Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Sep23

2010. Május 02., Vasárnap 12:13

Visszatekintés a múltba

Írta:  Teleki Júlia
Értékelés:
(5 szavazat)
A véres bosszú, ami végigsöpört Bácskán, Csurogon, Zsablyán és Mozsoron tetőzött. Ezt a három falut teljesen megtisztították a magyar lakosságtól, mintha a pólyásoktól az aggastyánokig mindenki bűnös lett volna. Ezekről az atrocitásokról hivatalosan nem vagy csak nehezen lehet adatokat szerezni, mind a mai napig a levéltárak ajtajai zárva vannak a kutatók és a túlélők előtt. Áldozataink nagy részéről nem szerezhetünk be halotti anyakönyvi kivonatot, így tehát csakis a túlélők visszaemlékezésére, elbeszéléseire vagyunk utalva, ha bármit is meg szeretnénk tudni a történtekről..

 Visszatekintés a múltba

Előszó helyett

Ajánlanom kellene ezt a könyvet az olvasónak, tehát Önnek, azonban kétközben vagyok, mert nem tudom, hogy elfásultan él-e vagy még mindig érzékeny az emberi sors sokszor már embertelen fordulataira. Ma, amikor a TV helyszínről közvetíti a háborús szörnyűségeket, amikor a műholdak a mindennapok intimitásaiba is belekukucskálnak, amikor...; felvetődik a kérdés: mi újat nyújthat több mint ötven év távlatából ez a dokumentumkötet bárkinek.

A felsorolt kételyek szemüvegén át tekintve az itt található vallomásokra, levelekre a szubjektivitásukat a lehető legelhanyagolhatóbbra csökkenthetjük és akkor rá kell döbbennünk - még azoknak is, akik tizenévesek - : ez nagyon ismerős számunkra, hiszen láthattuk a horvát és a boszniai harcterek szörnyűségeit, a "felszabadított szerb" városok lakóinak golgotáját - és a tömegsírokat is; hallottuk a gőgös kijelentéseket: "a szerb nép nem élhet együtt..."! Ismétlődik a történelem? Mindaz, ami a kilencvenes évek balkáni konfliktusaiban lejátszódott, csak silány másolata az 1944-45-ben a vajdasági németekkel és magyarokkal megtörtént szörnyűségeknek?

Itt nincsenek videofelvételek és műholdképek, csak a túlélők visszaemlékezései, de legalább annyira hitelesek, még ha a "tudósok" tagadják is. Döntse el Ön, elhiszi-e!
A szerkesztő

Csurog

Csurog egy Tisza-menti kis falu. A Sajkás-kerület falvai közé tartozik, amely valamikor Csurug Henrik comes birtoka volt. 1419-ben Zsigmond királytól Brankovics György kapta, ő pedig 1441-ben rokonának, Birinyi Pálnak ajándékozta (Bács Gyula: Jugoszlávia útikönyv alapján).

Csurognak 1910-ben 10180 lakosa volt. Ebből 2730 magyar, 7211 pedig szerb ajkú volt. Feltehetően 1944-ben már sokkal több volt a faluban a magyarok létszáma.

A statisztika szerint 1948-ban 193 magyart és 7293 szerbet lehetett Csurogon találni, összesen pedig 7929 lakost. Felvetődik a kérdés, hol a többi magyar nemzetiségű polgár és miért nem hiányoznak szerbek is, hiszen 1942-ben állítólag sokat kivégeztek közülük.

A központban két templom - egy katolikus és egy pravoszláv - állt egymással szemben. A katolikust 1874-ben építették, de sajnos, nem volt hosszú életű; amikor a falut 1945-ben magyartalanították, azt is ledöntötték, területén futballpályát létesítettek, majd pedig parkosították. Ekkor szántották fel a magyar temetőt, a helyén pedig disznókat legeltettek. Ebből is láthatjuk, a csurogi magyar templom és temető sorsa ugyanaz lett, mint a templom pásztorának és nyájának, hiszen a tisztelendőt a nyáj egy részével együtt kivégezték, a többieket pedig elűzték. Ekkor sokan feltették önmaguknak a kérdést: van-e Isten? de amikor a templom bontásakor az egyik munkásra ráesett valami és szörnyethalt, a jelenlevő nők közül az egyik azt állapította meg; igen kell, hogy legyen, és az Isten csak egy lehet, Ő pedig nem lehet sem szerb, sem pedig magyar nemzetiségű.

Bevezető

A háborúk mindig kegyetlenek, szedik áldozataikat, eközben nem válogatnak, nem kímélik az ártatlanokat sem. A katonák a felettesek parancsait teljesítik, így volt ez 1942-ben is, amikor a magyar hatóságok sok szerbet, zsidót, de magyart is kivégeztek. Az 1942-es razzia Csurogon is áldozatokat szedett, ez tudott dolog, hiszen minden évben megemlékezünk a "hideg napok"-ról. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy 1944-ben milyen szörnyű megtorlás volt a válasz. Ezekről a véres napokról nem volt szabad megemlékezni, ötven éven keresztül belénk táplálták a kollektív bűnösség érzetét, pedig l 944-ben már nálunk nem volt "idegen, megszálló" hadsereg; akik a két évvel előbbi vérengzésért bűnösök voltak, már régen messze jártak. Mégis a helybeli ártatlanokon álltak bosszút, talán felsőbb parancsra tették, és ebben a helyi szerb lakosok jeleskedtek.

A véres bosszú, ami végigsöpört Bácskán, Csurogon, Zsablyán és Mozsoron tetőzött. Ezt a három falut teljesen megtisztították a magyar lakosságtól, mintha a pólyásoktól az aggastyánokig mindenki bűnös lett volna. Ezekről az atrocitásokról hivatalosan nem vagy csak nehezen lehet adatokat szerezni, mind a mai napig a levéltárak ajtajai zárva vannak a kutatók és a túlélők előtt. Áldozataink nagy részéről nem szerezhetünk be halotti anyakönyvi kivonatot, így tehát csakis a túlélők visszaemlékezésére, elbeszéléseire vagyunk utalva, ha bármit is meg szeretnénk tudni a történtekről..

A visszaemlékezések egy csokrát szeretném most az olvasó elé tárni, hogy azokból kíséreljen meg képet alkotni az eseményekről, történelmünk eddigi fehér foltjáról. Az áldozatok hozzátartozói mesélnek e könyv lapjain, azok, akik megjárták és túlélték a poklok poklát. Ők ötven éven keresztül emlékeik között őrizték azt a keserűséget, fájdalmat és gyászt, ami 1944-ben történt velük. Sokan még a gyermekeiknek sem beszéltek az eseményekről, a szavakkal együtt igyekeztek lenyelni az emlékek hatására feltoluló könnyeket is. Közülük néhányat sikerült megszólaltatni, ők mindnyájan egyként vallják: azért imádkoznak, hogy soha ne ismétlődjön meg az, ami 1942-ben és 1944-ben történt. Nem kívánnak bosszút állni, azt szeretnék, ha nemzetiségtől függetlenül emberhez méltóan együtt tudnánk élni.

A falu szélén állt és ott áll ma is egy szélmalom. Nem messze volt tőle a téglagyár, közöttük pedig a sintérgödör. Ide lettek jeltelen tömegsírokba ideiglenesen elkaparva a csurogi és a környékbeli magyarok, a gyűlölet és a bosszú áldozatai. Csontjaikat néhány év múlva a szó szoros értelmében kilopatta a gödrökből a tettes: Tito rezsimjének pribék bandája, majd a kulai bőrgyár szeméttelepére szállíttatta azokat. Róluk és a velük történtekről a szélmalom mesélhetne legtöbbet, ha beszélni tudna. A területet ma gaz és fű borítja. Az áldozatoknak nincs fejfájuk, sírjukon nem nyílik virág.

Emléküket csak a szívünk őrzi.


Visszaemlékezések
Visszatekintés a Múltba - Csurog 1944-1945

Úgy érzem, eljött az ideje, hogy visszatekintsünk a múltba, hogy leírjuk: mit tettek a csurogi magyarokkal a partizánok és a magukat annak valló egyének, mert csak így lehet bűntudat nélkül békében egymással élni. Lehet, hogy nem vagyok illetékes a beszédre, az írásra, hiszen akkor csak egy éves voltam, mégis, úgy érzem, édesanyám helyett ezt nekem kell megtennem.

1943-ban születtem Csurogon. Nem voltam még egy éves, amikor édesapámat elhurcolták. Soha többé nem jött vissza. Kivégezték. Bűne csak egy volt: magyarnak vallotta magát. Ennek köszönhetem, hogy nekem nem adatott meg a kedves, meleg szónak: ÉDESAPÁM a kimondása.

1942 folyamán édesapám jótállt a szerb szomszédaiért, aminek köszönve senki sem bántotta őket. Ugyanezt nem kapta viszonzásul, mert 1944 októberében a többi magyar férfival együtt a községháza udvarába terelték. Egy ideig nővérem - négyen voltunk testvérek - hordta be neki az ennivalót, mert édesanyámat erőszakkal munkára kötelezték. Egyik napon a testvéremet azzal fogadták, hogy apánk már nincs ott, elvitték. Eközben arra lett figyelmes, hogy kocsik hagyták el a községháza udvarát trágyával megrakva, de a szekerek aljából csorgott a vér, az udvarból még akkor is puskalövések hallatszottak ki. Így lett a 34 éves anyám összetört szívű özvegy nagyon sok asszonytársával együtt.

Ez azonban még nem volt elég. 1945. január 23-án puskás partizánok törtek ránk és édesanyámat arra kényszeríttették, hogy öt perc alatt hagyjuk el a házat. Összecsomagolta amit csak tudott, a bátyám - aki szintén gyermek volt még akkor - szekérbe fogta a lovakat, majd felraktak minket is. Így indultunk el meleg ruha nélkül csikorgó hidegben és nagy hóban, de nem jutottunk messzire: két sarokra tőlünk lezavartak bennünket a kocsiról, élelem és meleg ruha nélkül vártuk az utcákból felénk terelt többi magyar családot. Legidősebb néném akkor volt 14, bátyám 11, másik nővérem 4, én pedig 1 éves. Ennek köszönhettük, hogy a többi kisgyermekes csonka családdal együtt nem gyalog indultunk a nem messze levő faluba, Járekra, hanem tehervonatra tereltek fel bennünket. Járekon az üres német házakba szállásolták el az embereket, szobánként 20-25 személyt. Enni sótlan kukoricalisztet kaptunk, mindenki abból evett, amit talált, azaz ki edényből, ki cseréptálból, de volt olyan is, akinek a csirkeitató jutott. Minderre nem emlékezem, csak édesanyám és testvéreim elbeszéléséből tudok róla. Azt is elmondták, sokan megbetegedtek, meghaltak, rám is feladták az utolsó kenetet, számomra halotti inget varrtak egy tarisznyából: ebben akartak eltemetni, azonban hogy hogy nem, életben maradtam.

A gyűjtőtáborban eltöltött idő után sem térhettünk haza, összes vagyonunkat elvették, a házunkba új lakók költöztek, földönfutókká váltunk.

Most pedig beszéljenek a túlélők, a szemtanúk. Azt szerettem volna, ha a vallomások névvel és pontos címmel lennének ellátva, azonban többen is kérték, ne áruljam el jelenlegi lakhelyüket, de volt olyan is, aki csak akkor kezdett beszélni, amikor megígértem, nevét sem fogom említeni. Arra kérem az olvasót, legyen megértő, hiszen most a legfontosabb a történetek megismerése.

l. Pataki Katalin

Huszonegynéhány évesen maradt özvegyen két pici gyerekkel, addig férjével boldog házaséletet éltek.

"Csurogra húsvét vasárnapján jöttek be a magyar honvédek, az egész falu , köztük én is, az utcákon várta a katonákat. A magyarok közül mindenki örült, például a Kardos családbeli hat fiú egymásba kapaszkodva ropta a táncot a fúvós zenekar által játszott Rákóczi-indulóra. Amikor a sereg a templomhoz ért - itt volt az iskola is, az addigi boldogság hirtelen félbeszakadt, mert az iskola padlásáról lőni kezdtek a katonákra. Mindenki menekült, ahogyan csak tudott. A nemzetőrök önvédelemből lőni kezdtek, majd pedig a padláson elfogták az ellenállókat, elszedték tőlük a fegyvereket, kihallgatták, majd szabadon engedték őket. Ekkor a pravoszláv pap leányunokája egy virágcsokorban elrejtett pisztollyal lelőtte az egyik katonát. Nagyapja a családdal Dupp Bálint plébánosnál talált menedéket, a lányt azonban a helyszínen kivégezték. A szerb lakosok fegyvereiket trágyáskocsik alján mentették ki a faluból és elásták. Már ekkor készültek valamire. Mesélték, Csurog fel volt térképezve, minden magyar ház pirossal volt megjelölve.

Volt egy detektoros rádiónk, 1941 decemberében az egyik este akaratlanul kihallgattam két féri szerb nyelvű beszélgetését. Egyikük jelentett: januárban lesz a felkelés. Ez be is következett, mert a Tisza befagyását követően a partizánok átjöttek Bánátból. Ekkor bevezették a statáriumot, aki éjszaka kiment az utcára, azt lelőtték.

Később úgy látszott, minden lecsendesedik, de ez sem tartott sokáig. Ahogyan közeledett a szovjet front, úgy erősödtek a partizánok. 1943 végén a szomszéd szerb lány figyelmeztetett, hogy majd meglátjuk még, kié ez az ország. 1944-ben már biztosak voltak a győzelemben, ami miatt sok magyar elmenekült szeptembertől kezdve. Az ősz esős volt. Rokonaink október 3-án mentek el, de mi is készülődtünk. Egy lovunk és egy tehenünk volt. A tehénkét a kocsi után kötöttük, kinyitottuk a kaput és indulni akartunk, de a tehén elszakította a kötelet és elszabadult. A férjem becsukta a kaput és azt mondta: "Meg a tehén sem akar menni, akkor miért menjek én, aki senkit sem bántott. Engem sem fog bántani senki. Maradunk. "

Szombaton, október 21-éről 22-ére virradó éjszaka nagy robbanást hallottunk. Ekkor röpítették a levegőbe a gyöngyszigeti hidat. Másnap, vasárnap megkondult a harang. Azt hittük, megérkeztek az oroszok, de csak a falubeli szerbek jöttek vissza, azok, akik előzőleg valami okból elhagyták a falut, szedett-vedett ruhákban. Sok ismerősünk volt közöttük. Pajo Maksimovic, a földszomszédunk is megérkezett. Mindenki üdvözölte, még én is, de ő erre azt felélte, hogy egy magyarral se fog kezet, mert agyonütötték a fiát. Éreztem, hogy veszélyben van a férjem. Kedden bejött hozzánk két férfi. Egyikük, Crnjakov Milos tele volt aggatva kézigránáttal. A másik, Gagic Dusko asztalos volt. A férjemet magukkal vitték. Többé nem is jött haza. A községháza melletti gabonaraktárba zárták a férfiakat, ide hordtam minden nap az ennivalót - le is köpdöstek a szerb asszonyok érte -, habár nem hiszem, hogy ő abból valaha is evett. Rengetegen voltak benn, mint gyufaszálak a skatulyában, és borzalmasan néztek ki.

A következő hétfőn, amikor hozzá mentem, sokat kellett várnom. Láttam, hogy a nadrágszíjak és a cipőfűzők egy kupacba voltak dobálva, az ajtóhoz pedig egy géppuskát állítottak. Megjegyzem, előző nap megkért a férjem, szóljak Milenko szomszédnak, segítsen, meg is tettem, de ő azt felelte, nem teheti, mert akkor neki kell helyette bemenni. Mikor megláttam az ajtóra szegezett fegyvert, mindjárt tudtam, innen senki sem fog élve távozni. Másnap, kedden volt egy hete, hogy elvitték a férjemet. Nagyon rossz érzésem volt, ami be is igazolódott, fél kilenckor kezdtek lövöldözni, ez fél egyig tartott. Ekkor csak a sarokig engedtek bennünket. Ahogy ott állok, egyszer csak jön onnan ki a szomszéd lány és kérdi tőlem: "Katica, kuda ides? " (Hova mégy Katica?). Azt még hozzátette, hogy Pistának már nem kell étel, mert lelőtte. Ez a nő egy osztályba járt velem, mivel én is szerb iskolába jártam. Jól ismertük egymást, anyósomék mellett laktak. Megtudtam, hogy tettéért, azaz a gyilkosságért harminc pengő fizetséget kapott.

Hazaérve szinte beestem az udvarba. Napokig nem ettem, nem aludtam. Nem akartam tovább élni, de a két árva, akiknek már nem volt apjuk, erőt adott az élethez, fel kellett nevelnem őket. Fiam ekkor hat éves volt, a lányom alig múlt egy. A nagyobbiknak elmagyaráztam, bárhogy is zörgetnének , ne sírjon, maradjon csendben, mert különben minket is elvisznek. Még az utcára sem mertünk kimenni, mert olyan is történt, hogy megölték azt, akit kihívtak. Anyósom egyedül lakott, nem merte otthagyni a házát, nehogy úgy járjon, mint akik ezt megtették és reggel csak a csupasz falakat találták meg. Így éltünk három hónapig. 1945. január 22-én vagy 23-án átszólt a kerítésen Milenko: "Kató szomszédasszony, öltöztesse a gyerekeket, mert el kell hagyniuk a házat! " Mivel a ruháink egy része zsákban volt azóta, amióta el akartuk hagyni Csurogot, csak feldobtuk a kocsira, ennivalót is tehettünk, mert két héttel előbb vágtunk disznót. Feltettük még a dunyhát és a párnát is. A partizánok még be is zárták a kaput utánunk. Azonban már a szomszéd háza előtt jött egy másik csoport katona és a kislányommal együtt leszállítottak a kocsiról. A fiú a kocsin maradt, a dunyhába csavarva hajtotta a lovakat.

A piactérre terelték a gyalogosokat, a Ratkov kocsma előtt várakoztunk sötétedésig. Négyes sorban mentünk a vasútállomásra, ahol már vártak ránk a marhavagonok. Mielőtt beszálltunk volna, az egyik partizán magyarul káromkodott. Odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy mi van a fiammal, aki a kocsival maradt. Megint káromkodott és azt mondta, jobb dolga lesz, mint nekem. Betereltek bennünket a vagonokba, annyian voltunk, mint heringek a konzervdobozban, az ajtót pedig ránk zárták. Senki sem tudta, hova visznek bennünket. Azt hittem, meg sem állunk Szibériáig. Éjféltájt állt meg a vonat, kinyitották a vagonokat és volt, aki felismerte, hogy Járekon vagyunk. Nagy hó és nagyon hideg volt. Megmutatták " összkomfortos " szállásunkat, a tetűkkel teli - ezt már csak másnap tudtuk meg - leterített szalmát.

Reggel megérkeztek a kocsik és a gyalogosok. A hosszú kocsisorból csak 4-5 kocsi érkezett meg és én leírhatatlan boldogságot éreztem, mert az arcára fagyott könnyeivel a fiam is ott volt köztük. Vele volt anyósom is, aki elmesélte, hogy az úton, ahogy mentek négyesével, a fiam felismerte és lekiabált neki, hogy hajtsa most már a kocsit ő, mert fázik a keze. Óriási szerencsénk volt, mert a kocsira feltett holmit nem bántották, így pár napig volt mit ennünk. A ruhák egy részét a földre, a többit pedig magunkra terítettük, hogy ne fázzunk. Annyian voltunk a szobában. hogy ha lefeküdtünk, akkor nem lehetett járkálni, mert egymást tapostuk volna le.

Másnap jöttek a partizánok, átkutattak bennünket és akinél még volt ékszer, attól elszedték. Ha valaki nem adta szépszerével, attól erőszakkal vették el.

A kenyeret, amit adtak, csutkástól őrölt kukoricából készítették só nélkül. Evőeszközünk nem volt, a padláson és a szemétdombon találtunk cserépedényeket, rozsdás kést, kanalat, így állt össze a készletünk. Nekünk szerencsénk volt, mert a sógornőm hetente meglátogatott bennünket, ilyenkor enni is hozott, így megmentett bennünket az éhhaláltól. Csomagokat csak addig kaphattunk, amíg le nem cserélték a tábor parancsnokát. Az új parancsnok, egy nő, megtiltotta, hogy bárki bármit kapjon. Mindnyájan dolgoztunk is, ilyenkor a "némber" lóháton ellenőrizte a munkánkat.

A házban találtunk kendert, leáztattuk, kivertük, majd drótból tűt készítettünk, ennek segítségével pedig hálót. Ez a háló utána mindig nálunk volt. A német házak kertjeiben a krumpli el volt vermelve, mi azokat megtaláltuk és rájártunk. Egyik alkalommal az unokanővéremmel indultunk beszerző útra. Nála szakajtó volt, én pedig a hálót vittem. Rokonom megmerítette a szakajtót, utána elszaladt. Én már nem kerülhettem sorba, mert a közben megjelent partizán szabályosan a falhoz vágott, utána pedig azzal fenyegetett, hogy lelő. Az embertelen bánásmódnak köszönhetően annyi halott volt, hogy nem fértek el a temető kriptáiban, ekkor kénytelenek voltak gödröt ásni, abba helyezték a hullákat.

Amikor már végképp nem volt mit ennünk, kiszöktünk és a tábor melletti úton a munkába járó temeriniektől kéregettünk. Örökké hálával gondolok rájuk, különösen arra a bőrtarisznyás idős bácsira, aki gyermekeimnek egy óriási szeletet vágott le a kenyeréből. Úgy is szereztünk élelmet, hogy a burgonya ültetése közben a magkrumplit dézsmáltuk meg, minden nap titokban egy-egy maréknyit loptunk be a táborba.

Hónapokkal később Szépligetre kerültünk. Valamivel jobb volt a sorunk, munkánkért itt pénzt is kaptunk, de az ennivalóval sem fukarkodtak annyira. Itt halt meg Kovács Simon, a nagybátyám, akit már deszkából összeeszkábált koporsóban földeltek el. Szépligetről később elengedtek minket. Útravalóként csak annyit mondtak, mindenhova mehetünk, csak haza nem. Azóta az Isten is megsegített bennünket, újra van otthonunk és békében élünk."

2. Petrovics, született Gál Ilonka

"1944 októberében minden nap dobolták, hogy kinek kell jelentkezni, azaz kiket fognak kivégezni. Szörnyű volt hallgatni, mert tudtuk, ki marad másnapra apa nélkül, de nem tehettünk ellene semmit. A bűnük csak az volt, hogy, magyarok voltak. Egyik nap Farkas Ádám megkérdezte, miért világítanak minden este a temetőcsősznél, ezért őt is kivégezték. Nem volt szabad semmit sem tudnunk. Amikor Ádám lánya, Erzsébet bement édesapjához elbúcsúzni, alig ismerte meg, még az orrát is leszakították verés közben.

A kivégzésekre könnyen találtak okot. Konc Pált azért ölték meg, mert rendőr volt; a l8 éves leventéket, mert magyar ünnepeken magyar dalokat énekeltek; Kasza István fiatalembert, mert március 15-én a templomtoronyban tárogatón magyar nótát játszott. Az egyik családból az apa külföldön volt, de haláleset miatt hazatért. Pár nappal később behívták és kivégezték.

Tudtuk, hogy valami történni fog velünk is, mert a szerb szomszédunk, akivel jó barátságban voltunk, többször is átjött hozzánk. Látszott rajta, hogy valamit szeretne mondani - sajnos, mégsem tette; de ehelyett csak azt hajtogatta " brate Misa, egyetek és igyatok' ; mintha azt akarta volna tudatni velünk, úgysem sokáig élünk már. A csurogi szerbek minden nap konferenciát tartottak, ahol nagy részük úgy foglalt állást, hogy mindannyiunkkal végezni kell. Tudta ezt a szomszédunk is, de nem merte megmondani.

Január 23-án el kellett hagynunk a házunkat. Nagyon hideg volt. Reggel kihajtottak bennünket, késő délutánig ott álltunk a fagyban és vártuk, mi lesz velünk. Este indultunk Járek felé, ki gyalog, ki vonaton. A kisgyerekes anyák voltak a vagonokban. A lágerban csak kukoricalisztet kaptunk enni, só nélkül. Találtunk ott szappannak való zsiradékot, azt kisütöttük és megettük. Edényünk sem volt, összeszedtük az eldobott edényféléket, volt köztük bili (éjjeli), cserépitató, azokat kimostuk és belőlük ettünk.

A gyerekek éheztek, nem tudták megérteni, hogy nincs ennivaló. A szobánkban volt egy kisfiú, aki sírva hajtogatta, hogy éhes és csirkepaprikást akar enni. Mondtuk neki, hogy nincs, mire azt felelte, nem baj, ha nincs, ő akkor is megeszi. Hiába könyörögtünk könnyítésért, egy parancsnoknő erre azt felelte, csak akkor lesz több étel, ha minden nap legalább 100 halottat talál. Az egyik fiatalasszony két hónapos kisbabája éhenhalt. Deszkából tákoltak számáru koporsót, talán még mozgott is a baba, amikor belehelyezték, de már úgy nézett ki mint egy csontváz. A temerini magyarok nagyon sokat segítettek. Éjjelenként hordták az élelmet - egyes őrök megengedték.

Amikor Járekről Szépligetre kerültünk, egy kicsit könnyebb lett. Itt láttuk viszont a munkaszolgálatosokat. Nem lehetett rájuk ismerni, csont és bőr volt mindegyik."

3. Madarász Pál

"Amikor bejöttek értünk a szobába, azonnal lövöldözni kezdtek. Anyámat elvitték, engem pedig hideg vízbe állítottak. Sokáig álltam a jeges vízben. Később bekísértek a kisbíró szobájába, és mindjárt puskacsövet tettek a számba. Akkor 16 éves voltam és soha senkit nem bántottam. A szobában körülbelül 300 ember lehetett - egyeseknek leszaggatták a körmüket, másoknak a lába volt puskatussal összeverve, volt, akinek a nemi szervét vágták le -, ezeket mind kivégezték. A kivégzést a félkezű Pajo Rajkov irányította, aki 50 éves lehetett. Engem átkísértek a másik terembe, ahová a nőket zárták, itt láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyvelő szét volt loccsanva. Nagyon sok halott nő volt. A kínzásba haltak bele, itt vértócsákban feküdtek.

A kivégzés előtti napon egy szobában voltam Dupp Bálint plébánossal. Itt látott meg egy Zdravko nevű ismerős, ő intézkedett, hogy kiengedjenek. A papot a többiekkel együtt kivégezték.

Én megmenekültem a haláltól, de anyámat brutálisan ölték meg. Előtte levágták a mellét és az orrát Crnjakov Katica parancsára. Kivégezték még apám nővérének férjét és fiát; anyám nővérét és férjét. Fehér Ferencet és fiát. Ferencnek előtte kitépték a bajszát, felhasogatták a bőrét, majd besózták. Nagyapámat és nagyanyámat is megölték, tehát majdnem az összes rokonságot."

4.Buranyi Anna

"Rohacsek Imrét és feleségét, Burányi Máriát kivégezték. Lányuk mesélte, hogy édesanyját nagyon kínozták. Eltördösték a kezeit, közben állandóan kérdezgették, hány partizánt ölt meg. Mikor már nem bírta a kínzást, azt felelte: nagyon sokat - habár életében nem bántott senkit ; csak öljék már meg. Lőjék már le."

5. Vastag János

"Zavarkó Vilmos mesélte, hogy a községháza udvarán volt egy kút. Ezt a kutat teletöltötték magyarokkal, utána átalakították WC-nek."

6. Bakos Mihály

"Két túra kivégzést láttam a községháza udvarán. Az embereket levetkőztették és odaállították a trágyadomb mellé. Itt lövöldözték őket le, majd a sintérházba hordták a hullákat. A másik alkalommal egy csoport fiatal volt az áldozat. Tamburával a kezükben ültek a sarokban és énekeltek. Az őr egy boroshordón ülve nézte őket, mellette a gépfegyvere. Ezzel a gépfegyverrel lettek kivégezve. Mindkét alkalommal kb. 25-30 embert öltek meg. Az áldozatok között voltak nők is. Én egy orosz tiszt mellett szolgáltam. A tiszt megkérdezte az őröktől, hogy kik ezek az emberek, mire a szerbek azt felelték: fasiszták. Minden kihallgatás nélkül gyilkolták meg az embereket."

7. Iván János leánya

"Csurogon éltünk. 1944. október 22-én bevonultak a partizánok és felhívást adtak ki, hogy a falu népe vigye be a rádiókat és a fegyvereket a községházára. Édesapám vasárnap délután eleget tett a felhívásnak. Még aznap kidobolták, hogy a hozzátartozók ennivalót vihetnek a foglyul ejtetteknek. Másnap reggel nagyanyám - Brauner Erzsébet - élelmet vitt apámnak és találkoztak. Így történt kedden is, de szerdán már hiába ment, mert kijelentették, hogy ő már nem éhes. Még aznap a szerb asszonyok hozták a hírt, hogy apámat "fölaprították paprikásnak". Anyám öccsét, Szabó Istvánt is akkor végezték ki. Egy héttel később a magyar fiatalokat elhurcolták a szerb tanyákra dolgozni. Ez idő alatt az egyedül maradt édesanyámat többször is elhurcolta a katonaság, a legkegyetlenebb módon kínozták, bántalmazták és pénzt követeltek tőle.

Januárban jöttek értünk a fegyveresek azzal, hogy csomagoljunk, mert messzire visznek bennünket. Öt perc időt adtak csomagolásra. Délután négy óráig a fagyos hóban várakoztunk étlen-szomjan, majd végre elindultunk Járek felé. Gyalog mentünk és másnap reggel értünk oda. Ott maradtak édesanyám, nagyanyám és két öcsém, engem pedig az újvidéki lágerbe vittek. Három hónapot töltöttem itt. Innen Szépligetre vittek, ahol találkoztam a családommal. Két és fél hónappal később kijelentették, hogy szabadon engednek bennünket, de haza soha többé nem mehetünk. Ezt aláírással kellett vállalnunk.1945. április nagyszombatján töltöttem be a 16. évemet.

Apánkon kívül elvesztettük az összes ingóságunkat és ingatlanunkat, két családi házat, kovácsműhelyünket, üzletet - vegyeskereskedés ; ó-7 hold földet, a nagyapám készítette kukorica-vetőgépet és sok minden mást."

8. Zaják Júlia

"Amikor bejöttek a magyarok, a szerbek a háztetőkről lövöldöztek a katonákra. Még a magyarok ideje alatt is végeztek ki a szerbek magyarokat, Hanák Ignácot a saját háza előtt akasztották fel. Tervük is volt, hogy hogyan végezzenek a magyar katonákkal, de egy zsidó asszony elárulta őket. A magyarok ideje alatt eltűnt vagy kivégzett szerbek családtagjai kártérítést kaptak a magyar hatóságtól.

A kivégzéseket vasárnap, október 22-én kezdték. Molnár Konc Pál rendőr és Szerda János volt az első. Szerda János felesége terhes volt, és kitaposták belőle a gyereket. Ezután utcáról utcára haladva szedték össze a férfiakat. Legtöbbjüket a községházra és a magtárba vitték. 1944. október 28-án, Mindenszentek előtt két nappal történt a golyószórózás. Amikor vittük az ebédet és kinyílt az ajtó, láttuk, hogy a szemük be van kötve, a kezük pedig hátul összekötözve. A halottakat a sintérgödörbe szállították. Férjemet Loncarski Stevo - még ma is él - és Miljanski Radica vezették el. Tizenhat-hét évvel később, amikor egy tanyán éltünk a Gyöngyszigeten, oda járt Loncarski itatni a lovait, habár a földjéhez sokkal közelebb is volt kút. Amikor odajött, mindig cinikusan azt kérdezgette, hogy élünk-e még. Egy idő múltán megsokalltam és elmeséltem a fiamnak, hogy ez az ember hajtotta el az apját. Attól kezdve a fiam nem engedte meg neki, hogy nálunk itassa meg a lovait.

Bennünket 1945. január 23-án űztek el. Kemény tél volt. Délután 4 óráig várakoztunk kint a hidegben, utána indultunk Járekra. Hajnalban értünk oda. Szerencsénk volt, hogy jött egy orosz tiszt, így nem lövöldöztek le bennünket. Megkérdezte kísérőinket, hogy mit csináltak ezek az emberek, mire a szerbek azt felelték, hogy fellázadtak a szerbek ellen. Erre a tiszt megjegyezte, hogy ezeknek az embereknek még fegyverük sincs. Így köszönhetjük ennek az orosz katonának, hogy Járekra kerültünk, nem pedig a kivégzőosztag elé.

A lágerban nagyon sokan meghaltak. Itt vesztette el életét Dupp Bálint plébános édesanyja, aki hiába várta a fiát, hogy érte jöjjön. Ő nem tudta, hogy a fiát nyilvánosan kivégezték. Az egyik fiatalasszony, akinek kis gyermeke volt, nem tudott a babával mit csinálni, hisz nem volt teje, de nem is lehetett neki, mikor ő sem evett Kiment a kertekbe az ott őrt álló partizánhoz. Sírva kérte, hogy lője le a csecsemőt, mire a katona azt felelte, hogy nem teheti, mert neki is vannak gyerekei. Ez a partizán bunyevác nemzetiségű volt, és amikor ő állt őrt, éjszaka kiengedte az asszonyokat ennivalóért Temerinbe."

9. Mikus Argyél fia

"Édesapámat a család szeme láttára verték össze, végezték ki. Alig hogy hazaért a kukoricaszedésből - épp az asztalnál ültünk - bejött két tizenhat-tizenhét éves partizán, akik ezenkívül még a szomszédaink is voltak, nekiestek apámnak, ütötték verték, eközben anyám nyaka alá kést tartottak. Ekkor egyik testvérem idegösszeroppanást kapott és soha többet nem gyógyult meg. Apámnak jártányi ereje sem maradt, úgy húzták ki a házhól. Az esetnél jelen volt nagynéném, Bicskei Katica is, aki jelenleg külföldön él. Ő mesélte, hogy amikor az ebédet vitte az édesapjának, akit szintén kivégeztek, hogy az idős ember körmei le voltak szaggatva.

Igracski Katalin szüleit is kivégezték, az eset után nálunk aludt. Ő bejárt a községháza udvarára takarítani és irtózatos dolgokat látott. Miközben vért mostak fel, testrészeket találtak: orrot, fület, sőt még nemi szervet is. Mesélték, hogy a foglyul ejtett áldozatokon több esetben nemi erőszakot is elkövettek."

10. Apró Pál leánya, Erzsébet

"Nagyon fájó visszaemlékezni. 1944 decemberében bejöttek hozzánk és a szomszédunkat keresték. Mivel édesapám nem tudta megmondani, hogy hol van, ráordítottak, hogy ha itt nem tudja megmondani, akkor majd a községházán tudni fogja. Bevitték és még aznap este kivégezték. Fejét szétverték, mint egy kígyónak, kezét-lábát darabokra tördösték. Anyám és nagyanyám kintről hallgatták a jajgatását, kegyetlen halála volt.

A lágerban nem kaptunk ennivalót, úgy bántak velünk, mint az állatokkal vagy talán még rosszabbul. A kukoricát csutkástól darálták meg és só helyett műtrágyát tettek bele. Ettől borzasztó hasmenést kapott mindenki, az emberek hullottak, mint ősszel a legyek. Volt ott egy szürke ló, az nem győzte a halottakat hordani. A tetemeket a német kriptákba temették vagy inkább oda dobálták őket koporsó nélkül; amíg azok meg nem teltek, utána gödröt ástak és oda hordták a hullákat.

Emlékszem, amikor letörve, átfázva Járekra értünk, azt mondták, kapunk meleg szobát. A szobának persze nem volt sem ajtaja, sem ablaka, benne tűzhely sem volt, csak a földön leterített szalma. A szalma pedig tele volt tetűkkel. Sokan voltunk egy .szobában. Itt mindent elszedtek tőlünk: például akinek függő lógott a füléből, mert nem szedte ki, annak kiszakították. Nap mint nap dolgozni hajtottak bennünket, nem nézték, hogy van-e köztünk beteg. A parancsnok egy nő volt, aki állandóan azt kiabálta, hogy akik nem mennek dolgozni, azokat mind lelövöldözi. Itt halt meg édesanyám és nagyanyám, valamelyik kriptába dobták be őket. Nagyapám később, a szépligeti lágerben fejezte be az életét, neki már deszkából szögeltek össze egy ládát koporsónak. Járekon annyi volt a tetű, hogy az idősek abba haltak bele, hogy a húsukat ették a férgek.

Az öcsémet és a férjemet Mitrovicára vitték. A nehéz vasúti talpfákat hordták, húzták két kilométer távolságra, eközben puskatussal ütötték, verték őket. Embertelenül bántak velük."

(1. oldal / 3)
Megjelent: 33239 alkalommal

Hozzászólások  

 
Subartu
#2 Hát igenSubartu 2013-08-10 03:20
Végigolvasva a 3 oldalt, a magyar tisztesség és becsület igazolását látom abban, hogy egyetlen túlélő sem említi a lélektelen gyilkosokról, hogy zsidók lettek volna. Nem tudom, hány esetben felelősek jahve lélektelen teremtményei a primitív emberállati cselekményekért, de tudjuk, hogy szép számban. Itt mutatkozik meg a magyar ember: a szüleit, testvéreit lemészároló és megkínzó emberállatokról egy sem említette hogy zsidó. Mert mi csak az embert látjuk.
Idézet
 
 
laci
#1 errol sem hallunklaci 2013-08-09 04:35 Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 324 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.9%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 3.9%Switzerland 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Belgium 0.2%
Austria 1.5%Greece 0.2%

Today: 7
This Week: 3729
Last Week: 5161
This Month: 17076
Last Month: 20500
Total: 1608932

Belépés