Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2018Dec14

2008. Június 02., Hétfő 10:39

A trianoni országvesztés történelmi előzményei

Írta:  Lipusz Zsolt
Értékelés:
(5 szavazat)
Kosztolányi Édes Anna című regényében így örökíti meg Kun gyáva menekülését: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban,úgy, hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjáról vastag aranyláncok lógtak. 

Magyarország mint a kereszténység védőbástyája a 16-17. században az egész keresztény Nyugat- Európa védelmében vérzett. A küzdelem során életteret veszített saját hazájában az itt élő más népek javára.

A 18. század elejétől tömegesen költöztek be Havasalföldről oláhok (románok) Erdélybe, a Temesközbe, a Maros-Körösök vidékére, továbbá Szerbiából rácok (szerbek) a Mohács előtti Magyarország legkiválóbb bortermelő vidékére, a Szerémségbe, a Bácskába és a Temesközbe.

A nagy európai polgárháborút lezáró, ún. versailles-i békerendszer leggyalázatosabb dokumentuma a Nagy-Trianon nevű kastélyban írattatott alá a magyar békedelegációval 1920. június 4-én. A diktátum feldarabolta a történelmi Magyarország területét, az egykori 325 ezer km2 kiterjedésű haza a mai 93 ezer km2-re zsugorodott. (Sőt, az 1947-es második párizsi béke, az ún. pozsonyi hídfő, három község Csehszlovákiához csatolásával tovább csonkította hazánk területét.) Egyedül Románia nagyobb területhez jutott – a Partium, a Temesköz keleti fele és Erdély megszerzésével –, mint amennyi Csonka-Magyarországnak megmaradt. Mintegy 3,5 millió magyar feje fölött „lépett át” az országhatár, azaz ők szándékuk és akaratuk ellenére jutottak idegen, ellenséges államok fennhatósága alá. Ezek közismert, tragikus történelmi tények. Mostani írásomban nem magával a trianoni döntéssel, annak diplomáciai előkészítésével és hátterével, az esetleges alternatívákkal kívánok foglalkozni, hanem azzal a kérdéssel, hogy hogyan jutott el történelmi útján a magyarság Trianonig. Természetesen itt most csupán egy vázlatos áttekintésre vállalkozhatom, de ez talán nem lesz teljesen haszontalan.

Az okokat és előzményeket kutatva időben – bár talán első olvasásra ez meghökkentően fog hatni a legtöbb kedves olvasó számára – egészen a 16-17. századig, a török hódoltság koráig kell visszamennünk. 1526-ban I. Szulejmán szultán hadainak támadása a kb. 4 millió főt számláló, már abban az időben is soknemzetiségű Magyar Királyságot érte. Csakhogy akkoriban az etnikai arányok még teljesen normálisak voltak, a magyarság adta az össznépesség kb. 80%-át, a többi etnikum az akkori királyság peremvidékein csupán jelentéktelen – és kulturális értelemben is elhanyagolható – kisebbséget jelentett. Ez alól csak a németek (szászok) és a horvátok képeztek kivételt. Mint az közismert, a török – a már említett I. Szulejmán szultánnak köszönhetően – több hadjáratban, lépésről lépésre foglalta el az ország középső részét, 1541-ben magát a fővárost, a királyi székhelyet, Budát is birtokba vette, ezt követően az 1543-1544-es, majd az 1552-es, végül az 1566-os hadjárataival lényegében kialakította a török hódoltsági terület határait. Ezek a későbbiek során alapvetően már nem változtak meg.

A másfél évszázados török hódoltság időszakában az ország népe soha nem érezhette a béke áldásait. Igaz, a Habsburgok, akik 1526 óta magyar királyok is voltak, többször kötöttek békeszerződést a török szultánokkal, ám ez csupán azt jelentette, hogy a nagy, 80-100 ezer főt számláló uralkodói seregek nem csaptak össze, és nem sanyargatták a föld népét. A végvári harcok azonban soha nem szüneteltek, így pusztult az ország, fogyatkozott a népe. A törökellenes küzdelem oroszlánrészét – annak minden dicsőségével és tragikumával – a magyarság, illetve a horvátok viselték, viseltük.

Mi volt a helyzet a történelmi Magyarország területén élő többi néppel? A németek (szászok) földrajzi és mentalitásbeli okok miatt sem igen kerültek kapcsolatba a törökökkel. Három nagy letelepedési körzetük – Nyugat-Magyarország, a felvidéki Szepesség és a dél-erdélyi Királyföld – biztonságos távolságban voltak a török-magyar végvári vonaltól. Másfelől, városlakók lévén, egyébként tiszteletre méltó, szorgalmas polgári tevékenységet folytattak, nem pedig a hadakozásnak éltek. A tótok (szlovákok) a felvidéki vármegyékben, a Kárpátok vonulatai között részint parasztokként, részint pásztorokként keresték kenyerüket. A ruszinok a mai Kárpátalján, az oláhok (románok) pedig Erdélyben hegyi pásztorokként élték békés napjaikat, talán még a törökről sem nagyon hallottak.

A rácok (szerbek) esetében más volt a helyzet. Egy részük a Duna menti, az Oszmán Birodalommal folytatott kereskedelemben volt érdekelt, más részük azonban – balkáni testvéreikkel – török szolgálatba állt, és harcolt a keresztények ellen. A hazánk területén a 16-17. század folyamán harcoló, illetve várvédő feladatot teljesítő „törökök” valójában nagyobb részt iszlám hitre tért szerbek, illetve bosnyákok voltak.

A magyarság első demográfiai katasztrófája a török kiűzésére tett első sikertelen kísérlet, a tizenötéves háború (1593-1606) korában következett be. Közismert, hogy Erdélyben 1602-1604 között a császári főparancsnok, Basta a töröktől előzőleg már több alkalommal elpusztított fejedelemségben milyen garázdálkodást vitt végbe. Egyfolytában pusztult a magyarság. Néhány – horrorisztikus – borzalmat idézek ennek igazolására. Egyik korabeli forrásunk írja: „Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos. Besztercén az temetőt őrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették.” S a borzalmakat még hosszasan sorolhatnánk…

Azt se feledjük, hogy a háború utolsó szakasza egyben az első Habsburg-ellenes rendi szabadságküzdelem, a Bocskai-szabadságharc (1604-1606) korával esik egybe. Bocskai történelmi érdeme – sok egyéb, más mellett – az, hogy katonai sikerei után rá tudta kényszeríteni a Habsburg uralkodót, hogy kössön végre békét a törökökkel, s ezzel vessen véget az akkor már teljesen értelmetlen háborúnak, országpusztításnak, melytől mindkét haza, a királyi Magyarország és Erdély is egyaránt szenvedett. Másik nagy történelmi érdeme a reformáció genfi emlékművén szobrot kapott fejedelemnek, hogy a hajdúknak saját, Szabolcs megyei birtokain történt letelepítésével – a magyarság pusztulásának korában – mintegy 30 ezer magyar etnikumú ember megmaradását biztosította! Sajnos, ennek ellenére bekövetkezett a magyarság térvesztése a Kárpát-medencében.

Északon a tótok (szlovákok) lakta terület településhatára jóval délebbre tolódott, míg a rácoké (szerbeké) jóval északabbra. Megjelentek településeik a Csepel-szigeten is, mint erről a mai napig tanúskodik a Ráckeve helynév. Erdélyben pedig az oláhok (románok) elkezdtek a Kárpátok magaslatairól leszivárogni az alacsonyabban fekvő, addig színmagyar lakosságú folyóvölgyi falvakba is Már e ponton két, nagyon fontos megállapítást tehetünk:

1) Magyarország mint a kereszténység védőbástyája a 16-17. században az egész keresztény Nyugat- Európa védelmében vérzett. (Hogy ezért mit kapott, pontosabban mit nem kapott viszonzásul, az ez másik kérdés.)

2) A hősi küzdelem során életteret veszített saját hazájában az itt élő más népek javára.

E nemzetünk későbbi története szempontjából végzetes tendencia a 17. században a magyarság törökellenes harcával, illetve az újabb, Habsburg-ellenes, rendi-függetlenségi harcokkal párhuzamosan tovább folytatódott. Ez utóbbiakat illetően különösen tragikus történelmi tény, hogy Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Thököly Imre szabadságharcai nemcsak egy idegen hatalom ellen irányuló, jogos, az Aranybulla 31. cikkelyén, az ún. ellenállási záradékon alapuló önvédelmi harcok voltak, hanem ezzel párhuzamosan polgárháború is zajlott Magyarországon, hiszen a császáriak oldalán is szép számban harcoltak magyar, Habsburg-párti nemesek mindenkor.

A török hódoltság korának tragikus történelmi fejezete a nagy felszabadító háború (1683 – 1699) eredményeképpen zárult le. (A Temesköz szabadult fel legutoljára, 1718-ban.) A történelmi mérleg katasztrofális. A volt hódoltság területe vadvizes, terméketlen, lakatlan pusztasággá vált. Az átlagos népsűrűség sehol sem volt magasabb négyzetkilométerenként tíz főnél! (Ez az ország nyugati részeiben kb. 35 volt.) Települések százai tűntek el örökre a térképről!

A török alapjaiban roncsolta szét a középkori magyar településszerkezetet. (Szabolcsból Debrecen, Szolnok irányában Budapestre tartva erről a tényről bárki saját szemével is meggyőződhet, hiszen a települések nagy távolságra, olykor 25-30 km-re esnek egymástól.) Az ország össznépessége a 18. század elején legjobb esetben 4 millió volt, vagyis pontosan ugyanannyi, mint két évszázaddal korábban! Hősies, Európát is védő harcával tehát a magyarság elveszítette két évszázad természetes népszaporulatát! Ilyen áldozatot – nemzeti elfogultság nélkül is állíthatjuk – aligha hozott más nép Európáért! A zsarnoki Habsburg-hatalom azonban rákényszerítette a nemzetet még egy szabadságküzdelemre: II. Rákóczi Ferenc és vitéz kurucai nyolc esztendőn át (1703 – 1711) küzdöttek a magyar önállóságért, s a harcok hősi áldozatai értelemszerűen tovább apasztották a magyarság létszámát.

A kivérzett, kifosztott,megtiport országban a legfontosabb feladat az élet újrakezdése volt. Be kellett népesíteni a volt hódoltsági területeket, művelés alá kellett vonni a földeket, és legalább a települések egy részét újra fel kellett építeni. A problémát az jelentette, hogy a csaknem üres, néptelen volt hódoltság újranépesítéséhez a magyarságnak nem voltak – a kis létszámú csángóságot nem számítva – a Kárpát-medencén kívüli etnikai tartalékai. Így telepesekként vagy az ország sűrűbben lakott részeiből jövő magyar jobbágyok jöhettek szóba vagy idegenek. A 18. század elejétől tömegesen költöztek be Havasalföldről oláhok (románok) Erdélybe, a Temesközbe, a Maros-Körösök vidékére, továbbá Szerbiából rácok (szerbek) a Mohács előtti Magyarország legkiválóbb bortermelő vidékére, a Szerémségbe, a Bácskába és a Temesközbe.

Ezen túl a bécsi udvar szervezett keretek között németeket (svábokat) költöztetett főként Baranyába és Tolnába,valamint a Bácskába és a Temesközbe szintén. A telepítések eredményeképpen az 1787-es II. József-féle népszámlálás idején hazánk lakossága már meghaladta a 9 milliót, csakhogy ezen belül a magyarság aránya kb. 40% lehetett. A 16. század eleinek éppen a fele! Ez az igazi, súlyos, török-kori örökség és Trianon legmélyebbre lenyúló történelmi gyökere! Azonban a magyarságban volt életerő, a későbbiekben lassan elkezdte visszaszerezni korábbi életterét, így az 1910-es népszámláláskor a magyarság aránya az ország népei között 54%-ra nőtt. Trianon bekövetkezte tehát egyáltalán nem volt valami fatális, szükségszerű történelmi végkifejlet, ehhez sok más egyéb bel- és külpolitikai fejlemény vezetett.

A dualizmus kori hivatalos magyar politika Európában példátlan toleranciát mutatott a vele születése pillanatától ellenséges nemzetiségi nacionalizmusokkal szemben, amelyek a történelmi magyar állam lerombolására, megsemmisítésre törekedtek.

Hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen, minden eszközt igénybe vettek. Rágalomhadjáratot folytattak külföldön, itthon terrorakciókat szerveztek, közben pedig megindult a nemzetiségi elitek és középosztály gazdasági térhódítása. Egyik híres képviselőjük véleménye szerint gazdasági háborút indítottak a magyarok ellen, azért, hogy legyen hazájuk.

A török hódoltság következménye nemzetünk demográfiai katasztrófája lett, s mindezt a 18. századi telepítések tovább súlyosbították, melynek során idegen népek költöztek tömegesen a Kárpát-medencébe, ezáltal a magyarság a század végére kisebbségbe került saját hazájában. A 18-19. század fordulóján a Kárpát-medencét lakó népek körében is megszületett a modern nemzettudat, a nacionalizmus, amely a hazai nemzetiségek mindegyikénél erős magyarellenességgel párosult már a kezdetektől. Nemzeti mítoszaik is ebben az időben születtek. A szlovákok a 895-ös honfoglalás előtt fennálló, teljesen jelentéktelen Morva Fejedelemséget „Nagymorva Birodalom”-ként kezdték emlegetni, amelyet afféle ősi, szlovák államnak tekintettek, noha területe soha nem foglalta magában a mai Felvidéket. (Ennél csak az szomorúbb, amikor magyarországi történelemkönyvekben is e néven szerepeltetik ezt az államalakulatot, noha az eredeti Magna Moraviá-ban a „magna” amúgy sem „nagyot”, hanem „ősit” jelent.) A románok pedig megalkották a dáko-román kontinuitás elméletét, miszerint ők a Daciát (Erdélyt) az ókorban meghódító rómaiak, és az őslakos dákok leszármazottai. Mindkét elmélet, közösségteremtő mítosz azt a célt szolgálta, hogy bizonyítsa: e népek már jóval eleink 895-ös honfoglalása előtt erős államalakulatok keretei között éltek a Kárpát-medencében.(Azért azt jegyezzük meg, hogy bizonyíthatóan már jóval 895 előtt éltek magyarok a Kárpát-medencében.)

Azt is fontos megállapítanunk, hogy a nemzetiségi politikai vezetők végső célja már a 19. század elején is a Magyarországtól való elszakadás, és önálló nemzetállam megteremtése volt! (Ezért is alkották meg említett mítoszaikat.) Legfeljebb az volt a kérdés, hogy önálló államuk a Habsburg Birodalmon belül, vagy abból kiválva teljesen szuverén módon alakuljon-e meg. Természetesen reálpolitikai megfontolásokból nem hirdették és hangoztatták mindezt a közéleti nyilvánosság fórumain. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert a magyarországi történetírásban széltében-hosszában elterjedt vélemény az, hogy a nemzetiségi eliteket az késztette végül is a magyarokkal való szakításra 1918-ban, mert a nacionalista, soviniszta magyar politika korábban nem volt hajlandó méltányolni a nemzetiségek autonómiatörekvéseit.

A nemzetiségek magyarellenességével és szeparatista szándékaival párhuzamosan a 19. századi szabadelvű hivatalos magyar vezetés a korabeli Európában példa nélküli toleranciával viszonyult ezen politikai törekvésekhez, és nem alkalmazott semmiféle diszkriminációt a hazai nemzetiségek ellen. Közismert – a mai utódállamokban teljességgel elképzelhetetlen – példa, hogy jeles költőnket, Petőfi Sándort 1839-ben a selmecbányai gimnázium pánszláv nézeteket hirdető, szlovák nemzetiségű tanára azért buktatta meg történelemből, mert a költő büszkén vállalta magyarságát, s nem volt hajlandó tisztelni a nem létező középkori szlovák hősöket! Mindez 1839-ben történt, amikor Selmecbánya még magyar államterületen feküdt! Itt azért meg kell jegyeznem, hogy ez a korlátok nélküli szabadelvűség nagy hiba volt, mert a magyar állami, megyei és városi hatóságoknak és elöljáróságoknak ilyen jelenségeket nem lett volna szabad megtűrniük és határozottan fel kellett volna lépniük az azokat képviselő közszereplőkkel szemben.

A nemzetiségi, magyarellenes nacionalizmusok 1848-49-ben olyan hőfokra izzottak, hogy lángba borították a Kárpát-medencét. Miközben az önállóvá vált Magyarország élethalálharcát vívta az osztrák és az orosz nagyhatalom ellen, a Kárpát-medencében élő nemzetek közül több szabályos háborút folytatott az egyébként a nem magyar jobbágyokat is felszabadító és állampolgári rangra emelő pest-budai kormányzattal, melynek során a rácok (szerbek) a Bácskában, illetve az oláhok (románok) Erdélyben bestiális kegyetlenségeket követtek el magyarok ellen. Irodalomtörténetünkből ismert, hogy Madách Imre nővérét, Máriát, férjét, Balogh Károly honvéd őrnagyot, és Mária első házasságából született tizenöt éves kisfiát Marosszlatina mellett oláh parasztok állatias kegyetlenséggel meggyilkolták, majd földi maradványaikat disznókkal etették meg.

Nemzetiségeink hiába szövetkeztek azonban 1848-49-ben az osztrákokkal, a Bach-rendszerben azt kapták jutalomként, amit mi magyarok büntetésképpen: centralizált, Bécs központú birodalmat és német hivatalos nyelvhasználatot Az osztrák kormányzat a birodalom területén élő egyetlen nemzet önállóságra, autonómiára irányuló törekvéseit nem volt hajlandó – nem teljesíteni... még csak meg sem hallgatni.

Az 1867-es kiegyezés helyreállította a polgári alkotmányos viszonyokat Magyarországon, létrejött – a rövid 1848-as periódus után – immáron másodszor az unió Erdéllyel. Az 1868-as nemzetiségi törvény fél évszázadra rendezte a viszonyt a hazai kisebbségekkel. Svájc kivételével az akkori Európa egyetlen országában sem létezett olyan törvény, amely ilyen fokú szabadságjogokat biztosított volna az adott országban élő nemzetiségeknek! Korlátozás nélkül alapíthattak kulturális egyesületeket, színházakat, lapkiadókat, pénzintézeteket, iskolákat, szemináriumokat, és gazdasági egyleteket. Az egyházak vagy más nemzetiségi alapítványok által életre hívott iskolák oktatási nyelvét természetesen az alapító határozta meg, így az nyilván nem a magyar, hanem rác (szerb), oláh (román), stb. volt. Sőt,az állami(!) népiskolákban is biztosítani kellett, hogy a nemzetiségi többségű területeken a gyerekek anyanyelvükön tanulhassanak.. Ezen túl a magyar nyelvet még tantárgyként sem kellett a dualizmus kezdetén a növendékeknek tanulniuk, ezt majd a népiskolákban 1879-ben, a középiskolákban 1883-ban vezetik be. Ismételten hangsúlyoznunk kell: ekkor sem magyar nyelvű oktatást vezettek be, hanem tantárgyként, idegen nyelvként kellett csupán a magyart a nemzetiségi iskolákban tanulni. Ennyit a dualizmuskori állítólagos erőszakos magyarosításról! Kétségtelen tény, hogy a magyar kormány 1874-ben három tót (szlovák) tannyelvű gimnáziumot bezáratott, amelynek oka az ott folyó pánszláv agitáció és a magyar állam területi egysége ellen irányuló uszítás volt. A kép úgy teljes, ha azt is megemlítjük, hogy a legnagyobb hazai nemzeti kisebbség, az összlakosság 16%-át kitevő oláhok (románok) még a 20.század elején is több elemi iskolával rendelkeztek Magyarországon, mint ahánnyal magában Romániában! Az 1907-ben – a később, 1920 elején Párizsban a tervezett országcsonkítás ellen ékes angol, francia és olasz nyelven érvelő – Apponyi Albert kultuszminisztersége idején elfogadott törvény arra kötelezett minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam befejezésével gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki tudja fejezni. Ennek ellenére még a világháború kitörésének évében sem tudott magyarul a nemzetiségi társadalmak mintegy fele.

Az említettek ellenére a hazai kisebbségek politikai vezetői folyamatosan, lejárató jelleggel rossz hírét keltették Magyarországnak Nyugat–Európában. E tekintetben is élen jártak az oláhok (románok).

1891-ben egy bukaresti egyetemi szervezet, bizonyos Liga Culturala kiadott egy Memorandumot, amelyet olasz, német, angol, francia nyelven is kinyomtattak és terjesztettek Nyugat-Európában. Az emlékirat szerzői természetesen a dáko-román hazugságból indulnak ki és benne a magyarországi oláhok (románok) sanyarú sorsát taglalják, sajnálatos módon nagy hatást gyakorolva a nyugat-európai közvéleményre. A budapesti egyetemisták azonnal reagáltak a Memorandumra, ám nemzetpolitikánkra már akkor jellemző módon magyarul és oláhul! Egyetlen nyugati nyelvre nem fordították le (!) válaszukat. A nyugati oláh propaganda másik nagy lehetősége a vallás ügye volt. X. Piusz pápa 1912 júliusában kiadott bullájában a magyar görög katolikusok régi sérelmét orvosolta: végre engedélyezte Hajdúdorog központtal egy önálló magyar szertartási nyelvű püspökség felállítását. Ugyanis még a „magyar világban” az az abszurd helyzet állott fenn hazánkban, hogy mintegy 300 ezer görög katolikus magyar részint a rutén szertartási nyelvű munkácsi püspökséghez, részint az oláh (román) szertartási nyelvű balázsfalvi érsekség alá tartozott. Tehát még 1912-ben is 300 ezer görög katolikus magyar rutén vagy oláh (román) nyelven hallgatta egyházában a misét. Az oláh (román) sajtó itthon és külföldön egyaránt azonnal támadást indított a pápai döntés ellen. Azt hazudták Európa-szerte, hogy a 300 ezer érintett görög katolikus valójában olyan oláh (román), aki elfelejtette anyanyelvét Sajnálatos, hogy magyar részről ezekre a rágalmakra sem született méltó és hatásos válasz! A pápa természetesen nem hátrált meg, ekkor Romániában terrorakciót szerveztek az új püspökség ellen. 1914. február 23-án pokolgép robbant a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökség debreceni székházában. Hárman meghaltak, négyen súlyosan megsebesültek. Utóbb kiderült, hogy a merénylő, egy bizonyos Catarau, ugyanaz a személy volt, aki egy fél évvel korábban, 1913 szeptemberében Brassóban az Árpád-szobrot felrobbantotta. 

Terrorakciók megszervezése, a nyugati közvélemény megnyerése mellett más eszközökkel is folyt a majdani Trianon előkészítése. Az oláh (román) nagyvállalkozók, bankok, birtokosok megkezdték a magyar úri földek felvásárlását. 1900 és 1913 között 25%-kal csökkent Erdélyben a magyar középbirtokosok száma. A későbbi miniszterelnök, gróf Bethlen István képviselőként és mezőgazdasági szakíróként is többször megkongatta már a világháború előtt a vészharangot: szerinte Erdély magyarsága a gazdasági és politikai tönk szélén áll. Vádat emel a magyar közszellem ellen, amely megfontolás nélkül erőszakolta rá hazánkra a francia forradalom világpolgári gondolatának intézményeit. Bethlen egyúttal követeli Erdélyben az új magyar honfoglalást.

Összegezve tehát megállapítható, hogy a dualizmus kori hivatalos magyar politika Európában példátlan toleranciát mutatott a vele ab ovo, születése pillanatától ellenséges nemzetiségi nacionalizmusokkal szemben, amelyek a történelmi magyar állam lerombolására, megsemmisítésre törekedtek. Hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen, minden eszközt igénybe vettek. Tervszerű rágalomhadjáratot folytattak hazánk ellen nyugat-európai egyetemeken, és ottani lapok hasábjain, mintegy előkészítve az ottani politizáló közvéleményt a későbbiekre, saját nemzeti törekvéseik majdani támogatására. Amennyiben szükségesnek látták, a nyílt erőszaktól, terrorakciók szervezésétől sem riadtak vissza Ezzel egyidejűleg megindult a nemzetiségi elitek és középosztály gazdasági térhódítása a történelmi Magyarország határain belül, egyik híres képviselőjük véleménye szerint gazdasági háborút indítottak a magyarok ellen, azért, hogy legyen hazájuk. Sajnálatos, hogy a magyar kormányok részéről mind Nyugat-Európában, mind itthon elmaradt a megfelelő politikai válasz az említett, nemzeti érdekeinket és a magyar állam területi integritását veszélyeztető megnyilvánulásokra Azonban mindez elégtelen lett volna a történelmi Magyarország megsemmisítéséhez. Ehhez kellett a világháború, és különféle destruktív politikai szekták feltűnése a hazai közélet horizontján, amelyek aztán 1918-19 poklában valóban leromboltak mindent: Istent, hitet, államot királyságot, tradíciót és nemzeti büszkeséget.

Hazánk megalázva, kifosztva, kirabolva hevert az antantcsizmák előtt. A fegyveres ellenállás menthette volna meg, ám azok a hazaárulók, akik 1918-19-ben a hatalmat bitorolták, mindent elkövettek, hogy ez ne következhessen be. Ezért kényszerült arra szeretett hazánk, hogy éppen 88 esztendővel ezelőtt a Nagy-Trianon kastélyban aláírja azt a gyalázatos békediktátumot.

A dualista Osztrák-Magyar Monarchia az 1914-18 között zajló nagy európai polgárháború első szakaszában a központi hatalmak egyik tagállamaként, Németország szövetségeseként harcolt az antant hatalmak, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország (1917 végéig), az Amerikai Egyesült Államok és kisebb szövetségesei ellen. Bár 1918 tavaszától megjelentek az amerikai harcoló alakulatok is kontinensünkön, s ezáltal az antant – Oroszország kiesése ellenére is – óriási létszámbeli és haditechnikai fölénybe került a nyugati és a dél-európai frontokon, a központi hatalmak katonái vitézül tartották állásaikat, és mindenütt idegen állam területén harcoltak, így magyar katonáink is – a Monarchia közös, k.u.k. hadseregének szerves részeként – Olaszországban és Szerbiában.

Mégis, 1918 őszén sorra kényszerültek arra a központi hatalmak országai, hogy aláírják a fegyverszüneti megállapodásokat az antanttal. Előbb Németország képviselői a compiegne-i erdőben, egy vasúti kocsiban október 11-én (ez a vasúti jármű nagy karriert fog majd befutni, hiszen Hitler ugyanebben a kocsiban, s ugyanazon a helyszínen fogja a franciákkal a kapitulációs okmányt aláíratni 1940-ben), majd november 3-án a Monarchia delegációja Padovában vetett véget egy tollvonással a hadműveleteknek. Ekkor már mind Németországban, mind Magyarországon – ezután csak ez utóbbira figyelve – lényegében két „ország” alakult ki, s e ténynek korszakfordító szerepe lesz a továbbiakban az egész közép-európai térség jövőbeli történelmét illetően. Az egyik „ország” a front, a katonák és a mögöttük álló négy év óta a hazáért folyamatosan áldozatot hozó keresztény, tradicionális, „ezeréves” Magyarország, a másik „ország” pedig a budapesti és néhány vidéki nagyvárosi kávéház és szabadkőműves-páholy törzsközönsége, a fronttól eszelős, férfiatlan gyávasággal menekülő lógósoké, akik állítólagos pacifista, világmegváltó, népboldogító politikai terveikkel akkor állnak majd elő, amikor a nemzet megmaradása a tét.

A történelem által kínált valószínűtlen lehetőség 1918 októberében elérkezett e kétes egzisztenciákból verbuválódott társaság számára. Magyarország szerencsétlenségére találtak a bomlasztó ún. őszirózsás forradalom élére a szabadkőműves-polgári radikális-szociáldemokrata anarchisták egy történelmi, magyar családból származó szerencsétlen grófot, aki hazaárulóként ennek az egész korszaknak a névadója lett, Károlyi Mihályt.

Károlyi hazaáruló volt, mert már a háború elején antantbarátságot hirdetett, noha Magyarország a központi hatalmak katonai tömbjéhez tartozott. 1916-tól Budapesten mindinkább meghatározta a politikai közhangulatot a pacifizmust, antantbarátságot és demokratizálást hirdető – Károlyi pártjának kivételével – parlamenten kívüli néhány politikai csoportosulás. Konkrétan a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), az Országos Polgári Radikális Párt, a szabadkőművesség, majd 1918 őszétől az Oroszországban még ez év tavaszán megalakult politikai formáció, az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Magyar Csoportja. (E párt egyenes ági jogutódja a mai szegfűs MSZP, ezt azért nem árt tudni!) A kommunisták részéről – dicstelen történelmük során – ez volt az egyetlen politikailag „korrekt” magatartás: névválasztásukkal vállalták, hogy idegen hatalom szolgálatában állanak.

Károlyi dicstelen országlását azzal kezdte, hogy a jugoszláv ügynököt, Linder Bélát nevezte ki honvédelmi miniszterré. Ez a Linder azzal híresült el a magyar hadtörténelemben, hogy minisztersége alatt kijelentette: „Nem akarok több katonát látni!” E politikai hitvallásnak megfelelően azonnal leszereltette a frontról hazaérkező magyar egységeket, s védelem nélkül hagyta Magyarország államterületét! Linder később a szerbek megszállta Pécs parancsnoka lett, majd Jugoszláviában élt és Belgrádban halt meg 1962-ben Tito kegydíjasaként.

1918 dicstelen őszén tehát Károlyiék – miközben az ellenséges cseh, román, és szerb seregek állig felfegyverkezve készültek Magyarország lerohanására és meghódítására – leszerelik a frontról hazaérkező magyar hadsereget, ahelyett, hogy az ellenséges erők ellen vezényelnék katonáinkat. A világtörténelemben valószínűleg nincsen még egy példa, amikor egy ország vezetésével megbízott elit gyáván kiszolgáltatja hazáját az ellenséges, megszálló erők kényének-kedvének. Arról, hogy szükség volt-e Magyarországon 1918-ban reformokra, a választójog átalakítására, földreformra és más fontos politikai döntésekre, természetesen lehet, sőt kell is vitatkozni, az azonban aligha vitatható, hogy a népboldogítás ideje nem 1918 gyötrelmes őszén érkezett el. Normális, hazáját szerető ember számára akkor egy feladat létezett: a honvédelem.

Károlyi – akit egyébként a talpig férfi, Tisza István korábbi miniszterelnök több párbajban is legyőzött korábban, ezért is utálta őt a vörös gróf – látva kétbalkezes, szerencsétlen politikájának következményeit, 1919. március 20-án este átadta a hatalmat a még nála is rosszabb kommunistáknak, akik egyesültek a szociáldemokrata párttal, és felvették a Magyarországi Szocialista Párt nevet. (Ez a politikai formáció imád neveket változtatni, a jogelődök tisztességesebbek voltak Gyurcsányéknál, mert ők a nevükben nem állították magukról, hogy magyarok.)

Kun Béláék 133 napos terroruralmának a honvédelem szempontjából egyetlen menthető fejezete van: az északi hadjárat megszervezése és végrehajtása. Természetesen ezt Kun Béláék nem nemzeti elkötelezettségből, hazaszeretetből szervezték meg, hanem azon reálpolitikai megfontolásból, hogy „elfogyott körülöttük a levegő”, tehát számukra félő volt, hogy a későbbi kisantant, a csehszlovákok és az oláhok (románok) megdöntik tanácsköztársaságukat. Történelmi tény, hogy a mintegy 100 ezer főnyi Vörös Hadsereghez tömegesen csatlakoztak a Monarchia k.. u. k. hadseregének volt katonái és tisztjei is. No nem az ideológiai rokonszenv okán, hanem azon megfontolásból, hogy az ellenséget ki kell űznünk hazánk földjéről! S ez sikerült is, hiszen a Felvidék keleti része teljes egészében felszabadult, s Kassán, Eperjesen és más városokban nem a vörös rongyot, hanem piros-fehér-zöld színű nemzeti lobogónkat tűzték ki a katonák. Kun kommunistái azonban az antant hitegetésére kivonták a hadsereget a Felvidékről, s ezzel saját bukásukat is előkészítették, politikai és gazdasági káoszt hagyva maguk után.

Kosztolányi Édes Anna című regényében így örökíti meg Kun gyáva menekülését: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban,úgy, hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjáról vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.”

A kommunista diktatúráról a legtalálóbb jellemzést, amelyet minden magyarországi iskolában kötelező olvasmányként tanítani kellene, Palatinus József hagyta ránk a szabadkőművesség bűneiről írott, 1937-ben megjelentetett, örökzöld művében. E remekművet még a nemzeti oldalon is kevesen ismerik, ezért témánkhoz kapcsolódó megállapításait most közkinccsé teszem (korabeli helyesírással ): „Alig 17 éve múlt annak, hogy a budapesti gyűjtőfogházból kiszabadult szovjet csőcselék a szabadkőműves – radikális zsidóság vak eszközéül feltolt szerencsétlen gróf Károlyi Mihály és internacionalista desperádói által tervszerűen és céltudatosan előkészített őszirózsás forradalma talajából fakadt posványon kifeszítették a vörös téboly kalózhajóinak vitorláit, és 133 napon át Lombroso legtipikusabb gonosztevőit csimborasszói magasságban felülmúló bestialitással rabolva, gyilkolva, az osztálydespotizmusnak olyan hallatlan és gyalázatos terroruralmát oktrojálják szerencsétlen hazánkra, mely örök szégyenfoltja marad a magyar históriának.” Néhány sorral lejjebb a vakoló testvéreket kiválóan ismerő Palatinus így folytatja: „A vörös rémuralom Hádesének minden sátánja, pribékje szabadult az országra. A rettegett Szamuelly, Cserny, Kerekes-Kohn, Corvin-Klein fajzatok rablógyilkosokból és egyéb börtöntöltelékekből rekrutálódott terrorcsapatai árasztják el az országot és ölnek, rabolnak, gyilkolnak, a proletár világköztársaság nevében. 133 napig tobzódott ebben a szerencsétlenül meggyötört országban a vörös téboly, amely mérhetetlen vér és vagyonáldozatot követelt. A legkétesebb existenciák, írógépjavító vigécek, tyúkprókátorok, álhírlapírók, soha tengert nem látott tengerészek, bőrkabátos és álig felfegyverzett, kézigránátokkal teletűzdelt bócherzsidók, a legkétesebb exisztenciákból máról holnapra Napóleonná avanzsált hadvezérek véreskezű terrorcsapatok tartották megszállva az országot, vérfagyasztó rémületet keltve mindenütt, ahol megjelentek. Az egyiptomi sáskajárás nem tarolta le annak idején annyira a Nílus-medencét, mint az ötcsillagos szovjet-banda siserahada, melynek végcélja volt Magyarországon lerakni az új Judea államának fundamentumát.”

Ilyen történelmi előzmények után járulhatott az Apponyi Albert vezette magyar delegáció a trianoni ítélőszékhez. A győztes antanttól természetesen Magyarország semmi jót nem várhatott. Hazánk megalázva, kifosztva, kirabolva hevert az antantcsizmák előtt. A fegyveres ellenállás menthette volna meg, ám azok a hazaárulók, akik 1918-19-ben a hatalmat bitorolták, mindent elkövettek, hogy ez ne következhessen be. Ezért kényszerült arra szeretett hazánk, hogy éppen 88 esztendővel ezelőtt a Nagy-Trianon kastélyban aláírja azt a gyalázatos békediktátumot.

Lipusz Zsolt


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról
 

Megjelent: 24437 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 222 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.6%Serbia 1.2%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.4%
Sweden 2.6%Netherlands 0.3%
Germany 2.3%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.1%
Slovakia 2%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 386
This Week: 2715
Last Week: 4369
This Month: 8435
Last Month: 18768
Total: 1973674

Belépés