Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Jun22

2010. Szeptember 22., Szerda 20:25

ISTEN OSTORA

Írta:  Mihály Ferenc
Értékelés:
(1 szavazat)
Ő volt az első, aki „Pán-európát” tervezett „connacionalista” alapon és az összekovácsolást meg is kezdte, de korai halála és tragédiája meggátolta a keresztülvitelben. Az ő uralma alatt még lett volna lehetősége és értelme az „EURÓPAI UNIÓNAK”, mert akkor még az Atlanti-óceántól az Urálig, mint azt a HAMMOND HISTORICAL ATLAS Isaac Asimov GUIDE TO THE BIBLE c. nagy művében bizonyítja – mindenütt NOÉ unokáé NIMRÓD fiai, Gómer és Javan, Góg és Magóg leszármazottjai éltek, akikben még élt a mítosszá magasztosult tudat, hogy Atilla a Nimród és Noé egyenes leszármazottjai voltak

Rabindranath Tagore India Nobel díjas költője mondta: „2000 év előtt a magyarok ősei egy földön laktak az én őseimmel s ezek az emlékek mély lelki rokonságot teremtettek kettőjük között. Tudom, hogy a magyarok ősei Árpád vezérletével jöttek ki Ázsiából, hogy Atilla volt az önök őseinek, a hunoknak nagy fejedelme. Az én nemzetem, mint egy 400-évig élt fehér-hun tehát magyar uralom alatt s így kétségtelen, hogy közöttünk történelmi kapcsolat van.”

A magyar naptárak január hetedikére Atilla névnapot jeleznek. Illő tehát, hogy – évszázados mulasztást pótolva – a hozzá legközelebb eső vasárnapot Atilla-napként megünnepeljük és megvizsgáljuk, hogy ki volt Atilla, a hunok nagy fejedelme, a császár, akit királyok szolgáltak.

Ki volt az a Nagy Atilla, akit a nyugati kereszténynek nevezett irodalom csak gyalázkodva emleget és a magyar iskolai történelem könyvek is csak pár szóval emlékeztek meg róla, a több nyelvet beszélő, író és olvasó Hun-magyar fejedelemről, de az írni-olvasni nem tudó frank királyról, Nagy Károly-ról, oldalakon át ömledeznek.

Tudjuk, hogy évezredünk első három századában – keresztény hitre való térítés örve alatt – írott emlékeinket elégették és így őseinknek I. István királyunk előtti kereszténységéről – mert ők nem római, hanem keleti, bizánci keresztények voltak – alig tudunk valamit. De már a romok és a temetők beszélnek. Pusztaszeren már kiásták olyan templom és hozzátartozó épületek romjait, amelyek 300 évvel idősebbek mint az u. n. „Honfoglalás” honújjászervezés és a körtvélyesi (ma Pusztaszer) alkotmányozó országgyűlés.

Mostanában több történész állítja, hogy Árpád papkirályunk, sőt Atilla, az Isten Ostora is keresztények voltak.

Az „ÁRPÁD NAPOT” immár tíz év óta megünnepeljük nemzeti ünnepként. Illő tehát, hogy a hun-magyarok nagy királyának napját nemzeti ünnepünknek tekintsük és megünnepeljük, mint ATILLA NAPOT.

Frederich H. Martens: Romance of Evolution c. történelmi művében ATILLÁ-ról elég tömören értekezik, de amit mond, az nagyon érdekes és igen tanulságos.

Martens azzal kezdi, hogy két lovas beszélgetve haladt a Dunamentén. Az egyik volt a római Orestes, míg a másik egy a Keleti Tenger partjáról való barbár (szakállós) Edekó, Atilla egyik vazallusa.

Amint kitűnt a két lovas Atilla esküvőjére igyekezett.

„Miért igyekszel Te az esküvőre?” kérdezte Orestes.

„Mert nem merek távol maradni, mint ahogy – azt hiszem – a burgundi hercegnő – Ildikó, a burgundi király leánya sem mondhatott nemet, amikor Atilla feleségül kérte.” Felelte Edekó.

„Miféle misztérikus ember ez az Atilla? Keletről jött és az én népem úgy tartja, hogy a hunok varázslóknak és boszorkányoknak gyermekei, akik szintén keleten születtek. Azt is mondják, hogy Atilla az Isten Ostora.”

„De Ildikó a burgundi királylány keresztény, akivel Atilla meg fog esküdni. Nemde?”

„Igen, de ez Atillát nem zavarja. Atillának nincs vallása. Node valamilyen vallásának mégis csak kell lennie, ha Isten Ostorának hívja magát és ragaszkodik hozzá, hogy ő birtokolja Hadur kardját.”

„Formaságok őt nem zavarják, hiszen az ő első minisztere egy keresztény görög, Onegesius.”

„Hát, furcsa ember. Ahelyett, hogy megdönteni Rómát és Konstantinápolyt, inkább a Fövényes Partokat keresi.”

„Úgy látszik, azért szereti, mert emlékezteti őt keleti hazájának steppéire.”

Két nappal később a két lovas Atillánál volt.

Ezután Martens leírja Atilla udvartartását, ismerteti fiait. Főleg a hunok hadfelszereléseit, fegyvereit, álarcos sisakjait, amelyik különböző állat fejekhez hasonlítottak. Némelyik egészen ijesztő volt. Ezek miatt vélték a nyugati „művelt” népek varázslók és boszorkányok fiainak.

Minket inkább az érdekel, amit Martens Ildikó szerepéről ír, aki miután megismerkedett a mellé rendelt rabszolganővel, kötőtűt kért a lánytól, mert mint mondta, szeretne kötögetni.

Amikor Ildikó a jó nagy kötőtűt megkapta, megjelent a szobában egy törpe szolga és egy írást adott át a rabszolganőnek. Mire a rabszolganő visszakérte Ildikótól a kötőtűt mondván, hogy hegyesebbet add helyette. Erre Ildikó kérte, hogy mutassa meg neki az írást, mire a lány azt válaszolta, hogy úgy se értené meg. De az van benne, hogy a házasság megkötése után Atilla Honoriát, Valentin császár leányát feleségül (veszi), őket mindkettőjüket elégetteti. [1 ] A lány Ildikó nyakába borulva sírt és remegett.

„Élesítsd meg a tűt és add vissza nekem.” Mondta Ildikó, így készülve fel a nászéjszakára. Megrémülve, de elszántan az életben maradásra, nem tudva azt, hogy egy jól kiszámított cselszövésnek lett az eszköze, végrehajtója.

Majd mint a mennydörgés hasított bele a hajnalba a kiáltás: „Meghalt a király!”

„Ildikó megölte!” mondotta Edekó Orestesnek.

„Orrvérzés ölte meg.” Tanítják a történelemkönyvek.

„Kábítószert kevertek a borába és a mélyen alvó király orrán keresztül kötőtűvel felszúrt az agyába, azonnali halált okozva.” Mondják a történészek.

Ki volt a ravasz merénylet kitervezője? Csak sejteni lehet. Bizonyára az, vagy azok, akiknek érdeke volt a nagy király halála.

De térjünk most vissza a két lovas beszélgetésére:
Amikor azt mondják, hogy Atillának mégis van valamilyen vallása, akkor igazat mondanak. Atilla keresztény volt, de nem római és így Róma pogánynak tartotta őt is, mint minden keleti keresztényt.

Ezért nem hódította meg Bizáncot, hanem csak adót szedett tőle. Rómát pedig azért kímélte meg, mert amikor Róma kapujához ért, Leó pápa elébe ment és kérte, hogy kímélje meg Rómát, hivatkozva régi barátságukra. Mert Atilla ifjú korában éveket töltött Romában, mint csere-lovag, mialatt Aetius, a későbbi Római hadvezér az Atilla apjának udvarában nevelkedett.

Az csak jámbor mese, hogy amikor Atilla a pápa kezében meglátta a keresztet, úgy megijedt, hogy hadait visszafordította.
Bezzeg a germán vandálok vezére Alarich, majd Genserich nem voltak ilyen kegyesek, hanem irgalmatlanul kifosztottak Rómát. Nekik hiába volt a pápa érvelése, hogy Róma szent város.

Atilla nagylelkűségének bizonyítékát talán Gárdonyi Géza írja le a legszebben a Láthatatlan ember c. történelmi regényében.

Amikor Atilla nyugati hadjáratában Róma ellen vonult – írja Gárdonyi – Troa város püspöke a város tanácsnokainak kíséretében elébe ment és megkérdezte tőle, hogy ki ő, hogy feljogosítva érzi magát arra, hogy országokat hajtson igájába? Atilla latinul felelt: „Ego sum flagellum Dei.” (Én az Isten ostora vagyok.)

„Noha így van ha Téged Isten küldött, mi nem tehetünk ellened semmit.”

„ Jer, végezd el rajtunk is a munkádat.” És megfogta Atilla lovának kantárszárát és vezette be a városba. Atillát meghatotta az agg főpap gesztusa és meghagyta alvezérének, hogy senkinek se essen bántódása a városban.

„Te szent ember vagy és szerencse van azokkal, akikkel te élsz. Néhány napig a vendégem kell, hogy legyél.” Mondotta Atilla az öreg püspöknek. Ilyen volt a nagy király, a császár. Kegyes, ha lehetett, de szigorú, ha kellett.

Atilla szerepe az európai történelemben sokkal nagyobb volt, mint ahogy a velünk szemben ellenséges nyugati történészek beállítják.

Ő volt az első, aki „Pán-európát” tervezett „connacionalista” alapon és az összekovácsolást meg is kezdte, de korai halála és tragédiája meggátolta a keresztülvitelben. Az ő uralma alatt még lett volna lehetősége és értelme az „EURÓPAI UNIÓNAK”, mert akkor még az Atlanti-óceántól az Urálig, mint azt a HAMMOND HISTORICAL ATLAS Isaac Asimov GUIDE TO THE BIBLE c. nagy művében bizonyítja – mindenütt NOÉ unokáé NIMRÓD fiai, Gómer és Javan, Góg és Magóg leszármazottjai éltek, akikben még élt a mítosszá magasztosult tudat, hogy Atilla a Nimród és Noé egyenes leszármazottjai voltak, amiről Thuróczy Krónika közöl egy családfát, melyben Noétól a harmadik leszármazott Kush, a negyedik Nimród, az ötödik Hunor, a kilencedik Keve, a tizenkettedik Kattar, a tizenhetedik Csanád, a tizenkilencedik Bezter, huszonhármadik Kölcse, huszonnegyedik Levente, huszonötödik Lél, huszonkilencedik Bulcsu, harminckettedik Kadicsa, harminchatodik Turda, harminchetedik Bendegush és harmincnyolcadik Atilla, majd a nagy honszerző Árpád. . . .

Atilla bizonyára tisztában volt származásával és ismerte a családfáját, talán jobban is, mint Kézai mester és Thuróczy János. És ha csak mítosz lenne is a Noétól való személyes származás, népi származás akkor is fennáll, mert a mítoszok mögött mindig van valami történelmi valóság. . . .

Az, hogy a bibliai Noé név személyre vonatkozik-e, vagy egy népet takar, szinte nem lényeges, mert a Thuróczy által közölt Családfán visszafelé Árpádon, Bendeguzon, Kadocsán, Hunoron és Nimródon keresztül eljutunk Noéig. . .

George Rawlinson professzor (Origin of Nations, 210 old.) szerint: „ Nimród Ethiopiából Dél-Arábián keresztül, a Perzsa-öböl felül jutott el Shiniarba.”

Noé idejében viszont Ethiopia még Nyugat-Afrika déli csücskén volt, Kushmin állammal. Az Atlanti Óceán déli része Ortellius térképén 1570-ben OCEANUS AETHIOPICUS-nak van feltüntetve. Az ETHIOPI nevet úgy látszik, a Kussiták vitték át magukkal Kelet-Afrikába, ahová – mint Sir Basil Davidson: The Lost Cities of Africa c. könyvében írja – kész kultúrával és fejlett írástudománnyal érkeztek.

Amikor a mítoszok, vagy a Biblia írói az ősidőkből legendás alapokat, hősöket emlegetnek, a nevek nem feltétlenül vonatkoznak személyekre, hanem sokszor a nevek mögé rejtett népre és az idő periódusokban is nagyon nagy eltérések, évezredek lehetségesek. Noé népével, a Nimródi néppel kapcsolatban nem szükséges menekülésre, hanem inkább elvándorlásra következtetnünk, ami történhetett több szakaszban is. Ugyanúgy, mint a kárpát-medencei és pannóniai települések, ahol már 10 ezer évvel ezelőtt laktak és a kedvező hírekre mindig volt úgy egyéni, mint nagy családi bevándorlás, mint például a hunok, besenyők és az Árpád magyari népének a „honfoglalása”. Amikor a hunok betelepülését HUNOR elhatározta, -- a Tárihi Üngürüsz szerint – azt mondta alvezéreinek: „El kell foglalnunk Pannóniát, honnan kedvező híreket kaptunk.”

Kitől kapta Hunor a kedvező híreket? Magor népétől, a Kárpát-medencében már régen ott élő magyar testvérektől.

Álmos és fia, Árpád a hun vezértől, EGŐD-től kapott biztatás indította el a „honfoglalást” mert a testvér avar-hun-pannon népek helyzete a frank és germán zaklatások miatt meggyengült.

A „HONFOGLALÁS” kifejezés azonban csak egy történelmi eseményt rögzít, amelyre jobban ráillene a „HONSZERVEZÉS” szó, mert nem kellett elfoglalni azt a hazát, amelyet már évezredek óta magyarok laktak és ahová hívták a testvérek a testvéreket. Ezt bizonyítja László Gyula professzor megállapítása, hogy az Árpádi szervezés nem bontotta meg a pannon-avar-hun település rendet, hanem a férőhelyek felhasználásával szépen egymás mellé települtek. Még a régi községek neveit sem kellett megváltoztatni, mert azok éppen olyan magyar falunevek voltak, mint a „honfoglalók” által magukkal hozott turáni és elő-ázsiai, szuméri helységnevek.

Krónikáink tanulmányozásához mind ezeket figyelembe kell vennünk, mert még az Anonymus GESTA HUNGARORUMA is, amely 1242 után készült és mint dr. Karsay Géza írja, még 1272 táján is javítottak rajta, valóban nem más, mint a középkori retorika szabályai szerint kibővített és kiszínezett lovagi honfoglalás és kalandozástörténet, túlnyomó részben a „tatárjárás” analógiájára.

A kronikák a történelmi eseményeket néha megszépítik, néha elcsúfítják, ami még nem volna nagy baj, hiszen azoknak legtöbbje célirányos irat. A baj akkor kezdődik, ha az író hamis adatokat iktat bele. Mint pl. a „HUNGARUS” névvel és a Szvatopluk szerepével. Figyelmen kívül hagyva, hogy Osorius negyedik századi történetíró azt írta, hogy: „Pannonia európai ország, melyet nem régen a hunok foglaltak el, amit saját nyelvükön HUNGARIÁ-nak neveznek.” (Közli dr. Barát T.)

Vagy pl. hogy Szvatopluk soha sem járt Árpád előtt Szolnoknál, hanem a „honfoglalás” előtti egyik hadjárat alkalmával Passau mellett vitte a „sót és kenyeret” Árpádnak kegyelemért esdekelve, mert mint hűtlen Felvidékit Árpád meg akarta büntetni. Szvatopluk nem volt szláv és soha sem volt birodalma Magyarországon. Írja Ft. Szelényi Imre a PANNON NÉP EREDETE ÉS NEVE, továbbá Rudnay Egyed ATILLA TRILÓGIA c. értekezéseikben.

Ismert történelmi tény, hogy a tótok, mai nevükön szlovákok, az Aldunától vándoroltak a törökök elől a magyar Felvidékre. Ezzel egyezően mondja dr. Püspöki Nagy Péter történész clevelandi előadásában, 1982-ben, hogy:

„Szvatopluk országa a Duna alsó folyásánál és a Szerémségben terült el Belgrád (Fehérvár) fővárossal, ahonnan a tótok a törökök nyomására vonultak a Felvidékre.” Ezért nevezte Hunfalvy Pál, múlt századi történész Anonymust „szó szátyár papnak.”

Értekezésem elején azt írtam, hogy Atilla idejében még lett volna értelme a Pán-Európa uniónak. Azóta nagyot változott Európa népesedési helyzete, mi pedig úgy megfogyatkoztunk és legyengültünk, hogy akár az Európai Unió, akár a Duna-konfederáció, nemzetünk halálát jelentenék. Elárasztaná a még megmaradt országunkat is az oláh, szláv és germán invázió, mert az ország határok csak közigazgatási – amolyan provinciális határokká egyszerűsödnének és a szabad költözködés és közös állampolgárság jogán megindulnának a szomszédaink honfoglalásai.

Nékünk magyaroknak és a Kárpát-medencén belül élő társnépeinknek csak a KÁRPÁT-MEDENCEI konfederáció, az 1914-es határokkal biztosíthatná a békés és boldog együttélést és gazdasági fejlődést.

 

Forrás: A Nap Fiai, 1983, jul-aug. szám

Atilla halál elbeszélésének másik változata a nagyszéksósi aranykehely rovásírás leolvasása nyomán:

Oláh Imre Jenő: Két hun nyelvemlék

 

[1] Ide kívánkozik egy magyarázat, mert ennek hiányában F. H. Martens elbeszélése, mely Atilla tragédiájának egyik ismert, keringő változatát ismerteti zavarkeltő, mivel nem ismerteti az időben történteket.

A korábban uralkodó császároknak, Arcadiusnak és Honoriusnak Galla Placida volt a lány testvérük. Arcadius fia a jelenlegi kelet-római császár, II. Theodosius, míg Honorius 423-ban utód nélkül halt meg, s rá két esztendőre így lett Galla Placida kiskorú fiából III. Valentinián néven nyugat-római császár.

440-ban III. Valentinius eléri nagykorúságát és megszűnik fölötte az édesanyja, Galla Placidia, anyacsászárnő régenssége.

Galla Placidiának az előző házasságból volt még egy gyermeke. Honoria nevű leánya, aki csak egy esztendővel volt idősebb császári öccsénél. Honoria nemcsak mint vérbeli hercegnő, hanem szeszélyes viselkedéséről, túlkapásairól, de főleg szerelmi kalandjairól volt híres birodalom szerte.

Érzéki természete és szerelem vágya által hajtva Honoria már egész fiatal lánykorától több viszályt kezdeményezett s a császár család csak nagy gonddal-bajjal tudta leplezni és elsimítani a nagy nyilvánosságot.

Egy alkalommal Honoria elcsábította Eugénius nevű nemest, aki a császári palota udvarmesteri címét töltötte be. Hatalmas botrány keletkezett s ez arra késztette Galla Placida anyacsászárnőt és öccsét III. Valentinius császárt, hogy Eugeniust e vétekért kivégezték Honoriát pedig szüzességi fogadalomra kényszerítették és szigorú felügyelet alatt elküldték unokabátyjához II. Theodosius kelet római császárhoz. Ez nem volt Honoria ínyére és visszatért Ravennába. Honoria mindig figyelmesen hallgatta a hun uralkodóról keringő híreket, ismeretlenül is csodálója lett a „vad barbár”, „az ázsiai lovas”, „a kegyetlen nomád” Atillának. Honoria felajánlja magát feleségül Atillának. Egy jegygyűrűt küld, s a gyűrűn keresztül hozományként a fél nyugat római birodalmat ajánlja fel! Honoria úgy vette, hogy nem csak öccse jogosult az uralkodásra, hanem ő is, mint Galla Placidia lányának, neki is jár egy fél birodalom. Így szólt Atilla válasza . . . „Mondjátok meg Honoria hercegnőnek, hogy a hun nemzet ura köszöni a megtiszteltetést, és örömmel elfogadja őt feleségnek. Mint vérbeli császári hercegnőt, egy olyan esküvő illeti meg, melyet most, sajnos, nem tudok neki megszervezni. A nemzet hadjáratra készül, fontos ügyek másfelé szólítanak. De rövidesen időt fogok szakítani számára is és várni fogom hozományával a fél birodalommal együtt. Addig is a mennyasszonyomnak tekintem, s ajándékát megfelelőképp viszonozom, a jegygyűrűért olyan ajándékokat küldök neki, amilyeneket még egyetlen menyasszony sem kapott.” (Sándor József László: Hadak útján, 658, 659, 660, 662, 663 old. kivonatoltan)

A nyugat-római birodalom lezárta a kérdést, a hun nagyfejedelmet „egyenlőre” nem foglalkoztatta. A jegygyűrűt Atilla jól eltette, s amikor majd megérettnek látja az időt, a gyűrűt előveszi és fellép követelésével. (Botos László)

 

Forrás: http://www.magtudin.org/Isten%20ostora.htm#_ftn1

Megjelent: 1956 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 241 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.2%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 452
This Week: 2635
Last Week: 8104
This Month: 19533
Last Month: 22610
Total: 1544450

Belépés