Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Apr25

2011. December 05., Hétfő 11:32

Eredetünk és őshazánk

Írta:  Radics Géza
Értékelés:
(19 szavazat)
I. rész: Bevezető – A finnugor származáselmélet – A szittya-hun származástudat. II. rész: A sumér származáskérdés – Az egyiptomi származáselmélet. III. rész: A "kettős honfoglalás" elmélete – A "griffes-indások" – Az őstelepes földműves nép. IV. rész: A korai őstelepesek. V. rész: Ősnyelvek új látószögből – A kétnyelvűség kérdése – A magyar nyelv az emberiség ősnyelve? – Utószó gyanánt - Forrásmunkák 

 

Bevezető

A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és eredményeik fényében meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésére álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és a rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb pontjaira helyezte. Ezen túl e tanulmányok bővelkednek meglepetésekben, fordulatokban, melyek alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a kijelölt „őshazák” jelzik? Ha áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez. Mégis azt kell mondani, hogy e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E tényező nem más, mint maga a köznép, mely alapeleme minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak és műveltségek kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni.

A korai kutatók csaknem kizárólag írott forrásokra és élő szájhagyományokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat az egyoldalúság jellemzi, hiszen maguk a kútfők is egyoldalúak. Az egyoldalúság több szempontból is kimutatható. Ezúttal azonban csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb fogyatékosságot érdemes megemlíteni.

E kútfőkön gyakran érződik az elfogultság, a felületesség, sőt esetenként a tudatos ferdítéstől se riadnak vissza. A legsúlyosabb hiányosságaik azonban mégsem ebben keresendők, hanem abban, ami kimaradt belőlük, vagy amit éppen csak megemlítettek. A korai századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre, följegyzésre méltót inkább csak karddal és íjjal lehetett cselekedni, verejtékkel nem. Így érthető, hogy a mindenkori nagyobb tömegeket képező köznép társadalmi szerepének jelentősége rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről leginkább azon híradásokból tudunk, melyek arról számolnak be, hogy ez vagy az az uralkodó vagy ország hány tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat, tapasztaltakat és hallottakat örökítették meg, mégse tekinthetők a mai értelemben oknyomozó szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit se von le értékükből. Csupán tudomásul kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal és fenntartás nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány azt eddig tette. Ezt egyébként a nyugati forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések elfogultsága sokszorosan indokolttá teszi.

A szájhagyományról tudni kell, hogy az idők múlásával ismételten örökölt történet színeződött, s esetenként éppen a lényeg mosódott, halványult el. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy rendszerint igaz történetet takarnak, de felhasználásukat óvatosan kell kezelni. Felelős kutató csak akkor építhet rájuk, ha képes volt kibontani a történet magvát, esetleg egyéb forrással is alá tudja támasztani.

Az ezernyolcszázas évek második felében az eredet- és őshazakutatás területén előtérbe került, majd pedig kizárólagosságot vívott ki magának a nyelvészet. Eredménye az lett, hogy nemcsak a nyelveket, hanem a népeket vérségileg is nyelvi alapon rokonították. Így vált a magyarság a Nyugat-Szibériában élő mongoloid népek vérrokonává, s a vidék, ahol élnek, őshazájává. A nyelvészetnek megvan a maga értéke a múlt kutatásában, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A nyelvész ki tudja mutatni a két, esetleg több nyelv közötti rokonságot, de azt, hogy e nyelveket beszélő népek hol és mikor találkoztak, írásos emlékek hiányában vagy más tudományágak segítsége nélkül nem tudja meghatározni. Figyelembe kell venni tehát a tudományágak egymásra utaltságát.

E dolgozat célja, hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtett földműves köznép történeti szerepét a magyarság kialakulásába. E pontnál meg kell említeni Marjalaki Kiss Lajos nevét és munkásságát. Ő volt, aki talán a leginkább figyelembe vette a Kárpát-medencében található földrajzi és helységnevek ősi eredetét és szívósságát. M. Kiss úgy vélte, hogy ezen ősi nevek csak azért maradhattak meg a századok, ezredek során, mert az ősi nép is megmaradt. Tehát a folytonosság legékesebb tanúi. E felismerését 1929-ben tette közzé Anonymus és a magyarság eredete című tanulmányában. E munka 1991-ben került a kezembe, s meglepett M. Kiss és a magam felismerései közötti nagy hasonlóság, bár M. Kiss úgy véli, hogy az "ugor", azaz a magyar nyelvű köznép a szittyák és szarmaták vándorlása során "sodródott" a Kárpát-medencébe. M. Kiss is figyelmen kívül hagyta hazánk benépesedésének történetét. A tanulmány gerince, amelyet az olvasó kezében tart 1987-88-ban íródott, de nyomdai kiadásban csak 1992-ben jelent meg először, majd újabb adatokkal bővült. E munkát Marjalaki Kiss Lajos emlékének ajánlom.
Kiket kell őseinknek tekintenünk? Őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe, az avarok, korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült. E kérdések megvilágításával kívánunk hozzájárulni a magyarság eredete és őshazája rejtélyének megoldásához. E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden a fontosabb őshaza- és származáselméleteket.

A finnugor származáselmélet és kialakulása

A magyar és ugor nyelvek közötti rokonságról már a XV. századból vannak adataink. Egyesek röviden-hosszan tárgyalják is e témát munkáikban. Az első jelentős mérföldkövet Sajnovics János szerzetes helyezte el a finnugrisztika országútja mentén. Sajnovics az 1760-as években a lappok földjére utazott csillagászati megfigyelések céljából. Ott tartózkodásakor megtanulta a lapp nyelvet, s arra figyelt föl, hogy az rokon vonásokat mutat a magyar nyelvvel. Észrevételeiről még hazatérte előtt, 1770-ben, Dániában egy latin nyelvű tanulmányt adott ki: Demostratio idioma hungarorum et lapponum idem esse címmel, melyet az akkori magyar értelmiség zöme nagy meglepetéssel és méltatlansággal fogadott. A későbbiek során nyelvünk művelői vállalták volna az atyafiságot a „halzsíros rokonokkal”, de nem tudtak belenyugodni a nyelvrokonság gondolatába. Jókai Mór ekképp vélekedett a kérdésről:

„Én szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhatatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és a finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem is volt soha.” (Acél József: Szittya görög eredetünk. Turán Printing, 1975. Első kiadás 1926. Budapest.)

A kardforgatók viszont a nyelvrokonsággal egyeztek volna ki, de annál hevesebben tiltakoztak a vérrokonság lehetősége ellen. Sajnovics munkájának azonban van ennél figyelemre méltóbb vonása is. Míg a finnugristák, mint fontos alaptanulmányt emlegetik, magyar nyelvre azonban a mai napig nem fordították le és nem adták ki. Vajon miért? Egyesek szerint azért, mert míg Sajnovics nyelvünket rokonítja a lappok nyelvével, addig a vérségi rokonságot nem tartja lehetségesnek. Megjegyezendő az is, hogy Sajnovics munkájának és munkásságának nem jutott fejezet A finnugor őshaza nyomában (ifj. Kodolányi János válogatta és szerkesztette. Gondolat, 1973.) című műben sem.

A második mérföldkőnek Reguly Antal munkássága számít, mintegy háromnegyed századdal később. Reguly 1819-ben Zircen született, ahol iskoláit is végezte. Jogi tanulmányai befejezése után európai körútja alkalmából Svédországba is ellátogatott, ahol megismerkedett a magyar és finn nyelv rokonságának kérdésével. Ez nagy hatással lehetett Regulyra, mert nyomban Finnországba utazott, melyet bejárt, miközben megtanulta a finn nyelvet. Itt hallott ázsiai nyelvrokonainkról, s elhatározta, hogy azokat késedelem nélkül fölkeresi. Meg is tette a szükséges előkészületeket, de még mielőtt elhagyta Finnországot, ellátogatott Lappföldre is.

Reguly 1841-ben érkezett Szentpétervárra, onnan 1843-ban Moszkván keresztül Novgorodba utazott, majd folytatta útját a finnugor népek szállásterületei irányába. Azokat 1845 végéig bejárta, köztük a vogulok és osztjákok földjét is. 1846-ban érkezett vissza Szentpétervárra, ahol elkészítette az Ob-vidéki területek térképét. Röviddel az 1848-as szabadságharc kitörése előtt érkezett haza. Nyomban hozzáfogott az összegyűjtött anyag földolgozásához, melyben betegsége erősen hátráltatta. Legnagyobb lelkesítője és támogatója Hunfalvy (Hundorsfer) Pál volt. Ő adta ki Reguly A vogul föld és nép című munkáját a szerző 1858-ban bekövetkezett halála után. Nem lehet tudni, milyen nyomot hagyott e munkán Hunfalvy megszállott finnugrizmusa.

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után új korszak kezdődött a magyar tudományos és szellemi életben. Ami addig az alkotó és szabad szellem vívmánya volt, az a nemzetet elnyomó idegen hatalom kiszolgáltatottja lett. A Bach-terror nemcsak a magyar politikai és gazdasági életet kötötte gúzsba, hanem zsarnoka lett a szellemi életnek is. A Habsburg-ház már századok óta dolgozott a magyarság megtörésén, bekebelezésén, ami addig nem sikerült. A lelkes magánkutatók által föltárt és kimutatott nyelvi rokonság – a magyar és alacsony műveltségű, „primitív” népek nyelve között – viszont kiváló politikai, szellemi fegyvernek bizonyulhat a magyar nemzettudat kiművelésének megakadályozására, ha e merényletet tudományos mezbe öltöztetik. Bécsben nem is késlekedtek. A Széchenyiek alapította Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) megtöltötték bachnyelvészekkel, akik a nyelvrokonságra hivatkozva megírták a magyarság „történelmét” a bölcsőtől a koporsóig. Kimutatták: a magyarság a legelmaradottabb, legműveletlenebb népek családjába tartozott, még röviddel a „honfoglalás” előtt is a halász-vadász életmód szintjén tengette életét. Őseink Európa rémei voltak. A halakat és vadakat az új hazában már kevésbé szerették, de annál nagyobb kedvük telt „békés” keresztény szomszédaink kirablásában, akik végtére is megszelídítettek bennünket. A magyar nyelv se más, mint főleg szláv, török és germán nyelvekből – na meg egy jó adag „ismeretlen” eredetű szóból – szedett-vedett tákolmány, s ami ezek egyikéhez se tartozik: az "finnugor" – mondták és mondják. Kisütötték, hogy a magyar nyelvben egyetlen magyar tőszó sincs. Arany János az Ortológusokra című költeményében írta meg véleményét ezen jeles nyelvészekről, míg Ady Endre a Tudósok hete című versében örökítette meg az Akadémia falai között történteket. Íme:

Urak és hölgyek, tudják-é mi a’,
Ha ünnepel az Akadémia?...
Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett,
E szent intézmény részvényese bank lett,

Megállapítják, hogy áll a mérleg,
Szépen kiosztják a nyereséget.
Részvény szerint jut minden tag úrra,
Több, mint angol jut egy árva búrra...

Ekkor megnézik, hogyan áll a lista,
Bejön egypár új akadémista.
E díszes tisztet olyanoknak osztják,
Akik tudják, hogy: hogy él az osztyák,

És a cseremisz mit szokott enni...
De túl okosnak nem szabad lenni!...
Urak és hölgyek, tudják-é, mi a’:
Így ünnepel az Akadémia...

Szabó Dezső véleménye se volt jobb a finnugor nyelvészetről, vagy akár a nyelvészekről. Íme két idézet az Életeim című művéből:

„Most eltekintve a felhozott esetleges példáktól, úgy látom, hogy az egész finnugor nyelvészet egy vak sikátorban mozog. És máig is megdönthetetlenre alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a magyaroknak fajilag semmi köze sincs a finnugor népekhez.”

A következő bekezdésben pedig az alábbi olvasható:

„De máig is meggyőződésem, hogy a magyarságnak és a magyar nyelvnek származását és múltját egészen más stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy egyes személy, bármily okból, finnugor nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát, amit nem lát a maga elhatárolt horizontjában: nem jelenthet utat a teljes megismerés felé.” (Életeim, Kriterion. Bukarest 1982. I. kötet. 648. oldal.)

Az idézetteket értékelje ki az olvasó. Meg kell azonban jegyezni, hogy Szabó Dezső is megemlíti; babér csak annak terem, aki ebben a „vak sikátorban mozog”.7

Nos, e nyelvészgárda főtollnoka Hunfalvy Pál volt, akiről joggal elmondható, hogy saját meggyőződése ellenére igyekezett a szél irányába tudományoskodni. Hunfalvy ugyanis az ezernyolcszázas évek közepe táján kibontakozó sumerológia hatására 1857-ben tanulmányt adott ki a sumér és urál-altáji nyelvek rokonságáról. Bár tartózkodott – jellemző – a sumér és magyar nyelv kapcsolatainak említésétől, értéke mégis jelentős, hiszen a magyar nyelv az urál-altáji nyelvcsaládba, azon belül annak ugor ágába tartozik. (Érdy Miklós; A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története. Gilgames 1974.) Hunfalvy e meggyőződése mellett még kétszer kiállt. Ennek ellenére teljes erővel szorgalmazta a magyarságra erőszakolt Habsburgi finnugor származástant, mely a szittya-hun származástudatot volt hivatott lerombolni.

A magyar és uráli nyelvek közötti rokonságot olyan magán- és külföldi kutatók mutatták ki, akik politikai elfogultsággal nem vádolhatók. A nyelvi rokonság valamely fokú hitelességében tehát nem lehet kételkedni. E rokonság nemcsak a szóállagban mutatkozik, hanem nyelvszerkezeti azonosságokban is. Itt azonban a tárgyilagos tudós és kutató megáll következtetéseiben. Ami ez után következik, nem más, mint egy nyelvi rokonságra épített rosszindulatú, hatalmi érdektől ránk erőszakolt származás- és őshazaelmélet, amely nem tud felmutatni egyetlen írásos emléket, egyetlen cserépdarabot se a túlerőltetett nyelvrokonság mellett. S hogy ez mennyire így van, arról a finnugristák egyik-másik beismerése eléggé meggyőző. Hajdú Péter professzor, a MTA Orientalista Intézetének igazgatója, a finnugrisztika nagymestere, a Finnugor népek és nyelvek című munkájában például a következőkről tudósít:

„A finnugor ősnyelvet nem ismerjük, semmiféle írott emlékekkel erre vonatkozólag nem rendelkezünk, és csak az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva megpróbáljunk rekonstruálni (szerkeszteni) egy hipotetikus (feltételezett) finnugor alapnyelvi szöveget.” (Oláh Béla: Édes anyanyelvünk sumir eredete. Buenos Aires 1980.)

Hasonló véleménynek ad kifejezést a szegedi urál-altáji tanszék vezetője, Róna-Tas András professzor is a Nyelvrokonság című, erősen politikai beállítottságú nyelvészeti munkájában. Ennek ellenére Róna-Tas hangoztatja, hogy nyelvrokonság csak abban az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is fennáll. De hát kedves professzor úr, ezzel éppen Ön húzta ki a szőnyeget a finnugor-magyar nyelvrokonság alól. E kérdésre a későbbiekben még kitérünk.

Folytassuk tovább vizsgálódásunkat még néhány szemelvénnyel. Itt van például Dr. Fodor István a Nemzeti Múzeum igazgatója (2000), a finnugrisztika másik éltollnoka, a Verecke híres útján című munkájának 139. oldalán a következőket írja:
„Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében „fehér folt” történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarsággal lehetne kapcsolatba hozni.”


1. kép. A feltételezett finnugor őshaza (Kartográfiai Vállalat. Bp.)

A Kr.e. 500 előtti évezredekkel se áll jobban a tudomány. Maga Fodor is írja, hogy hiteles bizonyítékok hiányában csak feltételezni tudnak. Mindennek ellenére a tudomány fellegváraiban székelők nem tudnak kilépni a vakvágányra siklott elmélet árnyékából. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000), Dr. Glatz Ferenc által összeállított, szép kiadású A magyarok krónikája című könyvben is e lemerevedett tant ismétli: "A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak feltételezésekkel beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások alapján.". Ez bizony nagyon szegényes bizonyítvány. De hát akkor miért kizárólag csak erre okítják a hazai tanulókat? Mint például a nyolcvanas években a gimnáziumok első osztálya részére készült történelemkönyv is kizárólag csak e feltételezésről ír: (1. kép):

„A kutatás mai állása szerint az őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása mentén, főleg erdős területen volt.”

Mint kell értelmezni a „valószínűleg”-et? Úgy, hogy nem tudják, hol volt az őshazánk? Rendben van! De akkor miért erőszakolják feltételezésüket, mint tényt a nemzet tudatába? Kell-e ékesebb beismerés a finnugor nyelvi rokonságra épített származáselmélet túlhaladottságáról? Már legfőbb ideje lenne a kutatásoknak szabad teret adni. Engedtessék meg a kutatóknak, hogy észrevételeiket, eredményeiket szabadon közzétehessék, egymás között megvitathassák anélkül, hogy a hatalmi székben ülők őket kipellengéreznék, ledélibáboznák. Megnyugtató eredményeket a nemzeti lét és jövő szempontjából e fontos kérdésben csak így remélhetünk. Ahhoz viszont, hogy a végső szót is kimondhassuk, ásni kellene, föltárni a magyar föld titkait, kiértékelni az előkerült leleteket a társtudományok eredményeivel együtt.

A finnugor népekkel való közeli vagy jelentős vérségi kapcsolatoknak az embertan is határozottan ellentmond. A legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok mongoloid fajtájúak. A vérségi rokonság lehetőségét maga Reguly – aki köztük járt – is visszautasította. Jankó János, a Zichy-féle kutatóút nyelvésze ugyanezt tette. Dr. Henkey Gyula, az embertan tudósa a kecskeméti Forrás 1981. májusi számában közzétett tanulmányának – Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet – befejező részében az imént elmondottakat csak megerősíti, mikor ezt írja:

„A honfoglalók között Lipták Pál által 12.5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma az 0.1%-ot sem éri el.”

Ezek után jogos lenne az elvárás, hogy a finnugorosok is szembenézzenek a tényekkel. Bár tagadhatatlan, hogy a magyarságban vagy inkább egyik-másik néprétegében van némi mongolóid beütés. Ezt mutatták ki a Japánban végzett jelzőgén vizsgálatok, melyek szerint a székelyeknek, őrségieknek és a kunságiaknak vannak távolkeleti vérségi kapcsolataik. Hogy erre mennyit lehet építeni – főleg az összmagyarságra kivetítve –, s hogy őseinknek melyik ágán vezethetők e szálak Ázsiába, azt a további vizsgálatok, kutatások eredményei dönthetik el. Jelen ismereteink szerint az avarok, korábban a hunok jöhetnek szóba.

Ami a finnugor nyelvrokonaink vérségi rokonságát illeti, egyszer és mindenkorra leszámolhatunk vele. Az Élet és Tudomány 2001. szeptember 21-i (38.) számában egy háromoldalas tanulmány jelet meg Dr. Béres Judit tollából Népességünk Genetikai Rokonsága címmel. A finn-magyar kormányközi együttműködés 1994 és 1997 között génvizsgálatokat végzett a finnugor nyelvcsaládon belül, mint a mordvinokon, erzákon, moksákon, hantikon, manysikon, észteken, lappokon, marikon és kréliakon, valamint a moldvai magyarokon, a bukovinai székelyeken és más magyar kevert népességen. Az eredmény azt mutatja, hogy Európában, genetikailag e népektől és a finnektől állunk a legtávolabb. Ami a legközelebbi nyelvrokonainkat illeti, Béres így összegezi: Elemeztük az úgynevezett intergénikus 9-bp deléciót, ennek megléte vagy hiánya szintén perdöntő származási szempontból. Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiányzott a hazai populációból. Az ázsiai M haplócsoport jelen volt a finnekben, az ezákban és a lappokban, de egyetlen elemzett magyar egyénben sem.".

Meg kell azonban jegyezni, hogy az ősműveltségi időrendet illetően a finnugrisztika is sokat fejlődött. Ma már e tudományág néhány maradi művelőjét kivéve senki nem állítja a magyarság – Árpád népe – közvetlen a „honfoglalás” előtti „barbár”, „primitív” voltát. Az uráli ősnép szerintük is ismerte már az agyagedény készítését. Ezen ősnépből az ugor ág mintegy négyezer évvel ezelőtt vált ki, és fokozatosan megismerkedett az állattenyésztéssel, földműveléssel és fémművességgel – mondják. Fodor szerint e korban „őseinknek” olyan magas volt a fémművessége, hogy nem lehet különbséget tenni a szarmaták és az ő leleteik között. Csak temetkezési szokásaikban különböznek egymástól. Az obi ugorokból kivált magyarság népi tudata és a magyar népnév már szerintük is a Kr.e. I. évezredben kialakult. A vas használatával szintén e korban ismerkedtek meg. (Ez mind szép, de honnan tudják, hogy ezek a mi őseink voltak, ha nem tudják a tárgyi leleteket kapcsolatba hozni a magyarsággal?) Úgy vélik, a Kr.e. 500 és Kr.u. 500 között költöztek a mai Baskíria területére. E korról írja Fodor; „csaknem teljes egészében fehér folt.” Ez tehát nem több és nem kevesebb a feltételezésnél. Árpád népének a fémművességét, de általában a művészetét ők is egységesnek és nagyon fejlettnek mondják.

Lehetne még többet és bővebben idézni finnugristák munkáiból annak igazolására, hogy milyen csúszós talajon áll az egész tudományág. De inkább álljanak itt megszívlelésre Dr. Sinor Dénes józan szavai, amelyeket még 1966-ban mondott el a debreceni nyelvészkongresszuson:

„A nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány célja a nyelv – és nem a nyelvet beszélő nép – történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni. Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy, hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu „szóegyezést” jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán nyelvi, hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is jutott volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon – és ebben az esetben helyesen – bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a múltban nem lévén kapcsolat – ezt már megint a nyelvész teszi hozzá –, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha téved a történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a történettudomány mai állásáról?” (Nyelvtudományi Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.)

A szittya-hun származástudat

A szittyák birodalma a Kr.e. évezredben a Kárpát-medencétől Kína északnyugati határáig terjedt. E roppant térségben számos meghódított nép élt a szittyák különböző berendezkedésű társadalma mellett. A Fekete-tenger feletti térségben éltek a királyi-szittyák, akik e birodalom urai, vezetői voltak. Kr.e. 500 táján hódították meg a Kárpát-medencét, ahol számos velük kapcsolatos régészeti lelet került elő, mint például a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvasok.


2. kép: A zöldhalompusztai aranyszarvas

Sűrűbb szittya lakosságról azonban csak Erdélyben és a Mátraalján tanúskodnak a leletek. Ilyen például a Heves megyei leányok pártája (3. kép), amely csak anyagában különbözik az Ukrajnában talált magas rangú, talán királynő vagy királyné fejdíszétől. A szittya hölgy fejdíszét – koronáját? – aranyszalagokból állították össze, a Heves megyei leányokét szövetszalagokból. E szokás, hagyomány a lakosság folytonosságáról tanúskodik, ami csak úgy lehetséges, hogy a századok során a szittyák is keveredtek az ősnéppel, és anyagi műveltségük egyes elemei a mai napig élnek.


3. kép. A Mátra-vidéki leányok pártája és a szittya úrnő fejdísze

A hun rokonság emlékét a Csodaszarvas regénk örökítette meg, mely szerint Nimród király két fiától, Hunortól és Magyartól származik a hun és magyar testvérnép. A monda szerint vadászat alkalmával a testvérpár előtt egy „csodálatos színekben pompázó”, sebezhetetlen vad tűnt fel, mely mint isteni gondviselés csalogatta, vezette őket Pannóniába, ahol velük azonos nyelvű népet találtak.

Ezzel szemben a kínai hagyományok szerint a zsarnok Kié császárt alattvalói Kr.e. 1766-ban elűzték. Fia, Sun-ui a Hai-nemzetség 500 tagjával Kína északi hegyvidékére menekült, akiktől a hunok származnak. A történettudomány a hunok őshazáját Közép-Ázsiába, a Góbi-sivatag fölötti vidékre helyezi. Bárhol is volt az őshaza, a hunok Kína északi határvidékére kerültek, s mintegy 1500 évig, váltakozó sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. Kezdetben a hunoknak kedvezett a szerencse, de miután a kínaiak elsajátították a hunok harcmodorát az erőviszonyok a Kr.e. IV. században már kiegyenlítődtek. A kínaiak a hunok ellen építették a nagyfalat, mely ugyan nem bizonyult biztonságosnak, annál inkább időtállónak.

A hunok és kínaiak közötti határvonal nagyjából a Sárga folyó volt, de a nagy folyam kanyarulatában, a délre fekvő Ordos puszta is hun terület volt. Kr.e. 215-ben a kínaiak hatalmas erővel támadtak a hunokra, és elfoglalták e tartományt. Majd pedig átkeltek a folyamon, és további területeket hódítottak meg, ahová kínaiakat telepítettek, mely hosszú távon az ázsiai hunok felszámolásához vezetett, mert Kr.u. 439-ben végleg behódoltak a kínai császárnak.

A hunok a Kr.e. III. század végén Mao-tunt választották meg nagykirálynak, aki nagy lendülettel fogott hozzá a hunok megszervezéséhez. Visszafoglalta az elvesztett területeket, és kiűzte a kínai telepeseket. A hun birodalom ekkor az Altáj hegységtől a Csendes-tengerig terjedt. Kr.e. 160-ban azonban a hun hatalom ismét hanyatlásnak indult. A Kr.e. 58 táján kitört trónviszály a hajdani nagy népet kettészakította. A lázadó hunok nyugati irányba vonultak, és Csi-csit választották meg nagykirálynak, aki a Talas folyó völgyébe telepítette le népét. A kínaiak ezt megtudták, és meglepetésszerűen rájuk támadtak, szétverték Csi-csi hadait, miközben a nagykirály is életét vesztette. A menekülő hunok az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közötti vidéken telepedtek le. A kínaiak ezzel megakadályozták, hogy a kettészakadt hunok ismét egyesüljenek.


4. kép. Aranylemezzel borított szittya bronzfokos

Hosszú századok teltek el és Csi-csi megmaradt hunjai fölszaporodtak, megerősödtek, s mint nyugati hunok jelentek meg a történelem színpadán. Kr.u. 373 táján lépték át a Dont, és Balambér nagykirály vezetésével elindultak hódító útjukra. Balambért Uldin majd Rua nagykirályok követték. Mindketten kiváló szervezők és uralkodók voltak. Kr.u. 380-ban a Kárpát-medence is – Dunántúl kivételével – fennhatóságuk alá került, de a főhadiszállásukat csak Atilla (Attila) nagykirály uralkodása alatt (434-453) ütötték fel a Tisza mentén. E rövid, húsz év leforgása alatt alig számolhatunk jelentős hun lakossággal a Kárpát-medencében. Nagyobb számú hun csapatokat is csak a nagykirály közvetlen környezetében tételezhetünk fel. Atilla birodalma a hatalma tetőfokán a Kaszpi-tengertől az Atlanti-tengerig terjedt. 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom felbomlott.


5. kép. Hun bronzüst

A maradék hunok nagyobbik része a Fekete-tenger északkeleti, Kaukázus és a Kaszpi-tenger északnyugati partvidéke feletti térségbe telepedett le. A Colin McEvedy: The Penguin Atlas of Medievel History 528 évi térképén utrigur hunok, kutrigur hunok és szabír hunok néven vannak feltüntetve. A bolgárok is hun utódnak tartják magukat, és joggal, mert az utrigurokból és kutrigurokból szakadtak ki, és bolgár néven szerveződtek.

Tudjuk, hogy Árpád-ágbeli őseink is e térségben tűntek fel, és szintén hun leszármazottaknak tartották magukat. Még századokkal később is szó esik a Kaukázus déli lejtőin élő szavárd magyarokról, akik minden bizonnyal a szabír hunok utódai lehettek. Árpád-ágon a hun rokonsághoz tehát alig férhet kétség. Említést érdemel az is, hogy Colin McEvedy 737 körüli eseményekkel foglalkozó térképén Árpád-ágbeli őseink már szerepelnek, míg a magyar történettudomány szerint csak 820 táján jelentek meg.

(1. oldal / 5)
Megjelent: 11664 alkalommal

Hozzászólások  

 
hujeno
#2 tul az operencianhujeno 2013-04-02 02:48
minden magyar es magat annak tarto magyar neveben oszinten remelem, hogy igaza lesz az elottem kommentelonek...
Idézet
 
 
tomas
#1 tomas 2012-07-18 23:01
Csodálatos, igényes munka. Ilyenek kellenek nekünk, itt élünk ősi hazánkban ma is, ezt kell kutatni ezt kel "elfogadni". Eddig is büszke voltam magyarságomra, ezek után még büszkébb leszek. Meg kell ismernünk múltunkat, mert akinek nincs múltja, nincs jövője! Nekünk hatalmas, büszke múltunk van, ha elég időnk lesz teljesen megismerni, hasonló jövő vár még ránk itt a kárpátok koszorúi között! Itt voltunk mindig is, itt is leszünk!
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 203 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.2%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.3%France 0.2%
United Kingdom 1.7%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.1%

Today: 163
This Week: 813
Last Week: 5419
This Month: 17634
Last Month: 25574
Total: 1497055

Belépés