Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2020Jul07

2015. Január 11., Vasárnap 17:44

Nem vagyok Charlie, de lehetnék

Írta:  Papp Attila Zsolt
Értékelés:
(7 szavazat)
Hatalmas viták zajlanak az online nyilvánosságban a párizsi tragédia lehetséges tanulságairól. Tisztázzunk néhány fontos kérdést.

Az internet népe már csak olyan, hogy szereti a spekulációkat meg a zsigeri reakciókat. Amióta Párizsban lemészároltak szinte egy teljes szerkesztőséget, egyikből sincs hiány: az összeesküvés-elméletektől (a támadást valójában megrendezték, akárcsak kilencpertizenegyet, a tudjukkik) a Charlie Hebdo karikaturistáinak felelősségét firtató nézetekig terjed a skála, és még azon is túl, a politikai korrektség már-már kóros megnyilvánulásain (a terroristák vallási hátteréről beszélni megbélyegzés!) a felbugyogó iszlámgyűlöletig. 

Mivel zsurnaliszták volnánk, különösen érzékenyen érint az a felvetés, miszerint az erőszak ugyan elítélendő, de a francia karikaturisták végső soron maguknak keresték a bajt, mert mások világnézeti és vallási nézeteinek megsértése nem lehet része a szólásszabadságnak. Durvább megfogalmazásban: Charliék azt kapták, amit megérdemeltek.

Tennék egy rövid kitérőt, csak hogy világossá tegyem, milyen alapról beszélek. A Charlie Hebdo a harcos francia antiklerikalizmus baloldali hagyományainak zászlóvivője volt, amelynek szellemisége egyáltalán nem áll közel hozzám.
 
Nemcsak azért, mert nem vagyok balos, hanem mert  lapszerkesztőként úgy gondolom: politikusokat, pártokat, szervezeteket, közszereplőket nyugodtan ki lehet – esetenként kell – gúnyolni, de az emberek vallási, nemzeti vagy szexuális identitásával nem szerencsés (és nem is etikus) piszkálódni.
 
Van azonban egy rossz hírem: attól, mert én így gondolom, nem kötelező így gondolnia másnak is, ugyanis a véleményszabadság nem egyéni ízlés kérdése. Mindez azt jelenti, hogy amit a Charlie Hebdo művelt, bőven belefér a szólásszabadságba.
 
A szólásszabadság ugyanis nem más, mint ami a megnevezéséből következik: a szólás szabadsága. Kimondhatok olyasmit, amivel megbántom mások érzékenységét, anélkül, hogy bántódásom esnék, és vice versa. Dönthetek úgy is, hogy visszafogom magam például a valláskritika terén, de ne azért kelljen így döntenem, mert a fejemnek szegezett kalasnyikovok erre kényszerítenek. Amikor a kalasnyikovok belépnek a képbe, onnantól az egész ízlésvita értelmét veszti – onnantól nem kétséges, kinek az oldalán kell állnunk, függetlenül a személyes véleményünktől.
 
A Je suis Charlie címkével feltörő szimpátiahullám elsősorban nem a lap tartalmának szól (szólhat annak is, de ez most mellékes), hanem ennek az elvnek, amely körül a nyugati világban többé-kevésbé konszenzus alakult ki, és amelyből nem engedhetünk saját kulturális identitásunk alapértékeinek feladása nélkül. Nem fogadhatjuk el, hogy a mégoly ellenszenves, de erőszakra nem uszító vélemény méltó büntetése lehet a halál. Volt már itt, Erdélyben, Romániában olyan rendszer, amely ezt tette, és nem éreztük benne jól magunkat.
 
Ferenc pápa imádkozott az áldozatokért, pedig Charliék sem őt személyesen, sem a katolikus egyházat nem kímélték. Egy arab fiatalember pedig a Charlie vagyok-hullám kellős közepén ezt a szöveget posztolta: Nem vagyok Charlie, Ahmed vagyok, a halott rendőr. Charlie kigúnyolta a hitemet és a kultúrámat, én pedig meghaltam annak a jogának a védelmében, hogy ezt megtehesse.
 
Most már tetszik érteni?
Megjelent: 1241 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 69.3%Norway 1.2%
Romania 5.4%Canada 1%
United States 4%Sweden 0.7%
Ukraine 3.4%France 0.5%
Russian Federation 2.8%Switzerland 0.4%
Germany 2.3%Netherlands 0.2%
United Kingdom 2%Australia 0.2%
Slovakia 1.9%Kuwait 0.2%
Serbia 1.3%Italy 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 146
This Week: 708
Last Week: 3995
This Month: 3623
Last Month: 25707
Total: 2431201

Belépés