Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Oct20

2014. December 11., Csütörtök 17:39

Szögesdrótok nélkül - Hetven éve nyílt meg Tito első haláltábora

Írta:  Csorba Béla
Értékelés:
(3 szavazat)
Évtizedeken át beszélni sem igen lehetett róla, írni meg egyenesen tilos volt. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy semmit sem hallottak a Tito kommunista rezsimje által működtetett munka- és haláltáborokról.

Szögesdrótok nélkülPedig voltak ilyenek, és nem is kevés: a Vajdaságban hivatalosan 41-et tartottak számon a jugoszláv hatóságok, mindenekelőtt az államvédelmi szolgálat, vagyis ahogy a háború utáni években hívták, az OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda) vezetői. A szervezetet 1944 májusában hozták létre, élén Aleksandar Rankovićtyal, s 1946 márciusáig működtették ezen a néven, amikor is UDBA néven átszervezték.) A táborok irányítása kezdetben közvetlenül rájuk, illetve a fennhatóságuk alatt tevékenykedő Jugoszláv Népvédelmi Hadtestre (Korpus narodne odbrane Jugoslavije, rövidítve KNOJ) tartozott. Valójában több mint 80 táborról beszélhetünk, ugyanis sok kisebb, homogén német települést a benne lakókkal együtt munkatáborrá alakítottak.

A lágerek embertelen intézményeit Titóék eredetileg azért hozták létre, mert az AVNOJ-i határozatok szellemében, amelyen az új Jugoszlávia jogrendje is alapult, szerettek volna minél előbb megszabadulni a német lakosságtól, ezért az egész közösséget háborús bűnösnek nyilvánították, valamennyiüket, a csecsemőtől az aggastyánig, megfosztották emberi és állampolgári jogaiktól, kisajátították minden ingatlanjukat, és elkobozták lényegében teljes ingóságukat is.

Az ördögi terv egyik kiagyalója és paragrafusokba öntője egyébként az a Moša Pijade volt, akinek a nevét Vajdaság több településén még mindig utca őrzi. Tudni kell azonban, hogy a német lakosság Kelet-Európából történő eltávolításának gondolata már a szövetséges nagyhatalmak teheráni találkozóján (1943) megfogalmazódott, s a potsdami konferencián (1945. július 17- augusztus 2.) megerősítést nyert, azonban – Tito nagy csalódására – a határozatok nem vonatkoztak a balkáni országokra. Ennek ellenére a jugoszláv kommunisták nem állították le a táborokba hurcolást.

Létrehoztak úgynevezett központi munkatáborokat is, ilyen volt például az újvidéki is. Munkatáborokba fizikai munkára alkalmas felnőtt férfiakat és nőket internáltak, rabszolgaként dolgoztatták őket, sőt 1946 után még „rabszolgapiacok" is működtek: aki akart, ingyenmunkára kikérhetett a vállalkozása vagy a gazdasága számára internáltakat. Ma már furcsának tűnhet ugyan, de az ilyen munkát szívesen vállalták a fogva tartottak, mert legalább nem kellett éhezniük.

A legkegyetlenebb sors azonban mégsem nekik, hanem azoknak jutott, akik nem munka-, hanem úgynevezett speciális táborba kerültek. Ide hurcolták a hatvan évnél idősebbeket, a 14 évnél fiatalabb gyerekeket, a betegeket és azokat az édesanyákat, akiknek két évnél kisebb gyermekük volt. A Vajdaságban összesen hat speciális – lényegében megsemmisítő – tábor működött. Az elsőt, az egyik legborzalmasabbat az egykori Tiszaistvánfalván hozták létre éppen hetven évvel ezelőtt, 1944. december 2-án. Néhány héttel korábban még az evangélikus felekezetű német települést, három-négy tucat magyar leszámítva németek lakták, ekkoriban valamivel többen kétezernél. Többségük azonban, mintegy ötven, zömmel idősebb személy kivételével, szekerekre rakva ingóságai egy részét, már 1944 októberében elmenekült szülőfalujából, és viszontagságos körülmények között visszajutott ősei földjére, Németországba.

Az itt maradottakra szomorú sors várt, és nagyon kevesen élték túl a megpróbáltatásokat. December 2-a után ugyanis tömegével internálták Járekra a munkaképtelennek nyilvánított dél-bácskai németeket, de hamarosan érkeztek ide a Bánságból, majd később Jugoszlávia távolabbi területeiről is. 1945. január 23-án azután, mínusz húsz fokos hidegben, gyalogmenetben megérkeztek a kisemmizett, otthonukból kiűzött csúrogi és zsablyai magyarok is, majd két hónappal később, március 25-én a mozsoriak. De kerültek ide kisebb számban magyarok Bácska más településeiről is.

Az élelmezés és az egészségügyi állapotok rettenetesek voltak, a parancsnokok és az őrök brutalitása nem különben. Drótkerítés ugyan nem vette körül a táborrá nyilvánított települést, szökni azonban mégsem volt érdemes: minden utcasarkon, s falu körül kb. 100 méterenként fegyveres őr állt. Amellett Bácska kellős közepéről túl messzire jutni amúgy sem lehetett volna. Volt, aki az életével fizetett ezért, pl. a temerini Májer András kovács, aki marharépáért szökött ki a határba, de a partizán őr lelőtte – az 1946. évi 879. számú bejegyzés halálának okát lakonikusan lőtt sebnek („rana od metka") nevezi. (Nem ő az egyetlen, akit golyó ölt meg Járekon.) A gyerekek, talán mert velük szemben némelyik őr elnézőbbnek bizonyult, ha tehették, koldulni jártak Temerinbe. Mind a német, mind a magyar visszaemlékezők ma is hálával emlékeznek a temeriniekre, akik erejükhöz mérten igyekeztek segíteni a bajba jutottakon.

Ez azonban nem állíthatta meg az internáltak pusztulását: Járekon, 1944 decemberétől a tábor felszámolásáig, vagyis 1946 júniusáig a halotti anyakönyv adatai szerint 6429 civil személy veszítette életét, s közülük mintegy ezer a gyermek! De állandóan növekszik azon áldozatok száma, akinek adatait hiába keressük a holtak anyakönyvében. Itt kell megjegyezni, hogy 126 áldozatnak csupán a sorszámát ismerjük, egyéb adataik egyelőre ismeretlen okok folytán nem kerültek bejegyzésre. A terror gépezete a németekkel szemben lényegében vérségi alapon működött, amit ennek alapján akár kommunista nácizmusnak is nevezhetnénk: aki a háború éveiben németnek vallotta magát, az táborba került, még akkor is, ha netán szláv vagy egyéb származású volt. Kivételt csak azokkal tettek, akik együttműködtek a partizánokkal – így menekült meg például a tiszaistvánfalvi Johann Wallrabenstein – , vagy szakismeretükre, legtöbbször orvosok, mérnökök estében pótolhatatlan szüksége volt a berendezkedő új hatalomnak. Internálták a vegyes házasságokból származó gyermeket, s leginkább a németek más nemzetiségű házastársait is. A férj vagy a feleség délszláv származása sem volt mentség, s ezt a módszert alkalmazták a magyarokkal szemben is. A zsablyai Krajnov Milan felesége, a 69 éves Kertész Anna 1946. január 10-én a halotti anyakönyv szerint „aggkori gyöngeség" következtében halt meg – vagyis éhen. A mozsori Török Mária kétéves kisfiának, Petarnak vagy Péternek az apját hiába hívták Ivan Perušičnak, 1945. augusztus 10-én mégis meg kellett halnia, mert az anyja magyar volt. A szávaszentdemeteri (Sremska Mitrovica) Obrad született Javorski Paulinát nem mentette meg sem a férje, sem az édesapja szláv származása, ha egyszer az anyja Straussnak mert születni – 1946. február 23-án halt meg bélhurutban, 67 évesen. Az újfutaki Doci Mihajlo napszámos (82 évesen halt éhen), vezetékneve alapján apai részről magyar, anyai részről – Živković – szerb vagy horvát, igen ám, de felesége német – s ez már halálos bűn! Az elképesztő eseteket sorolhatnánk...

Az internáltak gyakorlatilag éhhalálra lettek ítélve, amit csak tetéztek az 1945-től egyre tömegesebbé váló járványos betegségek, mindenekelőtt a tifusz és a vérhas. Egy 1945-ből származó parancs az éhező gyermekek ellátására napi hatvan liter tej szétosztását rendeli el. Hogy megértsük ennek abszurditását, ugyanazon dokumentum ezer internált gyermeket említ. Könnyen kiszámíthatjuk, fejenként hány csepp tejet kaptak volna, ha egyáltalán eljut hozzájuk. Ugyanekkor számolják fel az egykori Volksberger gyógyszertárat is – bár az internáltaknak sok hasznuk addig sem volt belőle –, azzal a céllal, hogy berendezését Bosznia-Hercegovinába szállítsák. Az internáltak létszámára vonatkozó adatok az eddig gyér számban előkerült levéltári dokumentumok alapján ellentmondásosak, 1945-ben először „mintegy" 9000, később pedig csupán 6271 személyt említenek. Ténylegesen ettől kétszer vagy háromszor is többen lehettek, de erre vonatkozóan végleges adatokat csak akkor mondhatunk, ha nemcsak az elhunytakra, hanem valamennyi internáltra vonatkozóan megismerhetjük a még lappangó vagy rejtegetett dokumentumokat.

Példátlan gaztett vette kezdetét 1944 decemberében Járekon, majd folytatódott a többi, még csak ez után létrehozott jugoszláv haláltáborban. 1945. március 12-én nyílik a gádori (Gakovo) – 8500 halott, és a körtési (Kruševlje) – 2800 halott, az év augusztusában a szávaszentdemeteri (Sremska Mitrovica) – 2000 halott, szeptemberében a molyfalvi (Molin) – 3000 halott, októberben a rezsőházi (Knićanin) – 11.000 halott. Két-két, haláltábornak minősíthető lágert működtettek a jugoszláv hatóságok Szlovéniában ( Strinišče és Teharje) és Horvátországban is (Valpovo és Krndija). A krndijai tábor dokumentumait horvát történészek részletesen feldolgozták és könyv formájában megjelentették, az internáltak között magyar nevűeket is találunk.

Az internált német lakossággal együtt – a fentebb érintett okoknál fogva – más nemzetiségűeket, köztük magyarokat is elhurcoltak, tehát nem csak Járekon érdemes kutatnunk a rájuk vonatkozó adatokat. Ez vonatkozik a munkatáborok lakóira is. A szeghegyi (Lovćenac) központi munkatáborban, melynek több mint 600 halottja volt – történetét Stevan Mačković írta meg – 6500-an raboskodtak, a láger lajstromkönyvében tartották számon az internált bukovinai székelyeket is (1308 fő) és 127 boszniai magyart azok közül, akiket a Magyarország és Horvátország közötti egyezmény értelmében telepítettek a Bácskába a világháború éveiben. Utóbbiak egy része az oroszok és a partizánok elől a székelységgel együtt a Dunántúlra menekült. Azokra azonban, akik itt maradtak, később is sanyarú sors várt, például a veternikiekre is: 1946/18.355-ös döntésével az agrárreformot és a betelepítést irányító tartományi bizottság kizárta őket mind az agrárérdekeltek, azaz föld nélküliek, mind a belső, mind pedig az úgynevezett külső gyarmatosok (kolonisták) közül, azaz koldusbotra juttatta őket, akárcsak a többi internáltat.

A járeki lágert elsőként hozták létre, s elsőként is oszlatták fel, 1946-ban más táborokba irányítva még élő utolsó lakóit: kellett a hely a Boszniából ideirányított 250 szerb telepes családnak, és még tömeges ideérkezésük előtt fel kellett számolni a járványfészkeket. A többi vajdasági haláltábort 1947 áprilisa és decembere között zárták be, fokozatosan. Utoljára hagyták a Titel melletti rezsőházit – csak 1948 márciusában oszlatták fel, s ekkor szüntették meg a központi munkatáborok zömét is.

A kiemelések a Magyar Megmaradásért szerkesztőtől

Forrás: http://www.magyarszo.com/hu/2549/kultura/119475/Sz%C3%B6gesdr%C3%B3tok-n%C3%A9lk%C3%BCl.htm
Ajánlotta: Pencz István

Megjelent: 967 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 231 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.8%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Germany 2.9%France 0.3%
Russian Federation 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 335
This Week: 3950
Last Week: 5472
This Month: 15892
Last Month: 23130
Total: 1631548

Belépés