Print this page
2020 május 23, szombat

"Megőrzésre átvéve"

Szerző: Domonkos László és Konrad Sutarski

A „MEGŐRZÉSRE ÁTVÉVE" című ezen kiadványt a trianoni diktátum során Magyarországtól elszakított területekből az akkor újra alakult Lengyelországhoz került Szepes és Árva vármegye északi szeglete ...

... iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk, egyrészt erről a kevéssé ismert tényről való tájékozódás, másrészt annak érzékelésére, hogy lengyel barátaink példamutatóan őrzik a „megőrzésre átvett” területen a múlt emlékeit és nem tagadják a történelmi tényeket. ezt a területet, amelyet lengyel testvéreink „MEGŐRZÉSRE” vettek át tőlünk!

„MEGŐRZÉSRE ÁTVÉVE”.

Ezt a különösen hangzó címet adta közös könyvének Konrad Sutarski lengyel költő és Domonkos László magyar író. Górcső alá vették annak a viszonylag kevesek által ismert történeti ténynek a következményeit, amely szerint 1920-ban Lengyelország is kapott egy kis részt a történelmi Magyarországból.

A szerzők közül Domonkos Lászlóval beszélgettünk.

Erről a vidékről a legismertebb település Nedec, a Beszterce ostroma című Mikszáth-regénynek köszönhetően.

• Mekkora területről és hány lakosról van szó?

A régió Szepes és Árva vármegye, a történelmi Magyarország legészakibb csücskén található, huszonöt falut foglal magában, Budapestnél valamivel nagyobb területen. Akkori lakossága huszonhat - huszonnyolcezres volt. Lengyelország a trianoni szerződést nem írta alá, ezt a területet nem kérte. Lengyel barátaink abból a meggondolásból fogadták mégis el, hogy ha már Magyarországnak meg kell válni tőle, inkább legyen az övék, mint Csehszlovákiáé.

Ráadásul ez egy jelentős részben lakatlan hegyvidéki terület volt, a lakossága több száz év óta lengyel, az úgynevezett górál néven ismert hegyi pásztornép. A magyar lakosság száma tényleg elenyésző volt, csak a hivatalnokok, az elöljárók és néhány földbirtokos élt ott.

• Könyvük szerint mégis otthon érezték magukat. Miért?

Dacára annak, hogy a régió színlengyel, a terület a többszáz éves magyar fennhatóság miatt és a magyarok iránti szeretet következtében őrzi a magyar kultúra számos rekvizitumát. Könyvünkben meg akartuk mutatni, hogy ennek a vidéknek milyen volt a múltja, s hogy főképpen milyen a jelene.

• Hogyan él az egykori magyar világ a köztudatban?

• S hogyan fest ennek a területnek a képe most?

Konrad Sutarski lengyel költőnek nemcsak a nyelvtudása, hanem a kapcsolatai is megkönnyítették a munkát. Konrad számos interjút készített, s voltak olyan ismerősei, barátai, helytörténészek, múzeum- és művelődésiház igazgatók, és a különféle értelmiségiek köréből, akik rengeteget tudtak segíteni. A hagyományos ezeréves lengyel-magyar barátság fantasztikus aurát teremtett, ennek szellemében végig nagyon jó hangulatban, remek időszakot töltöttünk ott, hogy úgy mondjam, a munka szinte magától pörgött.

• Milyen volt a munkamegosztás?

A kötet első részét Kondrad Sutarski írta. Ebben sok a szociografikus és történeti elem, amelyeket beszélgetések alapján és saját „kútfőből” állított össze elmélyült, szociografikus irodalmi riportregényként. Jómagam magyar szemmel elsősorban a jelenről igyekeztem szólni, a benyomásaimat, a hangulatokat formálva egyféle esszéisztikus regénnyé, a klasszikus magyar útiesszé hagyományainak megfelelően. Hála Konrad baráti kapcsolatainak és fordításának, az elmélyült beszélgetéseket élvezettel és lendülettel írtam meg. Végül is, amit én magyar szemmel vendégként, Konrad lengyel szemmel otthon látott, azt írtuk meg.

Megőrzésre átvéve. Miért pont ez a címe?

Az egykori magyar határon álló gyönyörű nedeci kastélyszállóban az igazgatónő, egy tündéri asszony azt mondta, hogy mi, lengyelek átvettük tőletek megőrzésre ezt a területet. Eszmei szempontból ez tényleg igaz, a legszebb tanulsága a könyvünknek: ott, ahol nincsen tolvaj, ahol senkinek sincs rossz lelkiismerete, ahol nem működnek irántunk megnyilvánuló gyűlölségek és kisebbrendűségi érzések, mint a többi szomszédunk esetében, az ott élt régi nemzetnek, fennhatóságának rekvizitumait, múltjának emlékeit szeretik. S nemcsak a hagyományos lengyel–magyar barátság okán, hanem azért, mert normális, jó légkörű kultúr nemzetről van szó. Nagy becsben tartják a Szent Koronát, a Szűz Máriát ábrázoló magyar zászlókat. A kisárvai (lengyelül oravkai), XVIII. századi fatemplomban, amely a világörökség része, ötvenöt magyar szent ábrázolása található.

• S milyenek az emberek a hétköznapokban?

Mivel az ország kilencvennyolc százalékában hitét tartó katolikus, sokkal kisebb a bűnözés, mint Magyarországon. Jobban megbecsülik a saját kultúrájukat, s tisztelik a nemzeti létüket, mint mi. Voltunk egy Jablonka nevű kisvárosban, ahol ugyanazt a szellemiséget tapasztaltuk, mint amit bármelyik elszakított magyar országrészben az irodalmi esteken. S ott ismeretlen az a lengyel nyelvű irodalom, ami nem lengyel szellemű, vagy a saját nemzete iránt ellenséges lenne. És naponta ezerszer tapasztaltuk az évszázados magyarbarátság megannyi megnyilvánulását. Ezen a vidéken találkoztunk olyan kilencven-, százéves emberekkel,akik még magyar iskolába jártak, és magyarul elmondták a Nemzeti dalt vagy az üdvözlégy Máriát.

(forrás: Magyar Nemzet)

http://epa.uz.ua/01300/01343/00089/pdf/hitel_EPA01343_2009_06_20090702-60040.pdf

A legészakibb magyar vár

Alsólápos, Bélakorompa, Dercsény, Feketebérc, Felsőlápos, Frigyesvágása, Kislápos, Nedec, Répásfalu, Szentmindszent, Szepesgyörke, Újbéla, Újterebes gorál (kárpáti lengyel) többségű falvak, Szepes vm. Alsólehnic, Erdős, Felsőlehnic, Javorina, Medzibrodie, Tarhegy falvak, az árvai Hladovka és Szuchahora, a trencséni Cserne, Fenyvesszoros, Sziklaszoros, stb.

http://lexikon.katolikus.hu/S/szlov%C3%A1k-lengyel%20h%C3%A1bor%C3%BA.html

Beküldte: Q Endre