Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Jun22

2013. Június 14., Péntek 17:18

Egy 18. századi magyar boszorkányper tanulságai

Írta:  antidogma.hu
Értékelés:
(9 szavazat)
Az emberek többségének a boszorkányokról még manapság is seprűn lovagló, varázsláshoz értő, méregkeverő, rosszindulatú nőszemélyek jutnak eszébe, esetleg gyerekeket sütögető rosszindulatú vénasszonyok. Ez nem meglepő, hisz az európai kultúrkör meséiben, gyakran így ábrázolják őket és a gyerekkori benyomások igen maradandók. Az kevéssé ismert, hogy ez a fajta tipizált kép, azoknak a boszorkánypereknek a következménye, melyek javarészt a 16.–17. században zajlottak Európában, és melyeket összefoglaló módon egyszerűen boszorkányüldözésként definiálunk. Ez a jelenség mind térben, mind időben is megoszlott, mert míg Európa nyugati felén a 17. század végére szinte teljesen megszűnnek a perek, Európa keleti felén növekvő tendenciát mutat a számuk. (1)

Így volt ez a Magyar Királyságban is, ahol a 16. századtól váltak jellemzővé a boszorkányperek, azonban olyan nagyarányú üldözésről, mint amilyenekre Nyugat-Európa egyes részein sor került nem beszélhetünk. Viszont a 18. században is voltak boszorkányperek, sőt ekkor fordultak elő nagyobb számban.(2) Ennek okait Klaniczay Gábor és R. Várkonyi Ágnes kutatásai alapján a következőkben látjuk. (3)

A török hódítás után, 1556-tól a de facto három részre szakadt ország problémáit a felekezeti viták is súlyosbították az újra és újra kiújuló harcok mellett. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a boszorkányperek száma viszonylag alacsony volt. Ez a helyzet azonban 1690-től kezdett megváltozni. Ennek egyik oka az volt, hogy Magyarországon törvénybe ugyan nem iktatták, de az eljárásoknál 1696-től kezdve alkalmazták a Praxis Criminalis-t.(4) Ezt a büntető törvénykönyvet az Osztrák örökös tartományokban, 1656-ban vezették be, és ebben szó esett a boszorkányok ellen alkalmazott eljárási módról is. (5)

A Habsburg-kormányzat legyőzött országként bánt a Magyar Királysággal. Az erre válaszreakcióként kibontakozott Rákóczi-szabadságharc kompromisszumos befejezése után az ország kedvezőbb politikai pozícióba került. Ezután indulhatott meg a regenerálódás, újjáépítés folyamata. Azonban a török hódoltság konzerválta a középkori rendi államfelépítés viszonyait; ez legmarkánsabban abban nyilvánult meg, hogy a magyar rendek lojalitásuk fejében elvárták, hogy belső ügyeikbe Bécs ne szóljon bele. Ennek következtében azok a folyamatok, melyek Európában már lezajlottak, itt késve indulhattak meg. Így volt ez a központosított államigazgatás esetében is, melynek kiépülése a hétéves háború (1756-1763) után kezdődött el, s fontos részét képezte az ítélkezési gyakorlat megváltozása is. Így történt ez a boszorkányperek esetében is, melyek csúcspontjait az 1710-1730, és az 1740-1750 közötti időszakok jelentették.(6) A perek többsége az egykori hódoltsági részeken zajlott, melynek okára több magyarázat is lehetséges. Ilyen például a betelepedők, illetve az itt állomásozó katonaság boszorkányhite, de összefüggésbe hozhatók a nehéz életkörülményekkel, valamint a szabadságharc, majd a török háborúk (1715-1719 és 1737-1739) következményeként fellépő járványokkal.

A boszorkányperek lezárultában fontos szerepet játszott az abszolutista kormányzásra való áttérés, melyet főképp az egységes birodalom eszméje motivált. Ez a folyamat Mária Terézia (1740-1780) nevéhez fűződött, miként a magyarországi boszorkányperek megszűnése is. A királynő 1756-ban egy olyan rendeletet bocsátott ki, mely elrendelte a boszorkányperek teljes anyagának, valamint a halálbüntetést kiszabó ítéletek megküldését a központi hatóságnak elbírálás végett. Majd tíz évvel ez után egy másik rendelet utasította a törvényszékeket, hogy boszorkányperek esetén a peranyagot tortúra és ítélethirdetés előtt a legfelsőbb törvényhozó szervekhez küldjék meg. Az ugyanezen évben (1766-ban) megjelent törvény pedig beszüntette a boszorkánypereket, melyet 1768-ban a Constitutio Criminales Theresiana-ban kodifikáltak.(7)

Mindezt azért tartottuk szükségesnek megemlíteni, mert az általunk vizsgált boszorkányper jegyzőkönyve 1758-ból való, vagyis a viszonylag késői perek, közé tartozik.(8) Ezen kívül további kuriózum, hogy ez volt az utolsó boszorkányper a Csongrád vármegyei Vásárhely történetében.(9) Igaz nem e tény, hanem a jegyzőkönyvben foglalt vallomások inspirálták vizsgálódásunkat, mely alapján a következőket tudhatjuk meg:
Először is valamelyest képet kaphatunk a korabeli boszorkányperek menetéről. Másrészt következtethetünk, arra hogy milyen lehetett a vádlók, vádlottak, bírák boszorkányhite és miféle képzetekre, milyen hatásokra vezethetőek vissza. Egyáltalán egy ilyesfajta büntetőeljárásnál ez mennyire volt meghatározó? Mielőtt azonban erre rátérnénk, úgy vélem, témánk szempontjából érdemes röviden felvázolni a kora újkori boszorkányüldözések néhány jellegzetességét.

Boszorkányüldözés Európában

A boszorkányokról, illetve ártó szándékú varázslást végző emberekről való elképzelés elég régi keletű, tulajdonképpen ősidőktől fogva létezik, és az idők folyamán mindig változott. A kora újkori boszorkányüldözések alapját adó boszorkányhit kialakulása hozzávetőleg a 15. század közepe tájára tehető melyben az eretnekek elleni orgiavádak keveredtek a népi hiedelmekkel, vagyis az egykori pogány hitvilág elemeivel, ezen kívül teológusok elképzeléseivel.(10) Az 1486-ban megjelent Malleus Maleficarum csupán az ilyesfajta elképzelések betetőzése volt. Mivel megfogalmazói dominikánus szerzetesek voltak, e tény a teológia tekintélyével ruházta fel a művet, melynek hatására jellemző, hogy 1487 és 1520 között tizennégy, 1570 és 1660 között körülbelül tizenhat kiadást ért meg a könyv.(11)

A boszorkányüldözések kapcsán egyébként is felmerül a katolikus egyház felelősége, és azt gyakran összekapcsolják az Inkvizíció tevékenységével. Valójában az igazság az, hogy ott, ahol az Inkvizíció járt el boszorkányügyekben, - így Itáliában és a Pireneusi-félsziget országaiban - gondosan ügyeltek ezek kivizsgálására. Ennek következtében jó néhány esetben - főként tömeges perbe fogás esetén - az ügyek enyhe ítélettel, illetve felmentéssel végződtek.(12) Itt megjegyezném, hogy a közvélekedéssel ellentétben az Inkvizíció elsősorban az eretnekek üldözését tekintette fő feladatának, és a boszorkányok üldözésében kis szerepet játszott. Ehhez hozzátartozik, hogy a boszorkányságot is egyfajta eretnekségnek tartották, és az inkvizíció mindig szabályos bürokratikus eljárással kezelte az eléje kerülő ügyeket, ellentétben egyes világi vagy egyházi bíróságokkal. A boszorkányság ügyében a spanyol Inkvizíción kívül a Sanctum Officium indított pereket Itáliában, de ezek száma elenyésző volt.(13) Egyébként, ahol a katolikus egyház tekintélye és befolyása szilárd volt, ott nem fordultak elő tömeges üldözések. Írországban például csak elenyésző számban fordultak elő boszorkányperek.(14) Ugyanakkor másutt éppen a katolikus területeken folyt a legvadabb üldözés, így a 17. század első felében, Németországban a würzburgi és bambergi egyházmegyékben. Würzburgban 1623-1631 között 900, Bambergben 1623-1633 között 600 személyt végeztek ki boszorkányság gyanújával.(15)

Meg kell említenünk, hogy a boszorkányok üldözésében nem volt vallásfelekezeti különbség. Ráadásul az ördögre vonatkozó protestáns elképzelések a 16. században, az ördög erejét nagyobbnak és kiterjedtebbnek mutatták, mint bármikor azelőtt.(16) A protestánsoknál nincsenek szentek, ereklyék, így mindenkinek egyedül kell fölvenni a harcot a démoni mesterkedések ellen. Mindez úgy lehet eredményes, ha a bűnöket mind önmaguk, mind mások lelkében képesek felismerni. Akinek nincs hajlandósága erre, az könnyen a gonosz csábításának eshet áldozatául. A hívő ember egy közösség, gyülekezet részese, tehát aki a bűnre hajlik, vagy bűnös vágyaknak enged, ezáltal az ördög hatalmába kerül, és részese lesz az ő gyülekezetének. Úgy véljük, ez az egyik magyarázata, hogy a boszorkánysággal vádolt személyektől azt kívánták, nevezzék meg társaikat. A kálvini predesztináció szerint pedig nem lehet véletlen, hogy valaki az ördög hívévé válik, hiszen ez azt jelzi, hogy az illetőben nincs meg a kellő eltökéltség az isteni kegyelemre. A Sátán tulajdonképpen próbára teszi az embert, és aki elbukik, annak bűnhődnie kell.(17)

A legtöbb esetben általában világi bíróságok folytatták le a pereket, és a bíróra gyakran hatottak a boszorkányokkal kapcsolatos démonológiai elképzelések. A démonológia a teológia tekintélyére hivatkozva vált tudománnyá, és ez közrejátszott abban, hogy a boszorkányüldözések a 16. század második felétől kezd fölerősödni. Olyan tekintélyek, mint a jogtudós és állambölcselő Jean Bodin (1529-1596), vagy I. Jakab angol király (1603-1625) írtak ekkortájt démonológiai értekezéseket. Ezek abból a szempontból érdekesek, hogy mindkettő reflexió a boszorkányhittel szembeni szkeptikus írásokra, melyek alapját úgyszintén a teológiai értelmezés adja. Jean Bodin De la Démonomanie des Sorciers című műve - mely 1580-ban jelent meg - cáfolatként íródott a németalföldi Johannes Weyer (1515-1588) De Praestigiis Daemonum című, 1563-ban megjelent munkájára. I. Jakab, még skót királyként írt 1597-ben megjelent munkája a Daemonologie ez utóbbinak, valamint Reginald Scot (1538-1599) Discoverie of Witchcraft címmel megjelent könyvébe foglalt eszméivel szállt vitába.(18)

A démonológiai tanok azonban csak összefoglalták a boszorkányperekben kicsikart vallomások lényegét, melynek fontos alkotó része volt a boszorkányszombat, más néven a Sabbath.(19) Ennek értelmében a boszorkányok a Sátánnal titkos szövetségben vannak, amelyet meghatározott időnként megerősítenek, összejövetelek keretében, vagyis megülik a Sabbath-ot. Ennek helyszínei elhagyatott helyek, hegycsúcsok, ahová a boszorkányok egy különleges kenőcs felhasználásával repülnek el. Ott először kinyilvánítják hódolatukat egy csókkal, amit gyakran az ördög hátsó felére adnak. Ezután beavatják az új tagokat, akinek meg kell tagadniuk a keresztény hitet, majd az ördög jelet tesz rájuk. A boszorkányok ezt követően beszámolnak gonosztetteikről, és „bűneikről" - bűnnek számít bármilyen keresztényi cselekedet. Az ördög elbírálja munkálkodásukat, majd új feladatokat jelöl ki számukra. Ezután lakomára kerül sor, ahol többek közt kereszteletlen csecsemőket, illetve elhunyt társaik hulláját fogyasztják. A csecsemők vérét és a holttestek csontjait felhasználják méreg készítéséhez, amely majd rontáshoz lesz szükséges. Végül következik az orgia, ahol mindkét nembeliek válogatás nélkül közösülnek egymással és démonokkal. Hajnal közeledtével haza repülnek és a következő napokban, elkezdik gonosz mesterkedéseiket.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a boszorkány nem magányosan tevékenykedik, hanem egy pokoli összeesküvés részese. A perek ezért is válhattak tömegessé, hiszen legtöbbször meg kellett nevezni a bűntársakat. Ez kedvezett a rágalmazásnak, a feljelentgetéseknek, vagyis a boszorkányság terjedésének. Ebben rejlett az a veszély, hogy magasan képzett jogtudó emberek megállapításait, a félműveltek, vagy egyszerűen az ostobák, megfellebbezhetetlen igazságnak tartják. A perek során a vallatók elsősorban azt akarták hallani, amit a "tudós művekben" leírtak.

Furcsamód, ahogy a társadalomban „meghonosodnak" a boszorkány sztereotípiák, és mire a démonológiai tanok teljesen kidolgozottá válnak, a műveltebb körökben az egész dolgot valami avíttságnak kezdik tekinteni. Ennek egyik oka, hogy jobb körökben - tehát a főúri, de a gazdag polgárság körében is - „divattá" lesz olvasottnak, műveltnek lenni. A tudományos eredmények publikálását egyébként is megkönnyítette már a könyvnyomtatás.

Ugyanakkor a 17. századra élesebbé válnak a társadalmi választóvonalak, és ez gyakran az eltérő nyelvhasználatban is jelentkezik. Az eltérő nyelvhasználat pedig eltérő gondolkodásmódot is takar. A felsőbb körök, az arisztokrácia divatja lesz az etalon a többi társadalmi osztály számára, így azok elképzelések, melyeket régebben mindenki elfogadott, igazából már csak népi hiedelemként élnek tovább. Például a párizsi parlament l640-től már nem fogad el beadványt boszorkányság ügyében.(20)

Mindezen tényezők, ha lassan is, de éreztették hatásukat. Ezen kívül egyre többen adnak hitelt a szkeptikusok írásainak is, vagyis Johannes Weyer, és Reginald Scot gondolatainak, melyek a boszorkányság kérdését orvosi problémának tekintették, az üldözéseket pedig gyalázatos dolognak. Itt meg kell említeni Friedrich von Spee (1591-1635) jezsuita szerzetes tanár, 1627-1632 boszorkányok gyóntatója Würzburgban 1631-ben névtelenül megjelent Cautio Criminalis című könyvét, mely bírálta a boszorkányüldözéseket.(21)

A boszorkányüldözések történetében fordulópontnak tekinthető XIV. Lajos 1682-es edictuma, mely tulajdonképpen betiltja a jövendőmondást és a mágia mindenfajta gyakorlását.(22) Ennek megvolt a hatása, mivel a 17. század második felétől a francia nyelv, műveltség, divat lesz az etalon Európában. Így a boszorkányságban hinni ósdi, elmaradott dologgá válik. Azonban a boszorkányperek 17. század második felében, de még a 18. században is jellemzőek, főként Közép-és Kelet Európa és Észak-Európa egyes részein.(23) A konzerválódott társadalmi-gazdasági viszonyok miatt, vallás kohéziós ereje tovább megmaradt ezeken a helyeken, mint a gazdaságilag fejlettebb nyugat-európai országokban.

A boszorkányperek jogi vonatkozásai

A boszorkányokkal szembeni eljárást tekintve a jogszokás területenként eltérő volt. Mint utaltunk rá Európa egyes részein az Inkvizíció volt az illetékes, máshol egyházi, vagy világi bíróságok jártak el a helyi törvénykezési gyakorlatnak megfelelően. Volt, ahol külön törvényt hoztak a boszorkányok ügyében, mint az Angliában, 1604-ben.(24) Máshol a bűncselekmények egy fajtájaként határozták meg, mint a Német-Római Birodalomban, ahol az 1532–ben bevezetett büntetőtörvénykönyv, a Constitutio Criminalis Carolina már elrendelte a tortúrát és a halálbüntetést boszorkányság esetén.(25)

Kétségtelen hogy a boszorkányságra vonatkozó törvények létrejöttében jelentős szerepet játszott a Malleus Maleficarum, melynek harmadik része kifejezetten a boszorkányokkal szembeni eljárással foglakozik.(26) Ugyanakkor fontos tényező volt, hogy a kora újkorra megváltozik a pereskedések formája is, mely szintén jelentősen befolyásolta a boszorkányperek számának növekedését. A feudális perjogban ugyanis sokáig a magánvád alapján indított akkuzatorius eljárás volt az uralkodó. Ennek fő jellemzője, hogy nyilvános és szóbeli volt.(27) A vádlónak bizonyítani kellett állításának hitelességét, ha azonban erre képtelen volt, akkor őt büntették meg a tálió elvének alkalmazásával. Ez a fajta felfogás jellemző volt egészen a 15. századig. Ezért ilyen eljárást kockázatos volt indítani boszorkányság vádjában. Azonban már a 13. századtól kezdve elterjedt egy másik vádemelési forma, az inkvizitórius eljárás, melyet hivatalból gyanú alapján indítanak.(28) Igazából a 16.-19. század közötti időszakban lesz ez domináns performa, melyet mind polgári peres, mind büntetőperes eljárásnál alkalmaznak; témánk szempontjából ez utóbbi érdekes.

Ezen eljárásnál a bizonyítékok megszerzése volt a fő cél, tehát a vádlott nem alanya, hanem tárgya volt az eljárásnak, melyet gyakran feljelentés alapján indítottak meg, és eleve a vádlott bűnösségéből indultak ki. Azért hogy a megvádolt személy bűnösségének bevallására késztessék, némely esetben tortúrát, vagyis kínvallatást alkalmaztak. Ebben többek közt, a kínpadra vonás (strappado), végtagok nyomorítása, vagy éppen tüzes vassal való égetés „játszotta a főszerepet".

A boszorkányság esetében ezen kívül bizonyíték volt az „ördög jegye", vagyis egy furcsa formájú anyajegy vagy forradás, amivel megjelölte az ördög a híveit. Ha ezt megszúrták és nem vérzett, akkor tulajdonosát már boszorkánynak tekintették. Kedvelt módszer volt a bizonyításra az úsztatás, másnéven a vízpróba. Ennek során a vádlott kezét-lábát összekötötték, és folyóvízbe eresztették. Ha elsüllyedt, akkor esetleg ártatlannak bizonyult, ha fennmaradt a vízen, akkor nyilvánvalóan bűnös volt. Mindez azon a mágikus hiedelmen alapult, miszerint a friss víznek tisztító hatása van, tehát kiveti magából a rosszat.(29) Ebből látszik, hogy a bírák gondolkodásmódját mennyire befolyásolták mágikus képzetek és a kivégzések gyakorlatában is ezért alkalmazták a máglya-halált. Ez utóbbinál persze az is közrejátszott, hogy a boszorkányságot sokáig az eretnekség egy fajtájának vélték, és az eretnekeket a megtisztulás érdekében égették meg. Ugyanakkor a varázslásban, rontásban bűnösnek találtatott személyek holtteste, átkozottá teheti azt a földet, ahová eltemetik. Azonban nem minden boszorkányper végződött halálos ítélettel. A büntetés gyakran testi fenyítés, vagy száműzetés volt ilyenkor, s mivel a perek költségesek voltak, így azok terhei is a vádlottra hárultak, mintegy mellékbüntetésként.

A Magyar Királyság területén a boszorkányság jogi vonatkozásai sajátságosak voltak Ennek kapcsán rendszerint Könyves Kálmán (1095-1116) boszorkányokról szóló törvényét szokták emlegetni, ami valójában a strigákban való hitet utasítja el.(30) A rontást okozó varázslatban Kálmán király ugyanúgy hitt, mint bárki más akkoriban, ennek megfelelően szankcionálta is.(31) Ezen kívül a Váradi regestrumban is előfordulnak maleficummal (rontás) és veneficummal (méregkeverés) foglalkozó esetek, mégis a középkortól kezdve, elsősorban a városi jogban fordulnak elő boszorkányságra utaló kitételek.(32) A büntetőjog ügyében, egyébként is a szokásjog volt az irányadó, tehát ez érvényesült a falu füstje, úriszékek, városi magisztrátusok, vármegye gyakorlatában.(33) Érdekes módón az országos szokásjogot összefoglaló Tripartitumban nem találunk a boszorkányságra utaló részt.

Változik a helyzet a 17. század végén, amikor a már említett Praxis Criminalis bekerült az 1694-ben Corpus Jurisba, és így mindennapokban alkalmazott joganyag részévé válhatott.(34) Ennek fő oka a Habsburg abszolutisztikus törekvések jogalkotási igénye, és ezzel összefüggésben a büntetőjog kodifikációra történő kísérlet, melyben közrejátszott a magyar büntetőjog szabályozatlansága, mely egészen a 1878. évi Büntető törvénykönyv bevezetéséig fennállott. A Praxis Criminalis így valójában szokásjogi elemként lett része a vármegyei, úriszéki és valószínűleg a városok jogalkalmazásának, ami azt jelenti, hogy boszorkánysággal kapcsolatos ügyekben is vélhetőleg más jogi formulákkal összhangban alkalmazták.(35)

Mindezt azért tartottuk fontosnak megemlíteni, hogy rávilágítsunk, a büntetőeljárásokban nem létezett egységes gyakorlat, csupán hasonló jellegű formulák. A következőkben az általunk vizsgált boszorkányper ismertetésekor, részletesebben is képet nyerhetünk a jogi eljárások alkalmazásáról.

Boszorkányper Vásárhelyen (36)

A per megindítása

A jegyzőkönyv tanúsága szerint, a per 1758. február 28. és 1759. március 26. között zajlott a Csongrád vármegyei Vásárhelyen. Itt rögtön két lényeges körülményre kell kitérnünk. Egyik a per helyszíne, mely a jegyzőkönyvben oppidiumként, azaz mezővárosként szerepel, és ebben az időben a Károlyi család birtokában volt.(37) Viszont a jegyzőkönyv az úriszéki iratok közt volt található. Ennek magyarázata, hogy a mezővárosok a földesúrtól, esetleg a királytól, bíráskodási jogkört magában foglaló autonómiát kaptak, és ez alapján eljárhattak polgári és büntető perekben is.(38) Ebből adódóan, minthogy a per szereplői mindnyájan vásárhelyi lakosok, így jogállásukat tekintve valószínűleg mind jobbágyok voltak

Másik fontos momentum az időpont mely alapján, csupán következtethetünk az eljárás megindításának kezdetére. Mivel az inkvizitórius büntetőeljárások a feljelentés után indultak meg, ez valószínűleg csupán néhány nappal előzhette meg a per kezdetét. Egyébként a városi tanács előírta hogy a bíróság előtt tárgyalt ügyekben ügyvéd útján illetve kereset útján járjanak el.(39) Azonban erre a körülményre vonatkozólag nincs adat.

Az időpontot illetően további zavarra ad okot, hogy az első tanú Pap András vallomásában úgy fogalmaz, hogy a jövő évi úrnapi vásárhoz lesz három éve, hogy a vádlottal szóváltásba keveredett. Felmerül a kérdés, hogy most az 1759. év Úrnapjáról beszél, vagy az 1758. éviről? Ez utóbbi esetben, a tanúvallomásnak az előző évben kellett megtörténnie. Mindenesetre a február 28.-i időpont csupán a per feljegyzésének kezdetének fogható fel. Ezt valószínűsíti, hogy a jegyzőkönyvben az említett vallomás, úgy szerepel, hogy azt a többi tanú is megerősítette július 27.-én az úriszék előtt. Ebből következik hogy a tanúkihallgatásokra nem egy időben, hanem különböző időpontokban került sor. Ebben valószínűleg a bíróság elfoglaltsága és a tanúk megidézésnek körülményes volta egyaránt közrejátszhatott. Egyébként a vallomások szövegében szereplő események két kivétellel, nincsenek konkrét időponthoz kötve. Tehát a jegyzőkönyv dátumához időben közelebb és távolabb is lehettek.

A pert különben a két konkrét időpontot is megjelölő tanú, a már említett Pap András, valamint Kozma István vádja alapján indították meg, Katona Istvánné, született Sellymes Sára ellen. A vádlottról megtudjuk, hogy kálvinista hitű és Kecskemétről származik.(40) Számunkra furcsa módon mindezt a rá nézve terhelő tanúvallomások után van megemlítve, amikor azokkal szembesítik. Másik érdekesség vádlottat mindig leánykori nevén nevezik meg, habár hatvan esztendős. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy valószínűleg özvegyasszonyról van szó. A tanúvallomásokban is rendszeresen így nevezik meg. A vádlók személyéről a tanúvallomásokból tudunk meg bővebbet.

A vád tanúi

A tanúvallomásokkal a bíróság célja az volt, hogy bizonyítékot szerezzen a boszorkányságot illetően. A jegyzőkönyvben tizenkét tanúvallomás szerepel, köztük a feljelentést tevő Kozma Istváné és Pap Andrásé. A vallomások kiegészítik erősítik egymást, hiszen mint Pap András, vagy Matók Ferenc esetében a feleség is a tanúk között szerepel.(41) Egyébként érdekes hogy tanúk között a nők vannak többségben, szám szerint nyolcan, igaz mindegyikük neve mellett meg van említve a férjé is. Mint fentebb utaltunk rá a tanúk mind vásárhelyi illetőségűek, tehát ha másként, nem látásból ismerték egymást és a vádlottat is. Csordás István estében csupán az van feljegyezve, hogy ismeri Sellymes Sárát, beszélt is vele. Más tanúk, mint Kozma István, vagy Szentesi Erzsébet (Nagy Mihályné) a vádlott szomszédjában laktak.

A tanúk életére csupán hozzávetőleg következtethetünk a vallomásokból. Pap Andrásnak szőlője volt, és borát a piacon árulta.(42) Mások, mint például Sojti Sára (Tóth Mihályné) a szegényebbek közé tartozhattak, hiszen szitát is a szomszédból kellet kölcsönkérnie és ebből származott nézeteltérése a vádlottal.(43) Legtehetősebbnek Matók Ferenc tűnik, hiszen kislánya betegségekor doktort hívatott, ami feltehetően nem lehetett olcsó dolog. Ezen kívül szolgálólány is volt a házánál, aki szintén tanúskodott a perben.(44)

Sellymes Sára boszorkányságának megítélésében a tanúk három csoportba sorolhatók. A legkevesebben azok vannak, akik nem tudnak ilyesmiről. Idetartozik Nagy Erzsébet (Kongó Jánosné) és Csordás István vallomása. A következő csoportba azok, akik ugyan nem tudnak boszorkányságról, de Selymes Sárára gyanakszanak. Idesorolható Szabó Erzsébet (Borka Gergelyné), Szentesi Erzsébet, Csapó Erzsébet (Kenéz Györgyné), Matók Ferenc, felesége Káposztos Éva, valamint a szolgálójuk Takács Erzsébet (Juhász Mátyásné). Harmadik csoportba tartoznak azok, akik kifejezetten Selymes Sárát gyanúsították boszorkánysággal. Pap András és felesége Jónás Erzsébet, Sojti Sára és Kozma István vallomása tartozik ide.

A boszorkányság gyanújára egyébként, olyan megmagyarázhatatlan titokzatosnak tűnő események adtak okot, amelyeknek mágikus elképzelések, közkeletű hiedelmek, adták az alapját, Ahhoz hogy a perben szereplő vallomásokat értelmezni tudjuk, röviden ki kell térnünk arra, hogy ezen elképzelések miben gyökereztek.
Mágikus elképzelések

Elöljáróban már utaltunk rá, hogy a boszorkányhit lényegi eleme, az ártó szándékú varázslat, népszerűbb nevén a rontás. A boszorkánysággal foglalkozó szerzők túlnyomó része a tudományos presztízs okán a mágia témakörét éppen hogy csak érinti, illetve annak történeti vagy folklorisztikus vonatkozásait veszi figyelembe. Ez azért is sajnálatos, mert a boszorkányság, illetve a boszorkányüldözések értelmezése nem lehet teljes a mágikus gondolkodásmód ismerete nélkül, az egész problémának ez adja az alapját Igaz a mágia fogalmát nehéz pontosan definiálni és általában ahány szemlélet, annyiféle magyarázat fűződik hozzá. Ami bizonyos, hogy mindig olyan célzatosan végzett cselekvési formáról van szó, mely természetfeletti erőket hív segítségül. Tulajdonképpen a mágia egyfajta eszköz, melynek használata mindig valamilyen szertartásos (rituális) tevékenység keretében zajlik. Ez független attól, hogy magia naturalisról, vagyis természetes mágiáról, illetve ceremoniális mágiáról beszélünk. A magia naturalis alatt valójában az úgynevezett szimpatetikus mágiát értjük, melynek lényege hogy a dolgok szimpátia útján hatnak egymásra. Ennek két formája a homeopatikus, vagyis hasonlósági mágia és az átviteli mágia. Mindkettőről példákkal illusztrált leírást találhatunk az Aranyágban, most csupán a lényegüket emelném ki.

A homeopatikus mágia lényege, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, ilyen a vadászmágia, a termékenységi mágia, a bábuvarázs (ez utóbbi talán a legismertebb negatív mágia). Azonban az elv a gyógyításban is felhasznált módszer, mind a mai napig (homeopátiás gyógyítás). Az átviteli mágia elve, hogy a dolgok szétválasztásuk után is hatnak egymásra, illetve kapcsolatban maradnak. Éppen emiatt rontás, betegségokozás esetében is gyakran alkalmazott módszer.

A ceremoniális mágia, amit „valódi" rituális mágiának szoktak tartani a magia naturalison alapul, de a természet erőit már igyekszik befolyása alá vonni, jellegüket, hatásaikat rendszerbe foglalni. Tulajdonképpen egyfajta tudományos megközelítéssel dolgozik, ennek megfelelően varázsszövegekkel, varázskönyvekkel, különféle mágikus eszközökkel is felhasznál. Ez utóbbihoz kapcsolódik az időjárás befolyásolása, vihartámasztás, átok formulák használata. Emiatt tartja a néphit a boszorkányságot tudománynak.

Szót kell ejtenünk még a vallomásokban megjelenő állattá változás képességéről is, mely a boszorkányhit fontos részét alkotja. Ez az elképzelés az animizmushoz (szellemhithez) kapcsolódik. Ebben a világfelfogásban minden szellemmel rendelkezik, ezért a mágikus cselekedetek alapját is az ezekkel való kapcsolat adja. A közvetítőnek, vagyis a sámánnak ezért gyakran megváltozott tudatállapotba kell juttatnia magát. Ehhez a hipnotikus ritmusok (levegővétel) ugyanúgy hozzájárulnak, mint a tudattágító szerek használata. Ilyenkor rendszerint a testét hátrahagyva „elutazik" a szellemek birodalmába, hogy a szellemek rajta keresztül nyilvánulnak meg. Valójában a természet erőinek rendeli alá magát, és eggyé válik velük. Ez magyarázza, hogy a sámánok női ruhát hordanak, vagy gyakran nők, mivel a női elv tradicionálisan passzív, befogadó, változékony. Mindehhez hozzátartozik, az állatalak felöltése, illetve a szellemek állatalakban való manifesztálódása is. Ez az elv hagyományozódik tovább a boszorkányvádakban, az állat alakú segítők, a familiárisok elképzelésében, illetve, hogy a boszorkányok is felvehették valamilyen állat alakját. Mindezek alapján a következőkben a vád tanúinak vallomásaiban a rontásra és lidércnyomásra vonatkozó állításokat vizsgáljuk meg.

Rontások →

(1. oldal / 2)
Megjelent: 3963 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 298 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.2%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 460
This Week: 2643
Last Week: 8104
This Month: 19541
Last Month: 22610
Total: 1544458

Belépés