Print this page
2014 október 05, vasárnap

Pozsonyliget-falusi mészárlások emlékére

Szerző: Dunajszki Géza Tököly Gábor

Pozsonyliget-faluban, az egykori mészárlások egyik helyszínén, emléktáblát szeretnének állítani a Benes-dekrétumok 70. évfordulóján 2015-ben. Az emlékbizottság elnöke Dunajszki Géza író:

Emléktáblát szeretnénk a Pozsonyliget-falusi mészárlások egyik helyszínére

"A háború befejezése után történt. Folytak a párizsi béketárgyalások. 1945 júliusában kezdődtek el a rendszeres tömegmészárlások.

Pozsonyliget-falu:

Pozsonyból hajtották ki a magyarokat gyűjtőtáborba.
Elkezdték vizsgálni, milyen vagyonnal rendelkeznek(arany , festmények stb)és ezeket a családokat gyerekestül likvidálták. 15 betonerőd létesült ezen a területen, tankárkok kötötték össze őket. Meg volt számukra ásva a sír, árkokba kezdték őket lőni. A magyarokat a pozsonyligetfalusi táborba, a németeket a lőszergyárba(patronka) vitték kivégzésre.

Az osztrák határőrök szeme-láttára végezték ki a németeket.

Úgy derült ki a tömegsírok létezése, hogy a volt Tiso-kormány nyugdíjpénztárának egyik vezetőjét, akinél kilószámra aranyat találtak, őt is kivégezték. Közben kiderült, hogy akit kivégeztek, az a partizánoknak volt a pénzügyese, ő vásárolta számukra a fegyvert. Amikor elkezdték keresni, hogy hol van, így bukkantak a tömegsírokra. Így hantoltak ki több mint 350 embert.

Megmagyarázhatatlan ez a bosszú. A Magyar Kormány , amikor kitört a Szlovák Felkelés, semlegességet deklarált.

Károlyfalu felett 80 magyar katonát mészároltak le szlovák partizánból átvedlett katonák csak azért , hogy ne legyen gondjuk a foglyokkal. Ezek nem azok a székely leventék, akik szintén nem tudták, hogy mi vár rájuk, azt hitték , hogy otthon vannak.

250 településen voltam, hallgattam az embereket. Óriási az a létszám (vérengzés), ami előjön. A přerovi vérengzés két túlélője még ma sem akar beszélni róla. Még mindig félnek. Az egyik Rozsnyón él , a másik Pelsőc mellett. Molnár Pál 7 éves volt, amikor ez a tragédia történt.

A 4.hadtest 17. gyalogezrede lett Pozsonyligetfalura küldve. Ők hajtották végre ezeket az etnikai tisztogatásokat/gyilkosságokat.
Úgy jutottunk a nyomukra, hogy a přerovi vérengzést út közben követték el. Ott, Přerov mellett, 265 Dobsina-környéki német és magyar embert végeztek ki 1945. június 18-áról 19-ére virradó éjszakán
Családokat: 120 nőt, 71 idősebb férfit és 74 gyermeket. Egész kis, 6 hónapos csecsemőtől kezdve. A dokumentumok azt mondják, hogy ennek a 2-3-szorosa lehet a kivégzettek száma (tehát 530-750 körül)

Pozsonyligetfalu:
Majdnem egy kilométer hosszan tömegsírok vannak.
A 4-es és a 6-os erőd között, de a 9-es és 11-es erőd között (Köpcsény felé vezető úton) is vannak tömegsírok.

"Még másnap is mozgott a föld a tömegsírokon..."

Akkoriban erről mindenki beszélt. Mi tudtuk, hogy Rozsnyón is üres tárnákba dobálták be a magyar családokat. Hát Přerovban is ezrével mészárolták le őket. Még másnap is mozgott a föld a tömegsírokon, mert nem volt elég golyójuk, hogy a kivégzést folytassák...

- Hiába csönget, a szomszéd nem nyit kaput! Senkit sem engednek be.
- Joseph Lenart lakik ott?
- Igen, meg a felesége.
- Milyen jól tud Ön magyarul!
- Hát mert magyar ősöktől származom. De itt Dobsinán majdnem mindenki tud. Pedig itt bulinerek, tudja, azok német nemzetiségűek, szlovákok és cigányok élik az életüket. Én is tudok szlovákul és tudok bulinerül is. Régen a magyar világban mind a három nyelvnek volt iskolája.
- Joseph Lenart is tud magyarul?
- Persze. A felesége magyar anyanyelvű cigányasszony. Jóravaló fehérnép. Maga Magyarországról jött?
- Igen.
- A jégbarlangot megnézte?
- Nem azért jöttem, de mondják, hogy nagyon szép.
- Egyedülálló az egész világon. Miért keresi Lenartékat?
- Anyaggyűjtés miatt.
- Anyagot gyűjt? Milyen anyagot?
- Egy filmet akarunk csinálni a přerovi mészárlásról.
- Jaj Istenem! Erről nem szabad beszélni! Jöjjön be hozzánk. Az uram a bányában dolgozik, ő biztos elkergetné magát, mert itt Přerovról nem szabad beszélni.
- Pedig már majdnem hatvan éve történt.
- Akkor sem lehet beszélni róla! Na üljön le! Nem lehet erről beszélni még ma sem. Hisz mi még mindig hontalanok vagyunk, mert a Beneš-dekrétumot nem vonták vissza.
- De azért már nem úgy élnek, mint amikor meghozták a törvényt.
- Hát persze, mert megtűrt, meg már állampolgárok is vagyunk, de még mi se kaptuk vissza se a házat, se a földet...
- És maguk tudnak a přerovi mészárlásról?
- Persze, hogy tudtunk. Hát a fél falu odalett. Nekem a nagybátyám, két unokanővérem, meg vagy négy-öt távolabbi rokonom.
- Csak azért ölték meg őket, mert magyarok voltak?
- Meg bulinerek.
- S hogy tudták ezt titokban tartani több mint ötven éven át?
- Nem mertünk mi egy szót se szólni.
- Pedig sok tízezer embert gyilkoltak le a háború után a különítményesek.
- Akkoriban erről mindenki beszélt. Mi tudtuk, hogy Rozsnyón is üres tárnákba dobálták be a magyar családokat. Hát Přerovban is ezrével mészárolták le őket. Még másnap is mozgott a föld a tömegsírokon, mert nem volt elég golyójuk, hogy a kivégzést folytassák...
- A még megmaradt kivégzendőket tovább akarták vinni Pozsonyba, hogy ott töltényt vételezzenek.
- Ezt is tudja?
- Tudom.
- Az egyik rokonom volt a mozdonyvezető, s mikor látta, hogy mit csinálnak Přerovban az utasok felével, s elindították őket az életben maradottakkal Pozsony felé... Egy kisvárosnál átállította a váltót, így más irányba értek, és elmenekült a vonatról a nép.
- Ezek mind hazatérők voltak.
- A háború végén a magyarokat és a bulinereket az elzavart németek helyére, Szudétaföldre telepítették rabszolgamunkára. A háború után pár hónappal mondták nekik, hogy jöhetnek haza, s több vonatszerelvényt állítottak össze, hogy indulhassanak őseik földjére... Kies helyen útközben leállították a vonatokat, és kivégezték őket. Gyereket, öreget, mindenkit.
- És tudtak erről hallgatni?
- A szóbeszéd mindent mondott, de hallgattunk, mert féltünk. A magyarok és a bulinerek élete nem ért semmit. Volt, hogy itt az erdőben végezték ki őket, egész családokat, mert kellett a ház a hegyekből letelepülő tótoknak. A tűzhelyen még főtt az ebéd, mikor a kivégzett család helyébe, a készbe megérkezett a tót család. Bizony! De kivégeztek nyolcvan csíkszeredai fegyvertelen leventét is. A tizennyolc év körüli kamaszok Németországból utaztak hazafelé, bűnös nép voltak, mert magyarul éltek. Tömegsírjukon még mindig nincs emlékmű. A přerovi mészárlásról honnan tudott maga Budapesten?
- Suttogták a szlovákiai magyarok itt a környéken. Meg Magyarországon találkoztam egy idős nővel, aki véletlenül túlélte a přerovi tragédiát.
- Hogyhogy túlélte?
- Tízéves kislány volt, mikor leszállították a vonatról. Pisilnie kellett, s beosont az erdőbe. S akkor a réten megszólaltak a géppuskák. Ijedten elmenekült... Odalett anyja, apja, öccse. Mindenkije. Egy borsodi faluban él.
- Szegényke. És miért keresi Lenartot?
- Voltam pozsonyi és prágai levéltárakban. Láttam a dokumentumokat, mert az ügyészség a szövetségesek nyomására vizsgálatot indított.
- Igen, voltak itt Dobsinán is, Lenartot le is fogták egy pár napra.
- Az tudja, hogy elítélték őket négy-öt évekre?!
- Nem tudtam, de hát Lenartot hazaengedték...
- Csak akkor érvényben volt egy olyan törvény is, mely szerint ha valaki a haza védelmében követ el gyilkosságot, elítélik, és azonnali amnesztiában részesítik.
- Mindig mondtam, hogy ez egy gyilkos népség. Látja, maguk ott Budapesten mindig a románok ellen ágálnak. Pedig ők ilyet nem csináltak. Csak a tótok meg a szerbek gyűlölték vérrel a magyarokat.
- A különítmény parancsnoka egy Karol Pazur nevű ember volt, aki később magas rangú tisztként szolgált, majd a partizánszövetség egyik vezetője lett.
- Az az álneve volt! Ismertük a felmenőit itt Eperjesen.
- Hogy hívták?
- Kohn Izidor volt, egy magyar anyanyelvű zsidó.
- Ne vicceljen, nem lehet ennek az ügynek antiszemita árnyékot adni.
- Ez tény! Sokan jártak utána. Ő bosszúból csinálta, higgye el. Bosszúból. Társa a Szmetana nevű...
- Azt is tudja?
- Mondom, hogy jártak itt utánuk. Szmetana is felvett név volt. Bosszúból csinálták és kész.
- S maguk honnan tudták, hogy Joseph Lenart benne volt a lövöldözésben?
- Az életben maradottak felismerték, mert a vonatot kísérte fegyveresen, meg Neubauer bőrkabátjában jött haza, aki meg családostul odalett.
- Tiszta sor, de tagadta mindenkinek?
- Igen. Persze, hogy tagadta, s azóta nem enged be senkit, és nem beszél senkivel.
- Abszolúte senkit?
- Kezdetben eljárt dolgozni, de majdnem minden nap megverték ismeretlen tettesek. Bármilyen kerülővel jött haza, megvárták, megverték. Aztán ideggyógyintézetbe került. Ott is megverték gyakran, mert híre ment, hogy ki is ő. Aztán leszázalékolták, s azóta ki sem mozdul házáról, udvaráról. Csak a felesége jár ki az utcára. Bárki csönget, nem nyitnak kaput. Ha orvos kellett, akkor ment az asszony és hozta. Gyerekei felnőttek, elmentek, azóta sem járnak ide, mert szégyellik az apjukat. Kettesben él az asszonnyal. Már majdnem kilencven éves. Minden éjjel ég a lámpa a szobájában, s ő meg az udvaron sétál körbe-körbe, mint a rabok, immár legalább ötven éve. Térdéig mélyült az ösvény, amit a ház körül kitaposott. A múltkor a létra tetejéről beláttam, mert körtét szedtem a fa tetejéről. Mondom, térdéig érő az ösvény, amit kitaposott az elmúlt ötven év alatt...

E párbeszéd - sajnos - nem a fantázia szüleménye, mint ahogy a přerovi mészárlás is a véres valóság. A háború miatt a német és magyar nemzetiségű polgári lakosokat a Cseh-medencébe evakuálták. A német kapituláció után a kitelepített polgári lakosok (többségükben idős férfiak, valamint nők és gyerekek) különvonatokon indultak volt lakhelyükre. Hazautazásuk közben mészárolták le őket.
1945. június 18-án, éjjel, a Karol Pazur vezette különítmény több száz gyermeket és nőt mészárolt le. Tömegsírba földelték el őket. Magyarokat, cipszereket - ártatlan (háborús) bűnösöket...
A speciális szlovák különítmények által elkövetett mészárlásokról a budapesti Kapu Filmstúdió dokumentumfilmet is készített (Magukért nem felel senki), melyben feltárul a borzalmas valóság egy szeletkéje - a forgatócsoport ugyanis több ilyen tömeges kivégzésről szerzett tudomást.

Az idézett párbeszéd e filmből való (mely könnyen hozzáférhető videón és dvd-n; érdeklődni lehet a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.@felvidek.ma címen); nyomtatásban megjelent a film szerkesztő-riportere, Brády Zoltán Háton át...a mellbe c. kötetében (Bp., 2005).

A filmstúdió felajánlotta, hogy filmjeiket ingyenesen bocsátja felvidéki tévécsatornák rendelkezésére, vagy nyilvános vetítések céljából kluboknak, egyesületeknek stb. Érdeklődni szintén a fenti elérhetőségen lehet.
(S.D.)

(Fusz, Felvidék Ma)

Szerk. kiegeszítése:

Budapesten is beszerezhető a film:

A KAPU kiadó és szerkesztőség címe:
1086 Budapest VIII. kerület, Karácsony Sándor u. 24.
tel: 30 30 710, 30 30 711
fax: 30 30 712

265 dobsinai német legyilkolásának esete

A II. világháború befejezését követően évről-évre megrendezett hivatalos ünnepségek árnyékában aligha akadt bárki is, akinek eszébe jutott volna a dobsinai németekkel az észak-morvaországi Přerov városának közelében történt tragédia. Erről nem tett említést a szlovákiai helységek honismereti gyűjteménye és egy szót sem találunk róla egyetlen, azóta megjelent hivatalos kiadványban sem. S ez sajnálatosan napjainkig sincsen másként.

Csupán a maroknyira zsugorodott dobsinai német nemzetiségű lakosok némelyikének bátortalan elbeszélései és a přerovi Komenský Múzeum tárgyilagosan szűkszavú közlései, valamint az ott fellelhető adatok alapján derült fokozatosan fény az egy évvel a háború befejezését követően történt rettenetes gyilkosság tényére. Ártatlan asszonyokat, gyermekeket és magatehetetlen idős embereket gyilkoltak le pusztán azért, mert a régió boldogulásán jószándékkal munkálkodó szorgos őseik megőrizték anyanyelvüket – a német nyelvet, és gondosan ápolták őseik kultúráját, a távoli németföldről a messzi Gömörbe magukkal hozott hagyo-mányaikat.

Mi is történt azon a bizonyos napon, jobban mondva az 1945. június 18-áról 19-ére virradó éjszakán?

Az eseménynek voltak a II. világháború végkifejletével kapcsolatos előzményei. 1944 vége felé a megszálló német hadvezetés intézkedéseket foganatosított a német származású lakosság Cseh- és Morvaország területére való áttelepítésére, amit főként a feltartóztathatatlanul közelítő fronttal és a németeket fenyegető megtorlás reális veszélyével indokoltak. Ennek – bár akadtak önként távozó családok és személyek is – leginkább csak erőszakkal tudtak érvényt szerezni. Főleg dobsinai és szepességi németek hagyták el ekkor otthonaikat, de többségük a háború végét követő napokban, hetekben azonnal megkísérelte a hazajutást. Itt szólt bele a sors az események menetébe.

1945. június 18-án egy hazafelé tartó transzportjuk Přerov forgalmas állomásán véletlenül összetalálkozott a prágai katonai dísszemléről Pozsony felé tartó ligetfalusi 17-es gyalogezred Surovčík százados parancsnoksága alá tartozó katonáit szállító szerelvénnyel. Az állomáson pihenőt tartó század katonái között ott volt Karol Pazúr hadnagy és Smetana őrvezető is, akik őrjáratuk során fölfedezték, hogy az egyik szerelvény vagonjaiból német beszélgetések hangjai szűrődnek ki. Pazúr a helyszínen eldöntötte, hogy ezek a németek már soha többet nem térhetnek haza. Lelövik őket és va-gyonkájukat majd elosztják egymás között. Surovčík századostól húsz géppuskást kértek és kaptak is, a kivégzés helyéül pedig a közeli Moštenice község határában fekvő „Svéd árkok"-at szemelték ki.

A helybeli lakosoknak még a nap folyamán parancsba adták, hogy ássanak egy hatalmas gödröt, amelyhez este fél tíz felé odaterelték a védtelen áldozatokat. 100 méterre a gödör szélétől le kellett vetkőz-niök és át kellett adniok minden maguknál tartott értéküket. Tíz óra tájban megkezdődött a könyörtelen mészárlás. Hiába könyörögtek a nők, esdekeltek az öregek, hasztalan sírtak az ártatlan gyermekek; felugattak a gépfegyverek. A szemtanúk vallomása szerint 71 ember lelövése után a gyilkolásban „megfáradt" kivégzők pihenőt tartottak, majd kisvártatva tovább folytatták az öldöklést, egészen hajnali ötig. Hetvenegy férfit, százhúsz nőt és hetvennégy gyermeket öltek meg. A kicsinyek között csecsemők is voltak, akiket édesanyjuk ölében gyilkoltak meg.

Hála a sorsnak azonban akadtak olyan emberek, akiket a gyilkosok „hősiessége" nem hatott meg és már a következő napon megkezdték a rettenetes bűntett körülményeinek kivizsgálását. 1947. július 10-én az Alkotmányozó Nemzet-gyűlés bizottságot állított fel, amelynek a Přerov melletti moštenicei mészárlás kivizsgálása is feladata volt. Bün-tetőjogi felelősségrevonásra azonban csupán Karol Pazúr esetében került sor. 1949. január 19-én a katonai tör-vényszék 265 civil áldozat meggyilkolásáért 7 és fél év fegyházra ítélte. A fellebezést követően a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet 20 évre növelte, de Klement Gottwald köztársasági elnök a benne szereplő 20 évet megfelezte, majd 1952-ben, szintén az ő általa meghirdetett amnesztia során a gyilkost szabadlábra helyezték. Karol Pazúr minden áldozatáért 50 napot töltött fogházban. Nem tudjuk, hogy a 265 ártatlan ember meggyilkolásáért felelős Karol Pazúr él-e még, de azt tudjuk, hogy „hőstettéért" az ellenállóknak kijáró nyug-díjkiegészítést kapott.

Epilógus
1947-ben exhumálták a moštenicei tömegsírban fekvő áldozatok maradványait. Ezt követően a férfiakat a přerovi köztemetőben temették el, a legyilkolt nők és gyermekek maradványait pedig az olmützi krematóriumban hamvasztották el. A tragédiára és az áldozatokra napjainkban egy cseh és német feliratú přerovi emlékmű és a dobsinai sír-kertben található emléktábla emlékezik.

Végül
Hosszú évtizedeken keresztül titkolták a tragédiát és mélyen hallgattak a részletekről. Már úgy nézett ki, hogy emléke az utolsó szemtanúk és érintettek elmúlásával véglegesen elmerül a feledés homályában. Ezt a rettenetet azonban így sem sikerült kitörölni az emlékezetből. Ma már senki sem gondol bosszúra, senki nem a nemzetek közötti ellentétek és gyűlölet szításának szándékával emlékezik. 60 év elteltével már csak egykori polgártársainkra emlékezünk, értelmetlen halálukra és városkánk életében egykor betöltött szerepükre gondolunk őszinte tisztelettel. Velük együtt gondolunk mindazokra az ártatlanul legyilkolt szá-zakra és ezrekre, akiknek sírjai messze otthonuktól vagy ismeretlen helyen domborulnak.*

Tököly Gábor

"A Duna TV is kapott egy kopiát, de nem merte levetitteni.
Csehországban a hazafelé tartó fiatal hadifogjokat a vagonokról leszedték (Székely leventék), egy részüket golyó hiány miatt nem tudták agyonlőni, ezért a megmaradt leventékkel együtt Pozsonyba mentek lőszerért és (kb.: 150 főt) a Pozsony melletti Ligetfaluban végezték ki. Ott is vannak eltemetve. A hazafelé tartó fiatal hadifogjok száma 250 volt. Bűnük annyi volt, hogy mind fiatal magyarok és német nemzetiségüek voltak.

Felvidéken a különitményesek által brutális kegyetlenséggel kivégzettek száma kb. meghaladja a 150 000 - 200 000 ezret."

Az anyagot Kiss A Csaba továbbította.