Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Aug19

2010. Január 23., Szombat 08:01

A középkori magyar inkvizició

Írta:  Radics Géza
Értékelés:
(5 szavazat)
Nem szívesen használom írásaimban az idegen szavakat, de esetenként ez nem megkerülhető. Így van ez az „inkvizíció” szóval, mely helyett legszívesebben a magyar vizsgálat vagy kihallgatás szót használnám, de mert e szó valamelyikének használata esetében csak körülírással adhatnám vissza a kor történetére vonatkozó értelmezést, míg az inkvizíció szó egyértelműen egy bizonyos kor és esemény megnevezésére honosult meg a magyar nyelvben.

A korai keresztények sok gondot okoztak Rómának, amiért számosat közülük – mint Jézus Urunkat -, keresztre feszítettek. Ennek ellenére, az új vallás és istenhit tovább terjedt, és egyre többen választották Jézust, mint megváltójukat. A Krisztus utáni első három században a keresztények ama felfogást és bölcseletet követték, mely szerint minden egyénnek szabadon, belső indíttatásból kell megválasztania az Istent, akit követni vagy imádni kíván. ükben, felfogásukban nem voltak, nem is lehettek egységesek, mert hiányzott a központi irányítás és főleg az alaphittételek világos megfogalmazása és értelmezése. A háromszázas évek elejére azonban annyira megsokasodtak Rómában és a birodalmon belül, hogy Nagy Konstantin (306- 337) császár a kereszténységet államvallási szintre emelte. A niceai zsinat Kr. u. 325-ben fektette le az alaphittételeket, melyektől ha valamelyik Jézus-követő egyén vagy kereszténycsoport lényegesen eltért, azt „eretnekké” nyilvánították. Ezt tovább fokozta 381-ben a II. konstantinápolyi zsinat, amely elfogadta a Szentháromság tanát. Akik nem voltak hajlandók elfogadni a lefektetett hittételeket vagy Jézus szűzi születését, akkor a legjobb esetben kiközösítették őket, de sokkal keményebb büntetés lehetőségének is ki voltak téve.

I. Jusztinianus császár (Kr. u. 545) az egyház ellenségeit a császár ellenségeinek is tartotta, és kemény büntetéseket szabott ki, nem ritka esetben a máglyahalált. E kegyetlen büntetést nem megtorlásnak, hanem elrettentő példának alkalmazta. A hajdani üldözöttek nevében az állam üldözni kezdte azokat, akik kitartottak régi hitük mellett, mint a manicheusok vagy ebből sarjadzó bogumilok és patarének, illetve mások. E hadjáratban maga az egyház is egyre nagyobb szerepet vállalt, mellyel Szent Péter egyháza politikai színezetet kapott, bár az egyházi ítéleteket a világi hatalom hajtotta végre. Ama nemes felfogás, mely szerint az egyén magán ügye Istenének megválasztása, egyre inkább háttérbe szorult, majd teljesen kiveszett az egyházi álláspontból. Az úgynevezett „eretnekeket” ha nem voltak hajlandók az „egyedüli igaz hitre” térni, a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá, majd máglyán élve elégették. E vallásos „buzgalom” odáig fajult, hogy már nemcsak az egyházi dogmák felett őrködött az egyház, hanem kerékkötője lett a haladásnak, a természettudományokban elért új felismeréseknek is. Ezzel hátráltatta a tudományos fejlődés egészséges kibontakozását mindenűtt, ahol a Római Egyház gyökeret vert. Ma szinte hihetetlen, hogy 400 éve még életüket kockáztatták olyan kiválóságok, mint Kopernikusz és Galilei azért, mert felismerték. hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva.

A vallásos tobzódás tovább mélyült, és kiterebélyesedett az egyházon belüli elanyagiasodás, mely egyéb tényezők mellett az egyházszakadáshoz (1054) vezetett. Már nem volt elég Jézus követőjének lenni, hanem szó és panasz nélkül kellett az egyházi tizedeket fizetni, melyeket egyre nagyobb szigorral hajtottak be, és amely biztosította a főpapság fényűző életvitelét. E gyakorlat a nép körében még nagyobb elkeseredéshez és elszegényedéshez vezetett; aki nem akart vagy nem tudott fizetni, azt eretnekséggel vádolták meg. A véres keresztfákat a máglyák lángjai váltották fel. Egyre többen fordultak el az egyháztól, és keresték a jézusi tiszta erkölcsöt. A IV. lateráni zsinat azonban nemcsak az „eretnekeket” fenyegette meg, hanem azon uralkodókat is, akik nem megfelelő szigorral üldözték az egyház „ellenségeit”. Lombardia, Dél-Franciaország és még a Balkán is elszakadással fenyegetett. Szent Péter egyháza omladozni kezdett. Ekkor jelent meg assisi Szent Ferenc és a castiliai Szent Domonkos, akik megalapították a „kolduló rendeket”. Eszméjük a „szent szegénység” volt.

Nos, eme koldulórendek alakultak, fejlődtek a maguk módján, úgy, hogy némelyikre maga a Vatikán is gyanakvással tekintett, de főleg azok mellékhajtásaira, mint az imént említett bogumilokra és patarénokra vagy a lombardokra és a női begina rendekre, hogy csak néhányat említsünk. E rendek gyapjúból, festetlen szőttesből készítették igénytelen csuhájukat, mely rnerőben elütött a papság fényűző ruházatától. A domonkosok koruk legképzettebb hittudósai voltak, akik a külsőkben a szegénység mintaképét, míg a hit kérdéseiben a sziklaszilárdságot testesítették meg. A pápák kiváló eszközt láttak bennük, és a későbbiek folyamán élet-halál urai lettek.

E rövid áttekintés után nézzük, mint alakultak a dolgok a tárgyalt korban a nagy magyar honban. E dolgozat lényegében Dr. Fehér M. Jenő, volt domonkos rendi szerzetes Középkori magyar inkvizíció című munkájából merített, mely valószínű a legátfogóbb képet adja a kérdéses korról és eseményről a fellelhető jegyzőkönyvek és krónikák alapján. Ha a Fehér által feltártakat figyelembe vesszük, akkor úgy tűnik, hogy a magyarországi egyház- és hittörténeti eseményeket is újra kell gondolni. Ha Szent István oly szigorral irtotta az egyház ellenségeit, mint azt maga az egyház is hirdeti, akkor mint lehetséges, hogy az 1200-as és az 1300-as években, sőt még később is, táltosok ellen indítottak kivizsgálásokat?

Fehér azt írja, hogy a jegyzőkönyvekben mindenütt „mágusokról” esik szó, akik megfelelnek a magyar táltosoknak. Fehér viszont a sumér istenség, Samas nevéből származtatja a sámán szót, ezért néhány esetet kivéve a táltosokat sámánoknak nevezi. Ez hivatásukat és társadalmi szerepüket illetően el is fogadható, de a mágusok és táltos ok némely ázsiai nép sámánjaínál lényegesen magasabb képzettségűek voltak, ezért törjünk pálcát a táltos szó használata mellett.

A korai királyainknak - beleértve Szerit Istvánt is - elég sok gondot okozhatott az egyház ellenségeinek üldözése, mert ezen elvárt feladatot nem egészen úgy fogták fel, mint a nyugati, főleg francia, német, spanyol és olasz uralkodók. Csak egészen kivételes esetekben szabták ki a legkegyetlenebb büntetést, míg a francia király, II. Róbert 1017 -ben Orleansban 13 eretneket vettetett máglyára. Ill. Henrik 1051-ben, Glossarba 24„boszorkányt” égettetett meg és így tovább. A Vatikán is lépést kíván tartani a korral, mert 1179-ben a Ill. lateráni zsinat is elrendelte az eretnekek és boszorkányok elégetését. Vajon mi lehetett a véleményük Könyves Kálmánról (1095 -1116), aki hét évtizeddel korábban törvényileg rendelte el, hogy „boszorkányok pedig ne is említtessenek, mert olyanok nincsenek ….” A „művelt” nyugat még századokkal később is boszorkányokat éget. Fehér munkájából az derül ki, hogy a magyar királyok nem mutattak nagy serénységet ezen elvárások teljesítésére, részben, mert léteztek már kialakult törvények, melyek mérsékeltebbek voltak a nyugatiakénál, részben pedig a magyar lelkület is határt szabott az elszabadulni akaró kedélyeknek. Természetesen történtek kemény büntetések, de azok nem tömegesek, és legtöbbjük nem a hitbéli felfogáson alapult.

Előfordult olyan eset is I. Béla korában, hogy a börtönbe zárt, Rasdi nevű varázslóasszonyt addig éheztették, míg éhségében szétrágta saját lábait.

Az eretnekekre azonban nem minden esetben szabtak ki halálbüntetést. Vagyonelkobzást, börtönbüntetést, megbotozást és megostorozást, tüzes vassal homlokra égetett keresztet, száműzetést stb. alkalmazták a bűnösség súlya szerint. A szigorúság is változott pápánként és uralkodókként. IX. Gergely pápa rendelete 1231-ben például nagyon kemény büntetést mért az eretnekekre. Életfogytiglani magánzárkára ítéltettek azok, akik beismerték bűnösségüket, és halál járt azoknak, akik nem. Gergely felmentette a püspököket e feladat alól, és a domonkos és ferences rendeket bízta meg. E két rendet közvetlen a pápa irányítása alá vonta. Főinkvizítornak egy-egy főpapot jelölt ki élükre, akik feladatkörébe tartozott az uralkodók ellenőrzése is. Magyarországot ez behatóan érintette, mert az első főinkvizítort kivéve, mind idegen nemzetiségű volt, akik ellenszenvvel viseltettek mind a magyar néppel, mind a királlyal szemben. Vajon mi történt volna Könyves Kálmánnal, ha ebben az időben uralkodik és nem 120 évvel korábban? Tudjuk, hogy legtöbb királyunk gyilkosság áldozata lett. Vajon mennyi közük lehetett ehhez az idegen főinkvizítoroknak? IX. Gergely pápa megszervezte, hogy az 1230-as évek végére az inkvizíciónak Magyarországon is működőképes hivatalai legyenek. A sors különös játéka, hogy az inkvizíció elvi és hittételi tanát egy magyar domonkosrendi szerzetes dolgozta ki.

A bolognai egyetem nagy tudású tanára és igazgatója, Paulus Hungarus, azaz magyarországi vagy Magyar Pál dolgozta ki az inkvizíció alaptanát. vagyis azt, hogy valamely személy vagy csoport mely kihágások esetén vádolható meg eretnekséggel. Pál mester szervezte meg a magyarországi domonkosrendiek tartományát is még II. András korában. Ö lett az első magyarországi főinkvizítor. Ezt megelőzően 1221-ben a következőket mondta az egyetem tanítványainak, amely betekintést ad a főpap gondolkodásába, lelkületébe, erkölcsi tisztaságába, de mindenekfelett magyarságába. Álljon itt két idézet Fehér könyvéből:

"Az anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszéli annak nyelvét, akinek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhetett-e olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?” 1 Az „anglikus” a flamand nemzetiségű esztergomi érsekre, a kemény és hajlíthatatlan Róbertre vonatkozik. Pál mester azonban tovább lép, látja népének gyengeségét is. Bolognában a következő aggodalmának ad hangot diákjai előtt: "Becsületünket nem szabad másoknak átengedni, és ez szól a magyarok ellen, akik szívesebben emelnek tisztségbe idegeneket, semmint magyarokat .. ". A magyarság emberszeretetéről volt híres és ez végig kísérte történelmét. Újra és újra ezen emberszeretetnek és az idegenekben vetett bizodalmának lett az áldozata. Pál mester tanácsokkal látta el a Bolognába érkező magyar fiatalokat, és mindenkori segítségéről biztosította őket. Magyar Pál a magyar kereszténység történetében olyan szerepet töltött be, mint az írekében Szent Patrik. Nem tartotta helyesnek az ősvallást követők üldözését, hanem inkább szelíd szóval és példázással kívánta rávezetni a népét, és megmutatni nekik, hogy a keresztény hit gyakorlása is az Istenhez vezet. Az ősi hagyományok és táltosok védelmében is számtalan esetben kiállt.

Mikor Pál mester nyolc honfitársával együtt magyar földre lépett, látta teljes valóságában, hogy Magyarország az idegen főpapság szorításában senyved. Ezen egymás között is marakodó főpapok azt tartották legfontosabb feladatuknak, hogy mint tudják behajtani a papi tizedeket, és ezt az ország melyik tartományára tudják kivetni. Előfordul az is, hogy egy tartomány népétől három főpap is követelte a tizedeket. Ettől függetlenül megalapította a magyarországi domonkos rendet. Az inkvizíció kezdeti éveiben csupán két magyar püspöke volt az országnak, a pécsi Csák-nembéli Ugrin, és a népi származású kalocsai érsek, Göncöl.

A pápa gondoskodott arról, hogy e két főpap a lehető legkevesebb időt tölthesse el népe körében. Elrendelte, hogy Ugrin vezessen hadat a balkáni bogumilok és patarénok ellen, majd pedig a csaknem egy évtizedig tartó keresztes hadjárattal küldte a Szentföldre. Göncöl érsek sem volt szerencsésebb, mert a pápa követe, Viterbói Aconcius azt üzente neki, hogy eligazítás ügyében Spalatóba jelenjen meg előtte. A püspök meg is jelent Aconcius előtt, de azt tanácsolta a követnek, hogy nem tartja célszerűnek a magyar ügyekbe való beavatkozást, mire a pápai követ „tudatlan és gőgös magyarnak” nevezte, és megfosztotta tisztségétől.

Az előbbiekben is említés esett arról, hogy az egyházi ítéleteket a világi hatalomnak kellett végrehajtani, s mert erre a magyar királyok nem minden esetben mutattak hajlandóságot, ezért jelentős bizalmatlanság jellemezte a két intézmény viszonyát. Ez a XIII. században volt a legkirívóbb, melyet Fehér szerint semmi se jellemez jobban, mint az, hogy II. Andrást kétszer is kiközösítette IX. Gergely pápa. Valószínű, ezért egyezett bele 1231-ben a magyarszívű és józan gondolkodású főinkvizítor, Magyar Pál leváltásába, akit a kemény, talán könyörtelen, német származású Teuton János követett. 1235. május 26-án, mikor II. András leányát, Erzsébetet szentté avatta az egyház, sem az apa, sem a fia, IV. Béla nem kapott meghívást az ünnepségre. A nyugati történetírásból pedig kimaradt a II. András vezette keresztes hadjárat méltatása is, mikor 20 000 könnyűlovassal bejárta a Szentföldet.

IV. Béla királyunknak is meggyűlt a baja az egyházzal, amiért két lányát kijevi és lengyel hercegekhez adta feleségül. A gát viszont akkor szakad át, mikor fia, a későbbi V. István a kun király, Köttöny lányát, Erzsébetet vette feleségül. Nem tetszett a pápának az se, hogy Béla szerzeteseket küldött keletre a visszamaradt rokonok felkeresésére. Tudjuk, hogy az 1236-ban hazatérő szerzetes, Julián barát hozta a hírt a tatárok közeledtéről, melyről rendfőnöke, Richardus írt jelentést a pápa részére. Elgondolkodtató azonban, hogy Béla király miért szerette volna betelepíteni a keleten maradt rokonokat. Az a vélekedés, hogy velük kívánta megerősíteni katonaságát a tatárok ellen, nem állja meg a helyét, hiszen a visszatérő szerzetestől tudták meg a hírt a közeledtükről. Sokkal valószínűbb, hogy az Árpád-ágbeli őseinkből kialakult uralkodó és főúri osztályt az 1200-as években már erősen felhígult és a köznépbe való beolvadás fenyegette. A keleti rokonok betelepítése a vezetőréteg megerősödését eredményezte volna. Így hát, Béla király is a kiközösítés szélén állt. Vatikán kiengesztelésére fel kellett áldoznia leányát, Margitot, aki a Nyulak szigetén, elképesztő szegénységben vezekelt. Szentté avatásának során egyetlen főpap nem jelet meg a kihallgatásokon, írja Fehér. De vajon miért? A szentélerű leány nagyon keményen bírálta a kor társadalmi és egyházi igazságtalanságait, melyek a kolostor rideg falain is kiszivároghattak.

Királyaink közül szólnunk kell még Kun Lászlóról is, akiből anyja, a kun származású Erzsébet, meggyőződéses kun-barátot nevelt, minek következtében László két malomkő között őrlődött, mert gyermekkorában keresztény nevelést kapott. IV. Béla igyekezett meggátolni, hogy a kun nemesség és főurak fontos tisztségekbe kerüljenek, ami fia, V. István feleségének, Kun Erzsébetnek sok kellemetlenséget és szomorúságot okozhatott. Amint tudjuk, Béla és fia között elég komoly viszály volt, mely mögött valószínű Erzsébet asszony állt. V. István rövid uralkodása után fia, a gyermek László kerül a királyi székbe. Anyja, Erzsébet elérkezettnek látta az időt, hogy felemelje véreit, és az ország különböző tisztségeit - a legmagasabbakat is - kunokkal töltse be. Mondhatjuk, hogy ő uralkodott a fia nevében. Miután a gyermek felcseperedett, házasságot kötött Nápolyi Erzsébettel, amely csupán névleges lehetett, mert kun ágyasokkal élt. Leginkább Edua, a kun nemes asszony rokonságával vette magát körűl. Anyja mind e fölött szemet hunyt, sőt valószínű nem is bánta, mert így a hatalom továbbra is az ő kezében maradt, de nem hunyt szemet az egyház. A pápa a fermói püspökör, Fülöpöt rendelte László mellé, hogy a kicsapongó életű királyt megfékezze, ami többszöri dorgálás ellenére sem járt sok sikerrel. Az eredmény az lett, hogy a kunok nagyon megerősödtek az országban, s velük együtt a körükben terjedő "cucurbitá' mozgalom is, mely melegágya a Keleti-Kárpátokon túli Kunország volt. Az egyház nagyobb veszélyt látott bennük, mint az egyház által pogánynak nevezett ősvallású kunokban, akik szintén nem jó szemmel nézték a "cucurbitákat': Erzsébet és László nyugat iránti bizalmát aláásta, hogy mindjárt az uralkodásuk kezdetén Habsburg Rudolfot - Magyarország nagy kárára - hatalomba segítették. akitől csak hálátlanságot kaptak cserében. Az idegenek ezt még megtetézték a veszprémi székeskáptalani iskola és könyvtár felégetésével, ahol műveltségünk hatalmas értékei vesztek el, olyanok, melyek a tatárjárást is átvészelték. A személyzet 64 tagját mészárolták le. E cselekedetről írta Kun László: „Emberemlékezet óta ehhez hasonló gonoszság az országban nem történt.” László 1290-ben bekövetkezett halála után elszabadult a pokol. Az új király és az egyház hozzálátott a könyörtelen kuntalanításhoz.

Fehér leírja, hogy az egyháznak az idegen betelepülőkkel és a rokonnépek köréből a kunokkal volt a legtöbb gondja, akiket két főcsoportba lehet sorolni: az őspogányok és a keresztények, akik hajlottak a bogumil-paternus ok irányába. Az utóbbiak körében bontakozott ki a Kárpátokon túli Kunországban az a vallási mozgalom, melyet Fehér - a jegyzőkönyvek alapján -"cucurbitának';"tökfejűnek" nevez. E vallás nemcsak az egyszerű nép, hanem a gazdag és tanult kunok körében is hódított. Előfordult olyan eset is, mikor e vallás a család felbomlásához vezetett. Egy kun férfi, Arboz, panaszt emelt felesége, Murza ellen, aki húsz éves házasság után - miután cucurbita lett - nem teljesítette házastársi kötelezettségét. Az egyház felbontotta a házasságot, az asszonyt kihallgatásnak vetette alá, a három kiskorú fiú nevelését a domonkosokra, míg a két nagyobb leányt az apácák gondjaira bízták. A cucurbiták - saját nyelvükön is - nagyon komoly könyvtárakat hoztak létre, melyet az egyház nem jó szemmel nézett, és ahol csak tehette, elégette.

A kunok történetének van egy román vetülete is, melyről nem igen esik szó. Miután Árpád népe beköltözött a Kárpát-medencébe, a megüresedett térség egy részét – Bukovinát, Moldvát és Beszarábiát, egészen az Al-Dunáíg - elfoglalták a kunok. Igaz ugyan, hogy e térségben a besenyők már korábban megjelentek. A XII-XIII. században aztán egy rövid időre e vidéket Kunországnak nevezték. A kunok megtérítésére különösen nagy figyelmet szentelt Róma és az olasz városállamok, mint például Velence és Genova. Nem szerették volna ugyanis, ha e területek Magyarország fennhatósága alá kerülnek, mert nagyon fontosak voltak a dunai és fekete-tengeri kereskedelem szempontjából. Latin püspökségeket szerveztek, hogy ezzel megszilárdíthassák helyzetüket. Jászvásárban például a hittérítők nagyobb része magyar volt ugyan, de a vezetést a genovai domonkosok tartották kezükben. A lombard városok a gyarmatvárosaikba telepítették a nemkívánatos polgáraikat, mint például a bűnözőket és az eretnekeket. II. Hohenstaufen Frigyes véres eretnekirtása idején pedig nagy számban menekültek Lombardiából e vidékekre, s mert e folyamatban Genova vitte a főszerepet, e népességet a „zsinoviz”, genovai név alatt tartják számon.

Fehér Mátyás Jenő a Középkori magyar inkvizíciók című könyve lábjegyzetében a kövétkezőt írja a "zsinovizekről": .Román részről Brauana I. G. foglalkozott ezzel a »zsinoviz« kérdéssel hosszabban és alaposabban, anélkül azonban, hogy tanulmányainak igazi jelentőségét levonta volna .... A genovaiak kezébe került 1318-ban, akik hatalmas kolonizáló tervekkel egészen újjáélesztették a Fekete-tenger parti városok életét, megtöltve őket az olasz kikötővárosok rakodómunkásaival, száműzöttjeivel, rovott múltú egyénjeivel, akik itt új életet kezdhettek. Bratianu tanulmánya szerint Genovában talált 38 eredeti okmányt, melyek e nagy »zsinoviz« államról beszélnek, és nagyobbnak állítják be, mint a bizánci vagy francia császárságot annak idején. Az olasz és később a dalmata tengerészek és kereskedő segédnépek, raktárosok, hajcsárok és árujelhajtók, sőt hajógyárak munkásai már 1358-ban saját metropolitájukkal és latin püspökségükkel rendelkeznek. Így érthető, hogy a kunokkal is voltak állandó kapcsolataik, akiknek anyaelvemlékeit javarészt ők írták össze. Nagy összekötő városuk, Konstantinápoly elővárosaként szereplő Péra volt, ahol szintén püspökségek és kezdődő egyetem állt rendelkezésre a balkáni olasz elemeknek.

Mindezeket Bratianu tárta fel egy tudós elfogulatlan komolyságával. Arra azonban már nem volt ideje, vagy szándéka, hogy a 14. századi nagy olasz települések, a »zsinoviz« kolóniák jelentőségét felmérje, mint az oláh nyelv mai alakjának »latin« szülőanyját és egyedül elfogadható magyarázatát, hanem inkább hagyta, hogy a dákóromán elmélet fantasztái, Trajanus császár »benősült« legionáriusainak adják azt a dicsőséget, hogy ők voltak a mai románság szülői. Pedig a »zsinovizek« számban többszörösen felülmúlták a romladozó Római Birodalom szedett-vedett légionáriusait és időben és térben is sokkal közelebb álltak és állnak a románság eredetéhez. Bratianu egyébként egész sor tanulmánnyal járult ehhez az eredményhez: »Recherches sur Vicina et Cetatea Alba«, Bucarest. 1935., »Priviléges et franchises municipales dans l'empire byzantin«. Paris, 1936. és a »Dacia« folyóirat sok számában megjelent tanulmányaival.2

E történet nem csak a románok részére lehetne tanulságos, hanem a magyarságéra is. Kunország azért volt rövidéletű, mert az alaplakosság nagyobb része nem kun volt. Nálunk is görcsösen tartja magát ama téveszme, miszerint Árpád apánk katonanépe adta volna a nyelvet a magyarságnak. Velük ugyanaz történt, mint a kunokkal, besenyőkkel, úzokkal. Az avarokkal és hunokkal. beolvadtak a népbe, melyet meghódítottak, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek. A tanulság tehát az, hogy a Kárpát-medence alap népessége volt a nyelvadó, és nem a hódítók. Ettől a „honfoglalók” még beszélhették a magyar nyelv valamely változatát. A kun hódítók és a betelepített olaszok viszont nem azonos nyelvet beszéltek, ezért nem a „gálya” hanem a „víz” győzött.

Tudni kell, hogy Magyarországon a perbefogottak túlnyomó része nem magyar volt, valamint azt, hogy a magyarországi inkvizíciós viszonyok sokkal kedvezőbbek, az ítéletek enyhébbek voltak, mint a nyugati országokban. Ez valószínű a már említett kialakult törvényeknek köszönhető, és annak, hogy kihallgató testületben magyarok is helyet kaptak, akik igyekeztek mérsékelni az ítéleteket, noha a vezetők szinte kivétel nélkül idegenek voltak. Továbbá, az egyházi ítéleteket a világi hatalomnak kellet végrehajtani, amelyet királyaink csak akkor hagytak jóvá, ha azok valóban megalapozottak voltak. Ezért történt az, hogy a nyugati országokból az eretnekséggel vádlottak ezrével menekültek Magyarországra. E szempontból a flamand takácsok, szövők, kelmefestők csoportja érdemel kiemelt figyelmet, akik Belgiumból menekültek Magyarországra, és a Duna-menti városokat, főképp Győrt és Esztergomot lepték el, de eljutottak az Eger melletti Szent János völgybe is. Sőt, amint tudjuk, a Felvidékre és Erdélybe is, s mint cipszerek és szászok néven ismerjük őket.

Az előzőekben említés esett az Egyház, a főpapok elanyagiasodásáról is, mely ellenhatásaként alakultak meg a „koldulórendek” Flamandföldön - de Magyarországon is – például a legtöbb „eretnek” perbefogása anyagi jellegű volt. A takácsokat és kapcsolódó mesterségekben dolgozókat a munkáltatók a legmesszebbmenőkig kihasználták. Olyan rendeleteket is hoztak, melyek megtiltották, hogy jobb munkaviszonyok lehetőségét keresve más városokba költözzenek. Az egyik legembertelenebb és társadalomellenes rendelkezés pedig az volt, hogy a mesterségeket tanulók nem házasodhattak meg, amíg föl nem szabadultak. Ez a nők tömeges elvándorlásához vezetett, és eredményeként jöttek létre, alakultak ki a női rendek. Az ilyenfajta elnyomás kitermelte a különböző eszméket és mozgalmakat, melyeket a menekültek magukkal hoztak új hazájukba. Megesett, hogy e rendekbe tömörült nőket erkölcstelenséggel vádolták meg és a vizsgálóbizottság elé rendelték őket. Az is előfordult, hogy eme női rend valamelyike a lovagrendek felügyelete alá került, melyek messzemenően kihasználták őket. Ez történt Veresegyházán és környékén is, ahol a János-lovagoknak a „Jámbor női egyesületek” név alatt közel hatszáz szövő-fonó asszony és lány dolgozott. E női rendek némelyike aztán nagyon meggazdagodott, mert a kor szelleme a szegénységet emelte eszményi magaslatra és követendőnek hirdette, ezért sok gazdag család leánya vagy özvegye is beállt a rendbe, akik tekintélyes vagyont adományoztak a rendnek.

Nos, ezek a nyugatról érkezett menekültek felismerték, hogy hogyan tudnák az egyházat a maguk oldalára állítani, és az eretnekség vádjától megszabadulni. Az egyház az iparosok céhekbe tömörítésével igyekezett védekezni a beözönlő és eretneknek tartott idegenekkel szemben. Emezek viszont látták, hogy a megoldás, a jövő az, ha az egyház által pártfogolt céhekbe tömörülnek. Ezt olyan eredményesen végezték, hogy rövid időn belül olyan ősi magyar iparágak is az ő kezükbe kerültek, mint a prémkészítés, kovácsmesterség, nyeregkészítés stb. Ez jól jött az egyháznak is, és ebben az idegen főpapság is nagy segítségükre volt. Hatalmuk odáig nőtt, hogy szabályzattal tiltották, hogy „semmiféle idegent nem szabad céhünkbe beengedni’ Ebben az esetben az „idegenek” magyarok voltak, akik nem beszélték a flamand nyelvet. E helyzet uralkodóvá vált az egész ország területén, Pozsony-tól Brassóig, Szerémségról Lőcséig, mindenütt, ahol nagy számban letelepedtek.
Pál mester helyébe, IX. Gergely pápa 1231-ben Teuton Jánost nevezte ki főinkvizítornak, aki kemény ítéleteket várt el a vizsgálóbizottságoktól. Így került sor Magyarországon az első halálos ítélet végrehajtására 1237 -ben, mikor egy négy tagú - minden bizonnyal flamand származású - takács családot Brassó piacán megégettek. A kemény intézkedések következményeként egy domonkos rendi szerzetes is áldozatul esett, mikor 1236-ban az esztergomi flamand szövőmunkások felbőszültek, felgyújtották a kolostort, és halálra köveztek egy János nevű papot. .

Mielőtt rátérnénk a táltos perek ismertetésére, röviden tekintsük át, kik lehettek, kik voltak, és mely tudás mesterei voltak a táltosok. Táltos az lehetett, aki hetedik gyermekként jött e világra, függetlenül attól, hogy fiú vagy leány volt-e. Mai szóhasználattal orvos-papnak neveznénk őket. A tudást csak egy táltosról sajátíthatták el, mert nemhogy nem volt e tudománynak „bibliája” hanem annak leírása is tiltott volt. A táltosok a nép körében, szegénységben éltek. Szolgáltatásaikért nem fogadtak el anyagi juttatást, legfeljebb élelmet, ha éhesek voltak, akkor is inkább csak tejről és kenyérről esik szó. A jegyzőkönyvek nem szólnak arról, hogy valamely kábítószer hatására estek volna révületbe, hanem dobjuk monoton pergése segítségével. A kívánt lelki és szellemi állapotban, létrán mentek föl a fára, ahol kapcsolatot teremtettek az Istennel és a szellemekkel. A jövőbenézés vagyis a jóslás is az Ő mesterségükhöz tartozott, ugyanúgy, mint a természettudományok. A táltosok gyógyítottak is, méghozzá eredményesebben, mint a kor orvosai. Számtalan esetben előfordult, hogy olyanokat is meggyógyítottak, akikről az orvosok lemondtak. Magyar Pál szembetegségét is egy táltos gyógyította meg, amiért a nagy tudású mester számtalanszor kiállt védelmükben. A gyógyításhoz gyógyfüveket és különböző módszereket használtak, melynek a szertartás, a gonosz vagy ártó szellem testből való kíűzése is szerves része volt. A gyógyfüvek nevei botjukra, rovásírással volt lejegyezve. A jegyzőkönyvekben több gonosz szellem neve is szerepel - írja Fehér -, de ezek leghatalmasabbja: Hakit. A jótevő szellemek ranglétrája csúcsán pedig Yotengri - Fehér szerint hun szókincs - állt, mely eget, mennyet jelent, tehát „mennybélinek” lehet értelmezni. A nép nagyobb bizodalommal fordult hozzájuk, mint az orvosokhoz. Manapság ismert az orvostudományban, hogy a beteg bizodalma jelentősen elősegíti a gyógyulást.

„Keresztelésnél” házasságkötésnél, temetésnél szintén megvolt a feladatuk. A táltosoknak segédjei is voltak, méghozzá feladatuk szerint többfajta. Például: a halottat nem lehetett kivinni az ajtón, mert a lelke visszajönne. A madártollas öltözetben és madárkarmokkal ellátott lábbelit használó segédek lyukat bontottak a falban, és azon dugták ki a holttestet, majd eltemették. E munkáért egy felnyergelt ló illette meg őket. A táltosok részt vettek és szertartásokkal vezették be a hagyományos ünnepeket és eseményeket, mint például a lóversenyeket vagy a sólyomereszrést. A sólyomeresztés kiváltképp nagy ünnep, esemény volt, mert ez egybeesett a téli napfordulóval. Vagyis a fény újjászületésével. A koranyár folyamán összeszedett kerecsen sólyomfiókák ekkorra felnevelkedtek, és készek voltak az első próbatételre: a vadászatra. Amint tudjuk, Jézus Urunk születésnapja is erre az időre esik, melyet mi magyarok karácsonynak nevezünk. A kerecsen-karácsony szavak párhuzama pedig őshitünk és keresztény hitünk átfedéséről tanúskodik.

Amint Fehér írja, az inkvizíciós perek nagyobbrészt az idegen betelepülőket vagy menekülteket és a kunokat érintette, akik magukkal hozták az egyháznak gyanús „eretnekséget” és „pogányságot” Fehér 83 jegyzőkönyvet dolgozott fel, melyek a táltos perekről számolnak be. Nagyobb részük több perbefogottról ad hírt. Továbbá, betekintést adnak a táltosok szerepéről a XIII - XlV. században, mely már sokat veszíthetett régi fényéből. Számos esetben e perek pontos időpontját se lehet meghatározni, csak a kihallgatásokat vezető tisztségviselők nevei alapján lehet következtetni a körülbelüli időpontra. Sok jegyzőkönyvből a vádlott felmentése vagy elítélése is kimaradt. A táltosok nemzetiségét illetően csak neveikből lehet sejteni, hogy magyarok, kunok vagy besenyők voltak-e, de akadt köztük néhány tatár is. A táltos perek hátterében - a jegyzőkönyvek tanúsága szerint - gyakran az anyagi érdek húzódott meg. Az egyház részéről a tized volt az ok, míg az orvosok féltékenyek voltak rájuk, mert nemcsak hogy a táltosok alkalmazta természetgyógyászat eredményesebb volt az orvosokénál, hanem ezt ingyen tették, népük iránti kötelességből és szeretetből. A 83 jegyzőkönyvben egy esetben fordult elő, hogy Szentgyörgyfalván (Zala vármegye), mikor kihívták Degesd táltost a beteg szarvasmarhákhoz. melyeket már nem tudott megmenteni, a gazda megkérdezte, hogy mivel tartozik, a táltos azt válaszolta, adja neki a döglött állatok szarvát. A táltost egyébként a következőkkel vádolták: a kápolnát lerombolta, megszentségtelenítette, az abban lévő szentek ábrázolását meggyalázta, betegeket gyógyított, magát csodatevőnek hagyta nevezni és püspök módjára szertartásokat végzett. Hat tanút hallgattak ki, akik mind azt vallották, hogy a vádakat másokról hallották, de nekik nincsenek személyes tapasztalataik, kivéve egy tanút, akinek a táltos a szemét gyógyította meg. A táltosok tudása és gyógyításuk módja is különböző volt. Álljon itt mintának egy jegyzőkönyv lényegi összegzése Fehér könyvébőlr

"Látód fia Hanis sámán és társai ellen a Győr melletti Csanak faluban folytatott eljárásjegyzőkönyve 1272. október 23-án.
Moys úr, Sopron ispánja, a kománok bírája, Simon mester a budai Szent Miklós kolostor Domonkos-rendi perjele, Magyarországon a hittisztaság védője és vizsgálóbiztosa szorgos vizsgálatából és inkvizíciójából leírt adatok, amelyeket a király úr kegyes orvos doktorainak és fizikusainak, Albert és Márkus uraknak jelenlétében Látód fia Hanis mágus és társai ellen felvettek Csanak faluban, a győri vár közelében, ahol a vádlottak laknak, és a vádlottaknak elméjük hamissága miatt, amellyel visszaélnek, énekekkel, himnuszokkal akarják visszaadni a betegek testi erejét, a hiszékeny emberek lelkeibe babonát terjesztve. Beszélik, hogy a vádlott a falvakban és az említett Győr külvárosaiban és telepein, társaival együtt, sok súlyos betegséggel küszködőt meglátogat, azoknak vizeletét összegyűjtve, vagy külön-külön megvizsgálja, hasonlóképpen, a betegeknek testét és tagjait megtapogatja, majd a betegeknek szirupokat ad inni, hogy a gonosz lelkek ellen gyakorolja az ördögűzést, hasonlóképpen, hogy túllép a szeméremérzés határán, azzal, hogy a női betegeket ágyaiknál meglátogatja, testüket, melleiket, hasukat megérinti, hogy a betegeknek azt mondta és mondja: »Én téged meggyógyítalak Hakit nevében, ha hiszel nekem •.. «, hasonlóképpen, hogy a betegek gyógyításáért pénzt fogad el. - Király megbízásából és kifejezett parancsból, ha a vádak valónak bizonyulnának, és Látód fia Hanis, a vádak valódisága alapján elmarasztaltatna, akkor.... örök hallgatásra kényszeríttetik, eszközei, jelvényei, írásai, ha ilyenek vannak, megégettetnek, nehogy a vádlott gyarlósága és merészsége büntetlenül maradjon."
Nyolc tanút hallgattak ki, akik mind a táltos mellett tanúskodtak. Azonban a kihallgatók Hakit szerepét rosszul érthették vagy jegyezték le, mert már szó esett róla, hogy Hakit a rossz, az ártószellemek legfőbbike. A csanaki Orsolya asszony vallomásából az derült ki, hogy a táltos gyógyítás közben élénk szóval énekelt a gonosz szellem ellen, mondván: „Hakit, Hakit, távozz ebből a házból, hogy sem föld felett, sem föld alatt ne legyen semmi hatalmad.”

Ebből láthatjuk, hogy a táltos vizeletvizsgálatból és a test, a szervek tapintásából derítette ki a betegség milyenségét. A mai orvosok is ezzel kezdik a vizsgálatot. Hanis táltost nem találták vétkesnek a hit ellen, mégis fogházi őrizet alá helyezték, hogy szükség esetén „rendelkezésre” álljon. A vádlottaknak nem lehetett védőjük és a feljelentővel való szembesítést se kérhették, mert azoknak nevei titkosak voltak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a feljelentők rendszerint egyháziak és orvosok lehettek. Annak ellenére, hogy a vádlottak kizárólag a bizottság jóindulatában reménykedhettek, a legtöbb esetben a hit ellen nem találták őket vétkesnek.
1245-ben Csele fia Gogán táltos elleni vád esetében Hegun comes, János szebeni prépost és Wolfgang hallgatták ki a tanúkat. Daruk Benedek azt vallotta, hogy Gogán az erdőben bujkáló pogányok papja, de a nagyobb ünnepeken megjelenik a várban is. Aratás után pedig újkenyeret osztogat a szegények között. A tanú nem tudta, hogy ezért kér-e pénzt. A bizottság emberei azután is érdeklődtek, igaz-e, hogy a táltos mezítelen lányokkal gyűjtet gyógyfüveket az erdőben, mire a tanú azt válaszolta, hogy ilyet nem hallott. E vád egyébként több táltossal szemben is felmerült, de a tanúk válasza mindig nemleges volt. Daruktól megkérdezték azt is, hogy a vádlott beszélt-e a kőteles papi tizedek ellen, mire a tanú azt válaszolta, hallotta a táltostól, hogy a szebeni prépost, a kerci apát és a fehérvári püspök is kér tizedet, ezért legjobb egynek se adni, nemhogy háromnak. Kérdezték, hogy kinek mondta ezt, mire a válasz az volt, hogy sokak előtt, akik küldöttséget menesztettek a gyulafehérvári püspökhöz, mert nem tudták, hogy kinek kell fizetniük. A bizottság érdeklődött azután is, hogy a vádlott használ-e írott varázsjeleket, mire a válasz az volt, hogy a táltos ismeri a régiek írását, melyeket botokra ró és a tegezében a nyilai mellett tartja őket.

Ecel Márton tövisi plébánost is kihallgatták az ügyben, aki szintén látta a rovásbotokat, sőt kezében is volt, de nem tudta elolvasni. A fiatal táltost gyermekkorában ő maga keresztelte, de húsz éves korában eltűnt, és mint táltos jelent meg újra. A botokat egy öreg táltostól kapta. A tizedek esetében az előző tanúhoz hasonlóan vallott. Az emberek nem tudják, hogy kinek fizessenek.

A harmadik tanú Balko várjobbágy volt, aki rokonának mondja Gogán táltost és kereszténynek. Az erdőbe azért megy a szegényekhez, mert ezzel keresztény kötelességét teljesíti, akik azért menekültek az erdőbe, mert nem tudnak három helyre tizedet fizetni. Megkérdezték a tanút, hogy a nép kinek fizetne szívesebben, mire azt válaszolta, hogy a fehérvári püspöknek, mert az a magyarokat védi. Erre János prépost a tanú megvesszőzését kéri, mi ellen Hegun comes tiltakozik, miután a tanút elbocsátották. A vádlottat „pogány dolgai” elégetésére kötelezik, és homlokára kereszt égetésére ítélik. Az utóbbit azonban nem hajtják végre, mert Gogán felesküdött a keresztre és saját költségén beállt a keresztes hadba.

Dala fia Undo táltos ügyét szintén az előbbi bizottság hallgatta ki 1245-ben. Az első tanú Cristianus szászrégeni plébános volt, aki ismerte Undót és tudta róla, hogy istentelen szokásokat és pogány erkölcsöt terjeszt, melyet maga is hallott. Az egyházi dézsma ellen lázított és az előző évben, mikor Szerit Péter apostol napján befejezte a misét, nagy zajt hallott a téren, ahol a nép megtámadta a dézsmaszedőket. A veszekedés elindítója a táltos volt, mondta a plébános, aki azt is tudta, hogy a táltos istentelen káromlással illeti az egyházat és papságot. János prépost érdeklődésére, hogy a böjti halászatból a táltos követői adtak-e le neki tizedet, a válasz az volt, hogy nem. Hegun comes tiltakozik a további kérdések ellen, amennyiben a tanú nincs eskü alatt. Ez viszont János prépostnak nem volt elfogadható, ezért a plébános további kihallgatását felfüggesztették. Ebből az tűnik ki, hogy a bizottság tagjai leginkább a saját anyagi érdekeiket tartották szem előtt.

A harmadik tanú Folken Simon szebeni polgár volt, aki ismerte a vádlottat, és aki az összetűzést szervezte a szászrégeni templom előtt. Megkérdezték, hogy mi volt az oka az összetűzésnek, mire a tanú azt mondta, hogy Jakab mester, a prokurátor mondta egy tövisi embernek: ugye, jobb itt lakni, mint az erdőben? - mire a tövisiek rátámadtak és betörték a fejét. A tanú azt vallotta, hogy a táltos nem gyalázta az egyházat, csak a plébánost, aki a dézsmaszedők segítségére sietett. A dulakodás közben a táltos azt kiabálta Jakab mesternek: „ti három gazda kutyái vagytok, és háromszor szeretnétek enni ••. "
A vádlottat 28 társával együtt felmentették.

Kincsör, népi nevén Korpás táltos perében négy tanút hallgattak ki, aki ellen az egyik vád az volt, hogy egy torokgyíkban szenvedő gyermek a kezelése alatt megfulladt. A gyermek édesanyjától, Janka asszonytól kérdezték, hogy kívánja-e a táltos megbüntetését, mire az anya nemmel válaszolt, mert a segesvári orvosok kezelése alatt is több gyermek meghalt ebben a betegségben.

Berlag Rufust, a segesvári, szász nemzetiségű polgárt és kapuőrt is kihallgatták, akinek mindkét törött lábát a táltos gyógyította meg, miután a segesvári orvosok kezelése után nyomorék maradt és járni se tudott.

Darlási Péter, tövisi várjobbágy azt vallotta, hogy Korpás táltos gyógyította meg, amikor már felesége és gyermekei is feladták. Mind a négy tanútól érdeklődtek, igaz-e, hogy a táltos pogány istenekhez imádkozik, mire Musna Jakab azt válaszolta, hogy többször is látta, amikor a táltos egy fa alatt imádkozott, és megkérdezte tőle, hogy a keresztény vagy a pogány Istenhez imádkozik-e, mire a táltos azt válaszolta: „nem ismerem a kettő közötti különbséget, és hogyan kell egyikhez vagy másikhoz imádkozni”

A sümegi várban Baksa fia Badur, Ithe, Ágota és Mars táltosok ellen indítottak vizsgálatot. A Kalán nembéli Pós fia Nana, a királyi hálósok ispánja, Mathmer prépost, János orvos-fráter a ferencesek rendjéből, és Pál fráter a domonkos-rendiek perjele és inkvizítor vezették a kihallgatást. A vádlottakat istentelen, pogány erkölcs visszaállításával, több-nembéli kuruzslással és eretnekséggel vádolták, s mert kétszeri idézés ellenére se jelentek meg, ezért fogságban vannak. .

Több mint húsz tanút hallgattak ki, melyekből kiderült, hogy a nő táltosok ugyanolyan tiszteletnek örvendtek, mint a férfi táltosok. Ezt minden bizonnyal tudásukkal érdemelték ki. Tarkó Sámuel, a sümegi várkovács azt vallotta, hogy ismeri a vádlottakat, mert ő rakta rájuk a bilincseket, amikor a börtönben megtámadták a tiszteletreméltó prépostot. A táltosok és a prépost között a tized ügyében alakult ki a nézeteltérés, mert az egyháziak szerint a táltosok annak megtagadása mellett izgattak. A perbefogottak közül Ithe táltos emelkedik ki, kora és tudása szerint is. Ithe sokat beszélt a régiek dicsőségéről, és a fiatalságnak énekeket tanított, melyről a tanú a következőket vallotta: "... amikor éjszakára szállást kért az istállóban, mindig sokan összejöttek a várkatonák és jobbágyok, mert az említett nagyon szépen énekelte Jutas vezér hőstetteit, László király harcait, és sok más legendát a régi időkből, amiket emlékezetből ismert, és mindenki szívesen hallgatta, sokszor hajnalig." Megkérdezték Tarkót, hogy tudott-e erről a várnagy? Mire azt válaszolta, hogy nem, de a tisztek közül sokan, akik gyermekeiket is elhozták. Érdeklődtek aziránt is, hogy a táltos biztatta-e a hallgatóságot, hogy térjenek vissza az ősök hitére, mire a tanú azt vallotta: „a táltos csak annyit mondott, hogy boldogabbak voltak akkor a magyarok, és fényesebbek voltak az ég csillagai” Megkérdezték a tanút, hogy kíván-e még valamit mondani - mire ő igennel válaszolt, ha beszélhetne büntetlenül, mire rendreutasították. Ezután a következőt mondta: "... életének legszomorúbb cselekedete az volt, hogy a várnagy parancsára az öreg Ithe kezeire és lábaira bilincset kellett vernie, sőt, életében először asszonyokra is, mert női foglya még nem volt a börtönnek, csak ez a két tisztességes nővér, akik oly sok jót tettek a beteg népnek” A bilincseket pedig azért verették a foglyokra, mert mikor az öreg Ithe táltost a tisztelendő prépost úr megverte botjával, akkor a többiek segítségére siettek. Ettől függetlenül a tanú megdorgáltatott, és Nana comes parancsára megbotozták.

Fehér két olyan eseményről ír, melyet ő „sámánlázadásnak” nevez. I268-ban történt, mikor az 1230-as évekről kezdve a sárospataki domonkosrendi szerzetesek a kolostor előtti téren, Szent Domonkos napján vásárt rendeztek, melyre messze földről is eljöttek a kereskedők.

A szokás az volt, hogy vásárbírót választottak, aki kijelölte a vásári tanács tagjait. Az ő feladatuk volt, hogy az esetleges vitás ügyekben ők döntsenek. Borkács fia Simont választották meg vásárbírónak, akit többen kifogásoltak, mert pogány táltosok családjából származott. Az általa kijelölt tanácstagokat se fogadták el, mert azok is az ő rokonságából valók voltak.

A domonkosok is beavatkoztak a vitába, ami veszekedéssé fajult. Valaki, a táltosok táborából egy nyilat lőtt a tömegbe, ami halálosan megsebesítette Miklós frátert, a kolostor perjelét. A megrémült tömeg meg akarta lincselni a tettest, mire az övéi közé menekült. A két tábor íjakkal lőtte egymást, és hamarosan három halott és sok sebesül feküd a téren. A táltosok és az érintett tettesek közül többen elmenekültek, de mert a magukkal vitt fogoly három hónap után meg tudott szökni, elmondta, hogy hol tanyáznak a menekültek. Ezután elfogták őket.

IV. Béla király az ügy kivizsgálását fiának, Béla herceg erélyes udvarbírójára, Scela fia Miklósra, a kománok grófjára, Szakállas Lőrincre és Gellért királyi orvosokra, élükön fráter Sycardus főinkvizítorra, a domonkos-rendiek tartományfőnökére bízta.

Mai szóhasználattal „koncepciós” pernek is lehetne nevezni, mert már nem a történtek kivizsgálása volt a cél, hanem annak igazolása, hogy a táltosok egy lázadást készítettek elő az ősi rend és hit visszaállítása érdekében. Ennek alátámasztására tanúkat nem találtak, ezért a középkori, kegyetlen kínzásokkal kívánták kicsikarni az elítéléshez szükséges vallomásokat.

E per lehetőséget adott arra is, hogy olyan táltosokat is megvádoljanak, akiknek semmi közük nem volt a piac téri eseményekhez. A fővádlott Bodon fia Sámson volt, akinek nagy volt a híre Bodrog-közben ésTokaj-hegyalján. Összesen tizenhatan kerültek a vádlottak padjára.

Szederkértí Sámuel és Chank fia Janis belehaltak a kínzásokban. Topol táltos-segédét egy éjszaka megfojtották rabtársai, mert úgy gondolták, hogy többet vallott a kelletnél, míg Böd fia Csöge felakasztotta magát. Azoknak, akik „őszintén” bevallották bűneiket, homlokukra kereszt jelet égettek, hajukat levágták, és hétfalu határából kiűzték őket. A megátalkodottakat és a gyilkosságért felelőseket, Bodon fia Sámsont, Tarkövi Demetert és Dankó táltosokat átadták a világi hatalomnak, hogy azok az ország törvénye és az eretnekeknek és gyilkosoknak kijáró büntetés szerint, az ítélethirdetést követő második napkelte előtt megégettessenek. Vagyonukat is elkobozták, de azokat Kun Erzsébet, fia halála után a még életben lévő rokonoknak visszaszolgáltatta.

1269-ben pedig Kalocsán történt egy lázadás, amelyről a jegyzőkönyv abban különbözik a többitől, hogy nem voltak tanúkihallgatások, csak kínpadon kikényszerített vallomások, melyek valós értéke kétséges. A fővádlott Márkus fia Phylpes vallomása szerint, aki a kalocsai érsek katonája volt, de aki a sümegi várba volt száműzve, mert máglyahalálra ítélt rokonai és a táltosok védelmére kelt. Sümegről azonban megszökött, és a kalocsai érsek és kanonokai elrablását szervezte, részben bosszúból, részben a még fogságban lévők kiszabadítása érdekében. Úgy gondolta, hogy az érsekért cserében ki tudja szabadítani börtönben lévő rokonait és barátait. A terv szerint Vízkereszt napján, a mise alatt felgyújtják az érsek istállóját és palotáját, s míg a nép az oltással lesz elfoglalva, addig ők elrabolják az érseket és kanonokokat.

A tervbe azonban hiba csúszott. Phylpest még aznap elfogták, majd a későbbiek folyamán a városon kívül fölakasztották. Ez lett a sorsa kb. 50 társának is, de az akasztások a jegyzőkönyv írásakor még nem fejezödtek be. Még egy évvel később is kihallgatásra idéztek embereket.

A dalmát és boszniai részeken a patarén-bogumil eretnekeket az üldözés egyre északabbra szorított, akik csendesen meghúzódtak a Szerémségben. 1285-ben a pécsi püspökség felismerte a veszélyt, és Hontpázmány János püspök irányítása alatt a domonkosok hadjáratot indítottak ellenük. Kezdetben igyekeztek békés szóval az egyház akoljába terelni őket, ami nem nagy sikerrel járt. A szülők makacsul ellenezték, hogy gyermekeiket egyházi nevelésben részesítsék. A püspök elrendelte, hogy a gyermekeket szedjék össze és 17 éves korukig az egyházi iskolákban tanítsák őket. Ez viszont olyan szenvedélyeket váltott ki, hogy 1287 -ben már annak veszélye fenyegetett, hogy a püspök katonái is az eretnekek oldalára állnak. Hontpázmány püspök úr kénytelen volt segítséget kérni az esztergomi érsektől a lázadozó katonák ellen. A püspök kénytelen volt feladni az eretnekek üldözését, miután csend uralkodott e vidéken a huszitizmus kibontakozásáig, s amint tudjuk, a reformáció okozta a kővetkező nagy gondot az egyháznak.

Szólni kell még néhány mondatban a török fogságból vagy rabságból hazatértek helyzetéről is. Háború esetén az ellenséges felek minden időben a lehető legrosszabb képet festették egymásról, így volt ez a török időkben is, hiszen a háború szerves része a szellemi hadviselés. Az ellenségtől rettegni kell és le is kell nézni. Így lettünk mi is, a törökök is „hitetlen kutyák”

Nos, az elhurcoltak és fogságba esettek értelmesebbje, akiknek alkalmuk adódott az iszlám vallás és társadalom tanulmányozására, rádöbbentek, hogy a törökök se „istentelenek” mi több, emberek, sőt felismertek olyan hittételeket is, amelyeket egyenesen megcsodáltak. Ha szerencséjük volt és haza tudtak jönni, akkor inkvizíciós felügyelet alá kerültek, s ha netán makacsul ragaszkodtak tapasztalataikhoz, akkor nyelvük kitépése is megeshetett. 1419-ben 145 hazatért foglyot - magyart, székelyt, szászt - állítottak a vizsgálóbizottság elé, tizenhatnak tépték ki a nyelvét. A vezetők attól féltek, ha elterjedne a nép kőrében az, hogy a törökök is emberek, akkor az ellenállás szenvedne kárt.

Az itt felvázoltak némi betekintés adnak a középkori inkvizíciós eseményekbe. A vizsgálatok alatt a vádlottak nem fogadhattak védőügyvédet, és még a feljelentővel való szembesítéshez se volt joguk. Ennek ellenére, a magyarországi inkvizíciók áldozatainak száma meg se közelítette az olaszországi, a spanyolországi, a franciaországi, a svájci és a németországi áldozatok számát - melyek több tízezerre rúgnak, egyesek szerint százezrekre, ahol még az 1600-as években is „boszorkányokat” égettek, de náluk a valóságos poklot az 1300-as évek elején beállt éghajlati változás indította el.

Kr. u. 900 táján egy jelentős felmelegedés vette kezdetét. Az átlaghőmérséklet a mainál kb. két Celsius fokkal volt magasabb. Ezt követte 1306-ban egy lehűlés, ami a mai átlagnál kb. két Celsius fokkal volt alacsonyabb. A rövid időn belül beállt változás tehát négy fok különbséget eredményezett. Ennek jelentőségét ma meg tudjuk érteni, mert Földünk éppen egy ilyen folyamaton esik át. Az éghajlat lehűlése az időjárás megváltozását eredményezte, ami 1347 és 1352 között, öt éven keresztül, szinte megállás nélküli esőzésben teljesedett ki. A termények nagy része elrothadt. Az emberek rövid időn belül felélték tartalékaikat, s utána már csak az éhhalál következhetett. Ezt még megtetézte, hogy a Kínából kiinduló pestis járvány is ekkorra ért Európába. E hatalmas, kettős csapást pedig csak „boszorkányok” okozhatták, akiknek tízezrével kellett a máglyán meghalni „bűneikért”. Az önpusztítás, a járvány és éhhalál, öt év leforgása alatt Európa népességének egyharmadát, kb. 25 millió ember életét követelte. A magyar történelemben ilyen méretű tobzódásról nem tudunk.

Fehér azt írja, hogy a XIII. század legelején már magyarul olvasták a Passiót, mely alapján fel kell tételezni, hogy magyar nyelvű Biblia is létezett. „A magyarországi inkvizíciós perekben egész sora szerepel a magyar Bibliáknak, az »istentelen mancheizmus« vádjával illetett írásoknak, szentek legendáinak, csillagászati és madárjós könyveknek, alkimista jegyzeteknek, amelyek nagyobb része - ha azokat nem égették el - ide került” (Firenzébe) - írja Fehér. A magyarság részére e könyvek elégetése vagy hazánkból való elvitele soha nem pótolható kár, az idegen és idegen lelkületű inkvizítorok számlájára írható.

RADICS GÉZA

________________________________
1 Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Budapest, 1999, Gede Testvérek, 29.
2 Fehér M. Jenő (1999, 395-396)


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról

Megjelent: 3415 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 291 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 417
This Week: 3531
Last Week: 4699
This Month: 11812
Last Month: 21254
Total: 1582277

Belépés