Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2019Dec08

2019. December 02., Hétfő 21:21

Négy évesen élte meg a kitelepítés borzalmait

Írta:  Szalma György
Értékelés:
(11 szavazat)
A világ különböző országaiban hatalomra kerülő vörös diktatúrák több tízmillió embert gyilkoltak meg, milliókat zártak börtönbe vagy hurcoltak lágerbe. Európa azon felén, amelyet a Szovjetunió szállt meg a második világháború után, a lágerélet egy különös változatát is meghonosították.

Közép és Kelet – Európában azokat, akik útban voltak, egyszerűen eltávolították az otthonukból; üres istállókba, fűtetlen pajtákba, embertelen körülmények közé kényszerítették a fogvatartottakat. Magyarországon 1950 környékén kezdődött a kitelepítési hullám. A kommunisták számára megbízhatatlan magyarokat főként a Hortobágyra költöztették, összezsúfolva, a fűtés és a tisztálkodás lehetősége nélküli helyiségekben. Sobor Mária mindössze 4 éves volt, amikor a családját Budapestről kitelepítették, a családot azonban nem Hortobágyra, hanem Bakonszegre száműzték. Mária gyermekként nem értette, hogy miért nem állnak ellent a kegyetlenkedő rendőröknek, amikor a fogvatartottak sokkal többen vannak, ahogy azt sem, miért viselkednek velük úgy a falusiak, mintha ragályos betegek lennének.

Sobor Mária édesanyja Kolozsváron, édesapja Rákosszentmihályon született. A család erdélyi ágának élete már az első világháború után viszontagságosra fordult. Anyai nagyapja, dr. Kiss Árpád jogi egyetemet végzett Kolozsváron, két testvére úgyszintén, ők ügyvédi irodát nyitottak a városban. Kiss Árpád a rendőrséghez került, ahol a kiváló munkájáért a rendőri hivatal vezetőjévé nevezték ki. A trianoni országcsonkítás után azonban a románok megfosztották az állásától, majd családjával együtt kitoloncolták Erdélyből. Menekülniük kellett.

A nagypapát először Kaposvárra, majd Szekszárdra helyezték, ahol a Magyar Királyi Rendőrség tanácsosa lett. Mindössze néhány évet élt a csonka országban, 1926-ban meghalt, testvérei Kolozsváron temették el, hogy a családi kriptában nyugodjon.

„Édesanyámnak és a nagymamámnak vissza kellett költözniük Kolozsvárra, mert nem volt kire támaszkodjanak. Anyám Kolozsváron, a jó hírű katolikus leánygimnáziumban, a Marianumban érettségizett. Mivel akkor már kötelező volt románul is tanulni, ő volt az első a családban, aki megtanult románul. A második világháború előtt anyám és a nagymamám felköltöztek Budapestre. Nagyanyám az özvegyi nyugdíjából élt. Anyám pedig elkezdett a belügyminisztériumnak dolgozni, román cikkeket fordított magyarra. Apám, dr. Sobor Jenő, a Magyar Nemzeti Banknál dolgozott. A háború alatt behívták szolgálatra, az volt a feladata, hogy a keleti frontra repülővel juttassa el a fontos üzeneteket." – mesélte Sobor Mária.

A háború után Sobor Jenőt egy ideig fogva tartották az oroszok, ki akarták hallgatni, a Magyar Nemzeti Bank által esetlegesen elrejtett értékekről, aranyról akartak információt kihúzni belőle. Mária édesapjának azonban hatalmas szerencséje volt. A család házvezetőnőjének férje, aki kapcsolatban volt az ellenállókkal, közbenjárt érte, így elengedték. A Soborék cselédszobájában lakó házaspár mindkét tagja újvidéki zsidó volt, akik szemtanúi voltak annak, hogy dr. Sobor Jenő és családja mennyire becsületesen viselkedtek a háború alatt. Közismert volt róluk, hogy a nyilasokat is őszintén utálják.

Mária édesapja az állásába is visszatérhetett, szükség volt a szakértelmére, a romokban levő magyar pénzügyi rendszer újraélesztésében működött közre. "A kommunistáknak nem voltak szakembereik, csak a korábbi magyar értelmiségre támaszkodhattak a legtöbb esetben. Egy ideig viszonylagos nyugalomban éltünk, bár általános volt a nyomor, ennek ellenére mindenki örült, hogy túlélte a háborút."

Egy nap azonban újra rendőrök jelentek meg a lakásukban.

„1951. június 21-én bekopogtatott négy rendőr a József körúti lakásunkba, hogy kézbesítsék a kitelepítési végzést. Indoklásként elmondták, hogy azért telepítenek ki minket, mert a nagyapám rendőrtanácsos volt. Mintha a románok Trianon utáni kitoloncolási indokai csengtek volna vissza, a magyar kommunisták ugyanazzal az indokkal telepítettek ki minket, mint a románok."

Kitelepítési végzés 1

Kitelepítési végzés Forrás: Sobor család

Tulajdonképpen Mária nagymamáját telepítették ki, de mivel egy háztartásban éltek, az egész családra érvényes lett a kitelepítési végzés. Mindössze 24 órát adtak, hogy személyenként két bőröndben levő csomagjaikkal együtt elkészüljenek az indulásra. Mária édesanyja megmondta a rendőröknek, hogy a lakás minden értékét ott hagyja, de a gyerekeket húzzák ki a listáról. Azt tervezte, hogy a rokonoknál helyezi el őket.

Kitelepítési végzés 2

Kitelepítési határozat Forrás: Sobor család

"A bátyámat, Zoltánt elvitte a nagybátyám, engem a keresztanyámhoz vitt édesanyám, de nem akartam ott maradni. Egy szomszédban lakó zsidó asszony is felajánlotta azt, hogy elbújtat. Ő értette, hogy mi fog történni velünk. Margit néni nemrég tért haza egy németországi lágerből. Én azonban sírtam és zokogtam, még olyan kicsi voltam, hogy nem tudtam anyám nélkül élni, ezért engem magukkal kellett vigyenek.

A Sobor házaspár gyorsan eladott néhány értékesebb ékszert, használati és dísztárgyat, hogy pénzhez jussanak. Amit nem adtak el, de jelentős értékkel bírt, azt a rokonságnál és a zsidó szomszédnál helyezték el.

„Élénken emlékszem arra, amikor kivittek minket az állomásra, mindenki kiabált, mindenki ideges volt, én leültem nagyanyám kalapdobozára, körülöttem a felnőttek le-fel rohangáltak. Amikor több órás várakozás után felszálltunk a vonatra, én megszokásból az ablak mellé ültem, de ezen a vonaton az ablakok le voltak festve, nem lehetett kilátni, teljes sötétségben tartottak minket."

Mária visszaemlékezései szerint mindenki attól félt, hogy a vonat a Szovjetunióba megy. A vagon padlójának rései között leskelődtek a foglyok, hogy hátha valami olyasmit látnak, amiből rájönnek, hogy hová viszik őket. Néhány nap múlva azonban megállt a vonat, a foglyokat pedig leparancsolták a szerelvényről. Bakonszegen voltak, egy kis faluban a román határ mellett.

Mikor megérkeztek, akkor a rendőrség kiterelte a helyi lakosok egy részét az állomásra, akiknek egy követ kellett a kezükbe venniük, hogy megkövezzék a leszálló embereket. Az egyik rendőr azt kiáltotta a falusiaknak, hogy: ezek annyit sem érnek, mint a kutyáitok.

A falusiak nem kövezték meg az érkezőket, csak kötelességszerűen végighallgatták a rendőr szidalmait. Közülük is kiválasztottak „bűnösöket", az úgynevezett kulákokat. Ehhez a bélyeghez elegendő volt, ha valaki túl sok csirkét tartott, attól a perctől a kommunizmus ellensége lett, aki ellen bármit el lehet követni.

A kitelepítetteket a parasztok házaiba költöztették be, Soborékat egy idős gazdánál szállásolták el először, aki a lakásából csak egy ágyat vihetett magával, a pajtába kellett kiköltözzön a feleségével együtt. Az ő szobájában tízen laktak: dr. Nyáry Károly és felesége, egy család a kétéves kisgyerekkel és a nagymamával, valamint a Sobor család négy tagja.

Forrás: Sobor család3

Forrás: Sobor család

A parasztokban egyszerre volt harag és félelem, haragudtak a kitelepítettekre, akik miatt nehezebb lett az életük, egyben féltek a kommunistáktól. Érezték, hogy ez mindenkinek büntetés. "Apám egyszer leült beszélni a gazdával, akinél el voltunk szállásolva, el akarta neki magyarázni, hogy kik vagyunk és miért lettünk kitelepítve. Sajnos csak lassan értették meg és fogadták el a helyzetet."

A falusiaknak tilos volt beszélni a kitelepítettekkel, ez vonatkozott a gyerekekre is. Meg voltak félemlítve, aki beszélt velük, azokat megfenyítették. Volt olyan kuláknak minősített paraszt, akit annyira megaláztak, hogy felakasztotta magát. "Én kislányként néha a faluban sétáltam és kíváncsiskodtam, de a gazdaasszonyok a legtöbbször elkergettek, féltek, hogy a rendőrség megbünteti őket, vagy gyanúba keveredik a családjuk, ha velem, egy ötéves gyerekkel szóba állnak.

Sobor Mária
← Sobor Mária Forrás: Sobor család

Mária még télen is abban a szandálban járt, amiben júniusban elindultak, a szüleinek nem volt miből cipőt venniük. Ez azonban általában így ment, a kitelepítettek télen is abban a ruhában voltak, amiben nyáron elindultak, sokáig nem volt rendes ruhájuk. Sem ruhát, sem élelmet nem kaptak a rabok, de dolgozniuk kötelező volt. Mindenkinek, az öregeknek és a betegeknek is.

A falusiak és a kitelepítettek egyaránt állandó rendőri zaklatás alatt éltek, néha megtörtént, hogy a kitelepítetteket összeterelték, és végig kellett nézniük, amíg a rendőrök valakit agyba-főbe vernek. Máriának is kötelező volt jelen lennie.

"Én gyerekként nem értettem, hogy miért nem segítünk annak az embernek, aki közülünk való, amikor csak két rendőr verte, mi pedig sokkal többen vagyunk."

A rendőrök részéről Mária füle hallatára számtalanszor elhangzott a kommunista állam jókívánsága: „csak dögöljenek meg minél előbb." Ennek érdekében azonban az állam rendőrei meg is tették, ami tőlük tellett.

A kitelepítettek között volt egy zsidó házaspár. Néhány évvel korábban tértek haza egy koncentrációs táborból. A férfi olyan rossz fizikai állapotban volt, hogy nem tudott dolgozni. Őt különösen sokat verték, azt mondták, hogy szabotálja a munkát. Egy nap belehalt a bántalmazásba, agyonverték. Akkor a rendőrök is megijedtek, mert el kellett számolni a létszámmal. Aláírattak egy vallomást a feleségével, hogy a férje természetes körülmények között halt meg.

A faluban nem akarták eltemetni, Sobor Jenő újra elhívta a katolikus papot, aki a település határában eltemette. Ők ásták meg a sírgödröt is, mert a temetői munkások közül senki nem akart segíteni.
Egy kitelepítettnek nem volt joga a végtisztességhez, ahogy tilos volt minden, ami az emberi méltóság, az önrendelkezés része.

"Nekünk nem lehetett bemenni a boltba, időnként egy-egy jóindulatú falusit meg lehetett kérni, hogy vásároljanak helyettünk."

Ilyen körülmények között hatalmas jelentősége volt a postának, amely a háborúban és az azt követő időben is működött.

A kitelepítettek napi 10 órát dolgoztak, néha többet. Munkájukért azonban nem fizetséget, hanem terményt kaptak, lisztet, káposztát, ami éppen volt. A posta működése azért volt fontos, mert az otthonról érkező csomagok nélkül nem lehetett túlélni. Akinek nem volt ki segítsen, az éhen halt. Mindenki maga kellett gondoskodjon az ellátásáról.

Mária visszaemlékezései között szerepel egy szentmise emléke is.

„Édesapám hívott egy papot, hogy tartson misét a kitelepítetteknek. A szertartásra a mezőn került sor, ahol szénabálákra tették ki a misekönyvet és a kelyhet."

A család korábban is rendszeresen járt templomba, de most valahogy minden sokkal ünnepélyesebbnek tűnt, Mária emlékei szerint a toprongyos, nyakig koszos kitelepítettek között a miseruhába öltözött pap olyan volt, mintha a mennyországból jött volna. „Apám volt az egyetlen ministráns a pap mellett, senki nem mert csatlakozni, én erre nagyon büszke voltam.

A mise végén a rendőrök is megjelentek, akik egyenesen nekirontottak a papnak. Szétkergették a híveket, sajnos attól kellett tartani, hogy ezért mindenkit megbüntetnek. Mária nem emlékszik, hogy mi lett a következménye, de arra igen, hogy hatalmas botrány kerekedett az ügyből. Onnantól kezdve csak titokban, egy szobában tartottak misét, ahol már minden sokkal szerényebb körülmények között zajlott.

A Sobor család a fogvatartás utolsó időszakában engedélyt kapott, hogy egy faluvégi tanyára költözzenek. Ezt jelölték ki számukra kényszerlakhelynek. Biztonságos messzeségben volt a falutól, nehezen járható út vezetett ki, csak olyan ment arra, aki tudta, hová megy. A családfő azért döntött a költözés mellett, mert azt remélték, ha Románián keresztül a Szovjetunióba akarnák szállítani a kitelepítetteket, akkor róluk jó eséllyel megfeledkeznek majd.

Családi kép

Családi kép Forrás: Sobor család

Ekkortól Mária testvére, Zoltán is időnként meglátogathatta a családját a tanyán. Mikor megérkezett, akkor mindig nagy volt az öröm, amikor mennie kellett, akkor mindenki zokogott. Zoltán a fővárosban járt iskolába. Egyszer elmesélte a húgának, hogy milyen az iskola: ott mindenki hátratett kézzel ül, a tanár kérdez, a diákok jelentkeznek, és akit a tanár felszólít, az válaszolhat a kérdésre. Erre azt válaszoltam, hogy én sosem fogok válaszolni. Engem nem kérdezhet a tanár, velem senki nem beszélhet, én osztályidegen vagyok.

Mária elmondása szerint időnként ma is megdöbben azon, hogy gyermekként milyen természetes volt számára, hogy nekik nincsenek jogaik, úgy eszmélt a világra, hogy ők a társadalom kitaszítottjai.
Hamarosan valóban elérkezett a beiskolázás ideje. Mária alig várta, hogy az iskolapadba ülhessen, hogy végre gyerekek között lehessen.

„Ahogy várható volt, a falusi iskolában nem ülhetett senki mellém, a rendőrség megtiltotta. Azt mondták, hogy megrontom a gyerekeket. Amikor végre egy kislányt mellém ültettek, akkor nagyon örültem, hogy talán végre velem is szóba állnak."

Amikor a rendőr ellenőrzésre jött, akkor nekirontott a tanárnak, hogy a kitelepített gyereknek külön kell ülnie. A tanár úgy oldotta meg ezt a helyzetet, hogy az iskolaszolga mindig figyelmeztette, amikor jött a rendőrség, és akkor Máriát gyorsan külön ültették a padtársától.

A kitelepítettek, köztük a gyerekek is, iszonyatos elszigeteltségben kellett, hogy éljenek, a karhatalmisták féltek, hogy Mária megfertőzi a parasztgyerekeket ordas eszmékkel. "Életemben csak egyszer láttam apámat megijedni." -meséli Mária.

Egy márciusi éjszaka egy katonai dzsip lámpája világította meg a tanya udvarát. Részeg rendőrök szálltak ki belőle, hangoskodva, a fegyvereikkel hadonászva közeledtek a ház irányába. Betörték az ajtót, az egyik tiszt leült a konyhai székre és feltette a lábát az asztalra. „Mit tudtok adni?" – kérdezte.

Miközben a széken hintázott, a szintén ittas társai kellett támasszák hátulról, hogy ne essen a padlóra.
Tudta, hogy Soborék időnként csomagot kapnak Budapestről, amiben egy kis bor is szokott lenni, amit azért küldenek a családtagok, mert azt el lehet könnyen cserélni. A pénzt nagyon nehezen lehetett eljuttatni, csak úgy volt lehetséges, ha valaki személyesen elvitte a címzettnek, különben a rendőrök ellopták már a postán. Azon az estén azonban már nem volt bor a házban.

Ekkor a tiszt Máriához fordult. Bevett gyakorlat volt ugyanis, hogy a gyereken keresztül tudtak meg titkokat a családokról. Az kérdezte, hogy apád és anyád miről szokott beszélgetni, mit mondanak a rendőrökről?

Azt is kérdezte, hogy mit mond apám az ő csizmájára. A fülébe jutott ugyanis, hogy a kitelepítettek, akik a nyári lábbelijükben dolgoztak a dermesztően hideg télben is, gúnyos megjegyzéseket tettek maguk között a rendőrök csizmájára.

Szerencsére Mária előtt a szülei sosem beszéltek politikáról vagy a helyzetükről, ezért csak annyit tudott mondani, hogy: „apukám szerint maguknak nagyon szép csizmájuk van."

Ekkor a rendőr újra megkérdezte, hogy mit tud a család adni, mert ők addig nem mennek el, amíg valamit nem kapnak. Ekkor a nagymama elővett egy bödön zsírt, és azt adta oda nekik. Azzal el is mentek. Bár a család így zsír nélkül maradt, de legalább senkit nem bántottak.

A tanyasi életük az időnkénti zaklatások ellenére is viszonylagos nyugalomban telt, az akkor 5 éves Mária számára legalábbis úgy tűnt. Amellett, hogy iszonyatos nélkülözés közepette éltek, legalább távol voltak mindenkitől. A távolság semmiben nem jelentett hátrányt, orvoshoz úgysem mehettek, ha bármi problémájuk volt, azt megoldották háznál, de segítséget nem kaphattak.

Kényszermunkán
Kényszermunkán Forrás: Sobor család

Egy nap Mária édesapja boldogan rohant haza, kezében egy újságot lobogtatva. Amikor a lakásba belépett, elmondta, hogy hamarosan valószínűleg amnesztiát kapnak. Örömükben a szülők táncoltak a földes szobában. Sobor Jenő az újságot az ágyra dobta. Amikor Mária rápillantott, a címlapon egy képet látott, egy felöltözött férfi feküdt virágok között felravatalozva. Csak utólag tudta meg, hogy Sztálin volt az.

A kitelepítés megszüntetése augusztusban lett biztos, azután még hónapokat kellett várni a hivatalos határozat kézhezvételéig. A kitelepítés megszüntetéséről rendelkező okirat szerint a kitelepítettek, mint teljes jogú állampolgárok oda költöznek, ahova akarnak, megilletik őket mindazon jogok, amelyek mindenki mást. Ez természetesen hazugság volt, a kitelepítettek nem mehettek vissza az otthonukba, de még a városba sem, ahonnan elhurcolták őket.

A kitelepítés megszüntetéséről szóló határozat
A kitelepítés megszüntetéséről szóló határozat Forrás: Sobor család

A Sobor család 1953. december 1-jén vált szabaddá, azon a napon Kecskemétre költözhettek. Véget ért a kitelepítés, az életkörülményeik pedig egy kicsit jobbak lettek.

A Sobor házaspárnak sikerült állást kapnia, természetesen jóval képesítésük alatt kaphattak csak munkát. Dr. Sobor Jenő, a Magyar Nemzeti Bank hivatalnoka és szakértője, egy zöldségüzem könyvelője lett, miközben félig írástudatlan politikai komisszárok ültek magas pozíciókban.
A szabadulás után jöttek rá, hogy míg ők a fogságban szenvedtek, addig az egész ország területén ugyanaz az embertelen diktatúra épült ki, amit Bakonszegen megismertek.

Mária egyik emléke a kecskeméti iskolás évekről, hogy osztályfőnöki órán általában olyasmiről kérdezgették a gyerekeket, hogy ki imádkozott előző este? A tanárnő pedig feljegyezte azokat, akik jelentkeztek. Máriát a szülei ennek ellenére minden évben beíratták hittanra. De az igazgató minden évben elmondta, hogy ez nagy kár, mert idén biztos más gyereket nem íratnak be. Ez természetesen sosem vált valóra, a jó hírű piarista atyákhoz rengeteg gyerek járt.

A Sobor család három évig volt kényszerlakhelyen, sorsukban több tízezer magyar osztozott, akiket minden jogalap nélkül fosztottak meg az otthonától. A fogság három évig tartott, de a következményei 30 évig is kihatottak. Ahogy az is a meghurcoltatás eredménye volt, hogy dr. Sobor Jenő súlyos szívbetegségben szenvedett, 43 éves korában halt meg. Nekem a diákéveim alatt végig az osztálynaplómban szerepelt, hogy osztályidegen vagyok.

Volt egy osztálytársnőm a középiskolában, akinek az apja harcolt a spanyol polgárháborúban. Az ilyenek felvételi nélkül bekerültek az egyetemre. Egyszer azt mondta nekem, hogy hiába ábrándozok, soha az életben nem vesznek fel egyetemre."

A sors végül másképpen rendezte, Mária és testvére, Zoltán is egyetemre kerültek. Az egyetemen valaki szándékosan eltüntette Mária papírjait, amelyeken a múltjára utaló bejegyzések szerepeltek. Egy időre véget értek a zaklatások, időlegesen. Mária elvégezte a tanárképzőt, matematika és ének szakos tanár lett. Férje, akinek nagyszülei szintén kitelepítettek voltak, zeneművészetin végzett. Az egyikük tanári fizetése elment az egyszobás lakás albérleti díjára, amiben kezdő tanárként laktak.

Testvére, Zoltán egyetemi tanár lett. Mivel nem lépett be a pártba, fizetésemelést sem kapott sokáig. Bár nem volt panaszkodós fajta, egyszer felsóhajtva megjegyezte: "húsz éve tanítok az egyetemen, de a fizetésemből nem tudok venni egy télikabátot."

„Amikor a férjemmel megelégeltük, hogy örökre rajtunk marad a kitelepített bélyeg, amikor torkig lettünk a kommunizmussal, akkor 1971-ben kiszöktünk az országból. Törvényes úton utaztunk Finnországba, de útközben leszálltunk Stockholmban."

Sobor Mária Svédországban, egy zeneiskola igazgatónőjeként ment nyugdíjba. 2019- januárjában jelent meg a könyve, Osztályidegen vagyok címmel, ami a család történetét meséli el. Minden évben rendszeresen hazajár, ápolja a kommunizmus áldozatainak emlékét.

Forrás: origo.hu
Beküldte: Ballán Mária

Megjelent: 50 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.8%Austria 1.2%
Romania 5.5%Canada 1.1%
United States 3.8%Norway 0.9%
Ukraine 2.7%Switzerland 0.3%
Russian Federation 2.7%France 0.3%
United Kingdom 2.2%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
Germany 1.9%Australia 0.3%
Sweden 1.6%Italy 0.2%
Serbia 1.5%Spain 0.1%

Today: 289
This Week: 4683
Last Week: 4342
This Month: 5581
Last Month: 17490
Total: 2198202

Belépés