Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2018Oct15

2010. Február 16., Kedd 10:42

A Magyar hadjáratok

Írta:  Botos László
Értékelés:
(11 szavazat)
„Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. o- nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” 

A hadjáratoknak megrázó hatásuk volt ránk nézve. Egész Európa területén így imádkoztak a templomokban a népek: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” (De sagittis Hungarorum libera nos Domine!) A hadjáratnak ellenkező hatása volt, mint amit a hercegek vártak. Azt remélték. Hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de ehelyett épp a fordítottja történt. Így kénytelenek voltak Ottó kegyelmét kérni.

(kiemelések.: >Zoli<tól)

 A X. században két nagy európai egyéniség harcolt egymás ellen, akik megváltoztatták a történelmet, és befolyással voltak e területre. Az egyik személy Nagy Ottó (936-973), a német állam királya, a másik Bulcsu horka, az egyik magyar „nemzet” vezére. Bulcsu teljesítményének értékelését régóta figyelmen kívül hagyta a nyugati történelemtudomány, ami pedig mindenképpen figyelmet érdemel. Mikor Ottót királlyá koronázták Kt, u. 936-ban, mindjárt hozzálátott egyesíteni a közép-német államokat. Már apja, Madarász Henrik (szász herceg 919-936) uralkodása alatt sok feudális herceg ellenezte ezt az egyesítési igyekezetet, és 1. Ottó uralkodása alatt ez az ellenállás tovább erősödött.

Ebelhardt herceg Baváriából vezetett egy felkelést a király ellen. Szászországban Ottó öccsei: Thankmar és Henrik szintén fellázadtak, és felkelést vezettek ellene. Lotharingiában Ottó sógora, Giselbert vezette embereit a frankok részéről a király ellen. Hugo, Észak-Olaszország királya követelte magának a burgundi hercegséget. A csehek fellázadtak Boleszláv vezetése alatt (950).

Bulcsu és az ő elválaszthatatlan társa Lehel, aki egy másik „nemzetnek” volt a vezére, nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti Magyarországot, ha Ottónak sikerül egyesíteni a német tartományokat. Csak Bulcsu és Lehel tudták felmérni a veszélyt, mert az Ő „nemzetük” szomszédos volt Baváriával. A többi magyar „nemzet” és annak vezetői messze voltak, és nem hallottak sokat a német államok előkészületeiről és az egyesítési igyekezetről. Ezért egyszerűen nem észlelték a veszélyt. Bulcsu és Lehel jól mérlegelték a helyzetet. Ők ismertek három esetet is a történelmükből, mikor a német hercegek egyesültek.
Az egyik ilyen alkalom az volt, amikor Atillát meggyilkolták a nászéjszakáján. Kr. u. 453-ban. E tett után a német hercegek ideiglenesen egyesültek, hogy összetörjék a népes és erős Hun Birodalmat.

A másik eset, amikor Nagy Károly megverte az avarokat Kr. u. 796-ban.
A harmadik helyzet 907-ben volt, amikor Gyermek Lajos király megtámadta Magyarországot egy egyesült német hadsereggel. Pozsonynál 907 júniusában a mieink tönkreverték a németeket. Pozsonyt a szlovákok ma Bratislavának nevezik, a trianoni békeparancs kővetkezményeként. A pozsonyi csata Kr. u. 907-ben zajlott. Ennek leírása Poór Miklós tanulmányában olvasható.

Az említett pozsonyi csatában a magyarok megverték Gyermek Lajos német király hadait. Bajorország népe az erdők mélyébe, a hegyekbe és mocsarakba menekült, és ott próbált menedéket találni. Így nyílt meg az út Németország belsejébe. Elődeink ekkor elkerülték, megkímélték a kastélyokat és városokat, de feldúlták a templomokat és a kolostorokat, hogy visszaszerezzék kincseiket - beleértve a Szent Koronát is -, amelyeket Nagy Károly rabolt el. A krónikák leírják, hogy a németek fegyverraktáraknak is használták templomaikat, kolostoraikat.

A német krónikák és saját történelmük szerint a magyarok kincseket raboltak - de mit tanítunk mi az iskoláinkban? Azt tanítjuk, amit ők írnak saját népük érdekében - a mi vesztünkre. Felsorolják, hogy szétromboltuk a vallási összejöveteleik helyeit: Szt. Florián, Mattsee, Mondsee, Tegernsee, Schliersee, Schaftarn, Benedict-Beuren, Korchelsee, Schlehdorf Stafelsee, Polling, Diessen, Sandau, Tierhaupten, Friesing. 1
Bulcsu és Lehel hadserege előtt ugyanaz a lehetőség nyílt, mint Atillának is adatott a catalaunumi csata után, mert nem volt hadsereg, ami ellenállhatott volna seregüknek. Árpád, két fia halála után, lemond az elfoglalható német városok megtorlásáról, ahogy Atilla lemondott Róma feldúlásáról.

Bulcsu ugyanúgy nem borította el tüzes nyilaival a belgiumi Cambrai fellegvárát öccse halála után, a magisztrátus könyörgésére. Mit mutat ez a civilizált Nyugatnak? Ősapáink nem törekedtek területi növekedésre és más népek leigázására, minden cselekedetük önvédelem és rokon népükről, az avaroktól elrabolt kincsek visszaszerzésére irányult. továbbá a német nép egyesülését igyekeztek meghiúsítani, mivel személyes ismereteik voltak a német egység veszélyéről. ahogy az avarokat megsemmisítették, szándékuk ugyanúgy változatlan maradt a magyarokkal szemben is.

A pozsonyi csata emléke még nagyon újkeletű volt, és jól tudták, hogy a nemzet jövője függ a német egység megbontásának sikerétől. A német cél világos és félremagyarázhatatlan volt. A németek elfogadták Gyermek Lajos király jelmondatát. „A magyarokat ki kell irtani” ("Ugros boiariae regno euminades esse"). Ugyanezt imádkozták a templomaikban is.

Bulcsu és Lehel éltek azzal a lehetőseggel, hogy megakadályozzák Ottó bel- és külpolitikájának sikerét. Padányi Viktor „egy jól kitervelt munkarendnek” nevezi „magyarjaink állandó német zaklatásár.”
Bulcsu volt Ottó legnagyobb ellenfele a X. században. A küzdelem a két nagy hadvezér között Kr. u. 937 -ben kezdődőt, ez volt Bulcsu első csatája, és 954-955-ben, második nagy hadjáratával fejeződött be. Ebben az időszakban még volt azért néhány kisebb csata. Padányi Viktor szerint Bulcsu sike rtelensége annak tudható be, hogy nem tudta megakadályozni Németország egyesítését. Az ok nem a magyar hadak harcászatában és a fegyverhiányban, hanem a német nemesség megbízhatatlanságában rejlik, akik eleinte szövetségesei voltak Bulcsunak. majd behódoltak Ottónak. 937 -től 955-ig őseink rendszeresen, minden évben vezettek hadjáratot Ottó vagy a német és olasz szövetségesek ellen, akik Ottó hűbéresei voltak. 2

Padányi Viktor leírja, hogy ha összehasonlítjuk Bulcsu hadjáratait - amelyek a felületes néző szemével esztelen hadakozások voltak - a német hercegek egymás elleni lázadásaival, akkor rádöbbenünk, hogy ezek a hadjáratok egy nagyon jól szervezett és nagyon tudatos politikai megmozdulások voltak. Ha a császár egy új szövetséget kötött valamelyik német állammal vagy azon kívül, akkor ezek az új szövetségesek a következő évben biztos, hogy részesei lettek egy magyar támadásnak. Ha Bulcsu egyik szövetségese átpártolt Ottó táborába, amely eddig mentes volt a magyarok felbukkanásától, azonnal kaptak egy ostromot. A magyar katonai vállalkozások azzal a szándékkal folytatódtak 18 éven át, hogy megakadályozzák a német egyesülést, és semmi esetre sem voltak rabló szándékú kalandozások, mint aminek a nyugati történetírók bélyegzik ezeket.

Ottó lassan előnyre tett szert, és pár év elmúltával megszerezte a hatalmat minden német állam felett. A magyarok részére ez veszedelmet jelentett, mert az eddigi barátságos államok, pl. Bajorország - ahogy Ottó öccse, az ellenséges érzületű Henrik Szászországból megszerezte a hatalmat a bajorok felett - ellenséggé váltak. Henrikben a magyargyűlölet már gyermekkorában kezdödött az apja udvarában, mikor Madarász Henrik kénytelen volt kilenc éven át sarcot fizetni őseinknek, és félt egy esetleges magyar támadás miatt. Ez válthatta ki benne azt az irgalmatlan magyargyűlöletet. Mikor 949-ben (a szász) Henrik a magyaroktól vereséget szenvedett, esküt tett, hogy kipusztítja őket Európából. 950-ben betört hazánkba, és egészen a Rába folyóig eljutott, Győrig kegyetlenül pusztított mindent, és nagy zsákmánnyal, foglyokkal tért haza. Ez a siker a német krónikákban jobban felnagyított, és ennek eredményeként a németek bizalma saját erejükben megújult. A krónikák, amelyek eddig alig említették a sok-sok magyar győzelmet, egyszerre nyíltan hangoztatni kezdték szándékukat Pannónia és a Dunántúl elfoglalására.

Ottónak is meggyűlt a baja a lázadó hercegekkel. Ill. Berengár, Berengár császár fia Olaszország királyának nyilvánította magát, de nem mint Ottó hűbérese, hanem mint apjának örököse. Ottó ezt nem tűrhette, ezért megtámadta Berengárt. Le is győzte, annak dacára, hogy őseink nyújtottak neki segítséget. Ill. Berengárt arra kényszerítették, hogy feladja Észak-Olaszország két tartományát.

Ottó ezt a területet átadta öccsének, Henriknek, a szászok hercegének. E helyzet kialakulásával Bajorország mellé egy másik veszély is jelentkezett ellenünk. Ez a veszély délnyugat irányából nagyon is érezhető volt. Rudolf herceg, Ottó fia féltékeny lett Henrik nagybátyja egyre erősödő befolyására, hatalmára, ezért szervezkedni kezdett. Szövetséget kötött Vörös Konráddal és Bajorország jogos hercegével, Arnulffal. Hárman 953-ben fellázadtak Henrik szász herceg ellen. Ottó személyesen próbálta elsimítani, egyezségre bírni a feleket, de sikertelenül. A három herceg, Ludolf, Konrád és Arnulf, őseinket kérték fel segítségül. Bulcsu ebben lehetőséget látott Ottó egyre növekvő erejének letörésére. Ezért 954-ben egy nagy, erős hadjáratot vezetett kb. 30 000-35 000 lovassal és 120 000 lóval.
Magyar szokás volt, hogy egy harcos négy, hat, nyolc vagy akár tíz lovat is vitt magával. Az ok kettős: az egyik a fáradt lovak kicserélése, így rövidebb idő alatt nagyobb távolság elérése, a másik az élelem és a zsákmány málházása. Ez a szokás általában elfogadott gyakorlat volt. Egy harcos így tartotta fenn, így látta el családját, ha erre alkalom adódott. A magyar harcosok nagyon kevés személyes tárgyat vittek magukkal az élelmen kívül, mert a hosszú út és a gyorsaság is akadályozta ezt; csak egy szütyő húspor, köles és tejpor volt náluk. Ezenkívül még egy összehajtott, előzőleg kiszárított állatbendőt (kecsketömlő) vittek magukkal, amit mosdótálként használtak. Ez azt mutatja, hogy a tisztálkodás jellemző volt a turáni népekre. 3 Még a XVIII. században is az európai arisztokrácia úrhölgyei aranyrudacskákat használtak a tervek ellen, mikor a csípés már kibírhatatlan volt.
Őseink a húsport úgy csinálták, hogy először a húst vízben megfőzték, a saját zsírjában pirosra megsütötték, azután a napon kiszárították, összetörték, ami így egy hónapig elállt. 4

Vizsgáljuk meg az előbb leírtakat. Majdnem minden történetíró azt állítja, hogy a magyar egy barbár csorda volt, de ez a megbélyegzett nép tisztálkodási eszközöket és élelmet vitt magával lóháton, méghozzá húst por formában, ami ha kellett, elegendő volt a hadjárat egész tartamára. Majdnem ezer évvel később, 1812-ben, amikor Napóleon megtámadta Oroszországot, Kutuzov, az orosz hadak főparancsnoka felégettetett minden élelmet Napóleon előtt, így a francia hadsereg az éhségtől elgyengült, és ez elég volt a legyőzésükhöz. Az a hadsereg, amely korának legmagasabb fokán állt és a legjobban volt felszerelve. Örseink harcosai már a X. században felkészültek saját ellátásukra, amikor a szükség harcra kényszerítette őket.

A magyar hadak másik előnye a nyugatiak felett az íj volt, amit mesterien kezeltek. Az általuk használt íjak összetett szerkezetűek, hasonlóak a szittyákéhoz. Szárított állati izmokból készültek, melyek néhány száz méter távolságra is pontosan célba találtak. Mikor egy ellenséges hadsereget megtámadtak, akkor képesek voltak hét- vagy nyolcszáz méter távolságra is pontosan célozni. Míg a nyugati íjak, amelyek hajlított fából készültek; a fele távolságot sem tudták átívelni. 5
Bulcsu hadjáratáról írja Padányi Viktor, hogy a had áthaladt a szövetséges területeken, majd megtámadott három frank államot. Ezután Vörös Konrád Wormsban fogadta Bulcsut és hadseregét, nagy ünnepséggel egybekötve, s elhalmozta ajándékokkal, majd elvezette őket Bruno másik tartományába, Kölnbe és Maastrichtba.6

A történészek még mindig rabló hadjáratoknak nevezik Ottó és a németek elleni harcokat. Hogyan nevezhetik ezeket rabló hadjáratoknak. mikor a német hercegek, beleértve Ottó fiát, sógorát, rokonait és Ottó hűbéreseit is, kérték a magyarok segítségét, beavatkozásukat a küzdelmükbe, ráadásul el is kalauzolták, vezették őket az általuk érdekelt ellenséges területekre. A célja, mint szövetségesnek, mindig az elrabolt avar kincsek visszaszerzése volt, és gyengíteni, megakadályozni a német egyesülést. Ezért az a vád, hogy őseink csak raboltak-pusztítottak, nem fedi a valóságot. Hadjárataik hadászatilag jól kiterveltek voltak, a pusztulás és a zsákmányszerzés ilyen vagy olyan formában a csata, a háború következménye volt mindig. Siker kísérte őket egy ideig, amiért fáradoztak, de amitől féltették az országot, az bekövetkezett, mert idegenek ültek a magyar királyi trónon majdnem már 1300-tól, akik mindig „az idegen jogot” védték, és az ország elveszejtésén dolgoztak.

Padányi Vikror folytatja Bulcsu 954-es hadjáratának leírását. A hadjárat hatalmas területet érintett, viszonylag rövid idő alatt. Miután őseink megverték Maastricht védőit, belovagoltak Brabantba (Belgium) és megtámadták Cambrait; Bulcsu öccse itt esett el egy vár megtámadása során. Bulcsu megtorlás nélkül hagyta el a várost, kegyelmet gyakorolt a város megbízottjának kérésére. Ezután keresztül mentek Észak- Franciaország területén, le délnek, ahol Burgundiát, Ottó egy másik tartományát dúlták végig. Áthaladtak a francia Riviérán Itáliába, ahol legyőzték, elfoglalták Friault, Veronát és Aquileiát, majd innen hazatértek. A hadjárat alatt több mint ötezer kilométert tettek meg, és ez körülbelül hét hónapig tartott. A modern katonai szakemberek figyelmébe ajánljuk a teljes hadjárat igazságos, egyenes áttanulmányozását, azaz elemzését.

„Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. o- nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” 7
A hadjáratoknak megrázó hatásuk volt ránk nézve. Egész Európa területén így imádkoztak a templomokban a népek: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” (De sagittis Hungarorum libera nos Domine!) A hadjáratnak ellenkező hatása volt, mint amit a hercegek vártak. Azt remélték. Hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de ehelyett épp a fordítottja történt. Így kénytelenek voltak Ottó kegyelmét kérni.

Ottó fia, Ludolf herceg mezítláb és sírva ment kegyelmet esdekelni apjától, aki ugyan megbocsátott, de elkobozta tőle a hercegségi dominiont. Svábföldet. Vörös Konrád szintén sietve ment apósához, Ottóhoz, hűséget fogadni. Egyedül Arnulf bajor herceg állt ellen kétségbeesetten, de végül is Ottó és Henrik győzött. Maga Arnulf elesett Regensburg védelmében. Győzelmüket véres megtorlással ünnepelték. Sok arisztokratát és főpapot végeztek ki. Akik nem voltak biztonságban, és tehették, Magyarországra menekültek, s ott kétségbeesve kértek egy másik katonai beavatkozást. Így lehetőség nyílt egy újabb magyar hadjárat megszervezésére. Henrik uralma a regensburgi győzelem után elviselhetetlenné vált.

Bulcsu tudta, hogy a magyaroknak a körülmények nem kedveznek. Az egyik ok az volt, hogy nem számíthatnak német segítségre, mint előző hadjárataik során, mert Ottó és csatlós szövetségesei megsemmisítették azt, bár a bajor menekültek bizonygatták, hogy Bajorország mellettük van. A másik ok, hogy a magyarok körében nem talált támogatásra egy újabb hadjárat indítása.

Minden nemzet (törzs) független volt egymástól. Ahhoz, hogy egy egységes nagyobb hadjáratot beindíthassanak, a vezéreknek közös nevezőre kellett jutniok. Időnként meg lehetett értetni az okot, de nem lehetett elrendelni egy általános katonai szolgálatra való sorozást. És még nem minden nemzet győződött meg a német veszélyről. Taksony sem, aki ez időben a magyar szövetség fejedelme volt, s az ország középső területét uralta. A vitézek, a harcosok, akik nem régen jöttek meg az előző hadjáratból. élvezni akarták a családi fészket, az otthon örömeit. A katonai toborzók (a zoltánok) sikertelenül tértek haza, nem tudtak érdeklődése kelteni, támogatást szerezni egy új hadjárathoz. Hírszerzőket küldtek ki a nép köze, kifürkészni hajlandóságukat egy újabb hadjáratra. de lehangoló hírekkel tértek vissza.
Így 955-ben a hadivállalkozásra csak két osztag indult el, a két határszéli nemzettörzsből, ahogy a krónikák írják. Az a lelkesedés, amely az előző magyar hadi felkészülést jellemezte, hiányzott. Otthon is kellett hagyni egy erősebb egységet a határok biztosítására és egy támadás lehetőségével számolva.

Amíg Bulcsuék hada két hónapot vesztegetett el a német határ közelében, teljes bizonytalanságban, várakozásban, addig meglehetősen sokan hagyták el a tábort. Bulcsu június hó első felében egy követet menesztett Ottó kifürkészésére. A küldött, visszaérkezve. Nagyon szerény ajándékot hozott Bulcsunak. ami felfedte Ottó érzelmeit. Hasonló méretű győzelem reményében - mint amit egy évvel előbb értek el - Bulcsunak nem nyolc- vagy tízezer emberre lett volna szüksége, hanem negyven- vagy ötvenezerre. Végül is júliusban Bulcsu, Lehel és Botond elhatározták a hadjárat megkezdését. Az időzítés is baljóslatú volt, mert ez idő tájt a magyar csapatok legtöbbször visszatérőben voltak. A bizonytalanságban eltöltött majdnem három hónap alatt a németeknek elég idejük volt maguk a helyzetét biztosítani, védelmüket jól kiépíteni, s ezzel meghiúsítani elődeink hadászati stratégiáját.

Henrik uralta Regensburgot, amelyet újjáépíttetett. Hadseregünk behatolt Bajorországba, ahol hiába töltött el két hetet egy vár ostromával. Végül hátrahagyva néhany ezer embert annak további rohamozására, de így gyengülve, a hadsereg Füssen felé vonult, ahol Ottó várta őket teljes készenlétben, minden erejével. A segítség, melyet a bajor menekültek beígértek, nem volt sehol. A tizenhét éves Arnold, bajor herceg - akinek apja, Arnulf meghalt harc közben - Regensburgnál egyesült csapatunkkal, de csak 150 bajor harcossal. Végül is hét- vagy nyolcezer ember ment előre a Lech-mező felé, amely Füssen és Augsburg között feküdt. A magyar könnyűlovasságot, ahogy megérkezett, rögtön egy pajzsfal vette kőrül, és súlyos vereséget szenvedtek. A magyar vezérek látták a reménytelen helyzetet, megpróbáltak tárgyalást eszközölni, de a németek nem voltak hajlandók tárgyalni, amíg a magyarok le nem tették a fegyvereket. A beígért tárgyalás helyett a felbátorodott német harcosok megrohanták őket; mészárlásuk kegyetlen volta szóval kifejezhetetlen. Bulcsut és Lehelt az augsburgi katedralis tornyára akasztották fel.

Zakar András és Grandpierre K. Endre elmondják, mi okozta hirtelen a gyors magyar elgyengülést a X. század kezdetén, 955-től. 8 Nézzük, mit tanít a német történelem: A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, e csata után kényszerültek rá őseink a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Azt is írják, hogy megbocsátották őseink iszonyú bűneit, és keresztény hittérítőket küldtek térítésünkre, akik megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait. A németek ragaszkodnak ahhoz a kijelentésükhöz, hogy a Lech-mezei csata után olyannyira elfogyott és megtört minden erőnk, hogy még a sérelmek visszafizetésére sem maradt. Ez az, amit írtak, s ezt terjesztették szerte a világban, azonban mindez nem fedi a valóságot. A Lech-mezei csata után őseink bosszúja volt olyan büntető, mint amit harcostársaik elszenvedtek.

A magyar hadjáratok mindig három - nem kettő - hadból álltak. Két had támadott, míg a harmadik védekező, kisegítő feladatot szolgált, ahol kellett. A történészek, akik a csata leírásával foglalkoztak, mindig csak a két magyar hadról szóltak, Bulcsut és Lehelt említik csak, és semmit a harmadikról. Anonymus 9 két teljes fejezetben világosan leírja, elmondja a harmadik hadunk szerepét Botond vezérletével, aki ezután feldúlta. elpusztította a német tartományokat.

Az igaz, hogy közbelépésével időben nem tudta megakadályozni bajtársai halálát, de utána megtorolta sorsukat. „Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy társaik az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek.” „Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szőrnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzöiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szőrnyű nagy öldökléssel terítették le.” 10 Ezen felül, Botond vezetése alatt, feldúlták még a német államokat.

Kézai Simon krónikásunk szerint Ulmnál átkeltek a Dunán, a fuldai kolostorból nagy értékkel megrakva távoztak, és elpusztították az egész sváb tartományt. Wormsnál átvágtak a Rajnán, és itt két haderővel találták magukat szembe. Az egyik hadat a lotharingiai herceg, a másik hadat pedig a sváb herceg vezette. Mindkét hadat leverték. Majd francia területre tértek, ahol pusztítást végeztek a szerzetesek és keresztények között, Innen a Rhone folyótól mentek Raguzáig. Útközben feldúltak két várost, Susát és Turint. Így megnyílt az út Itáliába. Mikor elérték a Lombardiai-síkságot, azt gyors vágtában átszelték, útközben zsákmányukat gyarapították, azután hazatértek. „...a sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok, nyilaikkal sebesítve, sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket.” 11

A Lech-mezei vereségbe ősapáink még mindig nem tudtak belenyugodni. Bulcsu és Lehel mint kiváló neves hadvezérek halálát megalázónak találták. Megalázták őket, és akasztás általi halálukkal megalázták a nemzetet is. E gesztust 800 év múltával megismételték, ami aláhúzza. sőt bizonyítja előérzetüket a német terjeszkedésre vonatkozóan. Zolta és köre különösképpen felháborodott úgy a vezérek, mint harcosaik méltatlan halála miatt. Ezért csak mélyült az ellentét a németekkel szemben.

Taksony fejedelem teljes vezérkarával elhatározta a megtorlást az okozott sérelmekért. Ezen terveiket nem is titkolták. 12 Taksony fejedelem egy második megtorló hadjáratot szervezett, a Lech-mezei vereség után. Indulattól fűtve és a német urak anyagi hozzájárulásával - akik ismételten segítségért fordultak belső küzdelmeik pártfogására - egy hatalmas hadat küldött Ottó király ellen. Botond az egyik sereg vezére, a másodiké Szabolcs, Orkony pedig a harmadik raj hadvezére volt. 13

Őseink ismét három különálló haddal indultak el. Mindez mutatja, hogy számottevő katonai erő maradt otthon, de utána ez megcsappant. Ha ezt nem a Lech-mezei vereség okozta, akkor kérdezzük, hogy mi? Sajnos erre nincs írásos bizonyíték. Ha létezett is egy titkos szervezkedés, összeesküvés kiirtásunkra, az semmi esetre sem maradhatott fenn írásban, ezért ez irányban kutatásaink hiábavalók is lennének. Ha a magyar történészek említettek is volna ezzel kapcsolatban valamit, az egyház minden bizonnyal megtalálta volna a módját annak törlésére, megsemmisítésére, úgyszintén az elfogult finnugristák vagy a Habsburg-uralom hívei. Azért, mert e korból nincs „saját” jegyzetünk, és mert a nyugati történészek nem vették figyelembe Anonymus és Kézai krónikáit, a magyar történészek egyszerűen folytatták a német hagyatékok tartalmát, miszerint „a magyar erő megtört a Lech-mezei vereség után.”

Később a magyar történelemmel foglalkozók ugyancsak teljesen figyelmen kívül hagyták ezt a két kútfőt, amit előzőleg említettünk, mert Botond és Zolta társainak cselekedetei nem illettek a „jóindulatú német keresztény térítés tanába.” Rövidesen, a második sikeres hadjárat után, Botond titokzatos betegség következtében  elvesztette minden erejét, és hirtelen meghalt. A magyar történelem alig emlékezik rá.

Ottó nagyon is tisztában volt a magyar hadak erejével még a Lech-mezei vereség után is. E csata után szenvedték el legnagyobb kudarcukat, és Ottó kénytelen volt beismerni, hogy nem tud minket legyőzni. Ezért a diplomácia fegyveréhez nyúlt, amelyben őseink járatlanok voltak. Nálunk az adott szónak olyan értéke volt, mint egy eskünek, ugyanígy volt ez a hunoknál, mint nálunk magyaroknál.

Mit ír Wess Roberts a hunokról? „Jámborságuk és naivitásuk. az emberben való bizalmuk gyakran könnyű prédává tette őket azokkal szemben, akik ügyesen használták a diplomáciát.” 14 Mi örököltük ezt a jellemet. A németekből ez bizony hiányzott, ők jól alkalmazták a fortélyos, ravasz diplomáciát.
A középkorban az egyház politikai hatalom volt. Mivel a németek képtelenek voltak hadászatilag bekebelezni, így a nyugati kereszténységre való térítésen keresztül fogtak hozzá, hogy megszerezzék felettünk - akiket még most is pogánynak hirdetnek egyes könyvekben - a politikai hatalmat. Ez a magyarázat arra, hogy miért volt majdnem minden hittérítő német. Nem vártak nagy ellenállást részünkről, mert tudták, hogy Bulcsu maga is keleti keresztény volt. Luitprand, Cremona püspöke ezt írta 910-ben: „Magyarország népe nyilvánvaló, hogy keresztény volt.” 15

Dr. Badiny írja Az istenes honfoglalók című tanulmányában, hogy magyar őseink keleti keresztények voltak. S felteszi a kérdést: akkor miért bélyegezték őket „pogányoknak”? A professzor úr megadja a feleletet. 1962-ig, a IL vatikáni zsinat döntéséig a római katolikus egyház minden vallást vagy felekezetet, amely nem volt római katolikus, egyszerűen pogánynak és eretneknek nyilvánított. "A II. Vatikáni Zsinat által elrendelt új meghatározással, és mondják róluk azt, hogy nem római-katolikus. Ez az igazság. Árpád Apánk és Népe nem volt pogány és nem volt római-katolikus, hanem a keleti kereszténységhez tartoztak. 16

Ottó minden vitán felül jobb diplomata volt, mint hadvezér, épp ezért nem támadta meg hazánkat a Lech-mezei csata után. Nyilvánvaló volt előtte, milyen következménnyel járt volna egy ilyen próbálkozás. Támadás helyett több tekintélyt és erőt akart szerezni magának, ezért célul tűzte a Szent Római Császárság koronáját, Róma áldásával. Istenes joggal, ugyanúgy, mint ahogy azt Nagy Károly is tette, minden keresztény európai ország felett megszerezheti a politikai hatalmat. E koronázással mindketten, a pápa és Ottó is tekintélyt remélt. Különösképpen a pápa remélt nagyobb hatalmat, befolyásának megerősítését, mert ez időben alig rendelkezett többel, mint bármelyik püspök. Ebben az időben csak a Cluny kolostor adott tekintélyt a pápaságnak. Mindennek ellenére a császári koronázás nagyon sok időt vett igénybe, és csak 962-ben következett be, miután rendezték nézeteiket egymás között. Ottó vállalta a Vatikán védelmét, de ennek fejében teljes politikai hatalmat kívánt Róma felett. Ottó és a pápa nem tudtak döntésre jutni. Ezért Salectus barát és Genzanini Zacheus révén felkérték Taksony fejedelmet közvetítő-közbenjárójuknak. Rudnay Egyed történész találta meg ezt az iratot Sackur egyháztörténész dokumentumai között. 17

Ebből az iratból láthatjuk, hogy Ottó és a pápa országunkat egyenlő hatalomnak tekintette, mivel közbenjárása hitelvű döntés volt részükre. Taksony kagán a pápa előnyét nézte annak reményében, hogy az egyház viszont támogatni fogja őt és az országot. Később Taksony örököse, Géza is szoros összeköttetésben maradt a pápasággal. Ilyképpen egy szövetség jött létre őseink és a Vatikán között, és ennek következtében leállították támadásaikat a németekkel szemben. Nagy gyengéje volt ősapáinknak, hogy rendületlenül hittek az adott szó erejében, s el sem tudták képzelni, hogy egy ígéretet meg lehet szegni. Mikor felkérték Taksony kagánt a pápa és Ottó közötti közvetítőnek, Taksony hitte, hogy béke következik.

Ebben az időben, mikor a németbarátság „olyan meleg” volt, Taksony 38 éves, túl fiatal még ahhoz, hogy a németek ki tudják várni a természetes halálát. A magyar történelem itt megint szófukar, csupán annyit mond, hogy Taksony jó egészségben volt, de hirtelen meghalt. Fia, Géza, 14 vagy 16 évesen vette át a hatalmat. Ottó ekkor találta az időt érettnek országunk bekebelezésére.

Minden háborúnak végső célja békét és barátságot teremteni az ellenfelek között, De valóban ez volt a célja a németeknek? A jelek szerint a sok vereség után most láthatjuk, hogy ellenséges maradt, csak célját vallási köntösbe burkolta. Akkor kezdték el a németek a „barátságos” közeledést egy csoport tanácsadóval, amikor egy gyermek kagán került hatalomra.

És Géza alatt kezdetben ők irányították az országot.
972 augusztusában L Ottó az einsiedeli benedekrendi kolostorban kiadott egy királyi szabadalmi levelet néhány szerzetesnek a magyarországi küldetésre. Választása egy Wolfgang nevű szerzetesre esett, aki mint misszionárius a legalkalmasabb volt a feladatra. A történészek azt jegyezték fel erről, hogy Wolfgang utazása sikertelen volt azért, mert a császár, rövidesen Wolfgang visszatérése után, egy másik hittérítőt küldött hazánkba. Wolfgangot Pilgrim püspök kérette vissza.

Grandpierre K. Endre szerint ez kétes, mert egy püspöknek hogyan lehetett annyi hatalma, hogy egy császári küldöttet visszarendeljen? Grandpierre megcáfolja azokat a történészeket, akik azt állítják, hogy Wolfgang küldetése sikertelen volt, mert épp a gyors visszatérése és egy másik misszionárius megbízottnak (Bruno) azonnali Magyarországra irányítása mutatja eredményes munkáját. Wolfgang volt az a személy, aki kiépítette a folytatólagos diplomáciai kapcsolatot országunk és Németország között, És ha a császár nem lett volna megelégedve munkájával, akkor nem nevezi ki ezt az „egyszerű” szerzetest visszatérése után Regensburg püspökévé. Ez a város lett a magyarellenes központ, ahol Bulcsu és Lehel holttestét ismét felakasztották a templom tornyába. Ezzel a minősíthetetlen vandalizmussal próbálták szítani a magyarellenes érzületet és megtépázott önbizalmukat erősíteni leveretésünkre. II. Ottó császár Kr, U. 976-ban nagybirtokkal ajándékozta meg Wolfgangot a császár érdekében kifejtett tevékenységéért.

Továbbá Wolfgangot bízták meg a német hercegkisasszony, Giesel des Trau (a hűség záloga) nevelésére. Gizelláról van szó, I. István feleségéről. Nem vitás, Wolfgang sikerrel járt a magyar királyi udvarban, ő biztosította a második küldött misszionárius Bruno püspök elfogadását is.

A német célt jól álcázta a béke és a hittérítők tevékenysége. Grandpierre K. Endre sejteti, hogy egy titkos nemzetközi összeesküvést szerveztek ellenünk. Ez a titkos nemzetközi szövetség olyan képességgel bírt és olyan kidolgozott terv szerint dolgozott, hogy rövid időn belül leterítette a semmit sem gyanító magyar nagyhatalmat. Nem maradt fenn írásos bizonyíték az államcsínyről és így a résztvevők neveiről sem. Valószínű, hogy a fiatal Géza kagán tanácsadóiról van szó, akik tizenketten képviselték nemzetünket a quedlinburgi gyűlésen, Kr, U. 973-ban. Több mint valószínű, hogy ezeket Bruno püspök megvesztegette.
Zsolt (Zolta) és Taksony kagán alatt a németek barátságtalanok voltak, akkor nem volt lehetőség államcsínyre. A tanácsadóknak nem volt nehéz meggyőzni a fiatal, tapasztalatlan gyermek-kagánt, hogy fogadja el az új vallást és annak minden vélt velejáróját.

Németek és magyarok között az érintkezés hosszú időn keresztül csak kard és nyílváltásban állt. Diplomáciai kapcsolat nem létezett. Taksony halála után, mikor a fiatal Géza lett az új kagán, hirtelen minden megváltozott. Brúnó püspök elhalmozta a magyar arisztokráciát Ottó ajándékaival. Az ajándékozás minden időben jól bevált módszer volt, egy dolgot szolgált csak: a lekötelezettséget. Lekötelezettség a lekötelezőnek. Györffy György meggyőződése szerint egyes ajándékok a császár saját értéktárgyai közül valók, amelyek a mainzi érsek kincsestárából és a Szt. Gallen-i apátságból kerültek elő.

Az aranynak varázsa volt, megnyitott az már sok zárt ajtót. A múltban megnyitotta Babilon, Théba, Karthágó, Róma, Buda és Tihuanaco kapuit. Az arany képes hatalmat adni, vagy birodalmat rombolni. I. Bratianu, román miniszter eldicsekedett a francia diplomaráknak. hogy Erdélyt 10 millió aranyért vette meg. Bratianu az aranyat használta fel a politikusok lefizetésére, hogy megkaphassa Erdélyt. 18
Az arany képes nagy birodalmat is alapítani. Bruno püspök szekerei tele kincsekkel megrakva értek Esztergomba, katonai kísérettel. De útba kellett ejtenie Pilgrim püspököt Passauban s átvenni Ottó írott utasításait. Ez az egyetlen okirat, ami fenn maradt.

Ottó császár történelmi nagyság és kiváló uralkodó volt, aki sokat tett Németország érdekében. Nagyon ügyesen álcázta a magyarok meghódítását a keresztény térítés palástja alatt. Ö volt, aki elsőnek vezette be a politikába a.Drang nach Osten; magyarul ´Keletre való terjeszkedést´ és legnagyobb vágya népünk kiirtása volt. Nagy Ottó levelének szövege a passaui Pilgrim püspökhöz: „Segítsd Brunót magyarországi útjában, lásd el bőven lovakkal és kísérettel a határig, mert ha küldetésed sikeres lesz, neked és övéinek is előnyére fog szolgálni, hogy azután ezek királya hűbéresünk lesz.” 19

E levél burkolatlanul elárul minden tervet és szándékot, azonban a történészek szerint a magyarok saját akaratukból és óhajukból vették fel a római vallást, és kérték a német és cseh misszionáriusok küldését és munkáját az országba.

Hogy fedhetné ez az igazságot?
Ha az akkori kor magyarja igazán óhajtotta volna a nyugati kereszténység felvételét, meg lett volna a lehetősége helyben, a Kárpár-medencében. Hisz testvérnépeink, az avarok, akik nagy részben túlélték Nagy Károly hadjáratát, a római egyház rítusa szerint imádták az Istent. Ezt tükrözték mind azok a díszítések, vallásos ereklyék, amelyek hátra maradtak, s még ma is láthatók a múzeumokban.

A második indok, hogy elődeink egy teljes évszázadon át harcoltak, lázadtak és meghaltak az erőszak miatt. Itt megemlítendő egy eset, Tonozuba és feleségének élve való eltemettetése, azért, mert nem tudtak megválni ősi hitükről.

Grandpierre és még több történész szerint nem mindenki volt keresztény a mai értelemben, akik hazajöttek Árpáddal. Egyesek a Napisten kultuszának hódoltak, ami a legősibb istenimádás, de nem jelentette a Nap imádását. A Napot tartották Isten megnyilvánulásának, hatalmának. Egyes történészek ezt hívják őskereszténységnek. Luitprand kereszténynek nevezte Árpád népét. Valószínű, hogy ez az ősi vallás a manicheista és az ariánus vallások maradványa, amelyek Jézus tanítását hirdették és fogadták el az Ószövetség nélkül. A különböző vallásos megnyilatkozások Árpád népe között azt jelentette, hogy vallási türelem volt. Diószegi Vilmos írja ugyancsak, hogy az a nép nem volt pogány. 20

Árpád az „egy Istenhez” imádkozott és tisztelte a természetet, állította Cornides, Theophilactus és Thuróczi is. 21 Ez mind bizonyítja egy Isten hívőségünket. Volt köztük nesztoriánus és Mazda hitű, de minden gyakorolt vallásunk a sumir-mágus szeretet vallásból eredt, több ága, válfaja létezett, ebben volt az erejük és ez egyesítette őket. A vallási összhang, amely erőssé és egységessé tette őket, ezt kellett Ottóéknak megszüntetni, ez volt számukra az egyetlen út, hogy a magyarok hatalmát megtörjék. Ha I. Ottó szándéka egyenes és őszinte lett volna, akkor nyíltan fordul Géza kagánhoz, és nem a „tizenkettőkkel” tárgyal. Ottó kétszer is figyelmeztette Pilgrim püspököt, hogy legyen nagyon óvatos. (S miért jött titokban az országunkba?)
A határvédelemről: abban a században országunkat egy széles füves földsáv (gyepű) vette körül, amit védősávnak is neveztek. Ez jogilag nem tartozott senki birtokához. Nagyfokú óvatosság kellett a határátkeléshez, de azon belül már nem volt ellenőrzés. Valószínű, hogy a határon belül az összeesküvők megbízottai várták a német tárgyaló feleket. A quedlinburgi ülést a tizenkét arisztokrata részvételével Kr, u. 973-ban, húsvét napján tartották.

Az „idegenek” által lejegyzett történelmi munkákból: az akkori magyar annyira vágyta a békét, hogy ezért minden nemzeti érdekét, sőt vallását, szabadságát, azaz sérthetetlenségét feladta. Minden áron béke, ez volt acél.

Ki tudja ezt elhinni? Ezt kérdezi Grandpierre. A Lech-mezei csata és a quedlinburgi összejövetel között húsz év telt el, ami háborúmentes volt - Európa még mindig legnagyobb katonai hatalma hogyan könyöröghetett attól a néptől békét, akit a közelmúltban annyiszor megvert?
Egy nemzet nem tudja megváltoztatni társadalmi szokásait egyik napról a másikra. Őseink békéért való esedezése kitalált szöveg a történészek részéről, akik ezzel akarják elhitetni, hogy egy elgyengült nemzet lettünk, s egyetlen menekvésünk már csak a nyugati kereszténység.
Pilgrim püspök levele így szól VII. Benedek pápához, Kr.u. 974-ben: „A szövetség nyomán létrejött békét kihasználva, megkezdtük a hittérítői tevékenység gyakorlását.”22

A levél szerint őseink és a németek között szövetség jött létre. Ez azt jelentette, hogy a németek csendben elfoglalják hazánkat. Az az érdekes, hogy minden egyes irat, ami fennmaradt, csak a kereszténység terjesztését hangsúlyozza. Ez volt a kezdete függetlenségünk elvesztésének. I. Ottó, aki létrehozta, kiépítette a német nagyhatalmat, a keletre terjeszkedést, a „Drang nach Osten” -t, ő diktálta a quedlinburgi egyezményt is. Előtte már sokszor kijelentette, hogy célja Magyarország hatalmának megtörése. I. Ottó sem pápa, sem pátriárka, hanem német császár volt. Ezért írja Grandpierre, hogy nem vallási, hanem politikai célok hajtották. Akárhogyan álcázta, szándéka a magyarság meghódítása volt.

I. Ottó a quedlinburgi szerződés idejében a magyarellenes erőt képviselte, s a kereszténység terjesztése csak leplezte szándékát. Már előbb említettük, hogy őseink a Lech-mezei vereség után is katonailag erősek maradtak. Ha valóban megmaradtak, akkor hogyan fogadhattak el ilyen szégyenletes egyezményt, mint a quedlinburgi?

Thierry Amadée egy nemzetközi államcsínyt említ. 23 Thierry közli, hogy amikor megkötötték az egyezményt, Ottó azonnal hozzálátott tervének végrehajtásához. Éspedig közel a határhoz, Passauban egy közponrot létesített, ahol a magyarellenes ügyintézés szerveződött.

A központnak Pilgrim püspök volt a vezetője. Ekkor a pápa felruházta minden hatalommal, ami szükséges volt népünk megtérítéséhez.
Ottó elhatározta, hogy a fiatal Géza hercegnek német feleséget ad, Adelhaidot. E házasság egy jól bevált fegyver volt tervének végrehajtására. A németek már éltek ezzel a lehetőséggel, amikor Atilla hatalmát megsemmisítették.

A németek Hildegund Krimhildát adták Atillának, aki a nászéjszakán az orrlyukán át Atilla agyába felszúrt hajtűjével ölte meg őt,
Adelhaid célja nem Géza megölése volt, hanem megnyitni a magyar határokat honfitársai előtt. Ez volt Ottó terjeszkedési politikája, és még háborút sem kellett indítania céljai elérés éhez.
Vannak nemzetek, amelyek gyengébbek a háborúban, de agyafúrtak, találékonyak a békekötésben. Quedlinburgban nem volt kölcsönös szerződés, csak mi tettünk engedményeket, a németek semmit. Mibe került ez a behódolás?

  • - Feladtuk minden hagyományunkat (mágusüldözés),
  • - a határvidék védelmét.
  • - Szabad bejövetel a hittérítőknek és másoknak, akik Magyarországon akartak letelepedni.
  • - Engedélyezni templomok építését, plébániák felállítását.
  • - Minden korlátozás nélkül szabad kezet adni a keresztény tanok terjesztéséhez és gyakorlásához (élve eltemetés stb.).
  • - Géza herceg házasságot fog kötni Adelhaiddal.
  • - Rangos állások. földbirtok adományozását ígéri az Adelhaiddal jött tízezer német testőrnek.

Thierry Amadée azt mondja, hogy a quedlinburgi szerződés ahhoz hasonlítható, mintha áruinkat nagy haszonnal exportálnánk egy másik országba, és ráadásul rájuk kényszerítenénk a mi erkölcsi értékrendünket. 24
Ezután megnyitottuk kapuinkat a nyugati beözönlés előtt, nem hadi, hanem egy folyamatos békés megszállásnak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen megszállást gazdasági, ideológiai és politikai elnyomás követ. A magyar küldöttek Quedlinburgban külön biztosítékot adtak, hogy a határ nyitva lesz minden válogatás nélkül bárki részére, és segítséget fognak nyújtani földadomány és egyéb lehetőségekkel, hogy a társadalmi ranglétrán meglegyen a felemelkedésük, és hogy sokasodjanak. Így rövid időn belül Magyarország elvesztette nemzeti jellegét. Ha a nemzet lázadásban mutatta ki elégedetlenségét az idegen megszállók miatt, akkor azt külföldi katonai segítséggel leverték.

Adelhaid testőrei elfoglalták Géza palotáját, aki fogoly volt saját otthonában. A németeknek ez a megoldás jobban megfelelt, mintha megölték volna, mint tették Atillával. De ki készíthetett egy ilyen szégyenteljesen egyoldalú békefeltételt-tervet a nemzet nevében? A hivatalos kormány képtelen erre, csak az a csoport lehetett, amelyik előkészítette az államcsínyt, azok, akik adományokat fogadtak, fizetéseket kaptak, békét ajánlottak és kereszténységet hirdettek. Pilgrim, Wolfgang és Bruno képezték ezt a titkos belső erőt, amely idegen célok érdekében dolgozott. E csoport végrehajtotta azt, amit Ottó nem tudott hadászatilag megtenni. Ez a magyarázat arra, hogy a magyar nagyhatalom hogyan vesztette el erejét, befolyását, minden lényeges háborúvesztés nélkül és alárendeltje lett az ellenségnek, a németeknek.

Mikor őseink megtudták, hogy a németek képesek voltak hivatalos iratok hamisítására csak azért, hogy Pannóniát megszerezzék, e hír, a ráeszmélés nagyon megrázta őket. Pilgrim püspök Ottó sugallatára négy iratot hamisított, amelyeket most Lorch hamisítás név alatt ismerünk. E négy hamisításnak kellett volna bizonyítania azt, hogy az utolsó négy elhalálozott pápa a passaui püspök hatáskörébe iktatta a Dunántúlt.

Ahogy Géza értesült a hamisításról, rögtön elrendelte az ügy kivizsgálását. Pilgrim püspök felkérte VII. Benedek pápát ez iratok valódiságának bizonyítására. A pápa ezt nem merte megtenni, mert Magyarország még mindig nagyhatalom volt Európában, de ugyanakkor Rómának Németország volt a „kedveltje”.
A pápa hajlandó volt a német kérelmet támogatni. Buzgólkodása közben ráakadt iratokra, amelyek Tudummal voltak kapcsolatban. Tudum egy avar vezető volt, második az uralomban, aki Észak-Magyarországon élt, túlélte a Nagy Károly-i hódítást, és 811-ben elfogadta a salzburgi érsek korlátlan hatalmát. Erre hivatkozva a pápa a salzburgi érseket kinevezte a Dunántúl apostoli helynökének. Így kielégítette a német igényeket. Géza észrevette ezt a körmönfont húzást, és Bruno püspököt azonnal kiutasította hazánkból.
Pilgrim lakóhelyét a magyar hadak feldúlták, és a levelek Ottó és Pilgrim között mind megsemmisültek. Ez Kr. u. 973-ban, 18 évvel az úgynevezett „végső vereség” után történt.

Géza kagán fiát, Vajkot l000-ben koronázták királlyá, és keresztségben az István nevet kapta. Uralkodása alatt a németek folytatták próbálkozásaikat, és uralni akarták Magyarországot.

II. Konrád császár (1024-1039) uralkodása alatt a németek ismét támadólag léptek fel. Időnként be-betörtek a nyugati határmenti területekre Baváriából, de Istvánnak mindig sikerült kiűzni őket. II. Konrád Bizánccal, a kelet-római császársággal próbált ellenünk szövetséget kötni, hasonlóan, mint Nagy Ottó tette. Valószínűleg nem érezte magát elég erősnek a támadásra, még a Lech-mezei történtek dacára sem.
II. Konrád Wernert, Strasbourg püspökét küldte Konstantinápolyba, 1027 -ben. István, mikor tudomást szerzett a küldött céljáról, megtagadta az átutazását. A németek nem késlekedtek, ez elég volt nekik egy újabb támadásra. Ez 1030-ban meg is történt. Két külön hadsereggel támadtak. Az egyik a Duna jobb partján húzódott előre, a másik a baloldalon, ezt vezette, rabolva és pusztítva, a cseh herceg, Bratiszlav, de visszaverték őket Bécsbe.

Őseink ismételten nem rohanták le a német államokat, ők nem törekedtek területük növelésére.
1042-ben Ill. Henrik (1039-1056) a magyar határ felé húzódott. A német befolyás igen nagy volt ebben az időben, és Abba Sámuel királyunk (1041-1044) egy nagyon kedvező békeajánlatot tett a német császárnak. Felajánlotta a Lajta folyó területét a Szár hegységig, és ígéretet tett 200 kg aranysarc fizetésére, és hogy elbocsátja a német foglyokat. A nép nem támogatta a királynak e békeegyezményét, és ajánlatának visszavonására kényszeríttette. Ezt követően 1044-ben Európa legnagyobb hatalma ismét támadást intézett ellenünk. Kézai Simon leírja, hogy a császár Sopron irányából jött, de a kiáradt Rába és Rábca folyók közén nem tudott átjutni, ezért a Rába folyó mentén haladt előre Győr irányába, ahol talált egy gázlót; itt átvágott a folyón és a főúton haladt Győr felé. Ménfő falunál, Győrhőz közel, július 5-én ütközött meg hadainkkal. A császár győzött, de nem volt könnyű a győzelme. A német krónikák sem írnak nagy győzelemről. Kézai Simon tollából: "A németek kőzűl különben azon ütközetben számtalanon elhullottak. 25 Aba Sámuel király meghalt menekülés közben, és Henrik bevonult Fehérvárra. A hűbéri eskü abban a katedrálisban tétetett, amelyet I. István (Szt. István) építtetett. A nép nem tudta elfogadni ezt a számára elviselhetetlen megalázást, hogy hűbérese legyen a német császárnak, ezért egyesült, hogy lerázza a rá kényszerített igát.

Orseolo Pétert (1044-1046) megkoronázták, de mint a császár hűbéresét, a nép nem fogadta el királyának. Kénytelen volt menekülni, de elfogatása után megvakították. Ebben az időben ez a jelszó terjedt el Magyarországon: „Mi vassal fizetünk a németnek és nem arannyal” A száműzött Árpád-hercegek visszajöttek, és Endre lett a király (1046-1060).

Ill. Henrik 1051-ben, minden haderejével, harmadszor is megtámadta országunkat. Dunai hada Gebhard püspök vezetése alatt, élelemmel és hadi felszereléssel megrakva, indult lefelé a Dunán. A Duna északi oldalán a hadat a cseh Bratiszlav herceg és a karintiai herceg, Welf vezette.
Ill. Henrik hada Karintiából indult el, és átszelték Vas és Zala megyéket. Sümeg falunál rátért az ősi római útra és Fehérvár felé menetelt. Mi magyarok visszavonultunk, kimenekítve a lakosságot, élelmet, állatokat, egyszóval mindent az elhagyott területekről. Megjegyzendő, hogy ez a történet a XI. században, 800 évvel Napóleon veresége előtt játszódott le. A császári hadat kiéheztették, és ugyanakkor nem hagyták pihenni, állandó kis zaklatásokkal támadták. Lelkileg megtörték, idegei kimerültek, és elment a kedvük a háborúzásról.
Mikor megérkeztek Fehérvárra. a hadsereg már verve volt. Megfordultak, és a legrövidebb úton igyekeztek vissza hazájukba. A magyar könnyűlovasság a határig üldözte, nyugtalanította őket. Nem tudtak menekülni a zaklatásaiktól. Az északi sereggel ugyanez történt.

Gebhard püspök egy levelet küldött a császárhoz további utasításért, őseink elfogták a futárt, és a kezükbe került levélre ők válaszoltak a császár nevében. Azt a parancsot adták, hogy a dunai flotta azonnal forduljon vissza, így Gebhard nem tudott a császár segítségére sietni, pedig erre nagy szüksége lett volna.
Ill. Henrik október 25-én Hainsburgban, november 12-én már Regensburgban volt. A vérig sértett császár csak a bosszúra tudott gondolni. Endre király megpróbált vele békességre jutni, de hiába volt minden szándék. A császár meggyőzte IX. Leó pápát (1049 -1054), hogy lépjen fel, hasson Endrére, hogy fogadja el a császárt hűbérurául. A pápa egyházi átokkal sújtotta Endrét, de ő még erre sem hódolt be. Most láthatóvá vált, hogy a Szent Római Birodalom teljes erejével sem volt képes hűbéresévé tenni Magyarországot. Ezt a tényt megerősítette a pápai titkár, Wibert, mikor ezt jegyezte fel naplójába: „A Római Birodalomra nézve Magyarország meghódítása veszendőbe ment. 26

Ekkor Ill. Henrik, aki már egyszer megszerezte az ország fölötti hűbérúri jogot, ezt nem tudta megújítani. már inkább kereste Endre barátságát, úgyhogy felajánlotta leánya, Sófia kezét Endre fiának, Salamonnak. Sófia, aki ez időben már a francia hercegjegyese volt, felbontotta jegyességét, és Salamon felesége lett.
Ez megtörtént eset. A római császár örült, hogy leányát a „barbár csorda” akkori királyi családjába adhatta.
Ill. Konrád császár (1138 -1152) a hadsereg parancsnokságát átruházta ausztriai Henrikre. Ennek következménye: az egyesült német had elfoglalta Pozsonyt és a várat. A németek lefizették a vár védőit, és így jutottak be.

II. Géza király (1141 -1162) ahogy értesült a történtekről, csapatával körbezárta a várat, a megszállók nem mozdulhattak, s ahogy rájöttek reménytelen helyzetükre. Egyezséget kértek. A szabad elvonulás fejében 1500 kg ezüstöt kínáltak. Őseink megölhették volna a betolakodókat, de betartották ígéretüket, és szabad elvonulást ígértek a fegyverletételért cserébe.

Ez a megegyezés hasonló volt, mint a Lech-mezei csatáé, ahol a németek megállapodást, paktumot kötöttek a fegyverletétel ellenében, de azt megszegve lemészárolták az 5000 fegyvertelen magyar harcost.

Balsorsunk következtében Európa szakkönyvei csak részleges történelmi eseményeket közöltek, és kihagyták a valóságos eseteket sok minden egyébbel, mert ha említették volna a valót, akkor meg kellett volna osztani történelmüket és a hajdankori nagyságukat egy olyan nemzettel, amelyet ők nem tartanak európainak. Röviddel a német után jött a tatár, a „török” majd a Habsburg megszállás. Mindezek a hatalmak földünket, hazánkat akarták elvenni. Ezek a küzdelmek okozták a magyar nép nagy létszámcsökkenését és önállóságának elvesztését.

A XI. századi Európa történelmét azon nagyhatalmak írták, amelyek nem emlékeznek meg a magyarok semminemű kiváló tettéről, eredményéről, elfogultak saját hőstetteikkel, beállítottságukkal szemben, és még mindig nem javítják, helyesbítik nézeteiket. Felnagyítják a Lech-mezei magyar vereséget, és dicsőítik a német győzelmeket. Mindegy, hogy a német milyen nagyra értékeli a Lech-mezei győzelmet, de nem tagadható, hogy

  • 1.) győzelmük nem magyar területen történt, hanem államuk szívében, ami csökkenti a diadal jelentőségét;
  • 2.) Lech-mező után 75 évig nem kíséreltek támadást indítani ellenünk. 1030-ban, II. Konrád császár volt az, aki a híres „Lech-mezei vereség” után elsőként tört ránk, de csak Pozsonyig jutott el. I. István legyőzte őt; de nem csak kiűzte Konrád hadát, hanem még Bécset is elfoglalta. Ez a jelentős, németek feletti magyar győzelem nem szerepel az európai történelem könyvekben.

Láthatjuk, mindkét félnek megvolt a saját célja, amikor háborút indított. Mikor őseinket felkérték a német hercegek belső ügyeik támogatására, ők éltek a lehetőséggel, az akkori európai erőegyensúly fenntartásáért. Azon felül a kincsek visszaszerzéséért, mert előzőleg egy ország kincseit, értékeit rabolták el, s a kincsek jogos tulajdonosa az az avar nép volt, amely a magyarok testvérnépe. Ugyanakkor a német császárok minden esetben a meghódításunkra és leigázásunkra törekedtek. A sok hadjárat következtében, amit indítottak ellenünk, ugyanúgy pusztítottak bennünket, mint ahogy mi tettük velük. Hogy milyen irgalmasak voltak mindazok, akik győzelmet arattak felettünk, megmutatkozik abban, hogy amíg mi fogytunk, pusztultunk, gyengültünk évszázados harcok és küzdelmek során, addig a nyugati államok erősödtek, lélekszámban szaporodtak, tudományban, művészetben fejlődtek.

A nyugati történészek, akik ma is írják Európa történelmét, a magyarokat folyamatosan rablóbandának nevezik; de valójában kik raboltak és kiket? Mi maradt nekünk? Ha mi elvettük volna mindazt, amiről írnak, azok most hol vannak? Mások viszont meggazdagodtak azokból a javakból, amelyek tőlünk származtak. A „könyvek” elfelejtik megemlíteni a saját támadó hadjárataikat és azok céljait.

BOTOS LÁSZLÓ
______________________________________
1 Badiny-Jós Ferenc: Ösi Gyökér, 1985,jan-febr., 4.; 1988, márc-ápr., 34. Monumenta Boica XXXI., 176-177. Fejer, Cod. Dipl. Hung. VII. Vol. V. Par. 31-31. Aventinus: Annales Boiorum. IV. XXI. könyv, 19 fejezet.
2 Padányi Viktor: Történelmi tanulmányok. München, 1959, 168-169.
3 Vágó Pál: A vérszerződés ereje. Buenos Aires, 1976,45. Padányi Viktor: i.m., 173.
4 Szalay László: Puszta balladája. Hunnia. 1994, május, 54. szám, 3-4.
5 László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944,340.
6 Padányi Viktor: i. m., 174.
7 Padányi Viktor: i. m., 176.
8 Grandpierre K. Endre: A Magyarok Istenének elrablása. Budapest. 1993.
9 Névtelen törtériész a XII. századból.
10 Anonymus: Gesta Hungarorum. Pais Dezső fortításában. Budapest. 1975. Grandpierre: i. m., 174.
11 Kézai Simon: Magyar Krónika. Szabó Király fordításában. Grandpierre: i. m.• l38-l39. 174.
12 Anonymus: i. m.
l3 Uo.
14 Roberts, Wess: Leadership Secrets of Attila the Hun. Warner Books, 1985.30.
15 Vágó Pál: Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. Kelet Népe, 5. Buenos Aires, 1971, 7.
16 Badiny-Jós Ferenc: Az. istenes honfoglalók. Ösi Gyökér, 1986, máj-jún., 78.
17 Rudnay Egyed: Attila trilógia. 1.könyv. Brussels, 1943, 38.
18 Grandpierre: i. m., 61.
19 Dümmler, E. L.: Pilgrim von Passau, 38. In Rudnay Egyed: A nyugati kultúráró!. Ösi Gyökér, 1990, szept=okt., l43.)
20 Diószegi Vilmos: Az ősi magyar hitvilág. Budapest, 1971,23.
21 Kállay Ferenc: Pogány magyarok vallása. 1861 és 1971
22 Endlicher: Monumenta Ápádaina, 131. In Grandpierre: i. rn., 222.
23 Thierr}; Amadée: Attila mondáh, 99.
24 Thierry, Amadée: Attila mondál«, 98.
25 Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. 1956,289.
26 Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. 1956, 294.


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról

Megjelent: 7530 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 688 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Serbia 1.1%
Romania 5.3%Canada 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%Australia 0.4%
Ukraine 2.8%France 0.4%
Germany 2.5%Netherlands 0.3%
Sweden 2.4%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2.1%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 349
This Week: 349
Last Week: 4612
This Month: 9767
Last Month: 19797
Total: 1936932

Belépés