20240329
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 szeptember 05, szerda

Tarih-i Üngürüsz és a műről

Szerző: Mahmud Terdzsüman Geönczeöl Gyula és Blaskovics József

RÍM TÖRTÉNELMÉNEK ELBESZÉLÉSE ÉS [TOVÁBBI] TÖRTÉNETEI

A krónikások elbeszélése szerint, amikor Atilusz megkérdezte Tetrikusztól Rím történetét, [Tetrikusz] beszélni kezdett, és ezeket mondta: "Jusztin részletesen megírta könyvében, hiánytalanul és nem túlozva, a hét világövnek, a régmúlt idők padisahjainak, királyainak és nagy városaik alapításának történetét. Abban [a könyvben] a következőképpen van [mindez] elmondva:

Egy időben Firenk földjén volt, egy nagy padish. Két fia volt neki, Az egyiket Nomitornak, a másikat Emulusznak hívták. Amikor atyjuk elköltözött a világból, helyére Emulusz lépett, és padisah lett. Azután mérget adott testvérének, és eltette láb alól.

Nomitornak azonban volt egy lánya, akit Reának hívtak. Elfogatta őt, és egy rejtett [helyen] fogházba zárta, mert attól félt, hogy ha ennek lánynak fia születne, nagyapja vérét megbosszulná rajta. De mit [tett] az isteni bölcsesség? Annak a lánynak, amikor a börtönben volt, iker fiúi gyermekei születtek, de ezt az isteni titkot senki tudta meg.

Amikor ezt Emulusz király [mégis megtudta] [égi] figyelmeztetésnek vette, nagyon megijedt és így szólt: "Ez nem jó jel [számomra]!" A lánynak mérget adott, és eltette láb alól. Aztán parancsot adott, hogy a csöppségeket vigyék el, és dobják ki a pusztaságba, hogy ott pusztuljanak el.

De az emberi történelem krónikásai és a világ eseményeinek hírmondói úgy beszélik, hogy amikor a csöppnyi fiúcskákat a vad vidékre kivitték azon a vad tájon bódultan egy anyafarkas kóborolt, mely elvesztette kölykeit. Egy nap rábukkant csöppnyi fiúcskákra, felébredt benne az [anyai] szeretet, s az isteni hatalom és végtelen bölcsesség [úgy rendelte], hogy azokat táplálni kezdte.

Egy [kis] idő telt el. Azon vidék tulajdonosának volt egy pásztora, akit Fausztulusznak hívtak. Ez a pásztor azon a környéken szokta juhait legeltetni Egy nap váratlanul egy tölgyes ligetben, az anyafarkas odújában rábukkant a fiúcskákra. Amikor megpillantotta őket, eszébe jutott a kalandjuk mivel a történetükről hallott valamit, kivette őket az odúból, és táplálta, amíg fel nem nőttek.

A pásztor az egyiknek a Rómusz, a másiknak Remulusz nevet adta. Tövétől hegyéig elmondtak nekik történetüket, és így tudomást szereztek erről a titokról. Aztán megszokták a pásztorok népét.

A király állandóan vadászatra szokott járni. Mindig a pásztorokhoz ment, és vadászterület után kérdezősködött. Azután egy nap a két legény összeszövetkezett a pásztornéppel, hogy ragadják meg az alkalmat a vadászaton, és öljék meg a királyt

Ennek a szövetségnek [az alapján] aztán, amikor egy nap hozzájuk jött a király, és vad után kérdezősködött, mivel azon a helyen nagyon sűrű tölgyfacserjés volt, azt mondták, hogy ebben a tölgyfacserjésben tökéletesen megfelelő hely van a vadászatra.

A pásztornépség azután a királyt a sűrű tölgyes felé kalauzolta és odavezette. Amikor [a legény a királyt abban [a tölgyesben] egyedül látták azonnal rátámadtak, s alkalmat sem adva [a védekezésre], meggyilkolták. Amikor a világ népe előtt elterjedt a legények átélt kalandjainak a híre, ország népe egyiküket, akit Rómusznak hívtak trónra ültette.

Rómusz tehát trónra lépett, és egy ideig csak evéssel- ivással töltötte idejét. Egy nap a gondolkodás tengerébe merült, és elhatározta, hogy egy hatalmas virágzó [várost] fog építeni, hogy e miatt őt az ítélet napjáig megemlegessék. Egy nap, amint a tenger partján sétált, egy hely nagyon megtett- szett neki. Bégjeivel azon tanácskozott, hogy ott egy hatalmas várost épít. Ezt a tervét mindnyájan jónak találták.

Azután Ádám próféta őfényességének korától [számított] négyezer-négyszáznegyvenharmadik évben(60) megvetették Rímnek az alapjait, és felépítették [a várost]. Rímet aztán a Firenk országok székhelyévé tették, ahonnan kiterjeszthették hatalmukat a környező világ[sávokra], s legtöbbször innen ejtették hatalmukba [mind] a hét világövet. Ezért aztán a világ népei meghajoltak Rím előtt, és az összes tartományok népe engedelmeskedett neki."

Amikor Tetrikusz király ezt a történetet így előadta, Atilusz király azonnal parancsot adott, hogy Firenk és Rím ellen hadjáratra induljanak. Arról a táborhelyről [a mai] Herszek tartománya felé vették útjukat, és megindultak Firenk ellen.

De Firenk bégjei is összejöttek, és tanácsot tartottak, mert tudták, hogy Atilusz ellenük fog jönni. Végül is a helyzetet megírták és a Rím pápának tudomására juttatták: "Atilusz Kosztantinije uralkodója ellen viselt hadjáratot, behódoltatta őt, majd egyesült vele, és most hatalmas hadsereget vont össze, hogy ellenünk jöjjön. Maholnap ideér, ránk támad, hisz "villámkorbácsúnak" nevezik. Egyszer már találkoztunk vele, mint erről tudomása van, s mi hasznát láttuk? Most kegyeskedjék, mert bajunkra írt és orvosságot csak öntől remélhetünk." S ezt a levelet elküldték.

Amikor a levél a Rím pápa színe elé jutott, beletekintett, és tudomásul vette a titkos üzenetet, majd hosszú időre a gondolkodás tengerébe merült. Végül is azt tartotta helyesnek, ha ő maga megy Atilusz király elé, találkozik vele, és kieszközli tőle a békét és biztonságot.

Azonnal útra kelt Rímből, találkozott Atilusszal, és kénytelen volt beleegyezni hadisarc fizetésébe. Ily módon a Firenk bégek Atilusz királlyal megkötötték a békét azzal [a feltétellel], hogy az összes Firenk országok bégjei Atilusznak meghódolnak.

Ezenközben Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.

A krónikás elbeszélése szerint azonban amikor (Atilusz) a Rím és Firenk országokat meghódította, létezett egy hatalmas várszékhely, mely Akbalija néven volt ismeretes, s ennek más fejedelme volt. Ez sohasem akart Atilusz királlyal kibékülni. Emiatt Atilusz király, mihelyt lakodalmat ült és elvette azt a lányt, a lakodalmi (ünnepségen] részt vevő katonaságot azonnal összegyűjtötte, kibontotta zászlait, befestette lobogóit, megszólaltatta a kis és nagy dobokat, elindította seregének csapatait, és az ellen a vár ellen indult.

Egy nap megérkeztek, és ostrom alá fogta a várat. A vár fejedelmei azonban alaposan megerősítették várukat, harci eszközökkel tökéletesen ellátták és felszerelték. Atilusz király azonban olyan hősiesen és oroszlán módra harcolt, hogy az említett vár fejedelmeinek [ellenállását] megtörte. Oly hevesen folyt a harc, hogy kő kövön nem maradt, fejükre omlott, s romhalmazzá vált. Végül is a várat [Atilusz serege] bevette.

Eközben a végzet szele újból fújni kezdett, Tetrikusz király egészsége megrendült, néhány napig betegeskedett, végül is egész lényével megízlelvén a halált, elhunyt és a másvilágra költözött.

Mikor Atilusz ezt látta, nagyon elszomorodott. Parancsot adott, hogy Tetrikuszt fejedelmi szertartás szerint mossák meg, fekete atlasz halotti lepelbe burkolják be, és gyászzenével temessék el a föld mélyébe.

VENEDIK TÖRTÉNETÉRŐL SZÓLÓ ELBESZÉLÉSEK

A krónikások és a titkok tudósai a következőképpen beszélik:
Abban az időben Venedik városa a tengertől nagy távolságban feküdt. Abban a korszakban a Firenk országok többnyire a Venedik bégek fennhatósága alatt állottak.
Amikor Atilusz király Akóalja várát elfoglalta, úgy határozott, hogy onnan Venedik ellen megy. Ennek pedig az volt az oka, hogy amikor Atilusz király ennek előtte behatolt a Firenk tartományba, Venedik bégjei nagy barátsággal viselkedtek vele szemben, és mindenünnen híreket küldözgettek neki, de a szívük tele volt lenézéssel és gyűlölettel, s titokban a királynak sok katonáját tették el láb alól. Atilusz király ezekről a dolgaikról egyszer-kétszer tudomást is szerzett, és kérdést intézett hozzájuk. "Azok a bujtogatók - így válaszoltak -, akik a ti seregetekben vannak, nem a mi [embereink] közül valók, csak a mi nevünkkel takaródznak. A név a mienk, de Isten ments, hogy mi olyan gyalázatosságot követnénk el ellened, amiből károtok származna."

Amikor ezek történtek, Venedik bégjei elfogták Atilusz királynak egyik előkelő bégjét, és bőséges kincseit elzsákmányolták. De annak a bégnek az emberei őket [a venedikieket] megfutamították, és Atilusz királynak [a történteket] hírül adták. A király pedig egy embert küldött hozzájuk, és a fogoly kiadatását kérte. Megtagadták. Ebből Atilusz kétségbevonhatatlanul meggyőződött alávalóságukról, és elhatározta, hogy meglepi őket, és ostrom alá fogja [a várost].

De a venediki bégek kémei állandóan kémkedtek Atilusz környezetében, és a történtek miatt rendkívül éberen figyelték, vajon ellenük, jön-e Atilusz. Egyszer csak megjöttek a kémek, és jelentették, hogy: "Atilusz kardjának csapásával az egész környéket elfoglalta. Néhány várost felgyújtott, lerombolt, néhányat meghódított, sőt mostanában Akbalija várát is elpusztította. Most az a célja, hogy ellenetek jön, mert roppantul fel van bőszülve." Ezt a hírt hozták.

A kémek ecsetelése következtében Venedik bégjeinek inukba szállt a bátorságuk, és nagy aggodalomba estek. Azonnal összehívták a környezetükben található csillagjósokat, elpanaszolták nekik szerencsétlen helyzetüket, s megkérdezték tőlük, hogy a baj elhárítására mi az orvosság. A csillagjósok pedig az asztrológiába tekintettek, és ezt a feleletet adták: "Sorsotok rendkívül szerencsétlen, de hogy megmeneküljetek az ellenség gonoszságától, egy várra van szükségtek, melynek a kapuja és falai deszkából vannak építve. Ha ti abban lesztek, semmi más gyógyszerre szükségtek nem lesz." Ezt a feleletet adták.

Amikor Venedik bégjei ezt a választ hallották, a deszkavár gondolatán ámulatba és csodálkozásba estek. Azután így szóltak a csillagjósokhoz: "Az a deszkavár, amit jósoltok, előttünk teljesen érthetetlen. Mondjátok meg nekünk, hogy tulajdonképpen mi az?"

Ekkor azonban a csillagjósok jöttek zavarba, háromnapi gondolkodási időt kértek, és a gondok tengerébe merültek. Végül kitalálták, hogy a deszkavár [nem más], mint a hajó. "A deszkavárnak a jelentése hajó - így szóltak a bégekhez. - Ezen kívül más orvosság nincs. Azonnal szálljunk hajókra, és tengerszínén találjunk magunknak hazát."

Innen [térjünk vissza Atiluszhoz]

Ezenközben Atilusz király is felkerekedett Akbalijából, és Venedik ellen indult. Mihelyt [ennek híre] Venedik bégjeinek a fülébe jutott, azonnal összeszedték vagyonukat, fiaikat, lányaikat, s rögtön hajóra szálltak, kifeszítették vitorláikat, és a tengerre menekültek. Venedik városát aztán felépítették a tengeren. Mind a mai napig ott vannak letelepedve.

Közben Atilusz király is hírét vette annak, hogy Venedik népe a tengerre menekült, Így aztán visszafordult, és táborozva-menetelve visszatért székhelyére. A krónikás énekek szerint abban az időben azonban meghalt a felesége, aki a Szivatapolu nevű nímcse bégnek volt a lánya.

Atilusz király azután egy jó ideig székhelyén tartózkodott. Egy nap azonban elhatározta, hogy a tengerre kel. A célja az volt, hogy a tengert széltében-hosszában bejárja, és kézre keríti a tengerparti tartományokat. De a végső és legfontosabb célja az volt, hogy bosszút álljon a venedikieken. Ezenkívül az volt a szándéka, hogy a Duna folyón hajóhadat építtet, lehajózik a Fekete-tengerre, majd a Földközi-tengerre.

Amikor ez az elhatározás megérett a szívében, parancsot adott, hogy hajóhadat építsenek a Duna folyón.

Mivel a felesége meghalt, elhatározta, hogy újból megnősül. Tetrikusz királynak, Pedzs régi királyának, akivel Atilusz király a Firenk országok ellen viselt hadjáratot és aki a hadjárat folyamán elhalálozott, volt egy gyönyörű szépséges lánya.

Atilusz király ezt a lányt vette el. A lakodalmi ünnepségre meghívták a környező tartományok bégjeit, és hatalmas lakodalmat rendeztek. A lakodalmi gyülekezetben jelen volt Kosztantinije fejedelmének lányától származó fia, Kaba, és bégnek, Szivatopulónak lányától származó Aladorinusz is.

Azután Atilusz királyhoz vezették Tetrikusz király lányát, ivásba és mulatozásba kezdtek. De abban az időben Atilusz király már túlhaladt életének a százhuszonnegyedik évét, nagyon megöregedett és elvénült. A lakodalom egyik napján a lány után való vágyódástól annyira elbódult, hogy részegre itta le magát. Ekkor huszonnégy éve ült a királyi méltóságban.

Mivel azon az éjjelen a mámortól teljesen el volt bódulva, és a nászéjszakán magánkívüli részegségben feküdt eszméletlen állapotban magára maradva megindult az orra vére, és annyira folyt, hogy lelke elvált a testétől, és életének deftere befejeződött.

A menyasszonynak erről a váratlan szerencsétlenségről nem volt tudomása. Egy idő múlva álom függönye ellebbent szeméről, és felocsúdott.

Látta, hogy a király meg sem mozdul. Figyelmesen megnézte, és látta, hogy a patakzó vértől király megfulladt.

Mikor melléje lépett, meggyőződött, hogy a sors elfordította tőle az arcát, és testének fészkéből a lélek-madár kirepült. Rémületében elkezdett jajveszékelni. Sírására és jajgatására összefutott a palota népe. Amikor meglátták, mi történt, mindnyájan elcsodálkoztak és sírva fakadtak.

Látták azonban, hogy a sírás semmit se használ, királyi szertartás szerint rózsavízben a megmosták testét, fekete atlasz halotti lepelbe csavarták és Budin székvárosában eltemették.

Gazel (81)
Bosszúálló katonáját a sors szultánja leküldte a világra
az alsó világban újra divánt tartott a végzet.
Lóra szállt bőszülten a halál lovasa,
kezében a sors dárdája, s a fejeket célba vette
A trónra ült uralkodni, mivel szultán volt,
Nézd Atiluszt, hogy [általa] mily sok áldozata lett a sorsnak.
Barátaim, ez a világ egy vendégfogadó hán,
mindenki meghalt, aki ennek az épületébe jött s a véget vendége lett
Ez az öt-tíz napnyi élet, amit ezen a világon tölt az ember
tudd meg, hogy csak ennyi a kegyes sors ajándéka
bármily beteg, gyengélkedő és jelentéktelen vagy
minden bajodra a sors írja: a halál serbetje,
életünket, mely csak utazás, egy rossz áradat elpusztítja, oh,
állandóan esik a világra a sors esője,
nincs egy szív se, melyet meg nem perzselt a vágy tüze,
és van-e oly kebel, melyet a sors meg nem égetett

Ha a tanulság szemével nézel erre a mulandó rózsáskertre, nincs olyan szem, melyet meg nem ríkatna a sors.
A krónikások és hírek tudói a következőképpen beszélik

Amikor Atilusz király a Nimcse tartományt elfoglalta, Nimcse tartomány nagy bégjeinek és előkelő híres embereinek legnagyobb része Atilusz királynak lett az alattvalója, akinek a környezetében szerfölött sok nimcse nép volt. Amikor a király eltávozott ebből a világból, Kaba és Aladorinusz nevű fiai a szultanátus [megszerzése] miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak.

Végül is Üngürüsz népe pártokra szakadt, és [az üngürüszök] Kabát ismerték el uruknak, mivel Kaba a kosztantinijjei fejedelem lányától származott. Aladorinuszhoz pedig, mivel nimcse nemzetségből származott, az összes nimcse bég és nép hozzája pártolt. Trónviszály alakult ki köztük, és egymás ellen fordultak. A nimcse-pártiak szövetkeztek, és egy helyen összegyűltek. "A világon többet ilyen alkalmunk nem lesz mondták. - Nem szalajtjuk el ezt az alkalmat, csatába szállunk!"
Aztán mind a két fél lóra pattant, és a szultánság elnyeréséért tizenöt nap csatáztak, melynek híre szájról szájra járt.

A krónikás elbeszélése szerint a nimcse pártiakat Kaba annyira megtörte, hogy csaknem [teljesen] legyőzettek. De mivel Atilusz király a Nimcse királynak, Tetrikusznak a lányát vette el, ámbár nem érte el vágyát, mert a nászéjszakán elöntötte arcát a vér és meghalt, a lánynak az volt az óhaja, hogy az ország a nimese-pártiak kezére kerüljön. Volt ugyanis annak [az asszonynak] a Nimcse tartományban egy Vincse Laos nevű testvére, ennek levelet irt, és tudtára adta az eseményeket. Vincse Laos pedig testvére kedvéért sereget gyűjtött, és Aladorinusz segítségére sietett.

Innen [térjünk vissza] : Amikor Kaba és Aladorinusz egy nap ismét nyeregbe szálltak és a két párt ismét összecsapott, mindkét oldalon töméntelen ember pusztult el. A nimcse-pártiak kifáradtak és elgyengültek, nem sok híja, Hunor népétől vereséget szenvedtek, és kezdtek megfutamodni.

Ekkor azon a helyen azt látták, hogy az ég csúcspontja felé oszlopokban száll a por. Mindkét hadseregből [embereket] küldtek abba az irányba, hogy megtudják, mi ennek az oka. A nimcse seregben azonnal megperdült a hírdob. Ekkor már Kaba teljesen ki volt merülve.

Amikor Vincse Laos odaérkezett és szemügyre vette a csatát, látta, hogy a nimcse-pártiak egymásba vannak keveredve, kevés híja, hogy futásnak eredjenek, másrészt látta, hogy Kaba seregének a közepébe intéznek támadást. A két sereg egész napnyugtáig olyan szörnyű öldöklést művelt, hogy a vér patakokban folyt, s gőzével az ég arcát ködbe burkolta. Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.

A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.

Innen [térjünk vissza] : Mivelhogy Kaba vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt illette volna, ezért őt [kárpótlásul] Erdel tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.

De innen gyerünk vissza Kabához. Amikor Kaba elmenekült és elindult Kosztanonijjébe, Konstantin császár éberen figyelte [sorsát], mert tudta, hogy Kaba mint legyőzött jön hozzá. Emiatt szerfölött bánkódott, és a szíve megtört. Figyelte érkezését, és amikor Kaba már közelre jött, Kosztantinijje császárának bölcs előkelői és bégjei fogadására eléje mentek, és nagy megbecsüléssel a [császár elé] kísérték.

Kosztantin fejedelem a Rúm tartományokban egy jó helyet [területet] ajándékozott nekik, és ajándékokkal halmozta el őket. A Rúm tartományban tizenhárom évig éltek nyugodtan, [védve] a világi viszályoktól. De Kaba rokonsága Kabának állandóan emlegette, hogy Dzsidijja tartományában volt atyjaiknak azelőtt hazája, és az ott levő rokonság után vágyódott.

Ez oknál fogva Kabában is felébredt a vágy és szeretet az után a tartomány után. Szóval azt kívánta, hogy költözzenek vissza Szidijja tartományába. Végül is egy nap Kosztantinije uralkodójának színe elé járult, hogy engedélyt kérjen a távozásra. Panaszkodott neki, és elmondta a szükséges teendőket. Ezt mondta:

Vers:
Ah, nagyapó, szívem trónján szultánom vagy
s lelkem mélyéből szeretlek téged, ah,
lábadnak pora szálljon a fejemre,
[mint] királyi korona,
de akinek a kapujára [oltalmára] rászorulnak még a sahok is,
azt kívánom tőled, ej, világ sahja,
nyújts most nekem, szolgádnak, segítséget,
legyen az arany-, vagy ezüstkincs és állatok,
ajándékozd nekem, szolgádnak, ej, kedves,
hogy eljussak egészen Szidijja tartományába
és abban a tartományban járhassak szemlélődve.

Próza: A krónikások a következőképpen adják elő: amikor Kosztantin császár ezt a hírt megtudta, azonnal engedélyt adott, töméntelen aranyat, ezüstöt, rubint és drágakövet adott neki, és sok segítségben részesítette.

Azután (Kaba] felkészült az útra. Kosztantin császártól elbúcsúzott, és egy nap útra kelt.

Hajóra szálltak, és "Merre vagy, Szidijja tartománya?" kiáltással a tengeren elhajóztak.A krónikás azt mondja, hogy Kaba az útba (esőtartományok] fejedelmeivel lakmározott és barátságot kötött. Ily módon éjjel-nappal vándorolva táborozva nagy távolságot győzött le [népével]. Közben egy év múlt el felettük. Végül is Szidijja tartományához közel eső helyre érve megtelepedtek. A krónikás elbeszélése szerint abban az időben Szidijja tartományának volt egy uralkodója, aki  Hunor fiainak a nemzetségéből származott. Atilusz király nővérének a fia volt, Bendekusznak hívták, s így Kabának rokona volt.Amikor Kaba Szidijja tartományának a határára érkezett, a határ menti bégek Kaba érkezését és kalandos történetét Dzsidija uralkodójának, Bendekusznak részletesen elbeszélték. Bendekusz jól tudta, hogy Kaba rokona neki, hisz Kaba kalandos életét és végső célját Bendekusznak levélben már tudomására hozta. Bendekusz pedig megparancsolta bégjeinek, hogy menjenek Kaba elé, fogadják őt, és tisztelettel kísérjék el őt hozzája. [Aztán Kaba] Bendekusz királlyal találkozott, egymás hogyléte felől tudakozódtak, hol nevettek, hol pedig sírtak örömükben.Azután Bendekusz királyi lakomákat rendezett, majd Kabának és előkelő kíséretének [letelepedésre kitűnő] helyet ajándékozott, és ezzel romba dőlt szíveiket virágzóvá tette. Azok pedig ott családtagjaikkal letelepedtek, és hosszú időn keresztül ott laktak.Egy nap Kaba letette fejét a végzet párnájára, és[lelke] a mulandó világból az örökké tartó világba röppent. Kaba gyermekei és hozzátartozói azon a vidéken megsokasodtak, és jó hírnevet szereztek maguknak. Emiatt aztán Szidijja népe nem jó szemmel nézte őket, és így beszéltek:"Ezeknek az atyjaik és öregatyjaik Üngürüsz országában hősiesen éltek, de ők gyávaságuk következtében a mi tartományunkon kívül nem találtak más helyet, ahol maradhattak." Állandóan ilyen rágalmazásokra panaszkodtak, végül is a rágalmazás nyila a szívükbe fúródott, és az irigység tüze hamuvá égette őket.

Kaba nemzetségéből abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben kapudánoknak neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták. Amikor a tartomány népének ezeket a célzatos beszédeit hallotta, az irigység tüze és a rágalmazás baja megtették rá a hatásukat.

Egy nap a hét kapudán közül hatan önként, bánatosan és megtörten Árpád kapudán színe elé jöttek, és panaszkodva elmondták a nép célzatos beszédét. "Kell-e nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk?" Így szóltak. "Az egész terem lett világon őseink és nemzetségünk hősiességgel szerepeltek a történelem alakításán, [úgyhogy még] ma is szól erről széles e világon a hősi ének. Hova lett szemérmünk és lelkesedésünk, ha egy ilyen félreeső helyen levő népnek az ostoba szavai szívünket elkeserítik?" Mondták hangosan siránkozva, bánkódva.

Amikor Árpád kapudán ezt a beszédet hallotta elszomorodott. Emiatt titokban a szíve mélyén el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudén ily módon panaszkodott. A krónikások elbeszélését és a hírmondók beszédét úgy lehet magyarázni, hogy akkor azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek, és visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, azután [azt] tőlük (az ellenségeik] elvették, vagy pedig azon az úton mindnyájan pusztulnak. Az így [megalakult] szövetség értelmében aztán felkerekedtek, Szidijja országának uralkodójától kérték, hogy bocsássa el őket, és egyúttal segítségét is kérték.

Amikor Szidijja uralkodója tudomást szerzett helyzetükről, kérésüket nem utasította vissza, elengedte őket, és segítséget is nyújtott nekik. Ők pedig összegyűjtötték a hozzájuk tartozó összes népet számba vették, és látták, hogy éppen kétszáztizenhétezer ember gyűlt össze.

Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ez a dívánon Árpádot tették meg az összegyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg fővezérének.

Azután Szidijja uralkodójától engedélyt kaptak, és egy nap boldog órájában, Atilusz király halála után háromszáz év elmúltával, Iszá őkegyességének hétszáznegyvenötödik esztendejében Szidijja padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.

Mivel régen, abban az időben, amikor Kattar fővezér elindult, ő is arrafelé vette a menetirányt, harcba bocsátkozott a (tatár) kánnal, s kardjának csapásával azt [az országot] elfoglalta. Árpád ; vezér is ezen az útvonalon indult útnak.

Vándoroltak, táboroztak, ettek, ittak, s egy nap a tatár tartomány határára érkeztek. Ott néhány napra megálltak, és tanácskoztak. Levelet Írtak a kánnak, és egy vitéz emberrel elküldték neki. Az pedig a levelet a kán színe elé vitte. A kán átvette a levelet, beletekintett, és látta, hogy ez állt a levélben: "Te, aki a tatár kán vagy, tudd meg, hogy ősapánk, Kattar fővezér [hajdan] Üngürüsz országának elfoglalására indult. [Először] ezt a [te] országodat győzte le kardjával, és csak azután foglalta el Kara Bugdan tartományát, Erdelt és [végül] Üngürüsz vidékeit. Mivel nagyon régen eltávoztak ők ebből a világból, az országot elvesztettük Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, most elindultunk, hogy azokat az országokat vissza követeljük. Így tehát azt kívánjuk tőled, hogy szépszerével mutass [nekünk] utat ezen [a te] tartományodon keresztül, és ha lehetséges, adj nekünk élelmet. Rossz szándékunk a te tartományod ellen nincs, légy benne boldog, de ha makacskodsz, és azt mondod, hogy nem, akkor azonnal készülj fel, mert aztán ne mondd, hogy nem tudtad."

Amikor a tatár kán tudomásul vette a levél tartalmát, megértette, és tudta, hogy ha szépszerével nem enged, rossz vége lesz a dolognak. Végül is a kán-jó akarattal utat engedélyezett a tatár tartományon keresztül, és az ország határára annyi ennivalót küldött, amennyit csak tudott, és nyugodtan áteresztette őket tartományán.
A krónikások elbeszélése szerint azzal a feltétellel vonultak az országon keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az ígérettel Árpád fővezér egy nap onnan [a halálról] elvonult, és épségben, rendben átvonult a kán tartományán.

[Ekkor] az erdeli vidékek ellen indult, azokat foglalta el. Ott hosszabb ideig megpihent. Közben Árpád fővezér ott egy várat építtetett, melynek Zibin nevet adta, s tökéletesen felszerelte. A többi hat kapudán is választott magának egy-egy vidéket, és kívánságuk szerinti helyen egy-egy várat építtettek, úgyhogy Erdel tartományában hét erőd készült el. Emiatt azt a vidéket Zibin Burugnak hívták, ami annyit jelent: "Hét vár."

Azután mindegyik kapudán a saját maga épített várba költözött, ahol lakmározással töltötték ez időt.

De abban az időben Üngürüsz országának volt egy királya, akit [---]nak hívtak. Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték. Állandóan azt hallották, hogy Üngürüsz minden tekintetben bővelkedő tartomány, minden szeglete kert és' szőlőskert, mező, rét, és minden tekintetben virágzó. Tulajdonságainak elbeszélését [a hírszerzők] olyan fokban és mértékben adták elő, hogy dicséretükön nem győztek csodálkozni. Vágy és kívánság fogta el őket az után a tartomány után, vajon olyan-e, mint amilyennek ezek elbeszélték.

Végül is a kapudánok összejöttek, és Üngürüsz tartományának tulajdonságairól kezdtek beszélni. "Mivel ez a vidék ennyire híres és ismeretes mondták -, olyan embert kell találnunk, aki azt a vidéket ismeri, aztán elküldjük őt abba a tartományba; járja be minden szegletét keresztül-kasul, széltében-hosszában, és hozzon nekünk igaz híreket annak a vidéknek a tulajdonságairól."

Ebben megegyeztek, és ezzel a szándékkal azonnal találtak egy személyt, akit rögtön elküldtek arra a vidékre. Megparancsolták neki, hogy azt az országot járja be széltében-hosszában, és hozzon kielégítő választ. Az a személy pedig engedelmeskedett a parancsnak, felkészült az útra, és elindult.

Ezenközben a kapudámok így szóltak: "Mivel őseink és mi is annak a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra, és ezért a vidékért jöttünk ide, most az lenne a jó, ha ezt az óhajtásunkat kielégíthetnénk, amennyire csak tőlünk telik. De hogyan indokoljuk meg a tartomány elnyerésére [irányuló] óhajtásunkat?"
A gondolkodás tengerébe merültek, végül is a következő ürügyet találták az ellenségeskedés és viszály [megkezdésére] "Küldjünk egy követet, aki vigyen ajándékul egy fehér lovat, ezüstnyerget, drágakövekkel díszített kantárt és más ajándékokat." De ők azon a véleményen voltak, hogy ez az ajándék annak a vidéknek a vételára legyen és az ellenségeskedés megkezdésére ürügyül szolgáljon. Az volt a csalfa gondolatuk, hogy a fehér ló az [ország] területének az ára, az ezüstnyereg a folyóvizekért legyen, és a drágaköves kantár a különféle gyümölcsökért és a fűért legyen. Ezt a csalfa tervet szőtték.

Ezért küldték ki azt az illetőt annak a vidéknek a kikémlelésére. Az a személy pedig a parancs szerint elment, városról városra, faluról falura bejárta és megszemlélte azt az országot. Látta, hogy minden vidéke olyan, mint egy tulipános kert, minden tája tündérkerthez hasonló díszes dalosmadár-liget, minden szeglete a paradicsomkerthez hasonló képet mutat, minden helyén hatalmas szálfák, mint valami fejedelmi ültetvények.

Virágokkal díszesek a sziklák és földek,
Sokféle madár hancúrozik rajtuk,
Zöld mezőre vetik árnyukat a szálfák,
Ágaikon feslenek a virágok.
Zöld ruhában nevető rózsák nyílnak,
Rózsákkal a tövisek barátkoznak.
Nyugalmasan hajlong a ciprus és puszpáng,
Az ősz félelmétől mentesek.
A mezőkön csurdogál a csobogó víz,
Azt csobogja, hogy Allahon kívül nincs más isten.
Felüdülni mindenki a rózsáskertbe megy
S kezében fél narancsot tart mindenki,
Csendben örvendezők lettek a mezők,
Bimbóikat ég felé nyújtják a jázminok,
A paradicsomkertre hasonlított minden kert,
A Kegyszerhez (62) a hasonló patak folyik bennük.
A tulipán kebelén pecsét (63) volt,
Mely éjjel-nappal mécseshez hasonlóan [virított],
Az éghajlat is vidámította ezt a képet,
Akik ezt látták, mindnyájan megadták magukat. (64)

Próza: A krónikások és hírmondók így beszélik tovább

Az a személy aztán ezzel a megbízatással széltében-hosszában, véges-végig bejárta és megszemlélte azt az országot. Csodálatos és pompás zöldellő vidékeket, szép és kellemes rózsás-berkeket, kellemes kerteket látott [mindenütt]. A táj, melyen végigsétált, tökéletes volt. Üdítő és szívét megragadó helyei és vidékei nagy számban voltak, úgyhogy azokhoz hasonlót korszakunk szemtanúja nem látott.

Végigjárta tehát azt a tartományt, és a vers [szerint] "szívébe véste annak képét". Egy idő múlva azt a vidéket elhagyta, és saját hazájába tért vissza.

Amikor hazaért, Árpád szerdár színe elé járult, és a kapudámok jelenlétében töviről hegyire részletesen elbeszélte, hogyan járta végig azt a tartományt. Amikor a kapudámok ezt az elbeszélést hallották, szívvel-lélekkel vágyódni kezdtek az után a vidék után, és rájuk nehezedett [megszerzésének] a gondja.
Azután azonnal elhatározták, hogy Csopolug királyhoz követet küldenek. Rögtön ezüstnyereggel felnyergeltek és drágaköves kantárral felkantároztak egy fehér lovat, és Csopolug királyhoz küldték.

Abban az időpontban, [amikor a követ az ajándékokkal megérkezett], a király a trónján ült, és a hatalma alatt álló országok felett kiterjesztette árnyékát (65), vagyis uralkodott, azon a napon bégjei jelentették neki, hogy Erdelből követ érkezett. A király engedélyt adott, hogy a követet színe elé bocsássák és ültessék le.
Illően megvendégelték, és mivel aznap tanácsülés volt, a követ kérését előadták a királynak, aki megparancsolta, hogy lépjen a színe elé, csókoljon kezet, adja át az ajándékokat és a levelet. Azután a levélbe tekintettek, melyben ez állt:

"Hatalmas király! Szolgáljon tudomásodra, hogy az a ló, melyet kiválóságodnak ajándékba küldtünk, az [az országod] földjéért legyen, az a nyereg a folyóvizekért legyen, és az a drágakövekkel díszített kantár pedig országod különféle növényeiért legyen. Vedd át és fogadd el!" Így szólt [a levél].

Amikor a király a levél szövegét hallgatta, a gondolkozás világába merült. Végül a levél tartalmából azt értette ki, hogy azok [a kapudámok] tőle (letelepülésre] hazát akarnak, és az ő oltalma alatt az ő alattvalói akarnak lenni.

A király aztán értékes köpennyel ajándékozta meg a követet, és ezt a választ adta: "Mivel ők [a kapudánok] hazát óhajtanak, íme, királyságom bármelyik szögletét akarják, legyen [kívánságuk szerint] !"

Azután az [elbocsátási] engedély palástját átadta a követnek, aki elindult Erdelbe. Egy nap Árpád szerdár színe elé érkezett, és előadta neki a dolgok állását. Ugyanis Árpád szerdár és a kapudámok már várakoztak rá, s mihelyt a követ válaszát megtudták, azonnal közösen leveleket küldtek a környező tartományokba, és összegyűjtötték katonáikat.

Rövid időn belül közel háromszázezer katona gyűlt össze. Árpád szerdár és a hat kapudán elhagyva a síkságot Csopolug király ellen indultak. Tovább haladva átkeltek a Tisza folyón, és a Szegedin néven ismert helyhez érkeztek, [ahol] letáboroztak. Az abban a tartományban lakó nép közül azonban senkinek sem okoztak kárt és senkit sem bántottak.

Mihelyt Szegedin városába értek, hírét vette ennek Csopolug király is. Ennek a hírnek [a hallatára] azonban nagyon megharagudott és elkomorodott. Azonnal elhatározta, hogy a mellette készenlétben levő katonasággal átkel a Dunán, és szembeszáll a kapudámokkal, de vezírei és bégjei ettől eltanácsolták. Azonnal kémeket küldtek az ellenség irányába. A környező bégekhez és a többi helyekbe leveleket küldött, hogy teljes hadi felszerelésükkel minél gyorsabban jöjjenek kapujához. A katonaság toborzását tovább folytatta. Ezalatt a kémek is eljutottak arra a vidékre, [ahol az ellenség tartózkodott]. Bejárták és megszemlélték azt, s látták, hogy a kapudámok töméntelen katonaságot vontak össze, [mellyel ellenük mennek. Kifürkészvén a [sereg] helyzetét-állapotát, biztos hírét vették annak, hogy céljuk a király ellen [irányul], és az országot akarják [elfoglalni]

Ekkor azonnal visszafordultak, és gyorsan a király színe elé járultak. Tudomására hozták annak a tévelygő katonaságnak a helyzetét és valódi történetét. A király is rövid idén belül töméntelen katonaságot gyűjtött össze.

Úgy beszélik [a krónikások], hogy ezalatt Árpád fővezér a kapudámokkal és a többi előkelőségekkel tanácskozást tartott, s azon a helyen egy levelet írnak a királynak, és elküldték neki.

Mihelyt a levél megérkezett a királyhoz, elolvasta. A levél Így szólt "Te, aki Üngürüsz királya, Csopolug vagy, vedd tudomásul, hogy azt a vidéket a régi időkben a mi ősünk, Kattar karddal elfoglalta, sok ideig uralkodott, aztán meghalt, és eltávozott a világból. Így csúszott ki kezünkből az a tartomány, de az ország a mi örökségünk. Ezenkívül mi azért tartományért ellenérték gyanánt egy [lovat], nyerget, drágaköves kantárt és egy csomó rubin-drágaságot adtunk neked, és te ezeket köszönettel elfogadtad. Most tehát az a kívánságunk, hogy, minden vagyonodat és kincsedet tartsd meg magadnak, ebbe nem avatkozunk, de a tartományt add át nekünk. Ha azt mondod, hogy nem, tudd meg, hogy mi most azért a vidékért kardot öltöttünk és lóra szálltunk. Add át nekünk szépszerével és beleegyezéssel. Ha nem adod, időre kész. légy!"

Amikor a király a levelet elolvasta, hirtelen haragra gyúlt, darabokra tépte, és parancsot adott hogy a sereg azonnal induljon el. Nagy haragban a követet is különféle sérelmekkel illette, azt maga is átkelt a Tuna folyón, és megindult Árpád fővezér ellen.

De Árpád kémei is megjöttek, és hírt hoztak a királynak [és seregének] a mozdulatairól. Árpád azonnal előkészítette összes harci felszerelését [még ott] Szegedin térségében, kibontotta zászlait, felkerekedett, és elindult arról a helyről. Néhány napi menet-távolságnyira egy helyen szembekerült a királlyal, [ahol] a király a Duna partján táborozott. Árpád vele szemben szállt meg [seregével]. Mindkét fél kiküldte előőrseit, és várakozott. Azon éjjelen nem feküdtek le és nem aludtak, amíg reggel nem lett és ki nem világosodott.

Akkor a két megszámlálhatatlan sereg tetőtől talpig felfegyverkezve lóhátra ugrott, rendezett sorokba felsorakozva egymásra rohant. Mindkét fél bőszült nagy kaszabolást végzett. A csata folytonosan hevessé vált, végül is a királynak egyik vezére, aki a balján szokott ülni, a csatatérre rontott karddal kaszabolta a csatatéren az [ellenséges] katonákat, és Árpád seregét egy pihenőhelynyi(66) távolságra visszavetette.

Amikor ezt Árpád hat kapudámja látta, kettejük rárontott [az ellenségre], a két sereg összekeveredett, és hatalmas harcot vívtak. Annyira áttörték egymás sorait, hogy csata közben [az ellenség] a két kapudám közelébe rontott, leteperték őket, és vérükkel vörösre festették a földet.

Amikor ezt Árpád fővezér látta, azt parancsolta, hogy egy bőszült általános támadást indítsanak. A megmaradt kapudámok tehát támadásba lendültek, a két sereget [még jobban] összebonyolították, és a húj-haj ordítások az égbolt csúcspontjáig felhallatszottak.

Végül is az történt, hogy harc közben a király vezírével szemtől szembe kerültek, egy alkalmas pillanatban azonnal leterítették, és vérét a földre folyatták.
Amikor ezt a király serege látta, hátat fordított a királynak, és megfutamodott. Mihelyt a király ezt a helyzetet látta, azonnal haragra lobbant, kirántotta kardját hüvelyéből, és támadásra indult. Ekkor azonban Árpád fővezér is támadásba lendült, a két sereg összekeveredett, és oly hevesen kezdtek harcolni, hogy a csatatér tele lett holttestekkel, és a Tuna folyó vize a vértől zavarossá vált.

Azonnal egymásba keveredett a két sereg,
Fejek hullottak le és vér folyt a földre,
Hújt-hajt ordítoztak és kiabáltak,
Az ellenség összevonta szemöldökét, mint az íjat,
Szárnyra keltek, s repkedtek a nyilak mindenhova,
Mindegyiket a végzet madarának képzelheted,
Nyelvüket kiöltötték a lándzsák hegyei,
Az ellenség szívét átütötték a kis vasak,
A lovak lába alól az égig szállt a por,
Meghaltak minden, akár fiatalok, akár idősebbek voltak.

A krónikások szavai szerint az a két sereg hatalmas csatát vívott, és mindkét oldalon rengeteg ember pusztult el. Végre a király seregét megbontották és legyőzték, s bégjeinek előkelő neves embereinek nagy része kardélre hányva elpusztult.

Amikor a király ezt látta, azt hitte, hogy mindennek vége. Ezzel a gondolattal elmenekült, és Peste felett át akart kelni a Tuna folyón, hogy majd Budin várát harci eszközökkel megerősíti és felszereli. De Árpád fővezér katonái a környéket elfoglalták, minden oldalról körülvették, és elzárták az utakat.

Amikor a király ezt a szerencsétlen helyzetet látta, azonnal az a gondolata támadt, hogy lovastul a Tuna folyóba veti magát, átúsztat és megmenekül, s a várban menedékhelyet talál. Ezzel a csalóka gondolattal, akarva, nem akarva, lova fejét visszafordította, és az említett folyóba vetette magát. De azon a helyen életének folyását [a sors] összetiporta, életének defterét megállította, a kor végzetének a nyila eltalálta őt és megölte, ámbár annyira igyekezett és törekedett, hogy a folyóból kiszabaduljon, de ez sehogy sem sikerült neki, és nem találván menekvést, azon a helyen Csopolug király ruhástul-lovastul, mint a fáraó, megfulladt, s híre-neve feledésbe merült.

Gyere, ah, az igazság értelmének beváltója, hallgasd meg, hogy történt ez, milyen ez a történet,

Egyeseknek trónon a helye e korszakban,
Megfulladt a vízben, s lett a földdel egyenlővé,
Vagy koldussá tesz a világ szultánja [Allah].
Minden ember az ő parancsának van alávetve,
Sokat szultánná tesz, másokat dervissé,
A végzet tövise megsebzi a lelket,
Csodálatos a világ állapota, csodálatos,
A fájdalom [után] örvendezésre ismét talál okot.

A krónikások szavai szerint [így szól tovább a történet]: Miután Csopolug király a Duna folyóban megfulladt, Árpád fővezér a hadizsákmánnyal felkerekedett, [majd] Peste mellett letáborozott, és azt elfoglalta. Azután átkelt a Duna folyón, a király trónjára ült, és átvette az említett ország feletti uralmat.

Csakhogy abban az időben még nem volt királyi korona. Az ő nyelvükön "koronának" hívták azt a királyi jelvényt, melyet a bégek közreműködésével tettek a királyok fejére, s amíg meg nem koronázták, nem nyerhette el a királyi rangot. Mivel abban az időben ilyen királyi (címet biztosító] korona nem volt, Árpád fővezér fejedelmi címmel lépett a trónra, és [megkezdte] az uralkodást. Annak ellenére hosszú ideig élt, evéssel, ivással kellemesen töltötte idejét, ellenségei közül senki sem bántotta, senki sem támadt ellene, sok hónapot és évet élt át a szív nyugalmával, végül is el kellett fogynia élete magjának. [Eljött] a napja, megöregedett, elgyengült, megbetegedett, a szíve megtört, a korszak elfordította tőle arcát, és szemét betakarta földjével, vagyis elhalálozott. Helyére egyik fiát ültették, de egy idő múlva az is elköltözött a világból, és a fejedelmi trón üres maradt.

Összejöttek tehát a többi bégek és országnagyok, tanácskoztak és a (helyzet] megoldásán tanakodtak. Végül is tanácskozás közben az a vélemény alakult ki, hogy ez a trón nagy királyokhoz (méltó) trón és uralkodói szék, alap és támaszpont. Szükséges, hogy napról napra fennálljon, lehanyatlását nem lehet (megengedni]. Néhányan így szóltak: "íme, ez a korona és trón, ez az uralkodói szék megüresedett, tehát most az a szükséges, hogy ebből a nemzetségből [Árpádéból] Isztefánt ültessük a trónra, mert őt látjuk erre alkalmasnak, tegyük fejére a hatalom koronáját, és ezáltal a királyi méltóság feltételét is teljesítjük, s ennek következtében a mi tekintélyünk is napról napra emelkedni fog." így tehát a bégeknek megtetszett ez a javaslat. Rendkívül jónak találták, és megtették az előkészületeket a királyság ( megalapozására).

A krónikások következőképp adják ezt elő: Amikor a bégek összejöttek és tanácskoztak, úgy határoztak, hogy Isztefánt ültetik a trónra és teszik meg királlyá. Közben az egész tartomány beleegyezésével a főpapok és a többi előkelőségek együttesen jóváhagyták a koronás állam létrehozását. A bégek és kiválóságok titokban összejöttek, Isztefán színe elé járultak, engedelmességet fogadtak, és hódolatuk jeléül fejet hajtottak neki. Aztán tisztelettel felemelték helyéről, a királyi székhez vezették és a trónra ültették. Iszá őfényességének ------------- évében Isztefán fejére tették a hatalom koronáját, eseményt [és ezzel] a királyi méltóság feltételeit teljesítették és az ezzel az üggyel [kapcsolatos] szokásnak eleget tettek. Aztán mindnyájan nagy örömmel mulatoztak.

Azután tehát Isztefán lett a király. Három éven keresztül igazságosan uralkodott és igazságot szolgáltatott. Amikor eltelt a három év, a Bulgár tartomány királyával, Keán vojvodával ellenségeskedés keletkezett, mert megsértette őt. Elhatározta, hogy hadjáratot indít Bulgária ellen. Azonnal leveleket küldött szét a környékbeli bégeknek és a többieknek, s hadsereget kezdett gyűjteni. De eközben ennek a híre eljutott a Bulgár tartomány uralkodójának, Keánnak a fülébe, aki túlságosan makacs hitetlen volt, és nem félt a királytól. Azonnal leveleket küldött az összes bolgár katonaságnak, és hadsereget kezdett gyűjteni. Isztefán király pedig összehívta a végtelen Üngürüsz valamennyi bégjét, kibontotta zászlait, kitűzte a harci jelvényeket, megpergette a kis és nagy dobokat, s megszámlálhatatlan fegyveres seregével elindult Keán ellen.

Miután sok útszakaszt és állomáshelyet hagytak hátra, Keán is hírüket vette, összevonta a bolgárok bátrait, és elindult a király ellen. Hatalmas [mennyiségű] harci eszközről gondoskodott, és készenlétbe helyezte.

Keán és bolgár népe Isztefán királlyal a [saját] tartományuk területén kerültek szembe. Lovaik hátára vetették magukat, hogy szerencsét próbáljanak, s hatalmas rohammal megkezdődött az öldöklés. Végül is a király kerekedett felül, és leverte a bolgár sereget. A bolgár fejedelem, Keán is súlyosan megsebesült, és abban a csatában kézre került, de súlyos sebei miatt nem sikerült felépülnie, és meghalt.

[Keán] rendkívül bőkezű és dúsgazdag ember volt, de mivel a király kezétől elpusztult, műve semmivé vált. A király az egész bolgár tartományt kifosztotta. Megtalálta Keán kincseit is, és [azokat is] zsákmányul ejtette. Azután elfoglalta a [bolgár] tartomány többi részét is.

A krónikában azonban úgy áll, hogy amikor a király összegyűjtötte seregét és a bolgár nép ellen indult, abban az időben Ilirija tartományának, mely Uszlovin országhoz tartozik, volt egy fejedelme, akit Marcsijánusnak hívtak. Amikor ez meghallotta, hogy Isztefán király sereget gyűjt, megijedt. "Hátha rám fog támadni!" - gondolta. Összegyűjtötte tehát az iszlavin katonaságot, s tökéletes készenlétbe helyezte. A király mozdulatait figyelmesen kísérte, és kiküldte kémeit.

Közben Isztefán király Keánt megölte és a bolgár tartományt elfoglalta. Azután szemmel kísérte a tartomány környékét, és hírét vette, hogy Iszlavin fejedelme, Marcsijánus hadsereget gyűjtött össze. Ez a hír haragra lobbantotta és azonnal parancsot adott, hogy [serege] Marcsijánus ellen induljon.

Mihelyt a kémek ezt megtudták, azonnal Marcsijánus színe elé járultak, és hírül adták neki ezt az eseményt. Marcsijánus megrémült, a katonaságot eltávolította onnan, és elmenekült. Volt egy megbízható kiváló bégzáde alattvalója, annak volt egy erős vára, abba a várba ment, és azt választotta menedékhelyül. "Ebben [megvárhatom], mit hoz az idő és mi fog történni" - gondolta, s keblét sáncul neki feszítette a sors nyilának.- Közben Isztefán király haladva-megpihenve egy nap Marcsijánus székesvárához érkezett és megtalálta benne annak hátrahagyott kincseit is melyeket zsákmányul] ejtett. A várba embereket rakott és kinevezte a várparancsnokot is.

Aztán hírét vette Marcsijánus [tartózkodási helyének] és elindult megbüntetésére.

A krónikás úgy adja elő tovább, hogy az a bégzáde, aki a vár tulajdonosa volt, mihelyt meghallotta, hogy a király ellene fordult és jön; hogy az igazságot kikutassa, annyira megijedt ettől a hírtől, hogy ezt meg sem említette Marcsijánusnak. "Mi legyen az ír ennek [a bajnak] az elhárítására?" - gondolta, és az aggodalom tengerébe merülve a gond iszapjába süllyedt. Végül az az elképzelés ötlött az eszébe, hogy amikor majd Marcsijánus elalszik, megragadva az alkalmat levágja a fejét, és elküldi a királynak, s ezáltal elnyeri a király kegyét.

Azután ezzel a galád gondolattal Marcsijánushoz jött, és leste az alkalmat. Egy nap egyedül találta őt álomba merülve. Kihasználva az alkalmat, irgalom nélkül elválasztotta a fejét a törzsétől, és néhány bennfentes alávaló emberével nyeregbe ült, mintha sétára menne. Marcsijánus fejét magával vitte, és a király színe elé ment vele.

Mikor azonban a király elejétől végéig megtudta, miért vágta le a fejét és hozta el, így szólt: "Ha valaki a saját jótevőjének az életére tör s ilyen cselekedetet művel, mi hasznot tudna az nekem hajtani?" Haragra gyúlt a bégzáde iránt és megparancsolta, hogy büntessék meg. Azután a politika sakktábláján mattot adtak neki; fejét vették, és a földre ontották vérét.

A király mindkettejük várát elfoglalta, és (saját) embereit tette beléjük. Összes kincseiket elvette; s aztán Isztefán király felkerekedett arról a helyről és nagy örömmel visszatért székhelyére. Megelégedett első hadjáratának győzelmeivel, melyek őt nagy örömmel töltötték el, és mulatozást rendezett.

Azon tűnődött, hogy a sors által kezére került kincsekkel milyen művet alkosson, hogy neve emlékezetessé váljék a világon, s megemlegessék ennek  a hadjáratnak a történetét. Mikor ezekbe a gondolatokba merülve üldögélt, egy hang érkezett a fülébe: "A zsákmányul ejtett kincseken építtess egy nagy várat, mely az utánad következő királyoknak legyen a székhelye és az eltávozottaknak temetési helyül szolgáljon !"

Amikor ezt a hangot hallotta, azonnal megkezdte a vár építtetését. Az építkezéseket folytatta, és idők múlásával felépült egy hatalmas vár és egy nagy templom. Isztolni Belgirád nevet adta neki. Ez lett a székesfővárosa és temetkezőhelye mindazoknak a királyoknak, akik attól az időtől kezdve a mai napig [itt] uralkodtak.
Miután Isztefán király ennek az ünnepélyes városnak az építését befejezte, Iszá őfényességének ezernyolcvanadik évében Isztefán király is elhalálozott, és abba a templomba temették él, melyet ő maga építetett Isztolni Belgirádban.

ARRŐL SZÓL, HOGY PETRUSZ LETT A KIRÁLY
Az ő defterét is megállította az ég,
Isztefán tetteit [is megállította] a pokol.
Fészkéből ismét kirepült a paradicsomi madár.
Elhagyta e mulandó világot, megtalálta az örökkévalót.
Megszakítás nélkül embereket szül ez a világ,
De senkinek sem, egy léleknek sem kegyelmez.
Hová lett Iszkender, hova lett Dárá és Dzsem,
Mindegyikük semmivé tette a korszakuk,
A hőst is gyávává tette,
Annak is a halál angyala (67) szabta meg az útját.
Hol van Dzsemsíd és hol van a lovag Szám?
Azokat is megette a föld, oh, barátom!
Senkihez sem marad hű ez az alanti sors (68)
[Családi]fészket és keblet lisztté őröl.

A MÁSODIK KIRÁLYRÓL SZÓL /A KRÓNIKA/


A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások