Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Sep21

2011. Június 18., Szombat 09:25

Kaboli leszámolások

Írta:  Csorba Béla
Értékelés:
(2 szavazat)
Az 1944. őszi rémtettek zömét a népi milícia és a partizán „harcosok” vitték végbe Slavko Makarin Kedjar helyi származású parancsnok vezetésével, felső utasításra. „ A parancs körülbelül így hangozhatott: összefogni mindenkit, aki együttműködött a megszállókkal, és minél több magyart és németet, és elvezetni őket a Dunagárdony (szerbül Gardinovci – Cs. B.) melletti Badashoz, kivégezni és a Dunába dobni őket. Mindezt olyan kegyetlenséggel kell véghezvinni, hogy hetedíziglen megemlegessék, és halálos rettegéssel gondoljanak rá. (...) Senkit sem lőttek le, mindenkit halálra kínoztak, és miután kiszenvedtek, csónakkal bevitték a folyó sodráig, és ott dobták a vízbe.”

 

Kaboli leszámolások

(Horváth M. Orbán: Eltévedt hősök téves csatatéren. Délvidéki Mártírium 1944-45-ös Alapítvány, Szeged, 2011)

A kaboli (kovilji) Horváth M. Orbán két nyelven, szerbül és magyarul adta ki apjának és sorstársainak levéltári dokumentumokkal bőven alátámasztott, megrendítő történetét. Könyve izgalmas, mint egy krimi, és felkavaró, s egyúttal megtisztító erejű is, mint a klasszikus sorstragédiák. Persze itt is tudunk mindent már az elején, tudjuk, kinek mi lesz a végzete, s a történelmi idő távlatából ma már azt is tudjuk, hogy az ördög és a sátán világméretű harcában – egyesek szerint ez volt a második világháború leglényege – mindenki csak vesztes lehetett.

Horváth Orbán egy életen át hordta vállain az érthetetlenül és értelmetlenül, s főleg méltatlanul elítélt és kivégzett édesapja ólomnehéz súlyú holttetemét, hogy most jelképesen kiterítse -- nem utolsó sorban -- azon közösség színe elé, amelyet apja megvédett, és amely nem volt képes megmenteni őt, sőt voltak olyanok is, akik a pusztulását okozták. Hisz, ne felejtsük, mind a magyar, mind a szerb oldalon sok volt a kishitűség, a gyávaság, a jóra való restség, a Gonosz ezért diadalmaskodhatott, újra és újra, a legkülönfélébb zászlók alatt.

Pedig a táj, a környék – Alsó- és Felsőkabol – akár az itt élő népek testvériségének és békevágyának szimbóluma is lehetne. A középkori hagyomány szerint a mai kaboli monostor közelében kötött békét a diplomáciai feladattal Magyarországra érkező, és ott, a nyári kánikulában jégcsodát bemutató Szent Száva, a szerb pravoszláv egyház első érseke, és II. Endre (András) magyar király. Hogy a hely nem erre emlékeztet, hanem iszonytató, szörnyű jelkép, arról leginkább a Tito nevében garázdálkodó csőcselék tehet, amely 1944 őszén a kaboli monostor addig szentnek tartott kútjába dobta a meggyalázott, meggyilkolt Takácsné Schmidt Ilona feldarabolt, gyönge testét.

És ez csak egy azon szigorúan titkos, de köztudomású állami tabuk közül, amelyeken a kommunisták által irányított Jugoszlávia nyugodott...
Az új rendszer létrejöttének genezisére a szerző történészeket meghazudtoló éleslátással világít rá: „A titói rendszer (...) nagyon is igyekezett eltávolítani mindenkit, aki bizonyítékul szolgálhatott volna arra, hogy az ellenséges oldalon is voltak nemes érzelmű emberek. Az új nemzedéknek azt kellett bebizonyítani, hogy az ellenséges oldalon csak gazemberek voltak, és csupán a partizánok lehettek bátrak és nemeslelkűek.”

Ma már tudjuk, hogy mindez nem így volt. Sőt, nagyon nem így. Ezért történhetett meg, hogy a háború végén a kommunista partizánok kíméletlenül kivégezték azokat a helyi magyar vezetőket is – köztük Horváth Mihályt, a szerző apját – akik pedig 1942-ben, az ún. hideg napok idején személyes helytállásukkal védték meg Alsó- és Felsőkabol szerb lakosságát a megtizedeléstől.

Az 1944. őszi rémtettek zömét a népi milícia és a partizán „harcosok” vitték végbe Slavko Makarin Kedjar helyi származású parancsnok vezetésével, felső utasításra. „ A parancs körülbelül így hangozhatott: összefogni mindenkit, aki együttműködött a megszállókkal, és minél több magyart és németet, és elvezetni őket a Dunagárdony (szerbül Gardinovci – Cs. B.) melletti Badashoz, kivégezni és a Dunába dobni őket. Mindezt olyan kegyetlenséggel kell véghezvinni, hogy hetedíziglen megemlegessék, és halálos rettegéssel gondoljanak rá. (...) Senkit sem lőttek le, mindenkit halálra kínoztak, és miután kiszenvedtek, csónakkal bevitték a folyó sodráig, és ott dobták a vízbe.”

Múltunk hitelesebb megismerése érdekében el kell olvasnunk e sajátos tetemre hívás őszinte, kíméletlen igazmondása ellenére is emberséges dokumentumait, még ha a könyv egy-egy története hátborzongatóan horrorisztikus is. Ezek elmondásával -- és alapos családtörténeti és helytörténeti ismereteinek közreadásával -- a kommunizmus évtizedeiben belénk sulykolt hamis mítoszok leleplezéséhez járul hozzá az apja becsületéért és a bírósági ítélet nélkül, javarészt ártatlanul megöltek emlékének megőrzéséért küzdő Horváth Orbán, akinek ugyan nem mestersége az írás, azonban tollának szárnyakat ad a szenvedélyes igazságszeretet.

Csorba Béla:

Megjelent: 6468 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 424 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.9%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.9%Switzerland 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Belgium 0.2%
Austria 1.5%Greece 0.2%

Today: 32
This Week: 2142
Last Week: 5161
This Month: 15489
Last Month: 20478
Total: 1607345

Belépés