régiségkereskedők közvetítésével vásárolt ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani.

Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor a perzsa Achaemenid-kor "innovációjának" tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétől megtörve, szögben folytatódik, mivel az i.e. VI. század közepén alapuló Achaemenid birodalom idején ilyen formájú rhütonok máshol is léteztek.

zerge_labu_tal

Képek: D.1 és D.2

Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból (i.e. 1800) a szumír (sumér) civilizáció által jelentősen befolyásolt Susa városából származó bronzszögekkel rögzített mészkő tál (D.1), amely három zergét ábrázoló megtört rhüton-szerű lábon áll. Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 1600 grammos, 20 cm. magas ezüst lófejű rhütont őriznek (Kép D.2), amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, művészien formába zárt szkíta állat stílusnak. Ez a nemesen egyszerű, fegyelmezett vonalvezetésű példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált. Hasonló formatervezésű rhütonok láthatók az i.e. VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelőzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az időben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: „Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt"(*5), ennek megfelelően a két oldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhető.

Az ázsiai sztyeppék uralkodóinak és arisztokráciájának gazdagságát, fejlett művészi érzékét és luxus igényét bizonyítják többek között a washingtoni kiállítás tárlói. A népvándorlások során hatalmas „barbár" területeken magas színvonalú, örök értékű finom-kézműipar virágzott, amelynek feltárása és szélesebb körű megismertetése az egyetemes kultúrát is gazdagíthatja.

*1 „Alexander térhódítása Közép-Ázsiában új nevet hoz a történelembe: a Pártusokét, egy nyilas hegyi fajt, amelynek végzete, hogy kb. egy évszázaddal később fontos szerepet játsszon a történelemben és a Baktriaiakat, akik a tevék homokos vidékéről (Kizil Kum sivatag az Oxus jobb partján, K. H.) származtak. Úgy tűnt, (Alexander) mindenhol árja nyelven beszélő népekbe ütközött." (H. G Wells: The outline of History, New York, 1920)

*2 A virágból való virágzás az élet folytonosságát érzékelteti és jelképezi. Hasonló vertikális jellegű ábrázoló módszerre hívja fel a figyelmet Jankovics Marcell A fa mitológiája című könyvében: "A népművészetre jellemző, hogy eltérő tér- és időbeli állapotokat összevontan fejez ki. Így 'virágfái' nemcsak Napból sarjadhatnak, de Napot is 'virágoznak'."

*3 A szikomornak nevezett egyiptomi fügefát az ókori Egyiptomban a Föld-anyaként tisztelt Hathor és az égboltot megtestesítő Nut istennő alaki megjelenésének tekintették, szentnek tartott gyümölcsét pedig a halál után bekövetkező túlvilági élet biztosítékának tartották.

*4 A Biblia szerint Bölcs Salamon, aki körülbelül i.e. 960-922 között élt, a helyi istenek mellett a Szidoniai Ashtoreth híve volt.

*5 Vladimir Loukonine-Anatoli Ivanov: Lost treasures of Persia, 1996

*6 Az i. e. V. században készült (római) szobor másolat modern elemzői szerint az "emlők" valójában az Istennőnek évente áldozott szent bikák preparált heréi egy vastag, míves lánchoz rögzítve. Ezt alátámasztani látszik, hogy míg az istennő sötétbőrű, még a ruhájából kilátszó lábfeje is, a bimbó nélküli(!) emlőszerűségek viszont elütően világos színűek. A Kis-Ázsiában leginkább népszerű ősi afrikai istennők, Ízisz és Hathor, tehén istennők voltak, akiknek a megújulási és termékenységi ceremóniák során áldozták fel a bika istent.

(1. oldal / 2)
Megjelent: 7198 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 478 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 577
This Week: 4574
Last Week: 4611
This Month: 11972
Last Month: 21254
Total: 1582437

Belépés