Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Aug22

2012. Június 28., Csütörtök 11:27

Jelöletlen tömegsírok (részlet)

Írta:  Forró Lajos
Értékelés:
(2 szavazat)
A szovjet hadsereg és Tito partizánjai 1944 októberében vissza foglalták a mai Vajdaság területének nagy részét. Malinovszkij marsall csapatai hamar áttörték a 3. Magyar Hadsereg arcvonalát, és a 2. Ukrán Front balszárnya október 8-án már Szegedet fenyegette.

 Magyarellenes jugoszláv atrocitások a Délvidéken, 1944

1944. október 2-án a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága szerint a hatalmat a Vajdaságban is a népfelszabadító bizottságoknak kell gyakorolni. Legfontosabb feladataik közé tartozott, hogy vegyék saját kezelésbe az állami tulajdonban lévõ gyárakat, a megszállókkal eyüttmûködõk vagyonát, és a leghatározottabban lépjenek fel az „ötödik hadoszlop” ellen – ezen a svábokat és a magyarokat értették –, akik „megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népünket”.

1944. október 25-én Josip Broz Tito aláírta azt a rendeletet, amellyel katonai közigazgatást vezetett be. Erre azért volt szükség, hogy nemzeti alapon kétségtelenné tegye a terület hovatartozását.

Tito szerint: „Azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet a megszállók és az idetelepített idegen elemek okoztak népünknek, valamint a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen.” Az „idetelepített elemeken” a helyi németeket és a magyarokat értették, a cél tulajdonképpen – ahogyan Ivan Rukovina vezérõrnagy, a katonai közigazgatás parancsnoka fogalmazott – „a terület délszláv jellegének megõrzése” volt.

Nikola Petrovic, a JKP Tartományi Bizottságának tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában „történelmi határozatnak” nevezte a katonai közigazgatás bevezetését. „A német és a magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat felé vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökeresen. […] Az idegen elemek tíz- és százezrei – akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elõdeink irtották ki az erdõket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket – még mindig lövöldöznek a sötétbõl harcosainkra s az orosz katonákra, és mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a helyzet normalizálódását, arra készülve, hogy ebben a számunkra nehéz helyzetben a kellõ pillanatban ismét a hátunkba döfjék a kést. [...] A nép érzi, hogy szükség volt erre a határozott lépésre, s hogy szükség van olyan energikus lé pésekre, amelyek biztosít ják a Bánát, a Bácska és Baranya jugoszláv jellegét” – írta.

A jugoszláv katonai közigazgatás szigorú katonai kontroll alatt engedélyezte a néphatalmi szervek mûködését, és sürgette a népi õrségek felállítását.
Megtiltotta viszont a ki sebbségeknek a népi bizottságok megalakítását. A magyaroknak és a németeknek tilos volt az utazás és az anyanyelvhasználat. Sõt kirívó esetek is elõfordultak. A kényszermunkára kirendelt óbecsei magyaroknak és németeknek a könnyebb ellenõrizhetõség végett a jobb karjukon fehér karszalagot kellett viselniük.

A megtorló intézkedések egyik oka a bizalmatlanság volt. Az újvidéki Magyar Szó 1990 nyarán Közös íróasztalunk címû rovatában írta le Juhász Géza újvidéki fõiskolai tanár, író azt a levelet, amelyben elmesélte, hogy egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt náluk, s õ a tolmács szerepét töltötte be a jugoszláv és a magyar küldöttség között. A jugoszláv küldöttség egyik tagja ekkor elmesélte a magyar küldöttség egyik tagjának, hogy a megtorlást megelõzõen egy szerb delegáció kereste fel a fõparancsnokot és kérte, hagyja jóvá, hogy a magyarokat megbüntessék az 1942-es események* miatt, és ekkor Tito rábólintott a magyarirtásra.

Ártatlan áldozatok

Az itt élõ magyarság legnagyobb részét – polgári lakosság lévén – semmilyen háborús bûn nem terhelte. Az ittmaradásért azonban a bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetniük 1944 október–november–decemberében. Halálos ítéletnek számított, ha valakirõl ezekben a napokban kiderült, hogy a magyar éra alatt közhivatalt viselt, leventeoktató volt, tagja volt a nyilaskeresztes pártnak (függetlenül attól, hogy az illetõ bûnös volt vagy sem), magyar katonaként szolgált, vagy lelkesen fogadta az 1941ben bevonuló magyar honvédeket. De sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Talán kirívó, de semmiképpen nem egyedi példaként említhetjük meg annak a helyi magyarnak az esetét, aki azért került rá a háborús bûnösök listájára, mert nem adta meg szerb falubelijé nek a kölcsön után járó kamatot.

A háborús bûnöket vizsgáló bizottság szinte minden délvidéki településen gyûjtötte a feljelentéseket, ami alapján háborús bûnössé vagy népellenséggé nyilvánítottak helyi lakosokat. Ezek a feljelentések sokszor minden alap nélkül íródtak. Martonoson (kis falu Észak-Bácskában – ma Szerbia) például 1944. december 6. és 1945. november 5. között, a lakosság részérõl összesen 843 feljelentés érkezett a háborús bûnöket vizsgáló bi zottsághoz. A feljelentettek között számos olyan martonosi is található, akit 1944. november 21-én kivégeztek. Az iratok valóságtartalma ennek tükrében erõsen megkérdõjelezhetõ, hiszen az ítélet megelõzte a feljelentést. Tragikus iróniára adhat okot, hogy 1944. december 10-én egy helyi rendõr esetében a fel jelentéshez mellékelték, hogy ügyét a szabadkai katonai bíróság elé utalják további intézkedésre. A nevezett rendõrt azonban már 19 napja kivégezték.
Mivel az említett iratok a kivégzések után íródtak, elképzelhetõ, hogy bizonyos személyek ellen csupán azért történik feljelentés, hogy a már elkövetett gyilkosságokat megindokolják.

A megtorlások néhol hatalmas méreteket öltöttek. Tévhit az, hogy az 1944/45-ös magyarirtás az 1942-es „hidegnapok”-ra adott válasz, bosszú volt.
Ma már tudjuk, hogy egy elõre eltervezett akció volt – az OZNA (Népvédelmi Osztály) részvételével –, amely akkor is megtörténik, ha nincsenek az 1942-es események. Kétségtelen, hogy a gyûlölet fokozására alkalmas lehetett, és sok helyen motiváló tényezõje volt a brutalitásnak, hiszen az összegyûjtött embereket több helyütt – gyakran a helyi szerb lakosság néhány tagjának részvételével – elõtte heteken át kínozták.
A papokat válogatott kínzásokban részesítették. Néhol beteges hajlamról tanúskodnak a tettek: Kanizsán a tömeges csonkítások, Zomborban a foglyok parázson futtatása.

A megtorlás leállítása

Az úgynevezett mentõ rendeletet Ivan Rukovina vezérõrnagy 1944. december 1-jén adta ki. Idézet a rendeletbõl:

„A magyarokkal és a németekkel szemben egész sor helységben és faluban szabálytalanságok történtek, amelyek mocskolják a katonai szerveinket és ártanak népünknek és országunknak.
Hogy a jövõben a magyarok és a németek az egész katonai közigazgatás területén egységes és igazságos eljárás ban részesüljenek, elrendelem a követ kezõket:

   1. Az AVNOJ [Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács] II. ülése értelmében a kisebbségek egyenrangú jugoszláv állampolgárnak számítanak, ez a magyarokra is vonatkozik, akik minden
jogukban és kötelességükben kiegyenlí tõdnek hazánk többi lakosával. Ez alól csak azok a magyarok képeznek kivételt, akik mint háborús bûnösök, közvetlenül belekeveredtek a magyar fasiszták által a mi népünk ellen elkövetett bûncselekményekbe.
Az ilyen magyarokat át kell adni a katonai bíróságoknak, s azok az érvényben lévõ rendeletek alapján jár nak el. Ebbõl következik:
  a) Azonnal fel kell számolni a magyar gyûjtõtáborokat, és a táborban csak azok tarthatók vissza, akik bírói szervek által folytatott vizsgálat alatt állnak, vagy akikre a katonai bíróság kimondta az ítéletet.
  b) Minden magyar, ugyanúgy, mint a lakosság többi része, katonaköteles. Ez azt jelenti, hogy a magyarok is felvételt nyernek a NOV-ba (Narodna oslobodilacka vojska, Népfelszabadító Hadsereg). Egyelõre csak önkéntes alapon lehet õket mozgósítani.
  v) [A szerb ábécé harmadik betûje a v.] A magyar férfi lakosságot 18-tól 30 éves korig – ha nem lép be a NOV-ba, akkor – katonai munkabrigádokba kell mozgósítani. Ezek a munkabrigádok mindenben ki lesznek egyenlítve a harci egységekkel, mind szervezeti, mind pedig fegyelmi tekin tetben, valamint ellátásban és élelmezésben is, és hogy milyen szellem uralkodjon bennük. Szükség szerint ezekbe a munkabrigádokba más nemzetiségek is beléphetnek.”

   2. A második pont a németekkel szembeni bánásmódról rendelkezik szintén három tételben. Eszerint a Jugoszláv Néphadseregben csak azok a németek maradhatnak, akik azt ki érdemelték aktív antifasiszta munkával.
A többi német férfit – 16-tól 60 évesig – munkaegységekbe kell helyezni. A háborús bûnös németeket katonai bíróság elé kell állítani. Szükség esetén a katonai közigazgatás engedélyével ki lehet õket telepíteni, ha a katonai helyzet így kívánja. [A szerzõ összegzése.]

   „3. Azon bûnösök számára, akiket katonai bíróság ítél el, egységes munkatáborokat kell létrehozni nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A személyek, akik az ilyen táborokban vannak, megfosztatnak szabadságuktól és büntetésüket töltik. Ez azt jelenti, hogy nekik meg van tiltva mindenféle érintkezés a lakossággal, és a munkálatokra a legszigorúbb felügyelettel mennek. Ezekben a táborokban emberi magatartást kell tanúsítani a NOV elveinek megfelelõen.

   4. A katonai közigazgatás minden korábbi idevonatkozó rendelete érvényét veszti.
A katonai körzetek fognak gondoskodni róla, hogy ez a parancs legsürgõsebben eljusson minden katonai állomáshelyre, katonai hatáskörbe tartozó területre. És hogy ezek kötelesek írásban jelezni a katonai közigazgatásnak jelen rendelet átvételét, az átvétel óráját és napját.

Minden vezetõ, tekintet nélkül a rangjára, a legszigorúbban meg lesz büntetve minden olyan hibáért, amelyek a jövõben ebben a kérdésben történnek.

E parancs tartalmát meg kell ismerni a katonai közigazgatás minden szervének, a Népõrség tagjától egész a legfelsõbb parancsnokig.

Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!
Ivan Rukovina s. r. vezérõrnagy”
[A szerzõ fordítása.]

Az okmány eljutott a katonai közigazgatás helyi szerveihez. Mindezek ellenére – néhány helyen – mégis folytatódott a bosszúállás.

A gyilkolások során – október–november–december folyamán – hirtelen felduzzadt [áldozat] létszám magát Titót is megdöbbentette. A nemzetközi felháborodás elkerülése érdekében 1945. január 27-én rendelete jelent meg, amely szerint február 15-éig a hadseregnek mindenütt át kell adnia a helyét a polgári hatóságoknak, és csak a háborús bûnök torolhatók meg. Ezzel szemben még 1946-ban is voltak nyilvános kivégzések.

A legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyûjtõtáborokba, akiknek egy része ott el is pusztult. Ilyen táborok voltak: Jarek (Backi Jarak) – idehurcolták 1945. január 23-án Csurog még életben lévõ lakosságát is, a csecsemõtõl az aggastyánig –, valamint Szépliget (Gajdobra), Dunabökény (Bukin, Mladenovo), Dakovo területén. Azok a községek is említést érdemelnek, ahol nem történtek vérengzések sem a magyar hatóságok, sem pedig késõbb a helyi szerbek, illetve a partizánok részérõl. Itt fõleg az egymás iránti tolerancia segített. Ilyen hely ségek: Bajsa, ahol a becsületes, jobb érzésû szerbek gátolták meg a vérengzést, Kispiac, Nemes Miletics, azaz Svetozár Miletics.

Ezekrõl a dolgokról Jugoszláviában az 1990-es évekig nem lehetett beszélni. Itt csak a „magyar fasiszták” által elkövetett bûnökre volt szabad emlékezni. El kellett feledni a Tisza-parti futó árkokba belelövöldözött, a községházak pincéjében agyonvert, megkínzott embereket.
Ez a délvidéki magyarságra erõltetett amnézia, sajnos – sok helyen – a mai napig is tart…
FORRÓ LAJOS


 Id. Forró Lajos visszaemlékezése (Kanizsa, 1993)

„A magyarok jövetelére nem nagyon emlékszem, hiszen akkor még csak 10 éves voltam. Annyit tudok, hogy a martonosi szerbek közül a magyarok senkit nem öltek meg. A magyar nemzeti ünnepeken nagy ünnepségek voltak, én is szavaltam a Nemzeti dalt valamelyik év március 15-én. Talán ezért kellett apámnak kínok között meghalni 1944-ben.

Amikor az oroszok elfoglalták Martonost, a helyi szerbek elkezdték a szervezkedést. Valamiféle lista alapján szedték [össze] az embereket. Gonoszságaikat azzal kezdték, hogy megölték a leventeoktatót, feleségét megerõszakolták. Az embereket a városháza pincéjébe gyûjtötték be, szám szerint 24-et. Ott bent aztán brutálisan verték és kínozták õket. Édesapámat egy éjszaka hívták ki és vitték el otthonról. Állítólag Bakalic Mojo nevû helyi szerb vitette be valami személyes ügy alapján. Ezt Karapancic Jasotól tudtuk meg. Édesapám testvére egy éjszaka elment Bakalichoz és megkérdezte, miért vádolta meg az öccsét. A szerb ezt nagyon tagadta. Másnap Bakalic félelmében közölte a többi szerbbel, hogy tovább nem vádolja Forrót, engedjék ki.

Nem engedték ki, de tovább nem kínozták. A helyi jobb érzésû szerbektõl édesanyám megtudta, hogy mikor akarják kivégezni az embereket. Az utolsó nap találkoztam apámmal a zárda udvarán, ahol fát hordattak vele. Kértem, hogy szökjön el, de ekkor felhajtotta ingét, megmutatta rohamkéssel megszúrt, elüszkösödött oldalát.
Azt mondta, hogy nem bír elszökni.
Azért szúrták meg, mert amikor verték, nem sírt és nem könyörgött. Azt is meg tudtuk, hogy Werner Mihály apátplébános is szörnyû kínokat élt át. Kínzói levágták hímvesszõjét. Werner német származású ember volt, aki magyarnak tartotta magát. Õ a prédikációi miatt halt meg, ugyanis amikor a magyarok bejöttek, hálát adott az Úrnak, hogy vége a »bocskorosok« uralmának.

Tudomásom szerint a többieket is szörnyen megkínozták. Késõbb az is kiszivárgott, Werner Mihály az utolsó éjszakán meggyóntatta és feloldozta bûneiktõl társait. Egy hideg november végi éjszakán édesapámat sorstársaival együtt egy jeltelen tömegsírba géppuskázták.
Azokban a napokban egy álhírt is elterjesztettek a tömeggyilkosok; mégpedig azt, hogy apám a Tiszát átúszva megszökött Magyarországra. Itt-ott látni vélték Szeged környékén. Anyám önmagát nem kímélve egy éjszaka nagyapám testvére segítsé gével a Tiszán átszökött Magyarországra. Hetekig hiába kereste férjét, senki nem tudott róla. A megbeszélt napon apám testvére várta a határon, így szerencsésen visszaérkezett. Az igazságra akkor döbbentek rá, amikor édesapám kabátját meglátták az egyik gyilkoson. Ekkor már nem volt kétséges, hogy apám meghalt.

Sokan a szerbek közül azt állították, hogy nem voltak ott. Mint például Krstin Vlajko. Ez nem igaz, rajtam is végigvert puskatussal az utcán.

Jelöletlen tömegsír feltételezett helye Martonos határában

A tömegsírt a múlt év végéig nem sikerült megtalálnom, pedig sokat kutattam utána. Tavaly árulta el nekem egy helybéli szerb a pontos helyet. (Õ egyébként nem vett részt a gyilkolásokban.)
Szeretném, ha édesapámat tisztességesen el tudnám temetni és néha egy szál virágot helyezhetnék a sírjára.”

Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok.
Hálózat a Szabad Információért
Alapítvány, Szeged, 2007. 96–97.

* Értsd: a magyar hatóságok újvidéki vérengzései miatt. Vö. erre a História 2010. évi 1–2. számát! (A szerk.)
 

Forrás: http://www.magyarszerbmult.hu/wp-content/uploads/2011/04/Forr%C3%B3_2010_8.pdf

Megjelent: 4383 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 226 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.8%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 106
This Week: 1176
Last Week: 4738
This Month: 14195
Last Month: 20941
Total: 1584660

Belépés