Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2020Dec01

2020. Október 24., Szombat 13:54

A Magyarok Őshona

Írta:  Dr. Fáy Elek
Értékelés:
(13 szavazat)
Megpróbálom elsősorban magam végett ide felszerkeszteni Dr. Fáy Elek PDF formátumú anyagát mert nagyon sok jegyzet és irka-firka nehezíti meg az értékes őstörténelem tanulmányozását illetve megértését. Mivel ez nagyon nagy munka, majd ahogy az időm adja lassan átmásolgatnom. A másolatban igyekszek az eredeti szöveg alapján dolgozni annyi különbséggel, hogy itt én fogok kiemeléseket csinálni ami számomra (IS) megkönnyíti egyes történelmi kútfők könnyebb megtalálását.

Az egész anyagot mint láthatjátok szórol szóra kell bepötyögnöm, ezért úgy gondoltam, ha már így is - úgy is megcsinálom akkor közzé is teszem azok számára is, akik esetleg szemezgetni szeretnének egy ilyen másolható, könnyebben kezelhető rögtönzött jegyzetből. Egyben szíves elnézéseteket kérem ha valami valahol félre sikerül vagy valami hiba esik a szöveg átmásolásaiban és amennyiben észreveszitek a hibát, akkor szóljatok és javítani fogom.

Természetesen csatolva és letölthető lesz az eredeti PDF dolgozat is. Erre a történelmi dolgozatra lehetséges, hogy nagy szükségem, vagy szükségünk lesz akkor is amikor a Skandináv és magyar kapcsolatokat kutatjuk keressük. Ezért tartom fontosnak ide felhozni, hogy benne kútfőket találhassunk, azokat boncolhassuk, idézhessünk ebből a kiváló Dr. Fáy Elek dolgozatából. Mivel már olvasható és használható is a megkezdett anyag, ez azt jelenti, hogy folyamatosan használható és ahogy időm adja úgy "töltögetem" amíg teljesen kész nem lesz./ Szeretettel: >Zoli< a Magyar Megmaradásért.

 

Dr. Fáy Elek A Magyarok Őshona - Legrégibb nyomok

TARTALOM

Bevezetés

 1. Rész - Történelem

1. A proto-médek és elamiták →
2. A szumirok →
3. Asszíria →
4. Az arméniai, kurdisztáni és az egykori kappadóciai vidékek ősnépei →
5. Szíria, Kanaán és Arábia népei →
6. A hikszószok vagy pásztorok →
7. Szíria és Kanaán az egyiptomi XVIII. dinasztia korában →
8. A kheták vagy hittiták →
9. A Filiszteusok →
10. A károk és feniciek →
11. Az ismertetett turáni népek szkitha-magyarsága →
12. Szétvándorlás az őshazából →

 2. Rész Népismertetés

II/1. Állami és társadalmi szervezet
II/2. Hadászat fegyverzet
II/3. Földmívelés állattenyésztés
II/4. Bányászat ércművesség
II/5. Agyagedény, üveg, papír és szövőipar
II/6. Halászat, tengerészet kereskedelem
II/7. Vallás és hitrege
        a) Legősibb fogalmak
        b) Mag és erő
        c) A hetes szám
        d) A menny, minden
        e) A nedves őselem
        f) A tűz
        f1) A nap
        f2) A villám
        f3) A mesterséges tűz
        f4) A tűzital
        f5) Élettűz, élet-meleg, élet
        g) Kígyó, sárkány és haltiszteletet
        h) Ősidő, őstér; őserő ősanyag
        h1) Az ősidő
        h2) Őserő
        h3) Tér, törvény, természet, anyag
II/8. Jelképezés, művészet, írás, írás, nyelv

Bevezetés    Tartalom↑

A biblia Genezise az özönvizet túlélő, Noé három fiától: Sem, Kám és Jáfettől származtatja le az emberi fajokat.

Sem ivadékai: Elám, Aszur, Arfakszád, Lud, Arám. Ezek közül Elám: az elámiták vagy szuziánainak, Aszúr az asszírok, Arfakszád a térahitek, azaz a héberek és joktanida arabok, Lud: a lidek; Arám pedig: az orontesz, Eufrát és Habur folyóvidéki arámi népek törzs-atyja.

Khámtól a biblia négy fiút származtat, ú.m.: Kuss-t, Mizraim-ot, Put-ot és Kennán -t; akik közül Kuss: a Felső-Egyiptomtól délre eső Kuss - vagy Ethiopiának és Dél-Arábiának lakóit Mizraim az egyiptomiakat, Kennán a kanaánitákat, azaz a zsidók előtti kanaáni népeket, míg a Vörös-tenger afrikai partja-menti népeket személyesítette meg.

Végül Jáfetnek fiai: Gomer a frígek és kimmeriek; Magóg: a kaukázusi magógok, Madai: a médek, Javán: a jónak s általában a görögök, Tubál és Masek: a Pontusz -melléki (főleg az ércművességről híres) tibarének és muszkák, Tirász pedig a Taurusz -hegység-menti: kilikek ősatyjául tekintik.

Ezekhez képest nagyban és nagyban és egészben a tudósok Noé ivadékainak elhelyezkedését a Genezis nyomán úgy állapítják meg, hogy Jáfet származékai a kis-ázsiai és arméniai északi vidékeket, Kám utódai a dél-arábiai, az u.n. eritreai-tenger-menti tájakat, míg Sem gyermekei a két megelőző népcsalád közötti középrégiókat szállták meg.

Noé három fia közül a tudósok Sem -ben a sémi, Jáfet -ben pedig az árja népek törzs-atyja -it, illetve faji megszemélyesítőit látják. Kámmal szemben azonban zavarban vannak, mert az ennek négy fia egyikétől, Mizraim -tól származtatott egyiptomiakon kívül, a többi háromtól levezetett népekben nem tudnak tisztán megkülönböztetni a sémiek és árjáktól határozottan elütő külön fajjeleget.

A turániakat, az emberiség egyik legnagyobb népcsaládját pedig a tudósok vagy Káin leszármazói között keresik, vagy pedig egyáltalán nem lelik meg helyüket Noé ivadékai között a Genezisben. A Biblia ezen hézagát Lenormant úgy igyekszik kitölteni magából a Genezisből, hogy az az özönvizet túlélő Noét Ádámnak Seth fiától származtatván, nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Ádámnak másik, keletre Nód -ba költözött fia: Kain utáni ivadékai, ott keleten szintén elkerülhették az özönvizet, ha ott egyáltalán nem volt. (Lenormant: Historie anciennes de l´Orient: I. 312. I)

Lenormantnak e mellett azonban még ez is feltűnik, hogy az ércművesség megszemélyesítője - a bányászatuk és ércművességükről híres tibarének törzs-atyja - Tubálkain a nevében foglalt Kain (kovács) névvel hogyan került a Genezis leszármazási táblájában Jafet fiai közé. Lenormant előbbi okoskodása szempontjából megütközése nem is alaptalan. Ettől eltekintve azonban a Genezis szerzője annak nem oka, hogy a tudósok Jáfet -et kizárólag az árják törzs-atyjául foglaltál le.

Az irániak ősmondája Treatóniát ismeri, mint az emberiség ősatyját, akinek - Noéhoz hasonlóan - szintén három fiút ad, u.m. Turát, Szájrimát és Áriát: a turániak, sémiek és árják törzs-atyjait. Ezen ősmonda viszont a kámiták törzsatyját rekeszti ki Treatonia fiai közül.

Ugyancsak az árjáknak, a pehlevi nyelven írt Bundehesben fennmaradt őshagyományai szerint: az említett három törzsatyja ivadékai a mai Pamír-fennsíki Ariana-Vedját - az árják paradicsomát - és az onnan négyfelé szétfutó Okszusz (Vehrut) Jakszartesz (Arang-Rut) Tarim (Arvand) és Indus (Mehrva) folyók közét lakták. (Lenormant: Hist. anc. de l´Orient: I. 110)

Mivel pedig a Biblia paradicsomát nemcsak, hogy szintén négy folyó: A Pison, Gihon, Hiddekel és Frat öntözi, de e négy folyó közül a Frat az iráni ősmondákban az Arangrut -nak (Jakszartesz) másik neveként szintén szerepel, a Vehrut (Okszusz) Pedig ma is viseli a környező lakosság ajkán a Gihon -ra hasonló Dzsihon nevet, a tudósok némelyike annyival több hitelt az árja ősmondának, mert a Pamír -fennsíki Irán és az azzal szomszédos Turán népeinek történelem-előtti időkben vessző harcai emléke is valószínűvé teszi azt. Ezen felfogás szerint a Genezis a Mezopotámiába átvitt paradicsommal voltaképpen csak a Pamír -vidéki ősbölcső zavaros emlékét tartotta fenn. A turáni népcsaládhoz számított népek típusaiban olyan eltérések észlelhetők, hogy azok egy sárga és egy fehér faj különböző vegyarányú keveredésből eredőknek látszanak; még pedig úgy, hogy Ázsia legkeletibb szeléről kiindulva - hol a sárga arcszínnel együtt a kiálló pofacsont, benyomott orr, és ferde állású mandulaszemek jellemzik az arcokat - Az Urálig és Kaukázusig fokozatosan veszítenek az említett faji vonások markánsságukból; annyira, hogy Lenormant szerint pl. a kaukázusi fajoktól távolabb eredetre. (Lenormant: Historie anciennes de l´Or. 302. :

A Sémi faj egészbe véve szorosabb egységet mutat a turáninál de az egységet mégis megzavarják a kámi faj érintkezései. A kámi faj ugyanis csak az egyiptomiakba jut a többi fajoktól Határozottabban megkülönböztető kifejezésre; míg ellenben az ú.n. kanaánitákban s főleg az ókorban oly nagy szerepet játszott kussitákban oly nagy eltéréseket mutat, úgy fajjelleg, mint nyelv tekintetében, hogy pl. míg a felső nílusi és az elámi kussiták vagyis az ú.n. nyugati és keleti etiópok a néger vérnek erős vegyüléke mellett túlnyomólag a turáni faj felé hajlottak, addig a kaldeai keféneket (a szumirok nem turáni népelemét) a legtöbb tudós a sémiekhez sorozza.

Rawlinson György és Lenormant szerint: a szerecsennel vegyült kussita faj lakta Abbisziniától kezdve Nyugat-Ázsia tengerpartjait egész Indiáig s a faj legkeletibb ágának az egykori indiai kauszikász nevű népet tartják.

A népcsaládok és nyelvcsaládok nem midig fedik egymást. Így pl. a kánaánitákat a Genezis kámiták közé sorozza és őket a tudósok is elkülönzik a sémitáktól; holott a zsidók az ő héber nyelvüket - a tudósok többségének állítása szerint - a kánaánitáktól sajátították el, az ő előbbi arámi nyelvük helyett.

Hogy pedig általában milyen nézeteltérések uralkodnak a tudósok körében a kámi nyelvcsalád nyelvére nézve, azt eléggé tanúsítja az, hogy míg Müller Miksa a kámi nyelveket csak a sémi nyelvek régibb alakjának tekinti, mellyel szemben szemben állnak a turáni nyelvek, a szerinte ezekből fejlődött árja nyelvekkel addig - mások szerint - a kámi nyelv a turániak csak egyik ága, mely ennek afrikai ágait a sémivel köti össze. (Csengery Antal: "Nyugotázsia őstörténete" az Összegyűjtött munkái -ban I. köt. 107. és 108 lapok:)

Hogy az árják turániak fajrokonok, azt nemcsak az az adat bizonyítja, hogy az árják az Irán és Turán között folyt őskori harcokat testvérharcoknak tekintették; hanem a rokonság mellett szól Jáfetnek közös ősatyául tisztelése is. Míg ugyanis a görög Japetosz Titánban - az örmények Japedosztéjában - tisztelték isteni ősüket, Addig a török népek hagyománya Jáfettől származtatja nyolc ősüket, u.m. : Türköt, Csint, Kazárt, Szaklabot, Ruszot, Minget, Gumárit és Kaladzs -ot. A magyar hagyományok fenntartója: Kézai pedig Ménrót -ot - Hunor és Magor atyját - Jáfetnek Tana nevű fiától származtatja; Ellentétben a Genezissel, mely a Ménróttal azonosnak tartott Nemrothot a kámita Kusstól vezeti le.

De ha ez adatok a turániak és árják rokonságát bizonyítják is, az kétségtelen, hogy a két népfaj szétválása egymástól igen távoli őskorban mehetett végbe. Ugyanis a legújabb tudományos búvárlatok alapján, Hermann Hirt a német tudósvilágnak azon - szerinte - ma már mindinkább uralkodó nézetét tolmácsolja, hogy az indó-germánok ősfészke nem is Ázsiában van, hanem Európában keresendő. Szerinte: Kis-Ázsiában az indó-germánok (frígek, galaták, görögök, stb.) csak utóbb nyomultak be s az őket megelőző lakosság egészen más fajú volt. (Hermann Hirt: Die Indogermanen. I. 176. l. l. és 58 l. l.)

Munkám célja: kimutatni, hogy ezen őslakosok turániak s még pedig épen a mi őseink voltak: akiket egyfelől a sémiek másfelől pedig az árják szorítottak ki ősi fészkükből: amennyiben bele nem olvadtak a rájuk tolult idegen fajokba.

Azonban az olvasóim tájékoztatására előre kell bocsátanom azt a kérelmet, hogy ne ütközzenek meg azon ha a dolgozatom elején több olyan néppel foglalkozom, amelyek szorosan véve a mi szorosabb hun-szkítha népcsaládunk faji kialakulása és őseink viszontagságos pályájának megérthetése szempontjából - hallgatással még sem mellőzhetek el.

I. RÉSZ
TÖRTÉNELEM

1. A protomédek és elámiak.     Tartalom↑

Trogusz Pompejusz - Jusztinusznál fenmaradt töredékeiben - azt állítja, hogy a szkithák minden más nép előtt 1500 éven át egész Elő-Ázsiát bírták s hogy ők a világnak minden másnál, még az egyiptominál is régibb nemzete. Lenormant ezt azzal toldja meg, hogy mindenről a felfedezett ékiratok is tanulságot tesznek; úgy, hogy Elő-Ázsia kultúrája már a sémiek á árják vándorlását megelőző történelem előtti korban turáni és kussita volt, midőn amazok még nomád életet éltek. Az elő-ázsiai turániak legkeletibb népei közül - múlt század közepe óta eszközölt kutatások nyomán ú.n. protomédek és az elamiták a legismertebbek.

A Zagrosz -hegység és a Kaspi-tenger között élt protoméd vagy méd-szkitha nép turáni voltát Westergard, Oppert, Norris, Rawlinson Henrik, Mordtman, Fr. Lenormant minden kétségen felül helyezték. A protomédeket - Lenormant szerint - csak a Kr. e. VIII. század elején hódították meg az árja (iráni) médek és a szorosabban vett Média Magna és Atropaténé területén a turániak még az akhemenidák korában is többségben voltak s nyelvük a perzsa királyok három hivatalos nyelvének egyik egyike volt, úgy, hogy feliratos emlékeiken rendesen a protoméd is ott szerepel az asszír szövegek mellett.

Éppen egy ilyen - Dáriusz Hisztasztpesz -től eredő, az óriási behisztuni - tábla hármas-szövege szolgált alapul a tudósoknak e nyelv megfejtésére. Hogy milyen hasonlóságot mutat e nyelv a magyarral, azt Csengery Antalnak [3] következő néhány (föleg Oppert és Norris kutatásán alapuló) szóösszevétésével mutatom be: pi:fül; szi:szem; kas:kéz; kat:két; kutta:Kettő; ha:hal: nap: világosság, nap; at, ata:atya; vur:ország; lub:láb; ar:orr; zal:zöld; sip: csepp; pall: pallos; szal: szül; rak:rokon; mu:múlik; tal:tölt; gir és gur:gerezd; tin:tenyészteni; szam:szám; asz:hosszú; asz:ész; rilu:róni; mari:markolni; fogni stb.

Az árja és turáni népelem harcai, faji küzdelmei utóbb vallásos belviszályok alakját öltötték fel és ily alakban változó Szerencsével századokon át folytak. E harcok intézői, a turániak részéről a mágusok voltak akik minden kínálkozó alkalmat megragadtak, a papi hatalom mellé, a politikainak kezükbe ragadására is.

Ez egyiküknek majdnem sikerült is. Ugyanis Cirusz perzsa király hátrahagyott két fia közül az ifjabbat, Szmerdiszt rendelte utódjául, míg az idősebbet, Kambizeszt birtokkal kárpótolta. Kambizesz azonban öccsét megölette s magához ragadta az uralmat. Később, épen egyiptomi hadjárata folyamán, Kambizesz -nek tudomására jutván, hogy távollétében Szmerdisz neve alatt otthon valaki bitorolja a trónját, hazasietett, azonban útjában meghalt. Az ál -Szmerdisz uralmának aztán a Kambizesz után trónra emelt Dáriusz vetett, aki a bitorlót - Gaumata mágust - elfogatva, kivégeztette.

A fennebb említett óriási sziklafelirat-táblát Dáriusz épen ezen eset megörökítésére vésette s szövegének kibetűzött része a következőket foglalja magában:

"Midőn Kambizesz Egyiptomban járt a nép istentelen bálványimádásába esett Perzsiában, Médiában és a tartományokban... A királyi hatalmat melyet családomtól elraboltak, visszaszereztem. A Templomot, melyet a mágus Gaumata lerombolt, felépítettem azon családoknak, amelyeket a mágus Gaumata eltiltott a szent énekek és szokásokoktól, ezeket újra megengedtem. Én országot régi alapjaira visszaállítottam és Perzsiát, Mediát a tartományokkal együtt ismét uralmam alá vetettem."

A sok századon át folyt vallásos belviszályokban, úgy látszik, azért gyengült meg a turáni elem Mediában az iránival szemben, mert a turániaknak is voltak a szellemibb valláshoz, a mazdeizmushoz hajló elemei vagy pártjai, akikkel együtt aztán az árja irániak, az ellenpárti turáni elemet kiszorították ősfészkükből. Ennek a kiszorításnak kétségtelen példái: a Don nyugati partján élt szauromaták vagy szürmaták, akiket Dionizusz Szikulus médeknek mond (Mata ugyanis a médeknek bibliai törzsatyjuk, Madaira utaló neve); továbbá a meotiszi tó (Azovi-tenger) mellett élt jazamaták [4] stb. A fenti magyarázat nélkül alig lenne megérthető, hogy a turáni eredetű magizmus utóbb összeegyeztetett a mazdeizmussal s ily minőségben államvallássá lett Médiában és Perzsiában.

A Médiától délkeletre fekvő Elám ország lakossága szintén tulnyomólag turáni volt; főként a szorosabban vett Szuziána lakosai - az u.n. szuzinákok [5] - voltak a legkevésbbé kevert turániak; mert különben Elám vagy Szuziána egyike volt az ókor legkevertebb lakosságú országainak. A későbbi uralkodó elem sémi volt, mely azonban nyelvileg asszimilálódott a nép zömével, amely pedig - Hommel szerint - még a perzsák korában is, mem sémi volt.

Elámban azonban még a kussitáknak egy érdekes árnyalatú népeleme is járult a turánihoz, melyre az 1884-ben kiküldött francia expedíció ásatásai derítettek világot, midőn Dieulafoy Artaxerxex Menomon palotája közelében régi elámi tumuluszra bukkant, melyben egy fehér és sárga csipkézettel díszített, zöldruhás és tigris-kacagányos személyiség ábrázolatára lelt, - a kezében arany lándzsával. De a meglepőbb : az alak fekete testszíne volt. Minthogy pedig utóbb is kerültek elő ilyen fekete emberábrázolatok, a tudósokat egyéb adattal együtt, arra a feltevésre vezették, hogy Elám lehetett a hazáj azon Homérosz Illiászában is szereplő - keleti ethiópoknak akik Memmon vezetése alatt Trója segítségére siettek a távol Nap-keletről. Ezen ethiópok, vagy kussiták, az Elámmal északról szomszédos Kosszéus[6] - vagy Hommel szerint helyesebben Kos-néppel együtt valószínüleg a kussitáknak a turániakkal rokonághoz tartozhatott, mert Hommel mind e népeket az árméniai alaródiakkal és a khetákkal hozza rokonságba, akiknek turáni voltát pedig ki fogom mutatni.

Az elámiak műveltségét a legősibb korba felnyúlónak tartják, amely, ha utol nem érte is a szomszédos szumérokét, korra nézve - némelyek szerint - megelőzte azt is. Az elámi turáni vagy susinák (susán, susunka) nyelvet még nem ismerik a tudósok annyira sem, mint a protomédet és szumirt; de arra még is eléggé, hogy annak a turáni nyelvekhez tartozását konstatálják.

2. A szumirok     Tartalom↑

A Tigris és Eufrát folyók közének, az u.n. Mezopotámiának körülbelül a mai Bagdadtól dél felé eső részét: Kaldeát a legősibb időktől fogva egy olyan nép lakta, melyet ma a tudósok túlnyomó része turáni fajúnak s egyszersmind az emberi művelődés minden más népet megelőző alapvetőjének tart s ez a nép a szumér.

A szumérok turáni voltának egyik legfőbb szószólója: Lenormant szerint azonban Kaldeát már a legősibb korban sem egyedül lakták a szumirok, hanem egyik másik szerinte sémivel vegyült kussita népelemmel osztoztak hazájuk területén mely utóbbi népelemet az arab félsziget legdélibb tengerparti vidékei u.n. lemlun népe szakadékainak tartja. Ugyan ő azt hiszi, hogy ezen kussita népelem az, amely - mint mondai ősökkel - Nemróttal és Kefeusz királlyal összefüg; amint, hogy e népelemet a szumirtól megkülönböztetésül kefén-ek is nevezi. Azonban azt is vallja, hogy a Dél-Mezopotámiába a mai Kurdisztán vidékéről északról bevándorolt káld vagy kaszd azaza szumér népelem volt az, mely a kultúra és a civilizáció alapjait minden irányban lerakata s az általa megvetett alapon aztán a két népelem egymással versenyezve fejlesztette teljessé azt a csodás kultúrát, művészetet, társadalmi rendet, amely sok tekintetben a mi korunkénál sem állott hátrább.

Ezt a kultúrát a tudósok eddigelé körülbelül a Kr. e. 4500 év előtt élt Urkhammu, vagy Urghám szumir király koráig tudták felderíteni: sőt ez előtti is még legalább 500 évig, tehát napjainktól számítva mintegy 7000 évig képesek áttekinteni az ősidők ködében. Minthogy pedig a szumir-kor legrégibb emléktárgyai is igen magas fokáról tanúskodnak nemcsak az ízlésnek, hanem a kivitel tökélyének is, ebből a tudósok azt következtetik, hogy szumirok már őshazájukból hoztak bizonyos fokú kész kultúrát magukkal.

Ez a régibb haza - mint már emlitém - a mai Arméniával összefüggő Kurdisztán vidékén feküdt; amit a tudósok abból következtetek, hogy e vidéket a szumir és asszír írott emlékek ugyanazon Akkád névvel emlegetik [7] amelyet a szumirok mezopotámiai hazájának északi hegyes része: Akkád vagy Agade város és vidéke viselt 

A mezopotámiai Szumir-ország története igen viszontagságos. Ugyanis a sok városból és azok környékéből álló államkák közül az idők folyamán hol egyik, hol a másik került a többi fölé; úgy, hogy a legrégibb ismert királyi, vagy papi fejedelmi székhely: Szirgulla és a némelyek szerint még régibb Eridu, utóbb Ereknek, majd Agádénak, Larzának, Urnak, s végül Babilonnak volt kénytelen átengedni a birodalom feletti hegemóniát és királyi székhelyet.

E versengés folyamán az időközben mind tömegesebben beözönlő sémi elem uralma is váltakozott a turáni elemével; míg aztán a Kr. e. 3000 év körül a birodalom két részre szakadt [8] s ez időtől fogva csak a déli állam uralkodói nevezték magukat Szumir és Akkád királyának; míg az északi, akkor már csaknem teljesen sémivé átvedlett állam királyai - kiknek székhelye akkor a Babilonnal szomszédos Kutha volt - ma magukat "a négy világtáj királyá-nak" címezték. E címet ugyan a déli állam: Szumir és Akkád királyai is viselték - sőt névleg ez utóbbiak egész Kaldea urai voltak, de hatalmuk az északi állammal szemben mindinkább elhalványult s a sémi népelemek teljes felülkerekedésével, az egész volt szumir állam a sémi Babilóniába olvadt be végleg.

A birodalom lakosságának elsémiesedése a Kr. előtti év körül érte el azon fokot, hogy a szumir nyelv teljesen a sémi mögé szorult. A két nyelvből ugyan átmenetileg egy vegyülék-nyelv is képződött, melyet Winckler a középkori latinsággal állít párhuzamba. Utóbb aztán a szumir nyelv teljességgel kiveszett az elő nyelvek sorából s csak mint szent liturgiai nyelv tartotta fenn magát a mágikus inkantáncziók, az istenekhez intézett dicsénekek és a gonosz szellemeket elűző formulák, megesketések nyelveképen.

Azonban a turániak szereplése Babilóniában még sem ért véget, mert az elámi hódítók uralmával s utóbb magának a birodalom két turáni eredetű, népeleme: a kosszeus s majd a káld nép uralomrajutásával, nemcsak Babilóniában hanem az egész Tigris-Eufrát-közben úrrá lett.  

3. Asszíria     Tartalom↑

A felső-Tigris-Eufrát-köz a későbbi Asszíria östörténete ismeretlen. Abban azonban a kutatók egyetértenek, hogy a vidék - legalább időlegesen s talán több ízben is - Babilóniához, illetve a régi szumir birodalomhoz tartozhatott, mert az egész az egész Tigris-Eufrát-köz - az armeniai hegyvidéktől, le, egész a perzsa öbölig mindenestül is viselte a szumir nevet.[9] Minthogy pedig a szumir név - a szumir nyelvben az m hangnak szokásos váltakozása folytán ng-vel - olykor szungir, szungar alakokban is forgalomba volt, egy ilyen alaknak tekintik a tudósok észak-mezopotámiai Szingara ország nevét is - a Habur folyó mellett. Hommel szerint: Assziriának későbbi fővárosát, Ninivét is, a Kr. e 3100 körül élt Gudea szumir király alapította s eredeti szumir neve Gannaki volt. 

De, ha Asszíria története ezen őskorban ismeretlen is, azt mégis nagy egyértelműséggel vallják a történetbúvárok, hogy egész Felső-Mezopotámia eredeti lakosság nem sémi volt s Hommel a sémiek - mint gyarmatosok - beköltözésnek kezdetén mindössze is Kr.e. 2000-ik év tájára teszi.[10]

Sayce szerint az egész Tigris-Eufrát-közt - forrás-vidéktől le egészen a Perzsa-öbölig - eredetileg egy kerek fejű, kiálló pofacsontos prognát arczú, kevés szőrzetű, alacsony termetű nép lakta,[11] melynek északi része a később ismertetendő khetákban élt tovább, míg a déli rész úgy Babilóniában, mint Assziriában összevegyült a sémi népelemmel, úgy, hogy ez a rész fajának tisztaságát csakis Elám hegyei közt őrizte meg valamennyire.

Hogy az asszírok (illetve Assziria sémi népe) Babilónia területéről költöztek be a hazájukba, annak egyik érdekes bizonyítékát Babelon abban látja, hogy míg Babilónia területe úgyszólván hemzseg a sírok megszámlálhatatlan sokaságtól, addig Assziriában sír alig, nekropolisz pedig egyáltalán nem található. Szerinte ez a körülmény arra látszik vallani, hogy az asszírok is Babilóniában - mint őseik hazájának szent földében - temetkeztek, hová halottaikat a folyókon szállították le.

A mondák különben úgy Babilóniának mint Assziriának alapítójául Nimródot mondják - "a nagy vadászt Isten előtt - aki egyszersmind úgy Babilonnak, mint Ninivének is alapítója lett volna.

Winckler szerint: Assziria eredetileg túlnyomólag a Tigris balpartján terült el[12] és Hommel szerint a Kr.e. 1900 körül még mint babiloni gyarmat szerepel legelőször a történelemben[13] s önálló államként csak a második ezredév derekán lép föl. [14] Assziria régibb fővárosa: Asszur még a 2000-ik év körül egy papi fejedelem (u.n. patezi) áll, aki egy másik nagyobb birodalom királyától függ.

Winckler felveti a kérdést, hogy melyik lehetett ez a másik nagyobb birodalom, Babilónia-e, vagy más? A kérdést nem dönti ugyan el, de e helyett több egymást támogató adattal kiemeli az északnyugat-mezopotámiai (Eufrát és Habur folyók-közi) Harrán város ősrégiségét nagy tekintélyét, jelentőségét amelyek - nézete - szerint - mind amellett szólnak, hogy e város a legrégibb időkben egy nagy birodalom központja lehetett.

Harránnak nagy tekintélye mellett szól, - Winckler szerint - hogy a babilóniai Szín holdisten kinek kultusza főként Úrban s az úri dinasztiák korában állott tetőpontján, eredetileg harráni istenség s Babilónia területére csak bevitetett. Harán városnak Babilóniától elkülönzött társadalmi élete mellett lát bizonyítékot Winckler abban az adatban, hogy az ékírások ott használt karaktere ugyanazon eltérést mutatja a babiloni ékírástól, mint aminőt ugyanazzal szemben a későbbi asszír írás tanúsít; holott a legrégibb asszír iratok még babiloni karakterűek.

Winckler mindezekből azt sejti, hogy az eredetileg a Tigris keleti partján alakult asszír állam Babilóniától elszakadva, annak az ő sejtelme szerint ősrégi birodalomnak vazallus államává lett, amelynek az Eufrát-Habur-közi Harrán vagy Karré város lehetett a központja s a voltaképi (a történelmileg ismert) asszír állami, Asszúr vagy Elaszár várossal, mint székhellyel Csak később, akkor fejlődött, midőn az előbbi harráni birodalomban felülkerekedett, amelynek zömét utóbb azonban elvesztette.E nézetét Winckler egyebek azzal is támogatja, hogy a legrégibb asszír királyok magukat nem Asszur királyának címezik, hanem a "világ királyának"; holott, nézete szerint, a szomszéd Babilónia mellett az újdonsült Asszíria királyai e címmel aligha éltek volna, ha ez nem gyökereznék valami régi jogban.

4. Az arméniai, kurdisztáni és az egykori kappadóciai vidékek ősnépei     Tartalom↑

Az eddig ismert turáni népeket, a tudósok egyhangúlag a mai Arménia Kurdisztán Videkéiről származtatják. Már fennebb említettem az Akkád ország nevet, mellyel a szumirok az ő országuk egyik részén kívül az ő egykori arméniai őshazájukat is nevezik.

Ezenkívül azonban a tudósok még a később egész Babilóniába uralomra jutott kald nép nevét is összeköttetésbe hozzák a kurdisztán-arménia vidékek ókori:  amagyarokoshona1(a mai kurdok ősei) népeinek neveivel s mindezek őseit a Pontusz-melléki kalib vagy kald népben keresik. Abban a tudósok többnyire egyetértenek, hogy ezek az arméniai népek sem a sémi, sem az árja népekhez nem számíthatók s csak annyiban térnek el egymástól, hogy míg pl. Fr. Lenormant határozottan turániaknak tartja őket,[15] addig Hommel[16] és mások egy új népcsaládot vesznek fel, melyet Herodotnak egy ugyan e vidékre helyezett népéről, az alaródi-ról neveznek el. Ehhez az alaródinak nevezett népcsaládhoz számítják aztán az említetteken kívül: a Pontusz-vidéki tibaréneket, muszkákat, protomédeket, elamitákat, valamint a késöbb ismertetendő khetákat is. Továbbá még ugyanezen alaródi népcsalád maradványainak tartják a kaukázusi vidéken mai georgiai, mingréliai, láz, stb. népeit.

Sayce szerint az arméniai népek csak a Kr.e VIII. század körül jutottak árja uralom alá és Lenormant szerint csak Xenofon korában kezdtek átalakulni árjává.[17]

Arménia lakossága az asszír emlékeken rendesen Nahiri névvel szerepel s a rendkívül sok apró államka közül, főleg a Van tó melléki Mannai vagy Vannai állam s főleg az ettől északra feküdt Urartu vagy Ararát állam játszott nagy szerepet.

A nahiriknek[18] a kutató tudósok (Mühlbach, Layard, Hincks) stb. eddiigelé 50-et meghaladó írott emlékét hoztak napvilágra. Ezen emlékeket - noha ékírásosak, mint az asszír és a babiloniak - eddigelé csakis a szövegeikben sűrűn előforduló fogalmi jegyek (ideogrammák) alapján tudták annyira, amennyire megfejteni a kutató Mordtmann, Guyard, Sayce, stb.
Az iratok nyelve azonban mindeddig teljességgel ismeretlen, úgy, hogy az ideogrammákkal megjelölt fogalmakat megértik ugyan az asszír-babiloni írásokban jártas tudósok, mint ahol ugyanazon fogalmi jegyek szerepelnek, azonban az ezekkel jelzett szavakról sejtelmük sincs.

A nahiri népek között - mint már említettem - volt egy valamennyinél nagyobb és hatalmasabb, mely azt a Van és Urumia tavaktól északra fekvő országot lakta, amelyet az asszírok Uratu név alatt emlegettek. Ez az Uratu. vagy Ararát ország - az ott egész a keresztény korig fennmaradt mondák szerint - egykor Arámiá-nak neveztetett, amely névből aztán később elferdülés folytán az Arménia ország képződött. Az említett monda az Arámia nevet egy ott, a Kr.e 1800 év táján uralkodott Arám[19] nevű igen hatalmas hódító korálról származtatja. Hommel ugyan a véleményben van, hogy a mondai Arám király csak a (Kr.e 859.-825. uralkodott) II. Szalmanasszár asszír király harvias kortársa és ellenfelének, Arámi urartói királynak lehetett egy mondaivá emelt és mondai korba visszavitt alakja. Minthogy azonban a monda az ő Arám királyát a szintén mondai Ninusszal és Szemiramisszal - Asszíriának megszemélyesítőivel állítja szembe, az az Arám király sem tekinthető másnak: Arámia, vagy Arménia, avagy Urartu ország mondai megszemélyesítőjénél.

Sayce állítása szerint az urartuiak nyelvrokonai voltak a később ismertetendő, kétségtelenül turáni fajú kheták és mitániaknak[20] is, de fajilag: csak részben. Az utolsó előtti asszír királyhoz: Asszurbanipálhoz küldött araráti követeket - a fennmaradt ábrázolatok szerint - : hosszú (dolichocefal) fej, magas homlok, hosszú, hajlott, egy pontban végződő orr és alacsonyas termet jellemzik. A balavati bronzkapukon ábrázolt urartui katonák egy része az imént leírt követekhez hasonlít és szakállas, míg a másik rész: szakálltalan s olyan prognát arcú, mint a kheták. E szerint e nép két fajnak - egy turáni és egy sémi népelemnek - egyesüléséből keletkezhetett. A régibb nép azonban, - mint azt később kifogom mutatni - minden valószínűség szerint: a turánii lehetett, amelyhez utóbb, bár szintén igen régen csatlakozhatott a sémi népelem.

Ez az urartui nép minket azért érdekel igen közelröl, mert bizonyára ennek délre áradt része lehetett az a bibliai Semtől származtatott arámi nép, amely hol turáni,hol sémi népekhez csatlakozva, Szíriában, Mezopotámiában, Arábiában, söt Afrikában is - szerepel. Ezzel az alapjában turáni néppel nyugaton összefolytak a szomszédos Kurdisztánnak azon szabír vagy szabart és kár nevű népei, amelyekre, mint a mi egyenesen felmenő magyar őseinkre, már itt felhívom olvasóim becses figyelmét.

A Kurdisztántól nyugatra fekvő egykori Kappadócia pedig ama később szintén részletesen ismertetendő kheta nevű népnek volt őshona, amelyet a velük oly közel atyafi kun és hun fajú népek ősének fogok kimutatni.

Főként ezen három: az arméniai: nahiri-arám, a kurdisztáni: kár-szabart-magyar és a kappadóciai: kheta-kún-hún, mint megannyi közös eredetű turáni-szkíitha népek azok, amelyeknek - a belőlük kivált egyéb népárnyalatokkal együtt - ókori elő-ázsiai szereplését ismertetni szándékozom.

E három népfajhoz negyedikül Szíriában még az afrikai eredetűnek tartott amorita nép járult, amely az elöbb ismertetett három népfajnak dél felé kibocsátott rajaival itt-ott vegyülve, főleg a magyarság egy részének faji alakulására igen jelentékeny hatást gyakorolt.

5. Szíria, Kánaán és Arábia népei     Tartalom↑

Mielőtt Szíria Őslakosságának turáni eredetével, valamint ezeknek velük magyarokkal egyenes felmenő vérségi összeköttetősével kell ismertetnem.

Movers a hagyományok, mondák hosszú sorával[21] bizonyítja egy ősrégi asszír birodalomnak uralmát Szíria, Kánaán és Fenicia felett. E tekintetben főleg Ktéziászra hivatkozik, aki szerint: Ninusz asszír király birodalma Palesztinán, Fenicián, Cöloszírián kívül még egész még egész Kis-Ázsiára, sőt Egyiptomra is kiterjedt. Ugyancsak Ktéziász továbbá a mitikus Ninusz királynak szintén mitikus nejét: a világhódító Szemiramis királynőt is a feniciai Aszkalonból származtatja; amivel összefüggőleg Movers kiemeli, hogy a filleszteai tengerpart egyik központja az asszír mondák és mítoszoknak. Szemiramisz aszkaloni eredetével különben még szemben áll úgy neki, mint a tőle származtatott mithikus Derketátd-dinasztiának a szíriai Damaszkuszból származási modja is.

A szíriai Ber-Hebreusz a legrégibb mondai babiloni királyok közül egy szamir nevűt említ, aki Javanitákat és kánaánitákat legyőzte. Manethó nyomán Jozefusz asszírnak mondja azon egész Egyiptomig terjedt birodalmat, mely ellen az első pásztor-király Avar-táborvárost építette.

Mindezekkel szemben Movers olyan mondákat is hoz fel, amelyek a szíria-kanaán-palesztiniai vidékeknek egy nagyethióp vagyis kussita birodalomhoz tartozandóságáról szólanak.[22]
Ilyenek egyebek között, a mithikus Kefeosz király mondái, akinek a birodalma a Földközi-tengertől az erithreai (az indiai Oczeánnal Arábiát érintő része) tengerig nyúlt le és amelynek fövárosa és királyi székhelye a filiszteai Joppe volt. Ugyanezen mondakörrel összefüggőnek tartja Movers azokat is, amelyek egy memmon nevű keleti ethióp királynak diadalmas nyugatra vonulásairól szólnak: aki Homérosznál az ostromlott Trója felszabadítására is siet. Mindezen lényegileg egymással egyező vagy legalább egymással megférő mondák alapján Movers kétségtelennek tartja egy közép-ázsiai birodalom uralmát és gyarmatosítását Szíriában, Palesztinában, sőt Kis-Ázsiában is.

Most lássuk: minő adatokat szolgáltatnak e kérdésekre vonatkozólag az ékiratok?

A Kr.e év körül élt Sargani vagy Szargon asszír király (az asszír Szargonnal szemben a "régi") ú.n. omina-táblái sokat foglalkoznak a nyugati "Martu" országgal, azaz a szíriai vidékekkel, amelyet három évig tartott expedíciója folyamán meghódítva, a napnyugati tengeren túl is folytatta hódításait. Később ugyancsak a napnyugati ország egy Kazalla nevű tartományát feldúlja. A Kr.e 3100 körül élt Gudea szumir király (szirgullai papi fejedelem) az ő nagyszerű építkezéséihez szükséges kő és faanyag egy részét szintén a nyugati ország (Martu) Kazalla, Amanusz és Libanon hegységéiből szállította. Amiböl Winckler a szíriai vidékeknek Babilóniához tartozására, Hommel pedig legalább is Gudeának erős befolyására von következtetést azon a vidékeken.

A Kr.e 3000 évvel élt Ur-Bau szirgullai fejedelem (patizi) - miután az észak-babilonia agádei uralkodók árnyékhegemóniáját megdöntve, magát Szumer és Akkád királyává emelte - birodalmának új székvárosul egy, az Eufráton túl, nyugaton fekvő helyet jelölt ki s ott a később nagy szerepet játszott Ur városát alapította. E város alapítását Hommel Ur-Bau azon intenciójának tulajdonítja, hogy birodalmának ezen pontjából minél inkább előmozdíthassa népei fogalmát a szíriai vidékekkel.

Egy nagy asztrológiai munka,[23] (melyet előbb tévesen a fenebb említett régi Szargonnak tulajdonítottak, utóbb azonban egy, a 2000 év körül szintén Agadéban uralkodott Szargon, Sargani, másképp Lugalgirinna nevű királytól eredőnek derítettek föl a tudósok), szintén sokat foglakozik a nyugati (martui) népekkel, főleg az Amoriták országával, annyira, hogy e mű igazi művelődéstörténeti képet nyújt a mezopotámiai és szíriai népek kereskedelmi és egyéb érintkezése tekintetében.

A Kr.e XX. század derekán - midőn már Babilónia elámi uralom alá jutott - Kudur-Lagamer elámi király fővezérlete alatt egy nagy hadjárat indul a szíriai vidékekre, az elámi uralonak ellene szegülő fejedelmeket és népeket engedelmességre szorítani. Ez az a hadjárat, melyről Mózes I. könyvének XIV. része is megemlékszik, mint ahol Khedorlaomer elámi Airok elasszári, Amrafel sinári és Thidál pogány királyok megverik az ellenük szegült szodomai, gomorai, sebojimi és bélai királyokat; de utóbb az éj sötétében rájuk törő Ábrahám által összes zsákmányaiktól megfosztatnak. Ez a hadjárat - Hommel szerint - már régebbi függőségi viszonyról is tanúskodik az elemiták és szíriaiak közt.

És most lássuk: mely népek laktak ezen korban a szíriai vidékeken. A régi Szargontól fogva gyakran emlegetett Martu ország alatt a tudósok az amoriták országár értik. Az amoriták a legrégibb korban nemcsak Kánaán legnagyobb részét, hanem északon az Orontesz-folyó vidékét keleten pedig a Jordánon túli vidékeket is lakták. Az amoritákat különben Sayce az afrikai líbiai tamahu és tahenu népek legkeletibb szakadékaiknak tartják[24] mint amelyekkel bőrszínük, többnyire kék szemük és magas termetük kétségtelenül vérrokonoknak is mutatja őket. Kánánban továbbá még az amoriták törzseinek tartják a kutatók az u.n. kanánitákat megelözö lakosokat is, akiket Refaim, Zuzim, Émin, Enakim, Zomzomin nevek alatt mint óriásokat és óriás erejüket emleget az ó-testamentum.

Az amoritákon kívül azonban még egy másik népelem alkotta jelentékeny népességét Kánaánnak: a hittita; úgy, hogy a lakosságot itt-ott a biblia is e két népelem keverékének mondja, midön pl.: Ezékiel 16. része 3. versében Jeruzsálem lakosai emorheus apától és hitteus anyától származtatja. A hebroniakat pedig hol amoritáknak, hol hitteusoknak mondja.

Az amorita Sayce szerint - : szép nép volt, - hosszúdad (dolikhocefal) koponyával, kevéssé dölt homlokkal, nem-kidülledt arcéllel, hosszú egyenes orral, szőke hajzattal, csúcsba eresztett szakállal, sárgás arcszínnel, kék szemekkel és nagy termettel.

A hittita nép - ellentétben az amoritával - feltűnően rút volt.[25] Az egyiptomi emlékeken ugyanis - Sayce szerint - a kheta, vagy hittita arcok, - a túlságos kidülledt prognát arcélükkel, hátradőlt homlokukkal és állukkal, egyenes, de széles orrukkal, duzzadt ajkukkal, szörtelen arcukkal és kis termetükkel - oly visszataszító benyomást tesznek a szemlélőre, hogy az ember szinte hajlandó volna az egyiptomiak, mint ellenségeik túlzásának tudni be az általuk ábrázolt kheták rútságát, ha a khetáknak otthon Ázsiában fellelt saját képfaragványai is meg nem erősítenék az egyiptomi ábrázolatok.

Pedig úgy látszik, hogy nemcsak a rút kheta, de a szép amorita nép is turáni fajú volt. A kheta nép turániságát a tudósok határozottan is állítják. Az amoriták turáni voltát pedig az ő afrikai berber testvéreiknek az európai baszk néppel általánosan elismert fajegysége állapítja meg, mert a baszkokat az antropológok ma többnyire turániaknak vallják s a mi finn rokonaink ősnépe: csudok testvéreinek tartják.

A kheták vagy hittitákat a tudósok Asszíriának azon öturáni népelemével kötik össze, amelyről Sayce azon meggyőződését vallja, hogy a kheta népben élt tovább. E szerint tehát a kheta s a vele rokon kánaáni khitteus nép az asszíriai üsturáni néppel függ össze s mindnyájuk közös ősei az armenia-kurdisztáni vidékeken keresendők.

A két ismertetett turáni népelemhez valószínűleg igen régi időktől fogva Babilóniából, illetve Szumirországból is csatlakoztak ottani turáni elemek, a régi szumir királyoknak fennebb ismertetett hadi expedíciói, telepítései útján, valamint azon forgalmi és kereskedelmi intézmények folytán, melyeket főleg az Ur-városi dinasztiák ápoltak kiváló gonddal. A volt szumir birodalomnak későbbi elsémisedésével természetesen a Szíriába kivándorló elemeket utóbb sémi nyelvű, majd pedig tősgyökeres sémi néptörzsek szolgáltatták. Az előbbiekhez számítandó az -o-testamentomban u.n. kanaániták, míg utóbbiakhoz a zsidók s legközelebbi rokonaik: az edomiták, ammoniták, moabiták s a későbbi midianiták.

Az u.n. kanaánita népek beköltözését Kanaánba Babelon hozzávetöleg a XII. egyiptomi dinasztia és Kudur-Lagomer elámi király kora közé teszi.[26]

A Genezis 10. részének 15-18. versei Kánaántól - Kám negyedik fiától - tizenegy fiút származtatnak, ezek; Szidon, Heth, Jehuszi, Amori, Gergeszi, Hivi, Arki, Szini, Arvadi, Szemari, Hamathi. A tudósok ezen u.n. kanaánitákat szintén khámitáknak tartják s e véleményük mellett azt is felhozzák, hogy a zsidók a kanaánitákkal következetesen megtagadtak minden fajrokonságot, holott abban egyetértenek a tudósok, hogy a zsidók a kanaánikkal ugyanegy, vagy legalább is igen hasonló nyelvet beszéltek. Sőt a legtöbben egyenesen azt állítják, hogy a zsidók az ő héber nyelvüket a kanaániaktól vették át az ő előbbi arámi nyelvük helyett.

Renan az utóbbi véleményt nem vallja ugyan[27] de a kanaániak és zsidók igen közeli nyelvrokonságát ő is kétségtelennek tartja s szerinte a - különbség egészen más fajú - zsidók nyelvrokonokra leltek Kanaán lakosaiban.

A kanaániták ősfészkének sokan az erithreai tengerpart vidékét s főleg a perzsaöböl északi táján sejtik, ami mellett főleg Fenicia két városa: Tirusz és Arad neveinek hasonlóságát hozzák fel, a perzsaöböl két szigetének neveivel.

A kanaáni népek nyelvei közül eddigelé a feniciai nyelvet derítették fel leginkább a nyelvkutatók s abban egyetértenek, hogy e nyelv csakugyan igen közel rokon a héberrel. A fenti cikkben keresendő tehát a zsidókkal nyelvrokon kanaáni népelemek zöme, Amelyhez idők folytával még sok különböző kámi és sémi népelem járult: az északkeletről beáradó arámiakban, a keleti pusztásságokról beáradó midiánitákban, a délről benyomuló edomitákban, valamint Egyiptomból kiszorított hikszószok ivadékaiban.

Azonban a Genzis a már ismertetett amereusokat és hittitákat is Kanaán fiai közé sorozza, holott e két nép közül az elsőt - mint láttuk - Észak-Afrikából az utóbbit pedig az észak szíriai Amanusz hegység vidékéről származtatják a kutatók.

Movers nézete szerint az amoritákat maga a Biblia is elkülönözni látszik a kanaáni népektől, mint ahogy ez a Bírák könyve I. részének 1-36. verseiből kivehető, a délkanaáni amoritákra nézve. De ez utóbbiakon kívül a szíriai Orotesz vagy Aranta folyó mellékén is élt egy amorita nép, amelyet a Biblia már egyáltalán nem sorol a kanaániták közé.

A később részletesen ismertetendő hittiták voltaképi hazája nem is kanaán, hanem az északibb Szíria és Kappadócia volt. Igaz ugyan, hogy hatalmuk fénykorában Kanaánnak is urai voltak s ezen korban kétségtelenül laktak is szétszórtan töredékeik Kanaán földén.

Ez a hatalmas hittita nép azonban - mely csak a Kr.e XVI. század táján kezd szerepelni - megkülönböztetendő egy hasonnevű kanaáni néptől,[28] melyet sokkal korábbi időben - a patriarkák korában - emleget a Biblia. Így pl. Ábrahám egy Efron nevű khitteustól veszi meg a hebroni Makpela nevű barlangot felesége, Sára sírhelyéül. Ézsau két khitteusnak: Beérinek és Élonnak leányait, Juditot és Adát veszi feleségül.
Uriah - Dávid király egyik fővezére Sayce szerint - valószínűleg szintén kanaáni hittita eredetű s nem a távoli szíriai kheták közül való lehetett. Dávid király neje Bathszeba - kitől bölcs Salamon született - szintén hittita nő volt s így - mint Sayce kiemeli - Krisztus urunkban hittita vér is volt.
Az Ábrahám-kori kanaáni vagy khitteus népnek maradványai a zsidók korában Hebron és Bérszaba hegyes vidékein laktak. Renan szerint az egyiptomi emlékek kheta névvel emlegetik Egyiptom egykori idegen hódítóit, a pásztorok vagy hikszószok népét, tehát ugyanazzal amellyel szintén az egyiptomiak a később velük versenyző hatalomra vergődött szíria-kisázsiai nagy hittita népet is nevezni szokták. Renan szerint: a pásztorok említett kheta neve összefügg Kanaánnak is egy régi Khittim nevével[29] és szerinte a Hebron vidéki khitteusok az Egyiptomot meghóditó pásztorok visszamaradt részei voltak Kanaánban; akikkel a hikszószok egész egyiptomi uralmuk alatt összeköttetést tartottak fenn, mint testvéreikkel.

Ezen adatok amellett tanúskodnak, hogy történelmileg ismert kheták maguk voltak már egyszer régebben Kanaán földének birtokában, de amelyet utóbb elvesztettek s csak későbbi nagyhatalomra vergödésük folyamán hódították újra vissza, vagy pedig a kheta népnek egy régebben szerepelt másik ága lehetett az, amely az ismeretlen öskorban Kanaánt lakta s amelynek kibocsátott raja volt az Egyiptomot meghódító pásztor vagy hikszósz nép.

A később Kanaánba betelepedett zsidók - mint mondám - a kanaánitákkal minden vérrokonságot megtagadtak s legközelebbi atyafiaknak csak a Lothtól származott ammonitákat és mobitákat, továbbá az Ezsautól származtatott edomitákat valamint az Ábrahám második feleségétől Kheturátol és az eltaszított ágyasa, Hágártól levezetett madiánita és izmaelita arabokat ismerték el. Ezeken felül pedig még az egyik ősatyjuk Ébertől és a sémiek közös törzsatyja Arfakszádtól származtatott joktainda arabokat és arámiakat tekintették közel rokonaiknak.

Az arámiak eredeti sémi faja azonban legalább is kérdéses. Winckler ugyanis azt állítja, hogy észak-Mezopotámiába (az u.n. Naharinába) az arámiak Kr.e előtti 2000-ik év körül északról vándorolták be. Ezt megerősíti Ámos próféta IX. részének 7. verse is; legalább Renan a Kirből kihozott sziriabeliek alatt az arámiakat érti és a Kir nevében az arméniai Kur (Cirusz) folyót ismeri fel. E szerint a történelmi nyomok is Arméniába, abba az országba vezetik az arámiak eredetének kutatóit, amelynek (a fennebb, Urartu, vagy Ararát ország ismertetésénél közölt monda szerint) egykori neve Arámia volt, melyből aztán az Arménia név képződött. Arménia és Kurdisztán pedig - mint láttuk - a tudósok véleménye szerint az összes elő-ázsiai turáni (vagy némelyek szerint alaródi) népek ősfészke volt.

Id. Plinusz szerint: a szkithák régebbi neve arám volt. Mindhogy pedig Didorusz Sziklusz a szkithák őshonát az Araxes (a Kurba ömlő mai Arasz) folyó mellé helyezi,[30] az egymást kiegészítő két adat kétségtelenné teszi az arámiak eredeti Szkhithaságát vagyis turániságát. Sayce az ararátiak (arméniaiak) nyelvét a khetával és mitánii nyelvvel rokonnak mondja s valószínű is, hogy Urartu ország népe - mint az arméniai nahiri népek egyik fő - sőt talán uralkodó törzse - ugyanazt a nahiri nyelvet beszélte, amelyet - mint fennebb szóvá tettem - még oly kevéssé ismernek a nyelvbúvárok.

Másrészt azonban a tudósok egybehangzó állítása szerint a zsidók régibb nyelve az arámi volt. Ez az adat tehát ellenmondani látszik az arámiak turáni nyelvűségének. Igaz ugyan, hogy a régi arámi nyelvet nem ismerjük s - Renan állítása szerint - az arámiként ismert szövegek csakis azok a babiloni fogság korában s azután keletkezett héber irodalmi termék, amelynek nyelvére nézve nem lehetett határozottan megállapítani - szerinte - hogy arámiak-evalóban, vagy pedig csak vulgaris héber nyelvűek.

Ha azonban figyelembe vesszük Sayce fajtanulmányának azon fennebb ismertetett eredményét, hogy az araráti nép két egymással ellentétes típust tüntet fel, amelyek közül a turáni khetához hasonlít, míg a másik - Sayce leírása szerint - sémire emlékeztet, akkor ez az adat a többi megelőzővel együtt, valószínűvé teszi, hogy az uratrui nép egy turáni és egy sémi fajú népnek egy nemzetté egyesüléséből eredt, melynek délre bocsátott rajai aztán fajuk szerint csatlakoztak rokonfajú népekhez.

Így aztán érthetővé lesz a zsidók törzsatyjának Arfaxád nevét Arfa-Kaszd (Kaszdhoz közeli) etimológiával - a káldok vagy a kazdok őshazájával Arménia-Kurdisztánnal hozzák összeköttetésbe s e nyomon itt Ptolemeus ptolemeusz  [31] tartományában sejtik a zsidók őshonát. 

Az arámiak minden bizonnyal már az igen messze őskorban bocsáthattak ki rajokat délre, mert a később ismertetendő (egyik legösibb népnek tartott) arábiai amalekitákat már félvér arámi le származékoknak mondják az arab hagyományok. Ez azonban teljességgel nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy később - Kr.e 2000 év körül - egy újabb raj indul ki dél felé Arméniából, mint ahogy Winckler állítja.

Hogy Szíriát és Kanaánt mikor kezdték elárasztani az arámiak, azt meghatározni nem lehet. Az egyiptomi XIII. dinasztia korából eredő emlékek mind e vidéket - hol később az arámiak laktak - rottenu, vagy ruthén név alatt emlegetik, úgy, hogy Lenormant szerint a későbbi arámi népnév itt egyértelművé lett a korábbi ruthénnel.[32]

Minden valószínűség amellett látszik szólni, hogy közeli fajrokonság fűzhette egymáshoz az arámiakat és ruthéneket.

De hát kik voltak ezek a ruthének?

Az egyiptomi emlékek két ruthénországot különböztetnek meg. az u.n. alsót és felsőt és bár a két ruthén vidéknek, s főleg az ezekkel többé-kevésbé összefüggő Nahariának geográfiai megjelölésében nem igen értenek egyet a tudósok,[33] legáltalánosabban mégis Kanaán földjét és az attól keletre az Eufrátig elterülő szíriai pusztaságot értik az alsó ruthén vidék alatt, míg felső-ruthént a Kanaántól közvetlenül északra fekvő Damaszkusz várost környező szíriai vidékekre helyezik. Lenormand szerint, Alsó-Ruthént máskép Khárnak is nevezték, míg Felsö-Ruthén a szorosabb értelemben vett Ruthénországvolt, amelynek Semtől származtatott Lund nevű népe nevét ő azonosnak is tartja a ruthén (rut) népével. Azonban mind a két ruthén vidék arámi nevét ő későbbinek mondja, úgy, hogy az arámiak csak utóbb árasztották el e területeket.

Sayce - Lenormanttól eltéröleg - Északi Feniciába és az ezen vidék mögött elterülő Szíriába helyezi Khárt (másképpen Khált vagy Akharrut) s minthogy ő ezen országot az egyiptomi emlékek Kaft országával is azonosítja, amelyet Pietschmann is ugyanazon vidéken keres, úgy látszik, neki (Saycenek) van igaza. Annyi kétségtelen, hogy Észak-Feniciának és szíriai környékének lakosai túlnyomólag károk voltak.

Arábiának északi részét: a Sínai-félszigetet és Kanaán-tól délre elterülő köves Arábiát, a Vörös-tengerparti hegyes és fensík vidékkel - a Hedzsásszal - az együtt legalább is a XII. egyiptomi dinasztia korától fogva, egy bennünket szintén közelről érdeklő nép: az amalekita, vagy amalika nép lakta. Az amalekiták, vagy amalikák a régebbi arab hagyományok szerint, Arámnak és Ludnak lesszármazékai voltak. E Lud alatt azonban Babelon az egyiptomiak bibliai ősének fiát sejti[34] s nem a Sem fiát.

Lenormant megütközik azon, hogy a Genezis leszármazási táblázata az amalekitákat[35] - Kanaánnak őslakóival: Enákim, Emim, Refaim, Horim, Zuzim, Zomzomimmal együtt - hallgatással mellőzi s ezt a szándékosnak látszó mellőzést ő csak azzal tudja kimagyarázni, hogy a Genezis csak az özönvíztől megmenekült Noé-ivadékok leszármazását adja, akiken kíivül életben maradhattak a Nodba költözött Kain ivadékai is, ha ott özönvíz egyáltalán nem volt. Lenormant pedig kainitáknak tartja a Genezisben mellőzött turáni eredetü népeket és Hobabnak, Mózes amalekita ipának, kaini vagy keni törzs nevét egyenesen is a bibliai testvérgyilkos Kainnak nevével hozza összeköttetésbe.

A Genezis ugyan Ezsau, az edomiták sémi ősatyjának - az ő khitteus neje Ada után való fiától egy Amalek nevű unokát is ad - akit azonban nem mond az amalekiták ősének. Hogy pedig a zsidók teljességgel nem ismerték el rokonaiknak az amelitákat, az - Lenormant nézete szerint - Bálámnak az izraeliták ellenségeire vonatkozó jövendöléseiből is kitűnik, amely szerint: Amelek első a pogányok között s annakokáért mindenestül elvész.

Az amalekitákat Babelon - Saussin de Perceval nyomán - három főtörzse osztja ú.m.: a szorosabb értelemben vett amalikákra, azaz a Sinai-félsziget és az ezzel közvetlenül szomszédos keleti vidékek népeire; 2. az ezektől délre lakó kathurákra, vagyis a későbbi madianitákra és 3. az arkámok törzsére, vagyis az edomitákra.

A katurák Ábrahámnak a bibliai második feleségétől, az egyiptomi Keturától született hat fia: Zamrán, Jeksán, Madán, Madián, Jesbok, (vagy Isbak) és Sua utáni leszármazóival azonosítandók, akik tehát a biblia szerint is sémi-kami keverékek. A Katurák vidékén utóbb mint hatalmas nép a hat katura egyikének nevét viselő madiániták lakták.

Az arám törzs a Kanaántól délre fekvő Szeir-hegység vidékét lakta s fővárosa: Széla - a késöbbi Petra -volt.

Az arkám nép rendszerint edomita név alatt szerepel s a Biblia az edomitákat az azon vidékre telepedett Ezsau ivadékainak mondja, akinek mellék - vagy második neve: Edom.
Babelon szerint azonban az Edom vagy Iduméa név már öt századdal előbb szerepel az egyiptomi papiruszokon a bibliai Ezsau koránál. Ami pedig az edomitáknak Ezsautól leszármazását illeti, azt Babelon oda módosítja, hogy Ezsau leszármazóiból uralkodó-dinasztiák kerültek az edomiták tís déli törzse fölé. Utóbb az edomita nép észak felé, az u.n. Gebaléne hegyvidékre terjeszkedett tovább s ez az országrész külön királysággá alakult.

A Kr.e VII. század táján egyszerre csak letűnnek az edomiták a történelem színtérélőr s területükön - szintén Széla vagy Petra fővárossal - egy eddig ismeretlen nép: a nabateus jelenik meg. Ezt a rendkívül érdekes, de talánszerü népet a kutatók Kaldeából eredőnek tartják, ahol a nevük szintén feltalálható s fellelt arámi nyelvű irodalmi maradványaik után következtetve, őket az egész Mezopotániát elárasztó arámiak szakadékaiknak állítják. A nabateus irodalmi maradványok ugyanis arról tanúskodnak, hogy e nép volt az egykori szumir műveltség megőrzője. Főleg egy Kutámi nevű szerzőjüktől eredő "A nabateus földmivelés" című könyv (amelyet a héber és ó-keresztény írók is ismertek), Quatremére és Chwolson tanulmányai foltán igen sok tekintetben új világot derít a khaldeaiak gondozására.

Az arab félsziget déli részét: Jement, ősidőktől fogva, a Genezisban Kusstól származtatott népek lakták. Ezen népek az arab hagyományok is Arábiának három néprétege (Ariba, Mutearriba és Musztariba) közül a legrégibbnek tartott Aribákkal azonosítják akik két fő népcsoportra oszlanak: a dél-arábiai aditákra és az észak-arábiai - már ismertetett - amalekitákra; ez utóbbiakhoz még a középarábiai temuditák (máskép horreusok vagy trogloditák) is számítanak. Noha mindezek egymás testvéreinek is állíttatnak, ezért főleg a kussita aditák - Jemen lakói - úgy az etnográfusok, mint a nyelvészek egyik legnehezebb problémáját szolgáltatják, mert míg nyelvük - a már eléggé ismert himjári és mahri nyelvekből kitetszőleg - egy felől a sémi, másfelől a kámi nyelvekkel mutat rokonságot, mégis a - fennmaradt épületromokból s egyéb történelmi nyomokból kitetsző - faji sajátosságok oly éles ellentétben állnak - Renan szerint - a régi sémi tulajdonosokkal és életviszonyokkal, hogy ezek valamely egészen más fajjal való keveredésre engednek következtetést; annyira, hogy némely tudós - pl. Lassen és Eckstein báró - a kussitákat az indiai szudrák és az egykori kauszikász nép testvéreinek sejti.

A mondák szerint azonban az aditák ősatyja: Ad, szintén északkeletről az Eufrát vidékéről jőve, telepedett meg Jémenben, ahol ivadékai egész Dél-Arábiát benépesítették, mert száz neje volt, kiktől 1200 éves életén át 4000 fia született s utána fiai: Sedid, majd pedig: Seddad uralkodott az aditák flett. Ez utóbbi uralma idején a nép ezer törzsből állt s ő népével nagy hódításokat vitt véghez mindenfelé. Az aditák birodalmához tartozó népeknek tartják a kutatók a Genezisben Kusstól származott: Szaba, Havila, Szabatha, Ráma, Szabathaka, Szeba és Dedán nevű országok népeit, akik közül föleg Szába, vagy Ofirország népében látják az iditák vagy kussiták legtipikusabb képviselőit. Főleg az itt uralkodott kasztrendszerben találnak olyan faji jellemvonást, mely a sémi és kámi népektől egészen idegen, ellenben az ősindiai népekkel közös.

Mint már említém, a jémeni kussita népek - úgy a történelmi hagyományok és mondák, mint a fennmaradt nagyszerű városromok tanúsága szerint - a műveltségnek rendkívüli magas fokán álltak. E Műveltség mellett azonban szexuális tekintetben ép oly elaljasodottaknak mondják őket az arab hagyományok, úgy hogy az aditák elpusztulását is az Isten bosszuló haragjának tulajdonítja a monda. E monda szerint ugyanis: Isten egy Hud nevű prófétát támasztott közöttük és midőn ez ötven éven át folytatott térítésével sem tudta népét az egy igaz Isten hitére vezérelni, az Úr szörnyű szárassággal sújtotta az országot. Ekkor az aditák maguk közül a rokon amalekiták területére, a mekkai szent völgybe három megbízottat küldtek áldozatok bemutatására isteneiknek. Az amelikiták atyafiságosan fogadták a küldötteteket, akik egyike csakugyan be is mutatta egy hegyen áldozatait. Erre egyszerre három felhő jelent meg feje felett s egy égi hang választásra hívta fel őt a felhők közül. Midőn aztán az a legnagyobb és legsötétebbet választotta, ez a felhő tüstént megindult az aditák országa felé s ott oly iszonyú orkán zúdított a népre, hogy - néhány megtért kivételével - az egész nép elpusztult.

Az aditák ezen mondai alakot öltött pusztulását a tudósok egy másik, és pedig sémi nép inváziójával magyarázzák. Ugyanis a jémeni aditákat a Kr.e XVIII. században meghódították az északkeletről betört sémi joktanidák, akik akik a magas műveltségű adita népnek egész kulturáját, szokásait, sőt itt-ott nyelvét is átvették.

Az aditák egy része azonban utóbb - nem tűrhetve a hódoltsági állapotot, - átvándorolt a Veres-tengeren Afrikába s ott a már ősidők óta megtelepedett kussita rokonok szomszédjában a maig fennálló Abissziniának vetette meg alapját. Az az afrikai kussita nép pedig, melynek szomszédjában az abissziniaiak megtelepedtek, az Egyiptomtól délre fekvő Kuss ország vagy Ethiopia és Nubia volt, mely az egyiptomi VII. és IX. dinasztiák közötti közelebbről meg nem jelölhető időben szakadt át testvéreitől a Vörös-tengeren, ahol a mai Szudán területén Napata és Meroé tartományoknak és városoknak vetette meg alapját.[36] Ez a Kuss ország az egyiptomi XX. dinasztia korában ideszoritott thébai trónbitorló Herhor nevű papi fejedelmi dinasztia korától kezdve több ízben Egyiptommal vetekedő állammá lett. A vallásos és világi hatalmat személyükben összpontosító uralkodók itt az egész államszervezetet hierarchikus alapra fektették,amelyben az egész vallás központja az egyiptomi thébai Amonnal versenyző Nap, vagy Napata fővárosi Amon Napisten volt.

Ezeken kívül még azt a híres - a Vörös-tenger mindkét partja menti Punt-országot is rokonfajúnak tartják a jémeni kussitákkal, akiket a tudósok nagyrésze a feniciek kanaánita eleme őseinek tart s akik országának gazdagságát és csodáit az egyiptomi XVIII. dinasztiabeli Hassov királynénak az ő meghódításukra küldött vezérei olyan elragadtattatással írták le jelentéseikben.

Bennünket a kussiták annyival inkább érdekelnek, mert - Elizeusz örmény történész szerint - a hunok: kussoknak is neveztettek s a kussiták általában úgy össze vannak fonódva a turáni ősnépekkel, hogy őket egymástól szétválasztani szinte nem is lehet. Renan a Jeremiástól (XIII/23) és Ezsaiástól (XXXVII 9)emlegetett szerecsenekben a kussitákat ismeri fel s a tudósok általában is délarábiainak tartják a szaracénokat, akiknek egyes töredékei pedig a mi ősnépeink között mindenütt szerepeltek, hol szaracén vagy szerecsen, hol maur, holkarakazár stb. nevek alatt. A hunok és a szabeusok közötti összeköttetésre látszik vallani egy Buda nevű város neve is az egykori Szába vagy Ofir országban.

Babelon szerint különben: Arábia népei egész az izlám hódításáig, rendkívül sok, egymástól teljesen különböző nyelvet beszéltek[37] s kiemeli azt is, hogy az arab nyelvnek sok eleme mutat összefüggésre a szumir nyelvvel. Ilyen összefüggést lát a ma már eléggé ismert hinjári nyelvben is: amelyre nézve csak azt sajnálja, hogy az annak tanulmányozására alapul szolgáló emlékek csak kevéssel korábbi időkből erednek Mohamedénél.

6. A hikszószok vagy pásztorok     Tartalom↑

Az imént ismertetett sziria és arábiai népekből szakadt ki az a hatalmas hódító nép, mely Kr.e 3-ik ezredév dereka után Egyiptomba betörve, azt meghódította s ott évszázadokon át uralkodott.

E hódító nép szereplését - az egyiptomiak nemzeti történetírója: Kr.e 283 és 246 között élt Manethónak eredetiben elveszett görög nyelvű történelmi műve nyomán - Föleg Afrikánusz, Euzébiusz, Szincellus és Jozefusz tartották fenn az utókor számára.[38] Mindezek azonban, Manathón kívül, kétségtelenül még más forrásokból is merítették adataikat, mert az általuk előadottak oly lényegesen eltérnek egymástól, hogy azok összeegyeztetése még a legfontosabb részletek (pl. az uralom időtartama) tekintetében is teljességgel lehetetlen.

Manetho ezen átszármaztatói közül általában a zsidó Jozefuszt tartják mégis legmegbiztatóbbnak, aki - saját állítása szerint - közvetlenül idézi a régi történetíró szavait. Az ő elöadása szerint: "Volt egy király :Timaosz, akinek korában Isten, nem tudom miért, ingerült volt ellenünk: ugyanis akkor ismeretlen fajú, keletről jött, vakmerőséggel telt emberek törtek váratlanul hunokra s azt könnyű szerrel leigázták. A fejedelmek leverése után kegyelem nélkül fölégették a városokat, ledöntötték az istenek templomait, sőt a legbarbárabbul bántak a lakossággal is, némelyeket leölve, másokat feleségeikkel és gyermekeikkel rabszolgaságra vetve. Utóbb maguk közül egy Szalatisz nevűt királlyá emeltek. Ez Memfiszben székelt, adót szedve Felső - és Alsó-Egyiptomból és őrséggel rakva meg az arra alkalmas helyeket. Főként a keleti oldalt erősítette meg, az akkor különösen hatalmas asszírok betörésétől tartva. A Szetrhóéi nomoszban egy igen előnyös fekvésű várost szemelve ki a Nilus bubasztiszi ágától keltre, mely egy régi theologiai hagyomány alapján Avarisz nevet viselt, azt újraépítette és igen erős fallal véve körül, benne örségül 240.000 embert helyezett el.

Ő maga rendesen ott tartózkodott nyáron, a búza és a zsold kiosztása végett, valamint a hadgyakorlatok idején. Ő meghalt 19 évi uralkodása után. Utána egy Beon nevű 44 évig uralkodott. Ezután egy Apakhnasz nevű uralkodott 26 év és hét hónapig. Majd ismét egy Apofisz nevű 51 évig s egy Jannesz nevű 51 év és egy hónapig. Végül pedig Asszesz 49 év és két hónapig uralkodott. Ezek hatan az első uralkodók voltak, akik folyton hadakoztak, Egyiptom pusztulására törekedve. Egész népük hikszósz, azaz király-pásztor (pásztor-király) nevét viselt: mert Hyk a szent nyelvben királyt, szósz pedig a nép nyelvét a pásztort jelent.

"Vannak akik őket araboknak tartják. Más szöveg szerint a hikszósz név alatt nem király értendő hanem épen ellenkezőleg: fogoly. Egyiptomi nyelven ugyanis Hyk vagy Hak - hehezettel - határozottan; Foglyot jelentett. Ez nekem sokkal valószínűbbnek és a régi történelemmel megegyeztethetőbbnek is látszik. Ő (Manetho) úgy mondja, hogy a megnevezett hat pásztor-király az őket követőkkel együtt 511 évig uralkodott Egyiptom felett. Utóbb a thébai királyok haddal támadtak a pásztorokra s erős és hosszú háború folyt köztük. De egy Miszfragmuthozisz nevű király legyőzte a pásztorokat és Egyiptom többi részéről visszaszorítva őket, egy 10 000 arurányi kerületű területre szoríttattak. E terület Avarisznak neveztetett. Manetho úgy mondja, hogy a pásztorok ezt az egészet úgy körülövezték magas, erős fallal, hogy benne teljes biztonságban bírták vagyonukat és rabolt szerzeményeiket; azonban Thutmozisz - Miszfragmuthozisz fia - 480 000 főnyi sereggel megszállta a falakat és erőszakkal törekedett kiűzni őket: midőn azonban sikertelennek tapasztalta az ostromot, alkudozásba bocsátkozott velük, szabad elvonulást engedve nekik bárhová, Egyiptomon kívül; minek folytán mintegy 240 000-en az egyezség értelmében csakugyan elhagyták Egyiptomot s a pusztán keresztül Sziria felé vonultak és az asszírok hatalmától tartva, akik akkor Ázsiában parancsoltak, a mai napság Judeának nevezett országban, egy olyan nagy embertömeg befogadására alkalmas várost alapítottak amelyet Hieroszolimának neveztek el." {M.M. szerkesztőtől: Here-szól-ima (papváros) PDF használó egyik kézjegyzete}

A fennebb említett többi autor a lényegesebb adatokban a következőleg tér el Jozefusztól:

Afrikánusznál: a XV. pásztor-dinasztia királyok feniciek voltak s az első király neve Szatitesz volt. Róla nyerte nevét a Szaitesz nomosz (megye). A második király Bnon volt, a harmadik: Pakhnan; a negyedik: Sztan: az ötödik; Arkhles; a hatodik: Afobisz. Mindezek összesen 281 évig uralkodtak. Utánuk pedig - mint XVI. dinasztia - még további 32 király; majd ezek után - XVII. dinasztia - még 45 király uralkodása következett a pásztorok sorából: úgy, hogy - szerinte - a pásztor-királyok uralmának összes tartama 933 év lenne.

Euszebiusz szerint csak a XVII. dinasztia királyai voltak a hikszószok, akiket Szaitesz, Bnon, Afobisz és Arkhlesz nevek alatt sorol fel, mint akik négyen összesen 102 évig uralkodtak.
Az ezeket megelőző XV. és XVI. dinasztiák uralkodói pedig - szerinte - dioszpoliszi és thébai nemzeti királyok volnának. A Hikszószok ő szerinte is feniciek voltak.

Szincellus sorozata szerint a hikszósz királyok - kiknek nevei szerinte: Szilitesz, Baion, Apaknasz, Afofisz, Szethosz és Kertosz - összesen 259 évig uralkodtak. A pásztor-királyok ő szerinte is két megelőző nemzeti dinasztia után 17-ikül következtek.

Eszerint tehát az egymásnak lényegesen ellentmondó szerzők nyomán - a pásztorok korából eredő emlékek hiányában - igen nehéz ma a valót felderíteni; úgy, hogy csak a különböző elszórt adatok szorgos egybevetésével állapíthatták meg a kutató tudósok a pásztor-királyok dinasztiáinak helyét is az egyiptomi dinasztiák sorozatában.

Eszerint a pásztor-királyok általában Egyiptom XV., XVI. és XVII.dinasztiáinak tekintetnek; azonban úgy, hogy a Manethonál névszerint felsorolt hat királyból álló dinasztia uralma Alsó-Egyiptomon kívül csak a nilusi Kataraktákig terjedt; azokon túl pedig Felső-Egyiptom többi része a thébai királyoknak hódolt. Csak a thébei királyok leverése után ismertettek el a pásztor-királyok egész Egyiptom uralkodóiul, mint annak XVI. dinasztiája.

A XVII. dinasztia korában azonban az apránként hatalomra vergödött thébai (mások szerint dioszpoliszi) dinasztia által szervezett nemzeti szabadságharc megtörte a hikszószok uralmát és az egész hódító népet kiűzte Egyiptomból.

A hikszószok hódításának Manetho (illetve átszármaztatható csaknem az egyedüli forrása, mert az egyiptomi írott emlékek teljességgel semmi adatot sem szolgáltatnak a hikszószok inváziójára vonatkozólag. Ezek hiányában pedig még csak a hódítás idején sem képesek a tudósok megállapítani s e tekintetben olyan ellentétes nézetek állanak szemben egymással, hogy míg a túlnyomó többség a Kr.e 2300 év tájára teszi e betörést, mások - pl. Hommel - ezt az arábiai-sziriai elámi hódítás következményének tekintve, az 1940 év körül sejti.

Abban a tudós egyetértenek, hogy nem az asszirok ellen emelhette Szalatiszki hikszósz király Avarisz várát, mint ahogy Manetho állítja, mert - mint föntebb láttuk - Asszíria a 2000. év előtt még a világon sem volt s a második ezredév közepéig is csak babilóniai vazallus-államként szerepelt.

E szerint tehát talán nem alaptalan azon sejtelmem, hogy azalatt a hatalmas Asszíria alatt, melyet Manetho emleget, az a Winckler által feltételezett ősrégi mezopotámiai állam rejlik, amelynek - szerinte - egyideig az akkor még gyenge Asszíria csak vazallusa volt s csak utóbb került föléje. 

Én úgy sejtem, hogy ez a harráni birodalom lehetett az a hatalmas régi, Asszíria név alatt emlegetett birodalom, amely a Ninusz és Szemiramisz-mondák ködéből dereng elő, amelynek annyi mondai szála fűzi össze a sziria-kanaáni vidékek öskorát az észak-mezopotámiai és arméniai vidékekével. Sőt én valószínűnek tartom, hogy ez a harráni állam már valóban viselhette is az asszír vagy talán aser nevet. E sejtelmemet én részemről a hikszószok törzsnépének, a men vagy mentiknek azon ázsiai Aserországa nevére alapítom, amelyet Brugsch szerint a sziria-kanaáni vidékeken talál fel s amelynek nevét ő az Asszur és Asszíria nevekkel azonosítja.[39] Ezen említett Aserországon kívül azonban még Észak-Arábiában is volt egy Asszír, vagy Asszur nevű nép, melyet a fentebb tárgyalt amalekita madiáni nép egyik különszakadt törzsének tartanak. 

Movers kimutatja, hogy Asszíria területéről már a legrégibb korban folytak áttelepülések Szíriába. Ezeket figyelembe véve, a hikszószok e népének eredetére jelentékeny világot vetni alkalmasak Ticitus (Hist. lib. V. kap. 2.) következő szavai:
"Sunt qui tradunt Assyros convenas, indigum agrorum populum, parte Aegypti poritos, ac mox proprias urbes Hebraeasque terras, et propriora Syriae coluisse rura"
Tacitus idézett sorai - a tudósok szerint - a hikszószokra vonatkoznak, akiket e szerint ő határozottan asszíroknak mond.

Az idézett szavakban talán a "Hebraeas terras" is külön érdekkel bír, mert ez - nézetem szerint - épen Hebron város földjeire is vonatkozhatik, amelynek lakosaival - mint Kanaánban visszamaradt testvéreikkel - az egyiptomi hikszószok egész uralmuk folyamán összeköttetésben állottak. Ezen Hebron (régebben Kiriat-Arba) város az, amelyre vonatkozólag Mózes IV. könyve XIII. részének 23. versében azon megjegyzés foglaltatik, hogy: "Hét esztendővel építtetett Egyiptomnak Szoán (máskép Tanisz) város előtt.

A hikszósz nép fajára nézve a tudósok nézetei igen szétágazók. Movers semitáknak tartja öket s a Didorusz-Szikulusznál fennmaradt .öshaza15 nevük alapján a filieszteusokkal is azonosítja. Ezenfelül azonban ő a filiszteusokat is a hikszószokkal együtt (ez utóbbiakat Euzebiusz nyomán) fenicieknek is tekinti.

Brugsch saját kutatásai nyomán igazat ad Jozefusznak, aki a hikszószokat araboknak mondja. Emellett azonban valószínűnek tartja Euzebiusz állítását is, aki szerint feniciek voltak. Szerinte ugyanis a feniciek alatt itt a khár-feniciek értendők, akik a tengerpart mentén Feniciától kezdve Palesztinán át szerteszórva, egész az egyiptomi hikszósz fövárosig, Tanisz vagy Szoánig el voltak terjedve.

A hikszószok népe mindenfajú elő-ázsiai népekből verődött ugyan össze - Lenormant szerint, - azonban őt s a vele együtt kutató Hamyt a hikszószkori képes ábrázolatok, valamint a hikszósz ivadékoknak tartott Menzaleh-tó környéki, mai egyiptomi lakosok típusa azon meggyőződésre vezették, hogy a pásztorok népének erős, sőt talán túlnyomó elemét alkotta a Tigrisen-túli sárga turáni faj.[40]

Sayce a kevés fenmaradt hikszószkori Emlék alapján ...

 Sayce a kevés fenmaradt hikszószkori Emlék alapján, a pásztorok népét az egyiptomiak típusától nagyon éltérőnek mondja.[41] Szerinte az arcokat a gyengén hajlott széles orr, a kiálló pofacsont, a négyszögalakú homlok, az erős, határozottságot kifejező ajak, a tömött szakáll és a göndör haj jellemzik. Az arc összbenyomása - ellentétben az egyiptomiak nyájas arckifejezésével - szigorra erőre vall. Sayce úgy találja, hogy a fajjelleg leginkább az észak-sziriai naharinai vagy arám-naharaimai vidék fentmaradt ábrázolataira emlékeztet. E vidéken terült el - szerinte - az a Mitani nevű ország, melynek létezését a, már említett, tell-el-amarnai egyiptomi királyi levéltárnak onnan eredő levelei derítették fel. Ezen levelek alapján pedig kétségtelennek tartja, hogy a mitániak nyelve se sémi, se pedig indo-árja nem volt.

Flower tanár mongolosnak mondja a hikszószok fajjellegét.

A hikszószok máskép még Men, Menti vagy Mentiu, továbbá Szati vagy Szatiu nevek alatt is említtetnek, mely utóbbi nevek jelentése: nyila volt. A Menti-Szati név alatt - Sayce szerint - az egyiptomi emlékeka Sinai félsziget és Hauran nomád népét emlegetik. Ezen Menti-Szatik típusa - a legömbölyödő végű orral - szerinte jelentékenyen különbözik a délkanaáni sasu nevű pásztornéptől, mint akiket hosszú, egyenes, hegyes orrukkal, az amorita-fajjelleg elég markáns de durvult példányainak tart. A hikszószokat továbbá azonosítják a később ismertetendő khetákkal is; sőt - Renan szerint - az egyiptomiak őket egyenesen khetáknak is nevezték.

A pásztorok népe - a tudósok eléggé egybehangzó véleménye szerint - nem lehetett olyan műveletlen horda mint a Manetho állítja; sőt - Movers szerint - a műveltség tekintetében e nép - mely előbbi hazájában, Szíriában is nagy városokban lakott - bátran versenyezhetett az egyiptomival is és ő csakis az egyiptomi hazafi ellenszenvének tudja be[42] Manethonak a hikszószokra szórt becsmérléseit. Elismerik ugyan a tudósok, hogy a pásztorok egyiptomi hódító harcaikban sok régi emléket elpusztítottak; de utóbb igen sok nagyszerű emléket, épületet, szoborművet emeltek ők maguk is s különösen a főistenüknek: Szeth vagy Szutek istennek emelt templomaik igazi remekei az építőművészetnek. Azt is elismerik a tudósok, hogy az egyiptomiak művészetében a hikszószok új formákat vittek be. Sőt Movers az egyiptomi istenségek egy egész hosszú sorát is a hikszószok hagyatékának tartja.[43] Azonban sajnos, hogy igen kevés olyan emlék kerül eddigelé napfényre, amelyet minden kétségen felül a pásztoroktól eredőnek konstatálhattak volna a tudósok, mert az utánuk következő nemzeti dinasztiák uralkodói igyekeztek minden nyomát elenyésztetni az idegen uralomnak s kivakartatták az emlékeken bevésett hikszósz királyneveket.

Mindössze is csak két olyan emléket ismernek eddigelé, amelyeken a király neve kibetűzhető. Az egyiken egy Apopi vagy Afofi nevű király neveztetik meg, akinek nevét a tudósok azonosítják ugyan a Manethonál említett Aposziféval; azonban ez utóbbitól külön személynek és sokkal későbbi uralkodónak tartják.

A másik fellelt királynév Nub (egyiptomi nyelven: arany)
Ezen Nub nevű királynak tulajdonítanak a tudósok egy új időszámítás behozatalát is, mely legalább lokálisan a pásztor-királyok egyiptomi uralmát túlélte. Egy a XIX. dinasztiai híres uralkodó II. Ramzesz korából eredő taniszi emlékkövön ugyanis az akkori év Nub király 400.-ik éveként van megjelölve ami által tehát teljes bizonyossággal megállapítható volt, hogy a nevezett Nub király 1750 körül uralkodott Kr. előtt; ami magában is elég becses adat, noha ezzel még teljességgel nincs felderítve a nevezett királynak a hikszósz dinasztiák sorában elfoglalt helye sem.

Az egyiptomi írott emlékek alig szolgáltatnak adatokat a hikszósz királyok uralmáról s e tekintetben a kutatók csaknem kizárólag Manethóra vannak utalva. Ellenben a hikszószok kiűzetésével foglalkozó iratok közül egy-két olyan került már napfényre, amelyek ezirányban eléggé felderíteni alkalmasak Egyiptom történetének e homályos korszakát. Ilyenek mindenekfelett az u.n. Papirusz-Sallier 1. és Ahmesz tengernagy önéletrajza.

A Papirusz-Sallier 1. elöadása szerint[44]: "Mikor Egyiptom a csapások (így nevezik az egyiptomi emlékek a pásztorok népét) alatt szenvedt, Szekenen-Ra király: kormányzó (hik) volt a déli országban, míg Apapi király uralkodott Hauárban (Avarisz) s az egész ország ennek szolgálta terményeit. Apapi király Szethet ismerte isteni urául és az ország senki más istenének nem áldozott, míg annak századokra szóló remek templomot emelt s ünnepeket rendelt az áldozatok bemutatására Szethnek. Egyszer valamit üzenni óhajtván Szekenen-Ra királynak, összehívta tudó írnokait véleményadás végett az iránt, hogy miképen lépjen vele érintkezésbe".

Itt a megrongált papirusz hosszabb olvashatatlan hézagot hagy, melyet Chabas a a többi tudósok, a további szöveg tartalmából következtetve, azzal vélnek kitölteni, hogy a király a déli fejedelemnek - a békésebb érintkezés tekintetéből - egyik fő egyiptomi isten kultusza rendszeresítésére tesz ajánlatot. A szöveg aztán valószínűleg a hikszosz királynak azon nyilatkozatával folytatódik, hogy "én az ország semmilyen más istenének tiszteletébe sem egyezem bele, mint Amon-Ra-éba az istenek istenébe:"

Hosszabb idő múlva Apapi király elküldi a déli országba az ő tudós írnokai által megszerkesztett nyilatkozatát. A követ a déli országba érve, Az ottani király (illetve főnök) elé vezetteti magát, aki azonban igen bizalmatlanul fogadja és kémkedéssel gyanúsítja a követet. A követet aztán visszaküldik urához. Itt azonban a papirusz rongáltsága folytán Ra-Szekenen-nek a követhez intézett válasza ki nem vehető.

Azután a déli király összehíván tábornokait és főtisztjeit, eléjük terjeszti Apapi király üzenetét. Ezek azonban meglepve hallgatnak s nem mernek véleményt nyilvánítani.

Itt a szövegnek hirtelen vége szakad és semmi tájékoztatót nem szolgáltat a két király között ügy további folyamára.

A másik okmány[45]: Ahmesz tengernagy önéletrajza, a következő érdekesebb részleteket tartalmazza:

"Eilithász városában születtem; Atyám Szekenen-Ra király tisztje volt s Baba, Roán fia volt a neve. Így én is tiszt lettem az ő útján "Az áldozati bika hajón" Nebpeh-Ra király (I. ahmesz) korában. Fiatal voltam, nötlen s a tartalékosok ágyában háltam. A megnősülésem után azonban az "Észak" hajóra kerültem harcolni. Kötelességem volt a legföbb Hadúrt gyalog kísérni, ha ő hadi szekerén járt. Mikor Avarisz várát ostromolta, én a király előtt küzdöttem. Majd a Sa-em-man-nefer hajóra léptettettem elö. Az avariszi mocsarakban, vízen harcoltunk. Itt egy (ellenséges) kezet zsákmányoltam, ami a király tudomására jutván, jutalmul az arany vitézségi nyakláncot nyertem. Majd Ta-Keminél, Avarisztól délre harcoltunk. Itt foglyul ejtettem egy embert. Ekkor vízbe ugrottam, hogy elkerüljem a városi utat és foglyomat a vízen is keresztül vittem. Erről jelentést tétetvén a király szárnysegédjének, ismét egy arany nyakláncot nyertem jutalmul. Majd bevettük Avariszt, hol egy férfit és három asszonyt ejtettem foglyul. A király nekem adta őket rabszolgákul. Az ötödik évben megszálltuk Saruhanát. Ő Felsége bevette azt. Itt két asszonyt és egy kezet ejtettem zsákmányul. Ezért ismét elnyertem egy arany vitézségi nyakláncot és ezenfelül a foglyokat is nekem adták rabszolgákul."

Ezután Ahmesz tengernagy urának a nubiai petti nevű nép ellen viselt hadjáratával foglalkozik; később azonban ismét visszatér a Kanaánba menekült pásztorok elleni üldöző hadjáratra.

A két ismertetett okmány adatait a tudósok különféle nyomok alapján még a következő részletekkel egészítik ki:

A mindkét okmányban szereplő Szekenen-Ra király nevet - mely "a harcos napot" jelentette - három egymást követö thébai uralkodó viselte és - Chabas sejtelme szerint - a köztük legutolsó az, akivel Apapi hikszósz királynak a leírt üzenetváltása volt.

Az ellenségeskedés ezen két uralkodó között tört ki s talán épen azon üzenetváltással élesedett ki a viszony egész a háborúig.

A megkezdett támadó hadjáratot aztán az utolsó Szekenen-Ra királyt követő első Ahmesz fáraó - a XVIII. dinasztia megalapítója folytatta és fejezte be.

I. Ahmesz ugyanis a hosszas sok éven át folyt hadjáratban Alsó-Egyiptom területéről is annyira kiűzte a pásztorokat, hogy végül csakis a mocsaras vidékű Avarisz erődre és környékére szorultak össze. Hogy aztán innen is kiűzhesse őket, mindenekelőtt egy hajós-hadsereget szervezett, mellyel aztán a Csetku-Avarisznak nevezett szoroson át a várat vízen is ostrom alá vette. De Avaris bevétele előtt még a környezö mocsarakban, majd pedig a vártól délre egy Ta-Kémi nevü helyen volt ütközet, csak ezután történt a döntő roham Avarisz vára ellen. Avarisz bevétele után a pásztorok menekülni voltak kénytelenek Egyiptom területéről, az őket üldöző Ahmesz fáraó elől s Palesztinába vonultak ki ahol egy Sarohan nevű erődjük oltalma alá helyezték magukat. Ezzel véget ért a hikszószok 5 századot túlhaladó egyiptomi szereplése.

Nem a pásztor-királyokon múlt, ha nem tudták magukat az egyiptomi néppel úgy megkedveltetni, hogy őket igazi nemzeti dinasztiául tekintse, mert ők, - kivált sokat emlegetett II. Apapi - minden elkövetett a népszerűség kiérdemlésére; de hát a nemzeti ellenszenv bennük mégis csak idegen zsarnokokat, söt - mint az emlékek nevezik - : ostort, átkot, csapást, pestist látott. Hogy azonban az egyiptomi népben itt-ott mégsem lehetett az ellenszenv oly mély irányukban, mint az emlékek tanúsítják, Azt Brugsch azzal bizonyítja, hogy a pásztorok kiüzetése után is szokásban maradt s hikszósz nevek használata az egyiptomi népnél, melyek közül különösen is kiemeli az Apapi nevet.

II. Apapi királyt általában fennkölt lelkű uralkodónak vallják a tudósok, mint aki a tudományoknak, mesterségeknek és művészetnek nagy macenása lehetett. A tudományok művelésre vall az az irástudó testület is, amellyel a Papirusz-Szallier I. szerint magát körülvette s amelynek tanácsával élt; Ra-Szekenenhik körül csak tábornokokat és tiszteket említ a papirusz.

A tudósok - a Manethot tolmácsoló Jozefusz nyomán - széltire azon véleményt vallják, hogy a pásztorkirályok uralmának korára esik a bibliai Józsefnek egyiptomi szereplése,[46] aki mint fogságba esett rabszolga, utóbb álmának megfejtéséért a fáraó által teljhatalmú miniszterévé nevezte ki s ily minőségben aztán az Egyiptomba gabonáért menő testvéreit s majd atyját is betelepítette.

A gabonában szűkölködő szíriaiak és kanaániak Egyiptomba özönlése ugyanis napirenden volt előbb is, utóbb is, mindig és a tudósok nézete szerint a pásztor-királyoknak érdekükben állott, a népükhöz közelebb álló ázsiai eredetü jövevények betelepítésével, gyarapítani erejüket, a belföldiek esetleges felkelése ellen. Némelyek úgy hisszük, hogy a Józsefet miniszterré emelő pásztor-király az oly sokszor emlegetett II. Apapi volt.

A pásztorok népének zöme a Sínai-félsziget felé szoríttatott ki Egyiptomból s e vidéken kívül főleg Köves-Arábiát és Dél-Kanaánt árasztotta el.

Itt Kanaánban, illetve a későbbi Filiszteában, különösen a már említett Sarohan nevű városukban kerestek oltalmat az egyiptomiak üldözése elől. Azonban I. Ahmesz fáraó uralkodása ötödik évében ezen utolsó menedékhelyükön is felkereste és - Sarohan erődjüket ostrommal bevéve, - szétűzte őket; úgy, hogy ez időtől fogva a hikszószokra Kanaánban csak azon ide-oda vándorló nomád sasu (pásztor) nép emlékeztetett, akiknek fővárosa az a Szolime[47] nevű (némelyek szerint a késöbbi Jeruzsálem) volt, amely, nevével a saukat a nyugat-kisázsiai Pizidia régi szolim népével köti össze.

Mint fentebb előadtam, a hikszósz népnek Manethonál Menti és Szati nevezetek alatt említett népelemét Sayce a Sinai-féksziget nomád népében keresi. A Sinai-félsziget pedig, - mint láttuk - a vele keletről szomszédos köves-arábiai vidékekkel együtt, az amelikiták lakták. Hogy pedig az amalekiták a hikszószoknak nemcsak ős törzsnépe volt, hanem legalább részben azoknak ivadéka is, mint amelyhez az Egyiptomból kiűzött pásztorok újra csatlakoztak, arról az araboknak az a rendkívül érdekes mondája tanúskodik, hogy: az amalakiták egykor meghódították Egyiptomot s ott a Nilus deltájában egy Avar nevű várból, mint fővárosból uralkodtak az ország felett.[48] Ez a monda különben a dél-arábiai aditáknál is élt oly alakban, hogy az ő világhódító Seddad királyuknak egyik hadi vállalata volt Egyiptom meghódítása is.

Az Avar város név reminiszcenciáját látják különben a tudósok a nabateusok Vörös-tengerparti Avara vagy Hauara[49] városa nevében is.

Az aditák és amalekiták valamint ezek ivadékain kívül azonban, - mint láttuk - a kár-feniciekkel, valamint az utóbb ismertetendő khetákkal és filiszteusokkal is azonosítják a hikszószok faját; úgy, hogy, ha figyelembe vesszük, hogy a feniciek egyik törzsnépe a Vörös-tenger mindkét partvidékén lakott punt vagy pun nép szintén azonosnak tekintetik úgy az amalekiták, mint az aditákkal s ha továbbá tudjuk, hogy egy régi - Joppe várostól az Eritreai-tengerig terjedt - Filiszteusz birodalomnak is maradt fenn mondai emlékei, akkor kétségtelennek látszik, hogy mindezen említett népek közös fajúak s édes, vagy itt-ott - sémi és kámi népek beléjük vegyülése folytán, - legalább is féltestvérek voltak.

A hikszószok azonban nemcsak volt keleti lakhelyeikre: Szíriába és Arábiába szorítottak ki Egyiptomból, hanem ezenfelül nyugatra Líbiába és a tengeren keresztül északra, a későbbi görög-szigetekre is.

Lenormant úgy hiszi, hogy a nyugati szomszédos Líbiát és észak-afrikai partvidéket talán már az Egyiptomba való betörésükkor özönlötte el a pásztornépnek a Nilus-deltán keresztülrontó árja, egyesülve az észak-afrikai partoknak velük az amoriták útján úgyis félvér-rokon berber-népével. 

A Peloponézusi-szigetek lakosságát valószínűleg már a hikszósz töredékek megszállása előtt is ugyanazon fajú népek alkották, úgy, hogy itt is csak testvéreihez csatlakozott az Egyiptomból kiűzött nép. Mindezen hikszósz-töredékek vándorlásait, megtelepüléseit, kalandozásait látják a tudósok - főleg Movers - a feniciek mithoszi törzsatyjától, Agenortól származtatott Kadmusz, Fönix, Európa, Danausz stb. vándorlásainak, valamint ezek város - és országalapításainak mondáiban, mint akik mind az Afrikából északra, keletre és nyugatra kiáradt hikszósz néprajok megszemélyesítői, az ő honkereső kalandozásaiban.

7. Szíria és Kánaán az egyiptomi XVIII. dinasztia korában     Tartalom↑

Kanaán és Szíria etnográfiai képe a pásztorok egyiptomi tartózkodása folyamán nagy átalakuláson ment keresztül. Movers a bibliából vett adatok alapján kimutatja, hogy míg a patriárkák korában Kanaán lakossága gyér volt, a zsidók honfoglalásakor sűrű a lakosság, mely nagy és virágzó városokban lakik. A pásztorok egyiptomi uralmának ideje alatt ugyanis az u.n. kanaániták odaözönlése folyton tartott az ezekkel megszaporodott népességhez járult aztán az Egyiptomból kiszorított hikszósz nép is.
A hikszósz nép aztán - mely eredetileg különböző szíriai és kanaáni néptöredékből alakult - visszaszoríttatása után természetszerűleg ismét elemeire bomlott fel s faj szerint mindenik népelem a saját törzsnépéhez igyekezett csatlakozni újra.

A Dél-Kanaánt elárasztott pásztorokat: a kóbor sasukat már említettem. Ezek a tudósok szerint a hikszószmaradványok legselejtesebb elemét alkották.

Ezekkel - Brugsch szerint - homlokegyenes ellentétben állottak a kár-feniciek,[50] mint akik a legkülönbözőbb mesterségek, művészetek,foglakozások űzésére való képességeikkel, műveltségükkel, magában Egyiptomban is jó hírnevet érdemeltek ki. Ezen kár-feniciek lakták az egyiptomi Tanisztól - a volt hikszósz fővárostól kezdve egész az észak-szíriai Feniciáig - a tengerpartvidéket főleg azon Egyiptommal közvetlenül érintkező tengerparti országot, melyet az egyiptomi emlékek Csahi név alatt emlegetnek. Ezenkívül azonban egész Kanaánban és Szíriában úgy el voltak terjedve a károk és műveltségükkel olyan tekintélyre tettek szert, hogy - Brugsch szerint - az összes elő-ázsiai törzsek közül csak a károk nyelvét emlegetik az egyiptomi emlékek és - mint mondja - aki az ázsiai vidékeken lakott, az rá volt szorulva a feniciek nyelvének ismeretére, akik alatt pedig ő a kár-fenicieket érti. A károkról s azoknak a feniciekhez való viszonyáról később majd bővebben fogok szólni; de eredetükkel s a többi szíriai és kanaáni népekkel való összefüggésükkel már itt kell foglalkoznom s már itt jónak látom e népre olvasóim megkülönböztetett figyelmét felhívni; mert - az én szinte fanatikussá vált hitem és meggyőződésem szerint - ez a nép nekünk magyaroknak egyenesen felmenő ősünk, amely - mint majd látni fogjuk - leglényegesebb elemeiben a magyar nyelvet beszélte és magát magyarnak is nevezte.

Renan a károk fajának hovatartozandóságát[51] a legfontosabb, de egyszersmind legsötétebb kérdések egyikének tartja. Ő a károk sémi fajúsága mellett Bertheau, Muvers és Lassen által felhozott érveket értékteleneknek jelenti ki s a maga részéről inkább Soldan, Knobel és Eckstein báró véleményei felé hajlik, akik közül a két első pelazgoknak, az utóbbi pedig kussitáknak tartja a károkat.

Eszerint a károk faji hovatartozandóságára nézve a tudósok körében teljes anarchia uralkodik s e tekintetben érdekes az óriás anyagot átbúvárolt Movers habozása is, aki előbb a károkat nyelvileg is összeköti a feniciekkel s utóbb mégis egész nyíltan kijelenti, hogy a károk faja teljességgel ismeretlen.

A károk vidékeinek megjelölése tekintetében Szíria és Kanaán területén a tudósok jelentékenyen eltérnek egymástól. Míg ugyanis - mint láttuk - Lenormant Kanaánt és attól keletre fekvő szíriai vidékeket nevezi Alsó-Ruthennek Khárnak,[52] mellyel ellentétbenaz észak-szíriai vidék a szorosabban vett Ruthén (Ruth: Lud) ország volt; addig Sayce az észak-feniciai vagy sziro-feniciai tengerparti vidéket[53] egész Észak-Szíriával együtt Khálnak nevezi, amely nevet pedig Brugsch a kár nép név egyszerű változatának tartja. Ezen Khál név mellett azonban a khár név is felismerhető a babiloni és asszír emlékeknek a legrégibb időktől ugyanezen vidékekre alkalmazott Akharu nevében, melyet Brugsch is azobosít a kharu és khalu nép és országnevekkel.[54] Ki tudja: nem pusztán a magyar névelő-e az Akharu név bekezdő a hangja?

A két ruthén vidék lakosságának típusa egymástól igen nagy eltéréseket mutat; kivált azon a későbbi korban, midőn Észak-Szíria, a felső--Ruthén, a kheta birodalom gócpontjává lett. Ezen a vidéken (a Kharu, vagy Akharuban) ugyanis: a kheta, a khár, a lud, az arámi és az Aranta-folyóvidéki amorheus-népelemek vegyülései egymással olyan típusok képződésére vezettek, melyekben az alkotó tényezőknek majd egyik, majd másik eleme érvényesült túlnyomólag. E vidéken itt-ott nagy faji ellentéteket is mutattak a típusok, úgy, hogy az egyiptomi ábrázolatokon a határozottan kheta jellegű fejek között szerepelnek ép oly határozottan sémi arcok. Az egyszerűen szíriainak nevezett lakosság alaptípusa - Sayce szerint - igen hasonlít a feniciaihoz, - egész a kis csúcsos szakállig szakállig és a hajviseletig. A Damaszkusz-vidéki lakosok igen érdekes és szép fejeket szolgáltatnak az antropológiának, feltűnően magas, meredek homlokukkal, finom arcélükkel és kis hegyes orrukkal. Dél felé. Kanaán felé a típusok is mindinkább sémi jelleget öltenek. Sayce szerint azonban legérdekesebb az egykori Eufrát-parti Janua (ma valószínűleg Einya) védelmezőinek típusa[55] az ő szintén magas homlokukkal, egyenes, középnagy orrukkal, kiálló pofacsontjuk, erős, de formás ajkuk, kiszökellő állukkal és dús szemöldökükkel. Sayce ezt tartja a felső-eufrátvidéki egykori egykori Mifáni állam lakossága alaptípusának s ugyanebben találja fel az egyiptomi hikszószok faji jellegét, úgy, hogy az egyiptomi egykori pásztorok népének östörösfészkét ő ezen Mitáni államban sejti.

Azon egykori Mitáni[56] nevű állam létezését csak az 1888-iki egyiptomi tell-el-amarna lelet fedte fel, mely az egyiptomi XVIII. dinasztia több szíriai helytartójának és vazallusának jelentésein kívül - több különböző szíriai uralkodó között - azon Mitáni-állam királyainak leveleit is hozta napvilágra, melyeket ezen királyok a velük rokonsági és sógorsági viszonyban álló fáraókhoz intéztek. 

Hogy milyen befolyást gyakoroltak - a hikszószok hatalmának megdöntése után - az egyiptomi XVIII. a nagy hódító dinasztia uralkodói az összes szíriai vidékeken, az a következő - legnagyobbára a fáraók saját feliratos emlékeiből merített - részletekből tűnik ki: 

I. Ahmesz a kitűzött pásztorok Sarohan várának bevétele után, csak az annak vidékén, a palesztinai tengerparton elnyúlt Csahi nevű Kár - vagy Khálországot hódította meg, mert ezután úgy ő, mint I. Amenofisz országunk belső rendjének helyreállításával, valamint a nyugatról és délről fenyegető népekkel lévén elfoglalva, Szíria felé további terjeszkedést nem értek rá.

Csakis I. Amenofisz fia: I. Tutmesz alatt indul meg az a harc az elő-ázsiai népek ellen, mely aztán változó szerencsével, majdnem 500 éven keresztül tartott. I. Tutmesz, a már említett palesztinai tengerparti Kharu vagy Khalu vidékéken, Aszkalon, Joppe, Tirusz, Szidon, Beritusz városokon városokon keresztül húzódó, u.n. király-úton, északra vezette seregeit; majd az Eleutherosz folyó völgyén keletre fordulva, az északi ruthén vidékeken túli, ú.n. Naharain vagy Arám-Naharaimra (az Eufrát-Habur folyó-közre) támadt, - "szívét megmosni," honnan, aratott diadala után, sok fogollyal, hadiszekérrel és egyéb zsákmánnyal tért vissza hazájába.

Úgy Brugsch, mint Lenormant kiemelik a szíriai, föleg ruthén vidékek e korabeli gazdagságát, magas kultúráját; úgy, hogy a vidékek népei e tekintetekben nemcsak versenyezhettek az egyiptomiakkal, hanem, - Brugsch szerint - főleg a hadászat terén, egyben-másban azoknak mintául szolgáltak.

I. Tutmesz idősebb fia, az őt közvetlenül követő II. Tutmesz Ázsiában csakis az országa keleti határait háborgató sasuk ellen viselt hadat, akiket azonban könnyen legyőzött s visszaűzött az edomi barlangodúikba.

De annál nagyobb hadjáratokat folytatott a szíriai vidékeken I. Tutmesz második fia, a II. Tutmeszt követő III. Tutmesz (az egyiptomiak Nagy Sándora) aki - midőn testvérnénje és uralkodótársa Hasepu (vagy Hasof) II. Tutmesz uralomravágyó özvegye halála után, végre egyedül maradt Egyiptom trónján - hosszas (a Kr.e 1600 évtől kezdve 55 éven át folyt) uralkodása folyamán a hadjáratoknak hosszú sorát harcolta át a szíriai népek ellen.

A háború azon tört ki, hogy a Csahi és Kharuországok lakossága függetlennek nyilvánította magát s csakis a gázai király és nép maradt hű Egyiptomhoz. A legnagyobbrészt a Csahi- és Ruténországok népei ellen indított első hadjáratnak (Brugsch által Egyiptomi emlékek nyomán előadott) részletei kivonatosan a következők:

"A király uralkodásának 23. évében Pahon hónap 4.-én a kazatui (gázai) király városában tartózkodott. A Pahon hónap 5.-ik napján innen indult ki erejének teljességében diadalútjára, nyomorult ellenségének legyözésére és Egyiptom határának kiterjesztésére, - Atyjának, Amonnak parancsából, akinek mindenét köszöni. A huszonharmadik év Pahon hónapjának 13.-ik napján a király tanácsot ült az ő harcosaival, melyben így beszélt: A kádesi ellenséges király megérkezett. Bevonult Makithába (Megiddo) s most ott tartózkodik. Ő maga köré gyűjtötte az összes királyokat, akik Egyiptomból Naharaimig uralkodnak és így szólt hozzájuk: Én Makithában elébe állok az egyiptomi királynak. Mit tanácsoltok: melyik úton induljunk azon városba? Nem lenne-e baj, felelték a királynak, ha a szorosokon vezető úton törnénk be? Mert tudomásunkra jutott, hogy az ellenség ott lesben áll, az út pedig ott nagy tömegnek járhatatlan, ahol ló is alig mehet ló után s ember ember után. Hátha az ellenség épen ott bocsátkozna harcba velünk, midőn egész seregünk tétlenül állni volna kénytelen? Egy széles út vezet Alunánál, mely az ellenségnek támadására nem alkalmas, nekünk pedig, széllességénél fogva, csakis az a megfelelő. Vedd figyelembe; azon át Tanakéhoz jutunk. Egy másikút, melyet figyelembe vehetsz: a Ciftától (cafat) északra vezető út. Azon Makhitától északra jutunk ki. De bármerre vezet is a mi diadalmas utunk,mi követjük. Éppen akkor jönnek a király kiküldött kémei és jelentést tesznek a királynak. Erre a király - sokáig éljen épségben, egészségben! - a következőleg szólt: Amily igazán szeret engem Ra napisten, én az ő fia, ezennel Amon atyámat hívom fel tanúul, hogy az alunai úton fogok megindulni. Aki közületek más úton óhajt menni,hadd menjen. Aki azonban nekem engedelmeskedik, kövessen. Mert még azt mondhatnák az ellenfelek, akik Ra istent nem ismerik -: más útra került a király, megijedt tőlünk. Erre mindnyájan így kiáltottak: Atyád a thébai Amon adjon nekünk védelmet: mi mindenhova követünk, királyunk! mint ahogy a szolga követni tartozik urát.

"Ezután a király a hadsereg elé lépve így szólt: Amon adja, hogy jó úton vezesselek benneteket. Mindenik harcos pedig ezúttal tegyen esküt eképpen: Nem fogok előre rohanni, hogy a királyt az ellenségtől megvédjem, hanem engedem, hogy a király maga járjon elöl az ő hadi népe előtt. Ekkor a király hadi ménjéről leszállt s az őt szintén leszállva, gyalog követő hadserege élén megindult. 

"A 23. év Pahon hava 19.-én a király Aluna városában sátrat üttetett, majd innen vonult tovább: Isteni atyja: Amon előtte járt, Harmakhu isten pedig mellette. Végre ütközetre kerül a sor. A déli szárny Tanake városánál, az északi szárny a Meggidótól délre eső zugban, a király pedig maga a sereg homlokzatán foglalt állást. Pahon hónap 21-én, az újhold ünnepének reggelén a király ahogy az ő hadi réz-szekerén kivonult, Horuszhoz, a hadak urához és Mentuhuz, Théba urához volt hasonló. Ahogy seregei előtt előre tört, harcosai csodálták urukat. Az ellenség seregei hanyatthomlok menekültek Megiddó felé, kétségbeesetten, hátrahagyva lovaikat, aranyos és ezüstös szekereikkel együtt s ruháiknál fogva (a falakon keresztül) ráncigáltattak be a városba, melyet a nép bezárt. Így menekültek be a kádesi és megiddói királyok is, zsákmányul hagyva lovaikat és arany ezüst szekereiket.

Tumtesz király a diadal után nagy hálaáldozati ünnepet tartott s háromezernégyszáz foglyával, temérdek drága zsákmánnyal megrakodva tért haza. Ez idötöl fogva azonban minduntalan meghordozta fegyvereit a ruthén vidékeken, hol az adó behajtása, hol pedig új hóditások végett; úgy, hogy uralkodása 40. évéig összesen 14 hadjárata volt Ázsiában a khádesi (Amorita) és az aradi (Khál, azaz Khár) királyok hegemóniája alatt szövetségbe verődött sok apró ruthén államka ellen. III. Tutmesz halála után az ázsiai népek le akarták rázni az idegen igát, De Tumesz fia és utóda, II. Amenhotep, csakhamar neszét vette a mozgalomnak és egy igazi büntető hadjáratban sorba fosztogatva a városokat, újra megerősítette Egyiptom uralmát Ázsiában. Atyja III. Tutmesz,ázsiai hadjárata folyamán (uralkodása 33. évében) a Felsö-Eufrát mellékfolyóján, a Haburon túl fekvő Szingara és Asszur-országokat kényszerített hódolatra. A fiú: II. Amenhotep atyjához es irányban is méltónak akarva magát mutatni, betört Babiloniába is és az agadei királyságot hódította meg.

IV. Tutmesz, valamint III. Amenhotep Ázsiában nagyobb hódító hadjáratokba nem bocsátkoztak s csak a már megszerzett birtokok megtartására szorítkoztak, melyeket Gebál Zemár, Megiddo és Gáza városokban székelő helytartóik által kormányoztak.

A szíriai népeknek III. és IV. Amenhotep fáraókhoz való viszonyára főként a már említett tell-el-amarnai ékírásos levelek vetettek érdekes világot. Mielőtt magukkal a levelekkel foglalkoznám, előre kell bocsátanom a levéltár keletkezésének körülményeit. III. Amenhotep az észak-szíriai Mitáni nevű állam királyai családjának egy nőtagját vette feleségül s a mitánii eredetű Ti királyné: Fiát, a késöbbi IV. Amenhotepet saját hazája szellemében nevelte s oly rajongó hívévé tette hona legfőbb istenségének: a napkorongnak, hogy ez - mint Lenormant szerint különben is félkegyelmű - trónra-lépte után országa vallásújítójául lépett fel s az egyedül idevezető napkorong mellett Egyiptom minden egyéb istenségének kultuszát eltiltotta, sőt üldözőbe is vette. Fanatikus buzgalmában annyira ment, hogy önmagát Kuen-Athen-nek "A napkorong kegyencé"-nek nevezve, Feje felett egy, a napot ábrázoló, fényes korongot hordoztatott, hogy annak, kezekben végződő, sugarai mindenütt szórják reá a napisten áldásait.

Azonban a hatalmas papság ellenszegül a vallásújításnak és a népet felizgatva, oly reakciót fejtett ki a királlyal szemben, hogy az - kényelmetlenül érezve magát ősei királyi székhelyén: Thébában, - a Nílus keleti partján új királyi székhelyet szemelt ki magának s oda, az általa alapított állított Tel-el-amarna városi palotájában költözött egész udvarával. Az új királyi székhely azonban nem élte túl alapítóját s - Kuen-Athen király közvetlen utódának az ősvallásra s az ősi székhelyre visszatértével - az új fényes székváros csakhamar az enyészetmartaléka lett.

Az 1888-ik év a "tell-el-amarnai" egykori palota levéltárát hozta napvilágra. E levéltár már magában már azzal is rendkívül meglepte a tudósokat, hogy az abban foglalt - kisebb nagyobb ázsiai fejedelmek, helytartók,kormányzóktól eredt - levelek ékírásos agyagtáblákból állanak és legnagyobbrészt asszír-babiloni sémi nyelven vannak szövegezve, ami kétségtelenné teszi, hogy az egyiptomi XVIII. dinasztia korában Ázsiában a babiloni nyelv és írás volt a nemzetközi diplomáciai érintkezés közege.

Azonban a levelek között vannak olyanok is, amelyek bár ékírásjelekkel, de nem asszír-babiloni, sőt nem is valamely sémi vagy árja, hanem egészen más nyelven vannak fogalmazva. Egyik ilyen, eddigelé ismeretlen nyelvű s még pedig igen terjedelmes levél a mitánii királytól ered,[57]  amiből Sayce azt a következtetést vonja le, hogy a mitáni állam népe nem lehetett sem sémi, sem indo-európai nyelvű.

8. A kheták vagy hittiták     Tartalom↑

 szerkesztésre vár ...

 

9. A Filiszteusok     Tartalom↑

 szerkesztésre vár ...

 

10. A károk és feniciek     Tartalom↑

 szerkesztésre vár ...

 

11. Az ismertetett turáni népek szkitha-magyarsága     Tartalom↑

Az összes eddig ismertetett turáni vagy turánival vegyes népek - mint ahogy már az előadottakból is kitűnik - egy népcsaládhoz tartoznak s közös ősnépükül - szumirok és az armenia-kurdisztáni népek közös ősének is tartott - kalib nép tekintendő.[122] a Fekete-tenger déli partvidékén.

Minden valószínűség szerint ezen ősnép lesszármazékai voltak a szkíthák, akik Didorusz-Sziklusz szerint eredetileg - mint jelentéktelen nép - Az Arkaszesz folyó mellett laktak[123] s később egy harcias királyuk hódításai folytán onnan terjedtek szét. Szicíliai Diodorusz fenntartott továbbá egy rendkívül érdekes szkitha mondát, mely az én nézetem szerint az ismertetett népeink közös eredetére csodás világosságot derít. E monda szerint a szkitháknál később a földből egy halban végződő nő született, aki Jupitertől - azaz valószínűleg a szkithák (Jupiternek megfelelő) Papaiosz istenétől - Szkithesz nevű fiút szült, akiről aztán népe nevét vette. Ennek utódai között pedig két, nagy tetteket véghezvivő testvér uralkodott: Pálosz és Napesz, akik az országot maguk közt megosztották s mindkettőjükről egy-egy nemzet nyerte nevét: a pálok és a napok.

Ha a magyar fajta népek nevei fölött szemlét tartunk, úgy találjuk, hogy majdnem mindnyájának vagy rendes, vagy legalább egy mellékes, második neveképen még egy pál, fál, vagy pel alakú vagy ezekre visszavezethető neve is volt, ahogy ezt a kunok, jászok stb.: Polovc, Palóc, Palasta (máskép: Pelesta, Filiszteus) Pelazg, Palici vagy Faliszk nevein kívül a honfoglaló magyarság keletre szakadt szabartoiaszfaloi részének neve is tanúsítja, amelyek tehát mind világos a Pálosz ősről nevezett ősnépünkre: a pálokra utalnak.

De ép ily világosan feltalálhatók a mi fennebb ismertetett ősrokonnépeink között Napesz ős leszármazói: a napokis, a Mezopotámiából az amalekiták és edomiták örökébe költözött nabateusokban, valamint azoknak Mezopotámiában visszamard hasonnevű testvéreiben. De még ezeknél is határozottabban: - a szintén az amelikiták területéről ősrégi időkben Afrikába, Egyiptom déli szomszédjába költözött - kussiták vagy ethiopok kettős állama egyikének: Nap vagy Napata[124] nevében, melyet ennek fővárosa is viselt. Mint fennebb láttuk, ezen Napata főváros - kivált a Her-Hor dinasztia korában - Amon napisten kultuszában, az egyiptomi Thébével versenyezett. Ebből tehát megérthető a napnak, mint nemző ősnek atyául felfogadása. Amit az ország - és városnév egészen tisztán tanúsít; kivált, ha tudjuk azt, hogy az Arakszesz vidéki ős-szkhita-országgal közvetlenül szomszédos Médiának egykori turáni protoméd nyelvében a nap és a világosság szava szintén: nap volt; az atya szavunk megfelelője pedig: ata.

A nabateusok nyelve - mint láttuk - az arámi volt, amelyet pedig általánosan séminek ismernek. Másfelől azonban, mint már említém, Pliniusz a szkíthák régi nevét arámnak mondja s az is kétségtelen, hogy az Aram, mint országnév, az arméniai turáni fajú nahiri nép legnagyobb államának Urartunak volt eredeti neve. Ezekből folyólag az arámiaknak eredetileg turáni nyelvükieknek kellett lenniük s így az arámiak sémi eleme valószínűleg hozzájuk csatlakozott s velük egy nemzetté egyesült jövevény nép lehetett.

Az arméniai nahirik országától nyugatra egy Szuri nevű ország feküdt, melyet az asszír emlékek Subartu névvel emlegetnek. Ez a Szuri vagy Subartu[125] országot Winkler - ókori geografiai jegyzékek nyomán - Arménia nyugat és Kappadócia, valamint Potusz keleti részeire helyezi, azonban úgy, hogy egy része az északi Eufrátnak balpartjára, Mezopotámiába is átnyúlt s itt összefolyt az assziriai és babiloni emlékek azon - előbb Babilóniához tartozott - Subari[126] népének és országának területével, melyet Bel-Nirari (Winkler szerint: Raman Nirari) asszír - és II. (a kis) Kurigalzu babiloni királyok az asszírok szugagai győzelme után, Kr.e XIV. század közepe táján megfeleztek. A Subari és Subartu nevek alatt minden bizonnyal ugyanegy nép rejlik, amely pedig nem lehat más, mint a honfoglaló magyarság azon Lebédiában külön keletre, Perzsia szomszédjába szakadt részének ősnépe, amelyet Porfirogeneta-Konstantin császár szabortoiaszfaloi névvel emleget. E névnek szabart részét ugyanis a tudósok azonosítják azzal a szabar, szabir[127] népnevekkel, melynek utóbbi alakjáról Szibéria is nevét nyerte. Már pedig a fennebb megjelölt Szuri vagy Subartu területével összefügg annak a Herodotnál szaszpir Sztrábónál hiszpiritesz nevekkel emlegetett népnek területe, amelyet Ritter Károly, a még szintén fenmaradt öshaza16 névalakjai alapján - a szabirokkal azonosnak konstatál.[128] Hogy pedig ugyane nép máskép kárnak is neveztetett azt az a Hommel által ugyanezen vidéken (az Eufrátnak Arzainász nevű forrás-ága vidékén) kijelölt Khária[129] ország neve tanúsítja, amelyet I. Tiglat-Palazár, a kurtik ellen viselt hadjáratában szintén pusztított.

Subartu ország közelebbi megjelölése végett kelet felé, Winkler még ennek területére helyezi a Mázius-hegységtől (mai Karadzsa-Dagh) nyugatra fekvő egykori Szoféne-országot s az ebbe eső Alzi és Purukuzzi országot, Amelyeket I. Tiglat-Palazár, mint láttuk, szintén többször feldúlt. Subartunak délen, az Eufrát balpartján lakott subári néppel való összefüggését Winkler elismeri ugyan, de emellett Subariországot mégis habozik Subartuország déli folytatásának tekinti, mert mint mondja - Subari birtokáért folytatott háború Babilónia közelében, a Zab folyónál (valószínűleg az Alsó-Zab) folyt. Ez tehát azt teszi valószínűvé, hogy az északi Subartuval összefüggő subárik el voltak szakítva a Babilóniával határos voltaképi Subaruországtól. E szétszakadás pedig - az én sejtelmem szerint - egymás nép: a Kr.e 2000-ik év körül észkról beáradt arámiak közbeékelődésével állhatott be, amely időtől fogva az Eufrát-Habur köz: Arám-Naharaimnak, Padan-Arámnak vagy Naharinának neveztetettet. E felvetés mellett látszik szólni a subari név is, mint amely csak alig elváltozott alakjának látszik a szumirok nép és országnevének, mely - Lenormant szerint - a Felső-Tigris-Eufrát-közre is alkalmaztaott[130] s amelynek különböző (szumir, szumar) alakjából - szerinte, mint láttuk - az m hangoknak szokásos ng-re változása útján a szungir szungár alakok közvetítésével, annak a Habur-Tigris-közi Szinagaországnak neve is képződött, amelyet III. Tutmesz fáraó meghódított.

A Felső-Tigris-Eufrát-közi Subariország népe minden valószínűség szerint már az asszír-babiloni megfelelés előtt beolvadhatott a környező sémi elemekbe s csakis az egykori nevét őrizhette meg még továbbra is. Ellenben a fennebb megjelölt (nyugat-arméniai keleti kappadócia-pontuszi) Subartut vagy Szabirországot és Káriát én a mi kár-szabír eleink ősfészkeinek tartom, úgy, hogy - meggyőződésem szerint - innen áradtak lejjebb a délnyugati szíriai Kár, Khál, vagy Akkaru vidékre, mely utóbbi aztán a kis-ázsiai Káriába, Líbiába s a szigetekre szakadt rajoknak is anyaországa lett. Az armenia-kappadóciai Subartu-Kária területére teszik az asszír-emlékek azt a Kurti[131] vagy Kurthi nevű népet, amely I. Tiglat-palazár ellen a testvér-kummuhok segítségére siettek s ezekkel együtt annyit szenvedett a vérszomjas asszír hódítóktól. Én úgy sejtem, hogy ennek a kurti nevű népnek maradványa lehetett a mi honfoglalóink kurtu-germatu nevű törzse.

Hogy azonban a mi őseink, vagy legalább egy részük már az őshazában is viselték a magyar nevet, az a következőkből fog kitűnni:

Mint már - fennebb említettem - Movers előadása nyomán - a kár népességű, illetőleg kár eredetű Tirusz, a legkésőbbi feniciai főváros kultuszközpontja Herkulesz volt, akit - mint a város isteni királyát, ott a feniciai sémi nyelven: Melkartnak: a város királyának (melekh: király, karth vagy kiriáth: város) is neveztek. Movers szerint: Herkulesz (feniciai nevén: Arkhal, etruszk nevén Erkole vagy Erkle) Belitánnak - a végtelen időnek és egyszersmind az önmagában visszavonult és még semmiben meg nem nyilvánult őslénynek - első megnyilatkozása, emanációjaként tiszteltetett[132] aki tehát e minőségben Belitánnal - a végtelen idővel - szemben egyszersmind a kimért időt személyesítő ifjabb Bél-lel, a világteremtő Demiruggal azonos. E minőségéhez képest Herkulesz az ő sziget-tiruszi templomában két oszlopban tiszteltetett,[133] melyek közül az egyik csúcsban futó obeliszk volt smaragdból, míg a másik kapitéles oszlop, aranyból. A smaragd oszlop - mely Haman vagy Kaman nevet viselt - az obeliszk alakkal a lángot, tüzet jelképezte s ezzel Herkulesznek Uzov vagy Uzosz istennel (a feniciai Marsszal)valamint Moloch-hal vagy Melekkel összefüggő romboló elvét személyesítette meg. a kapitéles - Amun nevet viselő - aranyoszlop pedig Herkuleszben a világ fentartóját és teremtőjét szimbolizálta. Herkulesz ezen oszlopban - késöbbi görögös nevén - Hüpszuranioszként (a magas mennyei) tiszteltetett.

E nevek körül azonban Herkulesz még ugyan e minőségben: Makar,[134] (másképp Maker, Magor) Valamint Khun (Khon, Kijun, Kevan vagy Kaunkaun) neveket is viselt, melyek közül Makar túlnyomólag szintén a roboló Uzov-Morsszal Khun-isten pedig a világteremtő és fenntartó Hüpszuraniosszal azonosított.

Főleg Makar minőségben volt tisztelete leginkább elterjedve[135] éspedig nemcsak Feniciában, hanem az egéi-tenger szigeteken, valamint az észak-afrikai Líbia, Numidia és Mauritánániában is. Movers igen részletesen foglalkozik Makar isten kultuszának elterjedtségével s a Makar névnek azon különböző változataival, amelyekben az, hol mint magának az istenségnek, hol mint őt tisztelő népnek, személynek vagy vidéknek, hol pedig valamely vele összekötött természeti tárgynak neveként szerepel. Ezek közül a nevezetesebbek: a szicíliai Herakléa, vagy Minoa városnak Makara neve. Ugyancsak Szicíliában egy Megarósz nevű öböl. Egy marathoni forrás Makaria neve. Egy Makra helynév Mauritániában és Makria Numidiában. A feniciai Beritusz melletti Magorasz máskép Káld forrás, mely arról volt nevezetes, hogy azt, a mithosz szerint Herkulesszel azonosított Bél (Szaturnusz) isten a fia helyett neki beadott betil kő elnyelése után szörnyü szomjuságban kiitta. Mindezeknél érdekesebb azonban az, hogy - szintén Morvers szerint - Makar isten egy mondai korabeli boldogító és szelíd uralmának emlékére viselték Khiosz, Szamosz, Kosz és Rhodusz szigetek a "makarok szigetei" jelzőt, valamint Ciprus, Rhodusz és Kréta szigetek a Makaria nevet. E szerint tehát e szigetek lakosai makarok vagyis magyaroknak neveztettek. Így tehát a görög paxaqoz: boldog szó Makar istennek és az ő tisztelőinek neveire vezetendő vissza. Éppen úgy, mint a hogy a qorviz és qorvios vörös, bíbor szavak a vörösbőrű feniciekre.

Hogy pedig éppen a károk viselték a makar (vagyis magyar) nevet, azt az bizonyítja, hogy az említett Makaria névvel és "Makarok szigetei" jelzővel szerepelt szigetek, mint a károk szigetei voltak. De ha még ez adatok nem volnának elégségesek annak konstatálásához, hogy a károk a makar (magyar) nevet viselték, úgy ezeknek támogatására még a következő adatokat hozhatom fel:

Görögországnak egyik kis államkáját, a Korinthi-öböl melléki Megarist és fővárosát, Magarát a károk alapították. A Magara név pedig még mítoszilag is összefügg Herkulesz-Makar istennel, mert egy thébei monda szerint Megara: Herkulesz neje volt.[136] Megjegyzendő, hogy a thébeiek az ő mondai ősüket: Kadmuszt, Káriából származtatták. Ugyancsak Megara[137] vagy másképp Magalia nevet viselt Karthágónak az újabb városrésze, - melyet a régi szidoni alapítású Origó város Birsza nevű városrésze körül azon odatelepedett tirusziak laktak, akiknek Elissza királynő vezetése alatt történt odaköltözése Karthago voltaképeni megalapításának tekintetik. Ez az adat azért bizonyít a kathagói városrész lakóinak kár eredete mellett, mert - mint már Movers nyomán említém - Tirusz város lakossága kár nemzetiségű volt. Szíriában - Sztrábó szerint - Apamea városnak egyik külvárosa szintén Megarának neveztetett.

Ezen Megara városnevek oly hasonlóságot mutatnak a mi magyar nemzetnevünk azon megere alakjára, melyet a honfoglaló hét törzsünk egyike viselt, hogy ennek bizonyító erejét csak alig fokozhatja azon, a magyar névhez még a görögországi Megariszénál is közelebb simuló Magarisz[138] városnév, amelyet az arméniai ősfészkünkkel összefüggő felső-mezopotámiai Szingaraországnak egyik városa viselt. Ezzel összefüggésben nem hagyhatom megemlítés nélkül azt sem, hogy az arménia-subartoi őshon területén ma is van egy Megara nevű város.

Hogy pedig a Makar istennév még egyéb változatokban is szerepel, nép - és törzsnépként, azt Morvers a mauritániai öshaza17 törzsnevekkel is bizonyítja. Ő szerinte továbbá Mauritániának egy tartománya is Makar nevet viselt s mint mondja, ez az az ország, ahova - görög mitológusok szerint - Perszeusz a Meduzát lfejezni ment. Babelon szerint Mauritánia lakosainak maur neve szintén a makarra hasonlító mauhár név összevonása. Már pedig - Orfeusz-argonauta szerint - a fekete-tengerparti Kolkchisz mellett is volt egy mauri nevű nép.

A kunok eredeti hazája a Szíria összeszögelésénél fekvő Amanusz, vagy Khaman-hegység vidéke volt.[139] ahol őket - mint kománokat - Tiglat-Palazár felkereste. Ugyanez a vidék az, amelyet általában a kheták azon hazájának tartanak, ahonnan ezek Szíriába és Kis-Ázsiába szétterjedtek.

A károknak a kománokkal való rokonságát érdekesen bizonyítja az a mítoszi kapcsolat is, a mely a nekünk magyaroknak nevet adó Makar vagy Magor istent a kunoknak nevet adó Kun (Khon, Khiun stb.) nevü istenhez fűzi. Mint ugyanis mint fennebb előadtam: Herkulesz kultuszában Makar és Khun istenek, egymással szemben az istenségnek két minőségét - egyfelől: a teremtö és romboló, másfelől: a teremtő és világfenetartó - személyesítették meg. Midön tehát Makar istenben a nekünk nevet adó "magyarok istenét látom, ugyanakkor semmi sem gátol abban, hogy Khun istenben pedig a kunok vagy hunok azon istenére ismerjek, akit a kunok - Plankarpin szerzetes tanulsága szerint - Khám név alatt, még a XIII. században is tiszteltek és pedig annyival inkább, mert Herkulesz isten - a Makar és Khun neveken kívül - a még hasonlóbb Khon[140]valamint Szem nevek alatt is tiszteltetett. Minthogy pedig a Makar vagy Magor és a Khun nevek csak ugyanazon istenségnek két minőségét vagyis megnyilatkozását személyesítik meg, ennélfogva a két iker istenségben felismerhető a magyarok és a hunok két ikertestvér őse: Hunor és Magor is. Hogy pedig a két nemzetnév valóban a két ikeristennel és illetőleg az őket megérzékitö oszlopokkal - az Amunnal és Khamannal - is összefügg, azt a kumánok Amánusz (Khaman) hegyvidéki őshazájának Khamanéne nevén kívül az a Khaman[141] nép neve is bizonyítja, melyet Szargon asszír király Miliddu vidékén lakóként említ s amelyet nevénél fogva, Hommel is összeköt a kumánokkal. Azt pedig, hogy ezen kaman[142] nép még a középkorban is élt, az ázsiai népek között, Paszchalisz szerzetes - a tatárországi Armalech városból 1338-ban írt - levelének következő szavai teszik bizonyossá, hogy: "Addidici linguam Chamanicam" (megtanultam a khammán nyelvet).

A kheták és kománok közös törzsfészke, Az Amanusz-hegység vidéke, az onnan keletre nyúló vidékekkel, egész a felső-Eufrát és tigris forrásvidéke közéig: Kommagén ország vagy kerület nevet viselt, mely ilyenképpen az annak nevet adó Tigris-Eufrát-forrásközi kummuh néppel (Mely részben épen a magyarok ismertetett ősfészkében volt beékelve) szintén összekötő kapocs volt a kunok és és a magyarok között. Kétségtelenül az Asszíroktól annyit szenvedett kummuhok maradványai lehetnek a Kaszpi-tenger mellett, a Kaukázustól északra lakó kumukok, vagy kumükök akiket a múlt század elején ott járt Elbert - sémivel vegyes tatár-típusukkal - a kalmukok rokonaiknak tart.

Ennél azonban érdekesebb reánk nézve az ausztriai Tuln melletti hegyvidék régi Kommagén neve, melyet az a hegység már az avarok korában is viselt, midőn a mai Ausztria egész Bajorországig Hunniának neveztetettet. Hogy a hunok vagy avarok (var+kunok) adták-e a Béccsel szomszédos hegységnek az eredetük helyéről átvitt Kommagén nevet, azt ma eldönteni nem lehet.

Ami a kunok és a kheták összefüggését illeti - mint láttunk Sayce a kheták ősfészkét az Amanusz hegyvidékénél északibb tájon, Kappadóciában mutatja ki.[143] De e vidék megint csak összehozza a khetákat a kunokkal, mert hogy itt, valamint a fekete-tengerparti Pontuszban még a római császárok korában is laktak kománok - azt a szintén róluk nevezett kappadóciai és pontuszi két Kománia (régebben Kumanu) város nevén kívül még határozottabban bizonyítják a pontuszi komániai veretű császári érmek amagyarokoshona17 szövegű, valamint a kappadóciai kománai érmek: "Col. Aug. Comanorum" köriratai.[144] A kheták és kunok őslakhelyeinek ezen összetalálkozásából azon sejtelmemet merítem, hogy a kunok a khetáknak voltak leszámazottai, ami mellett némileg a khetáknak a babiloni emlékeken olykor előforduló khant[145] neve is szólni látszik; míg mi magyarok a khetáknak azon régebben szerepelt keletibb ágából eredünk, akiknek kanaáni maradványai a Bibliában Ábrahámmal együtt emlegetett khitteusok voltak. A kanaáni khitteus nép minden bizonnyal összefüggött, sőt azonos volt a sziria-kanaáni kárral: a babiloni emlékek Akharru országa népével, mely a nyugat-armeniai Khária-Subartuból terjedt le délnyugat felé, Szíriába és Kanaánba. Ebböl a Szíriába lenyomult khitteus-kár népből váltak ki az Egyiptomot meghódító hikszószok, akiknek kár voltát - mint láttuk - Brugsch állítja: míg kheta voltukat azon Renan által kiemelt kheta nevük bizonyítja, mely alatt az egyiptomi emlékeken szerepelnek.

Minthogy pedig Sayce is (az arméniai Khária délnyugati szomszédjában feküdt sőt részben Subartu és Subári közé ékelt felső-eufrát-vidéki) Kumuhország területére helyezi az a többször emlegetett (se s+emi, se árja) lakosságú Mitáni[146] országot, amelynek területén - az Eufrát-parti Janua (mai Einya) - védelmezőiben véli feltalálni ( Flowerrel egyetértve) a hikszószok uralkodó törzsének mongolos típusát, minden körülmény összetalálkozni látszik arra, hogy csakugyan e vidéken keressük a sziria-kanaáni kheta-kár népelemek azon eredeti hazáját, honnét a hikszószok is kirajzottak. A hikszószok turáni elemében ugyanis a károkon kívül valószínűleg a kun-kheták is képviselve voltak, akiknek egy töredékére valószínűleg az egyiptomi Avar táborvárosi tartózkodásából ragadt az avar név.

Talán a Winkler által feltételezett ősrégi harráni államnak lehetett kibocsátott raja az a Szíriába s onnan részben Egyiptomba szakadt hikszós nép. Ha ugyanis a harráni ősbirodalom csakugyan létezett, akkor ez valószínűleg azonos lehetett a Subari és Subartu országokkal, amit fővárosa Harrán nevének egy másik - a károk nevére hasonló - Khárré alakja is valószínűvé tesz.

A filiszteusokról a azok azonosságáról a jászokkal már fennebb szóltam. Movers kimutatja a filiszteus név összefüggését azzal az Allofüloi[147] névvel, melyet a filiszteusokon kívül még a rokon feniciekre és a hikszószokra is alkalmaztak a régi szerzők. A filiszteus és allofil neveket további összeköttetésbe hozzák azzal a Filitisz memfisz környéki mondai pásztorral, akiben a kutatók a hikszószok megszemélyesítőjét látják. Mint a nevek a fennebb említett Pálosz őssel függnek össze, akinek neve aztán közvetlenül összefügg a palócaink nevével. Az összefüggést azonban még más adatban is látom. Tudjuk ugyanis, hogy a IV. Béla király idejében a tatárok elől Kuthen vagy Kutyán vezérlete alatt Magyarországba menekült kun nép annak a déloroszországi palóc (vagy elszlávosult nevén Polovc) népnek volt töredéke, mellyel a kievi és novgorodi orosz nagyfejedelmek évszázadokon át harcoltak. Ha tehát figyelembe vesszük, hogy IV. Béla az új jövevényeket épen a római idők jazig népének maradványai mellé telepítette, a nagy király ezen tényének rúgóját abban a körülményben sejtem, hogy a polovc-kunok és a körülbelül már ezer évvel előbb betelepedett jászok között még a rengeteg hosszú idei szétszakadság dacára is élhettek olyan nyelvi - és népszokási közösségek, amelyből egymásban testvérekre ébredtek.

Mielőtt a mi Kis-Ázsiába s az egei-tenger szigeteire szakadt ősnépeinkre térnék, még meg kell emlékeznem az arménia-kappadócia ősfészkünk ama bibliai Thogarma nevéről is, amely - a Torgama, Trogma, Trokma alakjaival együtt, mint majd látni fogjuk - egyik legbiztosabb nyomjelzőjük a mi őseinknek az ő késöbbi vándorútjaikon. Thogarma vidékét Ezekiel próféta - bár minden közelebbi megjelölés nélkül - északra helyezi, azonban úgy a régi, mint az új szerzők abban egyeznek meg, hogy Thogarma:[148] Kappadócia és Arméniára esik.

Kis-Ázsiát Görögországgal és a Földközi-tenger szigeteivel együtt - Hermann Hirt szerint is - eredetileg nem indogermán népek lakták s szerinte midőn az indogermánok ezen területekre betörtek, s ott megtelepedtek, eleinte csak rombolói voltak az ottani egészen más fajú népek kultúrájának.[149] A kis-azsiai turáni népek közé költözött indogermán népek: a frigek, görögök, meonok, vagy majonok és galátok voltak. A partvidékeken megtelepült görögök utóbb apránként egész Kis-Ázsiát elárasztották; mig a frigek kibocsátott rajának tartott későbbi arméniaiak a Kr.e VII. században az elöbbi turáni Armeniát hódították meg és formálták át árja nyelvűvé.

Kis-Ázsiában a károkkal keletről szomszédos Pizidia és Likia lakosai régebben a Homér által is emlegetett szolimek voltak[150] A szolim népek régibb tartózkodási helyét a tudósok nagy része Dél-Kanaánban keresi, ahol a kiűzött hikszósz maradvány pásztorok fővárosának Szolime nevében vélik fellelni a összekötő kapcsot.

Az 1240-50 körül élt francia Beloviczi Vince "A tatárok rabszolgái" című fejezetében ezt írja: "a turkokat és szolimánokat, azaz a szaracénokat és kománokat a tatárok rabszolgákká teszik stb.[151] Én úgy hiszem, hogy az itt említett szolimánok az egykori kis-ázsiai szolimek maradékai lehettek, amit az idézett szavak annyival valószínűbbé tesznek, mert amíg ők - a mondatszerkezet szerint sejthetőleg - kománoknak állíttatnak, addig a velük együtt említett turkok neve alatt valószínűleg nekünk magyaroknak egy népvegyülékünk kereshető az ezzel azonos szaracénban. Tudvalevő ugyanis, hogy Bölcs Leó és Porfirogeneta Konstantin császárok a mi honfoglaló őseinket következetesen Turkoknak nevezik, amely nevük több rokonnépünkkel közös volt. A turk név ősrégiségére nézve itt közbevetőleg meg kell említenem, hogy már Asszíria egyik régi királya Pudi-llu (1370 körül) magát egyebek közt a turkik[152] legyőzőjének nevezi, akikben Hommel a turkokat látja. A Beloviczi Vince idézett szavaiban említett szaracénok alatt általában az arabokat s főleg a mórokat értik. Minthogy pedig a mór, vagy helyesebben a maur név - mint fennebb mondám - csak a magyaroknak is nevet adó Makar isten Mauhai nevének összevonása, e szerint a szaracének alatt, azon arábiai és afrikai sótétbőrűekkel vegyült testvéreink értendők, akiknek e nevét még ma is több helységünk viseli.

Ha a szolimek csakugyan a hikszósz-utód sasuknak Kis-Ázsiában származott töredékei, akkor talán ők lehettek - a mi magyarországi elődeink - az avarok ősei. Én ugyanis az avarokat szintén a hikszószok maradványainak hiszem. Ezt a hitemet pedig az ő nevüknek a pásztorok egyiptomi híres városának Avar nevével azonosságára építem. Annak az Avar városnévnek ugyanis nemcsak ezen, hanem még a Hauar alakja is felismerhető az avarok auar nevében, sőt a városnévnek - Chabas szerint - szintén szerepelt rövidített uar[153] neve is teljességgel fedi az avaroknak uar vagy vár nevét, amely - Thierry szerint - épen a mi magyarországi elődeink, a voltaképi varok, vagy var-kunok, az ú.n. pszeudó-avaroknak neve volt;[154] akik csak bitorolták az ő rokonaik és volt uraik: az igazi avarok nevét. Már fennebb említettem az amelikiták azon hagyományát, hogy az ő őseik egykor egy Avar nevű városból Egyiptom felett uralkodtak. Ha e hagyomány mellett még figyelembe vesszük az amelekiták örökébe költözött nabeteusok egy vörös-tengerparti városának, Haurara nevét is, amelyben a tudósok szintén az egykori egyiptomi hikszósz táborváros reminiszcenciáját látják, akkor fogalmat alkothatunk magunknak arról a glóriáról, mely ezen dicsőséges város emlékét évezredeken át övezhette a hikszósz utódok szemében; úgy, hogy nézetem szerint ezek azt mintegy dicsekvő nevekül viselhették, az ő voltaképi népnevük mellett. Nézetem szerint: az avaroknak a hikszósz táborvárosból származása mellett látszik szólni az az ő egészen sajátságos erődítési rendszerük is, amellyel magyarországi hazájukat egy sokszoros sánccal övezett várrá alakították délnyugat felé. Manetho fennebb közölt előadása szerint ugyanis a már Avarisz vidékére összeszorított pásztorok itt egy tíz arurányi területen úgy megerősítettek állásukat, hogy ebben mint egy várban huzamos időn át hozzáférhetetlenül tartózkodhattak.

Szicília-sziget azon őslakói, akik a szigetet az ott előttük élt szikanoktól elhódították s akikről a sziget nevét is nyerte: "Szikel"[155] vagy, "Szikul"[156]neveket viselték. Ez a két népnévalak pedig azonos a mi székelyeink régebbi "sziköl"[157] valamint, a latinosnak tartott, "szikul" neveivel. Az kétségtelen, hogy Szicíliában már az ősidőktől fogva folytak kár és feniciai gyarmatosítások a Bochardt nemcsak a szikelek vagy szikulokban, hanem már az őket megelőző lesztrigonokban, és szikanokban is feniciekkel rokon telepeseket látott és ehhez képest a szikulok nevét is a kanaáni Eszkol-vögyre vezette vissza, mely Mózes IV. Könyve XIII.: 25. versében fordul elő mint ahonnan az a lemetszett szőlőfürt való volt, amelyet a Kanaánba élőre küldött kémek vittek Mózes elé. Bochardt szerint ugyanis a öshaza18 héber eszkol (Szőlőfürt) szíriai nyelven szegul vagy szegolnak hangzik s az ő véleménye szerint ebből képződött volna a szikel, vagy szikul név; amit a sziget és népe nagy szőlőtermelésért viselhetett.

Az ókori írók túlnyomó részének nyomán a tudósok általában Itáliából származtatják a szikulokat, a róluk nevezett szigetre és őket a latinok közel rokonainknak állítják. Niebuhr szerint: a régi írók az Alsó-Tiber legrégibb lakóinak a szikulokat állítják,[158] akik Tiburban, Faleriiben s egy egész sereg Róma körüli városokban laktak s akiket ugyanazon írók még argivoknak, mások akhájoknak is neveznek. Lácium őslakói is ezeknek állíttatnak, akik - Kátó és K. Szemproniusz szerint - már sokkal a trójai háború előtt ott laktak ahova - Niebuhr szerint - a Peloponézusból költöztek. Utóbb pedig - mint mondja - egy, az Abruzzókból reájuk törő, velük rokon néptől legyőzve, ezekkel a latin nép-név alatt olvadtak össze. Freemann szerint: a latin nép másik ága szorította a szikulokat dél felé s aztán az opicik űzték őket át - a Kr.e 1100 körül a szigetre. Bochardt - több ókori író nyomán - tagadja a szikulok itáliai tartózkodását.[159] Niebuhr pedig egy olyan (Severusznál fennmaradt) hagyományt is megemlít, amely szerint a szikuloknak egy Italusz nevű királya - épen ellenkezőleg - a szigetről vezette volna népét Itáliába. Hermann Hirt szerint: a latinokkal való rokonságot sok szó bizonyítja,[160] míg Freemann - aki pedig szintén erős szószólója a latin rokonságnak[161] - az ezt bizonyító szavak számát mindössze négy-ötre teszi s ezek között kiemeli a Gela folyó nevét, amely szikel nyelven hideget (latin: gelidusz) jelentett.

Mind e mellett Freemann a szikelek őshonát a keleten keresi, és e nyomozásában feltűnik neki Görögországban Athén közelében egy Szikelia nevű halom. Fennebb láttuk, hogy Niebuhr is a Pelopnezusig mén a szikelek őshona keresésében.

A szikelek őshonát Maspero és Sayce[162] derítik föl, midőn eredetük kulcsát abban a sakalasa és sekulsa neveiben látják, amelyek alatt ők a Menefta és III. Ramzesz fáraók korában Egyiptom ellen intézett támadások részeseiként szerepelenek az egyiptomi emlékeken. A sakalasa név ugyanis meglepően azonosan hangzik a szolimek országa a későbbi Pizidia Szagalaszusz városának és mezejének nevével, melyet Liviusz is megemlít, (Lib.28.) Manliusznak pizidiai expedíciójában. "Inde in agrum Sagalassenum uberem fertilemque omni generera frugum ventum est. Colunt Pisidae longe optimi bello regionis ejus. E szerint tehát a szikulok a mi elődeink, a károk legközelebbi rokonainak: a szolimek, vagy likeknek voltak szakadékai s így olyan közel rokonnépünk, amilyennek mi a székelyeket ismerjük. Igaz ugyan, hogy a szikelek vagy sakalasák fajjelege is mutat hasonlóságot a latinhoz és rómaihoz, de hát ez azt jelenség nemcsak a több régi szerző által állított itáliai tartózkodásukkal járó fajkeveredésükből magyarázható ki, hanem esetleg már a kis-Ázsiai őshazabán végbement vérvegyülésből is a rómaiak őseinek vagy legalább is ősrokonainak tartott frigekkel akik pedig Herodotnak és Strábónak tanusága szerint, a Görögökkel, meonokkal galatákkal együtt - Jövevények voltak Kis-Ázsiaban. Herodot szerint ugyanis (Lásd VII:75) a frigek: Európából erednek, ahol a macedónokkal laktak együtt s régibb nevük bríg volt.

De viszont ha a szicíliai szikelekben lehetett árja: frig vér is, másfelől a a velük rokonságba hozott árja latinok és rómaiakba is került kétségtelenül kis-ázsiai nem árja vér, Éneasz és trójai menekültjei útján; - sőt  ezenfelül még az etruszkokkal való fajkeveredés útján is.

A trójaiak turáni voltát ugyanis kétségtelenné teszi az ő teukri nevük,[163] amely alatt ők az Egyiptom ellen intézett betörésekben szerepelnek; egyebek között a III. Ramzesz korabeli pelesta (Filiszteus)betörésben, ahol a teukrok hajóhaddal segitették a krétai filiszteusokat a támadásban. A teukrosz vagy teucer név pedig kun - különösen moldvai kun - népre alkalmazva több authornál szerepel.[164] A moldvai kun teukrok azonosságát a trójai teukrokkal még kétségtelenebbé teszi Herodot azon adata (VII. Polymnia 20), hogy a mizek, (akik szintén Herodot tanúsága szerint: a károk rokonai és hasonnyelvüek - amagyarokoshona19 - voltak) és teukrok egy töredéke, még a trójai háború előtt, a Boszporuszon át Európába törve, a trákokat meghódította. Babelon szerint a hódító mizekröl vette nevét: Mözia.[165] Már pedig Mözia Superior a mai Moldvára is kiterjedt. Mözia inferior pedig a trójaiak Dardán nevére valló Dardánia nevét is viselte. A moldvai kunok teucer neve is azonos hangzású a trójaiak Teucer királyáéval, aki Dardánoszt vőül fogadta. Egyébként a régi szerzők sem sorozzák a trójaiakat a Kis-Ázsiába bevándorlott népek közé s tehát a trójai háború minden bizonnyal két ellenséges fajnak a küzdelme volt egymással, amelyben még oly távol élő rokonok is eljöttek a trójaiak segítségére, mint Memnom és keleti ethiópiai Elámból vagyis Elimaiszból, az ostromlott ilioni elimek felszabadítására.

Freemannak szintén feltűnik szikelek és a mi székelyeink neveinek hasonlósága[166] s csodálkozik, hogy a magyar krónikákban semmi nyomát sem leli a székelyek szicíliai erdetének. Mindössze is P. Ranzanusznál (Script. Rer. Hung. p. 330) lel valamire, ami sziciliával látszik összefüggeni, akinél a "pagus simigiensis"-re vonatkozóan a következőket olvasta; "in cujus agro posita olim fuit Segesta vatustissima civitas cujus veteres meminerint" Az idézet szavakban említett Szegesztának a szicíliai Szegeszta nevével azonossága alapján Freemann felveti azt a kérdést, hogy vajjon nem ezen az úton (magyarországi Somogymegyén) át vonultak-e a titokzatos elimek Itáliába? Ezen elimek ugyanis szintén Szicília őslakói népei közé tartoznak, aki a mondák szerint Trója eleste után, mint menekülők telepedltek meg a szigeten és Freemann egyebek közt azon Szeverusznál fennmaradt mondát is közli, hogy Helimusz egy trójai herceg alapította a szicíliai Aszka, Entella és Szegeszta (másképp Egeszta) városokat.

A szicíliai Szegesztával hasonnevű Pannóniai város helyén ma a somogymegyei Segesd áll s most már az a kérdés, hogy a Segesd név mikori eredetű s hogy a szicíliai városnak nem szintén Segesd volt-e az egykori igazi neve? 

De térjünk vissza magukra a szikulokra. A Legkétségtelenebb szikel vagy szikul alapítású városnak a tudósok Szicíliában a görögök Kefaloszát vagy Kefalidionját tekintik. A Kefalosz nevet[167] Bochardt szerint a sziklatömeg tövében épült város egy hajlott szikláról nyerte, melynek némileg fejre öshaza20 hasonlító alakja is lehetett. Azonban ugyancsak régibb autorok nyomán Bochardt kimutatja, hogy a város régi szikel neve: Cefalu (ma olaszosan Csefalu) Gefalu, Gefalud, vagy Kefaludi volt. E név-alakok pedig magyaros hangzásuk mellett eléggé sejtetik a magyar értelmét is egy szikla tövében épült városnak, mint Kőfalunak: annyival is inkább, mert Freemann szerint a sziklás hegyen is látható az egykori felső város nyoma.

A szikulok főistenei a Palici[168] vagy Fálesz nevű ikertestvéristenek voltak, akiket két róluk nevezett gyógyerejű és gázos kigőzölgésű Palici nevű tóban (olaszosan Palicsi) megérzékítve tiszteltek s akikről ők maguk is viselték a palici vagy faliszk nevet s egyik városuk szintén az isteneikről neveztetett Palicának.

Nézetem szerint ezen palici, palica, fálesz, faliszk nevek szolgáltatják a legerősebb bizonyítékot arra, hogy a szikelekben szintén a palócok, pelazgok, filiszteusok rokonait és a mihtikus Pálosz szkhita király utódait lássuk.

Egy másik - Herodot szerint - szintén Kis-Ázsiából Itáliába származott s velünk rokonnak tartott nép az: etruszk volt. Herodot ugyanis az etruszkokat a kis-ázsiai károkkal szomszédos és testvér lid nép kibocsátott rajának mondja. A lideket némelyek asszír eredetűeknek tartják: de ugyanazok elismerik, hogy a lidek asszír vonatkozásai oly régiek, hogy anakronizmus nélkül azokat az asszírok nyugati hódításaival összefüggésbe hozni nem lehet. Azonban, mint láttuk, Dél-Szíriában is voltak elszórtan lud nevet viselő népelemek, amelyek nevét, mint láttuk Lenormant a szíriai két ruthén ország nevében (Ruth, Lud) is felfedezni véli. E lud nevet a kutatók azonosítják ugyan a kis-ázsiai lidekével, de fajilag elkülönítik a sziriai ludokat és míg őket - a Genezis nyomán - Sémnek Lud nevű fiától származtatva, sémi-fajúnak tartják, addig a kis-ázsiai lideket nem tudják hova beosztani fajilag. Hermann Hirt úgy hiszi, hogy a Lidiában, már a homéri korban szereplő meon-nép árfajú volt,[169] mely az őslakos népet az uralomról leszorította. Később azonban a Kandaulesz király trónját felforgató Gigesszel ismét az ősnép kerül uralomra. Gigeszt,[170] a testőrből trónraemelkedett parvenüt (igazi nevén Gugu) Babelon kár eredetűnek mondja s a lidek kár-rokonságát általában annyi adat bizonyítja, hogy a dél-szíriai lidek is csak olyan elsémisedett töredékei lehettek fajuknak, mint az ugyanott velük vegyesen élő károk és arámiak.

A lidek - mint mondám - azért is érdekesek a mi szempontunkból, mert - Herodot szerint - belőlük váltak ki az Itáliába szakadt etruszkok vagy tuszkok, akiket pedig némelyek (pl. Taylor) turáni, sőt egyenesen a magyarral rokonnépnek tartanak: míg árja voltukat - Hermann Hirt szerint - ma már alig alig meri állítani valaki.[171]

Herodot előadása szerint a görögökkel közös játékokat a lidek találták fel, midőn egyszer egy sok éven át tartott éhínségben az emberek napi eleségét úgy szállították alább, hogy csak minden másnapon ettek s a közbeeső napokon játszottak. Ezen adattal összefüggésben közbevetőleg meg kell említenem, hogy némelyek véleménye szerint a latin ludus: játék a lid népről, mint feltalálójáról vette nevét s hogy abban a latin szóban a lideknek azon bibliai lud névalakja foglaltatik, amelyet az említett dél-szíriai ludoknál találnak fel.

Herodot szerint azonban utóbb, midőn már a játék sem nyújtott elég védelmet az éhínség ellen, Atisz király a népét két részre osztva, az egyiket sorshúzás útján kivándoroltatta az országból, saját fiának, Tirhénusznak vezetés alatt. Ez a rész aztán minden holmijával, hajókra szállva, végül az itáliai Umriában kötött ki.

Azonban a tudósok nem mind adnak hitelt ...

 

 

 

 

 

(109. oldal)

 

12. Szétvándorlás az őshazából     Tartalom↑

Az ismertetett elő-ázsiai népek szétáradása beláthatatlan őskorban vehette kezdetét. Hiszen már ezen szétáradás kezdetének tekinthető a mi ősnépeinknek minden ismertetett megtelepülése is az arménia-kurdisztáni közös ősfészken kívül; úgy Média és Perzsia területein, mint Mezopotámiában, Szíriában és Arábiában. Láttuk a kibocsátott rajokat egy új népcsoportba verődését a hikszószokban, akinek egyiptomi dicsőségéhez úgy az amalekiták, mint a dél-arábbiai aditák is igényt tartottak. S hogy pedig ez utóbbiak sem egészen alaptalanul, azt Movers észak-afrikai mondákból mutatja ki, amelyek szerint Ád fia, a világhódító Seddad, a himjariták királya, egész Afrikát végighódítva Mauritániáig hatolt s ott Tingizt alapította.[206] 

 Movers - Szallusztiusz és mások által fentartott feniciai mondák alapján - Észak-afrikának és hiszpániának ősidőkbe vesző feniciai gyarmatosításairól emlékszik meg. E mondák szerint, amelyekkel Szallusztiusz numidiai proprétor korában ismerkedett meg, a tiruszi Herkulesz-Szandan isten-király, mint nagy haladó nagy hódító nagy néphadseregeket vezetett Ázsiából, Afrikán át Hiszpániába.[209]  Az isteni hadvezér aztán a hiszpániai Gádeszben meghalt s népei a tengeren átköltözve, Afrikában telepedtek meg. A monda szerint a hódító Isten vezetése alatt nyugatra vonuló seregek mindenféle ázsiai népekből s főleg asszírok, médek, perzsák és arméniaiakból verődtek össze.
Minthogy pedig a monda e népvándorlást ősidőkbe helyezi, kétségtelen, hogy a benne szereplő asszírok, médek és perzsák alatt nem az ezen nevek alatt ismert sémi és iráni népek értendők, akik azon őskorban még meg sem jelentek a történelem színterén, hanem azok elődei: a turáni eredetű asszírok, protomédek és elamiták stb.

Movers a Kr.e 2000 és 1500 évek közé teszi ezen népmozgalmakkezdetét.[210] Minthogy azonban ő ezekben a hikszószokat is részeseknek tartja, mely véleményben különben vele Lenormant is osztozik, ezzel még néhány századdal feljebb viszi ama megtelepüléseket. Szallusztius szerint az arméniai és méd jövevények, midőn az ottani előbbi lakosság: a baromi módra elő líbiaiak és getulok vidékein megtelepedtek, eleinte a hajóik fenekestül felforgatott csónakai alatt laktak.[211]
Ezek a csónaklakások magália, mapália vagy magariának nevezettek, mely szavak aztán széltire használtattak kunyhó, kaliba jelentéssel annyival inkább, mert azon észak-afrikai vidékeken az ilyen alakú házak építése a földművelőknél szokásossá vált.
Bochart Karthágó azon Megara városrésze nevének értelmét, amelyet az odatelepedett tirusziak építettek, a feniciai magar szóban keresi.[212] mely szerinte lakást jelentett. (Bizonyára ebből képződött a görög lakás görögül lakás, szoba is) Ha tehát tudjuk, hogy Tirusznak lakossága (amelynek a karthagói Magara külváros lakossága csak kibocsátott raja volt) kár nemzetségű volt, akkor szinte kétségtelen, hogy a Megara és Magar nevek és szavak mögött az afrikai telepesek Makar istenének neve rejlik, amelyről a feniciek kár népelemének Makar isten tisztelő része önmagát is nevezte. Bochart szerint az említett nevek és szavak már sok tudóst foglalkoztattak, de nem tudtak megállapodott véleményre jutni. Már pedig hogy e településekben a mi arméniai és kár őseink vitték a vezérszerepet, az a fennebb közölt mondákon kívül még a következőkből is kitűnik:

Egész Észak-Afrika legnagyobb részét a berber vagy amazing nép lakta. Ezen berber (vagy másképp még barbár, marmarida ) nép azonos azzal az Észak-Afrikának egykori Líbia nevét adó néppel, melyet az egyiptomi emlékek lebu névvel emlegetnek, bár e nép szorosabban vett területe főként nyugoti Észak-Afrika volt. A berber vagy marmarida nép rendkívül sok különböző faji és nyelvárnyalatú néptöredéket foglalt magába, akik közül a libek, maurok, Numidek, getulok és guansok voltak a nevezetesebbek. De némelyek a berbereket közvetlenül is vagy a filiszteusoktól, vagy más kanaáni népektől származtatják.[213] A szép berber népet - mint már fentebb említém - a tudósok azonosítják a szíriai-kanaáni amoritákkal, mint akiket a berberek legkeletibb szakadékainak tekintenek s amilyen nagymérvű vérkeveredés ment végbe a szíria-kanaáni amoriták és az ottani turániak között, épen olyan erős vérvegyülés folyt Afrikában is a berberek és a közéjük települt feniciek, illetve károk között, mint ahogy arról az észak-afrikai partvidék lakosságának a Kis-Ázsiáéval és a Földközi-tenger szigeteivel már fentebb kimutatott fajegysége is tanúskodik. Az Észak-Afrikába települt feniciek, illetve károknak a bennszülöttekkel való vérvegyülésből állt elő az u.n. libi-feniciai nép, amelynek főleg az u.n. afrika-propria Marmarika, Zeugitána és Bizáncium tartományok földmívelő, földmivelöknépei voltak a legtipikusabb képviselői.[214] Ez utóbbiaknak a termékenységéről minden másnál híresebb vidéke különösen óriási búzatermésével az ó-világ igazi magtára volt. Ezért a mi szempontunkból rendkívül érdekes az, hogy e vidék a Büzász nevet - Bochart kimutatása szerint - épen a búza bőségéről vette. Bochart aki bizonyára nem tudott magyarul ezt a tényt nagy elmeéllel a feniciai nyelv segítségével konstatálja. E fejtegetését különben majd alább a míthoszi vonatkozások megfelelő helyén fogom ismertetni.

Ugyanezen vidékek marmarida népe másképp még tamuzig, tamahu és tahenu neveket is viselt. Ez az utóbbi népnév pedig egy bennünket magyarokat szintén közelről érdeklő nyelvi vonatkozást foglalt magában, melyről szintén majd később lesz szó. A károknak megtelepedéseit Movers Afrikában sok helyen kimutatja. Ezen kár-telepek azonban főleg az Atlanti-óceán partjamenti mauritániai, valamint az attól délre eső tengerparti vidékeken fordultak elő legtömegesebben. Itt volt a már említett Tingiz város. Az ettől délre eső paradicsomi buja növényzetű vidékeket - Movers szerint - egykor szakadatlan láncolatban fedték a szőlő-telepek,[215] annyira, hogy - mint mondja a legkülönbözőbb szőlőfajok elvadult maradványai ma is lépten-nyomon felbukkannak a növényzet között. Ezt tudva, rendkívül érdekesek az e vidéken egymást követett ó-kori helynevek: Szoloeisz,[216] Szoloencia, Szala, Zeliz[217] vagy Azila, mint amelyek - úgy látszik - mind a magyar szőlő szavunk idegen ajkú elferdülései.

A szőlő szavunk ősrégiségének valószínűvé tételére itt egyelőre a következőket hozhatom fel:

(Bár a kérdés részletesebb fejtegetésébe majd csak később a mithológiai vonatkozások megfelelő helyén bocsátkozhatom.)

Creutzer szerint egy Szyleusz nevű szőlőhegyi szörnyeteget Herkulesz megölt.[218]  Szilén amagyarokoshona4 Bachhusnak a boristennek nevelője és tanácsadója; míg a többi szilének (Creutzer szerint a szatyrok ősei, a kíséretéhez tartozó egyéniségek. Creutzer szerint: már a régiek sem tudták a Szilén név értelmét[219] s teljességgel nem voltak tisztában a viselői által megszemélyesített fogalmakkal sem s csak annyit tudtak, hogy azok eredte a Keleten keresendő, Creutzer (Bocharttal egyetértve) a Szilén név összefüggését látja a kanaáni jó bortermő Sziloh város nevével amelyre vonatkozólag a haldokló Jákob áldásában - midőn a Juda törzs majdani szilói boldog életét látnoki szemmel megfesti - a következők foglaltatnak:
"Nem távozik a jogar Judából és a törvénypálca lábai közül, míg nem el jő Silóba és az övé a népek hódolata."

"Odaköti a szőlőtőkhöz csikaját, a venyigéhez szamarának vemhét: borban mossa öltözetét és szőlővérben ruháját" (Mózes I. könyve XLIX. rész 10. és 11. versek. Füredi Ingátz fordítása)

A Fennebb említett szőlőhegyi szörnyeteg Szyleusz község neve, mely a régebbi magyar Szőlős névöböl az ottani oláh és szerb lakosság ajkán elferdülve képződött. Ezt a példát szem előtt tartva én részemről igen valószínűnek tartom, hogy az említett Szoloeisz (promontorium) és Szoloencia, valamint az ezekre hasonlító szicíliai Szoloeisz vagy Szolousz, a ciprusi és szicíliai Szoli városnevek épen úgy a mi szőlő szavunk elferdülései lehetnek, idegen ajkakon, mint a fennebb szintén említett afrikai Zeliz vagy Azila (talán: sz szőlő) A tudósok mind e neveket a sémi szala vagy széla: Sziklából származtatják. Minthogy az említett helyek mind sziklás hegyeken, legnagyobbára u.n. Promontoriumokon fekszenek. De, bár a szőlő szavunk összefüggése a sémi szala vagy szélával igen valószínű, (mint ahogy arról a szala szónak az ősidők óta híres bortermelő Zala vagy helyesebben Szala-megyénk nevével egyezése is tanúskodni látszik) azért az említett helyneveknek a szőlő szavakból való keletkezése annyival valószínűbbnek látszik előttem, mert valamennyien szőlő és bortermelő vidékek hegyein (promontorium) fekvő helyeket jelölnek.

Az Afrikai Szoloeisztöl másfélnapi járóútra feküdt a károk erődje károk erödje5 Gadara vagy másképp Geder. Minthogy padig Aghader berber nyelvel; falat és ezzel bekerített helyet jelent, ennélfogva a Gadara névben annyival bátrabban kereshető a magyar gátor, vagy gádor szó, mert úgy Movers a Gadara név, mint a Czuczor-Fogarassy szótár a gádor szavunk megegyezőjét a héber kerités kerítés szóban talája fel.[220]

A feniciek valamint a boldog arabia Szába vagy Ofirország lakosai ősidőktől fogva állandó kereskedelmi összeköttetést tartottak fenn déli India és Taprobáne sziget (a mai Ceylon) lakosaival. Fennebb említettem azon tudósok véleményeit, akik a délarábiai kussitákban India őslakóival a szudrákkal való vérkeveredést sejtenek. És valóban Ritter Károly igen sok nép és helynév (folyó, hegy, stb.) összevetésével kétségtelenné teszi déli India árjaelőtti lakosságának összefüggését Elö-Ázsia népével s főleg a Kaukázus-tövi kolkhisziakkal.[221] Minden kétségen kívül helyezi azt is, hogy a Fekete-tenger és az egykori Pálosz-Meotisz vagy szerinte helyesebben Maetisz (a mai Azovi-tenger) összekötő tengerszorosa az u.n. kimmeri Boszporusz ázsiai partján egy Indike vagy (szerinte helytelenül) Szindike nevű Kis-Indiaország is feküdt, mellyel déli indiai testvéreik állandó kereskedelmi összeköttetésében állottak; sőt szerinte a kis Indike [222] ország csak kereskedelmi telepe volt déli Indiának.
Főként a két egymástól oly távol eső vidék kultuszközpontjaiban: Korosz napistenben és Budhában lát Ritter olyan erős kapcsokat, amelyek őt arra a meggyőződésre vezették, hogy a Kaukázus vidékének népei s főleg: a kolkhoz és szaszpirok, továbbá a Kaukázus északi lejtőjén lakott kolik, vagy korik, budinok Élő-Indiából odavándorolt népek. Bochart szintén nyomozza a két vidék lakosainak összefüggését, de ő - éppen megforditva - a délarábiaiak és a feniciek kereskedelmi forgalma útján Elő-Ázsiából Indiába települt népelemekben látja az összekötő kapcsokat.

Voltaképpen (egy bizonyos fokig) mindkettőjüknek igazuk van; mert nézetem szerint: Itt mindkét vidék népeinek kölcsönös megtelepedései forognak fenn, amelyek az ősidőktől fogva szakadatlanul folyó kereskedelmi forgalom útján jöttek létre. Azonban a Kaukázus-környék indiai eredetű népei közé, a fennebb előadottak figyelmébe vételével, ép oly kevéssé számítható a szabir vagy szaszpir nép, mint az azzal összefüggő szingaraországi nép. amelyet pedig Ritter szintén az indiai Ceylonból a szingaloktól származtat.

A szabirok indiai indiai eredetét[224] különben Ritter csakis a róluk nevezett szafir (lapisz-lazuli) kővel bizonyítja, mely szerinte csakis az indiai Kaukázusban található. Ezen a gyenge bizonyítékon kívül azonban még azt sem állítja határozottan, hogy Indiában valóban éltek-e valahol szabirok.

Ritter - kariandai Szkilaksz "Periplusza" nyomán - a Tanaisztól délre egész Kolkhiszig lakott népeket a következő rendbe sorolja fel: A Metoisz partján szamormaták, a maétek, a szindek vagyis indek, ezek után a Fekete-tenger partján szintén dél felé: a kerkétek, heniokok, koraksziak, korikok vagy kolikok, melanklének, a gelonok s végül a kolkhok. A kolkhokat - mint fennebb láttuk - a filiszteusok és kaszlukhok rokonaiknak tartják. Régebben azonban őket széltire egyiptomi gyarmatosoknak mondták, akiket Zezosztrisz fáraó (II: Ramszesz) telepített volna egy Kaukázus-vidéki diadalmas hadjárata alkalmával, ismert lakhelyükre. Ma már azonban kétségtelen, hogy II. Ramszesz - kheta királyok ellenfele, - a Kaukázus környékén sohasem járt. Az egyiptomi gyarmatosításnál nagyobb annak a valószínűsége, hogy a kolkhok népének legalább is nagyon jelentékeny részét a déli indiai turáni népelem szolgáltatta, akikhez szintén jelentékeny kis-ázsiai, szíriai és mezopotámiai vegyülek nép is járult; - Ritter szerint - Gessner szíriai, kháld és szolim[225] neveket fedezett fel a kolchiszi nevek között, amiből következtetve, ez feniciai gyarmatnak tartotta Kolchiszt.

Ritter szerint a kimmeri Boszporusz tauriai (ma krimi) félszigeti híres emporiuma: Fanagoria káriai, miziai és likiai menekültek asyluma[226] volt, akik itt a perzsa igától szabadulni kerestek menedéket.

Movers a tauriai félsziget mellett elvonuló kereskedelmi útvonal mentén a meotiszi tóig, mindenfelé mutat ki kár-telepeket; sőt szerinte a Tanaisznak a meotiszi tóba ömlésénél is laktak károk, akik azon vidékre - mint Pliníusz előadja - régen költöztek, a szkhita törzsekkel forgalmuk végett.[227] Pedig hát épen ez a vidék volt Anonymus Dentumogériája: a mi legrégibbnek tartott őshazánk, a Tanaisz (Don) folyó mellett. E szerint a károk nyomozása egyenesen is elvezet bennünket a mi ismert őshazánkhoz, akik itt a Kaukázuson át csak a Szíriából és Arméniából idevonult testvéreiket keresték fel.

A kár telepeken kívül azonban e vidéken mindenfelé voltak miletuszi telepek is.[228] Már pedig tudjuk, hogy Miletusz Káriának volt kereskedelmi kikötője s így csak érthető, ha az utóbb önálló tengeri hatalommá fejlődött és elgörögösödött Milétusz telepeit is mindenütt a régi magyar fajrokonok szomszédságába leljük.[229]
A vérségi kapocs tehát úgy hiszem, eléggé alkalmas megmagyarázni azt a Ritter előtt érthetetlennek látszó jelenséget, hogy a Kaukázus, Pontusz és Meotisz tájain mindenfelé görög telepesekre bukkan az ókori kutató.[230] Hogy pedig a Kaukázus északi lejtőjének közvetlen közelében is laktak a mi magyar őseink, azt Kuma és a Kuban folyók vidékeinek a Kr.e 5. századból eredő Madzsar nevű városai tanúsítják. A magyar-szabir birodalom tehát eredetileg közvetlenül a Kaukázus északi lejtőjétől nyúlhatott be messze északkeleten Szibériába. A magyarságnak a szabirok, vagy szabartok mellett egy másik részét a régi írók onjugoroknak nevezik s ez utóbbiból származtatják az unugar, ungár vagy hungár nevüket. Énrészemröl azonban nem tartom lehetetlennek, hogy a hungár népnevünk épen úgy az ősrégi szumir népnévből-ered, a fennebb kimutatott ng-sszungár (másképp szingara)útján. A hungár nevünknek a szugarból alakulása mellett látszik szólni azon észak-tibeti dzsungár nép neve is, amelyben Körösi Csoma Sándor a mi őstestvéreinket kereste.
Ami pedig az "sz" hangnak a "h"-val váltakozását illeti, azt, kivált a keleti nyelvekben, a tudósok igen rendszeres jelenségnek tartják.

A mi ősnépeinket szétvándorlásukban az őshazából eleinte és talán évezredeken át is, főleg a természetes szaporodásukból folyó terjeszkedési vagy jobblét utáni törekvés ösztönözhette. Mert hogy a sziriai és kisázsiai vidékek lakosai az idők folyamán sokszor sújtattak ínségbe évekkel, pusztító éhséggel, azt a Biblia sok adata is tanúsítja.

Fennebb említettem azt az éhínséget, melynek enyhítésére Menefta fáraó nagy gabona-szállítmányokkal segítette a kethákat. Valószínűleg ezzel az ínséggel állhatott okozati összefüggésben az első ázsiai népeknek csakhamar azután Egyiptomba intézett (fennebb ismertetett) betörése, mely III. Ramszesz korában megismétlődött. Hogy ez Egyiptomba Szíriából betörő horda asszonyokkal és gyermekekkel vegyes kivándorlókból állt. Ha pedig Egyiptom felé ilyen gyakori és nagymérvű volt a kivándorlás, valószínűleg lehetett ilyen másfelé, különösen észak felé a Kaukázuson keresztül is. Hiszen ekkor roppant össze és tört darabokra a még csak rövid idővel azelőtt oly hatalmas Khetabirodalom. Úgy, hogy ekkor terjeszkedtek ki a kheták ősfészkére Kappadóciára az előbb csak békés és jelentéktelen északi bányásznépek: a muszkák és tibarének. Ez a jelenség pedig, nézetem szerint, csak ezen vidékek elnéptelenedésével magyarázható meg. Én tehát azt hiszem, hogy ekkor a Kr.e 13. században. Kappadóciából vándorolhattak ki tömegesebben Kelet-Ázsiába a hunok, akik a 12. században aztán a Gobi-sivatag vidékén azon hatalmas hiungu birodalmat alapították, mely a Kr.u 90. év körüli megdőléséig oly sokszor fenyegette pusztulással Kínát.

A Kis-ázsia-arméniai népek átrajzása a Kaukázusontúli vidékekre különben valószínűleg már több is igen régóta folyhatott s a későbbi aszír, babiloni, méd és perzsa hódítások, valamint délről a sémi népek, nyugatról a görögök terjeszkedései csak siettették az átvándorlás folyamatát. Hogy az átvándorlásnak csakugyan a Kaukázus-hegység volt a kapuja, azt ép oly valószínűvé teszik a Kaukázusban ma is létezö Khunzág országnév és a hún, avar, varkun, kabar népnevek, mint a Klaproth Gyula által az ottani avarok között a múlt század elején gyűjtött: Addila, Budah, Ellák, Dingazik, Eska, Balamir, Armus, Leel, Solta, Gaissa, Sarolta személynevek.[231]

A mi népneveinknek arménia-kis-ázsiai közös eredetére nézve különben még érdemes a megemlítésre Ben-Gorionnak azon állítása is, hogy a Volga (szerinte Ethalakh) és Iszter (a Duna) vidékeinek tiz népe - ú.m. a khozár, patzinák (a bessenyő) ankhiálusz (?) bulgár, radbiga, (?), turk, búz, zabuk (?), hungár, (tehát a magyar) és tilmacs (?): Jáfetnek Thogarma nevű fiátolszármazik.[232] Thogarma név thorgama alakjában némelyek a turkománok nevét is sejtik, akiknek négy főtorzséhez pedig Vámbéry minket magyarokat is számít - e névösszefüggések szintén az arméniai vidékekre vezetnek el bennünket, őshazánk kutatásában.

 Tartalom↑

 

Megjelent: 208 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 67%Austria 1.3%
United States 5.9%Canada 1%
Romania 4.8%France 0.9%
Ukraine 3.5%Sweden 0.9%
Russian Federation 2.7%Switzerland 0.4%
Germany 2.4%Netherlands 0.2%
Slovakia 1.9%Australia 0.2%
United Kingdom 1.9%Kuwait 0.2%
Norway 1.5%Italy 0.1%
Serbia 1.3%Spain 0.1%

Today: 267
This Week: 1283
Last Week: 7568
This Month: 267
Last Month: 21962
Total: 2534542

Belépés