Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017May26

2013. Március 07., Csütörtök 07:44

Az ellopott Magyar őstörténet

Írta:  Nagy Gyula
Értékelés:
(19 szavazat)
A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 1994-ben "Magyar Történelmi Tanulmányok II" "Kísérlet a magyar eredet kérdésének megoldására" címmel bocsátotta útjára Nagy Gyula, Kanadában élő kutató munkájának rövid összefoglalását. Most a teljes munkáját adjuk az olvasó kezébe. E munka célja: egy könyvbe foglalni a számos forrásban igenis föltalálható ismeretkincset.

Forrás: http://www.mek.oszk.hu/06700/06783/06783.pdf

Bevezetés 0
Mezopotámia
Mezopotámiából Belső-Ázsiába
A belső-ázsiai eredet kérdése
Az újabban talált kútfők adatai
Mit tudunk a török faj ázsiai történelméről?
Az ujgurok történelmi feljegyzések krónikái
Korezm
Őstörténet - kutatásunk tragédiája

Turán a görög-makedón hódítás után 2
Korezm helyzete Turkesztánban
A hunok
A hun birodalom bukása
Indiába került rokonaink, a kusánok
Mi maradt meg Korezmben a kusánok emlékeiből?
Az Eftalita - vagy fehér hun Birodalom és Korezm
Az európai térbe történt belépés
Baján kagán avar-várkunjai


A Kök-Türk Birodalom 3
Kurt onogur - bolgár birodalma
Dentumagyaria
A magyarok harmadik hazája: Onogoria vagy Lebédia
Kunmagyaria
A mongolok uralma alatt
Jeretány fejedelem
Timurlenk
Útban vagyunk

Nagy Gyula pdf

1 Bevezetés   Tartalom 

Az emberi lényt jellemzi, hogy érdeklődik eredete iránt: tudni akarja, hogy kiktől származik, hol volt őshazája, ahol kialakult az a természetes közösség, amelyben világot látnia rendelt a végzés.

 A nemzet élő történelmi alany: feltűnik, hogy "százezrek és milliók közös származásukra hivatkoznak ... A múlt vonz, misztikus hatása van." "Az a mítosz, amelyet egy nép léte értelméről, a világban elfoglalt helyéről kialakít magának, nem függvénye ugyan politikai, szociális és kulturális adottságainak, mindenesetre azonban azokkal összehangzó lelki képződmény, mely az életmagatartás ösztönös mélységeiből tár a tudat világossága felé." "A legtöbb nép alig tud eredetéről valamit, azonban ha már egyszer megeredt a közösség tudata, akkor keres közös származást is, hogy ennek gondolati erejével megerősítse a maga fennálló közösségét ... Mert mítosz kell."

"A nemzetnek történeti jellegéhez tartozik a történelme folyamán szerzett élettapasztalata. Ezt a történelmi tudást kell a közösség sorsába építeni. Így a történetírás lesz a legelevenebben ható aktív hatalom a nemzeti közszellem ápolásában s a nemzet életképességének igazolásában. Ebben az irányban hat egy történelmi publicisztika is ..." (Dékány)

Magától értetődik: egy olyan közösségben, ahol a történetírás, e történelmi publicisztika idegen, pláne ellenséges hatalom bizalmi embereinek kezébe kerül, meg fogják semmisíteni azt a mítoszt, amelyet a nép léte értelméről, a világban őt megillető helyéről magának kialakít és meghamisítják a közelmúlt történelmét is, mert így könnyen összemarkolható lesz az ő atyai öröksége.

A ma rendelkezésünkre álló forrásanyagra támaszkodva meg kell írnunk a magyar őstörténetet úgy, ahogy azt ma ismerjük. Tudjuk, sokan kétkedve tekintenek kísérletünk elé ." Mezopotámia, Transzkaukázia, Egyiptom, Turkisztán, a Terim völgye, Orhon, Szelenga, Korea, Bogházkői, szumér, szabir, hun származás, törökfajú rokonság stb. Lehet-e egyáltalán történelmi kapcsolatot kimutatni ekkora távolságok, ilyen nagy időkülönbségek mellett? Minek és kinek hihetünk?

Hiteles történelmi kútfőnek számítanak az egykorú vagy közelkorú írásos feljegyzések; ilyenek a földrajzi nevek is. De az írás feltalálása előttről, vagy feljegyzések hiányában az archeológia és az antropológia megbízható támpontokat tud szolgálni. A sírokban talált tárgyak, kerámia, a C-14-es vizsgálatok és legújabban Hildeo Matsumoto által felfedezett eljárás: az immunglobulinok szerkezeti különbségeinek, azok genetikai hátterének felderítése révén, hozzávető pontossággal meghatározzák a lelet korát, minőségét, eredetét.

2 Mezopotámia   Tartalom 

Elméletileg elképzelhető, hogy földünk minden táján az "ember' eljuthatott volna (más csoportoktól függetlenül is) egy magas műveltség fokára, A tények, a régészeti adatok azonban mást bizonyítanak. A szerencsés éghajlaton és földrajzi adottságokon túl szükség volt egy ember-fajra, amely a nagy alkotásokat létrehozta.

Transzkaukázia és Mezopotámia évezredekkel előzte meg műveltségben, civilizációban a föld egyéb régióit. Az "ember" itt tért át az élelemtermelő gazdálkodásra, földművelésre (öntözéssel), állattenyésztésre, itt fedezte fel az érceket, itt indult meg az ipari-, kereskedelmi tevékenység és itt született meg az első szellemi kultúra, a felsőbbrendű vallás, a csillagászat, az idő mérése, mert az ember itt találta fel az írást, amely történelmében kétségkívül a legnagyobb szellemi teljesítmény. Továbbá itt alakultak meg az első városok, államok akkor, amikor másutt még csak állati nívón való tengődés létezett és a művelődés kezdete minden esetben az elő- ázsiai-mezopotámiai góc világosan bizonyítható befolyásának tulajdonítható. A közel-keleti ősi kultúrák fokozatosan terjeszkedtek előbb a szomszédos területekre, majd a távolabbi vidékekre gyarmatos telepesek kivándorlása révén.

Bevezetésként megemlítjük, hogy Eurázsiában kb. Kr. e. 8500-ig visszamenőleg bizonyított a megtelepedett életmód, az állattenyésztés, az élelemtermelő gazdálkodás. Az Anatólia - Szíria Palesztina- Észak- Mezopotámia- Nyugat-Irán területén található települések a VI. évezredben kerülnek egymással élénk kereskedelmi kapcsolatban. Az Eridu-Ubaid műveltség (5000-3800) az első egységes, egész Mezopotámiát és a környező területeket magába foglaló kultúra. Kisugárzásai keleten az Indusig, északkeleten Turkesztánig, nyugaton Egyiptomig kimutathatók.

Az időtlen idők óta halász-vadász, gyűjtögető életmódot folytató ember a Közel-Keleten kb. Kr. e. 8500 körül érte el az újkőkor fejlettségi fokát: élelemtermelő, állattenyésztővé vált, ami azt jelentette, hogy a létszáma az adott területen megszázszorozódhatott.

A Kr. e. Vl. évezred folyamán Elő-Ázsia földművelő- állattenyésztő kultúráinak területén hatalmas mérető demográfiai robbanás következett be, amelynek során e műveltségek földművelő telepesei valósággal elárasztották a környező vidékeket a Kárpát-medencétől Közép- Iránig és a Kaukázustól, Turkesztántól a Perzsa-öbölig. Ez az a folyamat, melyet G. Childe nyomán gyakran neolitikus forradalomnak neveznek.

Ezen értekezésnek nem lehet tárgya Mezopotámia történelmének fejtegetése. Mégis, meg kell magyarázni, miként kerülhettek a magyarság feltételezhető szumér ősei a Tigris és az Euphrates vidékéről Turkesztánba, Belső-Ázsiába.

A Kur és az Araxes folyó völgye látszik a legvalószínűbb területnek, ahol a neolitikum, a földművelő és állattenyésztő társadalom megszületett. Ez a terület rendelkezik kielégítő mennyiségű csapadékkal, itt voltak találhatók a termeszthető növények (gabona, hüvelyesek) és a könnyen megszelídíthető állatok (kecske, juh) vad fajtái. Ez a mai Azerbajdzsán területe. Évezredek alatt csak lassan alakult ki a mezolitikumból az újkőkor, miközben a népsűrűség is megnövekedett. Innen vándorolt szét az az emberfajta, amelyet ma kaukázusinak neveznek és Itt kellett lennie Aratta és Enmerkár városállamnak, ahonnan a szumérok ősei délre vándoroltak.

Csak lassan derült fény a Kr. e.-i III. évezred szumér magaskultúrájára. Miután, Ur, al-Ubaid, Uruk és Eridu melletti törmelékdombok archaikus rétegeit felkutatták, kiderült, hogy Mezopotámia déli felében, az alluviális síkságon az Eridu- Ubaid műveltséggel kezdődött az újkőkori kultúrfejlődés. Mivel az első magaskultúra kétségkívül Dél-Mezopotámiában alakult ki. ezen évezredes előzmények láttán sokáig az a vélemény uralkodott, hogy a magasabb fokú emberi művelődés kezdeteit, a földművelő életforma kialakulását is a nagy mezopotámiai folyók termékeny alföldi területein kell keresni. De utóbb Észak-Mezopotámiában, Szíriában egyre-másra tártak fel olyan ősi földművelő településeket, amelyeknek kezdetei tetemesen megelőzték a délieket. Bebizonyosodott, hogy a kielégítő mennyiségű természetes csapadékkal rendelkező északabbi területeken sokkal korábban megkezdődött a földművelés, mint a déli síkságon, ahol az esőzések hiánya következtében csak komplikált öntözőrendszerek, folyamszabályozások, víztároló építkezések segítségével és azok folyamatos karbantartásával lehetett számottevő terméshozamot elérni illetve rendszeres földművelést őzni.

De ... a dél-mezopotámiai síkság számottevő benépesedése csak akkor történhetett meg, amikor az északabbi primér élelemtermelő műveltségek technikai és társadalmi fejlődése elérte azt a fokot, amelyben az említett hatalmas mérető vízszabályozó munkálatok technikailag és szervezetileg is kivihetőkké váltak.

Az ércekben és egyéb nyersanyagokban szegény Mezopotámia már korán nagymértékű érc- illetve fémbehozatalra szorult.

Az ércszükséglet a bronz mind szélesebb körű használatával a mindennapi életben egyre nagyobb arányokat öltött, s a zökkenőmentes nyersanyagellátás a szumér városállamok számára létkérdéssé vált - olyanformán, mint manapság az olaj. Ezt bizonyítják a legősibb szumér eposzok is, az uruki királyok alakjai köré fonódott hősmondák, amelyek szinte kivétel nélkül a különféle nyersanyagok beszerzésére indított expedíciók, karavánok viszontagságait részletezik. Észak Iránban, Turkesztánban, Afganisztánban 3000 körül kimondottan városias jellegű települések keletkeznek, a réz és a pecsétnyomók használata általánosan elterjedt. A kutatás mindezen jelenségeket a szumér kultúra terjeszkedésének számlájára írja, s részben a lazúrkő kereskedelem útvonalainak megszilárdulásával magyarázza. Fontos tudni: Mezopotámia közvetlen környékéről nem ismerünk ónlelőhelyeket. A legközelebbi ónbányák Északkelet- Iránban találhatók, A szumér bronzművesség ezen elengedhetetlen nyersanyaga innen származik. Tehát a lazúrkőhöz a csakhamar még sokkal fontosabbá váló ón is társult.

Kétségkívül e fontos kereskedelmi utakkal hozható kapcsolatba a Turkesztánban 3000 táján végbement nagy mérető mezopotámiai gyarmatosítás. A mezopotámiai telepesek lassú, de folyamatos beszivárgása Turkesztánba az egész III. évezred folyamán tovább tartott. Ezen, távolsági kereskedelemmel kapcsolatos gyarmatosításokon túl, az első magas kultúrát megteremtő szumér nép elvándorlásának egyéb okai is voltak: a túlnépesedés, ökológiai változások, a termőtalaj szikesedése és politikai események.

Ha egy térség lakossága a gyűjtögető életformáról áttér a földművelésre és állattenyésztésre, lélekszáma megszázszorozódhat. Ez a jelenség következett be Mezopotámiában, ahol a népsűrűség kb. 5800 körül érte el azt a kritikus határt (négyzetkilométerenként 7-9 lélek), amely az éhínségekkel a kivándorláshoz vezetett. 5400 kőrül az elvándorló előázsiai telepesek elérték Közép-Iránt és gyarmatosították az addig kihasználatlanul heverő, esőben szegény dél-mezopotámiai és susianai (elámi) síkságot is, miután valamivel előbb, kb. 5600-5500 között a samarrai műveltség területén kifejlesztették az öntözéses- csatornázásos mezőgazdaság technikáját. A vándorlások azonban a 6. évezred utolsó századaiban is tovább tartottak, s az előázsiai földműves telepesek 5000 táján már az egész Balkánt és a Kárpát-medence déli területeit is gyarmatosították, keleten pedig eljutottak Dél-Turkesztánba.

Az ősi előázsiai műveltségek területéről történt elvándorlások esetében a túlnépesedésen kívül a természetes környezet biológiai egyensúlyában bekövetkezett változások is nagy szerepet játszottak. Bebizonyosodott, hogy az ember tevékenysége már az újkőkorral kezdődően egyre nagyobb méretővé váló, jóvátehetetlen pusztításokat okozott a természetben. A korai újkőkor idején még összefüggő, hatalmas szubtrópikus erdőségek biztosították a kielégítő mennyiségű csapadékot és megakadályozták a talaj erózióját is. A népszaporodás és a termőtalaj gyors kimerülése következtében szükségessé vált óriási mérető erdőirtások, valamint a háziállatok legeltetése tönkretette a táj ökológiai egyensúlyát.

A termőföldek, a legelők fokozatos eróziója és az esőzések csökkenése, a Közel-kelet viszonylag sűrűn lakott neolitikus területeinek egyre nagyobb mértéket öltő ökológiai pusztulása és kiszáradása egyik igen fontos oka és előidézője volt a hullámszerűen ismétlődő kivándorlásoknak, amelyeket a régészet Nyugat-Eurázsia délebbi területein kimutatott. Ugyanígy az ősi észak-iráni és főleg a dél-turkesztáni földművelő kultúrák területének fokozatos elnéptelenedése, az ottani műveltségek derékba törése a 3-2 évezred fordulója táján és után, szintén jórészt a táj ökológiai pusztulásának, az oázisok kiszáradásának következménye volt.

Mindehhez járult a csatornarendszereken alapuló folyóvölgyi földművelő kultúrák réme: az elszikesedés. A III. úri dinasztia utolsó évtizedeiben Dél-Mezopotámia már teljesen az északabbi vidékek gabonaszállítmányaira volt utalva, s ezek elmaradása-az amoriták betörései miatt katasztrofális éhínséghez vezetett, ami a II. úri dinasztia birodalmának felbomlását is maga után vonta. A szikesedés következtében beállott nagymérvű terméshozam-csökkenés szintén igen lényegesen hozzájárult a dél-mezopotámiai szumér népesség elvándorlásához a III. évezred végén és a II. elején. Így az akkád és az amorita beözönlés által kiváltott, már önmagukban véve is jelentős szumér migrációkat a szinte pontosan egyidejűleg bekövetkezett szikesedés valóságos népvándorlássá fokozta.

Kb. 2450-től kezdve döntő jelentőségű politikai és etnikai változások következtek be Mezopotámiában. Az arab sivatag és a szíriai steppe irányából már a III. évezred derekára annyira megerősödtek, hogy 2450 körül magukhoz ragadták a politikai hatalmat. Sarrukin (I. Sargon) megteremtette az akkád birodalmat, amely egész Mezopotámiát, Szíriát, sőt rövid időre Elámot is magába foglalta, s ~az alsó tengertől a felsőig" terjedt.

Ettől az időtől kezdve az akkád, majd csakhamar az amorita- szemita elem mind jobban tért hódított Mezopotámiában. Sargon és utódai megszüntették a szumér városállamok autonómiáját, amely korábban a hegemón szumér dinasztiák uralma alatt is fennállt, a politikai és vallási hierarchia vezető pozícióiba mindenütt akkádokat ültettek, az akkád harcosoknak nagy kiterjedésű hűbérbirtokszerű területeket juttattak katonai kötelezettség fejében. Ezek a rendelkezések természetesen nagyfokú elkeseredettséget és ellenállást váltottak ki a szumér őslakosság széles rétegei körében, Sargon utolsó éveiben megkezdődtek az akkádellenes szabadságharcok, közvetlenül halála után pedig az egész birodalomban hatalmas mérető véres felkelések robbantak ki.

Az ilyen általános jellegű felkelések minden egyes akkád király halálakor rendszeresen megismétlődtek.Az akkád birodalom végét okozó gall támadás is a szumér városállamok tömeges felkelésével időbelileg koordináltan következett be. A szuméroknak azonban arra is volt lehetőségük, hogy kivonják magukat az akkád uralom alól. Az elvándorlás útjai ugyanis Elámon keresztül és a Zagrosz hegység mentén északkelet és észak felé az akkád hegemónia idején jobbára szabadon voltak. Igen nagy valószínűséggel feltehető, hogy az állandóan ismétlődő felkeléseket véresen megtorló akkádok elől tömegesen menekültek el a szumérok és a birodalom más leigázott népei - pl. a hurrik Kazallu környékéről és az egyéb észak-mezopotámiai területekről.

Az elvándorló csoportok magvát kétségkívül a felkelésekben aktívan résztvevő, s az akkádok bosszújától joggal tartó, kulturálisan és etnikailag öntudatosabb rétegek alkották. Ezekhez csatlakoztak nyilván azon egyszerű földművesek is, akiket az akkád királyok kiüldöztek termőföldjeikről, kertjeikből és datolya pálmaligeteikből, hogy saját katonaságuknak megélhetést biztosítsanak.

A telepes katonaság számát - rendkívül óvatosan számolva minimálisan 50-60 000-re kell tennünk, ami legalább ugyanennyi, de sokkal inkább kétszer-háromszor annyi szumér család földjeinek kisajátítását jelentette.

Már Sargon első telepítése idején legalább 150 000- 180 000 szumér család - azaz 600-700 000 ember részben földönfutóvá, részben saját korábbi birtokán rabszolgává vált. Lagas városállama Umingirsu és Gudea uralkodása alatt már 40 évvel a gutik kiverése előtt teljes függetlenséget élvezett. Egykorú följegyzésekből tudjuk, hogy Lagas ebben az időszakban virágzó állam volt. Kb.1600 km2-nyi területtel és 216 000 lakossal.

Ezekből az egykorú adatokból következtethetünk a szumir területek akkori (kb. Kr. e. 2290- 2250 körüli) össznépességének nyilván több millióra rúgó számára is.

A III. úri dinasztia utolsó évtizedeiben az amurru nomádok (amoriták) Szíria térségéből az Eufratesz középső szakasza felé nyomultak, megvetették lábukat Mari városa környékén; tehát az északnyugat felé vezető kereskedelmi utak megszakadtak és akadályozták a létfontosságú csatornahálózat karbantartását. Ezért a birodalom központjában, a déli szumir törzsterületeken tartós éhínség ütött ki. Nem sokkal ezután az elámiak is megkezdték támadásaikat, s Ibbisin 24. évében, 2141 körül véglegesen megdöntötték a III. úri dinasztiát: elpusztították Urt és Ibbisint a lakosság tekintélyes részével együtt elhurcolták. Mezopotámia ismét apró városállamok mozaikjára esett szét, amelyekben a vezetést a továbbra is nagy tömegekben beözönlő amoriták vették kezükbe. Általános anarchia lett úrrá Mezopotámiában. Ezért már Ibbisin uralkodása alatt feltétlenül számolnunk kell az éhező dél-mezopotámiai szumér lakosság tömeges elvándorlásával. A dinasztia bukása után az elvándorlás tovább tartott.

3 Mezopotámiából Belső-Ázsiába   Tartalom 

A Belső-Ázsiába került "bevándorlók"- amint azt láttuk a kényszerből kivándorló szumérok, hurrik stb. voltak. Egy 3000 körül végbement immár tehát második nagyméretű Mezopotámiából kiinduló bevándorlásnak Észak-Iránban és Turkesztánban félreismerhetetlen embertani bizonyítékai találhatók. 3000 és 2000 között állandóak a szoros kapcsolatok Mezopotámia és Turkesztán között, sőt az egész III. évezredben folyamatosan tart a Mezopotámiából Turkesztánba Irányuló bevándorlás is.

Turkesztánban a következő időszakban, Kr. e. 2500-tót 2000-ig, eleinte töretlen a fejlődés. Turang- Tepe, Namazga-Tepe, Altin-Tepe igazi városokká nőnek. Altin-Tepe az ásató szovjet tudósok szerint fallal volt körülvéve. A IlI. évezred végével azonban (a szovjet tudósok szerint valamivel később) a fejlődés megakad, majd rövidesen elnéptelenednek a turkesztáni városok. Legfőbben ökológiai változásokban, az oázisok kiszáradásában látják az okát.

Már a III. évezred elején, az említett második nagyméretű mezopotámiai- szumér gyarmatosító hullám következményeként ugrásszerűen megnövekedett népességű, városiasodó turkesztáni műveltségek maguk is távolabbi vidékekre terjesztették ki telepeiket. Ebben az időszakban sorra jelennek meg a földművelő települések az Aral-tó és az Amu-Darja mentén, egészen Fergánáig - a turkesztánihoz megtévesztésig hasonló kerámiával. Sőt, ez a végső fokon mezopotámiai eredetű - színes kerámia a III. évezred folyamán szakadatlan láncolatban nyomul kelet felé és egészen a kínai neolitikus Yang-Shao-műveltségig követhető. Ekkor jelenik meg Kínában a búza és a szarvasmarha is - kimutathatóan nyugatról. Ezek a régészeti leletek nyugati bevándorlásra mutatnak, amelynek útvonala a Turkesztán déli pereme mentén és a Tienssan vonulatával párhuzamosan vezetett el Kínáig.

Mindabból, amit a dél-kaukázusi- mezopotámiai lakosság kivándorlásáról mondottunk, logikusan következik, hogy a szélrózsa - minden irányába kiköltöző lakosság fajrokon volt. Ez a magyarázata annak, hogy a szkyták, a masszagéták, a tysszagéták, a tokárok, a pártusok, az ujgurok stb. lényegileg egy népfaj különböző időpontban útrakelt és különböző területekre vetődött részei. Ezeket nevezi a történelem hunok-nak. Most nem célunk a 3000 éves hun történelmet. ismertetni, csak ennyit: az ujgurok fennmaradt iratai szerint a hunok ujgurok.

Baráthosi- Balogh Benedek írja legendás munkájában, A hunok három világbirodalmában: A kr. e. XXIII században nemcsak szerepelnek már a hun törzsek, hanem akkorra már olyan múltjuk van, hogy fajtájukból négy önálló nép alakul ki: a dsong a száka, az ugor és a klang.

Ezek már nem törzsnevek, hanem külön országoknak és népeinek neve. Hogy egy ilyen szétváláshoz hosszú Idő szükséges, azt fölösleges megemlíteni. Ha az így eltelt időt mérlegeljük, meg kell állapítanunk, hogy a szumér népek után Ázsia legrégibb történettel bíró népe a hun, melynek ősi jellegével az élő népek közül csak a kínai vetekedhetik."

4 A belső-ázsiai eredet kérdése   Tartalom 

Ezzel elérkeztünk odáig, ahol a magyar őstörténet Belső-Ázsiában elkezdődik. Közel száz esztendő telt el azóta, hogy Thury József korszakalkotó munkáját: A magyarok eredete őshazája és kivándorlás c. könyvét Milleneum évében közzétette. Érdy Miklós-nak köszönhetjük, hogy "A m. kir. főügyészség részére" adott "Köteles példány"-ról fénymásolatot készített és azt egy kaliforniai könyvkereskedő, Fabó László révén közzétette.

Széchenyi és Kőrösi Csoma számára nagy titok volt a magyar eredet. Pedig Thury szerint: "Aligha van olyan nemzet, melynek eredetére és őstörténetére vonatkozólag annyi és olyan természetű kútforrás maradt volna fenn, mint a magyarokra vonatkozólag, s mégis talán egy nemzetnek sem borítja olyan sűrű homály mind a mai napig, mint éppen a magyarokét.

Pedig az írásban fennmaradt történeti emlékek ékesszólóan bizonyítják, hogy az egykorú és közel korú történetírás mindig tisztában volt azokkal a dolgokkal, melyekből az újabb kori kutatók kérdéseket csináltak" ,Mindenek előtt tehát azt kell megvizsgálnunk hogy mik voltak azok az okok, amelyek akadályozták tisztánlátásunkat.

Az eddigi kutatók nem használták fel azon forrásokat mind, amelyek a magyar nemzet őstörténetére vonatkoznak, s régóta rendelkezésre állanak.

A második ok: a történeti kritika hiánya, akarom mondani: mellőzése az eddigi történelmi kutatásokban. A történeti kritikának mindig egykorú, vagy közel korú, s az események színhelyéhez minél közelebb élő írókra kell hivatkoznia, akik értesüléseinek útját-módját is ismerhetjük, nem pedig olyan szerzőkre, akik az általuk elbeszélt eseménynél sokkal későbben, s annak színhelyétől messze éltek. A hun-magyar kérdés eldöntésében csakis a Vl. és VII. századbeli bizánci-görög írók lehetnek illetékes bírák A történeti kritika mellőzése szülte azt a hiedelmet, hogy a Pannóniát elfoglaló magyarok az ú.n. Nagy-Magyarországból költöztek ki, mint őshazából. A XIII. század közepéig egyetlen egy, még csak mesés színezetű történeti adat sem található, amely az ún. Nagy-Magyarországnak, mint őshazának, létezéséről tanúskodnék.

A harmadik ok nem kisebb vétség, mint a történelem megtagadása. A valóság ugyanis az hogy a történelem mindig a török (turk) nép család egyik tagjának ismerte a Pannóniát elfoglaló magyarokat, s ezt a tanúskodást csak újabb időben vonják kétségbe olyan kutatók, akik egy vagy más okból szerették mellőzni a történelmi kritikát.

Aki megakarja dönteni a bizánci, perzsa és arab írók állítását a magyarok a nemzetiségéről annak más, mégpedig tekintélyesebb és hitelesebb írók tanúskodásaira kell hivatkoznia, akik egyenesen azt állítják, hogy a magyarok nem voltak turkok; mert ez a módszere a komoly történeti kutatásnak. De aki e nélkül tagadja Bölcs Leó, Konstantinus, Ibn Rosteh stb. állításának igaz voltát: az csak játéknak tekinti a tudományt, aki a határozott és egészen világos bizonyítékokat csűrés-csavarással, furfangos álokoskodással igyekszik megfosztani értéküktől: annál már előre, a históriai adatoktól függetlenül, készen van valamely végeredmény, amelynek igaz voltát akarja elhitetni másokkal, s ezért szeretné nyakát szegni az útjában álló régi szerzőknek.

Végre nagy akadályára vált őstörténetünk tisztázásának az ugor, ugur vagy ogor népnevezetnek teljesen önkényes, vagy a história nem tudásából származó fölcserélése a jögra, jogra vagy jugra nép- és helynévvel. A történelem t.i. elvitázhatatlanul amellett tanúskodik, hogy az ugor, ugur, ogor név jogosan csakis a török népcsalád egyik ágát_illeti, mégpedig azt, amelyik a Kr. u. I. sz. végén ázsiai őshazájából az Ural folyó, Kaspi- tenger és a Volga, mellékére költözött. De újabb időben nem érték be annyival a történetbúvárok és nyelvtudósok, hogy ezt a nevet egészen alaptalanul azonosították a voguloknak és osztyákoknak jögra, jogra vagy jugra nevével, hanem - miután egynek vették ezt a két nevet előbb a finnugor összetételben, később egyszerűen ugor alakjában, mindazon népek megjelölésére alkalmazták, melyeket külön- külön finn, lapp, észt, mordvin, cseremisz, zürjén, votyák, vogul osztyák és magyar néven ismerünk. Ámbár az ugor, ugur név ezek közül kizárólag csak a magyart illeti meg, amint az ungar, hungar, hunugor, onogur, onogur összetett név is bizonyítja (unugur, on-ogur). Ez a két név eredetileg is teljesen különböző volt. Ennélfogva akár a Jögra folyó adott létet a jögra, jogra, jugra népnévnek és a Jogra ország névnek, akár nem: az az egy dolog históriailag bizonyos, hogy ennek a nevezetnek jogosan semmi köze sincs az ugor, ugur, ogor népnévhez, s önkényes fölcserélésüket nem lehet menteni.

A felsorolt hibáik miatt nem láthattuk tisztán nemzetünk őstörténetét úgy mint a történelemben, mégpedig írásban napjainkig fennmaradt kútfőkben meg van örökítve.

Mint tudjuk, Kőrösi Csoma Sándor Göttingában szerzett tudomást tanárától, Eichhom professzortól arról, hogy a középkori arab írók munkáiban népünk ázsiai történelméről sok adat van. Ezért kezdett Csoma a török, az arab és a perzsa nyelv tanulásához. Ott, az ázsiai irodalomban kell legyen népünk származásának titka - ezt gondolta.

Valamikor 1974-ben egy montreáli fiatalember Papp Zsolt, elhatározta, hogy nyelvészetből doktorátust szerez és Budapestre utazott, beiratkozott az egyetemre. A tanterv szerint fel kellett vegyen egy keleti nyelvet. Ő perzsát választotta. Vagy két hónapig szépen haladt a tanulmányaiban, amikor derült égből becsapott a villám: a művelődési Minisztérium megtiltotta, hogy Papp Zsolt perzsát tanuljon.

Ha megértjük, hogy miféle "veszély" van abban, ha Papp Zsolt megtanul perzsául, egy lépéssel közelebb kerülünk a magyar nemzet eredete titkának megértéséhez.

5 Az újabban talált kútfők adatai   Tartalom 

A magyar nemzet története benne van ebben a három nevében: 1.) turk, 2.) ungar, vagy hungar (régebben hunugur, onugur, unugur és magyar. Ha ezt a három nevet nem a nyelvészet, hanem a történelem szempontjából helyesen megértettük, akkor egyszersmind nemzetőnk őstörténetét is megismertük általánosságban.

A török eredetű népek rendszeres összeírását legelőször a XIII. század közepén élt Nuraddin Mohamed Aufi perzsa írónál találjuk meg, aki 1258-ban fejezte be "Dsevámi-ulhiká"-ját (történetek gyűjteménye) c. könyvét amelyet több helyen kivonatnak nevez. Ebben a könyvben a törők népcsalád egyes tagjai keletről nyugat felé haladva vannak felsorolva az Altai hegységtől és a Tien-san-tól egészen az AI-Dunáig, mégpedig abban az elhelyezkedésben és olyan feloszlásban, melyben a VIII. és IX. században voltak. A jelek világosan és határozottan arra mutatnak, hogy Nureddin voltaképpen török forrásból vette át a nála található följegyzést, az iszlám előtti régi török irodalomból (szorosan véve az oguzok történeti följegyzéseiből). Nureddin munkáját Ahmed ibn Arabsah (megh. 1450) a XV sz. első felében, II. Murád szultán rendeletéből törökre fordította. Továbbá ugyanezt, a Nureddinnél levő összeírást vették alapul a tőrök törzsekről szóló tudósításaikban Sukralleh, (írt 1456-ban) és a XVI. sz. közepén élő Dselázáde Szálih (meghalt 1565-ben).

Világos: itt egy régi, legkésőbb a IX. sz- ból való, egyenesen török forrásból eredő tudósításban a magyarok határozottan a nagy török család tagjai közt vannak fölemlítve. A magyarokat tehát a .IX., X. és XI. századokban (a török népek legelső összeírásáról fogva Dukász Mihály császárig) Bizánctól kezdve Perzsián keresztül egészen Közép-Ázsiáig (a gúzokig) mindenütt úgy ismerték az egykorúak, mint a török népcsaládnak egyik tagját, mégpedig nemcsak az idegen népek (görög, perzsa, arab), hanem maguk a törökök is.

Ha a IX. sz-ból visszafelé megyünk régebbi időkre, az ungroi nevet az V, VI. és VII. századbeli bizánci íróknál eredeti alakjában találjuk meg. onogur, unugur, unnugur és hunugor Tehát minden kétséget kizárólag kiderül az Atelkuzuban és Pannóniában ismert ungrok ungarok azonossága a Volga alsó folyásánál lakott, s onnan több állomáson keresztül nyugatra költözött onogurokkal vagy onogurokkal.

A legelső író, aki a magyarok a mai Európa földjén ezen az onogur néven ismeri és említi, mégpedig maguknak a magyaroknak Bizáncban megforduló követei útján, nem kisebb tekintély, mint Priszkosz Rhetor. Szerinte 457 év tájáig, az onogurok hazája a Kaspi- tenger fölött, a Volga és az Ural folyó között volt. Tehát a török népcsaládba tartozó magyarok legrégibb hazája, amelyben megismerkedtek velők a bizánci birodalom népei és írói, a Volga és az Ural között volt. Csak eddig vezetnek vissza bennünket az európai kútfők A korábbi időkre vonatkozólag a legrégibb török forráshoz, annak az ugur, vagy ujgur neve népnek történelmi emlékeihez kell fordulnunk, amelynek egyik töredéke volt az onogur, unugur nevű nép.

6 Mit tudunk a török faj ázsiai történelméről?   Tartalom 

A törökségnek az az ága, amelyről legrégebben tud egyet s mást a történelem, amely a törökség lakta területnek történelmi emlékezés óta mindig a keleti részét lakta, amely a török törzsek közül legelőbb jutott bizonyos fokú műveltséghez és amelynek legkorábban volt írása és irodalma, ez a nép az ujgur. Nevét a régi keleti kútfők háromféle alakban tartották fenn. Legelőször a 735. évben fordul elő, Bilge khán síremlékén az Orkhon felső folyása mellett, az eredeti és teljes ujgur alakban. Dsuvejni állandóan igurnak nevezi ezt a népet, Resideddin pedig majd ugur, majd ujgur, majd igur-nak, s ehhez képest az egyik ágazatukat felváltva on-ujgur, on-ugur és on-igur-nak. Továbbá Abulfarads (a XlIl. században). Bejzávi (írt 1317-ben), Abulgázi (1614-ben) és a Lugat-itürki (az ú.n. kalkuttai szótár) igurnak írja át a nevet; végre Sejk Szuleimánnak közép-ázsiai török szótára (Lugat-i-Csagataj) mind a három alakját fölemlíti ennek a névnek. Az ugur és igur alak azokban a históriai töredékekben is feltalálható, amelyeket Dsuvejni, Resideddin és Abulgázi maguknak az ujguroknak, vagy ugoroknak legrégibb krónikájukból írtak ki.

A kínai írók a Kr. u. V. sz. közepére vonatkozólag említik legelőször az ujgurok írástudását. De a Dsuvejninél kivonatban található egyik ujgur krónika már Buku khán idejében - a Kr. a. ll. sz.-ban beszél írásról és betűkről az ujguroknál. Egy perzsa író, Mohammad Kafur khán (írt 1721-ben) a mesés Oguz khán koráig viszi az ujgurok írástudását. A törökség ezen ágának írástudását bizonyítják azon feliratok is, amelyek az Orkhon és a Jeniszei felső folyása vidékén vagyis éppen az ujgurok őshazájában egészen napjainkig fennmaradtak kövekre, sziklákra vésve ujgur nyelven Bilge khán és Kül-Tegin apjának, Tassamnak síremlékén 692. vagy 693-ból.

Itt kell felhívnunk a figyelmet Padányi Viktor: Dentumagyaria c. munkájában említett, roppant fontosságú történelmi tényre (I.m, 200- 201. old 19. sz jegyzet).

Az Orkhon és Jeniszei mellett álló kőoszlopok feliratainak írásrendszere és nyelve nagyrészt megegyezik a kis-ázsiai Bogházkői iratokéval. A kettő keletkezése között legkevesebb 1600 év telt el. Ez a tény bizonyság afelől, hogy a Mezopotámia- Transzkaukázia vidékéről Korezmbe, Turánba vándorló őseink már ismerték az írást és a Belső- Ázsiába került "turáni faj" magával vitte a szumér műveltséget.

Az ujgur khagánok székhelyüket a VIII. sz. végén Idikut-Sehribe, a mai Kocsi vidékére tették át. A mai tudományos világ előtt ez a vidék, mint Turfán és vidéke ismeretes. Itt fejlődött ki az a kultúra, amelyre csodálkozó szemmel tekint a mai kultúrtörténet, mert ez virágkorában túlszárnyalta Kína és Indo- Tibet kultúráját és tanítómestere lett az araboknak. A kultúrnépek lakta vidékeknek majdnem központján lakó ujgurok az addig meglévő összes emberi kultúrát egyesítették, továbbfejlesztették, s ebből csinálták meg sajátos kultúrájukat, amelynek alapja mégis a szumér örökség volt. Azoknak a virágzó oázisoknak, amelyek még a mai Taklamakán sivatagot is elborították, az életföltételét a mesterséges öntözésre szolgáló csatornarendszer adta meg. Ennek karbantartására sok és erős férfikéz munkája volt szükséges. Márpedig Dsingisz khán hatalmas hadseregeinek kiállításához, s annak pótlásához elsősorban az ujgur és a türk népeket használta fel. Az ujgurok legkiválóbb tudósai, művészei, iparművészei és iparosai a mongol udvarhoz kerültek, az ujgur nép nagy tömegei pedig Dsingisz hadaiba. Az otthonmaradt, főleg asszony és gyereknép nem volt képes a csatornák fönntartására, azokat betöltötte a homok, s ez alá kerültek a városok is.

A saját nemzete ellen irányuló tudományosság elsőnek sietett megállapítani azt a tételt, hogy a magyarságnak az ujgur kultúrához semmi vagy csak igen kevés köze van. De akkor hogyan magyarázzák meg azt, hogy a magyarságnál fennmaradt az ujguros török írás (a rovásírás)ő Honnan került hozzánk, s hozzá még egy ősibb formában, ha nem egy tőről fakadt a tudományunk? Miképpen történhetett meg az a csodálatos eset, hogy a magyar nyelvnek egész sor olyan, a török elemhez tartozónak nevezett szava van, amelyek egyetlen egy török nyelvben sincsenek meg, eddig kideríthetőleg meg sem voltak, csak egyedül az ujgurban. (Pl. a gyógyító, szemfényvesztő kuruzslót "orvis"-nak, a házaló kalmárokat "szatócs"-nak, a legnagyobb bűnt "hazug" fogalommal jelölték.)

A) Az Orkon folyó partján - Koso Caidam település mellet találhatók egymástól mintegy nyolcszáz méterre azok a két és fél méter magas kőoszlopok, amelyek oldalába Kül Tegin és Bilge kagán fényes tetteit megörökítő feliratokat vésték 731-ben, illetve 734-ben. Tongukuk emlékkövét Ulan Bator közelében, Nalajh bányatelep mellett a Tola folyó partján állították fel 720-bon.

8) Az orkoni feliratok ótörök szövegének részlete

7 Az ujgurok történelmi feljegyzések krónikái   Tartalom 

Főleg két perzsa, egy török és egy kínai történetíró munkáiban van a magyar őstörténet bizonyító anyaga, de mind a négyen kiemelik, hogy információkat az ujgurok történelmi krónikáiból merítik. A kínai írók egyetértőleg azt mondják, hogy az ujgurok ama nagy népnek utódai és maradékai, amelyet ők hungnu vagy chunnu néven ismertek; sőt maguk a turkok is a hungnuk fejedelmeitől származtatták magukat, Ugyancsak a kínai annalisták arról is tanúskodnak, hogy a hungnuk és tukiuk ismertek írást, azt a hu írást, amely az ujguroknál volt használatban. A históriai adatokból annyi biztosan megállapítható, hogy a török népcsalád azon ágának, amely ujgur, vagy ugornak nevezte magát, már Kr. e. a II. sz.- ban volt saját írása és így nem lehet csodálni, ha a kínai évkönyvek gazdag ujgur irodalomról beszélnek már a keresztény időszámítás V. századában.

Az V sz. közepén nemcsak a költészet virágzott az ujguroknál, hanem voltak már történelmi följegyzéseik, krónikáik is és a kínai történészek emlékezése szerint az ujguroknak Kia nevő fejedelme volt az, aki az V. sz. második felében hivatalos historikust kezdett alkalmazni udvarában.

A régi ujgur krónikák kivonatai két perzsa, egy tárók és egy kínai történetíró munkáiban maradtak fenn. Az első perzsa történetíró Alaeddin Ata- Malik Dsuvejni, aki 1257-1260 közt írta "Tárikh- i- Dsihánkusa" (a VilághódítóTörténete) c. munkáját, amely a mongolok történetét tárgyalja Dsingisz khántól kezdve az 1257. esztendőig. Ebben a könyvében, ahol az ujgurok meghódolásáról beszél, átvesz egy részletet ezek történelmi feljegyzéseiből, azt, amelyik az ujgur népnek legrégibb történetéről, ősi hazájáról, eredeti vallásáról és kiköltözéséről szól. Dsuvjeni 1227 körül született Nisabur közelében Khoraszán tartományban és 1283-ban halt meg. A második perzsa író Resideddin, aki Gázán, Oldsajtu és Abu Száid vezíre. Született 1247-ben Hamadánban, meghalt 1318-ban. A XIV, század első tizedében írt egy "Dsámi-et-tevárikh" (Történetek gyűjteménye) c. három kötetre terjedő nagy történelmi munkát. Ez a könyv a világhódító Dsingisz khánnak, elődeinek, fiainak és a tőle származó nemzedéknek története, de bevezetésül előadja a török és a mongol nép felosztását és legrégibb történetét is. Ami a törökök őstörténetét és régi irodalmát illeti, egy helyen azt írja, hogy a törököknek történeti följegyzései több részletben megvannak az állami levéltárban.

Abulgázi Bahadur khán (Dsingisz khánnak ivadéka a 14. generációban, Khiva fejedelme 1644-1664) az 1663-64 évben írta "Sedsre-i-türki" (Török Családfa) c. munkáját, amely a mongolok és törökök történetét tárgyalja a legrégibb időktől fogva a szerző koráig. Az ő könyvében is találunk egy kivonatot az ujgur annalesekből.

A negyedik történeti kútfő. amely fenntartotta az ujgur krónikáknak egy töredékét, Csao- Juan-Phing kínai történetírónak "Szuhung-kian-lu" c. munkája, amely a Kínában uralkodó mongol dinasztia történetét tartalmazza. A szerző egyenesen megmondja. hogy Dsingisz khán föllépte után az ujgurok meghódolását 1209- ben, nemkülönben a régibb történetükre és őshazájukra vonatkozó részletet maguknak az ujguroknak könyveiből veszi át.

Ezen ujgur krónikák szereztetésének idejét nincs módunkban meghatározni; de ha fontolóra vesszük, hogy az ujguroknak az V. szd.- ban már voltak történelmi följegyzéseik s hogy már ugyanezen időtől fogva voltak az ujgur fejedelmek udvarában hivatalos krónikások, a legelső ujgur krónika megírását az V. sz. közepére tehetjük.

A legrégibb korban Resideddin hivatkozása szerint az ogúzok följegyzései visznek el bennünket. Ekkor következett be a törökség és a mongolság különválása.

Ezen krónikák szerint az őskorban Ázsiának szívében - egy egységes nagy nemzet élt Kara kán nevű fejedelem alatt. ki háborúba elegyedett fiával, Oguz kán-nal. Oguz kán a népnek azt a részét, amely az ő pártján volt, ujgur-nak nevezte el, a másik rész pedig, amelyet legyőzött, kelet felé költözött és ebből lettek a Mongolok. Az Oguz kán fiaitól és unokáitól származott nép volt aztán az, amely Oguz néven szerepelt, s későbben ezekből váltak ki a türkmének, akik az Oxus és a Jaxartes folyó közé költöztek. Az ujgurok idővel mindinkább szaporodtak, több ágra szakadtak és külön neveket vettek föl, mint: kangli, kipcsák, karlik, kalads és agacseri, úgy hogy az eredeti ujgur nevet csak az a rész tartotta meg, amelyik az őshazában maradt.

E felfogás szerint az ujgur az eredeti és tulajdonképpen való törők nép, szemben a mongolsággal; s az oguz mint egy fiatalabb testvére. A régi krónikák emez előadásából annyit legalább történelmi valóságnak vehetünk, hogy ez a kettő, az ujgur és az oguz a törökségnek legrégibb törzsei, amelyek az idő folytán, mind több és több ágra váltak, s különböző irányba költöztek ki az őshazából. Dsuwejni szerint, az ujgurok (vagy igurok) úgy tudják, hogy az ő szülőföldjük eleinte az Orkhon folyó partján volt; a későbbi századok folyamán a négy nagy hegy, a Tannu ola (Uskunluk tikram), a Karakorum, az Altai (Kut tag) és a Tien shan (Tukratu buzluk) által határolt területre terjeszkedett ki az őshaza.

Az említett hegyek között az egyik helyen 10 folyóvíz folyik, a másik helyen 9 folyó folyik, s mindegyik nagy víz. Hajdan az ujgurok népe ama folyók között lakott. A 10 folyó mellékén lakókat On- ujgur-oknak nevezték, a 9 folyónál Iakókat Tokuz- ujgur-oknak hívták. Sok városuk, helységük és szántóföldjük volt. Közel háromezer esztendeig laktak ebben az említett hazában, annak utána pusztulni kezdtek, más nép zsákmányává lettek. Egy részük megmaradt a hazában, másik részük pedig az Irtisz vizének partjára költözött. Azután ismét három részre váltak; az egyik csoport Bisbatik (Ünimcsi) városához menvén, szántás-vetéssel, földműveléssel foglalkozott; a másik csoport ménest és juhnyájat őrizve Bis-batik vidékén nomád életet folytatott; ismét egy másik csoport semmi lábas jószágot nem tartva az Irtis mellékén halat fogott, hódot, cobolyt, menyétet és evetet vadászott, s azoknak húsával táplálkozott és bőrével ruházkodott. Élő jószágot és selyemből, meg gyapotból való kelmét egész életükben nem láttak.

A nagy ujgur fejedelem, Buku vagy Buka khán - Dsuvejni szerint - négy fivérével csodálatos módon született. Neve olvasható Bátor-rak is. Abulgazi is ismerte Buka khán-t az őskorból. A nála lévő mongol-török tradíció szerint a törökök és a mongolok ősapái Mogul és Tatár volt. E Tatár-rak volt fia és utóda Buka khán. Baka khán-t hét évig, hat hónapig és 22 napig minden éjjel egy csodálatos lány kereste fel, aki háború indítására ösztökélte. ő ennek hatására toborzott sereget és három fivérével Tibet, Tangut (Khotan), Kataj, valamint a mogulok és kirgizek országa ellen Indult. Óriási győzelmet aratott és az egész keleti táj az uralma alá került. Majd ismét egy csodálatos álom következtében a nyugati országok ellen fordult, azokat is legyőzte és fejedelmükké lett. Ennek egyik utóda volt, a harmincadik emberöltőben, Julun-Tegin, aki igen hatalmas fejedelem volt, sokszor viselt háborít a Thang dinasztia ellen is. A fia, Gali-Tegin, egy Kin-Lian revü kínai hercegnőt vett nőül. Julun-Tegin halála után mindenféle baj és belső zavar annyira gyötörte a népet, hogy ez néhány generáció múlva kiköltözött az őshazából. Ho-tseu szomszédságában telepedtek meg, fő szállásuk Bisbalik volt. E fejedelmi család 970 évnél tovább uralkodott Barcsa- Arta-Tegin-ig, aki aztán meghódolt a mongoloknak.

Íme ezek ama legrégibb keletű, s egyszersmind a legősibb korba visszanyúló történeti emlékek, amelyek legelőször adnak hírt egy on-ujgur, vagy on-ugar népről az Orkhon, Tula és Szelenga folyó mellékén.

Ha az ujgur krónika állítását az eddigi világtörténelmi tudás szempontjából tekintjük, ez a kép semmi mással nem azonosítható, mint azzal a képpel, amelyet a kínai történetírók az általuk hungnunak nevezett nép legnagyobb fejedelméről festenek, akit ők Maotun vagy Mode illetőleg Modo néven emlegetnek, s aki Kr. előtt 209-274 között uralkodott, aki összesen 26 királyságot tett alattvalójává; birodalma Koreától Kipcsákig és a Kaspi-tengerig, északra pedig Közép-Szibériáig terjedt. Mindent számításba véve: az a hatalmas nép, amely a kínai birodalomtól észak felé lakott, s amelyet a kínaiak Kr. e. a Il. sz-tól fogva Hungnu-, vagy hunnunak neveztek, nem más, mint az ujgur török nép, s hogy Maout vagy Modo azonos személy Buku, vagy Buka khánnal.

A krónika azt mondja, hogy az ujgurok ennek fia és utóda alatt kiköltöztek arra a földre, ahol aztán Bisbalik városát építették. Az ujguroknak ez az első, s minden esetre részleges kiköltözése a (Kr. e.) II. század közepe táján történt Bisbalikhoz. A kínai annalesek azt állítják, hogy Bisbalik a Han dinasztiából való első császárok korában a kiuszu vagy kusza nép, azaz a "túlsó ujgurok" fejedelmének székhelye volt. A krónikák többszöri kiköltözésről tudnak. Az ujgurok Buka khán kora előtt 500 esztendeig az egyes nemzetségek főnökei alatt éltek, korábban-, mikor még kevesebb számban voltak - semmiféle főnököt nem ismertek. Eszerint az ujgurok történelmi följegyzéseinek emlékezése korábbra nyúlik vissza Kr. e. VIII. századnál, körüIbeIüI 1000 évre a keresztény időszámítás előtt! A második hazának nevezhető földön két nagy ágra válva laktak, mint On- ujgurok és Tokuz- ujgurok.

Az On- ujgurok az I. sz. végén költöztek ki végleg az őshazából követve a már korábban az Irtis partjaira vándorolt részeket. Ekkor tűnik fel legelőször a II. és III. századbeli európai íróknál a khúnoi, hanoi stb. név használata. Az európaiak ezt a nevet a keleti népektől hallották. Az onogurok-rak, vagyis a hunoknak egyik ága már a 375. évben föllépett az európai történet színpadán a Volga alsó folyása mellől, míg a másik águk csak ezután érkezett a Volga- Ural közébe, ahol az V. század közepéig lakott. Ekkor tűnik fel először az onogur (unugur) név (Priscusnál). Ekkor, 457 tájban mentek követek Bizáncba a császárhoz az onogur, szaragur és urog népből, akik így nevezték magukat.

Az ázsiai turkok khánja, Türk Sád levelet küldött Maurikiosz császárhoz (uralkodott 582- 602), melyben többek között azt írta, hogy meghódította a nagy és népes ogor népet, amely a FeketeTil (=Volga) mellékén lakik, s melyből egy rész, avar és khun nemzetség, Justinianus császár idejében Európába költözött és avar néven szerepel. Így értesültek a bizánci görögök az avarok eredetéről és nemzetiségéről. Az avar nép tehát az onugurok egyik ága, mint a történelem színpadán már előbb fellépett hunok, mit az is bizonyít, hogy nyelvük és öltözetük azonos volt a hunokéval.

8 Korezm   Tartalom 

Az a demográfiai robbanás, amely a 6. évezredben a neolitikus forradalmat kiváltotta, a mezopotámiai, transzkaukázusi lakosság hatalmas méretű kivándorlását indította el. A szélrózsa minden irányába folyt az elvándorlás, de a zöm Turkesztán felé nyomult. Ennek az óriási arányú népvándorlásnak lett az egyik legfontosabb célja Korezm. Turkesztánban az újkőkor óta töretlenül kimutatható egy ősi kultúra, amely szoros összeköttetésben állt az egykorú elő-ázsiai műveltségekkel: Anau, Merv, Chorezm neve jelzi a fejlődést.

Ha föltesszük, hogy a korezmi név alapjául etnikai név szolgál, akkor "Chorezm" a "chvarri" vagy "charri nép földje" Jelentésű. Ez a szó a keleti jafetita törzsek világába vezet bennünket és valószínűvé teszi a charri vagy churri (huni) névvel, a mitanni birodalmat alkotó hurriták törzsi nevével való rokonítást. Vitán felül áll, hogy Chorezmet és Mitannit elég jól kivehető szálak főzik össze.

A keleti jafetiták kialakulásában úgy látszik igen nagy szerepet játszottak azon churri- mitanni vagy szubaru csoporthoz tartozó törzsek, amelyek a második évezred elején Mitanni hatalmas előázsiai birodalmát alkották. Ennek központja Felső-Mezopotámia volt. Ezek a törzsek a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották, amelyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak (grúzok, cserkeszek, dagesztániak stb.) és amelyhez Mezopotámia, Szíria és Kis-Ázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoztak.

Constantine Porphyrogenitus bizánci császár munkájának 38. fejezetében állítja, hogy a magyarok őseit Lebédiában még "sabartoi asphaloi"-rak hívták. Amint az imént láttuk, Tolstov is a Hurri (Churri) népnévből vezeti le a Korezm (Chorezm) nevet, továbbá a szabartói népnév magyarázatával Götz László is foglalkozik. Már a korai szumér írásos emlékekben feltűnik a Mezopotámiától északra fekvő területek megjelölésére a "subar-ki", azaz "szubar föld" kifejezés a Kr, e. 27.-26. századból. Ezt követően folyamatosan megtalálható az elnevezés "szubur-ki" és "szubir-ki" hangalakban is. szemita akkád nyelv e szumér kifejezést "szubar-tu" formában vette át..

A korai szuméroknak igen szoros kapcsolataik voltak ezzel a szubar föIddel. A "szubar-ki" vagy "szubir-ki" megnevezés kétségtelenül a transzkaukáziai, északnyugat-iráni és kelet-anatóliai térségre vonatkozott a Kr. e. 3. évezredben, sőt még Észak-Mezopotámia a későbbi Asszíria is beletartozott a "szubar-ki" fogalomba. A 2. évezredbeli adatok szerint szubar-ki területén a "hurri"-k laktak. Mezopotámiától északra más népről nem tudnak a források, sőt több kifejezés kifejezettnek egynek veszi a régi "szubar-ki lakóit a hurrikkal. A Gilgames-eposz is említi például "Hunuru országát a hegyekben".

A régészeti leletek a szubarok és a hurik azonosságára vallanak: a szubar terület már a 3. évezred eleje óta a szumér- mezopotámiai kultúra szerves része volt. Azokat a népeket pedig, amelyek a 2. évezred első felében Észak-Mezopotámiát, Szíriát, Kilikiát és Palesztinát elözönlötték, a források egyértelműen hurriknak nevezik. A leletek (kerámia) a hurrik és a korai transzkaukáziai műveltség népességének azonosságát bizonyítják és azt, hogy a szubar- szubur- szubir népnév alatt is a hurikat kell értenünk vagy legalábbis ezek egy részét.

A hurrik nyelve ragozó nyelv volt, sem a szemita, sem az indogermán nyelvekkel nem rokonítható. A későbbi urartui nyelv azonban kétségtelenül a huni fejleménye.

Először Padányi Viktor mutatott rá azon nagyon jelentős összefüggésekre, amelyek a szubar-szubur- szubir ország- és népnévvel kapcsolatban felmerülnek. A 2. évezredben főleg a "Mitanni"-nak is nevezett hurri állam megjelölésére, valamint Asszíria neveként is, tovább él a "Szubar-ki" név a szemita "Szubartu" alakban. De már az eredeti, a 3. évezredbeli "Szubar-ki"-fogalomba Is beletartozott a későbbi Asszíria, majd a Mitanni birodalom virágzása idején Asszíria sokáig e birodalom szerves része volt. Az 1. évezredben pedig az új asszír birodalom főellensége a hurri utódállam, Urartu volt, amelynek határai NinivétőI alig 50 km-re húzódtak. Vannak adataink, amelyek arra mutatnak, hogy a transzkaukáziai örményországi régióban ősidők óta kellett élnie egy népnek vagy népcsoportnak, amelynek a neve a szubar- szubur-szubir elnevezésnek alapjául szolgált. E néppel szoros összefüggésben, ennek mintegy társaságában, sorozatosan megjelenik egy másik népnév is, mégpedig "mada", mata" manda""-mita" stb. alakban. A "mada" népnév először minden kétséget kizáróan Ammiditana ó-babiloni király egyik feliratában tűnik fel Kr. e. 1600 körül. De Mitanni neve is ide tartozik a 2. évezred középéről.

Tehát amint láttuk, a "hurri" (churri) nép ősidők óta a transzkaukázusi régiókban lakott és azonosítható a szabirokkal, akiktől Bíborbanszületett Konstantin a magyarokat származtatja. A forrásokban számos utalást találunk, hogy a hurrik Korezmbe vándoroltak. Sajnos, a korezmi irattárat az arab vezér, Kutejba ibn Muszlim 712-715 között megsemmisítette, a hurri tudósokat pedig lemészároltatta. Ha forrásadat eddig még nem is került elő, ez a nép, a hurri a Kur folyó medencéjében lett nemzetté, a hatalmas Mitanni birodalom bölcsője pedig a mai Azerbajdzsán területén kellett legyen.

A primitív korezmi kultúra történelmének kelteminári szakaszát felváltó korszakot elsősorban hatalmas éghajlati változások jellemzik. Úgy látszik, hogy ez az éghajlati átalakulás azzal az átmenettel állt kapcsolatban, amely Eurázsia éghajlatának történelmében az "atlanti" korszakról a "szubboreális" korszakra való áttérésre vezetett, midőn az északi szelek jutottak uralkodó szerephez, amelyek Belső-Ázsiában a nedvesség fő forrásai.

A korezmi civilizáció kifejlődésében döntő szerepe volt az öntözéses földművelés megteremtésének. A még ma is meglévő öntözőcsatorna rendszer keletkezésére, annak időpontjára adat nincs, de tudjuk, hogy a Mezopotámiából érkező bevándorlók már ismerik az öntözéses földművelést, az öntözőcsatorna hálózat építéséhez letelepedésük után rövidesen hozzáláttak és az idők folyamán itt is szembekerültek a Dél-Mezopotámiában felmerült problémákkal. Ha ezekre nézve nincs is adat, tény, hogy a lakosság innen is elvándorolt, aminek súlyos oka volt.

Eddig senki sem mutatott rá azon körülményre, hogy a korezmi öntözéses-csatornázásos földművelés a Mezopotámiában szerzett tapasztalatokon alapult, ugyanúgy, mint az egyiptomi. Az ujgurok is öntözéssel művelték és művelik ma is földjeiket, legfeljebb a csatornáik, amelyeket most "karez"-nek hívnak, egy tökélesített kivitelű, a föld felszíne alatt vezetett vizesárkot képeznek. Tehát a samarrai műveltség találmánya, az öntözéses-csatornázásos földművelés Korezm után korunkban az ujguroknál bukkan föl, csak az időpont ismeretlen számunkra.

AI- Biruni szerint a korezmi időszámítás az isteni hős, Szijávus (más néven Szijávachs) Korezmbe érkezésével kezdődik. Ekkor, az Oxus és a Murgáb mellett nyomulva ért egy bevándorlási hullám erre a területre. Szijávus, Kej-Káúsz fia, aki a Kajánidák, az iráni hagyomány legendás második uralkodócsaládjának második királya volt. Titokzatos gyönyörű lánytól született, akit Kel-Káusz harcosai egy erdőben találtak Turán határán. Szijávus születésétől kezdve (születése anyja életébe került) mindenkit ámulatba ejt földöntúli szépségével. Visszautasítja mostohaanyja bűnös szenvedélyét, ki megrágalmazza. Szijávusnak fekete paripán arany sisakban tűzpróbát kell kiállnia, hatalmas lángok között kell átugratnia. Az istenítéletből azonban győztesen kerül ki és visszaszerzi becsületét, majd részt vesz a Turán elleni hadjáratban. A háború befejezése után Afrászijáb turáni királyhoz látogat el, kinek lányát nőül veszi. Apósától Turánban egyes területeket kap ajándékul, amelyeken Kang- Diz gyönyörű várát építi fel. Ismét rágalom áldozata lesz és az Afrászijáb által titokban ellene küldött gyilkosok kezétől esik el. Szijávusért fia, Kej- Choszrov áll bosszút, aki diadalmasan leszámolt hitszegő nagyatyjával (illetve dédatyjával), s egyesítette az "árja földeket" és a hagyomány szerint az alsó korezmi dinasztiát alapította. Kétségtelen, hogy "hisztorizált" mitikus elbeszéléssel van dolgunk.

Korezm a legrégibb időkben, amikor még csak a mezopotámiai bevándorlókkal kellett számolni, mint a szinte kimeríthetetlen katonai erőket szolgáltató masszagéta törzsszövetség vezetője szerepelt. E törzsszövetség hat tagból állott:

1.) a korezmiak az apasziakákkal Korezm északi határai mentén (mocsári masszagéták);
2.) a szakaraukák Korezm déli határaitól a Nura-tan hegyekig (a hegyeken és síkságokon lakó masszagéták);
3.) a derbikek az Amu-darja középső folyásánál;
4.) a tochárok vagy a Kuvan- darja melletti dahák (dákok);
5.) az asztok (jattok, asziánok, uszunok, jakszartok) a Szír-darja középső folyásánál;
6.) az attasziok.

Korezmnek e szövetségben vitt vezető szerepe biztosította számára az uralmat Belső-Ázsia északi és nyugati részei fölött. Korezm nyugodt fejlődése mindaddig tartott, amíg a szintén mezopotámiai gyökerű perzsa hatalom a porondra nem lépett. A perzsa állam adminisztratív rendszerét az ókor egyik legnagyobb uralkodója, Dareios Hystapsis (uralkodott Kr. e. 522- 486) szervezte meg: 20 szatrapiára osztotta az országát. Korezm Dareios XVI. szatrapiájába került. Ebbe a szatrapiába még Szogdiána, Parthia és Ariana tartozott. Korezm önként elismerte a perzsa király fennhatóságát és vállalta az adófizetési kötelezettséget, minden valószínűség szerint azért, hogy fenntarthassa uralmát déli birtokai felett, amelyek közvetlenül ki voltak téve a Baktriában és Margiánában lábukat megvető perzsa hadurak háborgatásának. Korezm elérte célját: megőrizte uralmát a XVI. szatrapia felett, amely (legalábbis eleinte) önálló állam maradt, de adót fizetett az Achaimenidáknak.

Kyrosz és Dareiosz három hadjárattal kísérelte meg a szkita-masszagéta steppe pacifikálását, mert az komolyan veszélyeztette a perzsa birodalom északkeleti közlekedési vonalait. A gyakorlatilag szinte független Korezm a szaka-masszagéta törzsekhez fűződő régi kapcsolatait (a masszagéta törzsszövetség leghatalmasabb tagjaként elfoglalt helyzetét) arra használta fel, hogy formálisan félreállva, minden lehetőt megtegyen régebbi pozícióinak visszaszerzésére. Kyrosz balsikerű hadjárata Dareioszt új hadjárat indítására késztette. A perzsa csapatok nemcsak átvonultak Korezmen, hanem behatoltak a hátország északkeleti részébe, az Oxus és a Jaxartes deltájába, az apasziakák lakta területre is. Ez a masszagéta szövetség szívére mért csapás volt. Három szaka király: Szakszafar, Omargész és Tamirisz ravasz tervet eszelt ki Dareiosz megsemmisítésére, ami nem sikerült ugyan, de kudarcot vallott Dareiosz hadjárata is. A helyzet változatlan maradt. Úgy látszik, ez volt az oka Dareiosz harmadik, szintén sikertelen kísérletének, az európai szkíták elleni hadjáratának (Kr. e. 512). E hadjárat, kudarca ellenére, bizonyos mértékben megszilárdította a szkíta-perzsa limest. Xerxész idejében Korezm nem csak formálisan, hanem ténylegesen is kénytelen volt elismerni az Achaimenida hatalom fennhatóságát, s ugyanekkor, legalábbis részben, le kellett mondania régi birtokai feletti szuverenitásáról.

A korezmiak részt vesznek Xerxésznek Hellasz ellen vezetett hadjáratában 480-ban. Az Achaimenidák uralma Korezm fölött nem volt tartós. III. Dareiosznak Nagy Sándor ellen vívott tragikus harca idején a korezmi csapatok nincsenek megemlítve azokban a részletes felsorolásokban, amelyet Arrianosz őrzött meg. Korezm ismét mint szuverén állam lép fel és most, ebben a Kyrosz és I. Dareiosz alapította monarchia számára végzetes időpontban, a perzsákkal szemben a barátságtalan semlegesség álláspontjára helyezkedik.

Nagy Sándorral szemben Korezm szintén teljesen önálló pozíciót foglal el. 329- 328. év telén Paraszmanész, a korezmiek királya, felkínálja szövetségét, egy, a Fekete-tenger mentén lakó kolchok és amazonok ellen indítandó háborúra és elvállalja, hogy a vállalkozásnak vezére lesz. Nagy Sándor elfogadta az ajánlatot, de a háborút India meghódítása utánra halasztotta. A tervet korai halála meghiúsította. Így Korezm megmenekült Nagy Sándor betörésétől. Paraszmanész csak addig látott szövetséget Nagy Sándorral, amíg a gyűlölt perzsa uralom megsemmisítéséről volt szó. A Fekete-tenger menti népek elleni hadjárat terve csak azt a célt szolgálta, hogy Nagy Sándor figyelmét elterelje azokról az országokról, amelyek a belső közép-ázsiai vezérek életterét képezték.

A következő évben, 328-ban Korezm szaka és masszagéta csapatokkal támogatja Szpitamenész makedón ellenes partizánjainak harcát és menedéket nyújt magának Szpitamenész-nek is, aki 328 őszén meghalt. A régi korezmi civilizáció virágkora a Kr. e. IV. - Kr. u. 1. sz. között volt. Ekkor Korezm hatalmas állam, amely lerázta az Achaimenida igát és kimagasló helyet foglalt el Belső- Ázsia politikai térképén.

A IV. sz. végén Belső- Ázsia déli és keleti része a görög-macedón birodalom, majd a Nagy Sándor által meghódított terület ázsiai részen kialakult Szeleukida állam része lett, de kb. Kr. e. 250-ben a belső-ázsiai szatrapiák kisiklanak a Szeleukidák kezéből. A déltürkméniai pártus törzsek szabadságharca (amelynek élén a pártus-dahák vezérei Arsak és Tridatész, két testvér, állott) a pártus birodalom megalakulására vezetett. Murgábtól keletre, azon a területen, amely a Jaxartes középső folyásától déli irányban a Hindukus déli lejtőiig terjed, a baktriai görög királyság alakult ki. amelynek élére Baktria lázadó szatrapája, a görög Diodotosz került.

Korezm továbbra is független maradt. Sőt, mi több, az Arsakida monarchia kialakulásának korai szakaszában éppen Korezm áll annak a mozgalomnak a háta mögött, amelyet a Dél-Türkménia pártus lakói a perzsák ellen indítottak. Ugyanis az Arsakidák Choszrov legendás fia, Ask (Arsak) révén családfájukat szintén Szijávus- ra vezették vissza. Ez arra mutat, hogy az Arsakidák és a korezmi Szijávusidák uralkodóháza között közvetett dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. Sztrabón szerint az Arsakida királyság megalapítói a daha parnok voltak, akik Korezm mögött a Jaxartes alsó folyásánál laktak. Tehát az Arsakida-államot megalapító két testvér személyében az Aral-tó menti dahák vezéreit kell látnunk, akik Korezmtől kezdetben bizonyos mértékig függésben voltak. A pártusok a Tedzsen medencéjébe települtek át és felkelésüket a masszagéta szövetség segítségére támaszkodva indították meg. Természetesen az Arsakida hatalom gyors növekedése megváltoztatta a Korezmmel fennálló kölcsönös kapcsolatuk jellegét, de ez nem kisebbíti azt a szerepet, amelyet Korezm, mint a makedón ellenes mozgalom központja játszott.

A görög-makedón hódítók baktriai állama a masszagéta törzsek mozgalma következtében kb. 140-ben megsemmisült. A kínai források szerint a baktriai királyságot megsemmisítő barbárok "nagy jüe-csi" néven tűnnek fel.

Nem közős néven szerepelnek, hanem egyes törzsi neveken mint asziok, pasziánok (apasziakák), tochárok és szakaraulok (szakaraukák), vagyis a kínai szerzők" nagy jüe-csijei" a masszagéták főtörzsei.

A Pártus birodalomnak és utódállamainak meghatározó szerepe volt Elő- és Közép-Ázsia valamint Kelet-Európa történelmi és kulturális fejlődésében. Fontos tudnunk, hogy a perzsák a pártusokat sohasem tekintették maguk közül valónak. A pártusok az összes egykorú forrás egybehangzó értesítése szerint a szkítákból - közelebbről a szkíta-fajú "daha" törzsekből váltak ki. Tehát igaznak bizonyul az 1848 előtti magyar történelmi kép. A szkítáktól a pártusokon, hunokon, avarokon, szabirokon át töretlen, s ha nem is teljes, de kétségtelenül igen lényeges és figyelemreméltó részleges történelmi és etnikai kontinuitás vezet a magyarokig.

A Kr. u-i I. sz- ban öt pártus részkirályság fölött uralkodtak Arszakidák. Ezek voltak: Pártia, Média, Örményország, Szkítia, és Baktria. A Baktria- Indus vidéki pártus részkirályságból fejlődött ki a Kr. u. 2-3 évszázadban a Kusán birodalom. A szkítiai azaz Pontusz- Kaukázus- Káspi vidéki korábbi pártus hűbéres királyság trónján - Faustus Bizantinus szerint - a IV. sz. elején még Arszakida király ült: Sarasan - "a maszkitok és a hunok" királya -, aki az örmény királya - szintén Arsakida- rokona volt.

Strabon, Justinus és Apollodoros szerint a Káspi-tó keleti partján a szkíta "dahá'-k, az "aparnoi" meg a "spamoi" népek laknak. Kr. e. a III. sz-ban jelenik meg a pártusok eredeti neve az "apamoi" vagy "pamoi". Ebből lett később az "apar", "abar", "avar" vagy "var".

A Pártus Birodalom a Római Birodalom keleti szomszédja volt. Emlékezetes, hogy Crassus triumvir legyőzője a Carrhae-i csatában Kr. e. 53-ban a pártus I. Orodes király volt. A német Anna Wehrli- Frey szerint a kis Jézust meglátogató "három király" pártus herceg volt, akik magukénak tekintették a Messiást!

A Pártus birodalom Kr. u. 226-ban bukik el a perzsa Sasanidák győzelme következtében.

9 Őstörténet - kutatásunk tragédiája   Tartalom 

Feltűnő, hogy forrásaink milyen keveset tudnak a Korezmhez fűződő kapcsolatainkról. Sajnos, krónikáink pontatlanok és nagyon sok adat, feljegyzés elveszett. De hála Tolsztov orosz akadémikusnak, tudjuk, hogy a hunok és a magyarok kapcsolatban voltak Korezmmel, a "huni" nemzet késői utódával. Tolsztov szerint a magyar név a IX, század folyamán az Aral-tó mentének északkeleti részén bukkan fel. Itt a magyarok ekkor a besenyők, valamint a talányos naukerde nép ellen harcolnak. A keleti magyaroknak szerepük van továbbá az üzbégek kialakulásában is. Az üzbégek között mindmáig fennmaradt a "madzsar" törzs.

Az arabok a VII. sz. második felében két ízben is betörtek Korezmbe, de a VIII. sz. elejéhez és Kutejba ibri- Muszlim- nak nevéhez fűződik a belső-ázsiai területek meghódítása. A chorezmsáhok független állama, amely a politikai viharokkal terhes előző századok folyamán sikeresen fennállt, 712-ben elbukik. Korezm Kutejba által történt meghódításának körülményei rendkívül fontosak.

Tabari arab történetíró elbeszélése szerint az arab hódítást közvetlenül megelőző időben Korezmben Churzád, a chorezmsáh testvére volt a hatalom tényleges birtokosa. Churzád híveire támaszkodva letaszította trónjáról a törvényes királyt és hevesen összeütközött a korezmi nemességgel. A nemességtől elvette vagyonát, állatállományát, leányait, nőtestvéreit és szép feleségeit. A mazdakita típusú antifeudális mozgalmak társadalmi programjának egyik, igen lényeges pontja az arisztokrácia háremeinek megsemmisítését és a csoportházasság régi formáinak visszaállítását követelte. A közösségekből kiszakított nőknek másodfeleségként, rabszolgafeleségként, túszként és "fogadott lányként" az arisztokrácia háremeibe való összegyűjtése egyik lényeges formája volt annak a folyamatnak, amelynek során az arisztokrácia a szabad közösség tagjait leigázta és a feudalizálódó nemesség félrabszolgáivá, a kialakuló földbirtok "udvari cselédeivé" tette.

A közösség nem bírta elviselni, hogy asszonyait a földesurak kisajátították. Azon kívül ugyanis, hogy ennek folytán a faluközösség tagjainak jelentékeny része, elsősorban a szegények, nőtlenségre voltak kárhoztatva, s emiatt önálló gazdaságot nem alapíthattak, az egész faluközösség érezte a női munkaerő erős hiányát.

Churzád fölkelése mazdaketa típusú antifeudális mozgalom volt, a faluközösségek és a városi köznép mozgalma a nagy várak lakói, a feudális életmódra térő, hatalmaskodó nemesség ellen.

Igen érdekes a Churzád- mozgalom ideológiájának problémája is. A korai középkor antifeudális mozgalmai rendszerint vallási szekták leple alatt lépnek fel. Feltehetjük, hogy ez esetben sajátos szinkrétisztikus judaizmussal van dolgunk. A korezmi papság Tabarinál habir néven szerepei. Ez a név pedig, mind a régi, mind a mai arabban zsidó írástudó, zsidó rabbi jelentése. Churzád személyében (szószerint = "a nap fia"), kinek "neve" valószínűleg nem más, mint cím, a világi uralkodó címének fordítása, aki a chorezmsáh vagy chorezmi Chosrov szent személyének uralkodótársa volt, a feudális kor előtti királyi családok egyik képviselőjét kell látnunk. Mint a többi belső-ázsiai királyok, Korezm királyai is szentnek számítottak: megtestesült isteneknek tartották őket. Úgy látszik, hogy a chorezmsáh "szent személyével" a szektások saját "szent királyukat állították szembe, kit Tabari Chamdzserd néven említ.

A chorezmsáh titokban érintkezésbe lép Kutejbával és segítségül hívja őt, saját népe ellen. Az arabok megjelennek Hazáraszp alatt.

Kutejba foglyul ejti Churzádot. Kutejba testvére, Abdurrahám leveri és megöli Chamdzserdet. Az arabok szerződést kötnek a sahhal, aki vállalta, hogy 10.000 marhából álló hadisarcot fizet. A 4000 foglyul ejtett felkelőt, élükön Churzáddal, kivégzik. Belázuri tudósítása szerint közvetlenül az arab csapatok elvonulása után a korezmiek föllázadtak az áruló sah ellen és meggyilkolták. Emiatt Kutejba másodszor is hadat indít. Aszkadzsamuk-ot, az áruló fiát emelik trónra.

Kutejba nem elégedett meg a 4000 fogoly kivégzésével, ezen kívül megsemmisíti a korezmiek történelmi irodalmát, kiirtja és előzi tudósaikat. Ez szinte érthetetlen lenne (hiszen Kutejba a megmaradt pogány chorezmsahhal szövetségre lépett), ha nem vennénk tekintetbe azt a szerepet, amelyet a korezmi habirok, mint a Churzád- mozgalom ideológusai játszottak.

Ezeknek az eseményeknek következménye volt Kelet-Európa középkori történelmének egyik legérdekesebb jelensége: Kazária judaizálása. A kazár kaganátus, amely a Kr. u. VI. század végén keletkezett, a nyugati türk birodalom bomlásának folyamán és Európa délkeleti részén átvette és továbbfejlesztette a régi türk politikai hagyományokat, ez idő tájt heves harcot indít az arab hódítók ellen ás mint Bizánc szövetségese lép fel. Éppen ide, Kazáriába menekülnek a korezmi lázadó judaisták maradványai Is, élükön az "új bagpurral", aki a Kutejba által meggyilkolt Churzád utóda lett, s akit a zsidó-kazár forrásokból Bulan néven ismerünk.

A korezmi száműzöttek Kazáriában gyorsan előtérbe kerülnek. ők lesznek a kazár csapatok vezérei és végül az ő vezérük lesz Kazária tényleges uralkodója, a kazár bégek dinasztiájának megalapítója és háttérbe szorítja a kagánt, aki korezmi mintára jogkör nélküli, szakrális király lett. A szinkrétikus korezmi judaizmus lesz Kazária államvallása. Ezek az események 712 és 730 között folynak le, midőn Bulan, ki ekkor már kazár királlyá lett, benyomul a Kaukázuson túli arab birtokokra.

Itt van a magyarázata annak, hogy miért nem tudjuk nyomon követni a "keleti magyarok"-at vándorlásukban: Kutejba megsemmisítette az idevonatkozó történelmi iratokat és Korezm történelmét csak más államok által megőrzött hézagos adatok alapján tudjuk rekonstruálni.

10 Turán a görög-makedón hódítás után   Tartalom 

A görög- makedón hódítás után, a Kr. e. IV. és III. sz. mezsgyéjén a korezmi masszagéta konföderáció kelet felé, Kelet-Turkesztán irányába is terjeszkedett egészen Mongólia határáig. A Kr. e. III. sz. második felében az "aszik" (úzok) vagy "nagy jüe-csik" (masszagéták) a hunok nyugati szomszédai voltak (hunok = ujgorok). Ekkor Mao-Tun sennyő avagy Buka khán (Baráthosi-Balogh Benedek szerint Bátor) katonai reformjával bevezette a nehézfegyverzetű lovasságot, amelyet a pártusok alkalmaztak először a rómaiak ellen a carrhaei csatában. Itt a szakarauka nehézlovasság játszotta a főszerepet, mely mervi fegyverkovácsok készítette páncélt viselt.

A masszagéták keleti expanziójának egyik célja a független belső-ázsiai törzsek egységes frontjának megalkotása volt a görög-baktriai királyság ellen. E királyság legkimagaslóbb uralkodója békét és szövetséget köt III. Nagy Antiochosz Szeleukida királlyal. A kibékülés fő okául az "északi barbárok" részéről fenyegető közös veszélyt hozza fel. Ugyanekkor Mao-Tun hun (ujgur} királyfi, aki a jüe-csiknél túszként tartózkodott, hazamenekül és háborúskodni kezd a jüe-csik ellen. A hunok és a jüe-csik közti küzdelem második szakasza Kr, e. 176-ra esik. Ez az időpont egybeesik a görög- baktriai királyság legnagyobb fokú külpolitikai tevékenységének korával amikor e királyság határait a kínaiakig és a hunokig terjesztette ki.

A hun-jüe-csi küzdelem harmadik, végső szakasza 165-re esik, amikor Las-Sang sennyő leveri a jüe-csiket és nyugatra a Tien-san mögé veti őket. Ezek az események a baktriai görögök hatalmának utolsó fellendülésével esnek egybe. A hunok ( ujgurok) a további eseményekben már nem vesznek részt közvetlenül. Két katonai szövetség kerül szembe egymással: az egyik a masszagéta ( jüe-csi)- Párthus, a másik a baktriai-szeleukida szövetség. Kr. e. 140-ben a baktriai görög királyok hatalma végleg összeomlik. A Hindukustól északra fekvő összes birtokuk, később a Hindukustól délre fekvő területek is, a parthusok által elfoglalt Margiana kivételével (Murgába-medence), a masszagéták uralma alá kerül. A támadásban valószínűleg központi szerepet játszottak a Jaxartész melléki tochárok, akik elfoglalták Bakmát, az Oxus felső folyásának medencéjét, amely később Tochárisztán nevet nyert.

140 és 120 között folyt le a masszagéták dél felé történt vándorlása. E vándorlás nyugati, jobb szárnyát a szakaraukák és apasziakák alkották, akik benyomultak Anánába és Szeisztánba, ahol korábbi szövetségeseikkel, a parthusokkal találták szembe magukat. A szakák Tien- San környéki törzsei alkották a balszárnyat, amely a Pamíron keresztülhaladva a Kabul völgyéig hatolt.

11 Korezm helyzete Turkesztánban   Tartalom 

A kínai források többször említik a "Kang kü" birodalmat Turkesztán vidékén. Ez a birodalom a Kr. e. II.- I. sz. folyamán a későbbi Kusán birodalom északi határán terült el, mint írják, nagyjából Bochara, Szamarkand és Taskent környékén. A kínai írók ismételten megállapítják, hogy lakóik öltözete, szokásai, életmódja, kinézése olyan, mint a hunoké, de nyelvük is igen közel áll egymáshoz. Kölcsönösen megértik egymás nyelvét.

Kr. e. 126-ban Pu-Ti császár rendkívüli követségével hosszú és fárasztó bolyongás után megérkezett Fergánába Csang- K'ien kínai teljhatalmú megbízott. Diplomáciai küldetésének célja az volt, hogy szövetséget kössön a kínai birodalom a "nagy jüe-csikkel" a közös ellenség, a hunok (ujgurok) birodalma ellen, amelynek központja a mai Mongóliában volt. A hunok a jüe-csiknek Kelet-Turkesztánból történt kiszorítása után a Tibettől északra elterülő egész sztyeppe vidéket ellenőrzésük alá vonták és Kínát fenyegették. Cseng K'ien küldetésének semmi eredménye sem lett. De neki köszönhetjük a belső-ázsiai országokra vonatkozó első kínai leírást. Tőle szerzünk tudomást először K'ang-Kiü hatalmas, belső- ázsiai birodalmáról. Ez a birodalom kelet felé Fergáná- val volt határos, dél felé Parthiá-val és Baktriá-val, nyugat felé pedig a korezmi és buchárai oázisok voltak a határai. A későbbi kínai források szerint a birodalomba a Kankadarja melletti Kes-Sachriszebz, a Zeravsán melletti Kusánia, Taskent, Buchara és Urgencs tartozott Korezm területén kívül.

Cseng K'ien közlése szerint Kiang Kiü "szokásaiban teljesen megegyezik a jüe-csikkel; mintegy 90 000 főből átló hadserege van". "A korai Han-dinasztia története" a kang- kiü hadsereg létszámát már 120 000-re teszi.

Cseng K'ien szavai szerint K'ang-Kiü "gyengesége miatt délen elismeri maga fölött a jüe-csik fennhatóságát, keleten pedig a hunokét". Ebben az időben a jüe-csi konföderáció központja valahol az Oxus felső folyásától északra feküdt, valószínűleg Baktriának az Oxus jobb partján fekvő területén, a mai Tadzsikisztánban, vagy Üzbekisztán déli részén, esetleg azonban k'ang-kiüi területen, a Zeravsán medencéjében. A Zeravsán melletti Kusánia később az egyik befolyásos jüe-csi törzstől, a kusánoktól nyerte nevét.

Korezm a II. században is a Belső-Ázsia görög hódítóinak birtokai ellen intézett támadás vezetője és kezdeményezője. Korezm már 175 körül sikeresen harcol Eukratidész ellen és visszaszerzi régi hatalmát Szogdiána és a Jaxartész középső folyása felett. De Korezmnek nem sikerült megőriznie a masszagéta szövetségben viselt vezető szerepét. Mint Szeisztánban a szakaraukák, ugyanúgy a tochárok és a baktriai aszianok is önálló államot alkotnak, a baktriai masszagéták pedig valószínűleg Korezm szogdiánai birtokai felett is uralkodnak. Korezm azonban hatalmas állam marad: Kr. e. 101-ben beleavatkozik a fergánai- kínai háborúba. A Fergánával szövetséges k'ang-kiü csapatok közeledése a kínaiakat arra kényszeríti, hogy a fergánai főváros ostromát abbahagyják és hazavonuljanak. A Kr. e. I. században - amelyet éppúgy, mint a Kr u, I. század elejét is, a korezmi- k'ang-kiü állam virágkorának kell tekintenünk- K'ang-kiü nemzetközi helyzete megváltozik. A baktriai masszagéták (jüe-csik) hódításai idején alkotott politikai tömörülés alkotó elemeire bomlik szét. "A későbbi Han-dinasztia történeté"-ben olvashatjuk: "Amikor a jüe-csik uralkodóházát a hunok megsemmisítették, akkor az uralkodói ház székhelyét Ta-hiá-ba (Baktria) tették át. A királyság öt fejedelemségre szakadt..."

12 A hunok   Tartalom 

Aki figyelmesen tanulmányozza az ujgur népről mondottakat, nem lehet kétsége a Hunok és az Ujgurok azonossága felől és arról sem, hogy a magyarság ősei is az ő nemzetségeik közül váltak ki.

A Resideddin- nél és Abulgazi- nál található krónikák kivonatai állítják, hogy az ujgur nép (két részre szakadva: az On-ujgurok és a Tokuz-ujgurok) 120 vagy 122 nemzetségből állott. Ezek a nemzetségek nem választottak fejedelmet, a kisebb-nagyobb törzsekben a nemzetségek önálló életet éltek. Lényegileg ugyanezt mondja Baráthosi-Balogh Benedek is a hunokról.

A kínai forrásokban az ősidőből nem maradtak fenn személynevek, csak törzsnevek szerepelnek. A legrégibb feljegyzésekben Dsong és Tik a hunok neve. Abulgázi kivonatában azt írja, hogy az ujgurok őshazája Mongóliában volt a 10, illetve 9 folyó mellett, ahol 3000 évig laktak.

Kína őstörténete a mesebeli ősidőkkel kezdődik. Ezekben a legrégibb mesés történeti időkben is szerepelnek már a hunok. Egyes történészek arra következtetnek, hogy Kína ősi népének nemzetté tömörítője a hun volt. A hagyományokból teljes bizonyossággal megállapítható, hogy már a történelem előtti Időkben a hun és a kínai nép egymás szomszédja volt. A kínai történészek megállapítása szerint Kr. e. a XXIII. században a hegyi dsongoknak, a Hia dinasztia idejében (Kr. e. 2000 körül) Hi-Un-Nu-nak, a Csó dinasztia idejében (Kr. e. 1000 körül) Hien-Jun- nak, a Hanok Idejében (Kr. születése körüli idő) Hiung-No- nak nevezik a hunokat.

A kínai mondakör Kr. e. a XXVIII. században már félig történeti korrá változik. Az öt császár korszakában Szün császárról említik a Kr. e. XXIV-XXIII. században, hogy 5000 li hosszú területen keresztül eljutott a meg nem művelt földekhez, s nyugaton meghódította a dsongokat, szakákat, kuszukat, tikeket, kiangokat, északon pedig a hegyi dsongokat. Jü császárról pedig az van feljegyezve, hogy előtte meghódolnak a kien-lien, szaka, kuszu és nyugati dsongok. A Kr. e- XXIII. században a hun törzsek állandóan zavarják a Kínai Birodalmat.

Ezt a hatalmas országot megtelepedett földműves nép lakta, szemben a harcias, különféle néven nevezett hun, vagy ujgur néppel, amely nép a sztyeppe füves pusztáin állattenyésztő életet élt. Természetesen szükségleteit a ruházkodás, a kézművesség produktumai terén nem tudta mind maga előállítani, ezeket zsákmányolás, rablás (modem szóval háború) útján vette el déli szomszédaitól. A kifejlődött több ezer éves viaskodás után - mialatt a nemzetségek, törzsek százai pártoltak át, olvadtak be a kínai népbe - a békés földművelők felülkerekedtek és Kína túlerőre tett szert, az ujgur - hun birodalom hatalma pedig a testvérharcok következtében összeomlott.

Mint azt láttuk, Buka khán 26 országot hódított meg, amelyek lakossága olyan ősöktől származott, akik Mezopotámiából vándoroltak el egykori Turkesztánba: tehát lényegileg rokonfajúak voltak. A számtalan háború testvérnépek között folyt, tehát az "öreg turáni átok" szólás élő valóság volt!

A négy -az ujgur krónikákra hivatkozó és Thury által idézett író munkáiból következik, hogy Belső- Ázsiát a Bajkál- tónál nyugatra Oguz khán népének ivadékai lepték el, bár különféle névvel jelöli őket a történelem.

A Kr. e. XXIII. századra a hunokból négy önálló nép alakul ki: a dsong, a szaka, az ugor és a kiang. Ezek már nem törzsnevek, hanem külön országoknak és népeiknek a neve. Hogy egy ilyen szétváláshoz hosszú idő szükséges, azt felesleges megemlíteni.

Fontoljuk meg: a Mezopotámiából Turkesztánba érkezett bevándorlók létszáma - már élelemtermelő - állattenyésztő kultúrfokon élő népekről volt szó - kb. 2000 év alatt megszázszorozódhatott. Tehát a primitív életkörülményekkel együtt járó természetes veszteségek ellenére is a Han dinasztia idejében többmilliós birodalmakról beszélhetünk. Ha pl. a K'ang kiü hadseregének létszámát a források e korban 120 000 harcosra teszik, úgy ennek az országnak a népessége legkevesebb 1,2 millió kellett legyen.

Az első hun fejedelem, akit nevéről is ismerünk, Thobán sennyő, aki hatalma alá hajtotta Belső-Ázsia hunságát. Thobán uralkodása után a hunok keleti nagy világbirodalmának felbomlásáig, mindig ugyanazon családból kerülnek ki a hun uralkodók, sőt a birodalom alkirályai is. Ez arra mutat, hogy ennek a családnak régi, elismert jogú dinasztiának kellett lennie.

Thobán uralkodása végéről írják a kínai könyvek azt a családi tragédiát, amely a hun fejedelmi udvarnál lejátszódott. A hunok többnejűségben éltek. Az öregedő Thobán egyik fiatal felesége megveszti a szívét s rábírja, hogy az elsőszülött trónörökös helyett az ö fiát jelölje ki utódjának. A hivatalos trónörökös így útban áll, akit el kell tenni láb alól. A kínai kútfők szerint a sennyő el akarta tenni az elsőszülöttet láb alól, hogy a fiatalabb fiút tehesse trónörökössé. Ezért Mó-Tun-t elküldötte Aszi királyához kezesként. Mialatt Mo-Tun ott békekezes volt, Thobán hirtelen megtámadta Aszi- t. Ezek e miatt meg akarták ölni a fiút, de ez elvette egy jó paripájukat és azon hazamenekült. Thobán most elismerte derekasságát és több mint tízezer katonának vezetését bízta rá. De a mellőzött trónörökös nem felejtett: egy vadászaton megölte apját, kivégeztette annak hőséges minisztereit, megölte cselszövő mostoháját és ennek fiát is, valamint azokat a minisztereket, akik megtagadták neki az engedelmességet. Aztán megtette magát sennyőnek.

Mo-Tun nevének olvasása a kínai jegyek miatt nem bizonyos: nyolc-tízféleképpen olvassák a sinológusok; legújabban Hirth azt állítja, hogy a név Bagatur vagy Batur-nak hangzott. Mao-Tun (Bátor) a hun történelem legnagyobb alakja. Hozzá csak Atillát hasonlíthatjuk. Úgy látszik, apja, Thobán teremtette meg a hun egységet, de a hun nemzet világhatalmát Bátor alapítja meg. Az egész hun állami berendezkedés, az egységes világbirodalom megteremtése, s ennek politikai és katonai vezető szerepűvé tétele a Maotun (Buka khán) munkája.

A kínai források szerint a közép-ázsiai turáni medence teljes egészében Bátor sennyő hun birodalmához tartozott. Nyugati határa tehát valószínűleg a Káspi- tóig és az Uralig terjedt.

Bátor sennyő uralkodása utolsó idejében végleg felhagy a délre való terjeszkedéssel, s hódító hadait nyugatra küldi. Hadvezére Kiok nevű fia. Először az Aszi-kat (nagy jüe-csiket) támadja meg, s annyira megveri, hogy ezek elmenekülnek Kanszuból. Királyuk is elesik, s Kiok levágott fejéből kelyhet csináltat. A menekülő aszik a szakák országára rontottak, s ezeket a mai Dsungáriából a Tarim folyó környékére nyomták. A sennyő udvarában csecsemő korától fölnevelkedett oszuni királyfi a sennyő engedélyével a nagy aszikra (jüe-csik, masszagéták) tört és ezek továbbmenekülnek előle a tahák országába. Az aszik tehát kergetik a szákokat, ezek pedig az oszunokat. Az aszik a kínaiak által Tahá-nak nevezett Baktriát foglalják el, s itt megalapítják a sok századig fennállott Indoskita Birodalmat. Az oszunok (kiuszu vagy kuszu-k) pedig Dsungáriában alapítanak hatalmas országot. Mindezek a népek hun (ujgur) fajtájúak, s így a Kaspi- tengertől és az Uraltól Indiáig, keleten pedig Koreáig minden föld hun kézbe kerül. Ekkor kerül hun hatalom alá az ujgur népnek az az ága, amelyet Hokut-nak hívnak. De Bátor sennyő nem sokáig uralkodhatott az eggyé kovácsolt rokonnépek tömegén. Meghalt, valószínűleg Kr. e. 174-ben. ő volt az első, aki az összes turáni népet egyetlen nagy egységbe tömörítette. Utóda: híres hadvezér fia, Kiok lett, aki mint sennyő Losang nevet viselt.

A zseniális hadvezér és szervező Bátor sennyő egy szempontot nem vett figyelembe: nem szabályozta a trónöröklés kérdését! Ezért utódai alatt birodalma bomlásnak indult, a kínai politika megtalálta a módját, hogy félelmes ellenségét a politika módszerével tegye tönkre: belviszályokat szított és a testvérharcok felemésztették a hunok erejét.

13 A hun birodalom bukása   Tartalom 

A kínai politika mesteri húzásokkal játszotta ki egymás ellen Bátor (Mao-tun) utódait: ellensennyők állításával. A hatodik generációban Hoansza és Csitki (Csi-csi) álltak egymással szemben. Az ország háromfelé szakadt. Csitki volna jogosabb a trónra, mint idősebb. A nemzet java és többsége is mellé állott. Megütköztek; Hoansza futva menekül a vesztett csatából és Kr. e. 53-ban elismerte Kína fennhatóságát a hunok fölött.

Csitki is törekedett a kínai császárral fenntartani az érintkezést, amelyet Hoansza igyekezett megakadályozni. Egyébként Csitki messze északon maradt, ahol megtartotta, sőt megnövelte hatalmát. Hoansza meghódolásakor ugyanis Libok alkirály elszakadt Hoanszá-tól, nem ment hódolni, hanem sennyővé kiáltotta ki magát. Az összetűzéskor csatát vesztett, elesett, népe pedig Csitkihez csatlakozott. Erre a hírre Kína Hoanszát óriási sereggel és élelemmel támogatva Csitki ellen akarta küldeni, ki érezve gyengeségét, Kr. e. 48-ban elhagyta országát.

Csitki-nek az lehetett a számítása, hogy a testvér Oszun népével egyesülve erősíti meg birodalmát. Mint emlékszünk, Mao Tun sennyőt Kiok nevű fia követte a trónon, ki ekkor felvette a Las Sang nevet. Kis-oszun a Fergana- völgyben volt és lakói a Las Sang által levert és előzött "nagy jüe-csi" nép volt. Csitka követeket küldött hozzájuk s fölhívta szövetkezésre Kis-oszun királyát, aki hatalmas megerősítését Kínának köszönhette, s a földönfutó Csitkivel nem akart szövetkezni. Ezért követeit lefejezteti, fejeiket elküldi Kína turkesztáni megbízottjának, s 8000 embert küld Csitki ellen, aki a csapatot leveri, de az egyesülési tervet feladva északnak fordul. Az Irtis felső folyásánál lakó ujgurokhoz (ogurokhoz) megy, legyőzi őket, majd nyugatnak fordul a kin- kunok (kirgizek) ellen. Csitki hódolásra kényszeríti őket. Azután északnak fordulva a ting-lingeket is leveri. E három ország egyesítéséből alapítja meg független hun birodalmát, amely Turkesztán egész északi részét magában foglalta, nyugatra pedig a Volga és a Káspi vidékig terjedt. Fővárosa a mai Szamarkand környékén volt.

Csitki több támadást intéz az Oszun-ok ellen és követeli Kínától a béke-kezesként ott tartott fiát. 44 végén a császár Ku-Ki nevű táborszernagy kíséretében vissza is küldi. Nem tudjuk miért, Csitki a követet kivégezteti.

Csitki Kína turkesztáni uralmát veszélyeztette: rövid idő alatt félelmetes hatalommá nőtte ki magát. Azért gyűlölte annyira Oszun-t, mert annak lakói, a Kiuszu-k, a "tusó ujgurok" leszármazottai útban voltak a déli irányú terjeszkedése számára. Ekkor történt, hogy K'ang-Kiü királya segítséget kér és szövetséget ajánl Oszun ellen.

Ez az ország, K'ang-Kiü (Khang-Ki), a mai Taskent és Szamarkand vidékén feküdt. Nem volt Kína alattvalója, de korábban Bátor birodalmához tartozott. Oszuntól sokat szenvedett. (Nagy kár, hogy ezen események leírása Kutejba pusztítása következtében elveszett.) Csitka elfogadta K'ang-Kiü ajánlatát, megkötötték a szövetséget, Csitki hunjai és a K'ang-kiü-i csapatok betörtek a Fergana- völgybe és nagy pusztítást vittek végbe.

Csitki megnövekedett hatalma veszedelmes volt Kína számára is: turkesztáni uralma megingott, s nagy része Csitki fönnhatósága alá került. Kína behálózta a Csitki által meghódított régi országok uralkodóit, s titkos koalícióban egyesítette őket a meggyűlölt Csitki ellen. A turkesztáni kínai hadsereghez még 15 ország királya csatlakozott. Tervüket ügyes ravaszsággal hajtották végre, Csitki-nek sejtelme sem volt arról. Várában legfeljebb pár ezer embere lehetett, mikor az egyesült csapatok meglepték: kelepcébe került. Elszánta magát a végsőkre, állta a harcot, amely a hun történelem egyik legnagyszerűbb tragikus küzdelme. A hunok kétségbeesetten védekeznek, de az ostromlók felgyújtják a várost. A végén pár száz férfi és nő élt már csak, akik a hárembe vonultak, s az ostromlók itt sem bírtak addig velük, amíg ezt is föl nem gyújtották. Csitki utolsó leheletéig védekezett. Sebektől borítva rohant szembe a benyomuló ellenséggel, amely végre mégis megölte. Az utolsók közül egyetlen egy ember vagy asszony sem maradt életben. A halott hős sennyőnek egy kínai tiszt levágta a fejét. Így halt meg a hunságnak utolsó független nagy sennyője, aki saját hibájából bukik el, de bukásában is nagy és tiszteletreméltó maradt. Hogy milyen kevesen voltak a hunok, azt bizonyítja a kínai hivatalos hadijelentés, amely 1518 elesettről és 145 élve elfogottról számol be. Csitki fejét a császári fővárosba vitték, és közszemlére függesztették ki.

Mikor Csitki legyőzését elmesélik, a krónikák nem tesznek említést arról, hogy népét megsemmisítették. Ha figyelembe vesszük a szám szerint megadott halottak és foglyok mennyiségét (amellyel fejvesztés terhe alatt kellett elszámolni), lehetetlen az, hogy Csitki népét megsemmisítették volna. A várost bevették, Csitkit megölték, s ezzel megelégedtek. Az állattenyésztő nép nem lakhatik a városban, s így Csitki hunjai is bizonyára szerteszét voltak téli szállásaikon. Csitki népéről a kínai források nem tudnak semmit. De mint tudjuk, a kínai történetírók a környező lakosságról megállapították, hogy öltözetük, szokásaik, életmódjuk, kinézésük olyan, mint a hunoké, de nyelveik is igen közel állnak egymáshoz. Cseng K'ien külön kiemeli, hogy kölcsönösen megértik egymást. Tehát nincs kétség: a hun zöm túlélte a tragédiát, de K'ang Kiü-ben nem maradhattak. Ellenséges gyűrű vette körül őket. Egy út maradt nyitva előttük, amely észak-északnyugatnak, a Baks- patakon és a szteppén át volt nyitva. Csak erre menekülhettek, hogy a körülvevő ellenség ollójából kikerüljenek, s valahol téli szállást nyerjenek.

14 Indiába került rokonaink, a kusánok   Tartalom 

W. H, Haussig szerint a Kusán Birodalom és a honfoglalás előtti kor magyarsága között vitathatatlan összefüggés van. Nagyon valószínű, hogy a kusáni uralkodóház régi központja a Zerafsán melletti Kusánia volt. A 140. év eseményeinek idején itt maradt a Baktriát meghódító tokárok (vagy aszi-k) egy része. A kusánok azonban a kínai források szerint az öt masszagéta jabgu szövetségébe tartoztak és jelentékeny részt vettek Baktria politikai életében, ahol a Kr. u. I, század elején a politikai konszolidáció új korszaka bontakozik ki. E folyamat élén a kusán jabguk álltak. Az első "nagy kusán", Kuzula Kadphiszész Kr. u. 15-ben lép trónra. Van, ki Kadphiszészt Héraiosz fiának tartja, ami igen valószínű. Kuzula Kadphiszész egyesítette hatalma alatt a baktriai masszagéta tochárok területét és megszüntette a Korezmmel fennálló vazallusi kapcsolatokat, felvette a "királyok királya, nagy megmentő" címet. A forrásokban semmi utalás sincs Belső- Ázsia északi részének a kusánok által történt meghódításáról, nem tudjuk, hogy K'ang Kiü - Korezm mikor és hogyan olvadt a kusán birodalomba.

Kang Kiü Korezmben megtartotta eredeti területét, továbbá birtokai északi részét, északon tevékeny politikát folytatott továbbra is, de formálisan a kusán birodalomhoz tartozott, mint a régi masszagéta szövetség tagja, csak a vezetőszerep más központra szállott át.

Ilyen módon a Kr. u-i I. százada közepétől kezdve és valószínűleg egészen a II. század végéig a korezmi történelem kusáni korszakáról beszélhetünk. A III. századra Korezm visszaszerzi politikai szuverenitását.

I. Kadphiszész Szogdiána és Baktria egyesítésével vereséget mér a Hindukustól délre uralkodó párthus és szaka királyokra, meghódítja Kasmirt és a Kabul- darja medencéjét, királyságának határait északon Szogdiánától dél felé az Indus felső folyásáig és keleten a Pamírtől nyugat felé Parthia határáig terjeszti ki.

Fia és utóda, Vima Kadphiszész (11. Kadphiszész) Kr. u. 45- 78-ig uralkodott, tovább folytatja a birodalom határainak kiterjesztését és támadást kezd az Indus medencéjében fekvő indo-parthus és indiai görög államok ellen. A kusán birodalom területe délen Benáreszig terjedt.

II. Kadphiszész utóda, Kaniska alatt (Kr. u. 78- 123-ig) a kusán birodalom eléri hatalmának tetőpontját. A kor négy nagyhatalmának egyike lesz és egy sorba kerül Rómával, Parthiával és Kínával. Kaniska hatalmát kiterjeszti és megerősíti Észak-Indiában is. Sikeres háborút folytat Parthia ellen, beavatkozik Kelet-Turkesztánba is.

Kaniska első kísérlete, amely arra irányult, hogy uralmát északkelet felé is kiterjessze, kudarccal végződött. Midőn 90-ben a kínai udvarhoz fordult és megkérte a kínai császárlány kezét, a "Nyugati vidék" helytartója foglyul ejtette a kusán követséget. Erre válaszul Kelet-Turkesztánban 70 000 főből álló kusán hadsereg jelent meg. Pan Cs'ao, a neves kínai hadvezér azonban tönkreverte a kusánokat, behatolt belső-ázsiai birtokaikra, Fergánába és K'ang-kiüba és Kaniskát (természetesen csak névlegesen) a kínai császár felsőbbségének elismerésére kényszerítette. De Pan Cs'ao ragyogó győzelmei után Kína hatalma Kelet-Turkesztánban teljesen összeomlik. Pan Cs'ao 102-ben, 71 éves korában bekövetkezett halála a kínai államot megfosztotta nyugati érdekeinek legtevékenyebb védelmezőtől. Kína belső politikai meggyengülése és Kaniska kiküldötteinek a kelet-turkesztáni városállamok királyi udvaraiban kifejtett tevékenysége nyomán, a kelet-turkesztáni királyságok fellázadtak Kína ellen. Lázadásaikat a kusánok szították.

105-ben a királyságok mind kimondták Kínától való függetlenségüket.

107-ben, amikor a felkelők ostrom alá vették a kínai helytartó székhelyét, a kínaiak a tisztséget megszüntették.

123-bar csupán Tun- huangban maradt egy elenyésző, csekély számú, 300 főből álló kínai helyőrség. Kaniska uralmának vége felé Kásgar, Jarkend és Chotan a kusán birodalomhoz csatlakoztak.

Kaniska uralkodását nemcsak hódítások jellemzik. Erőteljes építő tevékenységet fejtett ki. Észak-Indiában sok várost alapított, amelyek egyike, Kaniszpor, mindmáig az ő nevét viseli. Az ország gazdasági és politikai kapcsolatai messze ágaznak. 99-ben kusán követség látogat el Rómába. Római pénzek kusán földön bőven találhatók. Mint azelőtt és későbben is, a kereskedelmi kapcsolatok összekötő kapcsául kétségkívül Korezm szolgált.

Nagy érdeklődésre tarthat számot Kaniska vallási politikája is. A hagyomány Kaniská-nak tulajdonítja a kezdeményező szerepet a buddhista zsinat összehívásában (Kr. u. 100-ban). Ez a zsinat az északi buddhizmus dogmatikájának megfogalmazásában nagy szerepet játszott.

A kusán uralom Kelet-Turkesztánban több századon át biztosította a buddhizmus ottani vezető szerepét. A kusán birodalomból terjedt tovább a buddhizmus Kínába is. A kínai krónikákból tudjuk, hogy Kr. u. 147-ben a "nagy jüecsik' országából jutott el Kinába az egyik legfontosabb buddhista mű, az Amitaba szutra és hogy a buddhizmus Huang-Ti császár (147-167-ig) udvarában a kusáni hittérítők tevékenységének eredménye volt.

A kusán korszak a Közép- és Távol-Kelet történelmében a kusáni királysághoz tartozó és hatása alatt álló népek művészi kultúrájának virágkora. Ebből a korszakból számos építészeti és szobrászati emlék maradt ránk, amelyeket Észak-India területéről, a Kabul-folyó völgyéből és Baktriából, valamint az Oxus mindkét partjáról ismerünk. Ez a művészet a szakirodalomban a Gandhárai művészet nevet kapta. Ez a kusán művészet igen nagy befolyást gyakorolt a Távol-Kelet - Kína, Japán, Indokína, Indonézia - népeinek művészi kultúrájára. Itt a gandhárai iskola hagyományai az egész középkor folyamán fennmaradnak és napjainkig is elevenek.

Tudjuk, hogy a kusáni birodalom viszonylag rövid életű volt. Kaniska utódainak, Huviská-nak és Vászudévá-nak uralkodása után, akik a II. század harmadik negyedében uralkodtak, a közép- keleti antik birodalom mélységes hanyatlásnak indult. A III. században a kusáni uralkodók elvesztették indiai birtokaik jelentékeny részét és hatalmuk csupán a Kábul-Darja medencéjében maradt szilárd.

A korezmi ábécé nagyon közel áll a régi szíriai arameus íráshoz, amely, mint a szíriai írnokokat alkalmazó Achaimenida kancelláriák szokásos írása, az egész Achaimenida- birodalom területén közismert volt. A perzsa ékírást csak ünnepélyes feliratokon használták. Az arameus írás az alapja Irán és Belső-Ázsia különféle ábécéinek. A korezmi ábécé önálló fejlődés eredménye; az Achaimenida- kori klasszikus arameusra megy vissza.

A korezmi nyelv, amelynek maradványai Dél- Korezmben egészen a XIIL-XIV. századig fennmaradtak, rendkívül kőzet áll az oszéthez. Az úgynevezett észak-iráni nyelvcsoporthoz tartozott, amely a régi masszagéták és szkíták keveredése nyomán alakult ki.

A III. század közepe egész Belső-Ázsiában a nagy politikai fordulatok kora. Nemcsak a kusán- birodalom omlik össze. Ugyanekkor lehanyatlik a parthus Arsakidák uralma is. De azok a III. századi politikai megrázkódtatások, amelyek két belső-ázsiai ókori birodalmat tettek tönkre, a korezmi államot nem döntik romba. Ellenkezőleg, a korezmi állam a III. században kihasználva vetélytársa) gyengeségét, világhatalmi szerepre pályázik.

15 Mi maradt meg Korezmben a kusánok emlékeiből?   Tartalom 

Egy orosz tudós, Sz. P. Tolsztov - az Akadémia tagja - számos expedíciót vezetett az Oxus és a Jaxanes vidékére. Ő ásta ki e Korezm fölött évszázadokig uralkodott sahok Topnak-kala-i kastélyát, amely ennek a hatalmas birodalomnak székhelye volt egészen 305-ig, amikor is az uralkodók székhelyüket Kát városába tették. Magyar szempontból Tolsztov - munkássága felbecsülhetetlen - ad hírt Topnak-kala kincseiről.

Tolsztovék 10 szobában találtak ki nem égetett, mesterien készített agyag-szobrokat; a töredékes szobrok száma 30-ra rúg, kettő majdnem teljesen ép (fej nélküli) szobor, négy fej (az egyiken magas süveg) stb.

"A díszítmények éppúgy, mint a festmények is igen eredetiek. .. A díszítések mindenekelőtt Belső-Ázsia mostani népei, az üzbégek, tádzsikok, karakalpakok, kazáhok népi szövet-díszeinek ábráival hozhatók kapcsolatba. Nagyon sok közös elemet találunk itt a csivai nemez anyagok rajzaival, az üzbég és tádzsik szövet díszekkel, a karakalpaki nemez-mintákkal. A falfestmények és szövetminták e rokonsága aligha véletlen. Ezek ugyanazt a funkciót töltik be. Egészen törvényszerű a faldíszítésre szolgáló szövetanyag mintájának átvitele magára a falra, mint ahogy egyébként törvényszerű az is, hogy fordítva: a falfestmény hatással van a szövet díszítésére. Így a belső-ázsiai ókori civilizáció örököseinek, a mai belső-ázsiai népeknek jelenkori népművészete a távoli régiségben gyökerezik."

"A szobrok kidolgozása nem kisebb, sőt esetleg még nagyobb mértékben, mint a festészet, a korezmi művészek magas színvonalon álló mesterségbeli tudásáról, a korezmi művészet érettségéről és önállóságáról tanúskodik. E művészet, ha volt is kapcsolata a gandhárai Indiai buddhista Iskolával, ennek hatásait alkotó módon formálta át és saját művészi hagyományaiba olvasztotta."

"Korezm, felszabadulva a kusáni fennhatóság alól, hatalmas állammá lesz, amelynek világhatalmi igényeit tükrözi a paikuli felirat is. Ezen a korezmi sahok a kusán királyok és a római császárok közötti írások szerepelnek. A királyság nagyságával összhangban kellett állnia az uralkodó kastélyának is."

"Az ókori Korezm magas színvonalú és sajátos művészeti kultúrát teremtett. A monumentális építészet, amely meglep bennünket büszke, hatalmas formáival, a monumentális agyagszobrok, terrakotta szobrocskák és reliefek pompás plasztikája, az antik korezmi pénzverők finom művészete és végül a falfestmények grafikai és festészeti mintáinak gazdag skálája, a maguk egészében gyökérig eredeti és teljes komplexumot alkotnak, amely a régi korezmi civilizáció alkotóinak ábrázoló készségéről és művészi tudásának önállóságáról, erejéről és érettségéről tanúskodik. A"hárfásnő" és társai a régi művészetnek a kutató számára legnehezebben megközelíthető világára, a zene világára derítenek fényt. Ismerjük azt a szerepet, amelyet a késői középkorban és az újkorban Belső-Ázsia népei zenei kultúrájának történetében a klasszikus korezmi zenei Iskola játszott. A kezében "asszír' hárfát tartó művésznő finom alakja új láncszeme azoknak a fentebb vizsgált kapcsolatoknak, amelyek a régi korezmi civilizációt forrásainál az elő-ázsiai világgal összefőzik és egyben a későbbi, középkori és jelenkori korezmi magasfokú zenei kultúra őstörténetének is becses emléke." (Tolsztov)

A magyar faj két büszkesége népzenénk feledéstől való megmentői és halhatatlan művészei, Bartók Béla és Kodály Zoltán bár nem jutottak el Korezmbe - akarva-akaratlanul - a nyugat közép-ázsiai eredetre terelik figyelmünket. Kettőjük közül csak Bartók merült őstörténeti elemzésbe. Szerinte a Törökországban 1936- ban gyűjtött 87 népdal közül összesen 37 dal (43%) azonos, vagy közeli rokonságban van a magyar népdalokkal. "Ez mind a török, mind a magyar anyagnál egy közös nyugat- közép-ázsiai eredetre mutat és meghatározza korukat, amely legkevesebb 1500 év." (Adnam Saygun: Béla Bartók's Folk Music Research in Turkey, XXXIV. old.)

Kodály Zoltán könyvében: "A magyar népzene" (4. kiadás, 1969.) állást foglalt a kérdésben. Mint azt jól tudjuk, népzenénk ötfokú (pentatonikus) hangrendszeren épül fel. Ilyen van földünkön egymástól távol eső népeknél is. "De már a dallamszerkezet, frazeológia, ritmus ilyen feltűnő, lényegbeli egyezése nem lehet véletlen. Itt már érintkezést vagy közös forrást kell feltenni. Ha ilyeneket találunk, egyrészt a magyarságnál, másrészt annak a keleti népközösségnek mai maradványainál, amelyből egykor a magyarság kiszakadt: nem képzelhető másképp, minthogy már a magyarság kiválása előtt is megvoltak az akkori közösségben, s a magyarság nyelvével együtt ősi örökségként hozta magával régi hazájából. A magyarság ma legszélső, idehajlott ága e nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, amely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökerezik." (Kodály: A magyar népzene, 37. oldal)

Nureddin, Sukrallah, Dselázáde Szálih stb. munkái megmutatják, hogy a magyaroknak csak úgy, mint az oszmánoknak (akiket ma törököknek hívnak) eredete közös, őshazájuk, ahol nemzetté fejlődtek - mint valamennyi turáni népé is - Belső-Ázsia volt.

Amiként nem vitás: az unugurok (un-ujgurok) több hullámban költöztek ki az őshazából, ugyanúgy bizonyos, hogy Csitki népének a székhelytől (Szamarkand) délre lakó része az Oxus és a Jaxartes között, túlélte a tragédiákat. ők voltak azok az "eftalita hunok", akikből a Tolsztov által említett "keleti magyar nemzet" lett. Kutejba -mint az al- Biruni megírta - megsemmisítette a korezmi irattárat, de talán a Dun-huang-i könyvtár anyagának feldolgozásakor erre a problémára - a keleti magyarok kilétére is fény derül. És többet tudunk majd a Káspi- tó déli partján végbement szabir onogur, avar népek vándorlásáról is.

16 Az Eftalita - vagy fehér hun Birodalom és Korezm   Tartalom 

Míg az antik és kínai források a kusán kor előtti korszakra és a kusán korra vonatkozólag még hatalmas királyságokról tudnak, addig az arabok Belső- Ázsiát egész sor, egymástól független kis államra tagolva találják. Egy-egy ilyen állam nem más, mint egy egy város és környéke, amelyet néha "hosszú falak" gyűrűje övez. Ezek a királyságok néha kisebb, rövid életű szövetségekbe tömörültek, amelyek egy-egy nagyobb központ körül alakultak ki.

Néhány fejedelemségnek ezekre az államszövetségekre emlékeztető egyesülése volt Fergána is. Korezm e kori politikai tagozódásáról nincsenek adataink. Valószínű, hogy Korezm egységes állam volt, amely politikai tekintetben önálló helyet foglalt el. A kínai "T'ang-dinasztia történelme" - amely a korai arab forrásokkal egykorú írásos emlék- említi K'ang országát, amely kilenc fejedelemséget foglalt magába. Ezek: Szamarkand, Buchará, Kabudán, Sás, Májmurg, Kusánia, Vardána, Kes és Korezm. Korezm uralkodói (kilenc család) egy dinasztiát alkotnak, amelyet a kínaiak Csao-Wu néven emlegetnek.

Az V. század elejétől kezdve megindul a belső-ázsiai "fehér hun", vagy eftalita néven egyesült szteppelakó törzsek széles körű vándorlása.

Az eftaliták kialakulásának színhelye kezdetben valószínűleg Korezm északkeleti határvidéke volt, az a vidék, amelyet e korban az Oxus és a Jaxartes régi, közös deltája alkotott. A korai középkorban ezt a területet Kerder vagy Kurder névvel jelölték. Ebből származik a "kidarita" elnevezés, amelyen vándorlásuk első időszakában a "fehér hunok" szerepelnek. Az eftaliták személyében a masszagétáknak régi, Aral-tó menti hazájában visszamaradt utódait kell látnunk. A kínai "Északi Kapuk Története" szerint Jen-C'ai vagy Szute országa (amelyet a kutatók az Aral-tó mentének északkeleti részére helyeznek), a IV. század közepe táján a hunok uralma alá került.

Kungkhasz, a belső-ázsiai kidarita hunok királya, a bizánci források szerint, 468-bar háborít indított a szaszanidák ellen, s az iráni sahtól, Péroz-tól vereséget szenvedett.

A "mocsári telepek" tanulmányozása révén megállapítható, hogy az eftariták jellegzetes komplex, állattenyésztő-, halász-, földművelő gazdálkodást folytattak, s ebben az állattenyésztés játszotta a vezető szerepet, nem volt nomád jellegű, hanem letelepült életmódot folytatott és megerősített közösségi telepeken, "városokban" lakott a nép. (A "nomád" és a "letelepedett" nép téves fogalmaival Padányi már leszámolt. Lásd: Dentumagyaria 23-27. oldal.)

A történelmi források nyomán még nem derült fény arra, hogy az eftaliták mikor léptek a történelem színterére és hogy mikor hódították meg Transzoxiána városállamait. Kétségtelen azonban, hogy ez az esemény kb. a IV. században folyt le és a Kusán Birodalom bomlásával, valamint a Szaszanidák Belső-Ázsiába való behatolásával áll kapcsolatban. Ezek a körülmények a belső-ázsiai államokat arra ösztönözték, hogy újból megkíséreljék egy államszövetség létrehozását azoknak a szteppelakóknak a hegemóniája alatt, akik a kusáni birodalom megalapítóinak közeli rokonai voltak, s akik az Aral-tó menti településeiken őrizték a katonai, törzsi demokrácia hagyományait.

Az eftaliták első betörése Chorászánba 427-re esik. Ellenők vívta szívós harcát V. Barahrán ("Bahvám Gúr", 420-438) és II. Jezdegerd (438-457). V. Barahrán Merv mellett tönkreverte az eftalitákat, megölte királyukat. II. Jezdegerd-nek még szintén sikerült feltartóztatnia az eftaliták nyomását és megőriznie a kelet-chorászáni és tochárisztáni birtokait. 457-ben bekövetkezett halála után azonban az eftaliták, élükön Achsunvár nevű királyukkal meghódították Csagániját, Badachsánt, Balchot, Tochárisztánt és Gardzsisztánt. Jezdegerd utódjának, Péroz-rak 479-ben, az eftaliták ellen viselt hadjárata kudarccal végződött.

A 479-ben lefolyt hadjárat idején az iráni hadsereg döntő vereséget szenvedett. Az eftaliták magát Pérozt is foglyul ejtették a csatában és 484-ben megölték. Az iráni állam, hogy a végleges pusztulást elkerülje, kénytelen volt sarcot fizetni a "fehér hunok'- nak.

Az V. század a Közép-Keleten a rendkívül kiéleződött osztályellentétek kora. A kiéleződő osztályharc a Szaszanida birodalomban nyílt polgárháború kirobbanására vezetett, amely hozzájárult az eftalita támadás sikeréhez és Belső- Ázsiában széles visszhangot keltett. A történelemben Mazdakita mozgalom néven ismeretes az a fölkelés, amelyet a tönkretett, jobbágysorba taszított paraszti faluközösségek részére való visszaadása és a faluközösségi hagyományok visszaállítása voltak. Ideológiai tekintetben ez a mozgalom a dualista manicheus szekták balszárnyát képezte. Ez a szektás mozgalom a néptömegeket könyörtelen fegyveres harcra mozgósította a "világi rossz" ellen, amelyet a nép szemében gyűlöletes földbirtokos arisztokrácia, valamint az arisztokráciát támogató zoroaszteri papság jelentett.

Péroz utóda, Kavád sah idején a mozgalom vezérének, Mazdak-nak propagandája jelentős sikereket ér el, szövetségre lépett a Mazdakitákkal, akikben a feudálissá váló nemesség ellen vívott harcának támaszait látja. Kavád e politikai sakkhúzását az eftalita rendszerrel való ismeretsége határozta meg, amelynek törzsközösségi hagyományai összhangban álltak a mazdakita mozgalom jelszavaival és Kavád e jelszavak valóra váltásában láthatta annak útját-módját, hogy a Szaszanida birodalom ingadozó egységét megszilárdítsa. Mintaképe a "fehér hun" állam volt. E kísérlete azonban kudarcba fulladt. Kavádot 497-ben a felkelő nemesség megfosztotta trónjától. Kavád erre az eftalitákhoz menekült és az ő segítségükkel tért vissza trónjára. A mazdakita politika folytatása azonban már lehetetlenné vált. Kavád, valamint fia és uralkodótársa Choszrov Anusirván, aki később utóda is lett, megegyezésre jutott az arisztokráciával, kegyetlenül leszámolt a mazdakitákkai és egész sereg politikai reformot valósított meg. Belső-Ázsiában az eftaliták továbbra is a helyzet urai maradtak. Balch, Tochárisztán, Gardzsisztán, Badgisz, Herát, vagyis a mai Afganisztán egész területe az eftalita államszövetség tagja lett.

Az V. század közepén az eftaliták újból támadást indítottak az Indus-folyó völgye ellen. Miután megszerezték a kusáni sahoknak a Kabul-folyó völgyében fekvő birtokait, betörtek Indiába is.

Az V. század végén Tóramána, az egyik eftalita vezér, Közép-Indiában meghódította Málava területét. Fia, Mihirakula (kb. 510- ben lépett trónra), Pendzsáb-bon Szákala városát tette meg székhelyévé. Az eftaliták indiai ága félig önálló államot alkotott, amely bizonyos fokig az eftaliták főuralkodóitól függött, akiknek székhelye Buchara közelében, Peikend- ben volt.

A kínai krónikák szerint, az eftaliták birtokai kelet felé is messze terjedtek. E krónikák adatai szerint idetartozott Kasmír, Gandhána, Vachán, Szogdiána, Buchara. Az eftaliták Kelet-Turkesztánból kiszorították a Zsuan-Zsuan-okat (avarokat) és államukhoz csatolták Kásgart, Chotant és egy sor városállamot.

Az eftalita korszak a kusáni korszakkal az eftalita uralkodók által követett kultúrpolitika és ideológia révén is rokon: a buddhista vallás az eftaliták birtokain új életre kelt és megszilárdult. Az eftalita korszakra datálhatók a Buchara közelében, Varachsában fekvő kastély romjai közelében található monumentális művészi emlékek. Valószínű, hogy Varachsa az eftalita fővezérek egyik székvárosa volt. E művészet stílusbeli sajátosságai, valamint az ábrázolások témaköre alapján e művészetet az indiai budista művészeti iskola késői hajtásának, a kusáni művészi hagyományok újraéledésének tekinthetjük.

Az eftaliták uralma azonban nem volt tartós. Bukását belső és külső erők egyformán elősegítették. A szogd földbirtokos és kereskedő arisztokrácia terhesnek érezte az eftalita uralmat és titokban az eftalita állam külső ellenségeivel keresett kapcsolatokat. Mihirakula az indiai fejedelmek közös támadása folytán, már 529 körül elvesztette Pendzsábot és uralmát egy bizonyos ideig már csak Kasmír felett sikerült megőriznie. A VI. század 60-as éveiben Belső-Ázsiában egy új, hatalmas birodalom alakult ki, amelyet az Orchoni türkök, a zsuan-zsuanok (avarok) korábbi adófizetői teremtettek meg. A VI. század elején került a törökök élére Bumin Kagán, aki 552-bon felszabadította népét az avar uralom alól, megtörte az altájvidéki avar uralmat. Az avar kaganátus megsemmisítése után a türkök kelet felé széles területre kiterjesztették hatalmukat, felléptek a társadalmi és politikai válsággal küzdő Kína ellen, nyugaton pedig Kelet-Turkesztánba és a Szemirecsjébe is behatoltak. Ütött az eftalita birodalom utolsó órája: az ujguroktól származó törökök a perzsa Choszrov Anusirván-nal és a szogd arisztokráciával léptek szövetsége és megsemmisítették az eftalita hatalmat.

De 593-bon a türk kaganátus, miután az újból megerősödött, Kína elleni terjeszkedési politikája kudarcot szenvedett, gazdasági és politikai válságba jut.

A türk közemberek fellázadtak Sa-Po-Li kagán ellen és az ő ellensúlyozására a dinasztia törvénytelen tagját, Ta-Lo-Pien Abruj-t, Mu-Han kagánnak egy rabnőtőI született fiát támogatták. Abruj azonban vereséget szenvedett és a kaganátus birtokainak nyugati részébe, Buchará-ba menekült, ahol a buchárai oázis szegény parasztjaival és nincstelenjeivel" szövetkezve, a türk száműzöttek akkora politikai sikereket értek el, hogy a buchárai arisztokrácia Szemirecsjébe, a türk kaganátus védelme alá volt kénytelen emigrálni. A kaganátus kormánya már nem volt elég erős ahhoz, hogy elfojtsa a szövetségre lépett türk és szogd plebejus tömegek mozgalmát, kénytelen korábbi ellenségei, a kínaiak közbelépéséhez folyamodni.

A kagán helytartója, Jabgu Kara-Csurin a török és kínai csapatok élén 586 körül megjelentek Pejkend, a régi eftalita főváros falai alatt. A felkelést elfojtották, Abrujt foglyul ejtették és kegyetlen kínzások közt megölték.

A VIII. század vége Belső- Ázsiában a társadalmi, politikai válság növekedésének és elmélyülésének kora. E válság tünete volt a mazdakita mozgalom és ennek belső-ázsiai visszhangja Abruj lázadása is. A türk kaganátus nyugati és keleti kaganátusra való bomlása, majd mindkét rész politikai hatalmának süllyedése (amelyet a polgárháború és belső villongások idéztek elő), lehetővé tették Kína beavatkozását. Kína meghódította a kaganátus megmaradt részeit és hatalmát a belső-ázsiai királyságokra Is ki akarta terjeszteni. De Korezm éppúgy mint a türk korszakban, ekkor is megőrzi szuverenitását.

A VIII. században Belső-Ázsia politikai színterén az arabok személyében új külső erő jelenik meg. Az arab betörés döntő, korszakot hozó mozzanat volt az egész Közel-Kelet és Közép-Kelet népeinek történelmében.

Valószínű, hogy 751 előtt alakult egy hatalmas birodalom, amely a Krímtől és az Azovi-tenger mellékétől egészen Korezmig terjedt. Ennek az egyesülésnek fontos dokumentuma az úgynevezett "Notitia Episcopatuum", amely a keresztény püspökségek jegyzékét tartalmazza. A kazár keresztény egyház, amely ez idő tájt önálló metropoliát alkotott, s központja a Krím félszigeten, Doroszban volt, hét püspökséget foglalt magában. E jegyzéken harmadik helyen, a krími és itili püspökség után a chvaliszi, vagyis a korezmi püspökség következik. A negyedik helyen a Kubán mellett az onogurok püspöke szerepel. E tényre csakis Korezm és Kazária politikai egysége ad magyarázatot.

Érdekes, hogy a X. században József kazár király a spanyol-zsidó Chaszdai ibn Saprut-hoz intézett híres levelében, Korezmet a kazár birtokok közé sorolja. Ebben az időben azonban ennek, a történelmi hagyományokon kívül, semmi más alapja nem volt.

Kazária és Korezm politikai egysége továbbra is, egészen a VIII. század 60-as évekig fennállt. Midőn 764-ben a kazár csapatok bevették Tbiliszit, élükön Rasz-Tarchan (vagy Asz-Tarchan) korezmi hadvezér állt.

József király levelének adatai szerint, Bulan unokája, Obajda, aki a VIII. század 60-as -70-es éveiben uralkodott, nagyszabású politikai és vallási reformot vezetett be. Obajda a zsidó talmudista papságra támaszkodott, amely "Bagdadból, Chorászánból és görög földről" érkezett.

Erre az időre vonatkozik Bíborbanszületett Konstantin tudósítása a kazáriai polgárháborúról. Ez a háború azzal végződött, hogy a kaganátusból kiűzött egyik nép, akiket Konstantin kavarok néven említ, nyugatra menekült, először a Fekete-tenger északi partjának mellékén elterülő szteppékre, azután pedig Álmos népével szövetkezve a Kárpát-medencébe.

Kavar, a chvar, chovar név nyugati kazár kiejtése nem más, mint a korezmiek saját neve, alán kiejtés szerint chval, choval, chal. Ez utóbbi kiejtés szerint, chalisz formában, a kavarok utódait a XI. században Magyarországon külön népként jegyzik. A kavarok utódai még a XIII. században is megőriztek egy mondát, amely korezmi eredetükre vonatkozott. Kézainál fennmaradt egy monda Aba Sámuel király (1041-1044-ig) korezmi családfájáról. Aba Sámuel a kavar arisztokrácia egyik leszármazottja volt. Nemzetségét az Ed és Edumer testvérpárra, Atilla Csaba nevű fiának korezmi anyától származott fiaira vezeti vissza. A monda szerint Edumer atyja és anyja nagyszámú nemzetségével együtt visszatért Magyarországra.

A VIII. és IX. század határán és a Xl. század folyamán, az öntözött földek területe jelentősen összezsugorodott. Egyáltalán nem használták többé öntözésre a Gávchore keleti fő ágát, Guldurszuntól egészen Kirik-Kizig. Több száz vár rommá változott, s e romok napjainkig ott hevernek a sivatagban.

Nagy mértékben összezsugorodott a másik elágazás, a régi Kelteminár területe is. Sok ezer hektárnyi föld elsivatagosodott. Az osztályharcra is visszavezethetjük számtalan vár és megerősített paraszttanya pusztulását. Ezeken mindenütt háborús dúlás és tűzvész nyomaival találkozunk.

Korezmet a IX. században nem érték olyan nagyarányú külső támadások, amelyek e komor látványt nyújtó elsivatagosodást indokolnák. Osztályharcról tanúskodik a korezmiek tömeges elvándorlása is, amely egészen a X. századig tart. A korezmiek Kazáriába emigrálnak. Itt a korezmi zsoldos testőrség lesz a kagán és a bég hatalmának fő támasza, Kétségtelen, hogy ez a testőrség elsősorban a tönkrement szabad kisparasztok soraiból toborzódott, akik számára csak két lehetőség kínálkozott: vagy az, hogy a feudális urak "szolgái és kediverjei" legyenek, vagy hogy kivándoroljanak.

Tolsztov ezen megállapítása tulajdonképpen pontot tesz a Subir-Ki-bőI Turkesztánba vándorolt Hurri nép korezmi történelmére. Ha vegetatív formában még létezett is korezm, ez a tény a magyar sors alakulására már nem sokat jelentett. Ismételten kiemeljük: leírhatatlan veszteség érte őstörténet- kutatásunkat Kutejba pusztításával. A korezmi irattárat többé pótolni nem lehet, nem láthatunk tisztán a masszagéták, tokárok, jüe-csik, kusánok, fehér hunok, úzok stb. rokonaink értelmetlen testvérharcainak történetében.

17 Az európai térbe történt belépés   Tartalom 

Az orosz kutatás a IV. század végétől egy új, délről jövő, a Bjelaja, Csuszovaja, Káma vidékére vonuló népességet figyelt meg, amelyet ugor fajúnak tartanak. Ezek a törzsek szinte rendszeres kapcsolatokat tartanak a déli területekkel, uralmuk idején a híres iráni ezüstök akadálytalanul áramlottak északi irányba. Jordanes közlése szerint viszont a "hunugurok" szállítják ez időben a drága északi prémeket délre a bizánci és a perzsa piacokra. Ez a magyarázata annak, hogy miért is áramlottak azok a híres,. iráni ezüstök fel a Káma- Bjelaja vidékre. Ha megfigyeljük az egyidejű szteppei eseményeket is, feltűnik, hogy e délről jövő etnikum első hulláma pontosan akkor jelenik meg a Káma-Bjelaja környékén, amikor az európai hunok Dél-Oroszországban és a Kárpát-medencében, a keleti, eftalita vagy fehér-hunok pedig dél-Turkesztánban, Szogdiában és Baktriában kialakítják nagy kiterjedésű birodalmaikat. Ezeknek a történelmileg kétségtelenül bizonyítható kontinentális mérető eseményeknek, amelyeket a hunok történelmi aktivitása váltott ki, minden józan meggondolás szerint szervesen össze kellett függeniük az imént említett "ugorok" északra vándorlásával is.

Az ugyanazon népcsalád különféle nyelvei között fennálló hasonlatosság, rokonság kialakulhatott az egymással szoros kapcsolatban lévő népek esetében is (areális nyelvek), a közös ősnyelv nem szükségképpeni előfeltétel. Az orosz kutatás imént jelzett "ugor" fajú népe esetében ez a nyelvi szövetség tétele áll fenn, az úgynevezett finnugor nyelvek kialakulásának ez a körülmény adja magyarázatát.

Az egymástól függetlenül írt források közti ellentmondások csak látszólagosak. Lényegében két tétel áll egymással szemben.

Az egyik szerint a mi unugur-ujgur őseink az Irtisz mellől vándoroltak a Volga és az Ural közé, a Káspi- tenger északi partjára; a másik tétel azt állítja (Altheim és Haussig), hogy a Káspi- tenger déli partja mentén, a Kaukázuson keresztül jöttünk a Kubán és a Kuma mellékére. Az eddig mondottakból érthető, hogy a nagyszámú mezopotámiai eredetű, tehát rokonfajú turáni népek sokmilliót kitevő tömege nem egy csoportban vándorolt, nem egy időben "kerekedett fel", a sokszor hadilábon állt nemzetek egymástól függetlenül mozogtak, egyazon nép részekre is szakadt és így minden nehézség nélkül elfogadhatjuk, hogy az unugur- szabir nemzet több részletben, két irányból jött Európa földjére.

Bíborbanszületett Konstantin császár híres munkája 38. fejezetében állítja, hogy bennünket azelőtt "aszfali szabir"-nak ("sabartoi asphaloi") hívtak. Padányi úttörő munkájában, a Dentumagyariá-ban különbséget tesz a kivándorolt "keleti szabir" és a Transzkaukáziában maradt "nyugati szabir" között. Padányi a Megyeri törzset ezektől a Transzkaukáziában maradt szabiroktól származtatja. Konstantin császár e tudósítása a magyar eredetkutatás egyik legfontosabb - még tüzetes vizsgálatot igénylő - kérdése. Tény, hogy a Kr. e.I évezredben az Asszír Birodalomban létezett a Subartu nevű ország és ezen keresztül folyik egy ma is Aszfali Zab- nak (Zab al Asphal) nevezett folyó. Ahheim megállapította, hogy a hunok IV.-VI. századi központja Nyugat-Turkesztán - Kelet-Irán volt. Onnan kapták az utánpótlást, még jóval az első európai betörésük után is: a hun-fajta bolgárok, avarok, kazárok mind a fehér hun birodalom területéről származtak. Az avarok magvát az eftalita birodalom "Var" és "Hun" nevű törzsei alkották, akikhez később jelentős onogur és bolgár csoportok is csatlakoztak. Az avarok 550 után Perzsia északi határai mentén, a Káspi- tavat délről megkerülve, a Kaukázuson keresztül jöttek Európába.

Ugyancsak az eftalita birodalom területéről tört nyugatra az a három "török" nép is, akikről Mihály szír pátriárka tudósít. ők is Északkelet-Iránból indultak el és a Káspi-tó déli partvidéke mentén, majd a Kaukázuson át érkeztek Dél- Oroszországba. E három népet három testvér vezette. Egyikük neve Bulgar volt, a másikat "Kazár"-nak hívták. Altheim szerint a név szerint nem említett harmadik testvérrel csakis a magyarok jöhettek Európába.

Maszudi szerint a kazárok eredeti, valóságos neve "szabir volt, a "kazár" pedig csak perzsa ragadványnév, amelyet a kazárok sohasem használtak, A "kazár" szó perzsa jelentése - "eltévedt, "bolyongó" -egyezik a "szabir szóval, amely törökül szintén "eltévedt, bolyongó" jelentésű. A kazárok tulajdonképpeni "szabir" nevéből következik, hogy legalább 300, valószínűleg azonban 400 éves igen szoros szabir- magyar kapcsolatokkal, sőt együttéléssel kell számolnunk és a magyarság etnogenézisének további kutatásánál ebből kell kiindulnunk.

Haussig már 1953-ban bizonyította, hogy az onogurok, szabirok, majd az avarok a Káspi-tó déli partja mentén vonulva vándoroltak Európába. Megállapította, hogy a szabirok és az avarok korábbi transzkaukáziai lakhelyei Zakhariás rétor szíriai néplistájában, valamint perzsa, örmény, görög, latin és később arab forrásokban is adatolva vannak. Egyes perzsa kútfők még az avarok Kaukázuson keresztüli vándorlásáról is tudnak.

És itt fel kell tennünk a kérdést: lehetséges-e, hogy a kivándorolt Hurrik tulajdonképpen az "eltévedt, bolyongó" szabirokkal azonosak? Maszudi imént említett "szabir" és "kazár" szava nem Padányit igazolják.

A két irányból érkezett etnikum a Meotisz- Kubán-Don vidékén találkozott. Az északi szárny a későbbi Lebédiának, a déli Kunmagyariának adta a lakosságát. Lebédia az unugur, Dentumogyer pedig a szabir többségből alakult A századok folyamán keveredés, összeolvadás történt a két rokon etnikum között, összeolvadás, amelyet a tömegesen érkező korezmi menekültek- kimondottan huni leszármazottak - szabir jellegűvé tettek.

Priscus szerint az onogurokat a szabirok szorították ki lakhelyükről; tehát ezek keleti szomszédaik voltak amazoknak; s ha az onoguroknak előbb a kazárokat kellett legyőzniük, akik ekkor az alsó Volgától nyugatra laktak, hogy új hazához jussanak, amelyből aztán követeket küldtek Bizáncba, akkor semmi kétség sem térhet ahhoz, hogy a 457. év tájáig, az onogurok, vagyis a magyarok hazájának a Káspi-tenger fölött, a Volga és ural folyó közén kellett lennie. Tehát ez volt az első európai haza.

Az onogurok második hazája ettől az időtől fogva, az V század. második felében és a VI. században a Meotisztól és a Fekete tengertől keletre, a Kubán folyó mellékén volt -, amint ezt a onogurokkal folytonosan összeköttetésben álló bizánci görögök egykorú történetírói bizonyítják. A korezmi központú Turkesztánból a Káspi- tó déli partján jött eftalita-hun, kusán stb. töredékek és Csitki népe stb. itt találkozott az Észak-Káspi, Volga-vidékről kiszorult on-ugurokkal.

545-ben I. Kosru perzsa király hadjáratot vezetett az országától északra lakó népek ellen és ez alkalommal a szabirok felett megsemmisítő győzelmet aratott. A szabir nép szétszóródott, törzsei a Kubán, Kuma és Terek vidékére menekültek, kisebb töredékei pedig a Kur (Kyros) és Rion folyó mentén húzódtak meg. A Kaukázus északi lejtőire települt szabir törzsek szövetségre léptek az onogurokkal, s az így kialakult törzsszövetség harminc törzset számlált (uturgur = harminc ogur). Ez a példa más ogur törzseket is erőik egyesítésére készteti. Így az ücsogurok (három ogur) és az altiagirok (hat ogur) szintén feladták önállóságukat és kuturgur (vagy tukurgur = kilenc ogur) néven törzsszövetségbe tömörültek.

A bizánci írók szerint 552-ben egy kuturgur sereg Kimial vezérlete alatt a gepidák szövetségeseként az AI-Dunáig nyomult előre, hogy ott a longobárdokkal megütközzék. Azonban a gepida-longobárd ellentétek elsimultak. Erre a bizánci birodalomra tört Kimial a csorbítatlan seregével. A császár sebtében szövetséget kötött Szandil uturgur fejedelemmel. Az uturgurok a Don körzetében találkoztak össze a visszatérő kuturgur sereggel és fényes győzelmet arattak.

Hat év múlva, 558- ban a kuturgurok elégtételt akartak szerezni ezért a vereségért. Yabergán fejedelmük vezetésével betörtek Tráciába és a krimi gyarmatokra. A császár most Belizárt, a híres hadvezért küldte ellenük. Míg ő Zabergán seregein fényes győzelmet aratott, Szandit uturgur lovassága az otthonmaradt kuturgur lakosságra rontott és nagy veszteségeket okozott. A császár szerette volna rávenni Szandiit a kuturgurok teljes kiirtására, de erre az uturgur fejedelem - mivel rokonnépről volt szó - nem volt hajlandó.

A VI. század második és a VII. század első felében a Fekete tenger fölött egy második, de az elsőnél kisebb hun birodalom állott fenn, amely magában foglalta a bolgár, kuturgur és uturgur népeket, amelyek fölött Atilla hunjai közül való, s a Duló nemzetségből származó fejedelmek uralkodtak. Mikor Atilla hunjai visszaköltöztek a Pontus fölé és a Maeotis környékére, ott összetalálkoztak az onogurokkal, akik éppen 457 tájban költöztek oda a Volga-Ural közéről, szomszédaikká lettek és hosszabb időn keresztül egy egységes államban éltek, velük közös fejedelmek kormányzása alatt.

A magyaroknak Meotisz- melléki hazájáról, ebben a bolgárokhoz való viszonyáról és a Duló uralkodó családról, még Pannóniában is emlékezett homályosan a nemzeti hagyomány, amely emlékezetet a már kész forrásból dolgozó Kézai Simon olyan alakban tartotta fenn számunkra, hogy a nemzet ősapái, Hunor és Magor, Dula nevű alán fejedelem leányait vette el és ezektől származott aztán a hunok és magyarok népe. Ez, ilyen alakban népmonda, de - mint a bolgár fejedelmi lajstromból és Theophanestől tudjuk - alapjában történelmi tény.

Hogy meddig laktak az onogurok a most ismertetett második hazájukban, nem határozza meg világosan a történelem. Tudjuk, hogy Kurt fejedelem 670 tájban hall meg; a kazárok ebben az időtájban kerültek nagyobb hatalomra az alsó Volga és a Maeotis között. Kurt halálával felbomlott a bolgár hegemónia alatt álló szövetséges állam s népei szétszóródtak. A bolgárok egy része fölment a Volga középső folyásához, másik része 679-ben átkelt a Dunán és megalapította a mai Bulgáriát. Valószínű, hogy az unugurok ekkor költöztek át a Don folyón a Meotis északi részére.

18 Baján kagán avar-várkunjai   Tartalom 

Az V századtól kezdve másfélszáz éven át az avarok (vagy zsuán-zsuánok) az Altáj-hegység és a Balkas-tó vidékén alapozták meg hatalmukat. Leigázott népeik közé tartoztak a türkök is, akik az Altáj-hegység egyik szárnyában, az általuk Ötüken-nek nevezett hegységben laktak. ők voltak az avarok bányászai és leghíresebb fegyverkovácsai. A VI. század elején kiváló férfiú került a türkök élére: Bumin kagán. Ő 552-ben felszabadította népét az avar uralom alól. Teljesen megdöntötte az altájvidéki avar uralmat és népét előzte a vidékről. Egy részüket meghódolásra kényszerítette.

Az avar nép meg nem hódolt része nyugatra menekült. A Káspi tó partján, a korábbi szabir földön álltak meg. Ezeket az avarokat nevezték a türkök varkhon-oknak. 558-ban a varkhonok követei Kandik vezetésével megjelentek a bizánci udvarban: kérték, hogy adjon nekik a császár földet, ahol megtelepedhetnek, annak ellenében felajánlották népük fegyveres erejét a birodalom oltalmazására. A császár elfogadta a felkínált szövetséget és a varkhonokat a kuturgurokra uszította. Baján avar kagán nem tett eleget a kérésnek, seregét a rokon kuturgur nép fejedelmének, Zabergának csapataival egyesítette. A nyugati irányú előretörésüket a Fekete-tenger északi partján lakó onogurok serege oldalba kapta, Összeütköztek, de a harcban az onogur-szabir hadak alulmaradtak. Baján hadai megállás nélkül törtek előre nyugat felé, 570-ben Baján már egész Pannónia ura. Ez időben az avarokkal együtt néhány uturgur és kuturgur törzs is a Kárpát-medencébe sodródott.

19 A Kök-Türk Birodalom   Tartalom 

Az avaroknak az európai történelembe való belépésével egy időben bontakozott ki a kök-türk hatalom Belső- Ázsiában. Tumen kagán és fia, valamint Tumen testvére, Istemi (a bizánci forrásokban: Dizabul vagy Sizibul, félelmes arányban növelte meg hatalmát. Birodalmuk határa keleten a koreai öbölnél, nyugaton a Káspi-tónál volt. Sőt később, amikor megtörték az alánok, az uturgurok és a kolchiszi hadak ellenállását, birodalmuk határos lett a bizánci és az avar birodalommal.

563-bar Istemi kagán háborút kezdett Kosru perzsa királlyal, mert kitiltotta a türk selyemkereskedőket a perzsa birodalomból Istemi követséget küldött Bizáncba, kérte a bizánciak együttműködését. A türk követség vezetője, Maniakh, sok értékes adattal szolgált a bizánciaknak a keleti népekre vonatkozóan. Az udvar feljegyeztette Maniakh tudósítását és ezek a feljegyzések ma a legértékesebbek kútfőink sorában Justinus császár elfogadta a szövetségi ajánlatot s megbízta Zemarkos-t, a siliciai tudóst, hogy nagyszámú követség élén keresse fel az Altáj-hegységben Istemi kagánt és beszélje meg vele a részleteket. Ebbe a követségbe tartozott Menander, a történetíró is. Miután Zemarkos küldetésének eleget tett, útjában hazafelé 568-ban keresztülhaladt az Emba, Ural, Volga, Kuma és Don folyó vidékén és feljegyezte, hogy ott az Istemi türk kagán fennhatósága alá tartozó onogurok laknak A türkök fennhatósága alatt nem volt többé értelme, hogy a különféle ogur törzsek szövetségét fenntartsák; ezért bomlott fel az uturgur törzsszövetség is Ellenben újra feltűnik az onogurok neve: részt vesznek Maurikios császár oldalán az 686. évi szvaniai hadjáratában.

20 Kurt onogur - bolgár birodalma   Tartalom 

Kína belső-ázsiai politikájának nem volt érdeke az erős köktürk hatalom, diplomáciája annak gyengítésén, megdöntésén fáradozott. Ügynökei fáradhatatlanul járták a türkök hűbéres népeit és felkelésre, lázadásra, függetlenségük kivívására biztatták őket. Mint láttuk, Perzsiában a társadalmi, politikai válság tünete volt a mazdakita mozgalom és annak visszhangja a türk kaganátusban Abruj lázadása. A VI. század utolsó évtizedében a kök-türk birodalom hűbéres fejedelmecskéi összefogtak és fellázadtak a központi főhatalom ellen. Ezt a kísérletet 597-ben még sikerült a kagánnak elfojtania, de azt már nem akadályozhatta meg, hogy a következő évtizedekben a keleti és a nyugati türk törzsek között a teljes szakadás felé vezető bomlási folyamat meg ne kezdődjék A kazárok ekkor kezdik használni nevük perzsa változatát. Egyelőre még figyelembe vették a Türk Birodalom érdekeit, így 589-ben, amikor Bizánc Perzsiára támadt; ugyanakkor a türkök, minta bizánciak szövetségese Khorasszánba törtek. A kazárok a Kaukázus szorosain át nyomultak perzsa területre. Ez a látszólagos egység a század első harmadában még megvolt, de amikor keleten a türk törzsek kénytelenek voltak sorra meghódolni a kínai főhatalom előtt, elérkezett a kazárok elszakadásának és függetlenségük megteremtésének ideje is.

A türk hatalom megingásakor bekövetkezett átmeneti zavarokat az onogurok - kiváló vezérrel az élen - a maguk előnyére kihasználták. A VII, század már bizonyos fokú önállóságban találta az onogurokat, amit az is bizonyít, hogy a Ravennai Anonymus 660 után, de a korábbi források nyomán készült művében is már azt írta, hogy a Meotisz mocsarainak vidékén van egy Onogoriá- nak nevezett ország. Itt laktak az onogur törzsek ez időben. Élükön a Gyula nemzetségből származó fejedelmek állottak. Ismerjük Orkán nevét, minthogy kedvelt személy volt a bizánci udvarban. Unokaöccse Kurt (vagy Kürt) túszként már fiatalon a császári udvarba került, ott növekedett fel, 619-ben pedig a keresztény hitre tért; majd 630-635 körül Herakleiosz császárral megújítván a két nép között eddig is meglévő szövetséget, visszatért hazájába.

Az onogurok Kurt felléptéig a türkök hűbéresei voltak és a főhatalmat az Ermi nemzetség gyakorolta felettük. Kurt előzte őket az országból és a hatalmat a maga kezébe vette. Nevéhez fűződik a második, most már eredményes onoguriai térítési kísérlet. Bizánci és örmény papok jöttek, hogy az onogurokat Krisztus tanai számára megnyerjék. Munkájukkal szép eredményt értek el, amit a "Notitia Episcopatuum" bizonyít.

Ismeretes, hogy Herakleiosz császár-korára esik a Szaszanidák utolsó, Bizánc megsemmisítésére irányuló erőfeszítése. Kezdeti sikerek után (magát a fővárost, Konstantinápolyt is ostromolták) Herakleiosz császár Ninive mellett rendkívül véres csatában tönkreverte a perzsák seregét. Ebben a hadjáratban az onogur-magyarok hathatósan segítették a bizánciakat. Megemlítendő hogy Nesztor orosz krónikája direkt "ugrik"-ról beszél.

A perzsa hadjáratok befejezése után sem szakadt meg az értékesnek bizonyult fegyverbarátság, mert arra szükség volt a veszedelmesen terjeszkedő arabok miatt. Bár az arabok a Szaszanida hatalom megdöntésében is részesek voltak, de erejük hovatovább félelmessé vált. Ugyanebben az időben két másik jelenség keltett figyelmet. Egyrészt az avarok pannóniai uralma gyengült meg, másrészt a volgamenti kazárok hatalma bontakozott ki veszedelmes arányokban. Herakleiosz, hogy mindkét történeti tényező várható következményeit ellensúlyozza, a szövetséges onogurukat igyekezett támogatni. Néhány évi kitartó munkával sikerült a bolgár törzsek segítségével 630 táján Kurt fejedelemnek megalapítania a maga onogur-bolgár birodalmát és abban egyesíthette a Fekete-tenger északi partvidékén élő onogur, kuturgur és saragur-barszil bolgár-fajta törzseket.

Kurt fejedelem nem tudta visszaállítani Atilla egész birodalmát és hatalma sem bizonyult tartósnak. Halála után az ország öt részre szakadt. Ekkor érhette az onogur törzseket a besenyők támadása, amelynek időpontja és körülményei ismeretlenek. Kurt-nek őt fia volt. Mikor Kurt meghalt, mindegyik fiú önálló fejedelem akart lenni és atyjuk intelme ellenére hamarosan szétváltak. Az elsőszülött Bat- baján a hozzá hő törzsekkel ott maradt az ősi szállásföldeken; a második fiú, Kotrag, a kotrag törzsekkel a Don folyó nyugati oldalára költözött; a harmadik, Iszperich, a bolgár törzsek nagy részével megtelepedvén a Duna alsó folyásánál, megalapítója lett a dunai bolgár birodalomnak. Nevét a híres bolgár fejedelmi lajstrom is említi. Végül az ötödik fiú a ravennai Pentapoliszban táborozott le törzseivel és elismerte a rómaiak főuralmát. Történetírásunk (Németh és Moravcsik) Bat-baján onogurjait a mai magyarság közvetlen őseinek tekinti.

A kazár hatalom a VII. század derekán gyors iramban nyomult előre nyugati Irányban. Kezdetben csak Itil (a mai Asztrahán) volt kezükben, később elfoglalták a Derbenttől északra fekvő Szemendert és Balandzsárt, majd elvették az onoguroktól Sarkelt (Fehér vár, Bjelavéza), a Don alsó folyásánál épült hatalmas erődöt.

A IX. század folyamán - nem ismerjük az időpontot és a körülményeket- Kazáriában polgárháború tört ki, valószínűleg a khorezmi emigránsok elégületlensége miatt. A kegyetlen kazár megtorlás következtében három törzs maradvány az onogurokhoz menekült és velük jött a Kárpát-medencébe. őket nevezik a krónikák "kabarok"-nak.

21 Dentumagyaria   Tartalom 

Miként azt fentebb állítottuk, a szabir kérdés a magyar őstörténet egyik legfontosabb kérdése, amely még beható tanulmányozást igényel, Padányi Viktor ragyogó munkájában, a Dentumagyariá-ban keleti és nyugati szabirokról beszél. A mű legfontosabb állítása: Lebédia és Dentumagyaria (mint két különálló képlet) egyidejű létezése! Láttuk Altheim és Haussig tételét: az onogurok, bolgárok, szabirok, avarok (legalább is részeik) a Káspi-tó déli partja mentén a Kaukázuson keresztül jöttek Európába, tehát a Kubán és a Kuma forrásvidékétől északra elterülő "Dentumogyer" logikus következmény és az is természetes, hogy az onogur magyarság déli részei a besenyő-támadáskor a szabir testvérnép felé húzódtak. A Kaukázus északi lejtőin lakó magyar népről ad hírt Al Maszudi arab író két könyvében is. Az elsőt, a "Muruj al Dhahab"ot 943 és 947 között, tehát Konstantinos "De administrando imperio"-jának keletkezésével majdnem egy időben írta és az a 912-től 940-ig terjedő idővel foglalkozik, ami magyar viszonylatban Zsolt korának felel meg. Ebben a könyvben a szerző a következőket írja: közöljük, hogy Kazáriához és Alániához közel, ezektől nyugatra négy türk nemzet fekszik. A nevüket Padányi a mai magyar nyelven a következőképpen olvassa: besenyő, baskír, besenyők és Tolsztov talányos "naukerde" népe, amely nem egyéb, mint az "onogur". Tehát elfogadhatjuk Padányi tételét: egy időben létezett Lebédia és Dentumagyaria, de a nemzet két felét a történelem vihara örökre elválasztotta egymástól.

22 A magyarok harmadik hazája: Onogoria vagy Lebédia   Tartalom 

A magyarok harmadik hazája az a föld volt, amelyet két latin író Onogoria-nak, Konstantinus császár pedig Lebédiá-nak nevez. A IX. századbeli ravennai névtelen geográfus azt mondja, hogy a puntusi tenger mellett van egy ország, mely Onogoriának neveztetik. Világos, hogy Onogoria nem lehet más, mint az onogurok vagy unugurok földje, s hogy a föntebbi meghatározásból a Dnyeper és a Don alsó folyása között lévő területet lehet értenünk.

Bíborbanszületett Konstantinos 950 körül írt. A császári író a következő tudósítást adja a Lebédiában lakó magyarokról: A besenyők eleitől fogva az Atil (Volga) és Jajk (Ural) folyók közt laktak... A turkok nemzete régen Khazariához közel szerzett magának lakást, azon a helyen, amely Lebédiának neveztetik. A besenyők, legyőzetvén a khazároktól, kénytelenek valának elfoglalni a turkok földét s ekkor a turkok egy része keletre, Persis felé telepedett, másik része pedig nyugat felé ment az Atelkuzu nevű helyre. Bizonyos idő múlva a besenyők innen is kiűzték a torkokat, akik ekkor Nagy- Moraviában telepedtek le.

Azonban az időszámítást összezavarta a császári író. A magyarok Lebédiából nem 895-ben költöztek ki, hanem jóval előbb. Ezt bizonyítják még meg nem cáfolt történeti adatok. A magyarok 839-ben, az egykorú görög György barát tudósítása szerint, már a Duna alsó folyása közelében laktak, mert itt a bolgárok felszólítására "nagy hirtelen megjelenve" megtámadták azoknak menekülni akaró macedón foglyait. Továbbá Hinkmár azt írja, hogy a 862. évben már Germániába is beütöttek, ami a legtermészetesebb észjárás szerint már Atelkuzuból történhetett. Azt is tudjuk, hogy ugyanezen időtájban a magyar fejedelem az Al-Duna mellékére ment, hogy Methodius-sal találkozhassék, amit bizonyára nem tett volna, ha akkor még Lebédiában laknak. Továbbá Sarkel várát 835-ben a besenyők beütéseinek meggátlása céljából építették a kazárok a Don bal partján. Tehát a besenyők már 835 előtt kiűzték a magyarokat Lebédiából, ahonnan egy részük a negyedik hazába, Atalkuzuba (Etelköz) költözött, a másik rész pedig keletre, Perzsia falé húzódott.

A magyar történettudomány "besenyő-komplexuma" akkor jött létre, amikor Konstantinos Porphyrogenitos sokszor idézett munkájában az erre vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig "besenyő-komplexum" történelmünkben nem volt. Besenyő katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Ragino, prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték és a magyar Honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt.

Padányi Viktor kimutatta, hogy a "besenyő futás" nem volt és nem is lehetett. Mert ha lett volna, nem lett volna Honfoglalás. Ugyanis teljességgel kizárt, hogy a magyarsággal nagyjából egyenlő erőt képező kangár (besenyő) törzsszövetség támadásával egyidejűleg a kb. 400 000 ezernyi magyar nemzet (asszonyaival, gyerekeivel, legalább egy milliót kitevő barmával, összes málhájával) képes lett volna a Kárpátokon keresztül történt négy hónapot jelentő átvonulásra, ha egyidejűleg hadereje bizánci szövetségben a bolgár hadjárattal lett volna elfoglalva és a népet nem oltalmazta volna fegyveres erő. A kangár támadás nem egy eleve kizárt lehetőség. de az nem történhetett a IX. sz. végén, egyidejűleg a Honfoglalás hadműveleteivel.

A kangár támadást Czeglédy Károly a VII. század tájára helyezi és amellyel szoros összefüggésben említi Konstantin császár a magyarok törzseinek szétszakadását, de régi "sabartoi" nevünket is. László Gyula is úgy véli, hogy a Volga jobb partján hosszú sávban települt ősmagyarokat valahol szállásterületeik közepe táján érhette a kangár támadás, s amíg a délebbre lakó törzsek a Kaukázus irányába tértek ki, addig az északi szárny helyben maradhatott, esetleg csak valamivel északabbra húzódott. László Gyula ugyanebben az északi szárnyban látja a későbbi magyar honfoglalók elődeit.

Igen figyelemreméltó az is, amit László Gyula e rejtélyes "kangár" támadással kapcsolatosan kifejt. Szerinte a Volga-menti szállásterületek központi törzsei, akiket közvetlenül ért a támadás, nyugatra vonultak, s ezek lennének a hazánkban 670 körüli griffes-indás" késő-avarok vagy korai magyarok. Önkéntelenül is felvetődik itt a kérdés, hogy mi a különbség ezen ominózus,"'kangár" támadás és a Kovrát (Kurt)-féle onogur-bolgár birodalom bomlásához vezető, végeredményben szintén ismeretlen események között? Nem vethetjük el eleve azt a meggondolandó lehetőséget, hogy ez a kangár támadás szorosan összefügg az onogur-bolgár birodalom bukásával, népeinek szétszóródásával. Ebben az esetben viszont Konstantin császár közlése tulajdonképpen Kurt fiainak tragédiáját, népeik szétvándorlását beszélné el, csupán nem onogur-bolgár, hanem "sabartoi asphaloi" megnevezés alatt. E gondolat az eddigiekben bemutatott számos hun-bolgár, hun-onogur-szabir és egyéb idevágó összefüggés ismeretében szervesen beleilleszkedik a VII. század Délkelet-Európa történelmi körülményeinek képébe.

23 Kunmagyaria   Tartalom 

A nemzeti emigráció egy lapja, az "Amerikai Magyar Hang" 1955. július 25-i kezdettel folytatólagosan beszámolt egy roppant jelentőségű történelmi tanulmányról, Bendefy László: "Kunmagyaria" című munkájáról, amely sajnos, úgy látszik feledésbe merült.

A Kunmagyaria a kaukázusi magyarság történelmét tárgyalja. Lehetetlen ezen kérdés fölött átsiklanunk, az ügyet egyetlen kézlegyintéssel elintéznünk, hiszen őtőlük biztosan nem származunk. Bendefy - aki egy óriási anyagot tanulmányozott át - úgy gondolta, hogy a magyar nemzet fele élhetett ott, a Kaukázus északi lejtőin a XV. század küszöbén. Hogy kerültek oda? Kapcsolatban voltak e a Kárpát-medencével? Tudtak-e róluk a magyar királyi udvarban?! Ki tudott róluk egyáltalán? Miként merülhetett ez a kérdés feledésbe? Égető kérdések, amelyek választ követelnek.

Láttuk, hogy a magyarság ősei két hazában éltek. Az egyik Onogoria, a másik Dentumagyaria nevet viselt. Dentumagyariát a szabir eredetű összetevő képezte. Annak a bizonyos besenyő támadásnak a következményeként az onogur magyarság déli törzsei kelet felé, Perzsia irányába tértek ki, tehát Dentumagyaria irányába húzódtak. Az ő utódaikról tudósít - mint fent láttuk - AI Maszudi "Muruj al-Dhahab" című munkájában. Tehát Kunmagyaria lakói zömmel szabir, részben onogur eredetűek voltak.

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Konstantin császár szerint a nyugatra szakadt magyarság a Kaukázus vidékén maradt kunmagyarokkal követek útján sokáig szoros érintkezésben volt, de ez a kapcsolat később megszűnt. Bár a vezető szerepet játszó Megyeri törzs egy része a Kaukázusban maradt, nálunk egészen elfeledkeztek a kumaiakról és csak annyit tudott a XII-XIII. századbeli hagyomány, hogy egyáltalán élnek keleten is magyarok. Később, mikor az arab birodalom határa a Kaukázus gerincén húzódott, a kumaiak közeli szomszédságba kerültek az arab kereskedő világgal. A jövő-menő kereskedőkaravánok megismerték a hegységen túl élő magyar népet és beszámoltak róluk az arab és perzsa tudósoknak. Így szerzett tudomást a kumai magyarokról Gardizi perzsa író (1050 körül) és Al Bakri (meghalt 1094-ben), spanyolországi arab nagyvezír. A magyarokról Gardizi azt írja, hogy hadseregük 20 000 lovasból azaz két töményből áll. Főkirályukat kündü-nek nevezték, de a parancsokat közvetlenül a gyulák adták és a nép azt cselekedte, amit a gyula parancsolt. Az arab írók magyar néven ismerik őket. Földműveléssel is foglalkoztak, öntözőberendezéseik is voltak. Egy 32 km. hosszú csatornájuk még ma is megvan.

Vallásukról Gardizi azt mondja egy helyütt, hogy jézushitűek, Al Bakri ugyanott, hogy bálványimádók, alább pedig Gardizi azt közli, hogy tűzimádók. Az arab írók szerint a magyarok megnyerő külsejűek, délcegek, erősek, türkökre emlékeztető külsővel. Ruházatuk díszes, sőt az előkelőké pompázatos. Megjelenésük tiszteletet parancsoló, az ellenségben félelmet gerjeszt. A nép tekintélyes és gazdag. Sok állatjuk, lovuk, birkájuk, marhájuk volt.

24 A mongolok uralma alatt   Tartalom 

A kaukázusi magyarság életét három évszázadon át semmi különösebb zavaró körülmény sem háborította. Annál jobban meg. lepte őket, amikor a XIII. század elején egy távoli rokon, de addig ismeretlen nép hatalmas hadereje jelent meg támadóként Derbent falai előtt, hogy a szorosokon át a Terek-Kubán síkságára rontson. Szubutáj Behadir és Csepe Nuján félelmetes mongol hadai voltak.

Fentebb láttuk: Kara kán hő népe a Bajkál-tótól keletre húzódott és ott néhány ezer év alatt nagyon fölszaporodott. 1135 körül már a Kínai Birodalom északi tartományait háborgatták Budantszár hordái. Jisszudzsej mongol vezér a szomszédos tatár törzseket hajtotta uralma alá, elfogta Temudzsin nevű főnöküket és az akkoriban született fiának mongol szokások szerint a Temudzsin nevet adta, aki utóda is lett. A fiatal Temudzsin okos politikával félelmes hatalomra tett szert. Hatalmi körébe vonta a szomszédos törzseket, akik az összes mongol fejévé kiáltották ki és a Dzsingisz kán címmel ruházták fel. A keletiek okossága jellemezte politikáját. A legyőzött népeket és uralkodókat nem mint ellenségeit, hanem mint szövetségeseit kezelte. Nem egy korábbi ellenséges uralkodónak leányát feleségül vette, hadaikat pedig saját hadseregébe osztotta. Miután így megsokszorozta erejét, Kínára támadt, de a hadjárat vezetését Mukuli nevű hadvezérére bízta. Ő maga visszahúzódott az Orkhon vidékén emelt fővárosába, Karakorumba. 1218-ban újabb hadjáratot kezdett: Nyugat ellen fordult. Csapatai megkerülték a Tien-san hegységet s Bokhara, Taskent, Szamarkand sorra meghódolt a győztes mongolok előtt. Döntő győzelmet arattak a kazárok felett is, majd azAral-tó vidékét hódították meg. Feldúlták Balkhot, végigseperték Perzsiát, majd Médiát. Ezután Indiába tértek be.1223-ban a kalkamenti csatában tönkreverték a kunok seregét. Királyuk, Kötöny Magyarországon talált menedéket.

1234-ben, Dzsingisz kán halála után, a mongol birodalomban a kán fiai lettek az urak, de főuralkodónak, nagykánnak a csendes és megfontolt Ogotáj-t ismerték el. Az ő nevéhez fűződik a Kínai Birodalom végleges leveretésének és a karakorumi fényes, nagykáni udvar felépítésének emléke. A kútfők szerint a Kaukázus és a Kun- (Fekete-) tenger között a mongolok hét népet igáztak le. Igájukba hajtották a Fekete-tenger partján lakó abházokat és cserkeszeket, a volgamenti jászokat, a Terek vidékén élő alánokat, a kumamenti magyarokat s még számos más törzset és népet. Ez a magyarázata annak, hogy a mongol seregben magyarok is szerepeltek.

Az 1237-1242. évi európai mongol hadjárat története közismert: végiggázoltak Oroszországon, Lengyelországon, seregük északi szárnya betört Németországba is, ahonnét visszakanyarodott hazánkba, hogy egyesüljön a déli szárnnyal. Teljes egy esztendeig pusztítottak a Kárpát-medencében, mígnem Ogotáj halálhíre meg nem állította őket. Erre a hírre vezérük, Batu kán elrendelte a visszavonulást. Batu-nak megvolt a reménye, hogy sikerül idejében hazaérkeznie és mint esélyes jelölt vehet részt a nagykán utódját megválasztó kurultájon. De ez a remény nem válik be a nagy távolság és egyéb okok miatt: a legyőzött népek fellázadtak a mongol uralom ellen és a visszavonuló seregek ellen fordultak: újra kellett hódoltatni őket. Batu ezekben a harcokban nem vett részt, a legrövidebb úton a Karakorum felé igyekezett és még nem érte el a Volgát, amikor megtudta, hogy a nagykán megválasztása megtörtént s az ránézve balul végződött. Tábort ütött a Volga partján, majd Sztalingrád tájékán várost épített s ez lett Szeráj néven az ő nyugati mongol helytartóságának fővárosa. Ez a helytartóság egész birodalommal ért fel. Batu külön nevet is adott neki: népét és hadseregét Arany Hordá-nak nevezte, birodalmát a történelem Aranyhorda Birodalma, vagy másképpen Kipcsáki Mongol Birodalom néven tartja számon. Ennek az évszázadokig fennállott nyugati mongol részbirodalomnak lett hűbéres tartománya Kummagyaria is.

Batu és utódai szakértelemmel fogtak a Birodalom politikai megszervezéséhez. A birodalmat kerületekre osztották és minden kerület élére helytartót neveztek ki. A helytartók részesedtek az adójövedelmekből, ezért ha a kánok helytartóvá nevezték ki valamelyik kedvelt hívüket vagy rokonukat, az ajándékszámba ment.

A falvakban és városokban mongol bírókat és törvénybírókat (kelanter) állítottak a nép élére. Megszervezték a kereskedelmet és megnyitották az utat a külföldi kereskedőkaravánok számára : A nagyobb helytartósági székhelyeken állami pénzverdéket állítottak fel.

A meghódolt népeket lehetőség szerint meghagyták addigi életkörülményeik között, csak az évi adó behajtására ügyeltek szigorúan. De azzal nem törődtek, hogy a hűbéres államok népe milyen politikai szervezetben él. Választhattak fejedelmeket, akik vagy megnyerték a mongolok tetszését, vagy ha nem, eltették őket láb alól.

A mongol hódítók a népek vallásával szemben is nagy türelmet tanúsítottak: nem kényszerítették a meghódoltakat a mohamedán hit felvételére, sőt még a kereszténységet is megtörték a birodalomban. Egyes kútfők szerint némelyik helytartó egyenesen kedvezett a keresztényeknek, mert becsületesebbeknek, hűségesebbeknek ismerték meg őket a mohamedánoknál. Ők maguk azonban nem szívesen változtatták vallásukat.

A mongol birodalom óriási kiterjedése miatt az egyes részbirodalmak közötti kapcsolat laza volt. A kipcsáki kán majdnem független úr volt a maga portáján. Ismerünk olyan kipcsáki uralkodókat - ilyen volt pld. Üzbég kán is - akinek hatalma a nagykánéval vetekedett. De hatalmukkal ritkán éltek vissza. A kipcsáki birodalmat tökéletesen megszervezték, erőszakoskodásra nem volt okuk minél nagyobb rendet és jólétet akartak, mert ezzel az évi adójövedelmüket is emelhették. Ez volt előfeltétele Jeretány fejedelem sikeres tevékenységének.

25 Jeretány fejedelem   Tartalom 

Árpád megválasztásáig a magyar törzseknek közös vezérlő fejedelme nem volt. Honfoglalóinknak az új honszerzés feladata parancsolta, hogy hagyjanak fel törzsi különállásukkal és az erők kihasználására egyesüljenek. A magyarság déli felét nem sürgette ilyen ok független törzsi rendszerének feladására. De teljes bizonyossággal tudjuk, hogy 1329-ben a kumai magyar fejedelemség már megvolt, mert abból az időből a fejedelem nevét egy pápai bulla megőrizte. Ez a nevezetes okmány XXII. János pápának Avignonban, 1328. október 3-án keltezett bullája.

Azt a magyar fejedelmet, aki ebben az időben uralkodott, Jeretány-nak hívták. Jeretány uralta magyar népek a Kuma partján, a Bujvola torkolatának szögében feküdt, szép fővárosa, Magyar. E város északi Kaukázia kereskedelmi és művelődési központja volt. Jeretány szerette volna, ha Avignon az ő fővárosában is katolikus püspökséget szervezne. Ebben az ügyben szorgalmasan levelezett a pápával.

Amikor Jeretány fejedelem püspökség felállítását kérte a pápától, akkoriban már javában dolgoztak a hittérítők a kumai magyarok földjén. Az apostoli munka már a XIII. század legelején megindult. Szervezője a ferencesrendi Assisii Éliás testvér, a rend első szentföldi és keleti Minister provinciálisa. IX. Gergely pápától kezdve több pápa bullája is foglalkozott a keleti hittérítés ügyével. IV. Ince pápának 1245-ben kelt bullájából tudjuk, hogy a hittérítők milyen távoli területeken dolgoztak.

1253-ban ugyancsak IV. Incé-nek egyik bullája ismét felsorolja azokat az országokat, ahol erős ütemű hittérítés folyik, köztük a tatárok által magszállt területeket is. Ebben a bullában van először szó a Kumai Magyarok földjéről is. A későbbi időkből IV. Sándor (1258) és IV. Miklós pápa bullái (1288, 1291) emlékeznek meg a kaukázusi magyarság országáról. A XIV. század elején - a legrégibb ferences zárdajegyzék szerint - Kummagyariában (így nevezik az egykori kútfők a kumai magyarok országát), két helyütt is volt kolostoruk a ferenceseknek: Magyarban, a fővárosban kettő, egy pedig az Albros (Elbrusz) hegycsúcs tövében, a Nagy Szilindzsik forrásvidékén. Ez utóbbit Ügyek-nek nevezték.

A ferencesek nemcsak a síklakó magyar törzsek között helyezkedtek el, hanem fészket raktak a hegyek között is, hogy a szintén tekintélyes számú hegylakó magyarság között sikerrel dolgozhassanak. XXII. János bullái közül ismerünk három olyant, amelyeket a pápa az Albros hegység keresztényeihez intézett.

Az Albros (Elbrusz) hegy csúcsa környékén szintén magyar törzsek éltek nagyobb számban. A Magyarbeli kolostorok teljesen elpusztultak, az ügyeki és a Kliszinek nevezett romokról nem maradt részletesebb leírás. Nem egy templomot szép domborművek díszítettek. Voltak tornyaik és harangjaik is. A mohamedánok ugyan szívesen ragadtatták magukat erőszakos lépésekre a keresztény templomok harangjai miatt, de a kipcsáki kánok - közöttük a különösen méltányosan és barátságosan viselkedő Üzbég kán is - biztosította a keresztény hittérítők szabadságát, harangjaik korlátlan használatát, felmentette őket mindenféle vám, adófizetés és hadiszolgálati kötelezettség alól.

Ilyen volt a kumai magyar kereszténység helyzete akkor, amikor Jeretány fejedelem katolikus püspökség felállításáért kérést intézett XXII. János pápához. A pápa Jeretány kérését nem hagyta sokáig elintézetlenül Abban az időben hat dominikánus szerzetest szentelt püspökké, hogy a távol-keletre helyezze őket. Az egyiket legátusként Magyarba küldte, hogy a püspökség megszervezésének kérdését Jeretány fejedelemmel személyesen megtárgyalja. Választása Mancasole Tamásra, Szamarkand új püspökére esett.

Tamás püspök 1330 júliusában megérkezett Magyarba és érintkezésbe lépett Jeretány fejedelemmel. Tárgyalásait sikerrel végezte s nemsokára megjelent a kumai magyarok fővárosában az első katolikus püspök, Thaddeus ferences szerzetes személyében. János pápa Tamás püspökkel küldte el nevezetes bulláját Jeretány fejedelemhez. Szövegét elsőnek Raynoldus ismertette. Két részből áll. Az első rész (A) tulajdonképpen nem is a bullához tartozik, csupán rövid összefoglalása az előzményeknek.

(A)Beszámoltak (t.i. a pápának) az ázsiai magyarok a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek - bár istentelen, babonás népek veszik körül őket - mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közöttük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Széktől, a pápa leküldötte a semiscanti püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levelében pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette.

(B) "Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, malkaitának és alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes őrömet okozott nekünk az, hogy a legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folytonosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli igazság világosságával a keleti világrészekben azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (t.i. magához).

Ezen felül mérhetetlen nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretány fiúnk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével s vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, ki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket.

Kelt Avignonban a XIV. év okt. 3-án."

Ebből a bullából Jeretány személyére vonatkozóan több, igen fontos körülmény bontakozik ki. Legelsősorban az, hogy a fejedelem vérszerinti rokona a pannóniai magyar királyoknak, tehát ő is Árpád családjának, illetve a Turul nemzetségnek egyik sarja. Másodsorban fontos az is, hogy a bulla szerint Jeretány a legtekintélyesebb fejedelem a környező összes ország fejedelmei között. Igaz ugyan, hogy hűbéres fejedelem volt, miként a kisebb kaukázusi fejedelmek is, tehát a mongol főhatalom képviselői is ebből a szempontból részesítették tiszteletben.

Magyar alsó püspöke személyének kiválasztásában "magasabb szempontok" kerültek előtérbe. Olyan férfiút kellett küldeni püspöknek Magyarba, akinek a keleti viszonyok és a keleti hittérítés körül már gazdag tapasztalatai voltak. A választás a ferencrendi Thaddeus testvérre esett. 1331-1360 közötti időszakra vonatkozóan adataink hiányosak, de azt biztosan tudjuk, hogy 1360 táján Nicolaus testvér volt Magyar püspöke, aki 1363-ban Kummagyariában, székhelyétől távol meghalt. Utódjául V. Orbán pápa fr. Johannes Speculi lengyelországi ferences szerzetest nevezte ki. János püspök kinevezésével kapcsolatban érdekes megvilágításokra nyílik alkalmunk.

Azt unalomig ismétlik történelemkönyveink, hogy mi mindent nyertünk a "kereszténység felvételével". De, hogy mindezért elvesztettük legősibb, pogány vonatkozású népi hagyományainkat, hősi eposzainkat, regős dalaink legnagyobb részét, ősi vallásunknak majdnem minden nyomát, sőt áldozatul kellett dobnunk azokat a testvéri kapcsolatokat is, amelyek a Kuma mentén visszamaradt testvéreinkkel főztek össze bennünket, azt nem említik.

A sorsnak csodálatos és szomorú játéka, vagy valami érthetetlen, felfoghatatlan célzatú céltudatos rendelés lett volna, hogy a pannóniai magyarság soha többé - a Bíborbanszületett Konstantinos által említett követjárások elmaradása után - nem jutott közelebbi érintkezésbe Jeretány magyar népével? Azt hihetnénk s természetesnek tartanánk, hogy II. Endre keresztes hadjárata kedvező alkalom lehetett volna a két testvérnép összetalálkozására. Ezzel szemben az egykorú okmányok és egyéb írott emlékek a kuma-menti magyarságról egyetlen szóval sem tesznek említést. Tehát II. Endré- nek, a "Jeruzsálemi király"-nak fogalma sem volt arról, hogy a Szentföldre vonuló hadai útjától nem messzire véreink éltek.

Okmányszerűen bizonyítható, hogy III. Kázmér lengyel király levélben kérte a pápát: fr. Johannes Spceuli-t nevezze ki Magyar püspökének. Lehetetlenség még feltételezni is, hogy fr. Johannes Speculi, ha a magyari püspöki székbe szeretett volna kerülni, ne tudta volna, hogy Magyar a Kuma mentén élő magyarság fővárosa és erről ne világosította volna fel Kázmér királyt is. Nem hihetjük, hogy - ha Lengyelországban tudtak Kummagyaria létezéséről és vallási viszonyairól - Magyarországon legalább is a legfelsőbb köröknek ne lett volna kumai véreinkről bármiféle tudomásuk. Mivel III. Kázmér királyról van szó, ilyen lehetőség még csak szóba se kerülhet.

III. vagy Nagy Kázmér lengyel király {uralkodott 1333-1370) már fiatal korától kezdve igen szoros baráti viszonyt tartott fenn a magyar királyokkal. Már mint trónörökös megfordult Magyarországon Róbert Károly udvarában. (A monda szerint Kázmér trónörökösnek Zách Klárával folytatott viszonya volt Zách Felicián merényletének kiváltója.) A későbbiekben Nagy Lajos magyar királlyal tartott fenn igen szoros baráti kapcsolatot. Többször is megfordult Lajos udvarában. Mivel Kázmér lengyel királynak 1363-ban tudnia kellett Magyar város, illetve Kummagyari létezéséről és az ottani viszonyokról is, Nagy Lajos királyunknak is feltétlenül tudomása volt a kuma-menti véreink létezéséről. És ha így volt, mi a magyarázata annak, hogy a magyar kormányzat mégsem tett semmit sem a Jeretány népével megteremtendő kapcsolatok érdekében? Miért hallgatnak történelem könyveink a "Notitia episcopatuum" létezéséről? Miért nem tanultunk Photius bizánci pátriárka kievi látogatásáról?

E kérdések megválaszolásához elengedhetetlenül ismernünk kell a XII- XllI. századi magyarság társadalmi viszonyairól, amelyet alább látni fogunk. De előbb ismerni kell Kummagyaria pusztulását, népe szétszóródását.

A lengyel János püspök mindössze rövid három esztendeig állt a kummagyariai egyház élén. Váratlan halála után a pápa az angol Fr. Nikolaus de Nuenburch személyében új püspököt kid Magyar városának. (Érdekes, hogy "magyart" sohase!) Ez a Miklós volt Magyarnak utolsó püspöke és egyben ő viselte leghosszabb ideig (1366-1377) ezt a tisztséget. Magyarból lübecki püspökké nevezték ki. Távozása után nem került sor a püspöki széknek Magyar városában való betöltésére: a megváltozott politikai- és vallásviszonyok miatt a püspökségnek a városból menekülnie kellett. A katolicizmus Elő- Ázsiában csak a XV. század elejéig tudta magát tartani. Szerencse a szerencsétlenségben: a XIII. századtól kezdve a mongolok lettek Ázsia urai. Az ő vallási türelmük két évszázadon át többé-kevésbé megtűrte, sőt nem egyszer előnyben részesítette a keresztény vallást az iszlámmal szemben.

26 Timurlenk   Tartalom 

1380-ban kiáltatta ki magát Timurlenk a Csagatáj birodalom emírjévé. Ebben az időben a Kipcsák birodalom ura Toktamis kán volt, akinek ambíciói rövidesen háborúhoz vezettek a két mongol birodalom között. Ez a hadjárat keresztül viharzott a Terek és a Kuma síkságán is. Tehát ha előbb nem, 1395-ben feltétlenül menekülnie kellett volna a katolikus püspökségnek Magyarból, de okmányaink szerint erre a lépésre már 1380 körül sor került. Hová menekülhettek, hová helyezték át a püspökséget Magyarból? Önmagától kínálkozik a kérdésre a felelet: a nehezen megközelíthető hegyekbe. A pápai bullák a kumai magyar püspököket 1380 után már nem magyari, hanem "kumai" vagy a "Káspi hegyek püspökeinek nevezik. Félszázadon át az Elbrusz alján húzódtak meg a kummagyarok püspökei.

Miklós püspök utódja valószínűen Laurentius testvér volt, aki mint első ügyeki püspök 1389-ben halt meg. Vll. Kelemen pápa rendeletére Valle Aretza Jakab ferences testvér vette át az ügyeki püspökséget. Ö mindössze egy évig volt püspök, az utána következő, sorrendben a harmadik ügyeki püspök, Russo Márton testvér pedig hét évig {1389-1396) állott a hegyekbe visszavonult egyház élén. Timurlenk és Toktamis kipcsáki kán ebben az időben vívta sorozatos háborúit egymás ellen és a hegyek megteltek menekülőkkel. Martino Russo 1396-ban bekövetkezett halála után kaffai Bernát, ferences szerzetes került az ügyeki püspökség élére. Három év múlva ő is távozott az élők sorából. Utódja szintén Kaffából került ki, Fr. Joannes Gibiletus-nak, a helybeli ferences hittudományi főiskola professzorának személyében. A ferencesek a temérdek nehézség ellenére is tartották a hegyek között jól kiépített állásaikat, 1420 táján még szilárdan álltak a vártán.1421-ben még egyszer és utoljára került sor a kumai vagy Káspi hegységi püspök megnevezésére. Ezúttal a kaffai Fr. Ambrosius Scipio költözik be az ügyeki püspöki hajlékba. Ambrus püspöknek azonban már csak a dolgok felszámolásának szerepe jutott. Timurlenk és utódai a XV. század elején ismételt és mind erőteljesebb támadásokat intéztek a kaukázus vidéki hittérítői körzetek ellen. A szerzetesek utánpótlásáról szó sem lehetett. Róma is belátta; a helyzet tarthatatlan. A század közepére már a szonnamenti Kliszi és Magyar Ügyek tornyában is elnémultak a harangok.

Timurlenk (vagy Timur Gurgán) egy tatár törzsfőnök fia volt, aki a történelem legnagyobb hódítói közé tartozik. Hatalmas sereget gyűjtött és ügyes diplomáciával, bámulatos stratégiai érzékkel meghódította Ázsia nagy részét. Bennünket életének az a tíz esztendeje érdekel, amely alatt négy hadjáratban a Kipcsák birodalmat semmisítette meg. Toktamis kán, a Kipcsák birodalom feje Timurlenknek köszönhette hatalmát. Timur barátságára támaszkodva 1382-ben Oroszországra támadt, s bár Susdal és Rjazan fejedelmei igyekeztek őt feltartóztatni, mindent elpusztítva és felégetve, Moszkva ellen vonult és a várost 1387 augusztus 26.án földig hamvasztotta. A sikerén elbizakodott Toktamis elpártolt jótevőjétől, Timur-tól, haddal ellene fordult s Aszerbidzsánba rontott. Timur Tebrisz felé sietett, mert a támadó már odáig jutott. Timur fia, Mirza Miransah vezette azt a sereget, amely - miután Toktamist a Kur folyón túlra szorította - Derbendig üldözte a megvert kipcsák hadat. Toktamis kénytelen volt békét kémi és Timur ezúttal hajlandónak is mutatkozott megbocsátani.

De Toktamis nem törődött bele a függőségi viszonyba, amely Timurlenkhez fűzte. 1388 végén hadat gyűjtött és Timur ellen vonult. Toktamis egyike volt a történelemben ismert leghatalmasabb kipcsáki kánoknak. A tatár törzshad mellett tekintélyes számú hűbéres, vagy szövetséges nép fegyveres serege is támogatta vállalkozásában. A leigázott orosz fejedelmek Toktamis-hoz csatlakozni kényszerültek. Az oroszokon kívül Toktamist segítették a kaukázusi kisebb hegyi népeken kívül a cserkeszek, alánok, a krimi tatárok és a kumai magyarok is. Egészen természetes, hogy a közös érdek Toktamis táborába szólította őket.

Toktamis tehát a kipcsák, orosz, alán, cserkesz, magyar, nogáj, kumük, krimi tatár, stb. lovasokból álló hadával Timur ellen vonul, de ekkor sem került sor végérvényes leszámolásra. Egy év múlva, 1390-ben Timur újra Toktamis ellen hadba szállt: Khodzsenten át Taskentbe érkezett, de súlyosan megbetegedett. Felgyógyulása után három kipcsáki herceg útmutatása mellett indult tovább.1391. június 18-án a Káma- Bjelája torkolatánál megütköztek és Toktamis vereséget szenvedett. Mindamellett ez a győzelem sem volt Toktamis-ra megsemmisítő hatással. Timur el is határozta a végérvényes leszámolást, de előbb Perzsiát és Georgiát akarta leigázni. Ez a nagy hódítónak három esztendei hadakozásába került.

Végre 1395 februárjában adta ki parancsát Timur a Bagdad közelében lévő Szamara melletti gyülekezésre. Mihelyt együtt volt a sereg, megkezdődött az ötnegyedéves hadjárat, amely romba döntötte a Kaukázus vidékének egész kultúráját. A sereg a Vaskapunak nevezett erődnél lépte át a régi kaukázusi vonalat. Derbend előtt ezer kaiták harcos akarta feltartóztatni Timur seregét, de ezeket mind egy szálig levágták, Derbendet elfoglalták és felégették. Így nyitva volt előttük az út észak, azaz a Kuma síksága felé. Rövidesen elesett Tarku, majd Tarkhisz (Terki) is. Itt értesült Timur a vele szembenálló Toktamis csapatainak helyzetéről. Április 15-én hajnalban Timur serege élén megrohamozta a szekértáborba zárkózott kipcsáki sereget, amely nem bírt ellenállni a rohamnak, hamarosan szétszóródott, így Timur hadainak az üldözés jutott feladatul. Az üldözésben Timur megosztott seregének egy részét Temir Kutluj Aghlen kán vezette. Pár nap alatt Magyarban voltak. 1395. április 17-20-a lehetett, amikor Timurlenk serege végigsöpörte Magyar környékét.

Timur úgy tervezte, hogy az 1395-96. évi telet a kumai magyarok földjén tölti. Azonban Omar Taban nevű alvezére, Mahmudi magyari népbíró (kelanter) tudósítása alapján, olyan értesítést hagyott hátra számára a város magyar lakosságának magatartására vonatkozóan, hogy addigi szándékától elállva, parancsot adott Magyarnak földig való lerombolására. Ez a szörnyű parancs 1396. január elején hangzott el Magyarban a kumamenti magyarok földjén, Jeretány fejedelem országában. Kummagyaria megsemmisült.

Mindazokat az utazókat, akik a XVIII. és XIX. század folyamán megfordultak Magyar város romjai között, egyaránt foglalkoztatta az a kérdés, hogy hová lett ennek az "egykori pompás nagyvárosnak" több tízezer lelket számláló lakossága. Minket, mivel tudjuk, hogy lakosai atyáink testvérnépe voltak, fokozottabban érdekel a kérdés.

Gärber szerint (1726-27) Magyar lakói a cserkesz hegyekbe menekültek és az ő idejében utódjaik lassanként visszatértek a romokhoz. Gmelin viszont úgy tudja (1772), hogy az ingus nép tartja magát a magyarbeliek utódjának. Karamsin orosz történetíró szerint a város lakói Perzsia felé menekültek. Az ingus néptörzs az egykori Kummagyaria szomszédságában, a mai kis kabardok földjén lakik. Szálláshelyeik felnyúlnak a jég borította hegyekig. Bálint Gábor, néhai kolozsvári egyetemi tanár, helyszíni tanulmányai alapján, a kabardokban vélte megtalálni a magyarok utódait. Az abházok és az oszétek (alánok) hagyományaiban egyaránt él az a tudat, hogy ők egykor Magyarban laktak. Lehetséges, hogy néhány kummagyar nemzetség ezekhez a szomszédnépekhez menekült.

Mindenesetre feltűnő, hogy a mai abház, oszét és kabard női díszruhák hajszálra ugyanolyanok, mint amilyennek Ibn Batuta a magyarbeli magyar királynő ruháját 1333-ban leírta.

Miért?

Hogyan lehetséges az, hogy a magyarságnak kb. a fele (a besenyő támadás elől a Kaukázus irányába kitért rész) nyom nélkül eltűnhetett a XIV.-XV. század fordulóján és csak a XX. század közepén kezdte keresni őket egy "kontár, autodidakta" történész, Bendefy László?

Ez a kérdés választ követel, még akkor is, ha az fenyeget és a következtetés ítél!

Ahhoz, hogy Árpád-házi királyaink helyzetét megértsük, alaposan át kell tanulmányozzuk Fehér Mátyás Jenő alapvető munkáját a "Középkori Magyar inkvizíció"-t.

Bennük nem volt hiba! Sajnos, a magyar középosztály történelmi műveltsége (talán önhibáján kívül ) nem áll arányban azzal a roppant felelősséggel, amely a magyar sors formálásáért terheli. Ezért nem keresi a választ az imént feltett kérdésre: Miért? Miért?

"A középkor hajnalán a keresztény vallás egyeduralma rendíthetetlen. Nem tűr ellenvetést, elutasító bírálatot még kevésbé. Az egyházat "hódolat illeti, nem bírálat". Aki nincs vele, ellene van, aki ellene van, az eretnek. Nemcsak az "Eclesia universalis", az általános egyház ellenfele, hanem a világi hatalomé is. Az egyház és a császárság vagy királyság közös ellenségét az eretneket ekkor még az utóbbi hallgattatja el." (Fehér) Felújulnak az őskeresztényeket üldöző pogány Nérók és Diokleciánok borzalmai. De itt is az a helyzet, mint a rámai cirkuszok arénáiban: "a vértanúk vére az eretnekségek magjává válik". A halálraítéltek énekszóval mennek a máglya tűzébe, átszellemült fanatizmusuk lassan átragad a népre. A pápa látomásban szenvedi végig Szent Péter templomának omladozását, mígnem két, koldusruhába öltözött egyházi férfialak oda nem ugrik és vállukat a falaknak vetve fenntartják azokat. A két koldus Assisi Poverellója és Castilia kékszemű szentje, Domonkos. Ez a két rend adta "a hit védő öklei"-t, az egyház janicsárjait, a kor legkiválóbb hitvitázóit. A legfontosabb az első időkben az eretnekek könyveinek és írásainak megsemmisítése, hogy megfosszák őket lelki táplálékaiktól. A főinkvizítorok legtöbb esetben idegen származású szerzetesek sorából kerültek ki, akik mindenben a pápaság irányítását és parancsát tartották mérvadónak. Magyar vonatkozásban különleges küldetésük is volt: ellenőrizték királyaink keleti kapcsolatait, amelyek főképp még az Árpád-korban többféle vonatkozásban számottevők voltak.

Nem téveszthetjük szem elől a magyarság "megkeresztelkedése" esetében a tényt: idegenek ültek a nyakunkba a vallás ürügyével. A településtörténet mai eredményei alapján gigászi feladatra vállalkozott az újdonsült magyar egyház, hogy a keresztény vallást és változatait (bizánci és manicheusi formáját) már részben ismerő, részben gyakorló népet "Krisztus karámjába" terelje. Államot alkotni a 108 nemzetségből, ahol minden törzs a közös vérképlet és hagyomány alapján állva még külön gyepűvel is elzárta magát a többitől, magában véve is megoldhatatlan feladatot rótt István királyra. A rendeletekre köböl épített templomok még nem oldották meg a kereszténység gyökérverését.

Egy új vallás felvételekor a legfontosabb az emberi meggyőző erő, a lelket megfogó beláttatás. De hiányzott a magyarnyelvű papság. A legelső magyarok az új hit szolgálatában a Gellért legendában szereplő marosvári új keresztények fiai, akiket a velencei származású püspök szentelt pappá. A bencés apátságok egész sor olasz-német papsága mellett mint nagy csoda - hét magyar tolmács. Mindössze ennyi az egész megindulás.

Őseink már korán nemesebb, "felsőbb vallás" (Toynbee) hatása alá kerültek. Láttuk, hogy a "Notitia Episcopatuum" szerint már a VIII. század közepén a Kubán mentén keresztény onogur és hun püspökség működött. Őseink szükségszerűen kapcsolatba kellett kerüljenek Mani vallásával is. A "török vallás" tudatát még a honfoglalás után is megőrizte Szent Gellért munkája őseink hitéről. A manicheus jelző azért szerepel olyan sűrűn inkvizíció jegyzőkönyveiben még a XllI. században is, mert a nyugati latin műveltségű papoknak teljesen idegen volt maga az ősi magyar rovásírás és még inkább annak tartalma. Gondolattársítással az ősi "törők vallást" jelképező írásokat minden habozás nélkül "manicheus"-nak ítélték, ami egyenlő volt a máglyatűzzel. Ezért égnek meg máglyán az első magyar könyvek és írások: érthetetlenek az idegennek. Érthetetlen, tehát eretnek!

A legzaklatottabb népréteg a besenyők népe. Külön nép a magyar nemzet testében. De a vére ugyanaz: török faj és az a jelleme is; egy a gondolatviláguk végső eredője: a dac. Kemény és hajthatatlan. Ragaszkodása ősi, Ázsiából átmentett hitéhez rendíthetetlen, mint honfoglaláskori vezére Thonuzoba, akit Szent István élve eltemettetett nejével együtt, akinek szerencsétlen sorsát a "parasztok fecsegő énekeiből" Anonymus fordította le ékes latin rigmusokban:

Dum Stephanus verba vitae predicaret
Et hungaros baptisaret,
Thonuzoba in tide vanus
Noluit esse Christianus,
Sed eum cum uxore vivus
Ad portum Obad est sepultus.

Magyar eredetkutatási szempontból Mani követői a VI. század végén jelentős eredményeket értek el azzal, hogy megtérítették a nagy Ujgur, ó-török állam fejét Biku kánt, aki egyszersmind államvallássá is tette birodalmában a manicheizmust. Már 762-ben a kolostorok egész során alapították, főképp az ujgur főváros, Turfán vidékén. Szerepük az ó-török irodalomban rendkívül nagy. Ők vezették be és fejlesztették tovább az ó-török rovásírás elődjét. Ismertető jelük a két jobb tenyér egymásba csapása - kézfogás - volt, amit előttük egyetlen nép sem ismert. Aszketikus életüknek legszebb példatára a turfáni kolostorromokban talált, Kutlug asszonynak tulajdonított "Bűnbánati ima". Szerepelnek ebben az ó-török (kök-török) nyelven írt szövegben Kutlug fia Daramis és leánya Kutad is. "Orvis"-nak nevezi benne a gyógyító, szemfényvesztő kuruzslókat, "szatócs"-nak a házaló kalmárokat. A legnagyobbnak vélt bűnt a "hazug" fogalommal jelölték.

A sok könyv és irattöredék, amelyeket a turfáni és környékbeli kolostor-romokból, száraz homokkal eltemetett városok falai alól századunk fordulóján feltártak, tele van egy letűnt, nagy kultúra nyomaival. Legfontosabb az összes turfáni irat közül a Von Le Coq francia származású tudós által talált és feldolgozott "Barlaam legenda" töredék. 1905. nyarán ásták ki Bulajuk kolostorának romjaiból. Tudományos kiértékelése 1923-ban Jelent meg, de kapcsolatait a magyar ősi irodalommal még alig érintették. Ez a Barlaam töredék és kísérő szövege a tudós V Le Coq szerint: "feljogosít bennünket arra a megállapításra, hogy manicheusok és nem a keresztények voltak a Barlaam-legenda elterjesztői Európában. Ezek alapján kiegészíthetjük a megállapítást: egyetlen európai nép sem kapta első kézből az ó-török irodalmon keresztül jövő legendaciklust, csak a magyar. Az Altaj és Kaukázus vidékéről hozták magukkal őseink a hitvilágukat erősen befolyásoló manicheizmus hatásával együtt.

A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezető réteget, tehát Álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Ő a "Kata Manicheon" írásában a Mani- féle tanítás lényegét a következőkben jelöli meg: két legfőbb lény, a Theos és a Satanas, létezik, örök időktől fogva, teremtetlen erőként. Az első a jó, a második a rossz elemet jelenti. De mindegyiknek rendelkezésére áll, mint segítő eszköz, egy rajtuk kívülálló szellemi erő, aki jó elemnél, az Istennél mint "karpós"-"gyümölcs" szerepel és mindenben az ő irányítását követi. Ennek a szellemi lénynek, mint egy isteni küldöttnek, hódoltak - a szerző szerint - "a kievi vár török népe és vezérei".

László Gyula kimutatta, hogy középkori templomaink Szt. László freskói valójában egy ősi, keleti eredetű mitológiai történetet elevenítenek meg: a világosság és a sötétség küzdelmét, amelynek hősét, a fény bajnokát, a kereszténység felvétele után, Szt. Lászlóval azonosították. Ez a motívum ősi közös mitológiai alapra megy vissza, amelyet először Ahura Mazda és Ariman kozmikus harcában foghatunk meg.

Ezek az adatok is kiegészíthetők azzal, hogy mind a kozmikus párbaj, mind pedig annak szimbólikus megjelenítése, az állatküzdelem, visszavezethető a Kr. e. 4-3. évezredbeli szumér pecséthengerekig és ettől az időtől kezdve később is folyamatosan vezető szerepet játszottak az elő-ázsiai gliptikában, különösen a hurri-urartui művészetben, amely tudvalévőleg a szkíta állatstílus alapjait képezte.

Irodalmi átörökítésben Gilgames fegyvertelen mérkőzése Enkiduval az első rituális küzdelem, amit ismerünk. Majd Gilgames és Enkidu harca a démoni Humbabával és az "égi biká"-val ez első kozmikus párbaj, amely utóbbinak meghökkentően pontos késői magyar párhuzama a táltosok viaskodása a felhőkön szálló fekete bikával, amikor sokszor maguk is bikaalakot vesznek fel. Ezt a mondat elemet vö. a számos korai szumér pecséthengeren látható állatküzdelmekkel, amelyeken részben állat-, részben emberfejű bikák harcolnak egymással.

Népünk minden kultúrmegmozdulását, művészi alkotásait, legendáit nyugati mércével méri a hivatalos tudós gárda. Pedig keleten is voltak már sokkal előbb, mint nyugaton magasfokú kultúrák, a kereszténység dogmákba merevedett tanításaitól elütő tiszta erkölcsű vallások, keleti fantázia szőtte színes legendák, hősi eposzok és a magyar nép, amely "mint tövis fúródott Európa szívébe a IX. század végén" hosszú vándorútján, nem ment el mellettük érzéketlen közönnyel. A magyar népléleknek éppen származása miatt felfokozott kultúrigényei voltak.

A tatárok kultúrapusztításával kapcsolatosan vegyük szemügyre Halagu kán szerepét. 1260-ban elfoglalva a szíriai Alamus várat, ahol már akkor a muzulmán világ hatalmas csillagvizsgáló intézete működött, áttelepítette a több, mint 400,000 kötetnyi könyvtárat, amelyet a tatárjárás Kelet-Európában és a kaukázusi államokban harácsolt Bayantu kán (uralkodott 1310-1320), Anjou-házi királyaink kortársa, Csosif Odsir kolduló szerzetessel ezer példányban nyomtatta ki "stupával" az egyik legnépszerűbb vallási könyvet és ingyen szétosztatta a pásztornép között. A "véletlenek törvényszerűsége" úgy akarta, hogy abból az ezer példányból a turfáni őskolostorok homokba temetett romjai alatt egyetlen megmaradjon és ez a példány is csak 22 oldalnyi töredék az eredeti 168-ból.

Voltak magyar könyvek és írások már a XII. században is. Elég csak a Nyulak-szigetén élt és halt nagy magyar vezeklőnek, Árpádházi Margit-nak a szentté avatási perét bevezető jegyzőkönyvek tanúságát felidézni. Mikor a XVII. században Lósy esztergomi prímás parancsára felnyitották Margit koporsóját, teteme mellett találtak egy 1271. augusztus 1-éről dátumozott iratot. A pápai szentté avató vizsgáló-bizottság jegyzőkönyve volt ez. Az egyik tanú szerint a kolostorban ősi idők óta, még mikor az apácák a veszprémi közösségben éltek, tehát a XIII. század legelején, magyarul olvasták a Passiót, Krisztus szenvedéseit.

A Barlaam- motívumok korai jelentkezése irodalmunk anyanyelvűsége hajnalán arra enged következtetni, hogy a magyarság már jóval a honfoglalás előtt, első kézből kapta ezt a legenda- csoportot és azt már a VIII. században nemcsak a magáénak mondhatta, hanem tovább is fejlesztette. Eredet-legendáink, mint Emese álma, Hunor és Magyar leányszöktetése, stb. legnagyobb turkológusaink szerint manicheusi "emanációs motívumok". A honfoglaló magyarság hitéletében jelentős nyomokat hagyott hátra a manicheista ősi vallás, mint eszmei hordozója, irodalmi terjesztője a Barlaam- legendák koszorújának és az inkvizítorok és krónikásaink ismerték eredetlegendáink manicheusi eredetét és annak "eretnek' élét.

Mindezekből következik, hogy a magyarság között gyökeret vert "eretnekség" régebbi a Szt. István által ránk erőltetett "kereszténység"-nél, ez kimerítette a Toynbee által meghatározott "felsőbb vallás fogalmát. Ezen "eretnekség" kiirtásával semmisültek meg ősi mondáink, szájhagyományunk gyöngyszemei, táltosok tudása, stb. Isteni csoda, hogy népdalaink megmaradtak. Az idegen szemléletnek a maga részéről igaza volt: ha a kereszténység "védőpajzsának" használt magyarságot meg akarták tartani e szerepében, el kellett vágni azt a köldökzsinórt, amely bennünket Ázsiához kötött; az egész Európát jelentő pápaságnak közbe kellett lépnie és a betolakodott "barbár"-ral kellett elháríttatni az ázsiai "barbárság" veszélyét.

A Kelet és Nyugat között megtelepült magyarságot a pápaság mindig bizalmatlansággal nézte és kezelte. De a XIII, század volt talán a legnagyobb bizalmatlanság kora a pápaság részéről Magyarország felé. A magyar egyháztörténelem legszomorúbb évszázada ez. Ami sem azelőtt, sem azután nem történt meg, II. Andrást két ízben is kiközösítették a pápák és vele az egész ország népét. A kiközösítést idegen főpapok hajtották végre ugyanabban az évben, amikor éppen II. András király leányát, Szent Erzsébetet, IX. Gergely 1235. május 26-án, az év pünkösdjén szentté avatta. A világraszóló ünnepségeken minden aprócska német birodalmi herceg teljes joggal részt vehetett, csak a kiközösített magyar apa, II. András és fia, IV. Béla nem vehettek részt a családi ünnepségeken. A szentté avatási bulla sorra veszi Erzsébet erényeit, megemlíti, hogy Thüringia fejedelemasszonya volt, de még csak egy szóval sem emlékszik meg magyar származásáról, királyi szüleiről. Egyébként Szent Erzsébet " lelki vezetője", Németország hírhedt inkvizítora, Marburgi Konrád, sokszor véresre korbácsolta a magyar király leányát, akinek a szenvedéseiről atyja, II. András értesülve, elküldte bizalmi emberét, a Miskolc nembéli Panityot, hogy az özvegyet Magyarországra hozza. Erzsébet nem akart szülőföldjére jönni és nagy szegénységben halt meg.

A magyar királyt és népét a pápák semmibe veszik. Pedig éppen II. András volt az, ki 20 000 könnyű magyar lovasával még a Szentföldet is bejárta. Keresztes hadjáratát a nyugati történelem még a "kisebb" hadjáratok sorában sem említi meg. Róma minden magyar ügybe beleszólt. Nem jó szemmel nézték a pápák még Júlián keleti útját sem, keleten maradt testvérnépünk felderítésére éppúgy, mint féltékenyek a Miskolc nembéli Panity küldöttségére 1259-ben Kublaj tatár kánhoz. A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben abban tetéződött, hogy a XIII. század elején idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik azonban nem maradtak meg egyházi funkcióik mellett, hanem kezükbe vették az ország politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását is. Ezt a helyzetet és a korabeli és a magyar egyház belső ügyeinek megítélésére legjobban illetékes Paulus Hungarus bolognai egyetemi tanár ítéli el feljegyzett előadásaiban már 1221-ben mielőtt megalapította volna Magyarországon a Domonkos-rendiek tartományát és megszervezte volna az inkvizíciót. "Az Anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszélt annak nyelvét, akiknek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhet-e Isten olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?"

Magyarországi Pál mester panasza és kesergése nem alaptalan. Csak folytatása Bánk bán keservének. A tanárok ismerik a politikai hátteret és óvatosan bírálgatják a pápa nem tetszését a magyarság keleti kapcsolatainak kiépítésében. Pál mester a kor ütőerén tartja ujjait. Az ifjúságra roppant hatással van a majdnem "szabadelvűnek" bélyegezhető magyarországi egyházi élet kemény bírálata, annak nemzetietlen magatartása miatt. Meráni Gertrud meggyilkolásával a már-már mindent meghódító germán szellem megtorpan ugyan, de helyét ismét idegenek, a "leodiumiak", a flamand városok papjaiból verbuválódott új vezetőréteg foglalja el. Pál mester alapította meg a domonkosok magyar tartományát és ő lett az első főinkvizítor is, de működése nem tetszett Rómának, mert Il. Endrével személyes barátságban volt.

Valószínűleg a királyi udvarban és az olasz orvosokkal vitatkozva írta meg a magyar inkvizíció alapvető, irányító munkáját a "Monita" című tanulmányt, amelynek a töredékeiből is egy faját védő, még a mai vizsgálódó előtt is "szabadelvűnek" mondható okfejtéssel a természetes gyógymódszerek mellett tör lándzsát.

Ez a "szelíd" módszerű inkvizíció nem sokáig maradt érvényben, mert Pál mester utódja, a német származású Teuton János 1232 óta már a "merev" Marburgi Konrád féle német módszereket alkalmazta a magyar földön még itt-ott lappangó ősi-hiten levők ellen. Az "Intelmek" fényt vetnek arra is, hogy az országban nem volt egységes nézet a táltosokkal kapcsolatban.

Magyar Pál mester !I. András udvarában élt és ő maga is az ősi soron szerzett ázsiai örökség védelmében állt ki, amikor az "Intelmek"- ben a sámánok gyógyításairól megemlékezik. Nem tudták fajának szeretetét kioltani belőle a királyi udvar olasz orvosai sem, akik kénytelenek a híres egyetemeken szerzett tudásuk mellett eltűrni, hogy a táltosok véleményét is meghallgassák, sőt kérjék adandó esetekben.

Az "Intelmek" szerzője az általa képviselt "szelídebb" módszerű hitvédelmi eljárással nagyon kihívta maga ellen a pápaság bizalmatlanságát is, mert elítélte az erőszak és a fenyítések alkalmazását.

Mint láttuk, Magyar Pál-t 1234-ben Teuton János követte a főinkvizítori tisztségben. János fráter utóda 1243-ban Lombardiai Péter lett. Hiányzott belőle elődje kegyetlensége. Az eddigi szokások szerint ő is a király legközelebbi környezetéhez tartozott és a Székesfehérvárott Ievő királyi udvar káplánja, IV. Béla lelki tanácsadója volt. Legfőbb feladata az eretneknyomozás mellett IV. Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése volt, az esetleges házasságok terén. A királynak tíz, egyesek szerint tizenkét gyermeke volt, köztük csak két fiú, a későbbi V. István és a még atyja életében elhalt ifjabb Béla. A mély vallásosság, amely a királyi családot övezte, sőt Szent Erzsébet, IV. Béla nővérének nagy kultusza sem tudta enyhíteni a pápaság bizalmatlanságát az ázsiai származású magyar uralkodócsaláddal és népével szemben.

A tatárok közeledésének hírére indultak útnak az első keleti kutatók 1235-ben, fráter Ottó és később Júlián barát, hogy az ázsiai részeken fennmaradt "Magna Hungariát" felkeressék. Róma nem nézte jó szemmel ezeket a vállalkozásokat, tartva attól, hogy a magyarság egyesül testvérnépével és feladja a nyugatot védő bástya szerepét.

Lombard Péter fráter hosszú ideig tartózkodott a királyi udvarban. Barátsága a királyi családdal annyira erős volt, hogy a pápa bizalma megrendült benne arra a lehetőségre gondolva, hogy magyar érdekek befolyása alá került. Az utód ismét egy lombardus, Cremonai János fráter. Ő is a királyi udvarban élt, de feladatát a király keleti kapcsolatai ellenőrzésében nem töltötte be olyan lelkiismerettel, ahogy a pápai udvar várta tőle. Ugyanis elsőszámú feladata még mindig IV. Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése volt. Már II. Endrének is felkínálta Ikonum szultánja, hogy gyermekeik házassága révén kössenek kölcsönös érdekszövetséget. Cremonai János 1258-ban két rendtársát nagy sietve küldi a pápai udvarba, mert Bukharából Dzsingisz kán unokája, Hulagu követei érkeztek Bélához. A király mindenkit kizárt fogadásukról, csak a tolmácsok maradhattak a tárgyalásokon, hogy azok bizalmas természete ki ne derüljön. A két szerzetest Ausztriában II. Ottokár cseh király katonái elfogták. Bár a követek nem tudták, milyen szándékkal érkeztek a tatárok, II. Ottokár éles elmével kitalálta a valószínűséget és panaszos, majdnem feljelentésszerű levelet küldött a szerzetesekkel IV Sándor pápának. Felhívta a figyelmét a nagy veszélyre, amit a magyar király és a tatárok családi kapcsolatai jelenthetnének.

A főinkvizítor miután e tárgyalásokról nem tudott más módon értesülést szerezni, kiközösítéssel fenyegette meg a tolmácsok egyikét, hogy vallomásra kényszerítse. A tatár kán ajánlatot tett a magyar királynak, hogy a két népet házassággal közelebb kellene hozni egymáshoz. Felajánlotta, hogy fia kössön házasságot Béla király egyik leányával, vagy ha erre nincs mód, akkor felajánlja leánya kezét ifjabb Bélának. IV. Sándor levele pár hónap múlva már fenyegeti Bélát egy ilyen terv megvalósítása esetén.

Kun László halála után az inkvizíció szinte "politikai bűnösöket" hajszoló szervvé változik, Főképp a keleti kultúrkapcsolatok megszüntetésére hoznak rendeleteket és nagyszabású könyvrazziákkal irtják a muzulmán szellemű írásokat.

27 Útban vagyunk   Tartalom 

Összefoglalva a legutóbb látottakat, megérthetjük történelmi tragédiánk lényegét. Keleten is voltak- már sokkal előbb, mint Nyugaton - magasfokú kultúrák, a kereszténység dogmákba merevedett tanításától elütő, tiszta erkölcsű vallások, keleti fantázia szőtte színes legendák, hősi eposzok és az a magyar nép, "amely mint tövis fúródott Európa szívébe a IX. század végén", hosszú vándorútján nem ment el mellettük észrevétlen közönnyel. A magyar népléleknek - éppen ázsiai származása miatt - felfokozott kultúrigényei voltak.

A kereszténység felvételekor nem "Krisztus karámjába" terelték az idegenek a magyar népet, hanem a feudalizmus béklyóit igyekeztek kezeire rakni. A sok elégetett okmány (szentírások, feljegyzett népregék, az eltüntetett "Trója ostroma" töredékei, a nyilvánvalóan ekkor ellopott vagy tűzbe vetett ős-gesta, stb.) árulta volna el: mennyiben voltak őseink "manicheusok". De bármilyen felekezethez tartoztak is, örök szégyen, hogy az idegen hódítás úgy bánhatott a magyar fajjal, mint Toybee európai embere a "fél ember, fél állattal" a gyarmatokon, az a mód, ahogy bennünket kezeltek, ahogy felhasználták a vallást ellenségeink politikai céljaira és a letagadhatatlan tény: a "kommunistákra" hagyták az idegenek kiebrudalását az egyházi latifundiumokból! A szombathelyi születésű Szent Márton püspök - Franciaország védszentje - bizonyára nem az egyetlen keresztény fia volt Pannóniának. Milyen vallású volt a sumér eredetű őslakosság, az utánuk jött avar és elő-magyar nép?

A Kárpát-medencét a honfoglalás kori szomszéd-népek ismerték, arra szemet is vetettek. Árpád magyarjai az orruk előtt vették birtokba ezt a területet. Mi sem természetesebb: ők ezért gyűlölnek minket.

A pápáknak pontos értesülése volt a kaukázusi magyarságról: a hittérítők munkája már a XIII, század legelején megindult. Mint azt Bendefy említi, a ferencrendi Assisi Éliás testvér volt ekkor az első szentföldi és keleti Minister Provinciális. IX. Gergely ( 1227-1241 ) pápától kezdve több pápa bullája is foglalkozott a keleti hittérítés ügyével. A kumai magyarokat IV. Ince pápa bullájában név szerint 1253-ban említi először. A későbbi időkben IV Sándor 1258- ban és IV, Miklós pápa (1288. és 1291 ) bullái emlékeznek meg a kaukázusi magyarság országáról.

Róma nem nézte jó szemmel a magyar kutatók keleti utazásait, mert attól tartott, hogy a magyarság egyesül a keleti testvérnéppel és fennáll a veszély, hogy "feladja a nyugatot védő bástya szerepét"! Szép szavakba bújtatott ármányterv. Mennyivel védte volna kevésbé "nyugatot" az a bizonyos "bástya", ha még önmagát is meg tudta volna védeni, nem csak a keletről, de a nyugatról jövő támadások ellen is?

Az osztrák és a cseh "bástya"' -nak nem kellett a "nyugat"-ot védeni? A magyarországi inkvizíció irányításának idegen kezekbe adásával a magyar fajt Róma teljesen kiszolgáltatta lét-ellenségeinek.

Nagy csapás volt ránk a Tatárjárás, de nem akkora, mint azt az egykorú egyházi személyek lefestik, A hódító szándékú tatárok testvér-népnek tekintettek bennünket; ezt bizonyítja a bánásmód, ahogy a kumai magyarokat kezelték: uralmuk alatt Jeretány kérhetett és kapott is a pápától püspökséget,

Dzsingisz kán unokájának, Hulagu kánnak ajánlata IV. Bélának: "a két népet, a magyart és a tatárt közelebb kéne hozni az uralkodó dinasztiák közti házassággal", a tatárok baráti szándékát bizonyítja! Mi sem természetesebb, mint az, hogy Őszentsége tüzet okádott e hír olvasásán.

P. Leiber Róbert S, J., XII. Pius pápa titkára és szóvivője mondta egyszer; rólunk, magyarokról, hajdan "Európa' úgy vélekedett, hogy kárhozatra és pusztulásra szánt pogány népség vagyunk. Mintha csak Fehér Mátyás Jenő idézeteiből levont következtetést olvasnánk. Dékány István állapította meg a magyar sorsérzés lényegét: útban vagyunk! Velünk szemben nincs megkötő keresztény morál. Az ősi Gestának örökre el kellett tűnnie a királyi könyvtárból, mert ezt így kívánta az Árpád-ház kezdettől vallott misztikus, isteni beavatkozással alapított dinasztikus eredetlegendája Álmostól Atilláig, Atillától Noé-ig vezetve vissza őseit. A biblikus családfa lehetett többek között az inkvizíció szemében a botránykő, ezt kellett lecsiszolniuk és folytatni Anonymus kiértékelő műveletét, nem keresztény motívumokat "parasztok fecsegésének" tartva és a kritikus ész józanságával mellőzve mindent, ami a keresztény világképpel ellenkezésben van.

Ezen érvek magyarázzák meg: miért is kellett kiverni a magyar fejekből azt a tudatot, hogy a nemzet egykor kettészakadt, miért kell kiölni belőlünk e kelethez való tartozás érzését. Ki tudja: nem itt gyökerezik-e Széchenyink tragédiája? Hisz ő mondta 1840, április 22-én a főrendi tábla ülésén: "... Nemzetünk még nagy szerepet fog játszani, és neki van fenntartva azon észak-ázsiai nemzetségek civilizációi képviselőjét játszani itt Occidensen, mely nemzetségekbül Oriensben vevé eredetét ..."! Nem ezért juttatta őt a "nyugati demokrácia választott hőse" Döblingbe? Ő is házasságkötéssel akarta a magyar megmaradást "Kelet" érdekévé tenni amit természetesen Metternich nem tűrhetett. Tényleg bekövetkezett az 1848. március 13-án mondott jövendölése és az Új Erő már módosította a magyar faj egész lényegét?

Ha az árpád-kori katolikus egyháznak a magyar fajjal szemben követett politikáját vizsgáljuk, feltűnő hasonlatosságot, sőt azonosságot figyelhetünk meg a pannóniai és a Kuma-menti egyházzal történt bánásmód között.

A magyarság "török vallása" ázsiai örökség volt. Mi nem tehettünk arról, hogy István király előtt nem volt papságunk, ma nem tudjuk: mennyiben voltunk "manicheusoK', mennyiben "nesztoriánusok" és mennyiben "bizánci keresztények'. Photius pátriárka kievi látogatása csak Álmos vezér udvarának megfigyelését tette lehetővé, és azt is csak felületesen.

A Kárpát-medencében történt letelepedés egyben megnyugvást is jelentett, amikor a szájhagyományokat le is írták, a mesékből írott történetek születtek. Mi sem természetesebb, mint az, hogy rovás-írással írtak, tehát az inkvizíció számára eleve "eretnek" lett a magyar könyv!

Az első klérus egy szálig idegen volt, az inkvizítorok - amint láttuk - szintén. A Kuma-menti magyarság helyzete sem volt rózsás: idegen volt a magyari püspök és bizonyára idegenek voltak papjai is. Egyetlen magyarnyelvű pap nevét se említi Bendefy! De láttuk, mennyire félt az egyház a magyarság "keleti kapcsolatai"-tól. Itt nemcsak "vallás"-ról volt szó: a behajtott adó, a papi tized is fontos volt és mi több, az egész nemzet "útban volt", földjére éhes szemmel tekintettek a szomszédok, féltek erejétől. Kummagyariai véreink a pápai udvar szemében állandó fenyegetés voltak: mi lesz, ha velünk egyesülnek? Talán egy új hun birodalom vagy egy elháríthatatlan magyar támadás veszélyétől tartottak? Arra persze senki sem gondolt, hogy a kalandozások hadműveleteit Gyermek Lajos kalandja előzte meg. Mi csak egyszerűen útban voltunk.

S ez az érzés válthatta ki a Timurlenk számára hagyott üzenetet, Magyar város ellenséges érzelmű lakosságát illetőleg, amiért is a nagy hódító az egykori fővárost 1396. januárjában földig leromboltatta. Nincs bizonyíték, de a következtetés logikus: Mahmudi kelantert felbujtották, jelentése kiszámított bűncselekmény volt. Létellenségeink ázsiai véreinkkel való egyesülésünktől féltek. Ha az értelem útját követjük, ma be kell látnunk:

"Jövőnket arra keressük, ahonnan származunk." (Drégelyi Béla sírkeresztje)   Tartalom 

Forrás: Helyrerakott múlt

Megjelent: 3802 alkalommal

Hozzászólások  

 
Zoli
#5 Szálak az igaz történelmünkhözZoli 2013-03-08 22:30
Kedves honfitársak!

Egyet meg kell értenetek. Az itt megjelenő cikkek az én engedélyemmel jelenhetnek meg és ha már jelen vannak akkor a meglevő írásról beszéljünk. Eredeti (kezdetben) menü is meg címke is valahogy úgy szólt, hogy Igaz történelmünk szálai, de idővel egyes munkatársak lefaragtak és meggyőztek, hogy ebből el kell venni és maradt az IGAZ TÖRTÉNELMÜNK, viszont most úgy látom nem ez volt a jó megoldás. Így azt gondolja az olvasó, hogy az az igaz ami itt megjelenik, holott csak lehet a minimális 70% az ami miatt felkerült.
Ebben a tanulmányban is a megtalálható fontos részek miatt kerültek fel. VAGYIS VANNAK SZÁLAK AZ IGAZ TÖRTÉNELMÜNK KIBOGOZÁSÁRA. Nem vethetünk el egy olyan munkát ami nem ma készült és azt is meg kell érteni, hogy az akkori források alapján próbálták szerzőink gyűjtögetni. A honlap alapja már kezdet óta, hogy amit felrakunk abból keressük azt amit használni tudunk. Ha megdől az egész írás hitelessége illetve ha megtévesztést bizonyítunk rá akkor lekerül a honlapról, De azt úgy tegyük, hogy kérdéses részre irányítsuk kútfőnket amit mi találtunk és hitelesebb a réginél. A személyeskedést kerüljük mert olyan sorok végett az egész hozzászólás törölve lehet.
Idézet
 
 
Joco
#4 Hamis a babaJoco 2013-03-08 12:18
Elképesztő, hogy mennyire szűk látókörű és tendenciózusan hamisító a szöveg. Ferdítései és tényként beállított találgatásai csak arra jók, hogy összekavarják azokat, akik érdeklődnek a magyar őstörténet iránt. Egy példa, idézem a szövegből:

"Mint emlékszünk, Mao Tun sennyőt Kiok nevű fia követte a trónon, ki ekkor felvette a Las Sang nevet."

Aki már kutatott a kínaiak krónikái körül, az tudja, hogy Mao Tun a 24 hun törzs széthullott szövetségét állította helyre, és hun neve Matyó volt. A kavar akkor indul be, amikor a szerző Mao Tun-t ismét előveszi, idézem:

"... a kínai történetírók az általuk hungnunak nevezett nép legnagyobb fejedelméről festenek, akit ők Maotun vagy Mode illetőleg Modo néven emlegetnek, s aki Kr. előtt 209-274 között uralkodott, aki összesen 26 királyságot tett alattvalójává..."

Első bukfenc, hogy Modé, vagy Modo (ahogyan a szerző írja) Mao Tun (ugyancsak kínai forrásból Tumany) fia megjelenik a krónikákban, csak hát Kr.e.174-ben távozott a földi élet mezsgyéiről, nem 274-ben. Ekkora hiba nem csúszhat be egy hiteles műbe.

És, ha ez nem lenne elég, nagytiszteletű szerzőnk hamar gyorsan átkereszteli, és kiosztja a dicsőséget több személyre és nemzetre, idézem:

"... s amelyet a kínaiak Kr. e. a Il. sz-tól fogva Hungnu-, vagy hunnunak neveztek, nem más, mint az ujgur török nép, s hogy Maout vagy Modo azonos személy Buku, vagy Buka khánnal. ..."

Tehát a kínaiak felvállalják, hogy legnagyobb császáruk Buku, és hun nép gyakorlatilag sose volt, mert az ujgur, és az ujgur se volt mert valójában az török. Vagy ki tudja.

Lehet, hogy a szerző nevének elhallgatása szándékos volt? Mert ilyen fércművet egy lelkes 3. éves történészhallgató is összeollózott volna anélkül, hogy a kínai és indiai töredékeket, krónikákat fellapozta volna.

És egy utolsó megjegyzés: nem áll szándékomban lesajnálni Nagy Gyula munkáját, csupán javasolnám neki, hogy járjon utána az írás történetének (is). Többszörösen, és egymástól függetlenül dolgozó kutatók írásaiból és a feltárt leletek tanúságaiból kiderül, hogy a mai ember írásbelisége legalább 30.000 évre nyúlik vissza. Ennek fényében kissé sántít az őstörténet indítása Kr.e. 8500-ra datálva.

Tisztelet a gondolkodó embernek
Idézet
 
 
leszerelt
#3 Ennyire telikleszerelt 2013-03-08 05:30
Idézet - Boróka:
...Ehhez csak egy kis guglizásra lett volna szüksége a szerkesztőnek! Ennyi fáradtságot talán megért volna az oldal színvonalának emelése, hogy szerzőként megnevezi Nagy Gyulát...


Kedves Boróka,

Aki a rendelkezésére álló erőforrósai 100%-át igénybe veszi - idejét beleértve -, az csak úgy tud új munkát vállalni, hogy vagy talál új erőforrásokat, vagy eltéríti valamelyik folyamatban lévő munkától az azt működtető erőt. Így van ez a honlap szerkesztéssel is. Egy állandóan változó elsőbbség listára tesszük a számtalan teendőt, és ereinket, időnket a lista tetejére került munka elvégzésére vetjük be. Ez után a következőre, és így tovább, amíg erőnk, időnk bírja.

Ezen a listán megtaláljuk az új erőforrások keresését is, honlapunk működtetését is, a számunkra új anyag kutatását, megítélését és esetleges megjelentetését is, és nem utolsó sorban a hozzászólások kezelését is.

Valahányszor kedves olvasóink új teendőket javasolnak, föl kell tennünk a kérdést: Fontosabb-e a javaslat annál amire erőnket, időnket bevetettük? És ha igen, melyik munkától vegyük el azon javaslat kivitelezéséhez kellő erőt, időt? Pl. mi a fontosabb? Egy cikk mondanivalója vagy szerzője megkeresése és elismerése? Vagy talán egy másik cikk szerkesztését és föltöltését, új erőforrások keresését, honlapunk karbantartását, vagy hozzászólásod megválaszolását toljuk inkább az íróasztal sarkára? "Egy kis guglizás", ahogyan mondod, valójában nem nagy fáradságot igényel: De a kérdés akkor is fennáll: Melyik munkától térítsük el azt a "kis fáradságot" - a többi ezer és ezer hasonló "kis fáradsággal" egyben?

Persze, hogy többre lennénk képesek ha rendelkezésünkre állna napi 100 óra, egy kiképzett személyzet, ha nem kellene se kenyeret keresnünk, se családot nevelnünk, se aludnunk. De ez van. Tesszük dolgunkat amíg erőnk és időnk bírja, és számítunk olvasó honfitársaink segítségére, úgy ahogyan azt Te is tetted, de szívesebben méltatlan ítélkezés nélkül.
Idézet
 
 
Zoli
#2 Köszönet!Zoli 2013-03-07 18:45
Idézet - Boróka:

Tiszteljük meg Nagy Gyula munkáját azzal, hogy szerzőségét nem hallgatjuk el! Tiszteljük meg a MAGYARMEGMARADÁSÉRT oldal olvasóit a teljesebb tájékozódás lehetőségének biztosításával!


Köszönöm szépen ezt az értékes segítséget! Ígérem amint időm adja azonnal javítom amit csak tudásommal megtudok tenni. Kérem ha azután is lenne még javítani való szívesen várom a kritikát. Szeretettel: >Zoli< -
Idézet
 
 
Boróka
#1 Az írásnak van ismert szerzője!Boróka 2013-03-07 16:07
A teljes tanulmány a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható. Ehhez csak egy kis guglizásra lett volna szüksége a szerkesztőnek! Ennyi fáradtságot talán megért volna az oldal színvonalának emelése, hogy szerzőként megnevezi Nagy Gyulát, aki emigrációban írta munkáját és ennek során érett történésszé. A forráskutatás arra is lehetőséget adott volna, hogy az olvasók figyelmét felhívják az írás lerövidítésének tényére, illetve az eredetiben meglévő illusztrációkra is. Ennek elmaradásával a forrásként megjelölt oldal szerkesztőjének pongyolaságát vette át az írás feltöltője.

A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 1994-ben "Magyar Történelmi Tanulmányok II" "Kísérlet a magyar eredet kérdésének megoldására" címmel bocsátotta útjára Nagy Gyula, Kanadában élő kutató munkájának rövid összefoglalását. Most a teljes munkáját adjuk az olvasó kezébe. E munka célja: egy könyvbe foglalni a számos forrásban igenis föltalálható ismeretkincset.
Forrás: www.mek.oszk.hu/.../06783.pdf

Tiszteljük meg Nagy Gyula munkáját azzal, hogy szerzőségét nem hallgatjuk el! Tiszteljük meg a MAGYARMEGMARADÁSÉRT oldal olvasóit a teljesebb tájékozódás lehetőségének biztosításával!
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 323 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 87
This Week: 4600
Last Week: 4813
This Month: 19408
Last Month: 21886
Total: 1520444

Belépés