Print this page
2009 december 08, kedd

Fejezetek a rácjárások történetéből

Szerző: ?

- Nagyszabású munkájából kiolvasható, hogy errefelé a népirtás nem XX. századi „különlegesség”, hiszen Délvidéken több száz éve zajlik ez a véres lakosságcsere.
- A nemzetiségi tisztogatás nem „hazai különlegesség”. Amióta léteznek népek, háborúk és villongások is vannak köztük. Már a legősibb idők törzsei is éltek a leszámolásnak ezzel a vállfajával. A baj az, hogy mi is azt tesszük, amit az ősember. Délvidéken nem csak 1944-45-ben irtottak tömegesen magyart, és nem is 1848-ban, hanem állandóan, száz, százötven évenként, újból és újból bekövetkezik ez.

 Fejezetek a rácjárások történetéből

Délvidéki S. Atilla „Lángoló temetők – Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268-1868)” című könyvének bemutató kötetében a máig ható, de ez idáig részben szőnyeg alá söpört, eltussolt és elfeledett sötét múlt kerekedik ki. Beszélgetés a szerzővel.

Nagyon téved, aki azt hiszi, nem lehet már újat s izgalmasat írni például 1848-ról. Egymás után tárulnak föl az eddig ismeretlen történeti források, melyek tükrében merőben másként fest az adott korszak, mint ahogy azt eddig tudtuk vagy gondoltuk. A kötet súlyos vádakat is tartalmaz, nem véletlen tehát, hogy másfél évszázadig nem jelenhetett meg hasonlóan bátor, történelmi múltunkat és a szerb-magyar együttélést kendőzetlenül újraértelmező oknyomozó tudományos munka. Beszélgetésünk a kötet szegedi bemutatóján készült.

Hogyan és miért kezdte el kutatni a közös szerb-magyar múltat?

- Régi történet ez, ugyanis Szenttamáson születtem, s már 6-7 éves koromban hallottam édesapámtól olyan történeteket, amelyek arról szóltak, hogy a föllázadt szerbek 1848-ban lemészárolták az itteni magyarokat. Nem nagyon érdekelt a téma, noha később jómagam is tapasztaltam, hogy létezik egyfajta suttogó néphagyomány. Nem tud ma már mindenki ezekről a történelmi eseményekről, amint az 1944-45-ös magyarok és svábok ellen elkövetett titóista népirtásrokról, de azért még mindig akadnak ilyen szenttamási emberek. Eleinte azt gondoltam, apám és mindkét nagyapám játsza a nagymagyart, egy szavukat sem hittem el, hiszen mi egészen más dolgokról tanultunk az iskolában: a bölcs Titó elvtársról és a jóságos partizánokról, akik fölszabadítottak bennünket, no meg arról, hogy a magyarok a XVIII. században érkeztek ezekre a területekre a szerbek közé. Ha ezek az általuk elmondott események valóban megtörténtek volna, miért nem beszél erről a tv, miért nem cikkez a sajtó, miért nem tanuljuk az iskolában. A zűrzavar addig nőtt bennem, hogy már azt kezdtem hinni, a családom nemcsak nagy-magyar, hanem fasiszta is, és ők is mészárolták 1941-42-ben a szerbeket, nekem pedig azokat a szörnyűségeket forgatják most ki. Mondtam is apámnak, nem akarok magyar lenni, inkább szerb, hiszen ez itt szerb föld. Megdöbbentek, de én hajthatatlan voltam.

Mikor hitte el a szüleinek, hogy igazat beszélnek?

- Amikor édesapám a szerb tanárommal beszélgetett előttem a szerb vérengzésekről, akkor hittem el, hogy ezekről más is tud. Egy világ omlott össze bennem, minden elkezdett érdekelni, ami a történelemmel kapcsolatos. Faltam a könyveket, főleg a szerb-magyar együttélés izgatott. Jártunk át Magyarországra, s itt láttam először a történelmi Magyarország térképét, ami délen egészen Nisig nyúlott. Alaposan rácsodálkoztam, hiszen az ország határai ma teljesen máshol vannak meghúzva. Édesapám elmagyarázta, hogyan kerültünk a határ túloldalára, és miért zsugorodott össze Magyarország. Számomra akkor az volt a legfontosabb, hogy eldöntsem magamban, melyik népnek is van igaza ebben a mérges területi vitában: a szerbek jöttek-e Dél-Magyarországra vagy a magyarok Észak-Szerbiába. Hogy egy összehódított „Nagy-Magyarországról” van-e itt szó, avagy csak egy évszázadok óta vert nép teljesen szétrabolt hazájáról. Ettől tettem függővé még a nemzeti hovatartozásomat is, hiszen jó lelkiismerettel csakis azzal a néppel tudtam azonosulni, amely mellett a történelmi igazság áll. Úgy éreztem, ettől függ a jövőm, a teljes jövendőbeli életem. Később úgy döntöttem, ezek után történelemtanár vagy pap leszek. Mindkettőről lebeszéltek, de egy kis kitérő után mégis az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Törtélelem Tanszékére iratkoztam, ahol az évek során be kellett látnom, mennyi rágalom és hamisítás terheli a délvidéki magyarok és szerbek közös múltját.

Diplomadolgozatát – ha jól értesültem – az 1848-as szenttamási magyarirtásról szándékozta írni

- Valóban, és ragaszkodtam is ehhez a tárgyhoz. A magyarirtást persze nem emlegettem, ez csak menet közben derült ki. Mondanom sem kell, hogyan fogadták ezt a szerb nemzetiségű tanácsadóim. A Gavrilovics meg is mondta a szemembe, hogy ne idegesítsem én őt, mert ő nyugdíj előtt van, inkább „leveszi rólam a kezét”, átad másnak. Az a másik pedig – nevet inkább nem mondanék – arra korlátozta a tevékenységét, hogy a kákán is csomót találjon. Semmi sem volt jó neki. Sok forrás akkor még nem volt a kezemben, a Kalocsai Érseki Levéltárban találtam meg az első ide vonatkozó följegyzést, a bácsszenttamási katolikus pap 1848-ból származó jelentését. Később rábukkantam a bácsszenttamási Kovacsevics rác pap visszaemlékezéseire is és a többi, több mint egy tucatnyi kútfőre, amelyek mind a magyarirtást igazolják.

Szerb levéltárakban később nem kutatott?

- Próbálkoztam Karlócán, Újvidéken, végigjártam a levéltárainkat Szabadkától Óbecséig. Karlócán és Zomborban azonban azt mondták, nincsenek meg, elvesztek az általam keresett dokumentumok. Később azonban ezeket az anyagokat megkaptam egy szenttamási szerb kutatótól, érdekes módon ő hozzájuk tudott jutni. Sőt, később más 1848-as magyarirtások is a látókörömbe kerültek. Elsősorban az akkor Tiszaföldvárnak, ma Bácsföldvárnak nevezett magyarirtás, ami csak három nappal a bácsszenttamásit követően zajlott le. Ennek emlékét a mai napig csak az óbecsei úton található Csonthalomban találjuk meg, ahová sebtében összedobálták a legyilkoltak tetemeit. Máig temetetlen holtaink ők. A tíz méter magas, 40-50 méter széles Csonthalom a most megjelent kötetem borítóján is látható.

Egy helyen nyilatkozta, hogy sok ellenséget szerezhet magának ezzel a könyvvel mindkét országban. Ma is így gondolja?

- Igen. Magyarországon a kutatásaim tárgya miatt, mert itt a határon túli magyarság történelméhez – pláne ha az föltáratlan meg vérgőzös – egy-két kivételtől eltekintve nem nyúl senki. A Kádár-korszakban ez nem is volt tanácsos. Emlékezzünk csak, milyen fölzúdulást váltott ki az 1944-es magyarok elleni vérbosszúról készült dokumentumfilm bemutatása. Nincs Magyarországon túl nagy érdeklődés a letűnt korszak emlőin nevelkedett történészek körében ez iránt. A hangadó történészekről beszélek és a többségről. Délvidéken más okból nem nyúlnak a kérdéshez. Ebben benne van a megalkuvás, a kisebb ellenállás elve, a kiszolgáltatottság, a megfélemlítettség stb.

Könyvéből kitűnik, hogy minden történelemhamisítás, -torzítás rendre a magyarságot sújtja. Fordított irányban nem talált erre példát?

- Egyetlenegy olyan történelemhamisítási elemre sem akadtam még, amely a szerb nép ázsióját rontotta volna. Alaptalan fölmagasztalásra persze annál inkább. Meglehet, a szélesebb olvasóközönség előtt nem köztudott, de a délvidéki szerbeknek is megvan a maguk „dákóromán” elméletük. Ennek egyedüli célja, hogy elvitassa és eltulajdonítsa a magyaroktól visszamenőleg is a Délvidéket. Jó ha tudjuk, a honfoglaló szerbek kizárólag a Drina folyó déli – tehát Macsókőtől (Valjevo) délre eső – vízgyűjtő területén tértek át a megtelepedett életmódra. A Délvidéken viszont a honfoglaló magyarság telepedett meg, ehhez a szerbeknek semmi közük nem volt.

- Nagyszabású munkájából kiolvasható, hogy errefelé a népirtás nem XX. századi „különlegesség”, hiszen Délvidéken több száz éve zajlik ez a véres lakosságcsere.
- A nemzetiségi tisztogatás nem „hazai különlegesség”. Amióta léteznek népek, háborúk és villongások is vannak köztük. Már a legősibb idők törzsei is éltek a leszámolásnak ezzel a vállfajával. A baj az, hogy mi is azt tesszük, amit az ősember. Délvidéken nem csak 1944-45-ben irtottak tömegesen magyart, és nem is 1848-ban, hanem állandóan, száz, százötven évenként, újból és újból bekövetkezik ez. S itt a török kort még nem is említettem, pedig ekkor 200 éves háború dúlt a történelmi Magyarország területén, melynek során a magyarságot kis híján ki is sikerült irtani.

Talán nem is volt nap, de év biztosan nem volt 1526 és 1718 között, amikor nem gyilkoltak vagy hurcoltak volna el magyarokat – éspedig elsősorban éppen a rácok, akik annakidején egyszerűen beszerveződtek a török birodalomba. Rác volt itt a „török” helyőrség, rácok voltak az ország népét irtó hullavadászok, de rác volt még a „török” hivatalnok is. Mi több, a budai pasa is valójában, igen gyakran rác volt. A rácság erőszakos térhódítása egyébként is évezredes hagyomány, amiért mindenekelőtt a nemzeti egyházuk okolható. „Országgyarapítási” vágyaik hirtelen megnövekedése nyomon is követhető a történelem során, mihelyst elszakadtak Bizánctól, és ezt a szerb történészek is elismerik. A szerb ortodox egyház nagy szerepet vállalt abban, hogy ilyenné tegye a szerbséget a szomszédos népek irányában.

Rácjárásról beszél könyvében, ami a tatárjárásra hajaz. Nem túlzás ez a megállapítás?

- Nem mondanám. A gyökerek hosszú évszázadokra nyúlnak vissza, s talán nem ártana végre szembesülnünk a tényekkel. Még véresebb népirtások voltak pl. a kuruc korban, amikor egyes történészek szerint mintegy 100 ezer rác (és ugyanannyi magyar?) veszett oda a Nándorfehérvár és Buda között zajló végtelen fajháborúkban. Ekkor is terjedt el nyelvünkben a rácjárás kifejezése. Vagy pedig korábban, a német-török háborúk alatt, amikor a magyar népnek mintegy háromnegyedét – zömében rác janicsárok, hullavadásznak nevezett rác martalócok, rác rabszolgakereskedők és tűzzel-vassal térítő rác szerzetesek – irtották ki, olvasztották be és tüntették el ebből az országból. Ne feledjük, 4-5 millió – állítólag a törökök által – elpusztított magyarról van szó.

Ennyire sötét lenne a szerbségről alkotott kép?

- Természetesen nem. A népek, közösségek sohasem vehetők egy kalap alá. Voltak tisztességes rácok akkor és később is – nem is kevesen. Róluk viszont Szerbiában mindmáig keveset beszélnek. Ők szembeszegültek a gyilkolásokban és hódításokban kimerülő hősködéssel, ami nem volt más, mint a rác nép nemzeti érdekeinek az elárulása. Ahelyett, hogy Rácország fölszabadulásáért küzdöttek volna, ők a török megszállók szekerét tolták csak azért, hogy a szultán uralma alatt álló egyházi rác állam – az ipeki-petyi (ma Peja) fejedelemségről beszélek – kiterjeszthesse határait egészen Budáig, Zágrábig és a Balatonig.

- Egy helyen azt nyilatkozta, hogy Ön nem csak magyar, de egyben szerb nemzetiségű is.
- Igen, magam is szerb vagyok némiképp, nemcsak származásom, de bizony az érzelmeim szerint is. S most már nem a megtévesztettségem miatt, amint azt még az előbb említettem. Bármennyire sötét ugyanis az a történelmi múlt, amit a szerb szélsőségesek festettek ebben a térségben, én ennek a szörnyű múltnak a föltárása során megtanultam együtt érezni ezzel a néppel is, szinte ugyanannyira, mint a magyarsággal –, amely pedig annyi szenvedést és vérözönt köszönhet neki.

Bácsszenttamás kettős tornya (1848/49)

Termő rónák végtelenjén, Szenttamás határában,
Ott botlottam én el, Perczel Móric éles kardjában.
Ez volt a fegyverünk, mi a gyilkosokat levágta,
Drága magyarságunkat akkor mindhalálig óvta!
Mert sehol sem dúlt úgy a magyar elleni düh, mint itt,
Hol a rác lázadók halálra kínoztak mindenkit.
Mert a déli magyar határokon áttörõ szerbek
Úgy hirdették, hogy most minket a hazánkból kivernek!
Koponyánkon százados szokás szerint dohányt vágnak,
Minket pedig gyermekestõl mind a Tiszába hánynak…

Utas, ha Szabadkáról mégy az õsi Szerémségbe,
Kettõs templomtornyot látsz majd a Bácsság közepébe’.
Hallottál-e már a véres tornyú Bácsszenttamásról…?
Bechtoldról és az elárult negyvennyolcas csatákról?!
Némethon századosa jön itt színlelt segítségül;
Ártatlan magyarokra, Bécsbõl – vérförgeteg készül!
Máriássyék hõs rohamát Bechtold elárulja;
Honvédek vérét – lázadók földváránál – kiontja.
Helybéli rab magyarok emelték e „Rácerõdöt”,
Az öles várfalaknál sok „kutyá madzsár” sínylõdött!

Kárörvendve vonul vissza Bechtold most Óbecsére:
Javában patakzik már Bácsszenttamás magyar vére.
A „rácvédõ” gaz haramiák védtelen emberek,
Gyönge nõk és sikító gyermekek ellen hõsködnek!
A templomtornyok közt is gyerekek lógnak pórázon;
Apránként lövöldözik ott õket – elõbb csak lábon…!
El is híresült a kettõs torony e rút gazságról:
Hisz’ alatta egyezett meg Bechtold – a népirtásról…
Már akkor pezsgett borában az iszonyú áldomás:
Könnyet és vért csorgatott e pohárba – a mészárlás!

A kéttorony alatt, hol egy hete Bechtold pezsgõzött,
„Madzsaricák” põre tömege, hiába könyörgött…
Keblükön áthúzott nyársra õket mind sorba fûzvén,
Korbács alatt kell táncolniuk – golyókkal a végén…!
Kétezernyi bentrekedtre egetverõ kínzás vár,
Tóth orvosnak kezét-lábát fûrészelik le immár.
Mert véres árnyak már a Kuszly-házban is dolgoznak:
Nõi kebleket darabolnak, gyermeket csonkolnak.
Ki is szögeznek egy élõt, a templom kapujára;
Itt feszítik meg, vagdalják is, Isten fiát – újra…!

Ily nagy kínnal halnak Bácsszenttamáson a „madzsárok”,
Eleven embereket sütnek itt a szakadárok…!
Golyók közt úsztatja át Károlyi Ede a vizet:
Egymaga ment meg a pokol tornácáról többeket.
Ott zokog még Damjanits is, a rác lázadók réme,
Bécs titkos ügynöke alatt nincs sok lehetõsége!
Nézi, mint hajszolják Tikréten a magyart – ihol, ni!
Kit a „rácvédõ” kar elér, annak fejét is veszi…
Mikor aztán lakomára hívott Bechtold nevetve,
A válasz csak ennyi volt: „Borod vérrel van keverve!”

Fekete lett az éjszaka, már egy csillag sem ragyog;
Jó nem látni most az égnek, mit Bécstõl e nép kapott!
Az utolsó száznegyven férfit „Szerbobránba” viszik,
Ott a magyarság virágát kegyetlenül kivégzik…
Táncol a gyilkos had s mindegyre kurjongat:
Játsszunk most a fejekkel! – még nem elég a gyalázat…
S rugdossák is fáklyafénynél a rémes „labdákat”,
Lemetszett hímtagokkal pöckölik ki a szájakat.
Fölkarózott fejek sora mered innen másnap le:
Pompázik a „Szerboszrám” – Szenttamás Koponyahegye!

Háromszor árulták el negyvennyolcban Bácsszenttamást,
Egyszer még a német hóhér, aztán jött a bunyevác…
Fél évre rá Perczel Móric fölüzent már Kossuthnak,
Küldje csak le õalája, e magyar huszárokat:
Mert hogy harmadjára sem szabadítják föl Szenttamást?
Mit csinálnak? Vezérjökbõl ettem volna paprikást…!?
Nagy Istenünk, most hozzál föl ránk fényes holdvilágot,
Hadd csináljunk Bácsszenttamáson egy kuruc világot!
El is veszett „Szerboszrám” – de nem a gonosz szelleme!
A helységnévben mindmáig él átkos „dicsõsége”…

E címzés tölt meg érces gõggel „bátor rác karokat”,
Könnyel és iszonyattal – magyaroknak szánt sorsokat.
Ennek okán – majd száz évre – jött ismét a gyûlölet,
Kaszálj le hát még egy-két ezer „kutya madzsár” fejet…!
Kettõs tornyok alatt hevert ismét szegény Szenttamás:
Ki az aki megint gyilkolt? Jéló! Ozren! Oly sok más…!
A muszka alatt betörõ vöröscsillagos szerbek,
Újfent hirdették: most minket a hazánkból kivernek!
Koponyánkon százados szokás szerint dohányt vágnak,
Minket pedig gyermekestõl mind a Tiszába hánynak…

Dél­vi­dé­ki S. Atil­la: Lán­go­ló te­me­tõk – A Vaj­da­ság ki­ha­sí­tá­sá­nak el­hall­ga­tott tit­kai és bor­zal­mai. Be­mu­ta­tó kö­tet: Fe­je­ze­tek a rác­já­rá­sok tör­té­ne­té­bõl. Ma­gán­ki­adás, ISBN 978-963-06-6723-4. Ke­ré­nyi Nyom­da Kft. Szek­szárd, 2009.)
Nagy fölbontásban a két kihajtóval együtti külsõ borító innen elérhetõ...

A szer­zõ ki­adá­sá­ban meg­je­lent Fe­je­ze­tek a rác­já­rá­sok tör­té­ne­té­bõl már­is meg­ren­del­he­tõ (e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. , tel.: +36-20-514-1658, www.delvidekia.hu). Utá­vé­tes ár 3500,- Ft (Mo) vagy 800 di­nar.

Forrás:http://www.delvidekia.hu/borito.php


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról