Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Mar28

2010. Január 24., Vasárnap 19:23

Jelöletlen tömegsírok (részlet a könyvből)

Írta:  Forró Lajos
Értékelés:
(3 szavazat)
Kivégeztek minden fellelhető délvidéki magyar politikust, aki kiemelkedő szerepet játszott a két világháború közötti időben, valamint az 1941-es bevonulástól 1944 végéig tartó magyar éra alatt, és nem tartozott a baloldaliak közé, jóllehet még ez utóbbiak közül is lakoltak néhányan, mert mire bebizonyították volna, hogy ők az új, a titói rendszer támogatói, addigra végeztek velük. A bosszúállók külön vadásztak a papokra, mert ők híveikkel együtt örültek, örvendeztek a honvédek érkezésén, s hálaadó istentiszteleten, szentmisén köszönték meg a felszabadulást. 

Előszó
Tisztább kép

     Három határmenti, túlnyomó többségében magyarok lakta bácskai helység életéből dolgoz fel egy rövid periódust a szerző. Nevezetesen a második világháború végén Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon lezajlott emberirtást, amikor a felszabadítónak hirdetett titói partizán fegyveresek és a hozzájuk szegődött helybeli szerb lakosság egy része véresen megtorolta a helybeli magyarokon azt a magatartást, amelyet a magyar honvédség 1941-es bevonulásakor, majd az ezt követő mintegy három és fél évig tartó magyar éra alatt tanúsítottak. Ma már egyre többen leírják - szerbiai és magyarországi történészek is -, hogy amit a dél szláv népek 1918-ban, majd 1944 végén, 1945 elején felszabadulásként, országegyesítésként éltek át, azt mi, magyarok megszállásként, országunk csonkításaként. A bevonuló honvédeket s a velük érkező, a magyar polgári közigazgatás felállításának feladatával megbízott személyeket a szó szoros értelmében virágesővel fogadtuk. Bő két évtized nemzeti elnyomásának a végét hozták nekünk. Akkor már állt a második világháború.

Hiába tudjuk ma, amit akkor is tudtak államirányító kis- és nagyhatalmak, de még az utcasarkon politizáló egyszerű polgárok is: a trianoni határrevíziót az akkori nagyhatalmak döntőbíráskodása mellett hajtotta végre Magyarország; s hogy Horthy úgy taktikázott, hogy a délvidéki bevonulásra akkor adjon parancsot, amikor a királyi Jugoszlávia csakugyan nem létezett már, hiszen Horvátország kimondta elszakadását; hogy nem Magyarország volt az első hatalom, amely megbontotta az első világháború végén a győztesek telhetetlen mohóságával megszabott államhatárokat, hanem a sokszor és okkal elmarasztalt hitleri Németország, valamint az ilyen tekintetben semmivel sem ártatlanabb sztálini Szovjetunió, amelyek megosztoztak Lengyelországon; hogy ez utóbbi bekebelezte a balti államokat, hogy fegyveres támadást intézett a kicsi Finnország ellen.

E tények ellenére, minket délvidéki magyarokat azért büntettek, mert ránk fogták, hogy 1941-es felszabadulásunkban érzett örömünk fasiszta magatartás. Mindenkit háborús bűnösnek mondtak, aki a Bácskában, Drávaszögben és a Muravidéken felállított magyar közigazgatás szolgálatába szegődött. Lényegében ez volt az alapja a '44 végén, '45 elején lezajlott délvidéki magyarellenes vérengzésnek.

Kivégeztek minden fellelhető délvidéki magyar politikust, aki kiemelkedő szerepet játszott a két világháború közötti időben, valamint az 1941-es bevonulástól 1944 végéig tartó magyar éra alatt, és nem tartozott a baloldaliak közé, jóllehet még ez utóbbiak közül is lakoltak néhányan, mert mire bebizonyították volna, hogy ők az új, a titói rendszer támogatói, addigra végeztek velük. A bosszúállók külön vadásztak a papokra, mert ők híveikkel együtt örültek, örvendeztek a honvédek érkezésén, s hálaadó istentiszteleten, szentmisén köszönték meg a felszabadulást. Ennek lett áldozata Martonoson Werner Mihály, Magyarkanizsán pedig Szabó Dénes katolikus plébános.

A szóban forgó három helységben az történt, ami az egész Délvidéken. A szerző odahaza, már kicsi gyerek korában sejtette szülei elejtett szavaiból, hogy a vérbosszú az ő családjukat sem kerülte el. Apai nagyapja, a legidősebb Forró Lajos az ártatlan áldozatok között nyugszik a martonosi tömegsírban. Az unoka a kilencvenes évek legelején, húsz éves korában elkezdte kutatni, mi történt a nagyapával. Meg is gyűlt a baja emiatt.
A magyarkanizsai rendőrök egy közlekedési ellenőrzés során becitálták, elkobozták tőle adatait. Még örülhetett, hogy kiengedték, s nem vitték az akkor éppen legvéresebb szakaszában lángoló délszláv népi testvérháborúba magyar ágyútölteléknek. Szegedre futott rémületében, de az elkezdett munkát nem adta fel, főiskolai diplomamunka sikeredett a kissé hiányosan újra összeszedett adataiból, amely 1995-ben saját kiadásában megjelent.
Mostani dolgozatában ezeket az adatokat pontosította és egészítette ki, jóllehet még mindig hiányérzettel teszi könyvét az olvasó elé, mert nem vehette kézbe azokat a dokumentumokat, amelyekről ma már bizonyosan tudjuk, hogy léteznek, S amelyek kétségtelenné teszik a bizonyosat; nevezetesen, hogy 1944 végén, 1945 elején csakugyan az történt, amit jórészt a túlélők és a szemtanúk állítanak: Tito országában tízezerszámra likvidáltak ártatlan magyar polgárokat. S mindezek tetejében a bosszú kiterjedt még hozzátartozókra is, hiszen viselniük kellett a háborús bűnösség szégyenbélyegét. Erről már akkor hallott a szerző, amikor édesapja elmesélte neki egy gyermekkori élményét: az élelemért sorbanállók közül a magyar üzletvezető kipenderítette, mondván: mit keres ott egy háborús bűnös fia.
A szerző pontosan megfogalmazza, miért van szükség a három helységben lezajlott események feldolgozására: " ...egy-egy település adatait megvizsgálva (természetesen a teljesség igényével) lényegesen pontosabb képet kaphatnak az eseményekről, az áldozatok számáról. A települések így feltárt adatait a későbbiekben összesítve talán képet kaphatunk az események egészéről. "
A vérengzésben közvetlenül érintettek közül szerzőnk a negyedik, aki nekifogott a helyi események fent meghatározott célú tisztázásához. Első volt Teleki Júlia, aki édesapját veszítette el a mészárlásban. A csurogi magyarok sérelmét és az áldozatok névsorát dolgozta fel. (Teleki Júlia: Visszatekintés a Múltba, Napló kiadása, Újvidék, 1996. Bővített kiadás, 1999.) Papp Imre sziváci születésű nyugalmazott rádiós újságíró szintén az édesapját veszítette el. A tragédiát a néhány nappal a halála előtt megjelent füzetecskében dolgozta fel. (Papp Imre: Ez a mi Kálváriánk: Újvidék, 1999. A szerző kiadása.) Bakos Pál zablai születésű palánkai lakos kiskorú testvérbátyját, édesapját és anyai nagyapját gyászolja a zsablyai áldozatok között. Összeállította az áldozatok valószínűsített névsorát. (Mutuska Márton. Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? A VMDP Történelmi Bizottsága, Ternerin, 2004.)

Szerzőnk a korábbi tanulmányának kiegészítésével tetemesen hozzájárul a délvidéki magyarság tragédiájának tisztázásához .

Matuska Márton

Szüleim emlékére

„Meztelen emberek sírgödrüket ássák
Kopognak a rögök de ők már nem hallják „

Földes László: Mesél az erdő

Magyarellenes atrocitások a Délvidéken

1944 októberében a szovjet hadsereg és Tito kommunistái visszafoglalták a Vajdaság nagy részét. Malinovszkij marsall csapatai hamar áttörték a 3. Magyar Hadsereg arcvonalát, és a 2. Ukrán Front balszárnya október 8-ra már Szegedet fenyegette.1
A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonájának mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult. A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt átcsapott a fenti jelszóval ellátott, válogatás nélküli öldöklésbe, és ez sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken.
1944. október 2-án a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága szerint a hatalmat a Vajdaságban is a Népfelszabadító Bizottságoknak kell gyakorolni. Legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy vegye saját kezelésbe az állami tulajdonban lévő gyárakat, ezenkívül a megszállókkal együttműködők vagyonát is, és a leghatározottabban lépjen fel az ötödik hadoszlop ellen - itt különösen a svábokat és a magyarokat értette -, akik „megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népüket." 2 1944. október 25-én3 Josip Broz Tito aláírta azt a rendeletet, mellyel katonai közigazgatást vezetett be.
Nikola Petrovic, a JKP Tartományi Bizottságának tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában egyenesen „történelmi határozatnak” nevezte a katonai közigazgatás bevezetését. Idézet az említett cikkből:
„A német és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat felé vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökeresen. (…) Az idegen elemek tíz és százezrei – akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket – még mindég lövödöztek a sötétből harckocsikra s az orosz katonákra és mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a helyzet normalizálását, arra készülve, hogy ebben a számunkra nehéz helyzetben a kellő pillanatban a hátunkba döfjék a kést. (…) A nép érzi, hogy szükség volt erre a határozott lépésre, amelyek biztosítják a Bánát, a Bácska és Baranya Jugoszláv jelegét.” 4
A jugoszláv katonai közigazgatás szigorú katonai kontroll alatt engedélyezte a néphatalmi szervek működését, és sürgette a népi őrségek felállítását. Szigorúan megtiltotta viszont a kisebbségeknek a népi bizottságok megalakítását. A magyaroknak és a németeknek tilos volt az utazás és az anyanyelvhasználat. Sőt, kirívó esetek is előfordultak. A kényszermunkára kirendelt óbecsei magyaroknak és németeknek a könnyebb ellenőrizhetőség végett a jobb karjukon fehér karszalagot kellett viselniük.5
A katonai közigazgatás bevezetésére tulajdonképpen azért volt szükség, hogy nemzeti alapon kétségtelenné tegye a terület hovatartozását Tito szerint: „Azok a rendkívüli körülmények amelyek között e területek a magszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet a megszálló és az ide telepített idegen elemek okoztak népünknek, valamint a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben a hatalom a hadsereg kezében legyen.” 6
Az „ide telepített elemeken” a helyi németeket és a magyarokat értették, a cél tulajdonképpen - ahogyan Ivan Rukovina fogalmazott - „a terület délszláv jellegének megőrzése” volt.
Emellett Tito félt a magyarok esetleges ellenállásától, ezért a megtorló intézkedések egyik oka a bizalmatlanság volt. Az újvidéki Magyar Szó 1990 nyarán Közös Íróasztalunk című rovatában írta le Juhász Géza újvidéki főiskolai tanár, író azt a levelet, amelyben elmesélte, hogy egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt náluk, s ő a tolmács szerepét töltötte be a jugoszláv és a magyar küldöttség között. A jugoszláv küldöttség egyik tagja ekkor elmesélte a magyar küldöttség egyik tagjának, hogy a megtorlást megelőzően egy szerb delegáció kereste fel a főparancsnokot és kérte, hagyja jóvá, hogy a magyarokat megbüntessék az 1942-es események miatt, és ekkor Tito rábólintott a magyarirtásra.
Nincs is okunk ebben kételkedni, hiszen Tito szava ekkoriban már törvényerejű volt, tehát nem valószínű, hogy bármi is történhetett az ő tudta és beleegyezése nélkül. Ez a bizonyítéka, hogy ő is kiemelkedő szerepet játszott a népirtásban.
A katonai közigazgatás parancsnokául Ivan Rukovina vezérőrnagyot nevezték ki, Ő Titóval közvetlen kapcsolatban állt.
Isa Jovanovic, aki a Vajdaság megszállása idején a Kommunista Párt tartományi szervezőtitkára volt, későbbi emlékirataiban elismerte, hogy ezekben a gyilkosságokban a katonaság is részt vett és sok ártatlan ember is áldozatul esett. 7
Azoknak a személyeknek a nagy része, akik valamiféle bűnvádi eljárásban vádlottak lehettek volna, elmenekültek. Már egy hónappal a megszállás előtt megérkeztek az első sváb menekültek Bánárból. Voltak közöttük magyarok is. Az itt élő magyarság legnagyobb része azonban - polgári lakosság lévén – semmilyen háborús bűnnel nem volt terhelve, azért is maradt itt. A jugoszláv hadsereg bevonulása után derült csak ki, hogy mindenki bűnös, aki magyarnak született.
Az itt maradásért a bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetni 1944 október-november-decemberében. Kutatások szerint 20 000, más források szerint 40 000 ártatlan magyar – köztük nők és gyerekek - vált a partizánok áldozatául. Legnagyobb részüknek azon kívül, hogy magyarnak született és magyarnak vallotta magát, más bűne nem volt. Halálos ítéletnek számított, ha valakiről ezekben a napokban kiderült, hogy tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak (függetlenül attól, hogy az illető bűnös volt vagy sem), vagy magyar katonaként szolgált. De sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Ezeknek a vádaskodásoknak legtöbbször semmiféle alapja nem volt. A cél általában a megvádolt magyar anyagi javainak megszerzése volt.

A gyilkosok nem akármilyen módon gyilkoltak. Mielőtt kivégezték a szerencsétleneket, előtte heteken át különböző kínzásoknak vetették alá őket.
A megtorlások néhol hatalmas méreteket öltöttek. Főként a nagyobb községekben olvasták a magyarok fejére az 1942-es újvidéki razzia rémtetteit. A kisebb községekben szinte kizárólag egyéni bosszú vagy vagyonszerzés sarkalIta a gyilkosokat a szörnyű tettekre. Az ilyen kisebb községekben, mivel kevesebb embert szedtek Össze, több idejük maradt "foglalkozni" velük. Néhol teljesen elferdült beteges hajlamról tanúskodnak a tettek. Ilyenek: Szivácon az Malakban megásatott tömegsír, Kanizsán a tömeges csonkítások, Zomborban a foglyok parázson futtatása. 8 A katolikus egyház iránt táplált érzelmeiket a papokon torolták meg. A papokat válogatott kínzásokban részesítették. 9
A mentő rendeletet lvan Rukovina vezérőrnagy december 1.-jén adta ki. A rendelet szövege rendelkezésünkre áll 10, természetesen szerb nyelven íródott. (A szerző fordítása):
„A magyarokkal és a németekkel szemben egész sor helységben és faluban szabálytalanságok történtek amelyek mocskolják katonai szerveinket és ártanak népünknek és országunknak.
Hogy a jövőben a magyarok és a németek az egész katonai közigazgatás területén egységes és igazságos eljárásban részesüljenek, elrendelem a következőket:

1. Az A VNOJ (magyarul: Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) II. ülése értelmében a kisebbségek egyenrangú jugoszláv állampolgárnak számítanak ez a magyarokra is vonatkozik, akik minden jogukban és kötelességükben kiegyenlítődnek hazánk többi lakosával.
Ez alól csak azok a magyarok képeznek kivételt, akik mint háborús bűnösök közvetlenül belekeveredtek, a magyar fasiszták által a mi népünk ellen elkövetett bűncselekményekbe. Az ilyen magyarokat át kell adni a katonai bíróságoknak, s azok az érvényben lévő rendeletei alapján járnak el. Ebből következik:
a) Azonnal fel kell számolni a magyar gyűjtőtáborokat, és a táborban csak azok tarthatók vissza, akik bírói szervek által folytatott: vizsgálat alatt állnak, vagy akikre a katonai bíróság kimondta az ítéletet.
b) Minden magyar, ugyanúgy, mint a Lakosság többi része, katonaköteles. Ez azt jelenti, hogy a magyarok is felvételt nyernek a N. O. V – ba. (Narodnaoslobodilacka vojska, magyarul: Népfelszabadító hadsereg). Egyelőre csak önkéntes alapon lehet őket mozgósítani.
v) [A szerb ábécé harmadik betűje a v.] A magyar férfi lakosságot 18-tól 30 éves korig - ha nem lép be a NOV-ba, akkor katonai munkabrigádokba kell mozgósítani. Ezek a munkabrigádok mindenben ki lesznek egyenlítve a harci egységekkel, mind szervezeti, mind pedig fegyelmi tekintetben, valamint ellátásban és élelmezésben is, és hogy milyen szellem uralkodjon bennük. Szükség szerint ezekbe a munkabrigádokba más nemzetiségek is beléphetnek. "

2. A második pontban a németekkel szembeni bánásmóddal kapcsolatban rendelkezik szintén 3 tételben. Eszerint a Jugoszláv Néphadseregben csak azok a németek maradhatnak, akik azt kiérdemelték aktív antifasiszta munkával. A többi német férfit - 16-tól 60 éves ig - munkaegységekbe kell helyezni. A háborús bűnös németeket katonai bíróság elé kell állítani. Szükség esetén a katonai közigazgatás engedélyével ki lehet őket telepíteni, ha a katonai helyzet így kívánja. (A szerző összegzése.]

„3. Azon bűnösök számára, akiket katonai bíróság itél el, egységes munkatáborokat kell létrehozni nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A személyek, akik az ilyen táborokban vannak, megfosztatnak szabadságuktól és büntetésüket töltik. Ez azt jelenti, hogy nekik meg van tiltva mindenféle érintkezés a lakossággal, és a munkálatokra a legszigorúbb felügyelettel mennek. Ezekben a táborokban emberi magatartást kell tanúsítani a NOV elveinek megfelelően.

4. A katonai közigazgatás minden korábbi ide vonatkozó rendelete érvényét veszti.
A katonai körzetek fognak gondoskodni róla, hogy ez a parancs legsürgősebben eljusson minden katonai állomáshelyre, katonai hatáskörbe tartozó területre. És hogy ezek kötelesek írásban jelezni a katonai közigazgatásnak jelen rendelet átvételét, az átvétel óráját és napját.
Minden vezető, tekintet nélkül a rangjára, a legszigorúbban meg lesz büntetve minden olyan hibáért, amelyek a jövőben ebben a kérdésben történnek.
E parancs tartalmát meg kell ismerni a katonai közigazgatás minden szervének, a Népőrség tagjától egész a legfelsőbb parancsnokig.
Halál a fasizmusra - szabadság a népnek!
Ivan Rukovina s. r.
vezérőrnagy”
Az okmány eljutott a katonai közigazgatás helyi szerveihez.

Mindezek ellenére folytatódott a bosszúállás. Ezért néhol a túlságosan szélsőséges szerbeket néhány év börtönre ítélték. 11
A gyilkolások során - október-november-december folyamán - hirtelen felduzzadt létszám magát Titót is megdöbbentette. Mivel félt a nemzetközi felháborodástól, ezért 1945. január 27-én rendelete jelent meg, amely szerint február 15-éig a hadseregnek mindenütt át kell adnia a helyét a polgári hatóságoknak, 12 és csak a háborús bűnök torolhatók meg. Ezzel szemben még 1946-ban is voltak nyilvános kivégzések. Ide kívánkozik még, hogy a legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyűjtőtáborokba, akiknek egy része ott el is pusztult. Ilyen táborok voltak: Jarek (Backi Jarak), Szépliget (Gajdobra), Dunabökény (Bukin, Mladenovo), 13 Dakovol 14
Azok a községek is említést érdemelnek, ahol nem történtek vérengzések sem a magyar hatóságok, sem pedig később a szerbek részéről. Itt főleg az egymás iránti tolerancia segített. Ilyen helységek: Bajsa, ahol a becsületes, jobbérzésű szerbek gátolták meg a vérengzést, Kispiac, Nemes Miletics, azaz Svetozár Miletics.",
Ezekről a dolgokról sokáig nem volt szabad beszélni. Csak az idősek, s a tömegsírok pereméről megszökött, ruhátlan emberek mesélték el egymásnak hideg téli estéken.
Nekünk csak a „magyar fasiszták” által elkövetett bűnökre volt szabad emlékezni. El kellett felednünk a Tisza-parti futóárkokba belelövöldözött, a községházak pincéjében agyonvert, megkínzott embereket. Állami ünnepeken, évfordulókon ódákat zengtek nekünk a felszabadulásról, a hős partizánokról.
Azokról a lerészegedett, öntudatlan állapotban lévő partizán emberállatokról is, akik 1944-ben a rögtönzött börtönökbe jártak magyarokat verni és kínozni …

____________________
1 Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp. 2005.332.
2 MSRV RK KPj za Vojvodinu reg. br. 17.
3 Urbán János: Paráz;fóld. Újvidék, 1988. 244. (továbbiakban: Urbán)
4 Slobodna Vojvodinn (reprinr kiadás), 1944. okt. 28.
5 A. Sajti Enikő: Impériumváltások revizio kisebbség. Budapest, 2004. 321. (továbbiakban A. Sajti, 2004.)
6 Josip Broz Tito: Sabrana djela. Tom 24. Beograd, 1984. 96-97.
7 Isa Jovanovic: U Sluzbi revolucije. Novi Sad, 1987. 198-199.
8 Forró Lajos: A halálba menetelők – avagy mindenki bűnös, aki magyar? in: Belvedere Meridionale, V. (1993 ) 1-2. 17-18.
9 Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Bp., 1991. 244-247. (továbbiakban Cseres, 1991.)
10 Történelmi Levéltár Zenta, F: 11S, broj 627/1944 god. (továbbiakban: TLZ)
11 Urbán, 245. is Cseres, 1991. 232.
12 A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. Bp., 1987.250.
13 Sajti, 2004. 324.
14 Cseres, 1991. 174-204.
15 Urbán, 245. is Cseres, 1991. 232

Ki tudott róla?
„Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok”

Wass Albert: Levél

     A mai történettudomány számára már ismert, hogy 1944 végén és 1945 elején az OZNA 1 egységei, partizánalakulatok és néhány helybéli szerb nemzetiségű polgár népirtást hajtott végre a magyarok között a Délvidéken, Történt mindez a főparancsnok, Tito tudtával és beleegyezésével.
A kutatások alapján mára nyilvánvalóvá vált, hogy az anyaország is tudott az 1944-45-ös vérengzésekről 2 de egészen a rendszerváltozásig - néhány bátor kivételtől eltekintve - nem történt komolyabb írásbeli összegzés az eseményekről.
A témával eleinte kizárólag a nyugatra menekült visszaemlékezők foglalkoztak. Az első írásos munka, amelyben utalásokat találunk a témára, Nagy Ferenc száműzött miniszterelnök visszaemlékezése. 3 A könyvben csupán egy mondatban történik utalás a „németek kivonulását követő tömeges magyarmészárlás heteiről”
Sulyok Dezső is írt a délvidéki eseményekről összefoglaló munkájában. 4 Sulyok tévesen úgy tudja, hogy a magyarellenes megtorlásokat Tito kommunista partizánjai és a csetnikek 5 hajtották végre.
A tévedés oka az lehet, hogy a jugoszláv történetírás éveken át próbálta ráfogni a háború minden negatív epizódját a csetnikekre. Az ellentmondás onnan is származhat, hogy sokan az egykori csetnikek közül már mint partizánok vettek részt a megtorlásokban 6 Időnként a magyarországi történetírás is segédkezik abban, hogy elhitesse olvasóival: ezeket a kegyetlen gyilkosságokat a csetnikek követték el. Balogh Sándor 1982-ben megjelent műve 7 megemlít ugyan a megtorlásokat, de a felelősséget a csetnikekre hárítja.
A nyugati emigránsok által készített írásos dokumentumok közül fontosnak tartom megemlíteni Szigety György munkáját, 8 amely 1956-ban jelent meg Clevelandban. A szerző '44 őszétől 1947-ig mondja el, amit szemtanúként Újvidéken ez idő alatt átélt. Szintén értékes - sajnos csekély visszhangot kiváltó, angol nyelvű röplap - Homonnay Elemér munkája. 9 Szerinte az áldozatok száma - a deportáltakon kívül - 30 ezer volt, de legalább ugyanennyien elmenekültek. 10
Érdekes, és a rendszerváltozásig egyedi regényt 11 jelentetett meg a témával kapcsolatban Illés Sándor temerini születésű újságíró Budapesten 1977-ben. Művében regényes változatban meséli el a temerini vérengzés történetét a tömegsír pereméről megszökött Horvát István 12 kisbíró elbeszélése alapján. Illés Sándor a későbbiekben is foglalkozik a témával. 1991-ben újabb könyve - szintén főleg a temerini eseményekkel kapcsolatban - jelent meg Akikért nem szólt a harang címmel.13
Jugoszláviában két olyan munka látott napvilágot a rendszerváltozásig, amelyet mindenképpen meg kell említenünk. Az első Burány Nándor Összeroppanás című könyve," melyben a szerző a zentai vérengzésekről számol be. Saját bevallása szerint „A magyarok ellen 44-45-ben elkövetett atrocitásokban a családomon keresztül személyesen is érintve voltam. Tudtuk, mi történik nap mint nap a zentai Amerika Szálló pincéjében. Egymás között titkon beszéltünk a történésekről, írni azonban senki sem mert róluk. Senki sem akart emiatt börtönbe kerülni vagy munkanélkülivé válni.” Könyvének hatására határozat született az atrocitások kivizsgálásának szükségességéről. Később azonban mindez feledésbe merült. 15
Isa Jovanoviéc a Jugoszláv Kommunista Párt tartományi szervezőtitkára 1987 -ben kiadott emlékirataiban ballépésként emlegette a katonai közigazgatás bevezetését. Szerinte sok ártatlan ember is áldozatul esett, és ezekben a gyilkosságokban a katonaság is részt vett. Egyébként azt állítja, hogy nem tudott a vérengzésekről, és amikor Tito magához rendelte – félve a nemzetközi botránytól –, szemére vetette a túlzásokkal terhes megtorló hadjáratot.
Szerinte „Ezt egyes parancsnokok követték el,” főként a helyiek, de gyakran az aktivisták kezdeményezésére. Ezekről a kilengésekről nem volt tudomása a katonai közigazgatásnak sem. 16
_______________________________
1 Odeljenje za zastitu naroda - Népvédelmi Osztály. 1943-ban hozták létre Aleksandar Rankevic vezetésével. Feladata a hírszerző szolgáltató kiépítése a kémek és az ötödik had oszlop felderítése és megbüntetése érdekében.
2 A. Sajti Enikő: Impériumváltások revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004. 329-331.; Dr. Balla Ferenc: Egy bezdáni magyar diplomata. In: Rémuralom a Délvidéken. Szerk. Csorba Béla, Matuska Márton. dr. Ribár Béla. Atlantis Kiadó. Újvidék, 2004. 43-50.
3 Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Európa, Budapest, 1990. Eredeti kiadás: The Struggle behind the Irou Curtain, MacMillan, New York, 1948.
4 Sulyok Dezső: A magyar tragédia. A trianoni béke és következményei. A szerző kiadása, Neewark, 1954.
5 A második világháborúban csetnikeknek nevezték a német megszállás után a polgári emigráns kormányt támogató, angolbarát, de 1942-től a megszállókkal is megegyezést kereső, a kommunisták ellen is
harcoló Draza Mihajlovic egységeit.
6 Idősebb Forró Lajos a vele készült beszélgetésben említi, hogy gyakran látták a Kojic családfőt a két világháború között Martonoson. Sapkáján a csetnik jelvénnyel. Említett fia partizánként 1944-ben részt vett a martonosi magyarok kínzásában és legyilkolásában. Sőt, a zentai helyőrség parancsnoka, Stanko Radulovic 1944. november 16-án Kojic Petar elvtársat az adai Népőrség parancsnokává nevezte ki.
7 Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája, 1945- 1947. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982.
8 Szigethy György: Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzésének. KMY, Cleveland, 1956.
9 Homonnay Elemér: Atrocities Committed by Tito's Communist Partisans in Occupied Southern Hungary. Cleveland, Ohio, 1957.
10 Homonnay Elemér: A Tito partizánjai által elkövetett atrocitásokról (részletek). In: S nem törődtök vele, a holnap mit őröl…. Források a Délvidék tödélletéhez 3. Szerk. Csorba Béla. Hatodik Síp Alapítvány, 1999.215.
11 Illés Sándor: Sirató. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977.
12 A regényben Szlovák Pista néven említi.
13 Illés Sándor: Akikért nem szál: a harang. Tevan Kiadó, Budapest, 1991.
14 Burány Nándor: Összeroppanás. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1968.
15 Kovács Nándor: A látszat mögött húzódó feszültség. In: Hét Nap. Szabadka, XII. évf. 5. szám
16 Isa Jovanovic: U sluzbi revolucije. Novi Sad, 1987. 198-199.

* * *

"Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, min: tervezni"
Illyés Gyula: Haza, a magasban

Az 1944-45-ös események kel foglalkozó könyvek, monográfiák

Az 1990. esztendőben megtört a jég. A Magyar Szó című vajdasági napilap 1990. április 20-i számában „Kivizsgálni a vajdasági háborús és háború utáni történéseket” cím alatt közölte a VMDK tanácsának döntését: levélben fordulnak a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiához, hogy vizsgálják ki tudományos módszerekkel, mi történt azokkal a magyarokkal, akiket a háború végén bírósági eljárás nélkül kivégeztek. Ez volt az első írás, amely magyar nyelvű lapban jelent meg a Délvidéken.

Ezt követően a lap egy 1990. október 14-től 1991. február 27-ig tartó sorozatban, 130 részben közölte olvasóival és a világ nyilvánosságával az események vázlatos menetét, valamint részleteket az 1944-45-ös vérengzés lefolyásáról. A sorozat Matuska Márton újvidéki újságíró tollából született, és a Negyvenöt nap negyvennégyben címet kapta. Matuska kutatásai során meglehetősen sok áldozat neve előkerült. és képet lehetett alkotni a történtek méreteiről. A sorozat később könyv formájában is megjelent 1991-ben Újvidéken, 1 és még ugyanebben az évben Budapesten 2 is.
Matuska könyvében a délvidéken történt összes megtorlást próbálja feldolgozni, azonban a dokumentumok hozzáférhetetlensége és nemléte, valamint a téma kiterjedésének nagysága miatt igen sok a pontatlan adat. Felhasználja ugyan az akkor hozzáférhető dokumentumokat, sőt a többi hiányosságot megpróbálja pótolni a szemtanúkkal készített beszélgetésekkel, előtérbe helyezve az oral history módszerét, de a téma nagysága miatt a könyv csupán bepillantást enged az események menetébe, és semmiképpen nem tud mindenütt pontos, megcáfolhatatlan tényeket adni. A könyv erejét mégis leginkább a szemtanúkkal folytatott beszélgetések adják, valamint az, hogy tulajdonképpen konkrét bizonyítékokkal alátamasztva elsőként veti fel Tito és a jugoszláv partizánok felelősségét, valamint a haláltáborok (Járek, Gákovó, Krusevlye) létét 3
Időközben az anyaországban megjelent Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyve 4 Az író a hatvanas években megírta az 1942-ben Újvidéken és környékén Lejátszódó razzia történetét, 5 és saját bevallása szerint azt várta, hogy akadjon egy becsületes szerb nemzetiségű író vagy történész, aki tényszerűen beszámol az 1944-45-ös eseményekről. Mivel ez addig nem történt meg, így 1991-ben kiadta az 1944-45-ös eseményekről szóló könyvét. Cseres összegyűjtötte, feldolgozta a bácskai magyarirtásra vonatkozó elszórt publikációkat, olvasói leveleket és egyéb dokumentumokat. Valószínűleg felhasználta Matuska Márton Magyar Szóban megjelent cikksorozatát is. Ez a munka
hiteles és tudományos történelmi képet nem fest az eseményekről, inkább regényes változat, amelyben a szerző írói átéléssel ábrázol. Nyersen, realisztikusan, döbbenetesen fogalmaz, ám kétségtelen, hogy a könyv nem tudományos mű. Valahol a regény és a dokumentum határán van, de ez utóbbi minősítés esetében megállapítható fogyatékossága a számadatok pontatlansága. Emellett hibája, hogy nem ad pontos képet az egész régióban történtekről. (Ez sajnos Matuska könyvének is hiányossága.)
Cseres állításait elsősorban statisztikai adatainak pontatlansága miatt lehet könnyen cáfolni. A könyvében közölt adatok szerint Csurogon 3000, Zsablyán pedig 2000 áldozat volt '44-ben, holott egyik faluban sem volt összesen ennyi magyar lakos. 6 Az 1944-45-ös periódus vajdasági eseményeinek kutatását végző Ankét Bizottság szerint Cseres műve szerbellenes színezetű, és sok történelmi pontarlanságot tartalmaz. 7
Az anyaországban a témával kapcsolatos áttörést jelenti A. Sajti Enikő 2004-ben megjelent könyve, 8 melyben egy fejezetet szentel a délvidéki vérengzéseknek. Az első igazán tudományos igényességgel készült mű, amely a dokumentumok, levéltári adatok. korabeli újságok összesítésévei világít rá a történtekre. Teszi ezt - nagyon helyesen - mindenféle érzelmi megnyilvánulás nélkül, magukra a konkrét tényekre alapozva.
Az áldozatok számát is meglehetősen tág határok közé helyezi, mert a feltárt adatok ezt teszik lehetővé számára. Konkrét helységekre ugyan nem tér ki a szerző, az események egészéről ad inkább képet tudományos igényességgel. Műve mindenképpen alap a téma helytörténeti kutatóinak számára.
Nem időrendben haladva még két összefoglaló munkáról kell szólni, amelyek megpróbálnak pontos képet adni az eseményekről (ez idő alatt megjelent néhány monografikus munka, amelyekre a későbbiekben térek ki részletesen).
Először Dr. Mészáros Sándor adta ki 1995-ben a kutatásait tartalmazó könyv első kötetét. 9 A könyv csak a Bácskára vonatkozó adatokat tartalmazza, és az áldozatok névsorának tekintetében nem a teljesség igényével készült. Elképzelése arra alapozódott, hogy Jugoszlávia Hivatalos Lapjának holttá nyilvánítási hirdetéseiből megkísérelje név szerint össze írni a tárgyalt idő alatt, tehát az 1941-1945 között elveszett délvidéki magyarok közül azokat, akiket nem írtak be a halotti anyakönyvekbe, hanem a hozzátartozók kezdeményezésére, utólag, bírósági eljárás útján holttá nyilvánítottak. Az akkori jugoszláv törvények értelmében ugyanis az eltűnt személyeket a hozzátartozók kérésére holttá lehetett nyilvánítani, és az erről szóló bírósági végzést hirdetés formájában közölni kellett az akkori hivatalos közlönyben, a Föderatív Jugoszláv Népköztársaság Hivatalos Lapjában, ugyanúgy, mint mindenkit, aki a háborúban eltűnt. Sajnos ez nem adhat hiteles képet a kivégzett magyarokról, mert sok helyen egyáltalán nem történt holttá nyilvánítás. A hivatal pedig a bejelentésig eltűntként kezelte az illetőt, nem pedig halottnak. 10
Időnként hiába nyilvánították holttá a kivégzettet hozzátartozói, a halál időpontját jóval későbbre helyezi a gondos jugoszláv adminisztráció.
A mű jó néhány településsel kapcsolatban nem tartalmazza a kivégzettek névsorát. Kanizsa is ezek közé tartozik. Ezzel összefüggésben megemlíti, hogy" 1944 tragikus őszén 300 embert végeztek ki. Állítólag az egyik kanizsai ítéletvégrehajtó Ugranov Dusan - Dusko a 300. hulla láttán a következő szavakkal tiltakozott:
„>>Elvtársak, hagyjuk abba. Ha megöIünk minden magyart, ki fog nekünk dolgozni<<” Ezeket az adatokat kétségkívül Cseres könyvéből veszi át, mégha ezt nem is jelzi. A későbbiekben megemlíti néhány kanizsai áldozat holttá nyilvánítását, de konkrétan csak néhány esetet említ. A háromszáz kivégzett magyarra vonatkozó adatot az 1941. évi őszi magyar népszámlálási adatok és a katonai közigazgatás 1944. december végi adatainak összehasonlításával magyarázza.11 Sajnos könyvéből teljesen kizárja az oral history módszerét, így még csak meg sem próbálja leellenőrizni adatait a visszaemlékezők által. Mészáros Sándor nem tudta folytatni kutatásait időközben bekövetkezett halála miatt. Könyvének második kötetét 12 2000-ben adta ki felesége.
Ez a mű a bánsági, szerémségi, baranyai és muravidéki adatokat tartalmazza az első kötethez hasonló módon.
A negyedik és eddig egyben az utolsó átfogó munka Alaksandar Kasas nevéhez fűződik. 13 Az újvidéki történész 1996-ban megjelent könyvében mintegy ötezer főre becsüli a „háborús bűnösök” elleni akció áldozatainak számát. Kasas korabeli jugoszláv adatokra hivatkozik, de konkrét forrásokat nem nevez meg. Illetve adatainak forrását a „Knjiga evidencije streljanih ratnih zlocinaca 1944/45-ból” veszi. A mások által végzett helytörténeti kutatásokból pedig világosan kiderül, hogy adatai pontatlanok és nincsenek leellenőrizve.14 Szintén könyve hiányossága, hogy gyakorlatilag sehol nem említi, hogy itt tulajdonképpen számtalan ártatlan áldozat is van. Ahol van arra vonatkozó adat, hogy miért lettek kivégezve az emberek, ott megemlíti, 15 ahol nincs, ott egyszerűen átsiklik e tény felett. 16 Van, ahol a kivégzések okaként le nem ellenőrzött tényeket ír le. 17 A szerző gyakran beleesik abba a hibába, hogy bizonyos eseményekkel, vélt vagy valós bűnökkel próbálja igazolni a negyvennégyes történéseket.
Időnként az olvasónak olyan érzése támad, mintha egy védőügyvéd szájából hallana a védence által elkövetett bűnök részrehajló megmagyarázását. Történelmi objektivitásról szó sem lehet, hiszen a magyar részről elkövetett gonosztetteket a nevén nevezi, míg a bosszúval kapcsolatban lényegesen árnyaltabban fogalmaz.
Továbbá sehol nem említi, hogy számtalan délvidéki helységben nem csak arról volt szó, hogy az OZNA egységei ki végezték a helyi magyarokat, hanem előtte néhány helyi szerb lakossal együtt heteken át tartó kínzásnak is alávetették a szerencsétleneket. 18
Számadatai is pontatlanok. Könyvében arra a téves következtetésre jut, hogy tulajdonképpen '44-45-ben kiegyenlítődött a szlávok és más nemzetiségűek elleni, valamint a magyarok elleni vérengzések mérete, áldozatainak száma. 19 Ennek tükrében Aleksandar Kasas könyve semmiképpen nem tekinthető tényszerű és a kutatás minden területére kiterjedő munkának. Értékét azonban mindenképpen növeli, hogy az első szerb nyelvű munka a témával kapcsolatban.
Minr láthatjuk, a téma nagysága, az adatok hiányossága szükségessé tette, hogy a teljesség igényével kutassuk az 1944–45-ben elkövetett gyilkosságokat. Nagyon nehéz a kutatóknak az egész terület vonatkozó adatait összegyűjteni. Célszerűbbnek tartom a kutatást régiókra bontani. A kutatók egy-egy szeletet kiragadva, egy-egy település adatait megvizsgálva (természetesen a teljesség igényével) lényegesen pontosabb képet kaphatnak az eseményekről, az áldozatok számáról. Az így fel tárt települések adatait a későbbiekben összesítve talán képet kaphatunk az események egészéről. A helyi levéltárak anyagából is rengeteg érdekes adat kerül elő erre a témára vonatkozólag. A helyi monográfiák készítőinek ezeket a levéltári adatokat is tanulmányozniuk kell. Továbbá a régiókra bontott kutatás könnyebben alkalmazhatja a – véleményem szerint ebben az esetben kihagyhatatlan - rnűfajt, az oral historyt.
Hiszen nehezen elképzelhető, hogy egy-egy kutató az összes bácskai településre ellátogatva beszélgessen a szemtanúkkal. A többi átfogó tanulmány készítőivel ellentétben Matuska Márton ezt legalább megpróbálta. Könyvének ez adja az egyik legnagyobb értékét. Hiszen amit nem képes megoldani a levéltár, könyvtár, adattár, azt pótolhatja a szóbeli közlés. Az 1944-es téma pedig olyan, aminek kutatása során nem elég csak az írott forrásokra hivatkozni, hiszen a témát a fennálló rendszer titkolta, elkente, a történelmet pedig hamisította. Vannak olyan adatok, olyan áldozatok, 20 amelyek soha sehol nem lettek lejegyezve. Ezeket az adatokat csak a szemtanúk visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg. Ugyanez a helyzet a gyilkosokkal kapcsolatban is. Az ő kilétüket talán még inkább homály fedi. A történelmi hitelességhez viszont az ő személyazonosságuk feltárása is hozzátartozik. Enélkül nem lehet teljes a kutatómunka. Ebben is segítségünkre lehetnek az egykori, még élő szemtanúk. Az e témát kutatók - történészek és nem történészek egyaránt - semmiképpen nem kerülhetik ki ezt a műfajt, ha munkájukat a teljesség igényével kívánják elvégezni.
Sajnos az idő is az oral historyt alkalmazó kutatókat szorítja. Míg a levéltárak dokumentumai megmaradnak, addig a szemtanúk, egykori visszaemlékezők az idő múlásával meghalnak. 21 Olyan veszteség ez, amit a későbbiekben nem lehet pótolni.
Természetesen ennek a módszernek is vannak buktatói.
Sajnos amikor szóbeli közlésre hagyatkozunk, időnként belefuthatunk olyan tényközlőbe is, aki nem pontos adatokat szolgáltat számunkra. Adódhat ez egyszerű feledékenységből, a téma iránti érzékenységből, vagy egyszerűen rosszakaratból is. Ezért ezeket az információkat alaposan le kell ellenőrizni, hiszen a kellően leellenőrzött adatok mindenképpen segítik a történelemtudományt a tények feltárásában.
A kutatók szerencsére hamar felismerték ennek fontosságát, így megkezdődött a téma helytörténeti kutatása is. Az ilyen jellegű munkák készítői között sajnos kevés - gyakorlatilag nincs is - a történész. Ennek ellenére olyan, helységeket átfogó munkák születtek, amelyek szinte tökéletes képet adnak a kutatott településekről. Az ötletet azonnal felkaroló Matuska Mártonnak. Csorba Bélának és az időközben elhunyt Dr. Ribár Bélának köszönhetően megszületett az első tanulmánykötet, amelyben egyfajta összesítés készült az eddigi kutatásokról. 22 Matuska Márton a kezdetektől gyűjti az adatokat, hogy a későbbiekben meg lehessen valósítani a téma adattárát, ezzel is közelebb hozva a tények feltárását. Az így összegyűjtött számadatokat, neveket már nem lehet megcáfolni, a szőnyeg alá seperni, letagadni.
A magyarirtást tagadók kezdettől fogva arra hivatkoztak, hogy a kutatók nem tudják állításaikat az áldozatok névsorával alátámasztani. A kutatás jelenlegi állása szerint harminchárom helységben a kivégzettek száma így alakul: Bajmok (Bajmokon kivégzett pacséri, nagyfényi, györgyéni áldozatokkal együtt. Meg kell jegyezni, hogy az itt zárójelben említett helységeknek ez nem a teljes veszteséglistája.): 229 személy, Magyarkanizsa: 69! 23 Martonos: 25, Adorján: 53, Csurog: 498, Zenta: 151, Szabadka és az együtt említett 15 más helység: 852, Szivác: 66, Szenttamás: 503, Temerin: 220, Bezdán: 150, Zsablya: 395, Kula: 49, Bácsföldvár: 59, Muzslya: 6, Gombos: 20, Topolya: 50, Sajkáslak: 31. A harminchárom helységben tehát összesen 3426 likvidált személyt lehetett eddig számba venni. 24 Olyan adatok ezek, amelyeket a helytörténeti kutatások derítettek fel, és ezeket már nem lehet letagadni. Mintegy további kilencven helységre vonatkozóan vannak még adatok, ám ezek konkretizálása további helytörténeti kutatásokat igényel.
A monografikus munkák közül elsőként Mojzes Antal nyugalmazott bajmoki tanító könyve jelent meg 1994-ben, Halottak napja Bajmokon címmel. 25 A szerző 112 magyar áldozatról tesz említést. Mojzes a monográfia megjelenése után tovább gyűjtötte az adatokat, és az azóta készített összegzése szerint a bajmoki földbe összesen 229 személy van eltemetve. Legnagyobb részük az ismert tömegsírban nyugvó helybeli, de igen sok pacséri is van köztük, aki Bajmokon lett kivégezve és ott is lett eltemetve. Rajtuk kívül nagy számban vannak még Nagyfényről és Györgyénből. Meg kell jegyezni, hogy közöttük körülbelül 85 német és három-négy egyéb nemzetiségű is van.
1995-ben jelent meg Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon 26 című munkám, amely az említett három helység eseményeit tárgyalja, interjúkkal és levéltári forrásokkal kiegészítve. Akkori adataim szerint 53 magyarkanizsai lett kivégezve, köztük 11 elfogott honvéd. Később még négyen belehaltak a fogvatartásuk idején elszenvedett verésbe. A környékbeli tanyákról még 12 személyt kivégeztek Kanizsán.
Ez összesen 69 áldozat. A martonosi büntetőexpedíció során a partizánok 24 személyt végeztek ki, akiket előtte a helyiek heteken át kínoztak. A hivatalos irat, amely elismeri a kivégzéseket, 25 személyt említ. A „gondos jugoszláv jelentés” nem felejtette el az áldozatokhoz hozzáírni az október 11-én agyonvert Németh József leventeoktatót. Adorjánban 1944. október 31-én a Tisza-parton 50 személyt lőttek le. Balassa Istvánt, Csanádi Imrét, Gazdag Albertet november 7-én a városvezetőség által megbízottak elfogták és elvitték, ahonnan soha nem kerültek elő, Szecsei Jakabot pedig a háza előtt lelőtték. A kutatásokat azóta természetesen folytattam, melynek eredményeiről a következő fejezetekben számolok be.
Teleki Júlia 1996-ban Visszatekintés a múltba 27 címen megírta a csurogi eseményeket, melynek bővített kiadása 1999-ben jelent meg Keresem az apám sírját címmel. A szerző személyes élményként élte át a második világháború végén lezajlott eseményeket (egyéves csurogi lakos volt, amikor édesapja áldozatul esett).
Megható szavakkal szólt a könyv elkészítésének történetéről, a saját, valamint a csurogi, zsablyai és mozsori magyarok szornorú sorsáról. Teleki Júlia 14 tanúval készült beszélgetést és 7 levelet is közöl munkájában. Mára tett összegzése szerint a faluban 1944 utolsó hónapjaiban és 1945 januárjában a hónap huszonharmadikáig a megmaradt magyarokat a járeki gyűjtőtáborba terelrék, ahol halálra kínoztak, agyonvertek és lelőttek 377 személyt. A táborban meghalt 39 felnőtt és 40 csecsemő. Ezzel azonban nem teljes a lista. Teleki Júlia közlése szerint a faluban kivégezték azt a mintegy húsz főt kitevő leventecsapatot, amely a sors furcsaságaként akkor éppen ott tartózkodott. Szintén Teleki Júliától származik az az információ, hogy sok csurogit kényszermunkára tereltek a Szerémségbe, s ott mintegy húszan a táborban kitört tífusz áldozatai lettek. S végül még egy információ a szerzőtől: Szivácon kivégeztek két csurogi lakost. A csurogi veszteség tehát 498 fő. 28
A Zentán történt borzalmakról Szloboda János nyugalmazott tanár írt 1997-ben. 29 Könyvének címe: Zentán történt '44-ben.
A bevezető után a szerző leközli a Zentai Történelmi Levéltárban megtalált hivatalos áldozati névsort, 30 mely 65 személy nevét tartalmazza. Könyvében ezen felül még 21 név szerint említett áldozat kivégzéséről van bizonyíték. De kiderült az is, hogy abban az időben a partizánok elvittek még két név szerint említett személyt, akik sosem tértek haza. A szerző közli még, hogy a partizánok elfogtak és kivégeztek egy szakasz honvédet, információi szerint körülbelül harminc személyt. Mindezeken felül a város szélén egy meszesgödörben, majd ezt követően egy ideiglenes fogolytábor udvarában el lett temetve körülbelül ötven személy.
Ha ezeket mind összeadjuk, kiderül, hogy Zentán akkoriban 170 személy esett áldozatul. Szloboda azóta bővítette adatait és megjelentette könyvének átdolgozott kiadását, 31 amelyben 98 nevet említ név szerint, ezen felül pedig még 53-at.
Ez a mi kálváriánk: címmel Papp Imre, az újvidéki rádió nyugalmazott újságírója jelentette meg a Szivácon történt eseményeket 1999-ben 32 Sajnos a könyv megjelenését követően a szerző elhunyt, így a kutatásokat már nem tudja folytatni. Művében 66 áldozatot említ.
A temerini razzia című könyv Ádám István, Csorba Béla, Matuska Márton és Ternovác István 33 közös munkája, 2001-ben jelent meg, amely egy átfogó mű a temerini eseményekről. Eddig ez a legteljesebb feldolgozás a helyi monográfiák közül, Levéltári adatokat, interjúkat, fotókat tartalmaz, a végén pedig közöl egy összesített listát az áldozatokról és haláluk körülményeiről.
A szabadkai áldozatok listája 1994-ben Momentó címen jelent meg, amely nemcsak Szabadka, hanem a környékbeli helységek áldozatainak névsorát is tartalmazza. Folyamatosan bővülő kiadványról van szó, amely új nevekkel kiegészítve megjelent 2001-ben (Az áldozatok száma helységenként; Szabadka: 412, Radanovac: 13, Palics: 27, Hajdújárás: 7, Ludas: 3, Nasa: 7, Királyhalma: 7, Somsicstanya. 1, Csantavér: 20, Nagyfény: 35, Györgyén: 2, Pacsér: 26, Bajmok: 113, Tavankút: 50, Sebestyén: 1, Kunbaja: 71, Kelebija: 8, Hadikliget: 43; összesen: 846.), majd 2003-ban is (6 új szabadkai áldozattal bővült a névsor).
Szabadkával kapcsolatban van még egy mű, amely tartalmazza a városban kivégzettek névsorát. Címe: A szabadkai község II. világháborús áldozatainak névsora. Ebben azonban minden második világháborús áldozat neve szerepel, ezért igen nehéz kiválogatni belőle a '44-es áldozatokat.
A Bezdánban történteket dr. Balla Ferenc és dr. Balla István dolgozta fel a falu monográfiájának készítése során. Ennek eddig három kötete jelent meg. A harmadik kötet Bezdán története a jugoszláv katonai közigazgatás bevezetésétől a termelő parasztszövetkezetek felbomlásáig (1944-1953) címen 34 a helységben elkövetett megtorlások leírását tartalmazza, A kutatások szerint Bezdánban 150 magyar vált a megtorlás áldozatává.
A zsablyai eseményeket dolgozta fel visszaemlékezők segítségével Matuska Márton. Könyve 2004-ben Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? címmel 35 jelent meg. Beszámol arról, hogyan hajtották a megmaradt falubelieket 1945 januárjában, farkasordító hidegben, gyalogmenetben a járeki koncentrációs táborba; azokat, akiket 1944 októberében és novemberében nem kínoztak halálra vagy nem végeztek ki a partizánok. Eddigi kutatások szerint háromszázkilencvenöt magyar vált - csecsemőktől aggastyánokig - a partizán genocídium áldozatává Zsablyán.
Pintér József nyugalmazott bírósági tisztviselő buzgalmának köszönhetően elkészült a Szenttamáson kivégzettek névsora, amelyen 503 fő szerepel. 36
Vannak már kutatások Temerinről is. Először 203 személy kivégzéséról volt adat. Ezt a listát az adatgyűjtők 1000 példányban szétosztották a helység lakói között, aminek köszönhetően 17 újabb áldozat neve került elő. Temerinben tehát összesen mintegy 220 kivégzett személyről beszélhetünk. 37
A kutatás azóta is folyik, és hasonló publikációk sokasága segítségével kiteljesedhet a Délvidék területén történt vérengzés teljes képe, dokumentumként mellékelve a legfontosabb bizonyítékot: a kivégzettek névsorát.

_________________________
1 Matuska Márton. A megtorlás napja). Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1991. (továbbiakban: Matuska)
2 Matuska Márton. A megtorlás napjai. Montázs Könyvkiadó, Budapest, 1991.
3 Mutusku l\/árton, 369-381.
4 Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. (továbbiakban: Cseres, 1991.)
5 Cseres Tibor: Hideg napo». Budapest. 1969.
6 Cseres 1991, 245, 247.
7 Istina... Medunarodni skup. Skupstina AP Vojvodine. Novi Sad, 2004. 101.
8 A. Sajti Enikő: Impériumváltások revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.
9 Mészáros Sándor: Holtá Nyilvánítva. Délvidéki Magyar fátum 1944-45. 1.Bácska. Budapest, 199.1. (továbbiakban: Mészáros)
10 Matuska Márton. Számvetés. Hunsor Info Media - HHRW. www.hunsor.se/ delvidekiholokauszt/
11 Mészáros 68.
12 Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944-45. ll. Bánság, Szerémség, Baranya, Aluravidé/:. H. n., é. n.
13 Aleksandar Kasas: Madjari u Vojvodini 1941-1946, Filozofski Fakultet u Novom Sadu, Novi Sad, 1996.
14 Martonossal kapcsolatban 39 nevet említ (hogy honnan veszi ezeket az adatokat, nem jelzi), holott a faluban kivégzettek száma 25. Az erre utaló hivatalos iratot a Martonossal kapcsolatos fejezetben tárgyalom. Sajnos rengeteg települést egyáltalán nem említ könyvében a kivégzésekkel kapcsolatban.
15 Teszi ezt pl. Óbecsével kapcsolatban, ahol megjegyzi, hogy a kivégzett 98 áldozat közül 66 részt vett a razziában, 19-en a Nyilaskeresztes Párt tagjai, 4-en a Vitézi Rend tagjai, 5 besúgó, 3 erőszakelkövető és egy fegyverrejtegető volt.
16 Martonos, Horgos, Magyarkanizsa, Adorján esetében csupán egy (Leellenőrizetlen) listát közöl az áldozatokról.
I7 Könyvének 167. oldalán említi, hogy Adorjánon a bosszúra akkor került sor, „miután két partizánt lelőttek’'. Nem lehet tudni, honnan veszi ezt az adatot. Adorjánnal kapcsolatos kutatásaimból kiderült, hogy két oromhegyesi (Tresnjevaci) szerbet - sehol nem bizonyított, hogy partizánokról van szó - és egy kanizsai zsidó malmost valóban kivégeztek a magyar katonák és két nemzetőr, de az eset nem Adorjánon, hanem a falut a főúttal összekötő mellékúton történt.
18 Helytörténeti kutatásaimból kiderül, hogy Magyarkanizsán és Martonoson is heteken át kínozták a begyűjtött magyarokat, mielőtt kivégezték volna őket.
19 Matuska Márton: Meddig jutottunk? Rémuralom a Délvidéken. Atlantis Kiadó, Újvidék, 2004. 19.
20 Többek között a Martonoson kivégzett nagyapám sem soha. Semmilyen iratban név szerint nem szerepel.
21 Jómagam a kutatásokat 1992-ben kezdtem. Az ezidáig megkérdezett szemtanúk kb. 70%-a elhunyt időközben.
22 Rémuralom a Délvidéken. Szerkesztette: Csorba Béla, Matuska Márton. Dr. Ribár Béla. Atlantis Kiadó. Újvidék, 2004.
23 Magyarkanizsával kapcsolatos kutatásaim szerint a leellenőrzött áldozatok száma 54. Lényegesen több volt a kivégzettek száma, de sajnos konkrét adatok csak az említett 54 esettel kapcsolatban állnak rendelkezésünkre. Matuska Márton adataiban valószínűleg benne van a környékbeli falvak felderített áldozatainak száma is.
24 Matuska Mártonnál összegzett kutatások alapján.
25 Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. Bajmok, Cnesa Kiadó, 1994.
26 Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon. Magánkiadás, Szeged, 1995.
27 Teleki J úlia: Visszatekintés a multba. Napló. Újvidék, 1996.
28 Az adatokat Teleki Júlia juttatta el Matuska Mártonnak.
29 Szloboda János: Zentás történt '44-bell. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1997 .
30 A listát jómagam is láttam levéltári kutatásaim során.
31 Szloboda János: Zentan tiirten: '44-ben. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005.
32 Papp Imre: Ez a mi kálváriánk:. Újvidék, 1999.
33 Adám István - Csorba Béla - Matuska Márton - Ternovácz István: A temerini razzia. VMDP Történelmi Bizottsága, Ternerin, 2001.

* * *

„S győztes ellenségednek megint kell,
Küzdeni …. kísértő lelkeinkkel!”
Petőfi Sándor: A szabadsághoz

 

Magyarkanizsa


      1941. április 12-én a 3. Magyar Hadsereg V. hadtestének 14. dandárja alá rendelt 1. zászlóaljból képzett harccsoport átlépte a határt, s mivel ellenségbe nem ütközött, 17 órára visszafoglalta Kanizsát. 1 A nép lelkesen és felszabadítóként üdvözölte a honvédeket. Grimm Ferenc helybéli rádiókereskedő motorkerékpáron személyesen indult el Horgos felé, hogy találkozzon a honvédekkel. 2
A jugoszláv adatok (a háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság) szerint a magyar csapatok 112 személyt 3 öltek meg Kanizsán. Mészáros Sándor hozzáteszi, hogy emellett mintegy 300-at, de lehet, hogy többet is letartóztatták. 4
Valószínűleg ugyanezeket az adatokat vette át Aleksandar Kasas is Madjari u vojvodini 1941-1946 című könyvében, A helyi kutatásokból azonban kiderült, hogy Kasas is - Mészáros Sándorral együtt - ellenőrzés nélkül veszi át az adatokat a háborús bűnöket kivizsgáló bizottságtól.
1945-ben a Kanizsai Népfelszabadító Bizottság is készített egy listát a fasizmus áldozatairól a városban, mely szerint a megszállás 96 emberéletet követelt Kanizsán. Ebből 82 személy a magyar fasiszták, 7 a csetnikek, 7 pedig az usztasák áldozata. 5
Urbán János Parázsföld című munkájában - a bevonulás kapcsán - 12 kanizsai áldozatról beszél 1941. április 13-tói 25-ig. 6
A visszaemlékezőktől gyűjtött adatok a nagyarányú vérengzést határozottan cáfolják. Lehetetlen az, hogy egy száz szeméIyen felüli likvidálásra senki ne emlékezzen Kanizsán. Valószínűbb, hogy a száz feletti szám azonos az első világháború után betelepült dobrovoljacokkal, akiket a magyar hatóság valóban kitelepített. 7 Magyarkanizsán először április 21-én 89 szerb telepest, majd 22-én és 23-án összesen 177 dobrovoljacot családostul kitelepítettek. 8
A szemtanúk elbeszélései szerint a városházára bevonuló katonák lelőtték Radivolj Bogdan bolondos szabót, mert azt kiabálta, hogy a magyarok húsából akar paprikást enni. A helybeliek emlékeznek még egy Schaffér nevű zsidó malmosra, akit az adorjáni népőrség tagjai lőttek le. A település melletti főúton vonuló magyar katonák elfogtak két tresnjevaci 9 szerbet, Sava Moraviéor és Mandarié "Pilje" -t, és egy kanizsai zsidó malmost, Schäffer Gézát, és átadták őket három adorjáni nemzetőrnek, Csanádi Imrének, Balázs Istvánnak és Dávid Albertnek. 10 Az ő feladatuk lett volna, hogy az elfogottakat bekísérjék Kanizsára. A Schäffer család élő tagjai ma sem tudják, hogy a 66 éves maIomtulajdonos hogy került az adorjáni határba. Őt a Zimonic 11 Zenta úton, a fehér keresztnél (ma is áll) egy bunker közelében fogták el. A korabeli szemtanúk szerint mindhármukat kivégezték.
A halotti anyakönyv bejegyzése szerint a két katonát kemény tárggyal fej beverték, holttestüket később az adorjáni kanálisba dobták. 12 Schäffert egy magyar katonatiszt lőtte tarkón, 13 majd átnézte a holttest zsebeit. Nagyobb mennyiségű pénzt talált, amit a három nemzetőr között szétosztott. Balázs István meg is gyalázta az egyik katona tetemét: levágta a hímvesszőjét, hogy majd elviszi, de később azt visszadobta a hullára." Balázst és Dávidot a hatóságok felelősségre vonták tettük miatt, de ők a börtönben öngyilkosságot követtek el. Csanádi Imrét 1944-ben a szerbek Adorjánon a Tisza-parton kivégezték.
Petrovic Jevto pravoszláv papnak köszönhető, hogy a bevonulás előtti napok forgatagában a szerbek semmilyen atrocitást nem követtek el a magyarok ellen. Ezért a bevonulás után a magyarok sem gyilkolták a szerbeket. Voltak a helyi lakosság közül, akik - felbátorodva az új politikai helyzeten – biztonságban érezve magukat a jelenlévő magyar egységektől, tettleg bántalmazták a szerbeket. Ebben élen járt Bata Lajos" (őt hóhérnak nevezték) és Koncz József." Ők később elmenekültek a szerbek bosszúja elől. Bata Szegeden halt meg, Koncz pedig Monoron.

A bevonulás forgatagában döntötték le a városháza előtti Péter király szobrot" a Bagi gyerekek. 18 Szabados György 19 kezébe szaros seprőt adtak puska gyanánt, és odaállították az épület elé őrködni.
1941. április 18-tól augusztus I5-ig Kanizsa is katonai közigazgatás alá került, amely egész sor rendeletet zúdított a lakosságra.
Werth Henrik tábornok, a magyar királyi Honvéd Vezérkar főnöke, rendelete értelmében Bácskában, Baranyában és Muraközben a következő katonai parancsnokságok létesültek: 17 járási, 3 törvényhatósági jogú városi (Szabadka, Zombor, Újvidék) és 2 megyei városi (Magyarkanizsa, Zenta) központtal. 20
A katonai közigazgatási parancsnokságoknak katonai és polgári személyzetük volt. Magyarkanizsára vitéz Kulay Oszkár alezredest vezényelték mint katonai parancsnokot, 21 helyettese pedig Rácz őrnagy 22 volt.
Mivel Bánát nem került Magyarország fennhatósága alá, így Magyarkanizsa határmenti település lett, ahol határőrség, magyar királyi folyamőrség is működött. 23
Az új hatalomnak jelentős problémákkal kellett megküzdenie. Az egyik ilyen a földreform kérdése volt, amely a jugoszláv földkisajátítás során elvett területet vette célba. A földreform azonban nem hozta meg a várt eredményeket, mert javarészt elmaradt, vagy csak részben sikerült kivitelezni. 24
A polgári közigazgatás bevezetésére 1941. augusztus 15-én tértek át. A belügyminiszter augusztus 9-én kelt rendelete a városba kinevezendő tisztségviselők névsorát tartalmazza. 25 Kulay Oszkár városi katonai parancsnok ünnepélyes keretek között a városháza dísztermében átadta a város vezetését dr. Lehel Pál 26 polgármesternek.
A város vezetését, irányítását és egyéb gazdasági, kulturális teendőket az alábbi személyek végezték az 1941-44-es időszakban:
A polgármester dr. Lehel Pál jogász, aki már 1915-1919 között is betöltötte ezt a funkciót Kanizsán. A felesége kanizsai illetőségű, a híres Bednarz Károly kertész lánya volt. Lehel 1941-ben jött vissza, és a katonai közigazgatás után lett polgármester. Dr. Lehel a háború után Magyarországra távozott és Szegeden halt meg.
A polgári iskola igazgatója Ipolyi György Béla, kanizsai illetőségű. Ő volt a HIavinka gyerekek között a legidősebb. (Hlavinkáról Ipolyira változtatta a nevét.) 1943 őszétől Zatskó Károly lett a polgári iskola igazgatója, aki szabadkai illetőségű volt, és 1944 őszén esett a megtorlások áldozatául. Ipolyi György az oroszok bejövetele után visszakerült Magyarországra, és ott tanított haláláig.
Szommer Károly a háború idején Kanizsa plébánosa, szintén délvidéki származású. Ómoravicáról, azaz Bácskossuthfalváról került Kanizsára, még jóval a háború előtt. A világégést követően nem várta be a „felszabadító” csapatokat, a kivonuló honvédséggel eltávozott a városból. Később a Kalocsai Érsekségen főkönyvtáros lett, Székesfehérvárott halt meg az idős papok otthonában.
A városban funkciókat teljesítő magyarországi illetőségű személyek, akiket a helyiek az „ejtőernyős” névvel illettek:
A gazdasági hivatal vezetője Dr. Nagy Sándor
Dr. Mály Sándor, rendőrkapitány,
Dr. Korrek Miklós, közellátási főnök, Róla ismert, hogy 1964-től a Pest megyei Vendéglátóipari Vállalat főellenőre lett,
Dr. Drégely László, katonatanácsnok.
A rendőrfogalmazó egy Lakatos nevezetű ember volt, A világégést bizonyítottan túlélte, mert 1945-ben egy kanizsai ember Sopronban találkozott vele,
Detektívek: Bakó, Balogh, Bakos. Bakosról tudni vélik, hogy Hatvanból került a háború idején Karrizsára.
A helyőrségparancsnok lIley Tamás, aki törzskapitány volt a folyamőrségnél.
Leventeparancsnokok: Szénási Zoltán 1943 nyaráig, majd tőle átvette Poór Lajos főhadnagy, aki betöltötte ezt a tisztséget az összeomlásig.
Az állatorvosi szolgálat vezetője Dr, Komáry Árpád állatorvos volt,
Az említett személyek a magyar csapatokkal együtt hagyták el a várost. Legtöbbjük további sorsa sajnos ismeretlen számunkra. Ennek felderítése a további kutatások feladata.
Néhányan a kanizsai vezetők közül:
Bicskei Mihály, a Népmozgalmi Hivatal vezetője, 1944-ben végezték ki a kanizsai városháza pincéjében.
Leventeoktatók: Fehér György, Lippai Gyula (a háború után előbb főkönyvelő, később bankigazgató lett; a '80-as években halt meg Kanizsán), Nacsa József (őt is a pincében verték agyon), Nagy József asztalos.
A frontharcos-tűzharcos csapat vezetője Szilágyi Jenő János, akit a kanizsai városháza pincéjében gyilkoltak meg 1944-ben.
Cserkészparancsnok: Vinezer Nándor műbútorasztalos. Azon kevés kanizsaiak közé tartozik, akik elmenekültek Magyarországra. Szegeden halt meg 1973 őszén.
A város gazda pedig Bata András gazdálkodó volt, aki 1944 februárjában halt meg természetes halállal,
A magyar hatóságok próbálták minél szervesebben Magyarországhoz kapcsolni Bácskát, ennek következtében helyi lakosokat avattak vitézzé 1. világháborús érdemeik alapján. Kanizsán ketten kapták meg az említett kitüntetést: Palotás János paprikamalom tulajdonos és Gubás János hentes és mészáros.
Voltak akik Nemzetmentő érmet kaptak, így például Viriezer Nándor műbútorasztalos, Nagy József villanyszerelő (a pincében verték agyon 1944 őszén), Fernbach Gyula polgári iskolai mennyiségtan szakos tanár, egyébként közismert műgyűjtő. Ő a Dunántúlon halt meg. Mindhárman kanizsaiak voltak, a nemzetmentő érmet azért kapták, mert a régi Jugoszláviában meghurcolták őket magyarságukért.
Mint már említettem, a hatóságok az 1919 után érkezett szerb telepeseket Kanizsáról ugyanúgy, mint sok más helységből, kitelepítették. Emellett 1944 nyarán szerb fiatalokat vittek el Németországba munkára. Néhány név közülük: Knezevic Aco, Radulov Dusko, Ilkic Pero, Nedeljkov Sima és Karapancic Dusko. Ez utóbbi személyről vannak meglehetősen pontos adataink. Mivel tökéletesen beszélte a magyar nyelvet, sikerült megtévesztenie a csendőröket, és hazajutott. 27
A hatóság további intézkedéseként 28 1944. április 26-án, kedden reggel 6 órakor összegyűjtötték a kanizsai zsidókat a Fruzsa iskolába, szám szerint 246-ot. 29 Délután 6-kor vagonírozták be őket. Ezután Szegeden töltöttek egy hónapot, majd Baján szintén egy hónapot és június közepén indultak Auschwitz felé.
A meghurcoltak közül 195-en meghaltak. A hazakerültek egy része 1948-ban kitelepült Izraelbe, az ortodoxok zöme pedig az USA-ba.
A szovjet előrenyomulás következtében 1944. augusztus 11-én 30 éjjel a szabadkai határban egy magyar vadászgép lelőtt egy szovjet repülőgépet, amely lőszert és egyebet szállított Tito partizánjainak. A gép a kanizsai járáson zuhant le, 4 katona életét vesztette, a parancsnoknak azonban sikerült ejtőernyővel kiugrani. Őt elfogták, és tisztként kezeIve a kanizsai folyamerők laktanyájában őrizték. Tőle sikerült megszerezni a pilótákra vonatkozó adatokat, azonban a parancsnok adatai nem ismertek. Róla annyit, hogy rettentően könyörgött, hogy ne adják át a németeknek, de sajnos azok érte jöttek, ugyanis Magyarország már ekkor német megszállás alatt volt. Az alábbi pilóták holttestét sikerült kiemelni a roncsból: Dolgoszejenko Pavel, 36 éves orosz repülőfőhadnagy, Leszenkov George, 22 éves repülő zászlós, Szidorov Grigori, 20 éves közlegény, míg Nikolaj Bekov, a 22. orosz repülőezred zászlósa szénné égett a gépben;" A három pilótát még aznap a helyi folyamerők katonai szertartása, díszpompa szerint a pravoszláv temetőben helyezték örök nyugalomra. A ternetkezést Petrovic Jevto popa celebrálta, a kántori teendőket pedig a pravoszláv kántor látta el, aki katonai szolgálatot teljesített a kanizsai folyamerőknél. A temetésen nagyon sokan megjelentek, közöttük rengeteg magyar katonatiszt és katona is. A háború után az egyik orosz pilótát exhumálták, a családja hazaszállíttatta és újratemettette.
Már egy hónappal az oroszok érkezése előtt a bánáti svábok menekültek. A kompon való átkelést a magyar honvédség utászszázada biztosította. Ekkor hagyták el Törökkanizsát a kulturbundisták (Nérnet Kultúrszövetség hazai svábokból alakult tagsága) is. Október 7-én, szombaton az oroszok 16 óra körül szétlőtték a tiszai kompot. A rajta lévők odavesztek, velük együtt Talián Lola bárónő is, aki kincseit menekítve lett a hullámsír áldozata. A bánáti részen maradt honvédek legnagyobb része átúszta a Tiszát. Akit elfogtak, azt lefegyverezték, levetkőztették, majd ki végezték az úgynevezett partizánok.
Kanizsán a helyieket a hadsereg futóárok ásására kötelezte a Tisza mentén. A határvadászok október 7-éről 8-ra virradóra hagyták el a várost, hátrahagyva II. honvédet a kaszárnya védelmére.
Az első polgári áldozat Kanizsán valószínűleg Teleki Béla molnár, akit október 8-án hajnalban lőtt le egy szovjet katona. A közvetlenül az út mellett lakó molnár a sötétben rá akart gyújtani, és amikor ezt az utcán haladó katona észrevette, valamiféle támadástól tartva odalőtt. Később többen is látták a lukat az ablakon. 32
Reggel öt és hat óra között megjelent az utcán egy jelzés nélküli tank, később kiderült, hogy szovjet. Nyolc-kilenc óra tájban már jöttek a gyalogos szovjet katonák is. Kilenc óra után Ivanovic Bogdan (közismert nevén Miszter) kerékpáron egy szerb zászlót lobogtatott végig a városon. 33
A szovjet egységekkel karöltve szerb nemzetiségű partizánok is érkeztek Kanizsára. Szerencsére rendelkezésünkre áll Radakovié D. Milos veIebiti lakos nyilvántartása, 34 amely a bevonuló szovjetek mellett megemlíti Nikola Radakovié, Dobrota Dura, Mihié Milan nevét. Nikola Radakovicról több visszaemlékező állítja, hogy aktívan részt vett a helyi magyarok likvidálásában.
A bevonulást követően a 11 hátrahagyott magyar honvéd megadta magát. A szovjetek azonnal lelőtték és a kaszárnya garázsában elásták őket." Később a rozoga épület helyébe tornatermet épített a „gondos” utókor.
A városházán lelőtték az egyetlen ittmaradt rendőrt, Sipeki Pált - neki azokban a napokban fia született, és ezért nem ment el a városból. 36
Délután szerb nők vonultak szovjet tisztek kíséretében egy fekete autón a városban. Az igazi randalírozás azonban éjszaka kezdődött el. A szovjetek a helyi visszaemlékezők szerint számos nőt megerőszakoltak, ezért sokan bujkálni kényszerültek. A borospincéket feltörték, főleg a Pataki-féle pincében tivornyáztak.

-------------------------------------------------

1 Horváth Csaba - Lengyel Ferenc: A délvidéki hadművelet 1941. dpTilis. Budapest, 78.
2 Történelmi Levéltár Zenta, F. 435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. április 27-ei 16-17. szám, 1. (továbbiakban TLZ)
3 Saopstenja zlocinima akupatora i njihovih pomagaca u Vojvodini. 1941-1944. Novi Sad, 1946. 32.
4 Mészáros Sándor: Haltá nyilvállítva. Délvidéki magyor fátum 1944-45. l. Bácska. Budapest, 1995. (továbbiakban: Mészáros)
5 TLZ, F: 115, I/br. 254-4/I-1945 .
6 Urbán János: Parázsföld. Novi Sad, 1988. 227. (továbbiakban: Urbán)
7 Az I. világháború után a délvidéki városokban és településeken igyekeztek megváltoztatni az etnikai egyensúlyt a letelepített dobrovoljácokkal. A katonai közigazgatás egyik első intézkedése volt, hogy ki telepítette (vissza Szerbiába) azokat az embereket, akik 1918. október 31-ét követően jöttek a Délvidékre.
8 TLZ F: 096. 19/közig. 1941.
9 Magyarul: Orom hegyes
10 Takács Ferenc visszaemlékezése, Kanizsa, 1994. (továbbiakban Takács, 1994.)
11 Ilona-falva
12 Két anyakönyvi bejegyzés. Mindkettőnél szóról szóra ugyanaz a szöveg: „1941. július 4-én, a magyarkanizsai M. Királyi tisztiorvos bejelentette: 1941. év április 28-án, az adorjáni csatornában ismeretlen férfi holttestét emelték ki. A holttesten szerb katonai egyenruha, a fején tompa tárggyal okozott sérülés volt. A katonai parancsnokság 1.136 (közs.1941) Sőreghy jegyző az aláírás.
13 Magyarkanizsai anyakönyv - Elhalálozások könyve - 69. old. Bejegyzési szám: 157: Schäffer Géza, malomtulajdonos, apja Schäffer Ignác, anyja: Bruck Lotti, felesége Robitsek Rozália. Az anyakönyvben a megjegyzés rovatban a következő áll: „A város határában talált hullalövés” A történés ideje: 1941. április 14. A haláleset bejelentése július 2. Bejelentette Schäffer Ernő.
14 Takács, 1994.
15 Bata Lajos nevét hibásan Barta Lajosként említi Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című művében és minden bizonnyal tőle veszi át Mészáros Sándor is Holttá nyilvánítva című könyvében.
16 Neve elhallgatását kérő szemtanú. Kanizsa, 1993. (továbbiakban N. n., Kanizsa, 1993.)
17 TLZ F: 435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. április 27-ei 16-17. szám, 1.
18 A két Bagi gyerek, akik hentesek voltak és a mai Kórház utcában laktak, talán egyedül, de az is lehet, hogy mások segítségéve! döntötték le a szobrot.
19 Szabados György rendőr volt a királyi Jugoszláviában.
20 TLZ, F: 385.10., Zentai újságok gyűjteménye, Összetartás 1941. május 3-ai 18. szám, 5.
21 TLZ: F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. május 25-ei 21. szám, 1.
22 Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai, Zenta 2003. 27.
23 TLZ, F: 002.12., Kéziratgyűjtemény, Vladimir Popin, Sema, 1944, 1.
24 Arday Lajos: Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. Budapest, 2002. 29.
25 TLZ F. lOl.1.5/kgy. 1942.
26 Dr. Lehet Pál egyedüli kanizsaiként szerepel az 1946-ban kiadott Saopstenja zlocinima okupatora i njihovih pornagace u Vojvodini círnű kiadvány háborús bűnösöket felsoroló listáján, a könyv 333. oldalán.
27 Wiess Zoltán visszaemlékezése, Kanizsa, 1993. (továbbiakban Weiss)
28 Belügyminisztérium 6163/194. BM, számú rendelete
29 Pavle Sosberger: Jevreji vojcodine - Proutetej. Novi Sad, 1988.
30 A lelőtt géppel kapcsolatos forrás: Magyarkanizsai hírek, 1944. augusztus 18. Magyarkanizsa határában ...
31 Az orosz katonák adatai megtalálhatóak a magyarkanizsai pravoszláv egyházközösség évkönyvében.

 

* * *

A kiadás adatai akit érdekel:

A Hálózat a Szabad Információért Alapítvány kiadása
Telefon: (62) 544-759
E-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Felelős kiadó: Döbös András

Holokauszt a Délvidéken: Jelöletlen tömegsírok Videó sorozat itt►


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról

Megjelent: 8456 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 228 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 0.9%
Romania 5.7%Serbia 0.8%
United States 5.3%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.1%
Sweden 1.4%Belgium 0.1%

Today: 54
This Week: 874
Last Week: 5814
This Month: 22607
Last Month: 23769
Total: 1476637

Belépés