Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Aug19

2009. Július 16., Csütörtök 09:36

Térben és időben, avagy merengés a magyar nemzetstratégia hiányáról

Írta:  Bognár József
Értékelés:
(1 szavazat)
Atilla birodalma nomád állam volt, aminek alapja a legyőzött nép hódolása után a szövetség a győztes és a vesztesek között. Róma- élén a pápával- behódolt, hatalmas sarcot fizetett, Atilla alattvalójává vált. Nem volt értelme tehát a hun észjárás szerint bevonulni a városba, hiszen a célt elérte. Ilyen prózai a be nem vonulás „nagy titka”.Egy ekkora birodalomnak, mint a hun sok más irányban is képviselnie kellett érdekeit, nem volt se kedve, se ideje befejezett ügyeken „élvezkedni”.

Térben és időben, avagy merengés a magyar nemzetstratégia hiányáról

     Mivel jó ideje kudarcorientált nép vagyunk, ezért magunk mulasztásainak, bűneinek feloldozására közhelyes igazságokat fogalmazunk meg. Egyik ilyen, hogy a „magyarok mindig jó katonák, de rossz politikusok voltak”. Megfeledkezve arról, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel és, hogy egy politikailag rosszul előkészített háború többnyire rosszul is végződik. Katonáink pedig elsősorban azért voltak jó katonák, mert a rossz politika által magukra hagyatva gyakran kénytelenek voltak hőssé, mártírrá válni. Egy nemzet létstratégiája mindig térben és időben zajlik. És nem csak az idő változik, de a térben levő erőviszonyok is. Ezek állandó figyelése, a változással való élni tudás elengedhetetlen. Ha pedig végigtekintünk történelmünkön, akkor láthatjuk, hogy legnagyobb sikereinket hős katonáink komolyan előkészített és rendszeresen folytatott politikai háttérrel tudták csak megvalósítani.

Ha történelmünkben visszamegyünk az időben, akkor leginkább Atilláig érdemes visszatekinteni. Még laikus történészek is értetlenkednek, szinte csodaként, isteni sugallatként kezelik, hogy Atilla nem foglalta el Rómát. Talán volt valóban valami sugallat, de az a nem bevonulás a hun gondolkodás természetéből eredt.

A történészek számára ennek megértését saját ideológiai korlátaik nehezítik. Az ő szemükben egy birodalom úgy gondolkodik, mint az egykori Róma, mely először totálisan alávetette a meghódítottat, majd felügyelete alatt élni hagyta saját szokásai szerint. A keresztény-feudális-kapitalista-kommunista birodalomszervezés szintén csak a teljes behódolást fogadja el, azzal súlyosbítva, hogy teljes szellemi, erkölcsi azonosulást is elvár alattvalóitól.

Atilla birodalma nomád állam volt, aminek alapja a legyőzött nép hódolása után a szövetség a győztes és a vesztesek között. Róma- élén a pápával- behódolt, hatalmas sarcot fizetett, Atilla alattvalójává vált. Nem volt értelme tehát a hun észjárás szerint bevonulni a városba, hiszen a célt elérte. Ilyen prózai a be nem vonulás „nagy titka”.Egy ekkora birodalomnak, mint a hun sok más irányban is képviselnie kellett érdekeit, nem volt se kedve, se ideje befejezett ügyeken „élvezkedni”.

Rómát Atilla különben is jól ismerte, nosztalgiát pedig nyilván nem érzett iránta. Talán ha Atilla még él néhány évig, akkor egyértelmű lenne mindenki számára e döntés. Jellemző a felfogásbeli különbségekre, hogy még ezer évvel később (1527) is a katolikus V. Károly császár csak úgy érezte az Angyalvárba beszorított pápa felett győztesnek magát, hogy a pápát megalázta, a várost pedig kifosztotta. De a XX. és a XXI. századi győztesek győzelmi mámorukban elkövetett brutalitásaira is utalhatunk. Atilla csak hódoltatni akart, korunk győztesei pedig megsemmisíteni.

„Kalandozó” őseink hadjáratai diplomáciailag mindig előkészített akciók voltak. Elsődleges céljuk megakadályozni ellenséges erőközpontok kialakulásának megakadályozása és másodlagosan természetesen a zsákmányszerzés volt. Még vesztes csatáink (pl. a második augsburgi csata 955) után is olyan hatalmi helyzetben maradtunk nemcsak katonailag, de politikailag is, hogy nem volt szükség hős katonáink mártíriumságig fajuló ellenállására egy esetleg ellenünk folyó bosszúhadjáratban. Taksony fejedelem haláláig (970) ellenség által érintetlen volt az Inn mentén húzódó nyugati gyepű. A Kárpát-medencét pedig csak 1018-ban éri az első nyugati támadás.

Az Árpád-házi királyok politikája dinasztikus politika volt. E politika gyakorlatilag behálózta az akkori Európát. Királyi gyermekeket adtak össze és választottak el az éppen aktuális politikai érdekek szerint. E házasságok politikai szövetségeket, viszályokat éppen úgy jelentettek, mint újabb tartományok hódolását, területi gyarapodást. Szuverén uralkodók voltak, és az ő érdekeik érvényesülése által erősödött a magyarság, érvényesült a magyar érdek is.

Az Anjou-k trónra kerülése (1308) pápai segítséggel egy pillanatra azt sugallta, hogy az ország gyámság alá került, de végül is csak egy idegen eredetű dinasztia más irányú (lásd:Itália) elkötelezettségéről is szó lett. És egy az Adria mindkét oldalát birtokló hatalmi koncentráció mellett komoly érvek is felhozhatók voltak. Nagy Lajos király balkáni hadjáratai pedig nem azért voltak jórészt kártékonyak, mert „akadályozták a török elleni összefogást”, ami akkor még nem is volt igazán érzékelhető, hanem mert az un. bogumilok kiirtására törekvő harcok semmilyen magyar érdeket nem képviseltek.Lajos király más érdekek ingyen zsoldosaként cselekedett.

Luxemburgi Zsigmondra sokáig tekintett úgy történetírásunk, mint egy kapkodó, tékozló királyra. Megfeledkezve arról, hogy Zsigmond még császár korában is Budáról irányította országait, és az akkori magyar diplomaták Európát irányító tényezők voltak. Elég csak a konstanzi zsinat létrejöttében, lefolyásában játszott szerepükre gondolni. Zsigmond is gyakran szerencsétlen katonai vállalkozásait tehetséges diplomáciával, pragmatista politikával ellensúlyozta.

A szükséges és a lehetséges, a katonai és a politikai lehetőségek, érdekek zseniális összehangolása Hunyadi Mátyás egész uralkodása. Mátyás méltán népmesei alak, noha a róla szóló mondák közül talán egy se igaz. Ő volt az az államférfi, aki a leglehetetlenebb helyzetből is képes volt diadallal kijönni. Nála a hadakozás éppen olyan művészet volt, mint a diplomácia. Számtalan diadala közül legjellemzőbb talán a boroszlói (1474) volt. Az akkor ellene szövetkező cseh és lengyel király, hátukban Frigyes császárral Sziléziában két oldalról közrefogták Mátyást, aki természetesen személyesen vezette hadait. Az erőviszonyok meglehetősen aránytalanok voltak. Mátyásnak nyolcezer katonája volt, míg az ellene támadó cseh és lengyel had együtt hetvenezer főből állt. A kis létszámú magyar had egy része Boroszlóba és néhány más sziléziai várba szorult, a „kinnrekedtek” Kinizsi Pállal, Magyar Balázzsal az élen viszont elvágták az ellenség utánpótlási vonalait, a lengyel királyi székhely, Krakkó külvárosát is felgyújtották. A támadó seregen egyre inkább úrrá lett az éhség, miközben a beszorított magyarok váraikban vígan lakomáztak. Végül a lengyel és a cseh király kért békét Mátyástól, aki igen nagyvonalú egyezményt kötött a két Jagellóval.

Mohács után a magyar politika kényszerpályára került. Lehetőségei beszűkültek, alkalmazkodni volt kénytelen az általa szinte befolyásolhatatlan európai folyamatokhoz. Bár még így is voltak olyanok (Báthory István, Bocskay István, Bethlen Gábor), akik messze többre voltak képesek, mint az az un. realitásokból akkor következett volna. Ennek ellenére ez az az időszak, mikor a magyar katona „kezd hőssé válni”, pontosabban áldozattá, politikusaink pedig ügyes túlélőkké, ritkábban balek áldozattá (pl: Wesselényi-féle összeesküvés). A katona nehéz helyzetben azért válik elsősorban hőssé, mert ő az életéért küzd, a politikus nem vagy csak ritkán.

Ez az az idő, mikor politikusaink már leginkább csak az idegen segítségben bíznak. Alig mernek már önerőre támaszkodni és szívesen hivatkoznak objektív nehézségekre. Jó példa erre II. Rákóczy Ferenc esete a szabadságharccal rokonszenvező holland követtel. A fejedelem ismételten segélyért kuncsorgott a követnél, aki körbenézve a fényes teremben, látva a pompázó főurakat és hölgyeket, csendesen csak ennyit mondott. „Mikor mi a spanyolok ellen harcoltunk a szabadságunkért, akkor gombjaink ólomból voltak. Szedjék le nagyságodék gyémánt és rubin gombjaikat és akkor lesz pénz fegyverre, élelemre, zsoldra.” Mint tudjuk, Bercsényi, Károlyi és a többiek ezt nem tették meg. Az akkori helyzet különben nagyon hasonlít napjaink magyar helyzetére. A vezetők szolidarításának hiányára a vezetettekkel. Vagyis háromszáz éve nem változott semmi. A mai Magyarországon is a képviselők - pártállástól függetlenül - első dolga mindig a saját fizetésük megállapítása, állandó emelése függetlenül az ország helyzetétől. Jellemző, hogy az elmúlt tizenhét évben egy képviselőnek nem jutott eszébe, hogy a politikusok fizetését az ország helyzetéhez kellene szabni. És az ő jövedelmük is csak akkor és annyiban emelkedjen, ahogy a nemzet helyzete javul.

A Habsburg korszakban nem volt nemzeti politika, nemzeti stratégia. Pontosabban ez akkor megyei közgyűléseke és az írókra hárult a vidéki udvarházak mélyén. Kétszer volt a magyarságnak abszolút esélye, hogy simán, vérontás nélkül megszabaduljon a Habsburgoktól. Először III.Károly halálakor(1740), másodszor a napóleoni proklamáció idején(1809), de egyik esetben se volt az akkori kedvező helyzetekkel élni tudó és akaró elitünk. A dualizmus kora a magyarság politikai, gazdasági, kulturális megerősödése volt. Távlatilag a Monarchia vezetését is magunkhoz ragadhattuk volna, ha nincs az első világháború. A Horthy-féle ellenforradalom győzelme tette lehetővé először hosszú idő után, hogy önálló nemzetstratégia jöjjön létre. 1920 után a Kisantant által közrefogott Csonka-Magyarország szükségszerűen óvatos, de szilárdan nemzeti politikát csinált. Elsődleges célja Trianon revíziója volt. Ennek rendelt mindent alá. Politikája messze nemzetibb és nemzeti szempontból helyesebb volt, mint 1945 óta bármelyik magyar kormányé.

Az ún. rendszerváltás nagy lehetőséget teremtett a nemzet számára. Meg lehetett, meg kellett volna fogalmazni egy egyszerre örök nemzeti stratégiát, mely a nemzetközi helyzet állandó változásait figyelembe véve annak megfelelően alakulna, alkalmazkodna. De a demokrácia politikusainak képessége kivétel nélkül csak addig terjedt, hogy a szovjet övezetből átterelje a magyarságot az amerikai övezetbe. És már az első lépés is dilettánsra, de inkább hazaárulósra sikeredett. Régi vita a két kommunista politikus (Horn Gyula, Németh Miklós) között, hogy ki nyittatta meg a nyugati határt a keletnémet menekültek előtt. Vagyis hiúsági kérdést csinálnak belőle.

A lényegről pedig végképp nincs szó. Arról, hogy mit profitált a nemzet a kerítés átvágásból, amivel a németeknek elősegítettük legfőbb céljukat, az országegyesítést. Mint tudjuk Horn és Németh személyében sokat nyert. A nemzet pedig vállveregetést kapott mondjuk súlyos márkamilliárdok helyett. De mit kapott Antall is cserébe azért, mert 1991-ben magyar javaslatra törölte az ENSZ azt a korábbi határozatát, hogy a cionizmus rasszizmus?

Magyarországot azért erőltették a NATO-ba, mert az állítólag nemzetbiztonságból elsőrendű létkérdés. De mikor legfőbb ellelségeink (románok, szerbek, szlovákok) közül kettő is tagja a NATO-nak, akkor kiktől is véd meg minket ez a szervezet? Egy esetleges katonai konfliktus esetén a románok vagy a szlovákok ellen milyen NATO támogatásra van kilátás? Olyanra, mint egy görög-török konfliktus idején. Csak sajnálkozás és „közvetítés” van. Nem lenne jobb esetleg a románok vagy a szerbek ellenségeivel (horvátok, ukránok, albánok, bolgárok) kicsit szorosabb katonai együttműködést kialakítani? Mi inkább odaküldjük kevés katonánkat saját költségünkön Afganisztánba, Irakba, ahol semmilyen magyar érdek nincs. Ez évente több tízmilliárd forintjába kerül a költségvetésnek, amit a parlament mindig egyhangúan szavaz meg. E részvétel semmi más, mint burkolt adófizetés amerikai uraink részére. Levetett fegyvereiket is megvehetjük a katonai kompatibilitás érdekében. Ugyanez a helyzet az EU tagsággal is. Magyarország ma szinte összes gazdasági bajainak elsődleges oka az EU tagság, a „szabad piac”, mivel politikusaink egy teljesen egyenlőtlen helyzetbe kényszerítették bele iparunkat, mezőgazdaságunkat, kereskedelmünket.

Az egész euroatlanti orientáció egyik hangzatos politikai szlogenje, hogy „végre a győztesekhez tartozunk”. Tényleg? És akkor ez jó is nekünk? Ez ugyanis igaz volt 1945-ben is. Akkor is a győztesek szolgái lettünk. És mi lett belőle! A mai világban pedig kik az új győztesek? Amerika? Amely belefulladt Afganisztánba, Irakba. Pénzügyileg pedig egyre inkább Kína kezébe kerül. Nyugat-Európa a győztes? A világ első négy gazdasági hatalma (Amerika, Kína, Japán, India) közül ma már három ázsiai.

Németország csak ötödik, Anglia, Franciaország lassan az első tízben is alig van benne. Oroszország gazdasági súlya pedig Hollandiáéval egyenlő. Lakossága gyorsabban fogy, mint Magyarországé. Képtelen hatalmas területeit belakni. Belátható időn belül egy hatalmas trianon vár rá kínai és iszlám oldalról egyaránt. Ez a jövő győztes csapata?

Amerika ma már egy Irán-Venezuela tengellyel szemben is tehetetlen, és olyan országok is bátran odaállnak az „új csapathoz”, mint Kuba, Ecuador, Nicaragua, Bolívia. Brazília is egy 180 milliós „feltörekvő gazdaság”, benne az első tízben. Milyen stratégiája van a magyar politikának ebben a helyzetben? Miért nincs normális kapcsolatunk az iszlám világgal? Miféle magyar érdek ez? Az 1967-es közel-keleti háború óta Izrael lakossága- elsősorban a betelepítések által- a kétszeresére nőtt, az összes arab országé három illetve négyszeresére. Európáé talán tíz százalékkal emelkedett, azon belül Magyarországé stagnált. 1920-ban Magyarországnak nyolc millió lakója volt, Iránnak tizenöt. Ma előbbinek még néhány hónapig tíz millió lakója van, az utóbbinak több mint hetven és huszonöt évenként duplázódik. Gondoljunk bele, hogy Dél-Kelet-Ázsiában olyan országok (Fülöp-szigetek, Thaiföld, Vietnam) virágzanak ma, amelyeknek lakossága egyenként nyolcvan millió. És akkor a kétszázötven milliós, szintén virágzó Indonéziáról még nem is beszéltünk.

Nem csak Magyarországnak, de az egész öregedő, fogyó EU-ak nincs erre stratégiája. Politikusaink pedig még mindig a brüsszeli és washingtoni vállveregetésre vágynak, az ő tehetetlenkedéseikre építenek. Pedig legalább a lengyelektől vagy a románoktól megtanulhatnák, hogy kell azokkal ott Brüsszelben hatékonyan beszélni, vétózni. A politikában csak a hülyék vágynak vállveregetésre a másik féltől, amit természetesen meg is kapnak. A profikat (Atilla, Mátyás, Bethlen) félni és gyűlölni szokták. Irán pedig azért tudja érdekeit védeni Amerikával szemben is, mert ott jelentéktelen a belső ellenség és nem érdekli a tőle idegen értékrendszer. Nem kíván ahhoz alkalmazkodni. A sajátját követi. Vajon mi képesek vagyunk még erre? Ha nem, akkor rövidesen térben és időben is eltűnünk.

http://www.antidogma.hu/node

Megjelent: 1991 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 223 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 17
This Week: 3131
Last Week: 4699
This Month: 11412
Last Month: 21254
Total: 1581877

Belépés